2. évad - 20. fejezet

 Sziasztooook! Ezer éve már, igaz? Az a helyzet, hogy jelenleg két suliban tanulok, és mellette dolgozom is, így nagyjából minden maradék szabadidőmben eszek és alszok. Kicsit kikészít már, de remélem vége lesz hamar. Most ezét kicsit döcögős, hogy írni tudjak, pedig nekem is hiányzik, és most érzem is, hogy kijöttem a gyakorlatból. Nem ígérek semmit július végéig, de utána megpróbálom behozni a lemaradásomat, és rendszeresen írni! :)

 20. fejezet

Négy éves rémálom

- Ébredj! Doo Ri!- ráztam meg kissé a lány vállát, ezzel felverve édes álmából. A kislány motyogott valamit félálmában, és a másik oldalára akart fordulni, de nem hagytam.

- Doo Ri! Ki jön unnie-val kirándulni?

- Hova?- fordult felém, kicsi kezével megdörzsölve a szemét.

- Tudod, Suzy most elment valahova, így velem leszel pár napot, rendben? Elmegyünk Szöulba!

- Tényleg?- ragyogott fel az arca.

- Igen… csajos bulit tartunk. Na, pattanj fel, segítek felöltözni!

Nem kellett kétszer mondani neki, kiugrott az ágyból, és segített nekem megtalálni a ruháit, amiket feladtam rá. Betettem egy táskába még pár ruhaneműt a szekrényéből, és kézen fogva elindultunk ki a szobából. Én már kora reggel összeszedtem a dolgaimat, és bedobtam a kocsiba, így azért már ne kellett elmennem.

Viszont, hogy ne maradjon éhen a gyerek, be kellett ugrani valami reggeliért. Már írtam korán Aileenek, hogy pakoljon össze valamit, amit el tudunk vinni az útra.

Ahogy számíthattam is rá, tele volt az étkező. Doo Rival kézen fogva azonnal Aileehez indultam, aki éppen reggeliket adogatott a gyerekeknek. Ha nem tudtam volna, hogy amúgy egy álruhás „titkosügynök”, biztos azt hiszem, hogy csak egy félrecsúszott életű konyhásnéni. Ahogy meglátott, egy kis csomagért nyúlt, és a kezembe nyomta.

- Vigyázzatok magatokra. Bármi van, értesíts!- mondta szigorúan, mire kelletlenül biccentettem, majd hátat fordítottam. Azonnal kiszúrtam Byung Hunt, aki Yong Gukkal, és Ji Won védőnővel ült együtt egy asztalnál.

- Várj itt egy kicsit!- eresztettem el a kislány kezét, és a neves társaság felé sétáltam. Jöttömre felnéztek rám, Yong Guk még arrébb is húzódott, hogy leülhessek, de én maradtam állva.

- Elmegyek egy hétre Szöulba- közöltem tárgyilagosan- Van pár teendőm. Majd a jótékonysági esten találkozunk!- mondtam Byung Hunra nézve.

- Nem is mondtad, hogy mész!- csodálkozott Yong Guk, és láttam rajta egy kis zavart. Nyilván kínosan érintette, hogy a lány, akivel elvileg kapcsolatban van, figyelmen kívül hagyta a tájékoztatását.

- Hirtelen döntés volt. Van pár ügy, meg… fel kell töltődnöm. Bevallom, mostanában kicsit… tele a fejem. Doo Ri velem jön, mivel Suzy jelenleg… nem elérhető.

- Rendben! Majd beszélünk!- felelte kimérten Byung Hun. Megértem, hogy a tegnapi eszmecserénk után visszavett egy fokozatot.

- Ma érkeztek meg a tűk, amik a gyerekek vérvételéhez szükségesek!- szólalt meg a védőnő- Ha ma elkezdjük őket, az rendben van? Fel akartam menni az irodába, de…

- Persze, nyugodtan!- majd biccentettem, és elindultam visszafelé az asztalok között. egy asztalnál megláttam a közösen reggeliző Zelo, Sae Ron, Jessie társaságot. Intettem nekik, Jessie felé meg mutogatva jeleztem, hogy majd hívom.

Már az előcsarnokban jártunk Doo Rival, mikor Yong Guk utolért.

- Egy szóra várj még, Ji Min!

Még mindig sértett az, amit tegnap hallottam, és nem tudtam, hogy ez milyen irányba befolyásolja a kapcsolatunkat, de valamiért most nem akartam vele beszélni. Gyáva voltam, hogy elfutottam az igazi problémák elől? Igen, megesik.

- Velünk most mi van?- hallottam hangján, hogy valóban bizonytalan.

- Ez az egyik, amit át akarok gondolni, míg távol vagyok- végül erőt vettem magamon, hogy a szemébe nézzek.

- Mi az, ami nem működik köztünk?- tárta szét a karját- Min kéne dolgoznunk?

- Az őszinteségen…- vontam meg kissé vállam, majd egy félszeg puszit nyomtam az arcára, és otthagytam.

*

- Mit fogunk csinálni?- kérdezte izgatottan a kislány, aki a kocsim hátsó ülésén ült, miközben behajtottam Szöul vonzáskörzetébe.

- Először hazaviszlek, bemutatom a legjobb barátomat. Aztán csinálunk valami mókásat!

- Úúú, már alig várom- pattogott kicsit a hátsó ülésen, mire elmosolyodtam. Doo Ri a lehető legaranyosabb dolog volt, ami a kastélyban történt velünk- Neked van férjed?- dugta előre a fejét az ülések között.

- Nem, dehogy- ráztam a fejem nevetve.

- És mikor lesz?

- Úgy tűnik soha!- vontam meg a vállamat.

- Suzy maminak is van már…

- Suzy mami?- vontam össze a szemöldökömet. Ezt a megszólítást először hallottam.

- Azt mondta, hogy hívhatom így.

- Te jó ég!- esett le az állam, miközben eszembe jutott az egykori jégkirálynő. Az idő mindent megedz.

Egy félóra múlva hajtottam be a mélygarázsunkba, és kézen fogva a kislányt szálltunk be a liftbe, ami egészen a mi szintünkig repített.

Ahogy beütöttem a lakás kódját Doo Ri azonnal berohant, és cipőjét lerúgva rohanta körbe a lakást, majdnem fellökve Kent, aki odasietett hozzánk az előszobába.

- Drágám…- motyogta, ahogy meglátott, és azonnal az ölelésébe vont- Már majd el felejtettem, hogy nézel ki!- suttogta a fülembe, mire én is erősen kardigánjába kapaszkodtam.

- Ken, ha tudnád, miken mentem keresztül…- dörmögtem a vállába, hogy nem is hallotta. Egy pár másodperc után el akart ereszteni, de én makacsul szorítottam magamhoz.

- Mi vagy te, lajhár?- kérdezte hajamba borzolva a barátom, mire kissé elléptem mellőle.

- Hiányoztál már!

- Ő lesz a férjed?- pislogott fel ránk Doo Ri, aki visszatért felfedező körútjából, és most ott állt mellettünk, és meredten nézett minket.

- Nem, én az a bácsi vagyok, aki valami finomsággal készült neked! Megnézed?- hajolt le, hogy a fejük egy magasságban legyen.

- Persze!- lelkendezett a kiscsaj, majd azonnal megragadta Ken kezét, aki az étkezőbe kísérte, ahol az asztalon csupa színes sütemény állt.

- Nyugtass meg, hogy nem te csináltad!- dőltem az ajtófélfának, mire lesajnálóan nézett vissza rám Ken.

- Persze, hogy bolti.

*

Végül Ken és Doo Ri annyira jól elvolt, hogy egyedül is tudtam őket hagyni. Kent felvették egy munkára, de csak jövő héten kezdett, így nem volt most feladata, és szívesen felvette a bébicsősz szerepét. Pont ezért tudtam délután elmenni egyedül oda, ahová terveztem.

Kim Yoon Shik egykori házvezetőnőjéhez.

Kellett a prototípus a könyvéből. Tudnom kellett, hogy miért akarja azt a könyvet Soo Ae. Utána pedig meg kellett találnom a kémnőt. Tudnom kellett, miért szereplünk a gyerekkoromban egy képen.

Még az aktából megvolt a cím, amire mennem kellett. Egy viszonylag lepukkantabb negyed lakótelepi részére vezetett a GPS. Úgy döntöttem, hogy nem megyek a saját kocsimmal, hátha azon is nyomkövető van, bár a telefonomat így is be tudták volna mérni, ha akarják.

Szememmel kerestem a 3-as blokkot, azon belül is a 47-es lakást. A negyedik emeleten volt, és lift híján gyalog tettem meg.

Mikor be akartam csengetni, láttam, hogy a csengő ki van szakadva a helyéről, így öklömet felemelve három nagyot koppintottam az ajtóra. Bentről mozgolódás hallatszott, majd amennyire a kis fémlánc engedte kinyílt az ajtó, és egy gyermekfejet pillantottam meg.

- Kit keres?- kérdezte a tizenhárom éves forma fiúcska.

- Im Mi Young itt lakik?- néztem rá kérdőn.

- Idehívom!- majd elszaladt, és egy perc múlva egy fáradt és szomorkás arcú nő jelent meg. Felismertem a képről.

- Mit akar?- nem volt túl barátságos.

- Csak pár kérdést szeretnék feltenni!

- Maga is olyan rendőrféle? Már megválaszoltam mindent, miért zargatnak még mindig?- morogta, és már csukta volna be az ajtót, mikor megállítottam.

- Nem, nem vagyok rendőr. Én… gyűjtő vagyok. A segítségét szeretném kérni. Megfizetném!- mondtam ki a varázsszót. Nem vetette fel őket a pénz, ez látszott. Reményem bevált, erre kitárta végül rendesen az ajtót, és bár még mindig gyanakodva, de beengedett a lakásba. A földön játszott még egy másik kislány, tízévesnek tűnt. Félszegen pillantott rám. Nem tűntem környékbelinek, ez így volt igaz.

- Gyerekek, menjetek a másik szobába, míg beszélünk!- mondta a nő, mire a két gyermek berongyolt egy ajtó mögé- És mit gyűjt, ha megkérdezhetem?- fordult felém, és a kezembe nyomott egy csésze teát. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, de hálásan elfogadtam.

- Könyveket. Igazából… nem tévedett, valóban Kim Yoon Shik kapcsán kerestem fel.

- Szerencsétlen ember, még a sírban sem nyugodhat… Ne higgye, hogy északi eszmékkel szimpatizálnék, de annál jobb embert ritkán találni…

- Tudom, én is nagyra becsültem, és bár sosem találkoztam vele, így ítéltem meg én is. Pont ezért szeretném megszerezni annyira az Északi vagyoknak a legelső példányát. Nem tudja, hogy az is odaveszett-e a robbanásban?

- A legelső példánya? Várjon csak egy pillanatot, hadd gondoljam végig… Volt belőle otthon kötete, de nem az első. Az sokat ért. Kölcsönadta halála előtt nem sokkal egy múzeumnak…

- Melyiknek?- kérdeztem félve.

- A Nemzeti Múzeumnak. Volt egy kortárs irodalmi kiállítás. Még talán egy hétig tart, ott van kiállítva. Annyi pénze nincs, hogy azt megfizesse.

Sem hogy kilopjam onnan…- gondoltam magamban.

- Értem, nagyon köszönöm a választ.

- Tudja, az a könyv nagyon sokat jelentett neki. Talán a barátnőjéhez volt köze…- gondolkozott el.

- Volt barátnője?- csodálkoztam.

- Én magam sosem láttam… Csak telefonon beszéltem vele párszor, mikor ő vette fel Kim úr helyett. Majdnem az a szerencsétlen pára is meghalt odabent. Meglátogatta volna, de mikor pár nappal később beszéltem vele, sírva mondta, hogy aznap nagy eső volt, ezért nem indult el. Aztán külföldre utazott, nem is tudom, mi lett vele. Remélem sikerült elfelejteni a bánatát.

- Nincs róla képe?

- Nem, Yoon Shik nagyon védte a nyilvánosságtól. Mivel északi volt, nem volt neki könnyű. De a hangja alapján egy fiatal nő volt, csupa vidámság…

- A rendőrség nem is kereste a nőt?- csodálkoztam.

- Nem tudott róla rajtam kívül szinte senki… Engem meg nem kérdeztek, nem nagyon beszéltem róla… Baleset volt. Szerencsétlen baleset. Mégis mindenki úgy viselkedik, mintha szándékos lett volna…- csóválta a fejét- Összeesküvés elméletek. Ehhez értenek csak.

- Egyetértek!- bólogattam, nem akartam elmagyarázni neki, hogy valószínűleg egy elvetemült északi kémnő robbantotta fel a metrót, nem a metró saját magát- Nagyon köszönöm, hogy rám szánta az idejét. Azt hiszem fel kéne adnom akkor azt a kötetet- húztam el a szám, majd kabátzsebemből elővettem egy borítékot, és elé csúsztattam- Hálás vagyok!

Majd meg sem vártam, hogy ellenkezzen, vagy bármit mondjon, kisiettem a lakásból.

Odakint vettem egy nagy levegőt. Basszus. Hogy fogom én megszerezni azt a kötetet akkor? Lehet, hogy Soo Ae ezt tudta? És várja, hogy én oldjam meg? Tiszta jófej!

Ahogy lefelé haladtam a lépcsőn előkaptam a titkos telefonomat, és beütöttem a számot, amit tárcsázni akartam.

- Tessék, Choi Jong Hyun!- hallottam Changjo hangját.

- Figyelj, mekkora az esély arra, hogy valamit feltűnés nélkül kihozok a Nemzeti Múzeumból?

- Mi a franc…- motyogta a barátom a másik oldalon- Ji Min, te teljesen megkattantál?

- Mekkora a biztonsága?

- Mint az angol királynőnek! Figyelj, nehogy valami ostobaságot csinálj…

- Nem fogok, nyugi… ne aggódj...- majd kinyomtam a telefont- Nem csinálok semmit nem meggondolatlanul...- motyogtam magam elé.

*

A hét nagyjából eseménytelenül telt, nem volt kevés dolgom Szöulban sem, így csak a szokásos meetingekre jártam, befektetőkkel beszéltem, irodákba jártam, szerződéseket kötöttem.

A maradék időmbe Doo Rival töltöttem, és Kennel. Teljesen kikapcsolt, jól éreztem volna magam teljesen, ha nem árnyékolja be a boldogságomat az a tudat, hogy emberek halhatnak meg.

Egyik nap elmentünk a Nemzeti Múzeumba is, úgy tettem, mintha spontán ötlet lett volna. Megnéztük az állandó kiállítást is, Doo Rinak nagyon tetszettek a kiállított páncélok különböző korokból, még ha a többi részét unalmasnak is találta, de csak utána volt lehetőségem végignézni az időszakos kiállítások közül a kortárs irodalommal kapcsolatosat.

Valóban ott volt kiállítva egy üveg alatt a könyv, ami kellett nekem. Nem volt ugyan akkora védelme, mint az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatnak, de azt sem tudtam elképzelni, hogy csak besétálok éjszaka, és kihozom, hiába nem lát senki.

- Elnézést!- szólítottam meg egy idős teremőrt- Meddig tart a kiállítás?

- Másfél hét még, utána egy Goryeo porcelán kiállítás lesz megtekinthető.

- A most kiállított tárgyak hová kerülnek?

- A legtöbb nem a múzeum tulajdona, így vissza a tulajdonoshoz.

- Kim Yoon Shik könyve…?- kérdeztem óvatosan.

- Mivel az író közben elhunyt, ezért a bírálatig valószínűleg a raktárban lesz, nem lesz megtekinthető.

- Értem… A szakdolgozatomhoz kellett volna esetleg…. nem tudja, hogy nem lehet-e kérvényezni a megtekintését?

- Ez ügyben az igazgatóságot keresse. Bár nem hinném, hogy tudnának segíteni. Elvégre ezt a könyvet a boltban is megveszi, és semmi változást nem talál. Csak a kötése sokkal kezdetlegesebb...

Így végül meg kellett elégednem azzal, hogy innen kívülről néztem a könyvet, ami Soo Ae annyira akart. Kiszökött egy szuper biztos börtönből! Hát vigye ki ezt is!

Így teltek a napjaink, és egyre közeledett a jótékonysági bál, ami az első nagy társasági megjelenésemet is jelentette.

Ne aggódj!- biztattam magam- Senki nem fog felismerni.

Kent végül sikerült elég hamar rábeszélni, hogy jöjjön velem, a kérdés már csak az volt, hogy Doo Rit hova tegyük addig. Egy késő estig tartó bálra nem cipeltem volna el magammal.

- Ott van Park bácsi!- vetette fel Ken- Most nincs otthon az a tapló Jimin sem, biztosan ott hagyhatjuk egy estére.

Így alakult, hogy végül a suli újraépítője lett a kislány bébi csősze.

- Ne aggódjatok!- mondta, mikor a bál előtt elvittük hozzá Doo Rit- Jól megleszünk! Bár már rég voltam gyerekekkel körülvéve, kitalálunk valamit. Szórakozzatok jól!

- Köszönjük! Holnap jövünk érte! És akkor még meg kell vitatnunk egy kisebb építkezési ügyet is!

- Kedves Yoo kisasszony! Legalább egy estére felejtse el a munkát!- nevetett rám, mire viszonoztam a mosolyát. Igen, ezt terveztem. Kicsit kikapcsolni. Nem is sejtettem, hogy az este egy lavinát fog elindítani.

*

Szöul egyik legmenőbb hotelje adott otthont a bálnak, amire hivatalosak voltunk. Már sorakoztak a fényűzőbbnél fényűzőbb kocsik a bejárat előtt, mikor megérkeztünk Kennel.

- Valamiért nem érzem magam idevalónak!

- Én sem. Csak mert van félig egy francos iskolám, és pénzes vagyok… félek, hogy innen azért kinéznek!

- Nem vagyunk olyanok, akiket ki lehet úgy nézni valahonnan!- szorította meg a kezem, mikor végre sorra kerültünk, és egy, a hotel ajtajában álló srác elvette a kocsikulcsot, majd elvitte a kocsit, hogy leparkolja. Az óriási forgóajtón bejutva ott állt pár hosztesz, akiknek, mikor megmutattuk a meghívót, elkísértek a nagy teremig, ahol a bált tartották. Odabent szinte érezni lehetett a pénz szagát. Az estélyik, és öltönyök árából egy nagyobb szigetet lehetett volna venni, nem beszélve az italokról, amit a köröző pincérek kínálgattak.

- Kisasszony!- tartotta a karját a barátom, mire mosolyogva belekaroltam. Odabiccentettem pár ismerős arcnak, akit az iskola üzemeltetése kapcsán ismertem, és csak reméltem, hogy a múltamból senki nem fog megtalálni.

De csak reménykedtem. Alig telt el tíz perc, és az egyik asztal mellett egy nem várt ismerőssel kapcsolódott össze a tekintetem. Egy aprót elmosolyodott, ahogy végignézett rajtam. Kétségtelen, hogy felismert. Hogyne ismert volna. Pont olyan, mint a fia.

- Ken, megbocsájtasz egy pillanatra?- súgtam a fiúnak, és kihúztam karom a tartásából, majd viszonylag gyors léptekkel, már amennyire a magas sarkú engedte, odasétáltam hozzá.

- Lee úr?- hajoltam meg tisztelettudóan.

- Nem várt szerencse… Seon Ah!- halkította le a hangját Byung Hun apja- Kockázatos vállalkozás volt idejönnöd… A fiamtól hallottam, hogy visszajöttél, és együtt vezetitek az iskolát. Először nem akartam elhinni, hogy valóban vagy ilyen bolond.

- Vannak dolgok még, amiknek nincsen vége, négy év után sem!- néztem a szemébe- Remélem a maguk kapcsolata azóta megváltozott.

- Így van. Byung Hun házassága után pedig remélem, hamar boldog nagyapa lehetek… Tudod… Azt hittem, be fogsz zavarni a kapcsolatába, amikor visszajöttél. De úgy hallom, hogy te is megtaláltad más oldalán a boldogságot.

- Boldogság?- fintorodtam el- Megnyugodhat, a fia boldogságát nem fogom befolyásolni. Én is azt szeretném, hogy ne érje többet fájdalom. Juniel tökéletesen megfelel a feladatra.

- Feladatra?- vonta össze a szemöldökét.

- Igen, arra, hogy a fia legalább a felszínen normálisnak tűnjön, mint aki megszabadult a démonoktól.

- Te meg miről…- kezdte döbbenten, de nem tudta tovább mondani.

- Apa, Ji Min!- bukkant fel az éppen emlegetett a menyasszonyával a karján, aki káprázatosabb volt, mint eddig bármikor, mikor láttam. A bordó ruhája gyönyörűen kiemelte az alakját, nem mintha Byung Hun nem nézett volna ki elképesztően az öltönyébe. Hozzájuk képest egészen egyszerűnek éreztem magam. Mégis, a tekintet, amit Byung Hun vetett rám, szinte végigperzselt, és hirtelen megbántam, hogy a mélyebben dekoltált ruhámat vettem fel, és nem egy kertésznadrágot garbóval, ami jótékonyan takart volna.

- Ismered Byung Hun édesapját?- nézett rám nagy szemekkel a lány.

- Igen, már volt szerencsénk egymáshoz. Yoo Ji Min egészen elképesztő teremtés. Sokra viszi még, feltéve, hogy tudja, mikor szóljon, és mikor hallgasson- nézett rám majdhogynem atyaian, mire kényszeredetten felnevettem.

- Valóban, néha mondok meggondolatlan dolgokat! Bocsássatok meg, meg kell keresnem Kent, mielőtt elveszne!- majd hátat fordítottam a társaságnak, de még elkaptam Byung Hun tekintetét, aki kissé összeszűkített szemmel nézett rám. Nyilván nem tudta, hogy miről beszéltem apjával, és mire utaltam a megjegyzésemmel, és ez felettébb dühítette.

- Jól láttam, itt vannak Junielék?- csillant fel Ken szeme, mikor mellé értem. Hát persze, neki Juniel a Nő, mióta találkoztak.

- Igen, gyere, keressük meg a helyünket. Egy asztalnál fogunk ülni velük!- mutattam a megterített asztalok felé, ahol ültető kártyák várták a tulajdonosukat. Volt a bál elején egy műsor, amit az asztalok előtti színpadon prezentáltak. Már az asztalok felénél ültek, ebből gondoltam, hogy nemsoká tervezték kezdeni az előadást. A plakáton mintha valamilyen világhíres operaénekes nevét láttam volna feltüntetve.

Hamar megtaláltuk a helyünket, és láttam, hogy mellém valóban Byung Hunt tervezték ültetni. Gyorsan kicseréltem volna legalább a mellette ülő Juniel papírjával, de mire megtettem volna, már meg is jelentek, hogy ők is helyet foglaljanak. Így ismét magamon érezhettem kollégám átható pillantását, de próbáltam elkerülni, miközben Ken, nem törődve, hogy Juniel három hellyel arrébb ül, beszédbe elegyedett a lánnyal.

- Minden rendben?- súgta oda nekem Byung Hun, mikor látta, hogy elég görcsösen ülök ott.

- Persze- rá sem nézve feleltem.

- Hol van Doo Ri?

- Ken nagybátyjánál, Park bácsinál… Tudod, Jimin apja.

- Igen, tudom… Beszéltél Yong Gukkal mostanában?

- Párszor!- vontam vállat, majd hirtelen észbe kaptam- Bár nem értem, miért érint ez téged! Semmi közöd hozzá!

- Gyönyörű vagy ma!- tért ki totál a válasz elől.

- Nyomába sem érek Junielnek!- fújtam ki a levegőt.

- Abbahagynád, hogy hozzá hasonlítod magad? Igen, nem vagytok egy szinten. De ezek a szintek nem egymás felett vannak, hanem egymás mellett.

- Mire célzol?- kérdeztem kissé ijedten, de így is igyekeztem, hogy senki ne hallja meg a beszélgetést.

- Nem célzok semmire…- belekortyolt az italában, közben egy könnyed mosolyt eresztett felém. Hogy átrendeztem volna azt a csinos arcát, amiért így nézett rám.

Még mindig fel tudott idegesíteni rendesen. Gimis korunkban úgy nézett rám nagy általánosságban, mint egy darab szutyokra, most meg, mikor épp képes moderálni magát, és elszakadni ettől a régi kedves szokásától, akkor úgy viselkedik, mintha tudna valamit, amit én nem. Holott egészen egyértelmű volt, hogy kettőnk közül én őrzők nagyobb titkokat. Hisz Byung Hun nem tudott a találkámról Soo Aevel. Abba csak Changjot avattam bele.

Pár percen belül elkezdődött a műsor, de én nem tudtam odafigyelni, és az operaénekes is inkább idegesített, mint lekötött volna. Fészkelődtem a székben, és gyűrűmet piszkáltam, és ez nem kerülte el Byung Hun figyelmét sem, akin úgy láttam, hogy szintén jobban szórakoztat az én műsorom, mint ami a színpadon zajlik. Néha egészen látványosan nézett az órájára.

Szinte megváltás volt, mikor egy óra múlva véget ért a műsor, és különféle ételeket pakoltak az asztalokra. Ezzel egyidejűleg egy zenekar kezdett játszani, és pár vállalkozó szellemű ember már táncra is perdült.

- Annyira gyönyörű volt!- lelkendezett Juniel, aki még mindig transzban volt az operaénekes vagy három oktávnyi hangterjedelmétől.

- Szerintem is, egész este elhallgattam volna!- csillogott Ken szeme is.

- Gyere, Byungie, táncoljunk!- simította meg vőlegénye kezét a lány, az azonban inkább megint a poharához nyúlt.

- Bocsáss meg Juni, de én még a hatása alatt vagyok. De talán Ken barátunk lenne olyan szíves, és felváltana ebben, amennyiben Ji Min nem akar azonnal táncra perdülni.

- Egészen nyugodtan!- mosolyogtam rájuk, mire elvonultak a parkett felé.

- Ha még egy percet kornyikált volna, én esküszöm felrobbanok!- morogta mellettem a fiú, mire megrándult a szám sarka, és kicsit felkuncogtam.

- Tudom, hogy magasak az elvárásaid, mióta hallottál engem Changjoval duettezni!

Erre rajta volt a sor, hogy mosolyogjon. Cinkosan néztünk össze, mint akik eltávolítják magukat ezektől az emberektől, és van valami közös titkuk. Hirtelen nagyon melegem lett, és el kellett kapnom a tekintetemet.

- Amúgy egyetértek, én sem élveztem…- köszörültem meg a torkom- Viszont meglep, hogy ilyen nyugodtan ülsz itt.

- Milyennek kéne lennem?- kérdezte szórakozottan.

- Vak vagy, ha nem látod, hogy Ken hogyan néz Junielre. Ártalmatlan, de rajong érte. Te meg elküldted vele táncolni. Nem vagy féltékeny?

- Annak kéne lennem?- kérdezett vissza szórakozottan- Érdekes, pont, hogy úgy érzem, biztonságban van! Most vagyok nyugodt!- nézett mélyen a szemembe, mire nagyot nyeltem. Túl intenzív volt- Sokat gondolkoztam azok után, amit a legutóbb a fejemhez vágtál… rólunk!

- Nem biztos, hogy alkalmas az idő ezt felhozni!- jöttem zavarba.

- Tudom, de muszáj lesz beszélnünk. Ez így nem mehet tovább.

- Tisztában vagyok vele!- fordítottam el a fejem. Pontot ennek az ügynek a végére csak úgy lehet tenni, hogyha egyikünk elmegy onnan. Amíg szem előtt vagyunk, nem tudjuk egymást figyelmen kívül hagyni.

Ezután vagy tíz percet ültünk ott halkan, csöndben, az elénk pakolt ételből is csak azért ettünk, hogy addig se keljen beszélni a másikkal. Úgy tűnt, Juniel és Ken egészen belejöttek a táncolásba, valamin éppen nagyon nevettek. Kicsit rosszul is esett, hogy a legjobb haverom így lecserélt.

Végül muszáj volt kimennem az erkélyre, hogy végre ne kelljen ott ülnöm abban a rettentően kényelmetlen helyzetben. Viszont ott is csak pár percet tudtam eltölteni, mert annyira hűvös volt már.

Éppen terveztem, hogy hátat fordítok az éjszakai látképnek, mikor meghallottam a hátam mögül egy ismerős hangot.

- Yoo kisasszony?

Megfeszültem. Akárhol felismertem volna ezt a hangot.

Kai…

Lassan, amennyire csak tudtam természetesen megfordultam, és előttem csokornyakkendőben valóban ott állt az egykori osztálytársam.Szívem azonnal magasabb tempóra kapcsolt az adrenalin miatt.

- Tudtam, hogy maga az!- mosolygott szélesen- Emlékszik rám? Soyangban találkoztunk!

- Igen, emlékszem, Kim Jong In…

- Hogy megy az iskola?

- Jól, hogy megy az üzlet?- kérdeztem vissza.

- Virágzik… tudja, nem tudom miért van itt kint, de… esetleg táncolna velem egyet?

Most aztán dilemmában voltam. Túl feltűnő lenne, ha mindenképpen le akarnék lépni. De nem, Jong In semmire nem emlékszik… menni fog, Ji Min…

- A telefonomat…- emeltem fel a mobilom, ami a kezemben volt, jelezve, hogy sehova nem tudom tenni, és ez elég oknak tűnt a tánc elhalasztásának. De ő csak mosolyogva elvette tőlem, és a zakója belső zsebébe csúsztatta.

- Szóval, táncol velem, kisasszony?

- Hát persze!- erőltetettem mosolyt az arcomra, majd belekaroltam a férfiba, közben átkozva a szerencsétlenségemet.

- Meddig van Koreában?- kérdeztem.

- Egy hétig még…- majd ahogy a tánctérre értünk, magával szembefordított, és óvatosan a derekamra tette a kezét.

- Remélem az üzleten kívül alkalma nyílik majd élvezni a szabadságot is!- mondtam egy kis mosollyal, de közben olyan merevnek éreztem magam.

- Éppen azt teszem!- kis félmosolya eszembe jutotta azt az időt, mikor Jong In randizni akart velem, és én teljesen azt hittem, hogy ő az osztályunk zsenije, tökre megérni randizni vele. Valamiért az én szám is felfele kunkorodott.

Igen, lehet, hogy teljesen új életet kezdett. El lehet felejteni…

Jong In válla felett megláttam Byung Hunt, amint ott állt, és éppen minket bámult meredten. szája összeszűkült, és már láttam volna, hogy elindul felénk, de a fejemet alig észrevehetően megráztam. Ne merje tönkretenni a dolgokat. Ne hívja fel magára a figyelmet.

Szerencsémre Jong In nem volt annyira beszédes a tánc közben, viszont olyan közel volt egymáshoz a testünk, hogy a szívverését éreztem. Csak reméltem, hogy az enyém nem árul engem.

mikor végre nagy nehezen vége lett a dalnak, Jong In a szájához emelte a kezemet, és finom csókot lehelt rá.

- Köszönöm! Esetleg még egy tá…- ekkor a zsebében csörgött a telefonja. Összeráncolt szemöldökkel vette elő, és mikor megláthatta a hívó nevét kicsit elkomorodott- Bocsásson meg!- majd fejet biccentett, és hátat fordított. Én meg kifújtam a bent tartott levegőt, és a mosdók felé siettem. Azonban alighogy befordultam volna, ott állt Byung Hun a falnak döntve hátát. Ahogy megjelentem, rám vezette a sötét tekintetét.

- Mi volt ez?- szegezte nekem a kérdést.

- Ez Kai!- feleltem karom széttárva, de magamat sem tudtam meggyőzni arról, hogy ez tényleg csak Kai. Ez nem csak Kai. Ez egy 4 éves rémálom.

- Nem mondod! Ez a fattyú…

- Hagyd abba!- szakítottam félbe- Nem emlékszik semmire!

- Helyes…- sóhajtott- Csak ez maradjon is így!

- Egy hétig van még itt. Addig semmi nem fog történni. Utána visszamegy Indonéziába, és ha minden jól megy, sosem látjuk újra.

- Vonzod a bajt…- csóválta a fejét, majd végignézett rajtam- Figyelj, mondanom kell valamit. Elég fonto…

- A picsába!- szakítottam félbe, majdhogynem a homlokomra csapva- Bocsi, de majd elmondod máskor!- majd ki is kerültem és rohantam be a terembe, miközben hallottam, ahogy utánam kiált még. De nem érdekelt most.

A telefonom.

Kainál maradt.

Francba. Visszaszaladtam a terembe, és jobbra-balra tekintgettem, de sehol nem láttam a férfit. Viszont kiszúrtam a társaságot, amiben korábban beszélgetett.

- Bocsássanak meg a modortalanságért- szólítottam meg őket- De Kim Jong In…

- Alig egy perce hagyta el a termet. Egy fontos hívást kaphatott…- mondta az egyik férfi, mire meghajoltam, és már szedtem is a lábam a kijárat felé, nem törődve Kennel, aki utánam kiáltott valamit, mikor elrohantam mellette. Éppen Juniellel beszélgetett. Én csak Kait akartam utolérni. Mint Hamupipőke, úgy futottam le a lépcsőn, csakhogy az én lábam már eléggé beledagadt a cipőbe a sok állástól, semhogy elhagyjam úton útfélen.

Mihelyst kiértem a hotel elé, a kint álló srác segítőkészen megkérdezte, hogy miben segíthet, de alig hallottam a hangját.

- Jong In!- kiáltottam el magam, azt remélve, hogy ezt meghallja a keresett személy, majd tettem pár lépést az úttestre- Jong In-ssi!- kiáltottam, ekkor azonban egy éles fény villant, egy autó fényszórója volt, és egy éles dudaszó szakította félbe az ámokfutásomat. Majd, mikor rájöttem volna, hogy éppen pillanatokon belül elütnek, egy erős rántást éreztem a derekamnál, majd csak azt éreztem, hogy valami puhára esek, de azzal a puhával együtt még párszor átgurulunk egymáson, míg végül valami keménynek nem ütközünk.

Rémülten néztem fel, és ebben a pillanatban rémült nyögés hagyta el a torkomat.

- Jong In…- motyogtam, ahogy a karjaival engem védő férfit néztem. A homlokából csorgott a vér, nagyon beüthette magát- Jézusom…- motyogtam, és a mozdulatlanul elterülő férfi ütőerét próbáltam kitapintani. Szerencsére éreztem a pulzálást, így valamennyire megnyugodtam. Az előbbi ajtóban álló srác már a mentőnek ismételte emelt hangon a címet, és az esetet, közben felénk pislogott ijedten. Viszont a vér a fülembe dobogott, így hozzám nem nagyon jutott el a környezetünk zaja.

Jong In... megmentett.

Megint...

Ebben a pillanatban a mellettem fekvő kinyitotta a szemeit, és egyenesen rám bámult. Tekintete zavarodott volt, mintha nem is ismerne fel elsőre…

Jajj ne…

- Jong In…?- motyogtam.

- Mi történik!?- szorította halántékára a kezét, mintha iszonyatos fájdalmat élne át, miközben feltolta magát ülésbe- Mi ez az egész...

- Jól vagy? Ne mozogj, lehet, hogy jobban sérültél.

- Nincs semmi gond!- rázta a fejét, de látszólag szédült- Csak szétesik a fejem, és nem értem, hogy mi ez... mi történik velem, Seon Ah?

- Semmiség, csak…- kezdtem volna, mikor leesett, hogy mit mondott. Megfagyott bennem a levegő.

Seon Ah.

Így nevezett.

Nem tudhatta az igazi nevemet, csak ha… emlékezett.

- Kai...?- suttogtam a nevet, ami egykoron becenévként viselt. El akartam húzni a kezem, de megragadta a csuklómat.

- Életben vagy…- motyogta a srác, miközben végigsimított véres kezével az arcomon, én meg már kezdtem pánikba esni. Nem, nem, nem, az nem lehet...- De ők nincsenek. Mert…- látszott, hogy összeszedi minden erejét, hogy megkeményítse az arcizmait- Mert megöltem őket. 

..................................

Még egy pár szó! Igeeen, L.joe kilépett a Teen Topból, ami elég megosztó dolog lett. Igen, valahogy az én szemeimben is örökké 6 tagú a Teen Top, de én úgy vagyok vele, hogy támogatni kell a döntését mindenkinek. És igazából örülök is neki, hogy nem marad olyanban, amit nem csinál teljes szívvel. Persze, az csúcsszuper lenne, ha jóban maradnának a srácok, bár valamiért ezt nem így éreztem az interjúkból, ami elég szomorú :/ Én mindegyiküket szeretni fogom, bármit is csináljanak, remélem mindegyikük megtalálja a maga útját, és az idő megold mindent!