27. fejezet

/Sziasztok :D Hamarabb akartam hozni, de megint rám tört a doramázhatnék :) Nem fűznék hozzá semmit, csak hogy mekkora boldogságot okozott nekem, mikor múltkor ránéztem a hozzászólások számára, és láttam, hogy pont 199 van. Komolyan, úgy örülök, hogy ennyien szeretitek, amit csinálok! Puszi nektek!^^ /

Chapter 27

Játék az életünkkel

L.Joe szemszöge

Fintorogva néztem a sötét képernyőt, ami csak nem akart felvillanni.

És ez már harmadik napja így ment. Nem is tudtam, miért vártam ennyire választ az üzeneteimre.

Csak lelkiismeret furdalás miatt volt itt velem… tényleg nem tudom, miért néztem egész nap a néma telefont. Első nap annyira… jól éreztem magam, míg írt. De aztán az esti beszélgetésünk után minden megszakadt. Hiába írtam neki, nem is nézte meg őket.

Az én büszkeségem is elég nagy, nem várhatta, hogy térden állva könyörögjek neki, így én is abbahagytam, de végig vártam, hogy jelentkezzen, és megmagyarázza, miért is tűnt el.

De nem tűnt el... a többiek beszámoltak, hogy mindenki jól van, sőt, ők is remekül megvannak C.A.P-pel. Azóta rossz szájízzel gondoltam vissza arra, amikor olyan agresszíven rángatta el a lányt mellőlem, mikor magamhoz tértem. Pedig…

Pedig mi történt? Direkt azért akartam elijeszteni magamtól, hogy ne legyünk közel egymáshoz. Mégsem tudtam távol tartani magam tőle. Vonzott magához, hiába tagadtuk. Meg kellett volna ragadnom, míg lehetett volna. Csak egy kicsivel kedvesebbnek kellett volna lennem végig. Most akkor lehet, hogy mellettem lehetne.

Bár akkor ha Sun Ah látna…

Nem! Sun Ah azt akarná, hogy boldog legyek. Boldog… lehetek ezen a világon, ebben az életben boldog?

Boldog voltam, mikor Sun In itt ült mellettem azt hiszem. Mikor rám nevetett... még NaEun-nél sem éreztem soha ilyen erős késztetést, hogy megszerezzem…

De a telefon néma maradt…

És egyre jobban kezdtem megint átkozni magamban a lányt. Hogy itt előadja, hogy mennyire aggódik értem, aztán meg felém sem dugja a képét. Micsoda álszent picsa! Komolyan, úgy tudom utálni… Miért nem aggódik tényleg értem?

A nagy gondolkozásomat az ajtó nyílása zavarta meg. Egy doktor lépett be, szokásos fehér köpönyegéről ismertem fel, szája előtt maszk. Új doktor lehetett. Szinte már az összeset ismertem itt.

- Itt az ideje a mai injekciónak…- motyogta, az asztal felé fordulva, hogy előkészítse a dolgot. Az én agyam még mindig Sun In-en kattogott. Hogy lehet egy lány ennyire…

- Nem azt mondták, hogy a tegnapi volt az utolsó?- néztem fel értetlenül a férfira, mikor eljutott agyamig a mondata.

- Nem, ez a mai az utolsó- felelte felém fordulva, és intett, hogy húzzam fel a pólóm ujját. Sóhajtva meg is tettem. Nem volt bajom a tűkkel, de szerettem akkor is messzebb lenni tőlük. Megakadt a szemem a férfi csuklóján. Egy tetoválás vége látszott ki. Eddig még biztosan nem láttam itt ezt a férfit!

- Levenné a maszkját?- néztem az arcára fürkészően. Ő leállt a mozdulatával, és egy ici picit fordította felém csak a fejét.

- Kórházi előírás!- majd a karomhoz fordult, hogy beadja az injekciót, de én elkaptam a karját.

- Az mondtam, vegye le!- szűrtem a fogaim között. Nem érdekelt, ha tiszteletlen voltam is, nem tudtam senkiben megbízni. A szeme valahonnan ismerős volt a férfinak, de nem jutott eszembe honnan. Talán emlékeztetett valakire.

- Nyugodjon meg!- mondta lassan, mire egy gúnyos mosolyt küldtem felé.

- Én? Teljesen nyugodtan hagyom, hogy bármit beadjon!

Erre két percig farkasszemet néztünk, majd kitépte a karját a szorításomból, én meg leugrottam az ágyról, ettől kissé meg is szédültem.

- Mi van abban? Nem az, aminek lennie kéne, igaz?- intettem a fejemmel az injekcióstű felé, erre csak elmosolyodott, igaz száját nem láttam, szeme körüli ráncok jelezték- Ki küldte magát?- kérdeztem lassan, és hátráltam, hogy elérhessem a kis éjjeliszekrényen pihenő ollót, mert más fegyver éppen nem volt a közelben, és nem akartam alul maradni, hiába láttam pár másodpercig még kettőt a hapsiból.

- Nem tudsz te semmit!- mondta halkan, majd mielőtt elérhettem volna a hőn áhított tárgyat, egy mozdulattal felém tolta az ágyat, ami gurulós lábainak köszönhetően, egészen a falig lökött, erősen beleékelődve a gyomromban. A francba, hogy nincs most semmi erőm…

Erőtlenül eltoltam magamtól az ágyat, mit ő csak mosolyogva nézett, és egy mozdulattal bekulcsolta belülről a szoba ajtaját. Nagyon biztosnak tűnt a dolgában. Eleve ki csinál ilyet a nap közepén? Gyűlölettel teli szemmel néztem fel rá. Nem akartam mutatni, hogy eléggé felzaklatott, hogy egy héten belül másodjára akarnak kinyírni. Hát igen… ezek szerint én vagyok a soron… De én nem adom fel olyan egyszerűen.

- Nem félek!- néztem a szemébe.

- Bátor dolog! De ne szövegeljünk ennyit- megragadta a pólómat, és a falhoz vágott, hogy ismét bevertem a fejemet, de lábammal igyekeztem rálépni a lábára, mire csak még jobban szorított a falhoz. Erre inkább oldalra rúgtam, ahol egy kis gurítható asztal volt, rajta egy kancsó vízzel, ami felénk borult le, így beterített minket a víz és a szétrepülő szilánkok is. Így nyertem egy kis egérutat, ellöktem magamtól, és igyekeztem behúzni neki egyet, de ütésem lecsúszott a szájára.

- Te kis korcs- sziszegte, majd ismét megragadott, és az ablaknak csapott, és fél kézzel kitárta a felét- Tudni akarod mi volt az injekcióban? Csak altató… erős altató, de az nem tűnik fel, úgyis annyit szedtél a napokban. Úgy hallottam repülni már amúgy is próbálkoztál!- egészen nekiszorított a nyitott ablakkeretnek- Ötödik emelet… Menni fog?- nevetett. Mégis, ki ez az idióta? De egyre erősebben tolt, éreztem, hogy nem sok kell ahhoz, hogy elvesztve az egyensúlyomat, egyszerűen kiessek. A fejem is zúgott, kezdtem elveszteni a fonalat, hogy pontosan mik is vannak körülöttem- Most meg kell halnod!- kúszott a fülembe, mire beugrott egy arc.

- Byeongari! Nem halhatsz meg!- rázott Sun Ah. Játszottunk, és C.A.P „legyőzött”. Ő Sun In-nel volt egy csapatban, ellenünk.

- Kapd el őket!- mondtam. Elvégre engem „leszúrtak”. A helyes szabályok szerint én most kiestem.

- Nélküled nem akarok senki ellen harcolni. Veled akarok mindig játszani!- rázott- Kelj fel, nem halhatsz meg!

- Nem tudom, mitől kaphatnék új erőre…- gondolkoztam el.

- Van egy ötletem!- majd villámgyorsan felém hajolt, és nyomott egy puszit a számra- A mesékben működik!

- Hjá!- ültem fel gyorsan, mikor rájöttem, hogy megcsókolt- A herceg csókolja meg a hercegnőt! Hogy merted!?

- Azt hittem örülsz, hogy örülni fogsz, hogy nem kell meghalnod- fintorgott kicsit.

- De miért…?- néztem rá értetlenül, mire a fülemhez hajolt nevetve.

- Mert szeretlek Byeongari! Ne merj meghalni!

- Ki tudna legyőzni engem? Nem halok én meg!

Egy emlék, életem első csókjáról, és egy ígéretről. Amit most be kell tartanom. Nem fogok meghalni. Még nem. Összeszedtem a maradék erőmet, és ellöktem magamtól, és hallottam, hogy az ajtón dörömböl valaki.

- Jól van?- hallottam egy hangot. Nyilván elég hangos volt a dulakodás.

- Ami azt illeti. Szükség lenne egy kis segítségre!- kiáltottam ki.

- Hozzanak valamit, amivel ki lehet nyitni!- hallottam odakintről, de szememet nem vettem le az előttem állóról.

- Ki küldte?- kérdeztem újra. Gyanús volt valami. Eddigi gyilkosságok… sokkal nagyszerűbben voltak megoldva. Mintha a kettő… nem ugyanaz lett volna.

- Ezentúl… vigyázz magadra kölyök!- mondta, majd mikor ebben a pillanatban betörték az ajtót odakintről, de ő azonnal őket fellökve rohant ki. Én meg nem haboztam, azonnal utána futottam, hogy megállítsam. Nem akartam, hogy elmeneküljön. Tudnom kellett, ki volt ő.

Így végigrohantam utána a folyosón, és láttam, hogy a vészkijárat felé indul, a lépcsők felé. Ma már senki nem használta itt ezeket, csak a liftet, így senkivel nem futottam össze.

De nem értem el az első lépcsőfordulót sem, a fejem annyira megszédült, hogy a falnak estem, és lecsúszva mellette a földön kötöttem. Rohadt egy dolog ez. Annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam…

Meg akarnak ölni…

Igazából most jutott el rendesen a tudatomig. Meg fogok halni… ezek egészen biztosan megoldják, hogy én is NaRi-ék után menjek…

- Jól van?- rohant mellém egy nővérke, és próbált felhúzni a földről, de nem nagyon jutott el hozzám, amit mondott.

Eddig nem gondoltam, hogy félnék a haláltól, de most megrémített a tudat. Valamiért megjelent előttem Sun In arca… talán ő volt az, amiért még élni akartam. Holott nem lehet a büdös életben az enyém… Egyszerűen nem is kerülhetek hozzá közelebb, mert akkor őt is veszélybe sodrom. Egyszerűen el kell őt üldöznöm, hogy ezzel megvédjem… Könyörgöm, legyek elég erős ehhez!

Ezért mégsem akartam meghalni. Féltem, hogy elvesztek valamit… kimaradok valamiből, és lehetőséget vesztek… egy rendes életre.

Élni akartam… de már lehet, hogy késő volt. Már talán nem volt nekem sok hátra…

Ji Min szemszöge

Nem figyeltem az órán, nem tudtam koncentrálni. Egyszerűen bámultam ki az ablakon. Szinte öntudatlanul megint a zakóm zsebéhez nyúltam, de aztán megint le kellett esnie, hogy nincs meg a telefonom. Legutóbb a toronyban volt nálam, mikor L.Joe-val beszéltem. Ott hagyhattam. De mikor visszamentem, nem volt ott… fogalmam sincs, hová tűnhetett.

Sapó mondta, hogy látta, csak aztán elfelejtette utánam hozni. Hogy felejthette el? Kicsit zavarban volt, mikor erről beszélt. Gyanús volt. Főleg, hogy utána Suzy sem volt a szobában, mikor visszaértem.

Megint az agyamba furakodott a furcsa gondolat, hogy volt közöttük régen valami… De végül csak vállat vontam.

A telefonomat sajnáltam azonban. Bár írtam anyáéknak (meddig fogom még őket anyáéknak hívni?) üzenetet gépről, hogy most elvesztettem a mobilomat. A barátaim meg amúgy is tudták, mi van velem, Henry-t meg még mindig nem érdekeltem. A laptopom sem sokat volt bekapcsolva, sokat kellett tanulni a héten, így inkább könyvekből tettem. Gyakori látogatója voltam a könyvtárnak, ott nem voltak sokan. Magam lehettem.

De… idegesített, hogy nem tudtam beszélni L.Joe-val. Nem tudtam fejből a számát, és Chunji, sem a többiek nem voltak hajlandók odaadni a telefonjukat, hogy beszéljek vele. Nem értettem, egyszerűen… mintha féltették volna tőlem. Pedig, te jó ég, én voltam az, aki ott virrasztott mellette. Meg kellett volna engedniük. Sapótól meg ugye feleslegesen kértem volna ezt… amióta legutóbb féltékenységi rohamot kapott, azóta még csak szóba sem került közöttünk a fiú. Gyakran elment éjszakánként, gondolom az apjával találkozott, nem nagyon beszélt róluk. Nem is beszéltünk sokat így három napja. Ha együtt voltunk, néha csak némán fogtuk egymás kezét, a vállára döntöttem a fejemet, vagy váltottunk pár csókot. Meghitt volt, de… közel sem az, amit attól reméltem, akit szeretni fogok. Kedveltem nagyon a fiút, de tudtam, hogy nálam nem lobbant fel az a láng, aminek kellett volna. És valamiért úgy éreztem, hogy Sapó is csak… valami megrögzött gondolatból akar engem ennyire maga mellett. Vagy fene tudja… annyit kombináltam már, hogy a fejem is megfájdult.

Gondolataimból a csengő zaja rázott fel, és az elsők között voltam, aki elhagyta a termet. Szekrényembe pakoltam be, mikor valaki mellém állt, és megköszörülte a torkát, mire felnéztem.

- Kai…- próbáltam mosolyogni. Úgy tűnt, hogy egy kicsit zavarban van- Mit szeretnél?

- Csak… csak…- megvakarta a tarkóját, és elnézett.

- Igen?- noszogattam.

- Mi ez Henry-vel? Miatta vagy ilyen rosszkedvű? Most, hogy végre azzal vagy, akivel szeretnél…- itt kicsit elakadt, és összeszorította az öklét- Boldognak kéne lenned. De napok óta azt látom rajtad, hogy teljesen szétesel. Mi van veled?- dőlt a szekrénynek.

- Beszélgetni akarsz velem?- vontam fel a szemöldököm.

- Igen, mint a barátok… nem lehet?- pislogott rám.

- Rendben!- bólintottam- Üljünk le valahová, és…- elnézve a fiú feje mellett a tekintetem találkozott a barátoméval, aki elég ellenségesen méregette a másik hátát- Egy pillanat, addig menj az előcsarnokba!- majd elsétálva mellette Sapóhoz, és homlokon fricskáztam.

- Ne nézd így, még felgyullad!- fűztem össze a karomat.

- Mit tegyek, mikor a szemével levetkőztet? Mindig is utáltam ezt a mintadiákot…- morogta.

- Menthetetlen vagy!- sóhajtottam- Csak beszélgetek vele. Barátok vagyunk…

- Barátok nem csókolóznak…- fintorgott.

- Egy: anno ő csókolt meg, nem én őt. Kettő: miért nem tudsz bízni bennem?- forgattam meg a szemem, és hátat akartam fordítani, mikor magához húzott, és nyomott a számra egy csókot, mire a közelben állók összesúgtak. Igen a kézfogás normális volt, de nyilvánosan csókolózni…

- Hadd tudja mindenki, hogy az enyém vagy!- nézett mélyen a szemembe- Menj, beszélgess vele. Legalább ő normális srác, nem olyan bajos, mint mi…- intett a fejével, majd hátat fordított, és elsétált. Ezt legalább stílusosan csinálta.

*

Az előcsarnokban ültünk le Kai-val, és ahelyett, hogy kínosan bámultunk volna egymásra, azonnal elkezdett beszélni valami teljesen jelentéktelen dologról. Először pislogtam rá, hogy pontosan mi a fenét is csinál, de aztán rájöttem, hogy jobb kedvre akar deríteni, mert szerinte nem voltam túl boldog ábrázatú. Hálás voltam a próbálkozásáért. Igaz… ő egy normális srác volt, nem olyan, akinél félnem kellett, hogy mikor akarják megölni, mert az apja rossz fát tett a tűzre. Mekkora szívás egy politikus családjába kerülni. Politikusnak lenni olyan, mint hírességnek. Lehet, hogy vannak, akik szeretnek, de mindig vannak, akik a pokolra kívánnak. És alig várják, hogy rossz helyre lépj, és ők azon csámcsoghassanak. Undorító egy meló. És aki egyszer belép oda, az biztos, hogy bepiszkítja a kezét. Vagy közvetlen, vagy közvetve.

De szerencsére sikerült őket kiverni a fejemből, még jól is szórakoztam. Kai most egy szóval sem említette a köztünk történt dolgokat, nem utalt arra, hogy miért jöttem össze Sapóval, mikor őt visszautasítottam. Tényleg úgy beszélgettünk, mint a barátok.

- Mondd csak, mit csinálnál, ha kiderülne, hogy van egy ikertestvéred?- kérdeztem hirtelen. Erre elgondolkozva nézett rám.

- Egy ikertestvér… biztos jó lehet. De először közölném vele, hogy vannak dolgok, amiket nem vehet el tőlem…

- Milyen dolgok?

- Az osztályelsőséget, és a lányt, akit szeretek- nevetett.

- Ennyi? És ha kiderülne, hogy csak volt, mert már meghalt?- tettem fel a következő kérdést.

- Mire ez a kérdés?- szűkítette össze a szemét kicsit.

- Egy könyvben olvastam, és elgondolkoztatott- legyintettem- És arra jutottam sokszor, hogyha már ő nem él, talán én sem akarnék már tovább. Ha velem ilyen lenne, akkor talán én is utána akarnék menni!- bólogattam- Te?

- Ha én lennék ilyen helyzetben… két ember helyett akarnék élni!

Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, ezért elfordultam tőle.

- Hé, Ji Min! Baj van? Van… egy ikertestvéred?- nyílt nagyra a szeme döbbenten.

- Dehogy! Dehogy! Csak szomorú könyv volt!

- Biztos minden rendben?- nézett aggodalmasan, és a szemem alá akart simítani, hogy elkenje a könnyeimet.

- Jimmy?- hallottam ekkor meg egy hangot, amitől összerezzentem, azonnal felpattantam a padról, és szembefordultam a jövevénnyel, aki alig pár másodperce léphetett be a főbejáraton.

- L.Joe!- mosolyodtam el akaratlanul, és az örömtől, hogy láthatom, hirtelen felé indultam, de a tekintete megállásra késztetett. Ott álltam tőle két méterre, és álltam az utálkozó tekintetét. Nem tudtam hová tenni. Miért néz rám így? A legutóbb még…

- Hogyhogy itt vagy?- kérdeztem suttogva.

- Most már érdekel, mi van velem?- vonta fel a szemöldökét, amit ne teljesen értettem.

- Azt hittem, maximum a jövő hét elején engednek ki, még csak péntek van…- motyogtam.

- El akartam jönni, ennyi az egész- fintorgott- De nem gondoltam volna, hogy te leszel az első, akibe belebotlok… Lecserélted C.A.P-et?- biccentett az értetlenül néző Kai felé.

- Miért vagy ilyen?- csóváltam a fejem- Nem emlékszel, hogy…?

- Hogy? Hogy megnyugtattad a lelkiismeretedet a kórházban, úgy csinálva, mintha valóban kedves lennél, majd egyszerűen csak leszartad az egészet? De, emlékszem. Most pedig állj el az útból, fel akarok menni a szobámba, fáradt vagyok, és zúg a fejem a hülyeségedtől!- nézett mélyen a szemembe. Megbénultam. Ez meg mit evett? Azt hittem, hogy sikerült rendeznünk a kapcsolatunkat, de most megint megbolondult. Hihetetlen.

- Milyen használhatatlan vagy!- fújta, majd ki akart kerülni, de elkaptam a csuklóját.

- Történt valami?

- Mi a franc történhetett volna?- csattant fel.

- Szóval történt! Mi volt? Az apád…?- kezdtem volna, de megragadta a zakómat a nyakamnál, és egészen közel húzott magához.

- Egyszer mondom, figyelj jól. Szállj ki az életemből. Nem tudok melletted lélegezni sem- azzal eleresztett, és egyszerűen kikerülve tovább haladt.

Hogy mi? Mi volt ez? Mintha egy teljesen más ember lett volna… Vagyis… mintha az lett volna, akit egykor megismertem, és reméltem, hogy már nem létezik…. hát visszatért. De most nem hagyom magam!

*

Sulli boldogan pakolt a bőröndjébe a szobában, miközben én és Suzy csak a plafont bámultuk az ágyunkban fekve.

- Szerintetek vigyek naptejet?- fordult felénk a túl lelkes lány.

- Sulli, mindjárt tél, és nem strandolni megyünk Busanba… tanulmányi kirándulás…- mondtam felé sem nézve.

- De ki tudja…

- Meleg ruhákat pakolj!- szólt közbe Suzy is. Nem értettem, hogy pár napja miért ilyen elkenődött. Ő mindig tartani szokta magát… most pedig…

Hétvégére tanulmányi kirándulást terveztek az összes osztálynak együtt, már vártam, hogy kiszabaduljunk ebből a börtönből. Holnap reggel indulunk, és vasárnap délután jövünk majd vissza. Legalább kiszellőzik a fejünk.

- Lemegyek, futok egyet!- mondtam felkapva a cuccomat, mikor már túlcsordultak a gondolataim. Nagyon régen voltam már futni magamtól. Pedig mindig jó feszültség levezetés volt.

Nem volt senki a sportcsarnokban szerencsére, így teljesen magamban lehettem, és róhattam a köröket, addig, ameddig akartam.

- Van is valami, amit el akarsz érni ezzel?- hallottam magam mellett egy hangot, mikor megálltam két percre szusszanni engem.

- NaEun…! Mit keresel itt?- néztem a lányra elég ellenségesen. Beleégett a retinámba, ahogy L.Joe-t csókolta… ja, igen, miután elküldött a pokolba engem.

- Téged. Azt mondták a szobatársaid, hogy itt lehetsz…

- Miért is kerestél engem? Azt hittem, gyűlölsz. És hogy engem hibáztatsz mindenért…- hajoltam le, hogy kinyújtsam a lábamat.

- Figyelj… még nem is kértem elnézést tőled azok miatt. Szörnyen viselkedtem. Át sem gondoltam…

- Nem érdekel!- mondtam egyszerűen- Felejtsük el, most pedig hagyj békén…

- Sun In…- ragadta meg a karomat, mire elrántottam.

- Ne hívj így!- csattantam akaratlanul- Van még valami? Vagy csak az időmet rabolod?

- Nagyon utálsz, igaz?

Erőtlenül felnevettem. Nem igazán sikerült hitelesre.

- Nézd, tele vagyok különböző gondokkal, és most te ezzel akarsz foglalkozni? Nem, nem utállak. Sajnálom, hogy te is az áldozata vagy ennek, és tényleg gyűlölöm azokat, akik ezt tették a húgoddal… De most a fontos az, hogy… vége legyen ennek. Addig nem érek rá olyan gyerekes érzésekre, mint az utálat olyanok iránt, akivel elvileg egy csapatban játszok, nem igaz?

- Figyelj, akarok neked adni valamit!- majd a kezem nyomott egy megsárgult füzetet- A húgodé volt- hajtotta le a fejét.

- Sun Ah-é?- vontam fel a szemöldökömet.

- Igen… Mikor együtt voltam L.Joe-val, akkor találtam nála… folyton a keze ügyében volt, így elvettem tőle, de ő azt hiszi azóta, hogy elveszett… féltékeny voltam!- vont vállat zavartan- De most odaadom neked! Talán eszedbe jut róla valami. Akkor…- ajkába harapott, majd gyorsan hátat is fordított, és elsietett. Meredten néztem a füzetre. Mi ez? Napló nem nagyon lehet, hét évesen ki ír naplót?

Felnyitottam a kis füzetet, és lehuppantam a földre. Rajzok voltak benne. Az elsőn egy kislány, meg egy kisfiú… Hát Sun Ah majdnem annyira lehetett rajztehetség, mint én… semennyire. De legalább feléjük írta a neveket. A lány felé: én, a fiú felé: Byeongari. Másik oldalon két „egyforma” kislány. Azok mi ketten voltunk. Aztán családi kép. Majd egy, hogy L.Joe-val, és DaHee-vel volt. Aztán egy velünk Sapóval. Szinte csak embereket rajzolt, akik közel állhattak hozzá. Az utolsó oldalon fekete ruhás emberek… három is belőlük. De csak kettő felé volt név írva. Egyik apa volt, a másik Kim bácsi. A harmadik felé semmi nem volt. Talán Yeon igazgató lett volna? Nem tudhattam.

Frusztráltan felsóhajtottam, és felálltam, hogy összeszedelőzködjek, és menjek vacsorázni. A rajzok jártak a fejembe, még akkor is, mikor már beléptem az étkezőbe.

Azonnal kiszúrtam Sapót az egyik asztalnál, és felé indultam. De mikor megláttam, hogy ki ül vele szemben, megtorpantam.

- Nem ülsz le, Jimmy?- nézett fel L.Joe fintorogva.

- Dehogynem!- mondtam halkan, majd lehuppantam C.A.P mellé.

- Van valami baj?- nézett rám a fiú.

- Ha azt mondanám, hogy nincs, hinnél nekem?- sóhajtottam a túlzott aggodalmaskodáson, és akaratlanul is L.Joe-ra pislogtam, aki egyre ingerültebben ette a főzeléket, vagy mit.

- Mi ez a feszült légkör?- esett le Changjo velem szembe- Akartalak hívni, de aztán rájöttem, hogy felesleges lenne!

- Másnak is elérhetetlen vagy?- horkantott fel L.Joe, szikrát szóró szemmel.

- Igen, mert elhagytam a telefonomat- néztem fel- Csaknem kerestél?- húztam el a számat- Azt hittem, hogy megfulladsz mellettem!

- Elhagytad?- ragadt le.

- Azután, miután beszéltünk! Kár, hogy nem iPhone, akkor biztos le lehetne nyomozni, hol van, de hát minden ilyen szolgáltatást letiltattam róla, hogy ne találjanak meg olyan könnyen, míg az USA-ban laktam…

- Azt hittem, csak engem ignorálsz!- nevetett fel kicsit.

- Neked nem mindegy? Csak ne akarj beszélni vele!- csattant fel ekkor C.A.P is, lecsapva a kanalát az asztalra ingerülten, mire mind ránéztünk ijedten.

- Csak nem te vetted el a telefonját, hogy ne tudjon velem beszélni?- húzta gúnyos mosolyra a száját L.Joe.

- Bevallom, egy pillanatig átsuhant az agyamon, mikor láttam, hogy ott hagyta a telefonját, és üzenetet kapott tőled. Mondtam már, hogy az én csajom… De utána otthagytam, úgy jöttem el. Más vihette el.

- Ki jár még a nyugati toronyba? Ezentúl ne menj oda!- fordult felém a fiatalabb, figyelmen kívül hagyva Sapó figyelmeztetését.

- Én már szóltam neki, nincs szükség a te szavadra is!- vágott közbe C.A.P.

- Most jól értem, hogy megy a harc a lányért?- szólt közbe Changjo érdeklődve. Ezúttal ő kapta a csúnya nézéseket.

- Nem vagyok senkié!- akadtam ki- Le lehet állni! Olyan idegesítő!- túrtam a hajamba tehetetlenségemben, és felálltam, tálcámmal együtt, és időt sem hagyva a reakciójukra elsiettem. Mát tettem volna helyére a tálcát, mikor valaki mellém sétált. Jessica, az osztályból. Már egy ideje nem beszéltem vele, de mindig is utálkozó pillantásokat vetett rám, mikor a fiúk körében látott.

- Látom, nem teljesen zökkenőmentes a kapcsolat- vigyorgott.

- Mi lenne, ha ezt egy másik alkalommal beszélnénk meg, most rohadtul nem vagyok olyan passzban!- morogtam.

- Nincs időd a sok pasi mellett?- feszítette tovább a húrt.

- Mondd, ezért utálsz engem ennyire? Mert velem szóba állnak, és veled nem? Biztos, hogy bennem van akkor a hiba?

- Nem mindenki születik ribancnak!- nézett mélyen a szemembe, mire teljesen eldurrant az agyam, megragadtam a lányt, és egy olyat ütöttem a képébe, amiért az előző iskolámból kivettek. Szegénykém a földre esett, és az orra elé kapta a kezét. Már mindenki minket bámult az étkezőben.

- Te őrült, vérzik!- mutatta fel véres kezét gyilkos szemekkel, amiből a könny is kigördült a fájdalomtól.

- Örülj, hogy csak ennyit kaptál. Vagy szeretnél még?- sziszegtem felé gúnyosan. egyáltalán nem bántam.

- Yoo Ji Min!- harsant ekkor egy erőteljes hang az ebédlőben, mire fejemet megfordítva a felügyelőtanárt láttam meg. Megragadva a karomat elhúzott a földön szenvedő lánytól- Miféle viselkedés ez? Azonnal az igazgatóhoz! Most! Mégis, mit képzel magáról?- hápogott, és hátrébb lépett egyet, mikor látta, mennyire feldúlt vagyok.

- Igaz, itt az egyetlen rossz csak én vagyok. Már itt sem vagyok!- fintorogtam, majd amilyen gyorsan csak lehetett, kisiettem az ebédlőből vissza sem nézve.

*

- Nem gondoltam volna, hogy még ilyenkor is idebent van!- mondtam, mikor beléptem az igazgatói irodába.

- Sok a munka. Rég láttalak, túlélő kisasszony!

- Büntetésben vagyok, mérjen ki valamit rám!- legyintettem.

- Mit csináltál ezúttal?- nézett fel rám a papírjaiból.

- Megvertem Jessicát.

- Néha nekem is viszketett a tenyerem…

- Igazgató úr, mi lenne, ha tényleg úgy viselkedne, ahogy kell?- szakítottam félbe. Nem tudom, hogy mertem vele így beszélni, de már teljesen mindegy volt. Ez az ember nem igazgatónak, én meg nem diáknak valók vagyunk.

- Rendben, nem mehetsz sehová a hétvégén büntetésként, és le kell írnod kétszázszor, hogy nem verekszem, soha többet. Most mehetsz!

- De hétvégén Busanba megy az egész suli!- nyitottam tágra a szemem.

- Nem. Byung Hun nem megy! Neki még pihenésre van szüksége. Így felügyelhetsz rá is. Nyugi, a konyhás nénik is itt lesznek, és több tanár is.

Hát ezt nem hiszem el! L.Joe meg miért...?

- Miért kellett ilyen korán visszajönnie? Látszik, hogy még nincs jól- sóhajtottam.

- Ő akart visszajönni. Ott nem volt biztonságban…

- Ezt hogy érti?- húztam össze a szemem.

- Nem lehet félreérteni…

- Valami történt ott is….?- kezdett el remegni a kezem. Én erről semmit nem tudtam.

- Igen, Sun In, ott is megtámadták. Nem sokon múlott... Csak neked mondom, mert jogod van tudni a dolgokat, bármennyire is nem így gondolják a többiek. És valószínűleg nem fogják feladni. Éppen ezért ne verjétek nagydobra, hogy ti maradtok, rendben?- nyeltem egy nagyot. Nem lehet igaz… miért pont ő kell nekik? Na, nem mintha bármelyik más embert szerettem volna elveszíteni.

- Rendben, de…- haraptam ajkamra- Nem biztos, hogy én vagyok az, aki legjobban tudna vigyázni Byung Hun-ra.

- Nem is kell vigyázni, tud ő magára, csak nézz rá néha. Még ha nem vagytok jó viszonyba, akkor is. Nem akartam, hogy más is maradjon, de ha már amúgy is büntetésben vagy, akkor kihasználom.

- Pedig szerettem volna Busanba menni.

- Hamarabb kellett volna gondolkozni. Amúgy… hogy viseled ezt az egészet?- állt fel, és az asztalának támaszkodott.

- Kisebb idegösszeomlásokkal- nevettem fel szomorúan, mire vállamra tette a kezét.

- Nemsokára vége. Ígérem.

- Nem láttam mostanában itt Kim Jae Joong-ot. Mi van vele?- kérdeztem hirtelen.

- Most Kínában van valamilyen ügye. Jövő héten tér vissza. De ne felejtsd. Ő nincs egyedül. Fogalmunk sincs, ki segíthet neki, de biztos vannak páran. Igazából még a barátainkban sem bízhatunk. Ez jegyezd meg.

- Szeretnék bízni valakiben. De nekem még családom sincsen. Mondja meg, mit csináljak?- ütöttem az asztalra ingerülten.

- Reméld, hogy hamar megszabadulsz innen! Most pedig menj- intett az ajtó felé, mire fejemet lehajtva kisiettem.

Azonnal belebotlottam Sapóba.

- Na, mi volt?- ölelt magához- Fejmosás?

- Semmi ilyesmi. Maradnom kell a hétvégén…

- Nem jössz Busanba?

- Nem mehetek. Maradnom kell.

- Veled maradjak? Már voltam ott, inkább veled maradnék…

- Ne légy buta. Nem lehetsz feltűnő. Menj csak el- toltam el magamtól- De… figyelj!- néztem fel rá- Hagyj nekem egy kis teret, jó? Nem szeretem, ha valaki ki akar sajátítani. Tudom, hogy csak védeni próbálsz, de néha túl sok. Lehet, hogy az én hibám, hogy ilyen vagyok. Megérted, ugye?

- Persze, de…

- Csak fogadd meg!- majd lábujjhegyre álltam, hogy adjak neki egy puszit a szájára, amivel elhallgathatom. Tudom, nem szép dolog így eltusolni a komoly dolgok megbeszélését, de most tényleg nem volt hozzá hangulatom- És vigyázz magadra, ne legyen neked is bajod!

*

Másnap kiürült a suli, mindenki elment csak én maradtam, meg valószínűleg valahol az épületben L.Joe. Rosszul voltam a gondolattól, hogy szinte csak ketten vagyunk. Meg ugye pár tanár is, nem ment mindegyik a tanulmányi kirándulásra.

Pedig olyan szívesen mentem volna… kellett nekem tegnap verekednem. Suzy-ék néztek egy nagyot, mikor elmeséltem nekik, mi történt. Mármint Sulli megijedt, Suzy meg bosszankodott, hogy nem tettem a csajban nagyobb kárt. De mindketten mondták, hogy sajnálják, amiért így nem tarthatok velük. 

DaHee csak jelentőségteljesen nézett rám, mikor összefutottam vele, és azt mondta, vigyázzak magamra. Tudtam, hogy ő nem olyanra gondol, hogy megölhetnek minket, hanem L.Joe-ra. Azt akarta, hogy vele vigyázzak. Tudta, hogy gyenge vagyok, ha róla van szó. Nagyon jól tudta.

Nem is tudtam mit csináljak egymagamban, az egész épület csak úgy kongott az ürességtől. Bár olyan maradt volna velem, akivel még jól is éreztem volna magam. Biztos, hogy felfedezőútra indultam volna vele, titkos átjárókat nézni, vagy… vagy bármi mást. De így…

Nagyot sóhajtva indultam el megkeresni a fiút. Elvégre, ha már So Ji Sub ezt bízta rám, akkor csak rá kéne nézzek.

A szobájában nem volt, vagyis zárva volt, az étkezőben sem, az udvarokon sem, végül a könyvtárban találtam rá egy kanapén, vagy egy óra felesleges mászkálás után. Kellett volna egy új telefon, de reméltem, hogy még meglesz a régi. Szerettem azt a vacakot.

- Itt vagy!- mondtam, és közelebb sétáltam hozzá, mire felnézett rám.

- Hát te? Elaludtál, és lemaradtál?- pislogott rám.

- Nem, ez a büntetésem a tegnapiért…- vontam vállat, és letelepedtem a kanapé legvégébe. Nem tudtam, hogy kéne viselkedjek vele.

- Azért… szép ütés volt- mondta faarccal.

- Nem kellett volna ennyire felidegesítsen. Elvégre direkt azért mondta…

- Figyelj… azt a tegnapit… sajnálom- nézett rám, és láttam, milyen nehéz volt kimondania ezeket a szavakat- Nem tudtam, hogy elveszett a telefonod. Csak jól elvoltam még hétfőn, hogy veled beszélgettem, nem értettem, hogy utána miért nem vettél rólam tudomást…

- Pedig üzentem neked a fiúkkal. Biztos nem adták át.

- Hát nem nagyon…- nevetett fel egy kicsit, majd visszafordult a könyvéhez.

- Mi történt a kórházban egészen pontosan, ki támadott meg?- bukott ki a kérdés.

- Te erről honnan tudsz?- pislogott értetlenül, kezével akaratlan összegyűrve a lapokat.

- So Ji Sub…- vontam vállat- Végre felfogta, hogy nekem is kéne mondani valamit.

- Nem volt olyan vészes, megvédtem magamat- nézett el egy másik irányba- De nem tudom, ki lehetett. Elmenekült. De ne aggódj, engem nem tesznek el láb alól ilyen könnyen…

- Nem aggódom!- vontam vállat lazán.

- Nem tudsz hazudni.

- Jó, egy icipicit aggódom, elégedett vagy?

- Teljesen. Na, én megyek enni!- hagyott ott egyszerűen.

- Várj meg, megyek én is!- pattantam fel, és utána siettem.

- Nem kell egész nap követned, csak mert ezt mondták- masszírozta meg fáradtan az orrnyergét.

- Nem akarok egyedül lenni. De majd betartom a két lépés távolságot, hogy kapj levegőt.

- Őrült nő…- motyogta az orra alatt, de hallottam.

Az étkezőben két székkel arrébb ültem le, mint ő, de fél szememet rajta tartottam.

- Szemtengely elferdülésed lesz!- morogta, rám sem nézve, eszegetve a rizsét ímmel-ámmal. Észrevettem a tálcáján lévő sütit, és azonnal közelebb ültem, és villámat beleszúrva loptam belőle egy darabot.

- Te meg mi a francot művelsz?- nézett rám értetlenül.

- Ellenőriztem, hogy nem mérgezett-e!- vontam vállat.

- Hihetetlen vagy! Régen, ha szidtalak, mindig visszaszóltál, és meg akartál verni.. most miért pereg le rólad?

- Ümm… Mogyorós- hagytam figyelmen kívül az előző mondatait.

- Akkor…- elém tolta a sütit- Edd meg. Allergiás vagyok a mogyoróra- fintorgott.

- Komolyan, akkor lehet, hogy direkt adtá…

- Jimmy!- nézett rám fáradtan- Én vettem magamnak… És, nem halok meg tőle. Csak felpuffad az arcom.

- Akkor lehet, hogy meg kellett volna várni, míg felpuffadsz- nevettem rá, mire kaptam egy lesajnáló pillantást. Hát ha nem akar velem viccelődni, akkor legyen ilyen jégherceg, bánom is én!

- Kölcsönadjam a telefonomat, hogy felhívd C.A.P-et?- kérdezte, mikor befejezte az ebédet, és együtt vittük vissza a tálcát.

- Nem lenne jó, ha tudná, hogy együtt időzünk- vágtam rá meggondolatlanul.

- Ó, értem. Akkor most titkos viszonyt folytatunk…

- Hülye vagy, vagy csak tetteted?- forgattam a szememet.

- Valamiért veszélyt jelenthetek a kapcsolatotokra, Changjo-ra például nem féltékeny…

- Ne nevettess!- horkantottam fel, ahogy felléptem az első lépcsőfokra, mikor elkapta a kezemet, és testével odapréselt a korláthoz.

- Szóval nincs értelme a feltevésemnek?- kérdezte közvetlen az arcomba.

- Én… nem…- motyogtam, ahogy elbűvölt ismét a közelsége.

- Nyugi- lépett el, mire végre vehettem levegőt- Semmit nem csinálok veled- majd elindult a lépcsőn felfelé.

- Most… mit fogsz csinálni?- szóltam utána.

- Pihenek. Még mindig fáj a fejem egy kicsit- válaszolt félvállról.

- Veled megyek!- vágtam rá azonnal, és utána futottam.

- Te! Miért vagy ennyire rám kattanva? Ennyire belém zúgtál?- torpant meg, és félrebiccentette a fejét.

- Dehogy. Csak nem akarom, hogy bajod essen megint.

- Pont ezért nem jöhetsz velem- mosolyodott el kényszeredetten- Nem keverhetlek bajba téged is. Mert… ha ennek az egésznek vége lesz, egy ember van, akinek mindenképpen túl kell élnie. És az te vagy!- majd meg sem hagyva, hogy leessen, amit mondd, mint a villám, eltűnt a lépcsőfordulóba, egyedül hagyva a gondolataimmal.

Aznap már nem is láttam, hiába sétáltam gyakran a folyosójukon, és töltöttem vacsoraidőben sok időt az étkezőben, nem bukkant fel. Csak pár tanárral találkoztam, akik a kastélyban maradtak a hétvégére. De L.Joe maradt a szobájában bezárkózva. Így mentem el este aludni. Tudva, hogy valahol ő is itt van, és tudva, hogy valamit éreznie kell irántam, vagy esetleg a halott húgom iránt, hogy távol akarjon tartani a bajtól, amit akár ő is jelenthet.

*

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és valaki besétált, de nem fordultam meg az ágyban, maradtam a fal felé fordulva. Ötletem sem volt, hogy ki lehet az. De alvást tettettem.

Ez a valaki felhúzta a takarómat, és éreztem, hogy besüppedt mellettem az ágy, és egy kar simította végig a derekamat. Azonnal összerándultam, ezzel elárulva magamat, így megfordultam, hogy lássam, ki ilyen pofátlan. Mikor megláttam, elkerekedett a szemem, és legszívesebben leugrottam volna az ágyról.

- Tudtam, hogy nem alszol!- mosolygott rám kicsit L.Joe.

- Te meg mi a fenét…?- kezdtem volna, de ujját a számra tette.

- Most ne beszélj! És ne kiabálj! Kérlek!- lassan elvette az ujját, és végigsimított a karomon, hogy kirázott a hideg. Próbáltam nem gondolni arra, hogy alig pár centi van közöttünk. Hogy kerül ide, miután végig került?

- Miért csinálod?- suttogtam csak azért is.

- Mert mindketten akarjuk.

- De nekem…

- Nem érdekel. Semmi nem érdekel már! Csak te!- azzal előre hajolt, és ajkát az arcomra nyomta. Puha puszija olyan forróságot árasztott el a testemben, amilyenről másnál álmodni sem mertem. Ezt csak ő érte el nálam. Az a tűz…

De ez akkor sem helyes… Ezt gondolta az agyam. De a testem egész mást. Jólesően felsóhajtottam, mire folytatta az arcom puszilgatását. Eszembe sem jutott eltolni.

Karomat a mellkasára futtattam, majd egyszerű trikóját megmarkolva húztam közelebb. Ő véve a zöld lámpát, felém mászott, és végigsimított az arcomon.

- Nem kell félned soha többet- suttogta, majd nyakamra vezette a száját, forró csókjaival ellepve. A francba is vele… Kezemet a pólója alá simítottam, majd egy mozdulattal lekaptam róla, hogy ismét megcsodálhassam a felsőtestét. Még most olyan gyönyörű volt, hogy nyelnem kellett egyet. Ezt ő is észrevehette, mert kicsit felnevetett.

- Akarlak, Jimmy!- suttogta, majd lassan előrehajolt, hogy végre szájon csókoljon, közben kezét a mellemre vezette…

Rémülten ültem fel az ágyban, és pattant fel a szemem. Körbenéztem a sötét szobába, és hisztérikusan felnevettem. Álom volt. Csak egy hülye álom... L.Joe sose jönne ide hozzám az éjszaka közepén… Csak én vagyok az, aki olyasmiről álmodik, amiről nagyon nem kéne… Undorító vagyok! Megcsalom a barátomat, ha csak álmomban is! De mégis, olyan szép álom volt…

Felpattantam, és a fürdőbe siettem, hogy hideg vízzel verjem ki a fejemből az álmom meghitt pillanatait. Nem lehetek ennyire őrült…

Zihálva roskadtam le a hideg csempére, és összeszorítottam az öklömet. Nem akartam visszaaludni. Féltem, hogy az álombeli L.Joe visszatér akkor. Vagy valaki más látogat meg álmomban, hogy meg akarjon ölni. Volt a napokban példa ilyenre…

Nem hagyhatom, hogy megőrüljek ezek miatt. Féltem egyedül. A fenébe is, hajnali kettő volt, és egy szinte üres kastélyban voltam… A szárny is kihalt volt, a tanárok egészen máshol voltak elszállásolva…

Éppen ezért a legnagyobb őrültséget csináltam, ami eszembe juthatott. Belebújtam a mamuszkámba, egy pulcsit kaptam fel, majd kicsoszogtam a folyosóra. Jól ismertem az utat oda, ahová terveztem menni, majd még mielőtt meggondolhattam volna magamat, gyorsan bekopogtam.

Nem kellett egy fél perc, máris ajtót nyitott nekem egy kócos hajú, álmos arcú L.Joe. A szobából enyhe fény szűrődött ki. Még ő sem aludt volna?

- Mit akarsz, Jimmy?- kérdezte bosszankodva.

Semmi: Akarlak, Jimmy! Helyes! Így majd észhez térek.

- Szívességet akarok kérni- hadartam.

- Mi lenne az?- vakarta a festéket az ajtókeretről.

- Itt tölthetem az éjszakát?

Jessie szemszöge

- Biztos vagy benne, hogy mindent bepakoltál?- állt meg anya a nappali ajtóban, bőröndömet vizsgálva.

- Igen, anya!- bólogattam nagyokat, de arcomról nem lehetett letörölni a mosolyt. Végre elmehettem Koreába. Még szerencse, hogy a nagynénim is pont oda tartott a héten, így anya elengedett vele unnie-hoz. Úgy örültem, hogy meghívott.

- Ji Min biztosan ki tud menni eléd majd a reptérre?

- Igen, azt mondta, hogy szabad hétvégéjük van, így tölthetünk együtt egy kis időt!

- Biztos nem kéne felhívnom nekem is?- szűkítette a szemét.

- Anya, egész héten erről beszéltem vele kakaotalkon!- mutattam fel a mobilomat- Nem kell félned! Unnie vigyázni fog rám, utána úgyis a nagynénémékkel leszek!

- Jó, de hívj majd azonnal, ha megérkezel. Aztán jól viselkedni a nagynénédék házánál!

- Jó leszek!- vigyorogtam, mint a tejbetök.

Igen. Ne sokára ott leszek. Ji Min unnie-val, talán Changjo-val is találkozhatok… Ennél szebb ajándékot most el sem tudtam képzelni…