Sziasztok! Ez most egy jó hosszú fejezet lett! Azt hittem, hamarabb
megleszek vele, de ez most így alakult! Remélem tetszeni fog, még mindig
szívesen várom a véleményeket, hozzászólásokat, meglátásokat. És igen,
innentől már elindul a lejtőn a szekér, ami a végkifejlet felé tart
sebesen, ígérem :)
19. fejezet
Míg a halál el nem
választ
- Egy szót sem szóltál az úton!-
szólt Byung Hun, mikor leszálltunk a KTX-ről Szöulban. Végre megjavították azt
a nyavalyás váltóhibát, vagy mit. Egy hír szerint baleset is volt miatta.
- Fáradt voltam!- motyogtam, és telefonomra
néztem, amire megérkezett a várva várt üzenet.
„Gyere az állomás elé, felveszlek!”- ez állt benne. Az indulásunkkor
írtam Ziconak, hogyha lehet, szeretnék vele találkozni, erre írta ezt.
- Szeretnél vezetni hazafelé?-
fordult felém a kollégám, mire kissé kimérten válaszoltam.
- Menj csak, nekem még dolgom van
itt Szöulban! Majd taxival megyek.
- Mi dolgod van?- lett gyanakvó.
Ha
nem lenne semmi dolgom, akkor sem tudnék veled kettesben kocsikázni, és úgy
tenni, mintha semmi nem történt volna…
- Muszáj mindent tudnod?
- Amennyiben az többünket érint…-
lett kissé indulatosabb.
- Zicoval találkozom!- feleltem
őszintén- Értem jön! Pár óra csak, majd megyek utánad.
- Helyes!- mondta kis
biccentéssel, majd táskáját vállára véve elindult a tömegben, vissza sem nézve.
Furcsa üres érzésem támadt, bevallom nagyon sokáig tombolt bennem a kétely,
hogy jól tettem-e, hogy nem mondtam el neki, hogy valaki bedrogozta, de végül
lenyeltem a kérdést és elindultam a parkolóhoz, ahol már Zico várt.
- Mi újság, cica? Rég láttalak!-
fordult felém, mikor beszálltam a már jól ismert autóba. Volt az arcán egy
sérülés, láthatóan ütésnyom, de nem terveztem foglalkozni vele. Zico, hiába
volt az exelnök rokona, nos, pont olyannak tűnt, mint aki nem vonja ki magát az
utcai bunyókból sem.
- Velem nem sok olyasmi lehet,
amiről Ti nem tudtok! Inkább én vagyok kíváncsi, mi hír Soo Ae-ről!- dőltem
hátra a kényelmes ülésen.
- Sajnos nem sok.
Információmorzsák itt-ott, de azt se tudni, hogy egy kenyérből származnak-e.
- Meglep a… metaforád- nevettem
fel kissé.
- Akár hiszed, akár nem,
iskolázott vagyok!- mosolyodott el egy kicsit, bár valamiért tekintete
idegesnek tűnt. A kép, amit múltkor a kesztyűtartójában találtam az anyukájáról,
most ki volt ragasztva az anyósülés elé.
- Ha van egy jó ember, aki
vezessen, akkor nem nehéz!- sóhajtottam a kép felé bökve- Néha azt érzem,
bármit megadnák, hogy visszakapjam a családomat… Ha a legkisebb esélye is
meglenne, hogy életben vannak, akkor nem érdekelne, kin kéne átgázolnom, hogy
visszakapjam…
- Komolyan gondolod?- a tekintete
sosem volt még ennyire mély. Most vett igazán komolyan először. Valamiért úgy
éreztem, hogy sokat számít, hogy mit válaszolok, ezért kétszer is megfontoltam.
- Igen, a családért bármit!
- Bármit!- ismételte utánam
csöndesen, majd bólintott- El kell, vigyelek valahová!
- Erről nem volt szó!- bevallom
elképzelésem sem volt, hogy hova akar vinni, de sejtettem, hogy semmi jó nem
származik abból, ami úgy kezdődik, hogy „valahová”.
- Sajnos nincs választásod,
felsőbb parancs… Meg akartalak kímélni ettől, de te… elég erősnek tűnsz ehhez.
Ne aggódj, nincs messze!- mosolyodott el biztatóan, majd sebességbe tette a
kocsit, és kihajtott a parkolóból. A megszokott sebességgel szelte az utakat,
olyan rutinnal előzte a kocsikat, mint más a reggeli kávéját issza.
Egy kihaltnak tűnő gyártelep régi
parkolójába vitt, ahol egyetlen egy fekete kocsi állt a miénken kívül.
- Szállj át!- mondta Zico.
- Hogy mi?- döbbentem le.
- Valaki abban a kocsiban
beszélni akar veled! Ne aggódj, cicus, nem lesz semmi bajod, veled vagyok, tudod
jól, hogy nem hoználak veszélyes helyre!- mosolyodott el, mire biccentettem, és
kilöktem a kocsi ajtaját. Pár határozott lépéssel elértem a másik kocsit,
aminek az összes ablaka sötétített volt, és egy másodperc hezitálás után
kinyitottam a hátsó ajtót, és becsusszantam az ülésre.
Nem voltam egyedül hátul. A
sofőrön kívül még egy ember tartózkodott a kocsiban mellettem. Óvatosan emeltem
rá a tekintetemet, és mikor megláttam, hirtelen akkorát nyeltem, hogy akár meg
is hallhatta.
- E… el…- kezdtem, de furcsán
dadogtam- Elnök úr?- hajoltam meg kissé szerencsétlenül a hátsó ülésen. Eleget
láttam már a hírekben Dél-Korea jelenlegi elnökét, de reméltem, hogy nem is
lesz szerencsém hozzá, mert eddig a politikusok csak a bajt hozták a fejemre.
- Hwang titkár, megtenné…-
fordult előre a férfi, mire a sofőr bólintott, és kiszállt a kocsiból. Az elnök
hangját eddig csak a videókból hallottam, idegenül hatott mellettem. Nem
tudtam, mit akar tőlem.
- Maga az, igaz?- nézett rám a
férfi- Az egykori tragikus balesetben elhunyt Yoon alelnök lánya…
Nem volt értelme a nemleges
válasznak.
- Így van- éreztem, hogy kezdem
visszanyerni a beszélőkémet, és képes leszek egybefüggően beszélni- Nem nagyon
tudnám letagadni, túl sokan tudják már az igazságot.
- Hallottam a történtekről. A
négy évvel ezelőttiről, és a jelenlegi helyzetről… Soo Ae veszélyes kémnő, és
magát akarja. Tudnia kell, hogy elvárjuk a legnagyobb mértékben az
együttműködést- elég szigorúan nézett rám. Nem volt szimpatikus. És ez elég
volt ahhoz, hogy bátorságom megnőjön. Nem voltam könnyen eltaposható típus.
- Talán kételkedik bennem?-
néztem egyenesen a szemébe.
- Ez nem a kételkedésről szól… Ha
felkeresné, azonnal szólnia kell! Elég fiatal még, hogy abban kételkedjek, hogy
felfogja-e, mekkora súly van a tettei mögött.
- Nagyon is tisztában vagyok
vele, uram!- szűrtem fogaim között- Nincs kedvem északi szimpatizánsnak
bélyegezni magamat.
- Valóban? Hiszek magának! De
csak hogy tudja… Soo Ae, és a lépései elvezethetnek egy Észak- Dél
konfliktushoz, háborúhoz. Az már bevonja Amerikát, Oroszországot, Kínát,
Japánt. Pár rosszul megtett lépés a táblán, és máris teljes a káosz, egy
világháború… Érti, miről beszélek?! Meg kell akadályozni, hogy Soo Ae elérje,
amit akar. Akármi is legyen az.
Egy könyv… ennyit kért tőlem… Veszélyes
lehet ennyire az a könyv. Vagy ami benne van abban a könyvben.
- Én… Megteszek minden tőlem
telhetőt- ezúttal félretettem a sértett büszkeségem, és látta is rajtam a
férfi, hogy ezúttal semmi mesterkéltség nincs bennem. Tényleg meg akartam tenni
mindent.
- Remélem is. Vigyázzon
kisasszony. Nagyra becsültem a családját, remélem magát is nagyra becsülhetem
majd, ha kézre kerítettük azt a véres kezű bérgyilkost.
*
Késő délután volt, mire
megérkezett a taxim az iskola elé. Némán fizettem, majd kipattantam a kocsiból,
és felsóhajtottam, ahogy a kastély ablakaiból kiszűrődő fényt megláttam.
Túl sokan számítottak rám. De nem
akartam senkit bajba keverni.
- Ji Min?- hallottam a nevem az
előcsarnokban egy női hangot.
- Ailee… kicsit sok volt már a
családodból mára- pislogtam fáradtan a nőre.
- Nem tartalak fel sokáig, csak
egy pár szó erejéig várj!
- Hallgatlak!- körbenézett az
előcsarnokon, ami kissé visszaverte a hangunkat, így jobbnak látta, ha int a
kezével, hogy kövessem. Utána mentem egészen a mostanra kihalt étkezőig, ott
szembe fordult velem.
- Csak tájékoztatni szerettelek
volna a legfrissebb adatokról, amik bizalmas úton kerültek a birtokomba alig
egy fél órája… Tudom, hogy van már elég problémád, és igen, Zico beszámolt
róla, hogy ma az elnökkel is találkád volt, de… Soo Ae-ről van szó. Mert úgy
tűnik, hogy még nagyobb a gond, mint tűnt.
- Megvan?
- Dehogy van meg, az a nő maga a
kámfor! Ne akard tudni mekkora erőt állítottak rá. Egyszerűen nem is kicsúszik
a kezünkből, ő… nincs is a kezünk közelében. Nem… amit mondani akarok, az… Még
északon kevert gondot. Valószínűleg már rájöhettél, hogy Soo Ae-t nem a rezsim
küldte.
- Igen- nem volt értelme tagadni,
hogy tudomásom van a dologról.
- Nos… Nem is feltétlen a
nagyvezér kedvence- húzta a száját az ügynöknő- Mivel drága barátnőnkkel
egyszer nem csak munka kapcsolatban állt. Egyszer még dúlt a nagy szerelem.
Legalább is amennyire ez a kegyetlen ribanc tud szeretni. Nagyobb a
valószínűsége, hogy csak egyszerűen számító volt…
- Soo Ae, és az a…- akadt el a szavam-
Basszus…- motyogtam.
- Igen… jelenleg nem szívesen
látnák élve a nőt, mivel nem volt szép… öhm… szakítás. Valószínűleg ők is
keresik őt, mielőtt kárt okozhatna a rendszerüknek. Ha megtudják, hogy hozzád
köze lehet, akkor… bajban lehetsz.
- Értem!- vágtam a szavába. Rá
kellett jönnöm, hogy már túl sok oldalnak váltam potenciális ellenfelévé, és
már lassan nem volt olyan hely, amerre fordíthattam a hátamat, nehogy valaki
észrevétlen mögém lopózzon, és tőrt döfjön bele.
- Ji Min, én nem akarom, hogy bajod
essen!
- Akkor mit akarsz? Hogy menjek
el innen? Hagyjak itt mindent? Talán én szeretném magamat kitenni ennek?
Dehogy, de nem hagyhatom cserben őket! Már az öcséd is belátta, hogy itt kell
ennek véget érnie! Velem! Rá fogok jönni, mit akar Soo Ae, rájövök, hogy miért
kellek neki! És pontot teszek a végére, még ha bele is pusztulok!
- Nem is vártam mást… a véred
kiüt!- majd fejét csóválva elindult a konyha felé, és is hátat fordítottam
neki, és megtettem az első lépésem a kijárat felé, mikor szemem sarkából
megláttam valamit. Mintha valami mozdult volna az egyik szék mögött. Hallottam,
ahogy Ailee mögött záródik az ajtó, így lassan arra araszoltam, amerre a
villanást láttam. Nesztelen léptekkel értem a harmadik asztal mögé, és mikor
odaértem, olyasvalakit láttam ott gubbasztani, akire nem számítottam.
- Te meg mit keresel itt, Sae
Ron?- fontam karba a kezem. Hangomra megrezzent, és lassan felfordította a
tekintetét rám.
- Éhes voltam…- motyogta
szerencsétlenül- Aztán meg bejött azzal a nővel… Én… nem akartam hallgatózni.
- Nyilván… mégis sikerült!-
kicsit ideges voltam. Ezeket nem kellett volna hallania.
- Mi folyik itt…? Belekeveredett
valamibe? Vagy… köze van Észak-Koreához?
- Tényleg nem tudtad összerakni?-
szorítottam a számít össze szavaim után.
- De… valamennyit…- mondta
óvatosan, és lassan felállt, közben két lépést hátrálva is- Mit fog most
csinálni? Ez a nő pontosan…
- Nem kell megtudnia, ha ígéretet
teszel, hogy tartod a szádat!
- Nem is tudom, hogy pontosan
kinek kéne fecsegnem… Egyedül Jong Hee és Zelo kommunikál velem valamelyest…
- Nekik főleg nem- vágtam rá-
Nézd, nem vagyok északi szimpatizáns, mielőtt azt hinnéd… Figyelj, nem fogom
neked megmagyarázni most, lehet, hogy a jövőben sem. Egyszerűen csak el kell
hinned, hogy… akárki is vagyok, és akármi is történik velem, a javadat akarom.
- Egy pillanatig sem kételkedtem
ezekben. Sokkal inkább azon gondolkoztam, hogy… miért van itt ennyi titok.
- Egyszer ebben az iskolában volt
egy lány, aki ugyanígy gondolta. Sok volt a titok… tudni akarta. Meg is tudta.
Így magára uszítva a sorsot. Nem volt nyugodt perce utána.
- Ezt honnan tudja?
- Olvastam róla… Ő robbantotta
fel az iskolát. Tudod, az a lány… hiába próbált menekülni utána az igazság
elől. Talán jobb nem tudni a dolgokat.
- Ezt még te sem gondolod
komolyan!- nézett mélyen a szemembe, ismét letegezve, és abban a pillanatban
tisztán láttam. Láttam, hogy Sae Ron a szakasztott másom. Hogy hiába tartom
Jessie-t kishúgomnak, aki rajtam szocializálódott, de van, akinek ez zsigerből
jön. Sae Ronnak is. Elmosolyodtam, és közelebb léptem a lányhoz.
- Tudod, Sae Ron… Igazad van.
Éhes voltál, keress magadnak valamit, majd menj a szobádba, vagy próbálj
rájönni a titkokra. De előtte legyél biztos benne, hogy elég erős vagy. És
egyben marad az iskola!- majd kikerültem, és az ajtó felé tartottam. Fáradtan
lifteztem fel a szobámba, miközben végiggondoltam a napomat.
Még mielőtt a szobámba tértem
volna, besiettem a kis konyhába, hogy csináljak magamnak egy meleg nyugtató
teát, de felszaladt a szemöldököm, mikor megláttam egymás mellett nevetgélve
Yong Gukot, és Ayanát. Jöttemre azonnal felkapták a fejüket. A barátomnak
felcsillant a szeme, azonnal felpattant, és a jelenetet még a japán tanárnő is
mosolyogva nézte.
- Ji Min! Nem is írtál, hogy itt
vagy!
- Volt még egy kis dolgom!-
vontam vállat kissé hidegen, ami feltűnhetett a férfinak, mert kissé felvonta a
szemöldökét, de attól még magához ölelt, és nyomott a fejem búbjára egy puszit-
Veletek minden rendben?
- Persze, Ayanával éppen az őszi
szüneti programokat terveztük! Elég jól össze tudunk dolgozni!- mutatott a
papírokra, amik előttük feküdtek.
- Értem!- lettem kicsit
feszültebb, hisz tudtam, hogy mielőtt összejöttem volna a sráccal, kavartak
egymással ideig-óráig, és sosem tűnt úgy, hogy akármennyire is elhidegültek
volna egymástól. Mondjuk pont nem nekem volt jogom gyanúsítgatni akárkit,
mikor én voltam az, aki egy másik
férfival fetrengett egy ágyban Busanban, még ha az nem is szándékos volt- Nos,
hagylak titeket, vissza kell mennem a szobámba, van még egy kis dolgom!- majd
kibontakoztam az ölelésből, és intettem egyet a dekoratív japán kolléganőmnek,
és megindultam a szobámba. Azonban alig jutottam el a folyosó végéig, Yong Guk
utánam sietett, és megfogta a karom finoman.
- Hé! Te most… lehet, hogy te
most…- bujkált mosoly a szája sarkában.
- Igen?- fontam össze a karom.
- Féltékeny vagy!
Erre éreztem, hogy kicsit vörös
lesz a fülem.
- Én? Mégis miért lennék? Lenne
rá okom?
- Olyan édes vagy!- nevetett fel,
és karjaiba vont, majd hátamat nekitolta a falnak- Megmutassam, hogy mennyire
nincs konkurenciád?- hajolt a nyakamba, pont arra a helyre, ahol alapozóm ezer
rétegben takarta a tegnap esti foltokat.
- Ne most, Yong Guk!- köszörültem
meg a torkom, és kissé félretoltam a fiút.
- Ugyan már, Ji Min, felnőttek vagyunk!-
mondta, mintha ez ok lenne arra, hogy egymásnak essünk a folyosó közepén.
- Pont ezért vagyunk képesek
megállni!- mosolyodtam el.
- Egyik pillanatba közel húzol,
másikban ellöksz. Furcsa egy nő vagy…- csóválta a fejét.
- Ha tudnád, hogy…- haraptam el a
mondatot.
- Igen, ha tudnám… de te semmit
nem mondasz el! Tudom, hogy van veled valami mostanában, látom, nem vagyok
hülye, vak meg pláne nem. Várom, hogy mikor teszel egy lépést felém, és mondod
el, hogy mi van, de… talán hiába várok!- majd hátat fordított, és visszasétált
a konyha irányába.
- A francba!- morogtam orrom
alatt, de ezúttal nem akartam utána menni, kimagyarázni a dolgot, inkább én is
a szobámba mentem. Ott ledobtam a táskámat, és magatehetetlenül az ágyamra
estem.
Egyre inkább azt éreztem, hogy a
kapcsolatom Yong Gukkal… hiába akartam, hogy egy kapocs legyen a normális élet
felé, egyszerűen… nem működik úgy, ahogy szerettem volna.
Olyan sok szuperhősös filmben
szerepel az a motívum, hogy az egyik fel nem tudja a másikról az igazat. És vígan
élnek. Aha, persze, közel sincs így. Egyszerűen, ha igazán szereted, el akarod
neki mondani, meg akarod vele osztani. Én nem tudtam volna a barátom elé állni,
és rezzenéstelenül elmondani neki bármit is.
Szemem a kis páncélszekrény
irányába vetődött. tudtam, hogy abban vannak a képek, amit a nénikémtől kaptam.
Bezártam belülről gondosan az
ajtómat, majd a számkombináció elé ültem. Bepötyögtem a kódot, mire felnyílt a
kis széf. Kivettem a köteget, és a földre ülve bontottam ki. A fele régi,
elsárgult, egykor fekete-fehér kép volt. Dédiről, és az ő rokonságáról.
Mosolyogva vettem észre a hasonlóságokat a dédmamám arca, és édesanyám arca
között.
A nagypapám lett az, aki hirtelen
meggazdagodott, utána anyámék családja különféle privilégiumokban is részesültek.
Nagymamám, és a nagypapám esküvői
képei után érkeztek azok, amikor anyával volt terhes, majd, mikor a holtan
született Chae Binnel, akinek gondolatára megint összeszorult a kezem. Majd
Chae Won nénikém is megjelent a képeken. Csupa szerethető, kedves fotó. Egy
családról, ami már nem létezik.
Utoljára egy olyan kép került a
kezembe, amit nagy valószínűséggel egy albumból szakítottak ki. Egy lapra volt
ragasztva a fénykép, ami a nagyi volt, kezében anyával. A nyakában azonnal
kiszúrtam egy szépen megmunkált nyakláncot. Még a képen is kivehető volt az
egymásba fonódó sárkány és főnix, ami egy zöld követ ölelt körbe. Nem
emlékeztem ilyen ékszerre.
Végül nagyot sóhajtva tettem
vissza a kupacot a széfbe, és már elindultam volna a zuhanyzó felé, mikor
megcsörrent a telefonom.
Suzy neve világított kitartóan,
így fülemhez emeltem a telefont.
- Mondjad!- szóltam bele.
- Figyelj, ráérsz most?- a hangja
izgatott volt.
- Persze, hallgatlak!
- Úgy értem, hogy el tudsz-e
jönni a suliból?
- Ha nagyon sürgős!- forgattam meg
a szememet.
- Igen, muszáj jönnöd. Küldöm a
címet. Öltözz csinosan! De olyan elegáns csinosan!- majd letette. Öt
másodpercen belül megkaptam az üzenetet a címmel. A közeli városban volt. Hál’
Istennek nem azt várta, hogy Szöulba menjek vissza. Nem is értettem, hogy ő
miért van kint a városban! Kész rejtély volt a csaj. A hangja viszont nem adott
okot az aggodalomra.
Kinyitottam a szekrényem ajtaját,
és egy csinos, sötétzöld ruhát vettem elő, ami jól ment a vöröses hajamhoz,
hozzáillő sminket varázsoltam, bár nem öltem bele sok időt. Arra volt még
eszem, hogy betegyek egy fülbevalót, majd felkaptam a kis táskámat, és
elindultam a kijárat felé. Cipősarkam kopogott a csendes folyosón, és bár még
csak este hetet ütött az óra, odakint már korom sötét volt. Az autóm felé
igyekezve azonban hangok ütötték meg a fülemet.
- Jimmy!- hallottam a hátam
mögül, és mire odapillantottam egy elegáns öltönybe bújtatott Byung Hunt
pillantottam meg. Túl jól nézett ki, hogy igaz legyen, talán egy apró sóhajt ki
is szaladt belőlem- Menjünk az én kocsimmal!- intett maga felé.
- Te…- kezdtem volna értetlenül,
de közbevágott.
- Igen, egy helyre megyünk. Siess
már! Nem kéne elkésnünk! A többiek már várnak!
Milyen többiek?- ráncoltam a
szemöldökömet, de inkább nem szóltam egy szót sem. Byung Hun illedelmesen
kinyitotta előttem az ajtót. Csodálkoztam, hogy a hátsó ülés ajtaját. Akkor
értettem meg, mikor láttam, hogy a kocsiban már ketten ülnek. Changjo és a
húga, Jessie.
- Mi folyik itt?- néztem végig
rajtunk, mindenki nagyon puccba vágta magát. Jessie csak mosolyogva megvonta a
vállát, és belém karolt.
- Tudod, szeretem a helyet, mert
ti irányítjátok, de azért már jó lesz kiszabadulni a négy fal közül!-
sóhajtott.
- Minden rendben, Ji Min?-
fordult hátra Changjo, miközben Byung Hun elindította a kocsit.
- Fogjuk rá…- mosolyodtam el,
majd a nyakkendője felé nyúltam- Ez el van csúszva- próbáltam helyrehozni a
stíluskatasztrófát, és miközben közelebb hajoltam odasúgtam neki- Beszélnünk
kellesz majd!
Biccentett egyet, pont mikor
Byung Hun élesen fékezett, és meg Changjo ülésébe vágtam a fejemet.
- Az istenit!- bosszankodtam, és
homlokomat dörzsölve gyilkoltam szemeimmel a vezetőt- Ki akarsz nyírni?
- Egy róka futott át az úton, nem
akartam kilapítani!- vonta meg a vállát, de látszólag elégedett volt magával,
így inkább hátradőltem, és összefontam magam előtt a kezemet.
Az út további felébe Jessie
szövegelt mindenféléről. Az első hetéről a suliba, meg arról, hogy akár ki is
jöhetne Sae Ronnal, ha az nem lenne annyira, szó szerint idézve „eltelve a
saját maga szerencsétlenségével”.
Fél óra múlva megálltunk, és
meglepve pislogtam az előttünk tornyosuló épületre.
- Nem, biztos, hogy nem!- ráztam
a fejem elképedve.
- Pedig de…- hallottam Changjo
hangján, hogy mosolyog, majd visszafordította a fejét a nagy Wedding Hall
felirat felé.
Suzy
meg akar házasodni?
Itt
és most?
Ha
ezt tudom, akkor…
- Te jó ég!- röhögtem fel
hitetlenül még mindig, majd kiléptem az utcára. Elég kihalt volt a környék, így
nem is kellett a zebrához elmenni, hogy az út másik felére érjünk a parkolóból.
Viszont az épületből áradt a
világosság, odabent egy nagy csillár világította meg az előcsarnokot. Úgy tűnt,
hogy Byung Hun és Changjo tudják, merre kell menni, mi meg Jessie-vel csak
szedtük a lábunkat utánuk.
Jessie-vel kapcsolatban amúgy
kelletlenül be kellett látnom, hogy… mikor lett ennyire nő? A ruhája szuperült
állt, magabiztosabban állt a tűsarkakon, mint én valaha. A kislány, akit
ismertem régen, már sehol nem volt. Pont olyan korban volt, mint én, mikor
bekerültem L.Joe-ék osztályába… És ezt most esett le igazán.
Felmentünk az első emeletre, ott
balra fordultunk, majd a második ajtó előtt álltunk meg.
A folyosón mellesleg egy lélek
sem volt. Be kell valljam, sosem voltam Koreában esküvőn. Gyerekkoromban anyáék
nem vittek el, utána meg esélyem sem volt. Amerikában vettem részt szertartáson,
meg Európában is. De annyit tudtam, hogy itt Koreában ülnie kéne embereknek,
akik elveszik az esküvőre szánt ajándékot, alias a pénzt, amit adsz. Itt senki
nem volt most. Nem mintha úgy készültem volna.
Byung Hun intett, hogy kövessük
őt, mikor kinyitotta az ajtót.
Maga a terem elrendezése egy
cseppet sem volt különös. Két oszlopban székek, még csak nem is túldíszítettek,
középen egy vörös szőnyeg, amin a mennyasszony végigvonul. A székek viszont
most üres várták, hogy helyet foglaljanak rajtuk, mert a terem szinte teljesen kihalt
volt. Hét ember ült odabent csak. Olyan hét ember, akinek látványa egy perc
alatt elfeledtette velem, mennyire elegem volt már ebből a napból.
- HaeSal!- hasított végig egy női
hang a termen, és egy integető lányalak közeledett felém.
- Dae Hee…- mosolyodtam el C.A.P
húga láttán, és elé siettem, hogy csontropogtató ölelésében részesüljek- Ezer
éve nem láttalak!- majd végignéztem a maradék társaságon. Chunji, Niel, Ricky,
So Ji Sub, és a nénikém… és egy vigyorgó, az elegánsnál is elegánsabb Sapó.
- Elárulná valaki, hogy mi folyik
itt pontosan, és miért most kell megtudni, pár perccel előtte?- néztem
megrovóan a többiekre.
- Rám ne nézz!- tette fel a kezét
Chunji vigyorogva- Én is csak ma tudtam meg!
- Szerintem mindannyian!- mondta
az igazgatónk, látszólag feszengve a csokornyakkendőben. De ugyanakkor nem
lehetett nem észrevenni, milyen büszkén tekint az egykori diákjaira.
Végigöleltem rég nem látott
barátaimat, akik mind külön-külön megjegyezték, mennyire rosszul esik nekik,
hogy szinte semmilyen módon nem tartom velük a kapcsolatot, néha napján írunk,
vagy telefonálunk csak egymásnak. De nem győztem hangoztatni, hogy ez kétoldalú
dolog. Ők is vannak ugyanolyan elfoglaltak, mint én. Hiába kérdezték, mi van
velem, nem akartam nyakukba borítani a sok szennyet, ami elönti mostanában az
életemet.
Végül C.A.P mellé sétáltam, és
végignéztem rajta. Sosem láttam még ennyire… izgatottnak.
- Gyanítom, gratulálnom kéne!-
biccentettem félre a fejem jól szórakozva arckifejezésén.
- Sajnálom, hogy nem szóltunk
hamarabb, részünkről is… spontán döntés volt- láttam, hogy izzadt tenyerét a
nadrágba törli- Nem akartuk tovább húzni az időt. Nem akartam, hogy mások is
azt higgyék, mint először Suzy…
- Végül hogy történt a dolog?
- Meggyőztem Suzy-t, hogy nem
csak a gyerek miatt akarom elvenni…- mosolygott- Tudod… Suzy… az egyik legjobb
dolog, ami történhetett velem, nos… tudod…
- Tudom. Annyi örülök nektek! El
sem hiszem, hogy férj leszel… és apa!- csóváltam a fejem.
- Én sem… Figyelj, Ji Min! Suzy
és én szeretnénk megkérni, hogy te légy a tanú Byung Hun mellett.
- Nézd…- haraptam az ajkamra- Én
nagyon szeretném, de…- felpillantottam ré, és óvatosan folytattam- Mostanában
van egypár kétes ügy, amiben csücsülök, és a személyiségem mostanában, nos,
elég zavaros. Kinek Sun Ah, kinek Ji Min vagyok… akárhogy is írnám alá, még a
végén valaki ebbe kötne bele…
- Igaz… El is felejtettem, hogy
veled csak a gond van!- veregette meg a vállam nevetve.
- De köszönöm, hogy rám
gondoltatok! Nagyon örülök nektek, Sapó!- mosolyogtam, és magamhoz öleltem, de
csak óvatosan, nehogy rám rontson Suzy, akárhol is volt most. Láttam a férfin,
hogy jól estek neki a szavaim, ám nem tudtunk tovább beszélni, mert egy fiatal
nő lépett be.
- Mindenki megérkezett?
Kezdhetjük a szertartást?- látszott rajta, hogy legszívesebben már hazamenne,
de most még itt kell maradnia. Bizonyára nem volt megszokott, hogy valaki
spontán kért időpontot, nagyjából rendezés, meghívó, előzetes fotózás, és
minden formaság nélkül, estefele. De az ügyfél az ügyfél.
Helyet foglaltunk, hogy
elkezdődhessen a szertartás, én Da Hee (aki végül a másik tanú lett) és Jessie
közé ékelődtem be. Furcsa volt… nem voltak szülők, sem rokonok. Csak mi. Azok,
akik a nyaralóban is ott voltunk. Mint egy család. És valamiért úgy éreztem,
ezek a kapcsok itt erősebbek, mint a vér szerintiek. Hisz C.A.P. családja Bang
miniszter árulása, és halála után szétesett, Suzy-t meg ide-oda pakolták a
szülei, sosem foglalkoztak vele igazán.
Megjelent a székek előtt álló
C.A.P mellett egy öltönyös fickó, nyilván a ceremónia mester, és nyílt a hátsó
ajtó. Mindenki egy emberként nézett hátra, hogy lássuk a menyasszonyt. Ment a
háttérben valami előre felvett zene, de nem jutott el a tudatomig. Mert…
Suzy gyönyörű volt.
Semmi észbontóan különleges nem
volt rajta, talán ez tette olyan széppé. A lehető legegyszerűbb esküvői ruhában
volt, amit el lehet képzelni. Nem volt túl szűk, hogy ne hangsúlyozza ki nagyon
a domborodó hasát. A csokor is pár szál virágból állt. A haja is csak laza
kontyban volt. De maga a tény, hogy a lány, akit utáltam, mostanra legjobb
barátnőmmé vált, és éppen férjhez megy… felbecsülhetetlen volt. És most ők
hárman állnak az oltár előtt.
Mikor elhaladt mellettem a lány
rám mosolyodott, nem is próbálva leplezni ezúttal a boldogságát és én sem
tudtam elfojtani egy vigyort, de ezzel egy időben sírhatnékom támadt.
C.A.P arcáról sugárzott a
boldogság, ahogy a menyasszonyát nézte.
Gyönyörű volt a jelenet.
A szemem összetalálkozott a másik
oszlopban ülő Byung Hunéval, aki kissé tűnődve nézte az elragadtatásomat. Nem
tudtam kitalálni, hogy mit gondolhatott. Nekem akaratlanul is a busani esténk
jutott az eszembe, így tartottam a szemkontaktust vagy három másodperig, majd
elfordítottam a fejem.
- Kedves egybegyűltek! Mikor megkaptam
ma a felkérést, hogy tartsak ma egy szertartást, meglepődtem. Nem gyakoriak az
ilyen esetek. De elég volt ránézni erre a két emberre, hogy tudjam, nem egy
olyan eset, ami hirtelen felindulásból történt. Van úgy, hogy az ember tudja,
hogy mi az igazi. És ez… igazi.
Még hosszan beszélt az
érzésekről, szerelemről, házasságról, majd a szertartás szövegét mondta végig.
De nem nagyon figyeltem rá. Azt néztem, hogy a két barátom elől, magasról téve
a formaiságokra, de egymást rajongásig szeretve áll ott, egyszerűen, képmutatás
nélkül. Örök hűséget esküdve egymásnak… spontán.
Vajon én majd tudok-e ott állni
egy nap?
Arra eszméltem, hogy már az
eskütételnél tartanak.
- Én, Bae Suzy fogadlak, téged,
Bang Min Soo, törvényes férjemül, és kitartok melletted jóban-rosszban,
egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, szeretni és tisztelni foglak,
míg a halál el nem választ- kicsit remegett a barátnőm hangja, miközben már
majdnem férje kezét szorította.
- Én, Bang Min Soo fogadlak,
téged, Bae Su Ji törvényes feleségemül, és kitartok melletted jóban-rosszban,
egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, szeretni és tisztelni
foglak, míg a halál el nem választ.
Elhittem minden szavukat. És
reméltem, hogy a jövő sem hoz változást ebbe a kapcsolatba.
- Kérem, húzzák fel a gyűrűket!-
mondta az öltönyös fickó, mire felsegítették egymásra a gyűrűket- Ezennel férj
és feleségnek nyilvánítom magukat!
C.A.P mintha csak erre várt
volna, megragadta Suzy derekát, és magához húzva megcsókolta az újdonsült
feleségét. Mi meg hirtelen felpattantunk, és lelkesen tapsoltunk.
A szertartás véget ért, az
öltönyös pasi el is köszönt a társaságtól.
Suzy hátrafordult, és eldobta a
csokrot közénk. Mivel ez is rendkívül váratlan volt, meg eleve csak hárman
voltunk hajadon lányok a teremben, így meg sem lepődtem, hogy végül Chunji
vetődött a csokorért.
- Elkaptam!- kiáltotta büszkén, mire Niel
fejbe vágta, Ricky meg hangosan nevetett a jeleneten.
- Te barom, azt a csajoknak kell!
- Sebaj!- vont vállat- Da Hee!
Látod, mim van?- kacsintott a mellettem állóra, aki csak a szemét forgatta.
Akaratlanul is bekapcsolódtam a többiek nevetésébe, majd, mivel semmi formaiság
nem volt az esküvőn így sem, egyszerre rohanták le az ifjú párt. Mindenki
elsőként akart gratulálni, ölelgetni, a gyerek keresztapja lenni, sőt, a gyerek névadója lenni, így egy lépést hátrébb léptem, és vártam a soromra.
- Gondoltad volna, hogy ők
lesznek az első házasok a köreinkben?- lépett mellém szórakozottan Byung Hun.
- Zavar, hogy beelőztetek titeket
Juniellel?- bukott ki belőlem, amit azonnal meg is bántam. Mi a fenéről
beszélek?
- Mondtam már, hogy két éven
belül nem látjuk az esküvőnket… én néha nagyon utána sem!- ezt már olyan halkan
tette hozzá, hogy abban sem voltam biztos, hogy tényleg kimondta-e.
Felé fordultam volna, hogy
kérdőre vonjam, de pont ekkor kerültem Suzy elé, aki, félredobva minden
hidegvérét, egy visítással ugrott a nyakamba.
- El sem hiszem!
- Én sem nagyon, mert
elfelejtettél szólni! Te bolond lány!- öleltem szorosan magamhoz- Annyira örülök
nektek!- súgtam a fülébe- De… egyvalamit árulj el!- toltam kicsit el- Nem
akartál volna… egy rendes esküvőt?
- Nem tudom miről beszélsz!-
rázta a fejét kissé felsőbbrendű mosollyal- Mindenki itt volt, aki igazán
számít. Sullinak meg majd megmagyarázom!
- Bolond vagy, nem hiába vagy a
legjobb barátnőm!
- Milyen érzelgős lettél- lökte
meg a karom- De… Ezek után jön a neheze… elmenni a szülőkhöz, és közölni velük
a dolgot. Nem kicsit parázok. Remélem megérted, ha egy hétig nem leszek a
suliban. Megtennéd, hogy figyelsz Doo Rira…? - juttatta eszembe a 3 éves
kiscsajunkat, akire ő vigyázott.
- Persze, ne aggódj, minden
rendben lesz!- majd még egy ölelés után hagytam, hogy a többiekhez, is oda menjen.
Elgondolkozva néztem a többiek
gondnélküli arcát, viccelődésüket, és valahogy hirtelen furcsán nem érezem
magam oda valónak.
Suzy-éknak még aznap el kellett
érniük egy délen fekvő várost, így lassan elköszöntek mindenkitől, majd
elmentek. A lány búcsúzásként még a fülembe súgta:
- Kitartást! Emlékezz rá, hogy ki
vagy. És kik állnak melletted!- majd egy furcsán szokatlan mozdulattal tőle,
egy puszit nyomott az arcomra, és egy intéssel elsétált.
Mi is lassan elindultunk a
többiekkel kifelé, mert a fiatal lány kissé túl feltűnően nézegette az óráját,
hogy mikor megyünk már.
- Elmegyünk egy étterembe?-
vetette fel Chunji. Szinte mindenki azonnal rávágta az igent, így én is csak
bólintottam egyet.
Egy közeli helyre ültünk be,
ahonnan furcsán kilógtunk az elegáns öltözetünkkel. A fiúk azonnal intézték a
rendelést, míg mi csak csöndben ültünk a sarokban Da Hee-vel.
- Minden rendben, csajszi?-
kérdezte halkan, hogy csak én halljam- Kicsit zavartnak tűnsz!
- Túl sok dolog történt
mostanában!- sóhajtottam.
- Hallottam az istállóról… meg
egy északi kémnőről… nem unatkozol. Valóban összejöttél egy kollégáddal?
- Látom, gyorsan terjednek a
hírek!- csóváltam a fejemet.
- Mi van azzal a szőkefejűvel?-
biccentett kicsit Byung Hun felé.
- Mi lenne? Mindketten foglaltak vagyunk…-
próbáltam terelni.
- És ez jelentett akármikor
valamit?
- Ne próbálj semmire se utalni.
- Átlátok rajtad. Valami nem
stimmel. Tudod, minden embernek szüksége van egy szilárd pontra az életében.
Legyen az egy ember, vagy egy eszme, vagy egy hely… te most nem rendelkezel
ilyen ponttal. Vannak elképzeléseid a világról, de nincs semmi, ami elkötelezne
akármi mellett.
Szíven ütött, amit mondott. Fájt,
mert igaz volt. Túlságosan igaz. És azt az időt idézte fel, mikor Franciaországba
menekültem, és magányomba betegedtem bele, antidepresszánsokat kellett szednem,
és majdnem kinyírtam magamat. Nem hagyhattam magamat megint olyan mélyre
süllyedni soha sem.
- Megbocsájtasz egy pillanatra!-
hirtelen annyira összeszorult a torkom, hogy úgy éreztem megfulladok, ha nem
megyek azonnal friss levegőre. A többiek megilletődve néztem rám, ahogy kissé
feldúltan elhagytam az éttermet. Ahogy kiléptem az utcára, azonnal
összeborzolta a hajamat a felélénkülő szél, és összerázkódtam a hidegtől.
Igaza volt Da Hee-nek. Nincs
biztos pont az életemben. Nem volt semmi.
Hátamat az épület falának
vetettem, és lehunytam a szememet. Azt reméltem, hogy megjelenik a szemem előtt
egy megoldás, ami véget vet ennek az önmarcangolásnak, és utat mutat a sok baj
között, de csak az ajtó nyílását hallottam meg.
- Hé! Szét vagy csúszva!-
hallottam meg Changjo hangját, és ahogy kinyitottam a szemem, láttam, hogy
felém nyújtja a kabátomat. Hálásan vettem el tőle.
- Sajnálom!
- Ne!- dőlt mellettem a falnak-
Nincs semmi gond. Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem!
- Nem is tudom, hogy mondjam el
neked…- nevettem fel egy kicsit hisztérikusan, miközben éreztem egy
könnycseppet az arcomon. Magam sem tudtam, hogy a dühtől, a szomorúságtól, vagy
a magatehetetlenség miatt indult útjára- Húzzunk el innen!- szaladt ki a
számon. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy ritkán látom a barátaimat, de valamiért nem tudtam most tettetni azt, hogy semmi bajom. Túl sok volt mára. Busan, az elnök, Soo Ae-ről hírek...
- Rendben. Ahogy akarod!- egy szó
nélkül egyezett bele a szeszélyembe- Bemegyek, megkérem Byung Hunt, hogy majd
vigye haza a húgomat, kimentem magunkat náluk, és mehetünk- majd vissza is lépett az étterembe.
Értetlenül néztem utána. Túl jó volt hozzám, és alig két perc múlva már jött is
vissza.
- Gyere, menjünk világgá!-
intett, és nyújtotta a karját, hogy karoljak bele. Akaratlanul is elmosolyodtam,
és már elindítottam a karomat felé, mikor kivágódott mellettünk az ajtó, és
Byung Hunt láttam meg dühös arccal.
- Mi történt?- ragadott meg a két
vállamnál fogva.
- Hyung…- motyogta Changjo,
nyilván próbálta megakadályozni, hogy komolyabb eset legyen ebből, mint ami
lett volna, de a szőke csak egy dühös pillantással belé fagyasztotta a szót.
Végül a barátom bólintott egyet lassan, majd arrébb sétált pár métert, hogy
nyugodtan beszélhessünk. Byung Hun visszafordította felém a fejét.
- Hallani akarom! Mi van veled?
Mi az igazi probléma?- rázott meg egy kicsit.
- Most megint úgy viselkedsz,
mint ahogy L.Joe viselkedett!- álltam a tekintetét, mire felhorkantott.
- Nem változtam annyit, hogy ez
meglepő legyen.
- Az a baj, hogy én sem, szóval
hagyj most békén, ha nem akarod, hogy az legyen a vége, mint a legutóbb, mikor
túlságosan is törődtünk egymással.
- Nem tudok nem foglalkozni
veled!- súgta, de ugyanakkor olyan hangsúllyal mondta, mintha ez mindig is egyértelmű lett volna..
- Akkor gyakorold. Mert ezzel
mindkettőnknek fájdalmat okozol- mondtam ki végül azt, amit mindkettőnk tudott.
Hogy csöppet sem múlt el minden nyomtalanul. Hogy van ott még mélyen valami,
amit egymás iránt érzünk.
Megérthette, amit a szavak mögött
gondoltam, mert leejtette a kezét, és hátrált egy lépést. Némán néztünk
egymásra. Két érzés vetekedett bennem. Az egyik az volt, hogy felváltva üssem,
és csókoljam, miközben bevallom neki, hogy én sem tudok megszabadulni a
gondolatától. A másik meg az volt, hogy hátat fordítsak neki. Szerencse, vagy
szerencsétlenség? Ki tudja megmondani? De az utóbbit választottam. Sarkon
fordultam, és megragadtam Changjo karját, hogy minél előbb ott hagyjam legalább
egy kis időre a valóságot.
*
Bármennyire hideg is volt, nem
akartam sehova sem beülni, így egy kihalt parkban telepedtünk le egy padra.
- Figyelj, Changjo… én… nem
mondanám el ezt neked, ha nem kergetne már az őrületbe. Senkinek nem beszéltem
róla. De meg kell ígérned, hogy… senkinek nem beszélsz róla, nem vonhatsz be
egyelőre mást. Senkit.
- Bízhatsz bennem!- tudtam, jól
tudtam ezt már rég.
- Jól van!- vettem egy mély
levegőt, majd elkezdtem az elejétől. Tudott már eddig is részleteket, de nem
mindent. Elmondtam neki, hogy a bázison kívül is találkoztam Soo Ae-vel, hogy
üzent nekem, hogy mit kért, és hogy mennyire félek, hogy most szúrom az itthoni
kormány, az északi rezsim, és egy névtelen ember nevét is, aki ki akar nyírni,
és megfigyel. Majd nem utolsó sorban beszéltem neki a Busanban történtekről.
Éreztem, hogy megfeszül mellettem.
- Bántott?- kérdezte halkan.
Persze, hogy erre reagál legelőször.
- Nem! Semmi bajom, csak… nem
emlékszik rá, így nem tudtam vele beszélni erről.
- Ji Min…- mondta, majd
hitetlenül felnevetett- Rólad még halálod előtt filmet forgatnak. Egy
trilógiát. aminek az utolsó részét kettéveszik. És még így is izgalmas lesz!
- Ne szórakozz!- vágtam oldalba,
de így is sikerült egy kis mosolyt csalnia az arcomra.
- Én… sajnálom, hogy nem mondtad
el előbb. De sebaj. Melletted állok bármiben! Számíthatsz rám, de te is tudod,
hogy hosszútávon nem vagyunk elegek ketten.
- Changjo, senkit nem akarok
belekeverni. Meg ha Soo Ae rájön, hogy elmondtam másoknak, ki tudja, mit tesz…
akár Kennel, akár bárki mással.
- Értem. Van terved?
- Holnap Szöulba megyek.
Megkeresem azt a könyvet, és rájövök, hogy miért kell, mielőtt odaadom neki.
Valahogy, nem tudom, hogy de lépéselőnybe kéne kerülni vele szemben. Csak az a
baj, hogy mindenhol van szeme.
- Értesíts, ha történik valami.
- Így lesz. Egész héten
odaleszek. Hétvégén lesz egy jótékonysági bál, amire elígérkeztem. Kicsit nagy
nyilvánosság, de lassan így is darabjaira hullik az inkognitóm, már úgyis
mindegy lesz- vontam vállat.
- Köszönöm!- mondta halkan.
- Mit?- néztem rá.
- Hogy elmondtad. Sokat jelent-
talán egy percig is néztem a szemébe, majd nem tudtam tovább magamba tartani a
kérdésemet. Engem is meglepett, miért pont most hozom fel ezt a témát. És miért
ilyen egyenesen.
- Mondd csak, szeretsz engem, mint
nőt?
Meg sem rezzent a kérdésemre,
csak egy kis mosoly jelent meg a szája szélén.
- Hunyd le a szemed!- mondta.
- Hogy mi?
- Csak csináld!- parancsolt rám,
mire kelletlenül lehunytam a szemem- Most képzelj egy kört, és oszd el egyenlő
három részre- nem értettem, mi ez az egész, de a tudatalattim már meg is
rajzolta a háromosztatú kört- Az egész kör jelképezi azt, amit irántad érzek.
Az első harmad… az a barátság, amit a gimiben kötöttünk. Az, ahogy megtetted
felém a lépéseket, ahogy bízhattam benned, ahogy a húgomat megmentetted. Az a
hálával vegyes örökre hűséges barátság. A második harmad, az… valóban, nem
tudnám letagadni, hogy nőként is gondolok rád. Egy gyönyörű, ragyogó, kitartó
nőre. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy… igen, kedvellek- itt elakadt egy
kissé, és az én torkomban is gombóc nőtt- Viszont… ez semmit nem jelent.
- Miért?- kérdeztem bátortalanul.
- A harmadik harmad miatt. Ji
Min, én… félek tőled!
Erre kipattant a szemem, és
meghökkenve pislogtam a fiúra, aki a távolba nézett, nem is rám.
- Félsz tőlem?- ismételtem meg.
- Nézd, te… kiszámíthatatlan
vagy. Hirtelen, és egyszerűen… félelmetesen konok. Amit a fejedbe veszel… a
döntéseid, én… nem tartalak téged olyan nőnek, aki mellett nyugodtan
létezhetnék. Én… ijesztőnek tartom, ahogy mindent a nyakadba vállalsz, és úgy
törtetsz előre, mintha olyan képességekkel rendelkeznél, mint egy faltörő kos.
Nem, Ji Min, hiába kedvellek, sosem tudnálak elképzelni, mint a barátnőm.
Halálom napjáig ki fogok tartani melletted, számíthatsz rám, megbízhatsz
bennem, de… mint egy barát. Szóval nyugodj meg, nem lesz szükség arra, hogy
kikosarazz. Tudom, hogy te sem tudnál velem élni. Hallottam, amit Byung Hunnak
mondtál. Hidd el, én szeretném a legjobban, hogy boldog legyél. De nem én
vagyok a neked való. És te nem a nekem való. Erre voltál kíváncsi?
- Changjo…- motyogtam, és könnyek
csípték a szemem- Ha még egyszer megsiratsz, kitekerem a nyakad!- majd fejemet
a vállába fúrtam, mire kicsit felnevetett, és átölelt, csendben hallgatta,
ahogy a vállába zokogok, a fájdalomtól, ugyanakkor a megkönnyebbüléstől, hogy
van valaki, aki önmagát háttérbe szorítva áll mellettem.
*
Mikor visszaértünk a suliba már
láttam, hogy megérkeztek Byung Hunék, ott volt a kocsi, amivel mentünk. Changjo
fizetett a taxisnak, és elbúcsúzott tőlem a liftnél.
A szobámba akartam menni végre,
de világosságot láttam a kis konyhában, és a kiszűrődő hangokból rájöttem, hogy
Yong Guk, és Ayana még mindig ott vannak. Keserűséggel vegyes kíváncsisággal
tettem pár lépést, hogy halljam, miről beszélnek.
- Nem értem, miért vagy annyira
ráfüggve arra a nőre!- jött Ayana hangja- Ide-oda rángat!
Hát persze, hogy rólam szól az
esti matiné! Azonnal hátat akartam fordítani nekik, már elég negatív élmény
volt aznapra, és hagyni akartam másnapra is, de meghallottam Yong Guk válaszát.
- Nem tudom miért, de nagyon
kedvelem, mert… mikor a másik arcát mutatja, akkor a világ legszerethetőbb
nője!
- Honnan tudod, melyik az igazi
arca! Mi lenne, ha megtudná, hogy még mielőtt összejöttetek, le is feküdtünk?
Ledöbbentem. Nekem azt mondták,
hogy semmi sem történt. Minek hazudtak?
- Felnőttek vagyunk, Yong Guk! Az
a pár alkalom nem jelentette azt, hogy elköteleződtünk. Nézd, én nagyon bírom
őt, jóban vagyunk mióta Párizsban találkoztunk, de… láttam milyen volt ott. Voltak
pasi ügyei, és egyszerűen… nem kötelezte el magát. Nem akarom, hogy a végén
neked kelljen csalódnod. Mi lenne, ha róla derülne ki, hogy félrelép?
Nem akartam tovább hallgatni.
Nesztelenül elsétáltam a folyosón, miközben ezer kérdés cikkázott az agyamba.
Ayana… miért mondott ilyeneket rólam? Nem mintha nem lett volna igaz. Tudta,
milyen voltam.
De most komolyan?
Lefeküdtek?
Nem tudom, mennyi jogom volt
hozzá, de ez megsértett, még ha nem is azalatt történt, hogy jártunk. A
barátnőm expasija az tabu, nem? Vagy exnumerája. Bár ki tudja… már semmit nem tudtam.
A lehető legjobbnak tartottam
most innen lelépni egy hétre.
Annyira össze voltam zavarodva.
Először Byung Hun, majd Changjo… és most Yong Guk is?
Míg
a halál el nem választ…
Ez a mondat járt a fejembe. Míg a
halál el nem választ az élettől, talán addig ül rajtam egy átok.
A szobámba érve kifújtam a bent
tartott levegőt, és körbenéztem. Megakadt a szemem egy képen, amit az asztalon
hagytam. Az volt az, ami ki volt tépve egy albumból. A nagyi szép nyaklánccal.
Figyelmetlen lehettem, és kint hagytam. Elgondolkozva nyúltam felé, és feltűnt,
hogy egyik széle feljön. Mivel zavaró volt a papír, amire ragasztva volt, úgy
döntöttem, hogy leszedem róla, úgy teszem a többi kép közé. Viszonylag könnyen
lejött a papírról, de ahogy leszakadt, kiesett közüle valami. Egy eltépett kis
fehér papír, ami addig a papír alá volt ragasztva. Lehajoltam a földre érte, és
ahogy megfordítottam, hogy lássam, a másik fele is üres-e, megszédültem.
- Nem…- motyogtam.
Egy félbehajtott fénykép volt.
Ami látszott rajta, az anyám volt, aki egy kanapén ült, ölében látszólag Sun
Innal. Mellette viszont ült egy nő, akinek én ültem a combjain.
Négy éves lehettem a képen.
Nagyjából tizennyolc évvel ezelőtt készülhetett akkor a kép. Mégis azonnal
felismertem a nő vonásait.
- Soo Ae…- motyogtam, és hirtelen
rájöttem.
A kémnő nem véletlen választott
ki engem. Úgy tűnik, van valami köze az elhunyt anyámhoz. És így hozzám.
