23. fejezet

/Sziasztoook! Hát nem mondom, hogy a tempóm valami überrapid, de most itt volt a karácsony, sok kaja, meg angyalkák, aztán átgaloppoztam az Alföldön Nyiregyre a nagybátyám esküvőjére, ahol hajnali ötig mulatozott a táncos lábú családom... Így sok dolog összejött, amiért nem volt időm leülni írni, meg nem is voltam biztos a résszel kapcsolatban, de már ez van :) Nagyooon jól esett, amit írtatok a múltkor, köszönöm, hogy ennyien szeretitek. És a múltkor pillantottam rá az oldalmegtekintésekre... hát... köszönöm <3/

Chapter 23

Apák vétke

Pislogtam rá vagy kettőt. Sun In…

- Egészen biztos benne?- kérdeztem finoman puhatolózva. Nem igazán rendített meg. Ha már nem az vagyok, akinek eddig hittem magam, akkor olyan mindegy, hogy két perccel korábban láttam meg a napfényt, vagy sem. De azért a nevemet mégis tudni akartam.

- Az ujjlenyomatotok 100%-os egyezést mutat. Igen, te vagy Sun In…

Bólintottam egyet, és akaratlanul is L.Joe arcára néztem. Engem bámult. Csalódottan.

Azt hihette, hogy visszakapta a lányt, akit szeretett, de nem. Csak én voltam. A nővére annak a lánynak. Nem voltam az a szeretetreméltó, bájos, mindenkivel kedves hugica. Én a jóval kevésbé érdekes nővér voltam. Ezt láttam az arcán. Majd ahogy észrevette, hogy figyelem, arcára varázsolt egy kis gunyoros mosolyt, majd a továbbiakban rezzenéstelenül ült, és bámult rám. Minden a régi lenne? Nem akartam… De miért?

C.A.P arcára pillantottam. Úgy nézett rám, mintha valami csoda lennék. Mint aki nem hinne a szemének. Mosolygott. Rám. Úgy éreztem, hogy ennyi érzelemtől legszívesebben felrobbannék. Menekülni akartam, de már nem volt hová. Ott ragadtam közöttük.

- Remélem, ezek után elmagyarázza a helyzetet!- néztem vissza a miniszterre.

- Alig várom. Még megvizsgál egy orvos, és ha elenged, akkor elviszünk magunkhoz.

Bólintottam. Ezek után mintha mindent felpörgetve láttam volna. Bejött pár orvos, kérdezgettek dolgokat, amikre tudattalanul válaszoltam. Nem figyeltem rájuk, csak bámultam magam elé. Azt sem tudom, mikor mentek ki a többiek. Egyetlen egy dolog lebegett a szemem előtt.

Sun In…

Yeon Sun In.

Ez a nevem…

Nem vagyok Yoo Ji Min.

Mindenki becsapott. A szüleim nem is a szüleim. Utálnom kéne őket? Miért hazudtak?

Végül átkötözték a szétvágott kézfejemet, és azt mondták, mehetek. Automatikusan lépkedtem előre, mikor megláttam a társaságot a váróteremben a székeken ülni. Sapó felpattant, és elém lépett.

- Mehetünk, Sun In?- mosolygott rám. Látszott rajta, hogy élvezi kimondani ezt a nevet. Pedig a legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy ne tegye. Semmi nem fűzött ehhez a névhez, míg őket igen. Mintha inkább lenne az övéké, mint az enyém. Mintha én is az övéké lettem volna.

Most éreztem magamat igazán senkinek. És senki is voltam.

- L.Joe hazament, de gondolom, nem fogsz haragudni rá. Nem igazán akart maradni- lépett mellém DaHee egy szomorkás mosollyal.

- Az ő dolga, hogy megy-e vagy marad!- vontam vállat tettetett érdektelenséggel. Tettetett? Nem is tudtam. Igazából belül kicsit fájt, hogy eddig annyira érdekelte, hogy ki vagyok, most meg egyszerűen lelépett. A francba már, eléggé idegesített. Azok után, amin keresztülmentünk… Az apjától biztos kapni fog otthon az engedetlenségéért. De ez engem miért is érint?

DaHee belém karolt, és hagytam is neki, hogy az ajtó felé húzzon. Már minden mindegy volt. Ha ott helyben elütött volna egy kamion, hát lehet, hogy még én köszöntem volna meg. Úgy éreztem, a világom ezer darabra esett.

- Tudod… - motyogta mellettem halkan DaHee, hogy csak én hallottam- Én kicsit reméltem, hogy Sun Ah leszel…

Meglepett. Azt hittem, hogy utál, Sun Ah, vagyis HaeSal meg mégiscsak a legjobb barátnője volt.

- Mégis miért?- kérdeztem kicsit hidegen, mikor elértük a kórház bejáratát.

- Mert akkor bocsánatot kérhettem volna tőled- sóhajtott.

- Tettél valamit Sun Ah ellen?- csodálkoztam, kizökkenve az eddigi világfájdalmamból.

- Nem volt nagy dolog, mégis… rosszul érzem magam miatta azóta, akárhányszor rágondolok, vagy ránézek L.Joe-ra. Sosem fogja elfelejteni, mert neki is lelkiismeret furdalása van miatta.

- És Sapó… ő, és Sun In…?- kérdeztem meg halkan, míg az előttem sétáló fiú hátát néztem.

- Na ez nem volt teljesen világos… de talán szerették egymást. Mármint így nézett ki nagyon. Min Soo rajongott érted. Ezek után… eddig sem tűntél közömbösnek neki, de ha most visszautasítod, azzal lehet, hogy nagy sebet vágsz rajta.

- Nem kötelességem szeretni senkit!- mondtam kicsit bizonytalanul. Szembe fordult velem, mert elértük időközben a kocsit.

- Adok egy jó tanácsot. Akárkit is szeretsz, ezek után csak egy ember ne legyen. L.Joe. Így sincs a legjobb viszonya a bátyámmal, ne tedd jobban tönkre ezt. Ő is tiszteletben fogja tartani a határokat, bármi történt is köztetek eddig.

- Semmi nem történt köztünk!- csattantam kicsit hangosabban a kelleténél, hogy Sapó is hátrafordult kérdően.

- Csak elmentem hozzájuk, azért voltunk együtt. Egyikünk sem bízott a másikban, ezért akartunk kideríteni dolgokat. Egymást támadtuk hátba. Az álcánk a közös beadandónk volt, ezért mentem el hozzájuk tegnap. Csak aztán megjelent az apja, és… és… mi eljöttünk. A hotelbe. Innen már tudjátok- vontam vállat.

- Ezt komolyan mondod?- vékonyította el a száját a fiú.

- Igen, mi ebben olyan nagy szám?- tártam szét a karomat, kicsit félresikerült nevetést produkálva.

- Az, hogy ezt egy szóval sem említette, az a seggfej!

- Kötelessége mindenről beszámolni?- vontam fel a szemöldökömet.

- Most te őt véded?- döbbent meg Sapó.

- De… dehogy. Mi utáljuk egymást. Ha Sun Ah lettem volna, biztos, hogy… biztos, hogy már kezdetektől jóban lettünk volna, még ha nem is emlékszem semmire. Mint ahogy veled jóban vagyok… azt hiszem- néztem fel kicsit szerencsétlenül rá, mire egy mosoly terült el az arcán, és egy mozdulattal magához húzott, és az ölelésébe zárt. Meglepődött kicsi nyikkanás hagyta el a számat, de nem löktem el magamtól. Pedig eszembe jutott, hogy talán az lenne a legjobb. Most mindenkitől meg akartam tartani a két lépés távolságot.

- Annyira sajnálom, hogy ez történt veled- suttogta a fülembe- Hogy így kellett kiderülnie. De annyira hálás vagyok az égnek, amiért életben vagy, Sun In… Mikor azt hittem, hogy meghaltál… Borzalmas volt- fonta szorosabbra az ölelését, amitől minden porcikám hozzápréselődött. De az igazság az volt, hogy… Jó érzés volt ott lenni. De ő most egy másik lányt ölelt magához, aki lehet, hogy egyszer én voltam, de már egyáltalán nem. A francba, hogy bennem mindenki valami mást látott, mint ami valójában voltam. De hagytam neki. Sőt. Én is felemeltem a kezemet, hogy a hátára simítsam. A válla felett találkozott a tekintetem a húgáéval. Ő csak egy szomorú mosolyt villantott rám, ahogy elnézett minket, majd beszállt a kocsiba.

Egy torokköszörülésre rebbentünk szét. A miniszter állt mellettünk, és felvont szemöldökkel nézett ránk.

- Menjünk mielőbb hozzánk. Gondolom már nagyon kíváncsi vagy- mondta kimérten, és intett, hogy üljünk be C.A.P kocsijába, míg ő a sajátjához ment, ahol már a sofőr várta. A hátsó ülésre ültem Sapó húga mellé, egy kis gondolkodás után. Ma még egy rossz szava sem volt hozzám, és ezt azzal hoztam kapcsolatba, hogy kiderült, hogy nem egy egyszerű Yoo Ji Min vagyok…

Némán ültünk, bár néha találkozott a tekintetem a visszapillantóban Sapóéval. egyszer a húga rá is szólt, hogy az útra figyeljen, mert engem még sokáig láthat, de az életét félti.

Zavarban voltam. Nem tudtam, hogyan viszonyuljak a fiúhoz, akin látszott, hogy mennyire oda meg vissza van a gondolattól, hogy én vagyok az, akiről azt hitte, elveszítette. Mekkora elfuserált forgatókönyv! Ennél jobbra nem sikerült odafent megalkotni?

Nem volt sok idő, míg odaértünk. Azt vettem észre, hogy behajtunk egy kocsifelhajtón egy kertbe, amit a sötétben nem tudtam kivenni. A ház nagyobb volt, mint L.Joe-éké, de hát ez el is várható volt. Útközben újra el kezdett esni az eső, így csak berohantunk a házba, mihelyst Sapó leparkolt az épület előtt. Így is megint csurom víz lettem, ezért igyekeztem nem összecsöpögtetni az egész előszobát. Még szerencse, hogy nekik is volt személyzetük, akik azonnal, mosolyogva, egy törölközőt nyújtották át. Elmorogtam egy „köszönömöt” és körbe néztem. Gyönyörű ház volt ez is.

- Jártam itt korábban is?- kérdeztem a mellettem álló két osztálytársamtól, kicsit beljebb kukkantva.

- Elég sokat- mosolygott C.A.P- Szerettél itt lenni…

- Sun Ah utált…- motyogta DaHee.

- De ő nem Sun Ah- csattant fel a fiú kicsit ellenségesen.

- Tök mindegy… még csak nem is rémlik!- sóhajtottam. Időközben megérkezett a külügyminiszterék kocsija is. Intett, hogy menjünk beljebb a házba.

- Gyere be az irodámba, Sun In…- adta a kabátját az egyik komornyikszerzetnek.

- Kérem, hívjon Ji Min-nek!- mondtam.

- Ji Min… legyen. Míg hozzászoksz, nem akarlak olyannal terhelni, ami most túl nehéz. Gyere- intett, hogy kövessem. A másik két osztálytársam is azonnal utánunk sietett, de a miniszter hátra fordult- Ti maradjatok. Úgy könnyebb lesz!

Úgy tűnt, nem igazán fűlik hozzá a foguk, hogy maradjanak, de végül kelletlenül rábólintottak. Sapó egy bátorító mosolyt is küldött nekem. De ezzel most nem voltak kisegítve.

Letelepedtünk a dolgozószobába. Igyekeztem minden egyes szegletét a szobának megnézni, de semmi… egy csepp sem. Egy emlékdarabka sem tört a felszínre. Mi történt velem? Milyen baleset volt? Nem is volt akkor igaz, amit eddig mondtak?

Végül a miniszter leült az íróasztal mögé, és rám emelte bölcsnek tűnő szemeit. Sokkal könnyebb lett volna, ha nem sugároz ilyen szimpatikus hatást. Akkor jobban tudtam volna utálni a tetteiért.

- Szóval?- sürgettem meg a magyarázatot, miközben az egyik alkalmazott belépett, és letett elém egy gőzölgő csésze teát.

- Hol is kéne kezdenem?- vakarta meg a tarkóját a férfi, mire megforgattam a szememet.

- Talán az elején. Kiindulópont, alapkonfliktus, szemben álló felek, blablabla… - hadartam.

- Rendben…. Los Angelesben éltél, igaz? Mennyire vagy képben a koreai történelemmel? Az utóbbi két évtized pártpolitikai küzdelmével?

- Nagyjából, de sosem értettem igazán a politikához…- mondtam, belekortyolva a még forró teába. Gyorsan le is tettem, mert úgy éreztem, megégette a nyelvemet. Kiszúrtam egy bagoly alakú könyvtámaszt, és azt kezdtem el szuggerálni. Nem akartam most a szemébe nézni.

- Annyival biztosan tisztában vagy, hogy itt két párt küzd meg egymással a hatalomért. A konzervatívok, és liberálisok.

- Ó, pedig már azt hittem, tényleg Ádámmal és Évával kezdi….- motyogtam, de meghallhatta, mert kicsit beszívta az ajkát, mintha magában tartana valami nevelő és fegyelmező célzatú szidalmat.

- Szóval…- folytatta kicsit megemelve a hangját- A konzervatívok azok, akik távol akarják magukat tartani északtól, a liberálisok pedig inkább jó kapcsolatot akarnak ápolni velük. A két ország közötti csúcstalálkozók is erről szóltak. Nos… mint lehet, hogy tudod, Kim elnök liberális volt. Igazából azon fáradozott, hogyan lehetne a két Koreát legegyszerűbben egyesíteni. Csak sajnos kicsit túlment a határokon… Veszélyes játékba kezdett, ami nem tetszett sok embernek… már akik tudtak róla…

- Mi volt az?- kérdeztem türelmetlenül.

- Mindenről nem kell tudnod. Arról csak az illetékesek tudnak, még a gyerekeink sem.

- Nem gondolja, hogy megérdemelném tudni az igazat?

- Nem gondolom. Hidd el, magadra hoznád a bajt, ha tudnád. Volt valaki, aki ezt tette… És már nincs is közöttünk. De térjünk a lényegre. Az elnökhelyettes itt jön képbe. Ő rájött egy idő után, hogy ami itt megy, az nem tesz jót elsősorban az országnak, így összeállt öt emberrel, akik ezt hasonlóan gondolták. Megbeszélték, hogy véget vetnek ennek…

- Maga…?

- Igen. Jómagam is. Lee külügyminiszter helyettes, Choi egészségügyi miniszter, Son igazságügy miniszter, Hwang belügyminiszter. És ő volt a hatodik.

- Maguk végeztek az elnökkel?- hűltem el. Eddig is ilyesmit sejtettem, de így kimondva ijesztőbb volt.

- Dehogy, elszállt a fantáziád… Mi csak a tudta nélkül tartottunk megbeszéléseket, és igyekeztünk Kim elnök céljait meghiúsítani.

- Hogyan?- kérdeztem ellenségesen. Nem néztem ki rosszat az egykori elnökből.

- Mikor látod már be, hogy itt nem mi vagyunk a rosszfiúk? Mi igyekeztünk megvédeni az elnököt saját magától. Ha mi nem lettünk volna, akkor már régen…- elharapta a mondatot- Nem számít. Figyelj. A te apád volt ennek a vezetője. A családod benne volt. És a mi oldalunkon.
Most tudatosult igazán, hogy mit mondott. Végig ezután az oldal után kémkedtem, igyekeztem besározni őket a gondolatomban és... én is ide tartozom. Éreztem, hogy remegni kezd a kezem.

- Ezért kellett meghalnia?- a hangom keserű volt. Nehezen dolgoztam fel, hogy pont abba az oldalnak az első sorába csöppentem, ami a kevésbé szimpatikus volt.

- Eljutunk odáig is. A lényeg, hogy ez így ment, míg egy komoly nézeteltérés lett belőle az elnök és az apád között. Nem voltam ott a vita helyszínén, csak ők ketten. De elmérgesedett a helyzet. Az elnök rájött, hogy a háta mögött mi megy. Az apád pedig megfenyegette elvileg, hogy mit képzel magáról. Azt mondta, hogy már túlságosan is hajlik észak felé. Másnap az elnök autóbalesetet szenvedett. Igen… apádnak elvileg volt köze hozzá, de mi nem akartuk a halálát. Csak sajnos az irányítás kicsúszhatott a kezéből. Erről nem akarok részletesebben beszélni, nem is tudok. Senki nem él már, aki tudta, mi volt az a vita, és utána miért halt meg az elnök. De biztos vagyok benne, hogy nem volt szándékos. Kicsit felbolydult akkor a Kék Ház. A miniszterelnöknek, és az apádnak sok dolog szakadt a nyakába. De tisztázatlan körülmények között a te családod egy hétre rá szintén életét vesztette.

- Megölték őket?

- Elég valószínű. Az nem volt baleset.

- Ki tehet róla?- lettem ingerült. Hiába nem emlékeztem rájuk. És hiába lehetett gyilkos az... apám. Az igazi apám.

- Nagy valószínűséggel arról Kim elnök két fivére… Az egyikkel már találkozhattál is. Befektető a iskolátokban.

- Egy őszes hajú férfi járt az évfordulós rendezvénykor a suliban…- gondolkoztam el.

- Ő volt az! Ő a nagybátyja Kim Jae Joong-nak.

- Neki mi köze ehhez az egészhez? Láttam, hogy konfliktusa van az igazgatóval…

- Az igazgató velünk van. Kim Jae Joong az elhunyt elnök fia. Aki nagyon úgy tűnt, hogy rájött, mi történt az apjával. Minket hibáztat. És meg is torolja.

- Ezt hogy érti?- csodálkoztam.

- Nem is tudom, hogy mondjam el… Először nem tudtuk, mi a célja velünk… hisz ő nem tudhatta, ki vagyunk mi hatan. Azt csak az elnök tudta. Még a fivérei sem. De… rájöhettek kutatómunka után. És ahogy rájöttek… úgy álltak bosszút. Csak sajnos nem azokon, akik a bűnt elkövették.

- Az iskolában történt „balesetek”…?- hűltem el- Az… az nem lehet.

- De igen. A legelső volt Choi miniszter kislánya. Eltűnt. Valószínűleg már halott. Arról még a két fivér tehet. Aztán Hwang Hyun Wok… A belügyminiszter fia. Elvileg öngyilkos lett. Hazugság, gondosan megtervezett gyilkosság volt. Aztán Son NaRi… érdekes módon ugyanott…

- Mind mögött ők álltak?- elég egyértelmű volt a sok „véletlen”, kimondva mégis eléggé fájtak.

- Igen.

- Pedig olyan rendes embernek nézett ki Kim Jae Joong- mondtam, elmerengve az első alkalmon, mikor beszéltem vele- Megtaláltam NaRi naplóját a toronyban. Ezek szerint tényleg ő volt Mr. A…- motyogtam- Én annyira… de annyira ki akartam találni, hogy mi folyik itt. Szabályt szegtem, hallgatóztam, mások irataiba turkáltam. Én mindent megtettem…. De bár ne tettem volna… Bár semmire nem lettem volna kíváncsi…

- Miért akarsz elmenekülni előlük? Az igazság elől? Miért nem fogadod el inkább?

- Könnyű azt mondani!- csattantam fel- Magával még nem történt ilyesmi. Mindig utáltam a politikát, és most pont egy ilyenbe csöppentem. Ezek után még annak is jobban örülnék, ha azt mondaná, hogy egy gonosz tréfa volt az egész…

- Nincs időm tréfákra- váltott szigorúra.

- És most mit vár tőlem?- tártam szét a karom.

- Hogy működj együtt. Ha esetleg eszedbe jut valami, akkor azt mondd nekünk. Lehet, hogy van a fejedben valami, ami segíthetne, hogy pontosan mi is történt azon az estén. Vagy az elnök balesete pontosan hogyan is volt.

- Azt mondta, senki nem volt ott… csak az apám, és az elnök.

- Még egy ember volt ott. De ő csak teljesen véletlenül. Sun Ah… Ő véletlenül végighallgatta az egészet. Ezért kicsit reméltem, hogy te ő leszel. Akkor valahogy kiszedhettük volna a fejedből az információt…

- Micsoda kegyetlen emberek. Hét éves korában mit ért az ember…- csóváltam a fejemet- De… ő nem élte túl az autóbalesetünket?- kérdeztem reménykedve.

- Nem. Senki nem élte túl.

- De hát engem is halottnak hittek. Én is megmenekültem. Mi van, ha Sun Ah is…?

- Nem… az igazság az, hogy a kocsitok a vízbe zuhant. Kisodródott az útról. De nem vízbe fulladtak. A csomagtartóban volt egy kisebb erejű bomba is, amitől a kocsi még a vízben felrobbant. A szüleitek teste nagyjából egészben megmaradtak, de a hátul ülőké…. azt hittük, hogy ketten voltatok, teljesen elroncsolódtak a csontok is. És mire sikerült kiemelni a kocsit, addigra nem lehetett eldönteni, hogy egy vagy két test. Hisz a DNS-etek is teljesen megegyezett… És te sehol nem voltál máshol, így… fogalmunk sem volt, hogy még életben vagy.

- Hogyan kerülhettem a mostani családomhoz akkor? Hogyan lehet, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy lett egy hét éves lányuk.

- Nem tudjuk. Nem a mi művünk volt. De utánuk nézettem most. Szegény család volt, tíz éve kerültek Amerikába, és futottak be az üzlettel, és lettek végül a Gonghee csoporot vezetői. Pont, mikor te eltűntél. Valószínűleg valaki kijuttatott, és pénzt ígért nekik ezért. Így senki nem ismerte a családot odakint, nem volt feltűnő a gyerek... 
Pénzért... micsoda undorító szó. Szóval pénzért kellettem nekik? Miattam meggazdagodtak? Szerettek egyáltalán? Vagy csak a biztos megélhetést jelentettem? Van nekem egyáltalán valakim, aki nem az érdekeket látja bennem? Éreztem, hogy már nem bírom sokáig...

- Van még élő rokonom?- kérdeztem, na nem mintha mondott volna akármilyen név valamit.

- Van… Nem sokára itt is lesz.

- Nem biztos, hogy meg akarom ismerni- mondtam bizonytalanul.

- Már ismered!

- Hogyan?- kezdtem volna, de ekkor nyílt az ajtó, és valaki szinte berontott. Odakaptam a fejemet, és megpillantottam Moon Cha Woon iskolatitkárunkat, amint nagyra nyílt szemekkel méreget engem.

- Sun In…- suttogta, majd mellém sétált, leguggolt elém, majd szorosan a karjai közé vont. Úgy ültem, mint egy fadarab, nem értve, hogy mi történik- Tényleg te vagy az? Hogy nem vettem észre… teljesen anyádra ütöttél…- suttogta kicsit remegő hangon. Majd amikor eltolt magától, hogy a szemembe nézzen, akkor láttam, hogy az arca könnytől ázott. Ő… Ő a rokonom lenne? Éreztem, hogy elkezdek remegni.

- Maga…- motyogtam.

- Édesanyád testvére vagyok. Sokat játszottam veled, míg kicsi voltál. Nem emlékszel rám, igaz?- tagadóan megráztam a fejemet- Semmire nem emlékszel. Nem is baj. Felejts el mindent onnan…- suttogta, mélyen a szemembe nézve, végigsimítva az arcomon.

- Magát első nap megkedveltem…- mondtam az igazságot, magam sem értettem, miért. Tényleg nagyon szimpatikus volt ez a nő. De fogalmam sem volt, hogy egyazon véren osztozunk.

- Egyszer bejöttél az irodámba…- mondta- És levertél valamit. Annyira az anyádra hasonlítottál. „Magától mászott le”- idézte fel.

- Sajnálom, hogy nem emlékszem semmire…- szabadkoztam. Valamiért őt nem akartam megbántani azzal, hogy a pokolba kívántam az egész kompániát, a múltukkal együtt. Én vissza akartam pörgetni az időm, hogy sosem tudjam meg, hogy nem Yoo Ji Min vagyok...

- Nem a te hibád. Biztos vagyok benne, hogy Yeon igazgató vitt el téged.

- Én is erre gondoltam- szólt közbe Bang miniszter.

- Ki az a Yeon igazgató?- néztem mindkettejükre. Még valaki, akiről nem tudok.

- Az apai nagybácsid. Nem volt sosem olyan jó viszonyban az elnökhelyettessel. Nem tetszett neki sosem a politika. Így… Könnyen meglehet, hogy ő intézte el, hogy te nem voltál ott a baleset napján. Csak nem tudom, mitől vesztetted el az emlékeidet…

- Yeon igazgató… hol van most?- kérdeztem töretlenül. Mindent tudni akartam.

- Nem találjuk sehol sem. A cégét már nem ő vezeti. Eltűnt a nyilvánosság elől. Talán az USA-ban. Legutoljára Manhattanben látták.

- Manhattan?- ráncoltam a homlokomat.

- Talán…?- nézett rám kérdően a férfi.

- Nem is tudom…- lázasan gondolkoztam, hogy el kéne e mondanom, de végül úgy döntöttem, hogy nekem már mindegy- Kétszer kaptam névtelen üzenetet egy számról, Manhattanből. U-kwon követte le nekem, mikor megkértem… Aztán őszi szünetben, volt egy fogadás. Volt ott egy manhattani ember. Aki elvileg ismert engem régről. Koreai volt. Yeon… Nam Jong…

- Ő az…- sóhajtott fel a nagynéném- Milyen bátor, hogy így megjelent…

- Ő miért fontos?- kérdeztem.

- Tudja, hogyan szabadultál meg… Talán többet is, az apád haláláról. De eltűnt az incidens után Koreából.

- Értem… talán ha rájön, hogy kiderült az igazság, majd jelentkezik!- vontam vállat tettetett nemtörődömséggel. Pedig belül égtem a vágytól, hogy a kirakós utolsó darabjai is a helyükre kerüljenek. Mit reméltem? Hogy kiderül, hogy az igazi családom mégsem gyilkos?

- Én is ebben reménykedem. Van még… kérdésed?

- Igen. A fiúk nem a valós életkorukkal vannak bevíve az iskola rendszerébe. Ezt hogyan?

- Nem vertük nagydobra a gyerekeink születését. Nem sokan tudtak rólatok. Magán óvoda, magán iskola… így életetek. De egymást jól ismertétek. Aztán kapóra jött őket beíratni az iskolába, egy évfolyamba. Így lettek hamis irataik. Eddig nem jöttek rá rajtad kívül. Senki.. Akkor még nem sejtettük, hogy mi a céljuk. Hogy mire is fel volt ez az elit iskola.

- És miután rájöttek, nem akarták őket kivenni onnan? Ez olyan, mintha… mintha direkt a vágóhídra küldenék őket- sziszegtem undorodva a gondolattól is.

- Fel vannak készítve minden esetre. Nem lehet bajuk… Már tudjuk, mire számítsunk. Figyeljük őket. És a gyerekeink is figyelik őket.

Igen, Changjo is ezért hallgatta ki annak a Lee titkárnak a telefonbeszélgetését. Minden ezért volt…

- Maguk nem normálisak!- álltam fel a székről, és hátrébb léptem. Igen, nem bírtam már tovább.

- Sun I… Ji Min. Kérlek, értsd meg….

- Mit? Ezt a beteges dolgot? Hogy az apák hibái miatt kell a gyerekeiknek meghalni? Egyik oldal sem jobb a másiknál. Igaza volt NaRi-nak. Itt nincsenek sem jók, sem rosszak szerintem. Itt már régen az érdekek harcolnak. Ez nem egy becsületes játék. Itt mindenki magáért harcol, nem egy nemes célért. És úgy tűnik, itt semmi sem szent már…

- Kérlek, gondold át. Igaz. Nem vagyunk szentek, de te erre az oldalra tartozol. Ha kiderülne, hogy életben vagy, akkor szerinted mi történne? A te apád a legnagyobb hunyó a szemükben. Talán a másnapot sem élnéd meg…

- Talán az lenne a legjobb. Ha oda kerülnék, ahol elvileg már 10 éve vagyok!- elindultam az ajtó felé, majd nem érdekelve, hogy mennyire tiszteletlen vagyok a bent maradt két felnőttel, becsaptam magam mögött az ajtót.

A nappaliban ott ült a két osztálytársam, ujjait tördelve, mikor kiléptem, mindketten rám emelték tekintetüket.

- Sun…

- Ki ne mondd!- csattantam fel, mikor láttam, hogy Sapó már ismét az „igazi” nevemen szólítana- Nem akarok más lenni, mint ami eddig voltam. Azt mondta az apátok, hogyha végig hallgattam, akkor dönthetek, hogy maradok-e vagy megyek. Hát én megyek. Egy percig sem bírom itt tovább. Bocsi!- az előszoba felé indultam, és a cipőmért nyúltam. Hallottam, hogy valaki utánam siet.

- Ji Min!- ragadta meg a karomat- Ne menj el!- fordított magával szembe a fiú könyörgő szemekkel.

- Le kell higgadnom. Ez nekem túl sok volt- motyogtam, és kihúztam a karom a szorításából- Nem akarok az lenni, akit pár óra alatt csináltatok belőlem.

- Már nagyon késő van, és ismét rákezdett az eső…

- A sofőrötök biztosan szívesen elvisz engem oda, ahova akarok, ha már idáig elhoztatok, nem igaz?- néztem a szemeibe.

- Így van. Szólok neki. De, kérlek, semmi hülyeséget ne csinálj.

- Mi lenne hülyeség, ezek után?- morogtam szememet forgatva- Azt a Sun In-t már sosem kapod vissza!- vágtam hozzá, tisztázva a valóságot.

- Tudom, jó tudom. De nekem Yoo Ji Min is olyan fontos…

Pár pillanatig néztem a szemébe, azon tűnődve, hogy lehet, hogy maradnom kéne, de végül legyőztem a késztetést, hogy valaki mellett nyugalmat találjak. Mennem kellett.

- Annak a Yoo Ji Min-nek most adj időt!

- Legyen, ahogy akarod- sóhajtott végül egy nagyot. Szólt a sofőrnek, aki előállt a kocsival, így csak pár méter kellett megtennem az ismét szakadó esőben.

- Hová vigyem, kisasszony?- kérdezte a sofőr, belenézve a visszapillantójába.

- Csak menjen… menjen egyenesen. Innen el!- motyogtam, mire elindult ki a kapun. Bámultam a sötét útra. Hosszú volt ez az este. Már hajnalodik. 
Mi a fenéhez kezdjek? Úgy terveztem, hogy majd L.Joe-éktól megyek a suliba, de ez most lehetetlen volt. Sapóékhoz sem mehettem vissza, míg nem rendeztem a gondolataimat.

Elhaladtunk a folyóparton, mikor úgy éreztem, hogy nem bírok tovább ülni abban a kocsiban, megkocogtattam a sofőr vállát.

- Tegyen itt ki, kérem!

- De itt vagyunk a semmi közepén, és zuhog!- értetlenkedett.

- Jönnek értem!- vágtam rá- Kérem.

Látszott, hogy nem veszi teljesen komolyan az előző kijelentésemet, de félreállt az úton, és leállította a kocsit.

- Kisasszony, nem tudom, miről van szó, amiért ilyen zaklatott, de kérem, higgye el, a Külügyminiszterünk rendes ember.

- Elhiszem. Köszönöm a fuvart- mondtam, mert nem volt kedvem vitatkozni ilyesmiről, majd kitártam az ajtót, és kiszálltam. Az eső azonnal megostromozott, így a fejemre húztam a kapucnimat, és a víz felé indultam. Nem volt senki, aki értem jöjjön. Hallottam, hogy a kocsi a hátam mögül kifordul, és elhajt. Egyedül maradtam.

Bámultam a vízbe. A szüleim kocsija, a húgommal együtt a vízben végezte. Hát ezért utálom a vizet? Talán… De én nem voltam a kocsiban valószínűleg. Talán ilyen erős lenne az ikrek közötti kötelék. Talán tényleg érezném, amit ő érzett? Szegény kishúgom…

Eszembe jutott, mikor múltkor a könyvtárban végül L.Joe a Két Lottit nyomta a kezembe.

„A két lány sosem lesz ugyanolyan.”

Így van. Én sosem leszek olyan, mint a húgom lehetett. Bár emlékeznék rá… Álmomban láttam pár képet. És mikor a vízbe estem akkor is. De semmit nem mondtak nekem... Minden kitörlődött. mi történhetett akkor velem?

Csörgött a telefonom. Anya nevét láttam a kijelzőn. Anya… Ők is hazudtak nekem. Hét éves koromban kerültem csak hozzájuk. Talán nem kellett volna, de mégis a fülemhez emeltem a telefont.

- Szia anya!- szóltam bele, viszonylag normális hangszínt megütve.

- Szia kicsim, mi újság? Jól szórakozol az osztálytársadnál?

Igen, nekik azt mondtam, hogy ott vagyok.

- Igen, jól elvagyunk!- éreztem, hogy megerednek a könnyeim, de nem számított. Összefolyt az esővel- Ti is megvagytok?

- Igen, csak nagyanyád tudod milyen morgós néha- nevetett fel.

- Anya, figyelj! Nézegettük a barátom gyerekkori képeit, és… milyen érzés volt engem kézben tartani, miután megszülettem?- nem értettem, miért teszem ezt magammal. Önmarcangolás.

- Jaj, kicsim. A saját gyerekeit kézben tartani az embernek a legnagyobb öröm.

Kész, vége volt. Eltört a mécses.

- Bocsi, anya, de most mennünk kell reggelizni!- majd lenyomtam.

Bámultam bele a pirkadó ég aljába, és a folyóba, majd hirtelen felkaptam a partról egy követ, és erősen belehajítottam a vízbe, mint pár órával korábban L.Joe. De nem volt elég. Lehajoltam a következőért, és azt is belehajítottam. Már nem gondolkoztam tovább. Sorra kaptam fel a köveket, hogy elhajítsam. Ezt találtam a legjobb megoldásnak a feszültségem levezetésére. De nem csökkent ingerültségem.

- Beledobálhatod a part összes kövét, nem lesz elég!- hallottam meg a hátam mögül egy ismerős hangot, mire leesett a kezem, az éppen eldobni készült kővel együtt.

- Changjo?- néztem hátra a vállam fölött. Igen, a fiú ott állt mögöttem két méterre, hóna alatt egy motoros sisakkal. Mögötte egy letámasztott fekete motor állt. Nem is hallottam, mikor jött, annyira belemerültem az idegességembe. Ami feltűnt, hogy már egyszínű volt a haja. Sötétbarna. És nagyon jól állt neki. De kit érdekel Changjo haja... Ő is csak egy bábú ebben a játékban.

- De ha akarod…- folytatta közelebb sétálva- Beledobhatod az összes rohadt követ ebbe a rohadt folyóba! Van időd.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Azt hiszed, hogy onnan eljöttél, az azt jelenti, hogy magadra hagynak?- elmosolyodott, kicsit szomorkásan- Nem, egyáltalán nem. Most, hogy te vagy Sun In… már nem fognak leszállni rólad, csak mert neked öt perc magányra lenne szükséged- kezével az útra mutatott. Ott állt egy szürke kocsi a leállósávjában. Engem figyelnének?

- Tudtam, hogy van benned valami több… de sosem gondoltam volna, hogy így- sóhajtott- Kicsit sajnállak. Nem kellett volna belekeveredned…

- Miért vagy most kedves?- kérdeztem gyanakodva. Hisz ezt a fiút nem ilyennek ismertem meg.

- Mert mindketten ugyanolyan szar helyre születtünk. És te még nálam is többet vesztettél. Ha egyszer visszatér az emlékezeted, akkor te is rájössz erre.

- Mit kéne tennem?- néztem rá nagy szemekkel. Valamiért... a jelenléte kezdett megnyugtatni. Jól esett, hogy már nem csak egyedül szenvedek. Akármennyire is önző gondolat volt.

- Gyere velem. Megszöktetlek egy időre. Lerázzuk őket. Míg kicsit megnyugszol- dobta felém a bukósisakot, én meg csak pislogtam rá, meg kinyújtott karjára. Még idejében kaptam el.

- Rendben!- bólintottam rá végül lassan. Hisz ezek után mit veszthetnék?

*

- Changjo… ez biztos, hogy jó ötlet?- kérdeztem szemforgatva, mikor a kezembe nyomta a fegyvert és a szemvédőt.

- Hidd el, így jobban le tudod vezetni a feszültségedet- ütögetett egy kicsit esetlenül hátba, mire én kétkedően a fegyverre pillantottam.

Elhozott egy lövészpályára, ahol csak mi voltunk. Befolyásos gyerekként biztos van engedélye az ilyesmire. De igazából nagyon nem érdekelt. Még mindig nem tudtam semmi másra sem gondolni, mint hogy mekkora átverés volt az eddig életem. Gyűlöltem az életemet. És az eddigi tudatlanságomat.

Changjo segített felvenni a védőszemüveget, és az egyik céltábla elé állított.

- Lőjj!- parancsolt rám.

- Téged lőlek le, csak parancsolgass továbbra is- morogtam.

- Ha velem is ellenségeskedsz, az nagyon nem segít…

- Figyelj, én…!- fordultam felé dühösen, de leintett. Hát jó, legyen. Ha ennyire akarja!- ingerülten a tábla felé fordultam, és nem is figyelve, hova megy, a táblára lőttem. Még szerencse, hogy a bal kezem volt bekötözve. De nem ért semmit. Még csak a közelébe sem talált a golyó.

- Célozz!- szólt rám a fiú, és a saját táblájába talált. Majdnem középre.

Előre néztem, és próbáltam ráfókuszálni a táblára. De hát elég messze volt. Azonban most legalább eltaláltam a tábla szélét.

- Mire figyelsz te?- csóválta a fejét Changjo, mögém állt, és segített beállítani a karomat- Na most lőj!

Ellőttem. Egyre közelebb voltam  a közepéhez.

- Nem lettem kevésbé ideges!- morogtam.

- Akkor képzeld oda akit utálsz!

- Túl sokan vannak- nevettem fel erőltetetten. De amúgy egy arc sem ugrott be.

- Képzeld oda Kim Jae Joong fejét- utasított.

- Nem utálom őt annyira… nem tudom még elhinni, hogy gyerekek életét vette el…- suttogtam.

- Akkor a családodét, akik hazudtak neked.

- Mégis felneveltek- motyogtam.

- Akkor L.Joe-ét, aki játszik veled!- lett ő is egyre ingerültebb.

- L.Joe legalább tudja milyen úton halad…

- Az istenért, Ji Min!- csattant fel, régi nevemet mondva- Akkor képzeld oda saját magadat!

Erre kiesett a kezemből a fegyver, és rémült arccal néztem felé. Annyira… őszintén mondta.

- Te ezt szoktad csinálni?- kérdeztem halkan.

- Előfordul- nézett el egy másik irányba, kicsit zavarban. Sosem gondoltam, hogy egyszer megsajnálom ezt a mufurc fiút. De valamiért olyat tettem, amit még sohasem. Közelebb léptem hozzá, és karjaimat dereka köré fontam. Ő annyira meglepődött tettemen, mint én magam.

- Hé, te meg mi a halált csinálsz?- morogta, és próbálta lefejteni magáról a kezemet, de nem engedtem.

- Ne gondolj többet ilyenre…- suttogtam a mellkasába, mire leejtette a karját- Oka van annak, hogy élünk.
Nem értem, miért mondtam ilyesmit. Mégis, ebben a pillanatban így gondoltam. Igen, kell, hogy legyen oka.

- Hogy tudsz így gondolkozni ezek után is?- csodálkozott a fiú.

- Lehet, hogy nem érdemeljük meg, hogy éljünk. De ha mi jogot kaptunk rá, használjuk ki, és tegyük jobbá a világot.
Mintha nem is én mondtam volna... hanem egy eddig néma, belső énem. Mintha... most olyan lettem volna, mint amilyennek Sun Ah-t leírták. 

Changjo csak pislogott rám.

- Tudod… hülyeség, hogy azt mondják, Sun In, és Sun Ah nem hasonlított. Nagyon egy húron tudtak pendülni. Mindkettőnek volt kedves, és hisztis oldala. Jól ismertem őket, ha nem is voltam velük összenőve. De… akármelyikük is vagy… és akárhányfelé is akarnak tépni, mert azt hiszik, szeretnek, vagy azt hiszik, hogy tőled bármit is megtudnak, vagy csak fel akarnak használni… én… megpróbállak megmenteni…

- Miért vagy ilyen?

- Önző vagyok. És szükségem van egy angyalra magam mellett… aki nem túl fényes, és rá tudok nézni.

- Hol van itt angyal?- nevettem fel egy kicsit hitetlenül.

- Pont annak a személyében, akit most fogadtam barátommá…

*

Nem bírtam tovább, egyszerűen eldőltem. Alig egy órája értünk vissza az iskolába Changjo-val, de máris a sportcsarnokban kötöttem ki. Náluk maradtam a hétvége további részére, az apja ritkán volt együtt, az anyukája kedvesen fogadott.  Az első napot szinte végig aludtam, annyira kimerültem.
Furcsa volt, hogy Changjo kicsit megnyílt előttem. Persze nem lettünk best friend kategória, de elég őszintén el tudtunk beszélgetni. Gyakran össze is kaptunk, és egymás fejéhez vágtunk dolgokat, amiket talán nem kellett volna. De beszélt a húgáról, és beismerte, hogy Jessie rá emlékezteti, ezért beszél vele. 
Ő is mesélt erről az egész helyzetről, az ő szemszögükből, és így megtudhattam, hogy Chunji, Ricky, és Niel is tud a dologról, de az ő szüleik nem voltak benne abban a hatban, ők később csatlakoztak. Ezért nem vadásznak rájuk. Ők szerencsések. Szerencsésebbek.

Ricky egyik nap meg is látogatta Changjo-t. Eléggé meglepődött, mikor ott talált engem is. De örült, hogy, elmondása szerint "segítek megpuhítani ezt a barmot". 
Nem akartam Henry-ékhez menni, akkor bizony szembe kellett volna néznem pár kellemetlen kérdéssel, hogy pontosan mit is keresek itt, és kinél. Így maradt titokban a dolog. Nem keresett azóta sem C.A.P, sem L.Joe, még DaHee sem, a szüleik szintúgy. De Changjo világossá tette, hogy tudnak a lépéseimről, ne aggódjak, nem vesztenek szem elől. És készüljek fel rá, mert csak a sírba nem jönnek majd utánam.

Nem is tudom, hogy ennek megnyugvással kellett e volna eltöltenie…

De visszatértünk vasárnap a kastély suliba. És én, alig pakoltam le a szobában, máris éreztem valami fojtogató érzést, ami rám telepedett, és nem hagyott nyugodni. Sem Suzy, sem Sulli nem volt még ott, így egyedül nekivágtam a tornacsarnoknak.

Annyira sok felgyülemlett feszültséget kellett levezetnem, hogy futnom kellett pár kilométert. A vége felé minden kör után azt gondoltam: „csak még egyet”. Így lett, hogy a végkimerültségig futottam, és mint egy farönk, úgy dőltem el.

Valahogy bevonszoltam magamat a kis sporttáskámmal a kezemben egy kis pihenés után az öltözőkhöz, hogy lezuhanyozzak. De mikor be akartam lökni a női öltöző ajtaját, az nem mozdult.

-A francba!- morogtam. Minek zárták be? Eddig mindig nyitva volt. Talán a szünet miatt… Sóhajtottam egyet, és minden-mindegy alapot a fiúöltözőhöz sétáltam. Az érdekes módon tárva nyitva volt… Oda mentem be. Hisz úgysem volt itt senki. 
Ledobtam a táskámat az egyik padra, előhúztam belőle a törölközőt, és a zuhanyhoz siettem. Tiszta akartam végre lenni. Kívül belül.Folyattam magamra a vizet, és hagytam, hogy átjárjon a melege, hogy ellazítsa az izmaimat, és valamelyest az agyamat. Sajnos ez utóbbi nem igazán ment. Folyton visszatértek a gondolatok, és legszívesebben nyüszítve bekuporodtam volna egy sarokba, hogy végre rendesen kisírhassam magamat, és senki ne gátoljon meg benne.

De sajnos véget kellett vetnem a szenvedésemnek, nem értem rá nyavalyogni. Pláne nem hagyhattam el magamat, mert akkor egyszerűen átvették volna felettem a hatalmat, és eluralták volna a bennem rejlő Yeon Sun In-t.
Légy nyugodt, légy nyugodt- mantráztam magamban.

Zajokat hallottam odakintről, mintha valaki belerúgott volna valamibe. Azonnal elzártam a vizet, és füleltem, mint valami rémült vad.

A francba, miért nem kihalt ilyenkor a fiúöltöző? Ki lehet itt? Agyam azonnal kombinálni kezdett. Már szinte ott jártam, hogy értem jöttek, hogy végezzenek velem, az apám hibája miatt, de elhessegettem. Honnan tudnának rólam? Lelkemre kötötték, hogy egy szót se. Ebben az egyben hallgattam rájuk.

Pár percig szöszmötölt valamit, majd a zajok elhaltak.

Elment- futott át az agyamon. Törölközőmet magamra szorítva léptem ki a zuhanyzóhelységből a táskámhoz, hogy felvegyek valami kevésbé izzadt ruhát. Azonban már az ajtóban gyökeret eresztett a lábam, és hirtelen meg is szédültem.

Nem voltam egyedül.

A padon, ült valaki, tenyerébe temetett arccal, aki jöttömre unottan felnézett, de mikor meglátta, hogy ki vagyok, elkerekedett a szeme. A francba, hogy pont neki is ilyenkor kell itt lennie.

- C.A.P is itt van?- húzta a száját gúnyos mosolyra L.Joe, ahogy végignézett, még mindig vizes lábszáramon. Paraszt. Egy hatalmas nagy paraszt. Éreztem, hogy forgatja bennem a tőrt, szinte élvezettel.

- Menj a francba…- morogtam, mire felállt a padról, és elém sétált. A szívem azonnal hevesebben kezdett el verni, hiába tudtam, hogy nincs semmi jó az előttem állóban.

- Drágám. Annál már egy sokkal rosszabb helyen vagyok…

- Ott vagy, ahová való vagy…- suttogtam.

- Valóban… ahogy te is?- biccentette oldalra a fejét- Amúgy… hallom most Changjoval is kikezdtél…

- Hogy lehetsz ennyire undorító…?- sziszegtem.

- Hogy van kedved még mindig vitázni…? Komolyan…- hitetlenkedett.

- Tudom, mit gondolsz, és…- kezdtem volna, jobban összeszorítva a törölközőt.

- Igen, tudod? Na, mit gondolok?- gonosz mosolyra húzta a száját, szavamba vágva.

- Azt kívánod, hogy bár én haltam volna meg, és Sun Ah élne!- csattantam fel, mire még a szája is kinyitódott a döbbenetében- Igen! Hidd el, én is azt kívántam, bár meghaltam volna. Én semmire nem vagyok jó, míg Sun Ah mindenre rájött. Igen, ez van. Akkor véget lehetne vetni ennek az egésznek. Legjobb lett volna, ha én is meghalt…

Nem tudtam folytatni, mert hirtelen két kezébe vette az arcomat, ajkamra tapasztotta a száját, és vadul tépni kezdte. Azonnal tenyeremet a mellkasára tettem, hogy eltoljam magamtól, de észrevette a mozdulatot, és kezét arcomról levezette, szorosan átölelt, és a falhoz tolt. Legalább a törölközőm nem esett le rólam.

De egyáltalán nem tetszett, amit most csinált. Ez nem olyan volt, mint az eddig váltott csókjaink. Azok sem voltak túl szendék, de ez most kifejezetten erőszakos volt. Nem akartam újra a rabságába esni, ezért a kezemmel, amit még tudtam mozgatni, a vállát kezdtem el ütögetni, de nem úgy tűnt, mintha megérezte volna. Elkapta a csuklómat, és lefogott. Hiába vergődtem. A számat összeszorítottam, hogy ne tudjon tovább csókolni, de őt ez nem zavarta. Mi a fenéért csinálja? Legszívesebben elsírtam volna magamat.

Ekkor azonban megéreztem valamit, amitől leesett a karom magam mellé. Egy nedves csepp folyt az arcomra. És nem tőlem indult. L.Joe… az ő szeméből? De… miért?

Észrevehette, hogy feladtam az ellenállást, és így nyugodtabban kezdte mozgatni a száját az enyémen. Én pedig akaratlanul is szabad utat engedtem neki, és elkezdtem viszonozni a csókot. Bár nem tudtam, mire fel kapom. Főleg, hogy nem az vagyok, akit ő remélt. Nem volt már tovább erőszakos, sőt, egészen finom csókba váltott. Ezúttal nem a fellegekben éreztem magam, hanem a pokolban. Húzzák az ember előtt a mézes madzagot, de nem kaphatja meg, csak vágyódhat rá élete végéig.

Ha nem itt lennénk, nem mi lennénk, és nem ekkor… talán a világ legjobb csókja lett volna. De így egy bűnös dolog volt, két olyan ember között, akik már kicsit beleroppantak a körülöttük zajló összevisszaságba.

Levezetésként nyomott pár puszit a számra a fiú, majd lecsúsztatta a kezét rólam, mire én a törölközőhöz kaptam, hogy ne csússzon le.

A szeme kifejezéstelen volt, de kissé pirosabb volt a kelleténél. Sosem gondoltam volna, hogy a nagy, és törhetetlen L.Joe is egyszer a sírás szélére kerül.

- Nem, nem kívánom, hogy Sun Ah éljen…- mondta halkan- Nem kívánnám neki ezt a szenvedést. Hordd te, ha már életben maradtál…

- Miért rúgsz belém még ilyenkor is?- csodálkoztam, a torkom kapart egy maró érzéstől.

- Én így védekezek… Sun In. Tudod… - mosolyodott el egy kicsit gunyorosan- Ez volt a búcsúcsókunk. Soha többet ebben az életben, de még utána sem, következő életünkben sem fog előfordulni. Tegyünk úgy, mintha csak ismerősök lennénk. Beszélnünk sem kell. De ezt… felejtsük el. Érted? Nehogy megint megpróbálj befolyásolni az érzelmes, szenvedős szövegeddel, és az önsajnáltatásoddal- morogta, majd hátat fordított, és kirobogott, az ajtót bevágva maga mögött.

Remegtem, éreztem, hogy a lábam feladja, és a földre estem.

Legszívesebben sikítottam volna. Hogy ne mondja ezt. Ne hagyjon itt. Ne gondolja ezt komolyan…

Ha el is kezdtem valami halovány érzést táplálni felé, tudatomon kívül… most egy életre tett róla, hogy ne higgyek a szerelemben.

/Volt pár dolog, amit tisztázni akartam, ha egy fél éven keresztül erről tanultam. Az elnökök személyét én találtam ki, de valóban ez a két párt (konzervatív és liberális) van Dél-Koreában, akik a hatalomért versengnek, és valóban ebben különböznek. Észak-Korea felé nyitna a liberális. Most épp a konzervatívok vannak hatalmon, két ciklus óta a valóságban.
 És még valami, hogyha már a realitásra törekszünk. Az elnök és a miniszterelnök nem egy és ugyanaz. Ez Dél-Koreában olyan, mint az USA-ban. Az elnök az állam élén, a miniszterelnök a kormány élén áll :) Ma is megvolt a történelem lecke :') Amúgy nem értek a politikához, de ebből kellett most vizsgáznom, így megkaptátok ti is :D /

És el ne felejtsem: BOLDOG ÚJ ÉVET MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK, SZEBBÉ TETTÉTEK EZT AZ ÉVEMET! LEGYEN A JÖVŐ ÉVETEK IS OLYAN, AMILYET SZERETNÉTEK, ÉS ÉRJÉTEK EL AZ ÁLMAITOKAT, EZT KÍVÁNOM NEKTEK! :)