2. évad - 17. fejezet

17. fejezet

 Az ördöggel cimborálni

Már vagy öt perce ültem a kocsiban, és nem tudtam rávenni magam, hogy bemenjek az iskolába. Meg sem lepődtem, mikor ismét a benzinkútnál tértem magamhoz. Semmim nem hiányzott. Csak a józan eszem.

Mikor a kormánykeréken fekve magamhoz tértem,  első dolgom volt, hogy felhívjam Kent.

- Édes...- nyöszörgött a telefonba- Felébresztettél.

- Már délután három van!- ráncoltam a szemöldökömet de minden kétséget kizáróan jólesett hallani a hangját. Ha miattam történt volna vele valami, nem biztos, hogy túléltem volna a bűntudatot. 

- Tegnap késő éjszakáig voltam odakint...

- Ken...- motyogtam.

- Valami baj van, Jim? Olyan fura a hangod.

- Csak... kicsit sajnálom, hogy... egyedül hagytalak Szöulban.

- Nincs gáz drága!

- Nem lenne mégis jobb, ha a nagybátyádhoz mennél?- jutott eszembe Park bácsi, Jimin apja, aki a sulinkat tervezte újra, és építtette fel. Egyedül sokkal könnyebb célpont.

- Nagyfiú vagyok már. És tegnap voltam egy állásinterjún. Valószínűleg felvesznek egy nagy cég gazdasági osztályára.

- Ez nagyszerű!- sóhajtottam félig boldogan, félig aggódva- De figyelj... valamikor hazamegyek én is egy időre, megünnepeljük, csak most annyi a tennivaló...

- Tudom, hogy fontos vagy most ott! Ezért is nem merlek sűrűbben hívni! De amúgy tényleg minden rendben?

Most mondjam el neki, hogy a hibámból meghalt egy ember és pár állat? Miattam. A sajtóhíreket ezzel kapcsolatban biztosra vettem, hogy megállítják. Nem fog olvasni róla.

- Persze, csak kimerültem kicsit.

- Rendben, édes! Akkor majd később beszélünk, most pedig helyezd magad legalább egy órára vízszintesbe. Én is benyomok egy kávét! Na szia!

Most, hogy visszagondoltam erre a beszélgetésre, az egész olyan idegennek hatott. Kenre vigyáznom kell. És az egyetlen megoldás, amit ezzel kapcsolatba célra vezethetett, ha hallgattam Soo Ae-re, és megtettem, amit kért. Bármennyire is taszított a gondolat, hogy lapon említsenek vele. Muszáj volt lejjebb süllyednem. És fejet hajtani valami olyannak, amit megvetettem.

Kilöktem a kocsi ajtaját, és nagy léptekkel indultam el a bejárat felé. Hideg volt, kétségtelenül a hegyekben jobban lehetett érezni, mennyire nem az ősz elején járunk már. Hamarosan beköszöntött az őszi szünet. A gyerekeket egy szöuli táborba akartuk elvinni. De most ez olyan messzinek tűnt.

Sajnos a földszint feléig sem értem el, mert hangoskodásba botlottam. Bevallom, nem volt kedvem a gyerekekkel szórakozni, de a kötelességem volt, így elfordultam a lift előtti folyosón, ami az étkező felé vezetett.

Egy nagy csapat fiatal verődött össze, valamit körbeálltak.

- Te nem vagy idevaló! Menj vissza apuciékhoz!- hallottam egy lány élesebb hangját. A francba! Egy percig kételkedtem tovább, hogy pontosan ki van a kör közepén.

Jessie!

Már épp át akartam volna törni a tömegen, amikor valaki hátulról, szinte eltarolva a vállamat előrerohant a tömegbe. De mivel magas volt, így is kitűnt közülük.

- Elég volt!- kiáltott fel Zelo, mire kicsit elhallgatott a tömeg, de csak egy kis időre.

- Már véded őt?- szólalt meg az előbbi lány. 

- Nézz rá, hányan vagytok ellene!- a fiú hangja nagyon bosszús volt. Hálás voltam, hogy legalább ő együtt tud érezni a középen lévővel, és nem is terveztem sokáig hagyni ezt.

- Mi folyik itt?- emeltem fel a hangom, és közelebb léptem. A megjelenésem vont némi tiszteletet maga után, így a körben álló diákok azonnal kicsit széjjelebb húzódtak, így ráláthattam a középen magába roskadt Jessie-re. Összeszorult a kezem. Nem torolhattam meg senkin, hisz segíteni akartam mindenkinek, de nem tűrhettem meg ezt a fajta viselkedést, pláne nem a lánnyal szemben.

- Halljam, mi ez az egész?- hasított át a hangom végig a most már síri csöndben.

- Csak.... nem értjük mit keres itt ez a lány, mikor nem is árva, sőt, egy gazdag család gyereke!- nézett fel végre a lány, akinek az előbb is nagy hangja volt. Ha jól rémlett, ő másfél évvel is idősebb volt Jessie-nél. Már nemsokára nagykorú. 

- Ne kérdőjelezz meg mindent. Itt van, mert engedélyt adtam rá. Azt hiszed, hogy az ő élete könnyebb? Hidd el, neki is megvannak a fájó pontjai, pont mint nektek! Kérkedett talán azzal, hogy neki vannak szülei? Vagy hogy sok pénze van?

Tudtam jól, hogy Jessie ilyet sosem csinálna, és éreztem, hogy a diákok is kicsit magukba fordulnak a szavaimra.

- Kérlek! Ne bántsátok egymást! Nektek... pont, mert nincs családotok, egymást kéne még jobban támogatni. Összefogni. De nem egy másik diák ellen! Nem tűröm az ilyen viselkedést ebben az iskolában. Kérjetek tőle bocsánatot!- mutattam a földön ülőre.

Valami furcsa bocsánatszerű motyogás tört elő a torkokból.

- Nem hallottam tisztán!- mondtam.

- Bocsánat!- jött most már tisztábban.

- Helyes! Most pedig menjen mindenki dolgára. Gondolom van tanulnivalótok! És ezentúl nem szeretnék ilyet meglátni!- erre gyorsan eliszkoltak a többiek. Egyedül Jessie maradt, a mellette térdelő Zeloval. Közelebb léptem hozzá, és leguggoltam melléjük. A lány felpillantott rám, és elkerekedett a szeme.

- Unnie! Jól vagy? Mi van az arcoddal?- nyilván feltűnt pár karcolás neki még a lovardából.

- Magadat kérdezd!- morrantam rá, és végignéztem sérülés után kutatva.

- Semmi vész, csak éppen meglöktek... nem vagyok túl szimpatikus nekik!

- Ebben is rám ütöttél!- motyogtam, csak ő hallhatta, majd felnéztem Zelora- Segítenél elvinni őt?

- Persze!- majd azonnal karjaiba kapta a lányt. Felvontam a szemöldökömet, de nem csak én lepődtem meg.

- Hjá, tegyél le, járni még tudok!- de a fiú nem hallgatott rá, csak törtetett előre a folyosón. Kissé elmosolyodtam, de nem sokáig tartott, mert megláttam a sarkon Sae Ront, aki, mintha először életében kicsit bátortalanul tekintett volna rám. Felváltva pillantottam rá, és Zelo távolodó hátára, majd végül az árva lány felé indultam.

- Mondd, hogy nem volt neked közöd ehhez!- utaltam az előbbi jelenetre.

- Nem. Nem verek meg senkit csak úgy.

- Segíthettél volna neki!

- Megtettem!- húzta fel az orrát.

- Azzal, hogy nézted, ahogy körbeállják vagy tízen?

- Ilyennek látsz?- hagyta el a tiszteletteljesebb formát ezúttal- Nem bírom a csajt, de... nem vagyok kegyetlen! Én szóltam Zelonak, hogy segítsen!- nézett mélyen a szemembe. Kieresztettem egy nagy sóhajt- Tudom, nem a legtöbb. De ennyit tehettem. Különben engem kipécéztek volna. Így sem nagyon kedvelnek.

- Tudom, nem kényszeríthetlek, hogy kedveld Jes... Jong Hee-t, de azért megpróbálhatnátok! Hasonlítotok nagyon.

Kicsit felhorkantott, de aztán megint rám nézett.

- Történt valami a napokban, igaz? Valami leégett a közelben? Hallottam egy beszélgetést véletlenül...

- Véletlenül, mi? Nézd, Sae Ron... nem akarok túl sokat mondani, hiába tudom, hogy megtartanád, legyen elég annyi, hogy egy ideig szünetel a lovarda!- majd megköszörültem a torkomat, és kikerültem a lányt, akinek szó szerint leesett az álla a döbbenettől, és a lift felé indultam. Szükségem volt egy kávéra. Vagy kettőre.

*

Ahogy beléptem a konyhába, azonnal megpillantottam egy ismerős hátat. Beszívtam a levegőt, majd hangosan kifújtam, talán hangosabban a tervezettnél, mert azonnal hátrafordította a fejét.

- Ji Min!- nyílt tágra Yong Guk szeme.

- Szia!- suttogtam alig hallhatóan. Eszembe jutott, ahogy elküldtem magamtól, eléggé szégyenteljes módon. Mekkora egy hisztis picsa voltam. Persze, fájt a dolog, de azért nem kellett volna túllépnem a határt. Hisz ő nem tudhattam. Így kicsit félszegen biccentett egyet, majd visszafordult a pulthoz, ahol épp vagdosott valamit. Látszólag nem ő akart az első lenni kettőnk közül, aki most átlépi a személyes teret.

- Yong Guk...- léptem kicsit közelebb- Sajnálom a tegnapit, csak épp... nem voltam teljesen önmagam!

Megállt a keze a mozdulatban, és már tervezett volna megfordulni, de gyorsabb voltam nála. Pár lépéssel ott volna mögötte, és átöleltem hátulról, arcomat a hátába fúrva, kezeimet összekulcsoltam az izmos hasa előtt. Éreztem is rajta, hogy megfeszül.

- Ji Min...- simított kezeimre, majd lassan lehámozta magáról. Azt hittem ellök magától, de amikor szembefordult velem, kissé magához húzott.

- Ne kérj bocsánatot! El sem tudom képzelni, milyen lehetett neked ott...- simította el egy tincsemet, és az sem érdekelt, hogy keze kissé zöldségillatú volt.

- Most annyira szeretnék az a lány lenni, akit az első találkozásunkkor belém láttál!- csúszott ki a számon- A kis csitri, aki senkinek se senkije, és nem kell azzal foglalkoznia, hogy....- azonban nem tudtam befejezni a mondatot, mert megcsókolt. Hirtelen volt, mégis örültem neki. Így nem kellett folytatnom a mondandómat. Erősen kapaszkodtam belé, és húztam magamhoz, mint egy mentőövet. Kezemmel összegyűrtem a pólója alját, ő pedig hajamba túrt bele kissé hevesebben a kelleténél. Ajkát úgy mozgatta az enyémen, mintha már alig maradt volna pár percünk az életből.

- Miért kedvelsz engem?- suttogtam az ajkaira, mikor kissé eltávolodott.

- Kell, hogy oka legyen? Csak szimplán kedvelem azt, aki vagy. Akár a mérges dirinénit, akár a benned elveszett gyerekes csajszit...

Mintha tudta volna, hogy ki vagyok valójában. Talán nem ugyanezt mondja, ha tudja, hogy északi kémnő üldöz, valaki az életemre tör, én pedig egy családi hozományt cipelve vissza-vissza térek, akarva akaratlan a politika mezsgyéjére.

De ugye ezt nem mondhattam el neki, így inkább csak visszahúztam tarkójánál fogva, ezúttal én kezdeményeztem a csókot. De nagyon őt sem kellett félteni, fenekemnél fogva felkapott, és ráültetett az étkezőasztalra. Belenevettem a csókba, miközben éreztem, hogy karjai derekamra siklanak, a póló alá, mikor…

- Azon mások esznek!- jött a hang az ajtó felöl, mire annyira megijedtem, hogy rajtakaptak valamin, amin nem kellett volna, hogy le akartam ugrani az asztalról, de így szerencsétlenségemre megfejeltem Yong Gukot, aki még mindig előttem állt.

- Francba!- morogtam, majd vörös fejjel az ajtó felé pillantottam. Majd ajkamba harapva elszámoltam ötig, tízig nem jutottam el, mert kibukott hamarabb belőlem.

- Byung Hun! Hát te is jól vagy? Aggódtam érted!- biccentettem félre a fejem, majd egy pillanatra visszapillantottam Yong Gukra, aki mintha jól szórakozott volna magában, de kissé komolyabb arcot erőltetve magára kiállt a lábaim közül, hogy leugorhassak az asztalról.

- Valóban?- vonta fel a szemöldökét az ajtónak támaszkodó szőke kissé cinikusan.

- Igen, hallottam, hogy a rendőrségnél is voltál… Tudnak… tudnak már valamit az ügyről?

Jobb volt azt tettetni, hogy az éjszakai találka sosem történt meg.

- Nem értesítettek!- járt a szeme még mindig köztem és Yong Guk között. De arcáról semmilyen érzést nem tudtam leolvasni. Nem tudhattam, hogy vajon neki is olyan szörnyű érzés ezt látni, mint mikor én nyitottam rájuk Juniellel- Te jól vagy? Legutóbb, mikor láttalak eszméletlen voltál! Most viszont egészen… virgonc!

Szívem szerint felhorkantottam volna erre a szóra, de inkább rendeztem az arcvonásaimat.

- Már sokkal jobban. Délelőtt kiszellőztettem a fejem!- mosolyodtam el kínosan, majd összecsaptam a kezemet- Nos, srácok! Én nekem dolgom van, szóval…!- indultam volna el az ajtó felé, de egyszerre két oldalról is ugyanazt a szót hallottam.

- Várj!

Felváltva néztem Yong Gukra, és Byung Hunra. Rendkívül kínosan éreztem magam.

- Együnk együtt!- mutatott az épp készülőben lévő kaja felé a barátom. Ami amúgy roppant jól nézett ki, és csábított az illata is.

- Hozzád jöttem, beszélnünk kell!- mondta Byung Hun is fölényesen. Mintha ezzel sakk mattot adott volna nekem, vagy royal flush lett volna a kezében.

- Remek, mondd gyorsan!- szedtem össze a maradék büszkeségemet.

- Először is, jövő hét hétvégén Szöulban van jelenésed, intézd úgy, hogy ráérj!- dobott le az asztalra egy meghívót.

Jótékonysági bál

- Muszáj?- néztem fel rá. Tekintetembe próbáltam belepréselni minden olyasmit, ami kifejezte, mennyire nem akarok gazdag muftikkal találkozni most. Mivel még mindig nem akartam véletlenül sem olyan emberekkel találkozni véletlen sem, akik ismerhettek négy éve. Hisz elvileg halott voltam.

- Úgy tűnik! Hozhatsz kísérőt is!- biccentett Yong Guk felé.

- Eljössz velem?- néztem rá azonnal.

- Nézd, bébi, elmegyek veled bárhova, francia filmet nézni a moziba, vásárolni a plázába, még a kozmetikába is elkísérlek! De rongyrázó burzsujparti nem az én világom, ezt te is tudod…

Kicsit elhúztam a számat, de teljesen meg tudtam érteni.

- Jól van, akkor majd elhívom Kent!

Erre a két fiú szinkronban horkantott fel. Most komolyan…

- Jaj de nagyon összehangolódtatok!- háborodtam fel- Ken a legjobb barátom! Van más is?- néztem megrovóan Byung Hunra.

- Nyolckor megbeszélés az igazgatóiban! Ha késel, tudni fogom, hogy éppen az asztalon kufircolsz!- fintorgott rám gonoszan, mire gondolkodás nélkül kaptam fel az első kezem ügyébe kerülő dolgot a pultról, és hozzávágtam, nem törődve mögöttem Yong Guk kiáltásával, miszerint „Já, Ji Min, a répám!”, csak farkasszemet néztem azzal a döggel, aki épphogy csak elhajolt a zöldség elől. Felnevetett, mint aki szórakozik, de mögé láttam. Keserűség is volt abban a nevetésben.

*

- Még van három perc nyolcig, gyors voltál!- alighogy beléptem az igazgatói iroda ajtaján, ezt a kérdést vágta hozzám Byung Hun. Csak körbenéztem a megjelent So Ji Sub, Changjo, Suzy és a szőke alkotta társaságot, és máris biztos lettem benne, hogy ez a találkozó nem egyszerű pénzügyről fog szólni.

- Miről van szó?- zártam be magam mögött az ajtót, és összefont karral dőltem a falnak.

- Az istállótűzről!- felelt az igazgató.

- A rendőrség…?- kezdtem volna azonnal a kérdezősködést, de Changjo felhorkantott, amitől belém fagyott a szó.

- A rendőrség itt jelenleg hasztalan! Bevallom, utána néztem pár dolognak magamtól. És érdekes dolgok derültek ki.

- A lovarda tulajáról?- úgy tűnt, Suzy inkább csak hangosan gondolkozik.

- Nem, úgy tűnik, ő csak épp ott volt. Ami sokkal nyugtalanítóbb, az a lovak állapota.

- Betegek voltak- idéztem fel magamban- Nem vihettük le a kölyköket, mert nem tudták, miféle kórságuk van az állatoknak!

- Így van. És mikor jött volna az orvos felállítani a diagnózist?- nézett körbe a nyomozófiú kérdőn a társaságon- Másnap! Az az istálló gyulladt fel, amiben a betegség elterjedt.

- De nem halt meg az összes ló!

- Így igaz. De miután a maradék lovat megvizsgálták, megállapították, hogy mi a baj, egy elég egyedi vírus volt, ami legtöbbször emberekre káros. Állatoknál sokkal nagyobb adagban veszélyes csak.

- Azt mondod, valaki a betegség miatt gyújtotta fel őket?- vonta fel a szemöldökét Byung Hun.

- Az orvosok szerint gyógyítható betegség- felelt Changjo.

- Van ennek értelme?

- Mi lehetett az oka? Kinek a szemét bántották az állatok?

Lassan egybemosódtak a többiek kérdései, okfejtései, egymás szavába vágó gondolatfoszlányaik. Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem a tüzet, amit akkor láttam. Azt a mindent megtisztító, mindet felemésztő tüzet.

Mint amilyen az iskola volt. Amit felgyújtottam.

Mi lehet, az oka, amiért az ember erre vetemedik? Én miért tettem?

Hogy az életemet mentsem.

És hogy… eltüntessem őket.

Eltüntetni…

- Eltüntetni a bizonyítékot!- magam elé bámulva motyogtam.

- Tessék?- nézett rám Changjo.

- Mi van, ha nem véletlenül lettek betegek? És mivel nem akarták, hogy ez kiderüljön, ezért felgyújtották a kócerájt?

Mindenki némán bámult rám.

- De miért pont a lovakat?- kérdezte Suzy végül a legnyilvánvalóbbat- Még csak nem is voltak díjnyertesek!

- Tudom, de mi más lehetett volna?

- Van benne valami!- köszörülte meg a torkát Byung Hun- Meg kéne nézni, hogy nincs-e nyom, ami bizonyítaná, hogy szándékos a fertőzés! És hogy ennek van-e következménye.

- Bízd csak ide!- dőlt hátra a nyomozófiú a széken- Megteszek mindent! Ji Min, Soo Ae-ről…

- Nincs semmi!- vágtam rá kissé meggondolatlanul. Kissé összeráncolt szemöldökkel pillantott rám a fiú.

- Tudom, pont ezt akartam közölni én is. Talán…

- Beszéltem Zicoval!- vágtam rá, nehogy eláruljam magam- Most pedig, ha megbocsájtotok... bontom a gyűlést!

Búcsút sem várva fordultam ki az ajtón. Az agyam teljesen más dolgokon kattogott, amit meg kellett oldanom. Ezért gyorsan pakoltam lábaimat egymás elé, hogy minél hamarabb a gépteremben legyek. Az ajtó alatt fény szűrődött ki, így egyből tudtam, hogy névrokonom odabent tartózkodik.

- Jimin!- a hangom kicsit talán élesebb volt a kelleténél, mert azonnal becsukta az ablakot, amit nyitva volt, és felém fordult, kissé ijedt arccal.

- Te jó ég!- szűrte a levegőt- Már megint jöttél, hogy anyáskodj! Jelentem, most nem játszottam, és…

- Igaz, hogy feltörted egyszer a soyangi adatbázist?- szakítottam félbe.

- Te meg miről…- kezdett volna azonnal hárítani, de szemén látszott, hogy nem érti, hogy honnan a fenéből tudok bármit is a magánéletéről.

- Feltörted, vagy nem törted fel?- léptem mellé, és az asztalnak dőltem.

- És, most mit fogsz tenni?- fintorgott rám, belátva, hogy nincs értelme tovább tagadnia, mert mindent tudok- Kiteszel? Csak úgy mondom, hogy amúgy ez az ügy már régen rendezv...

- Fel tudod törni megint?- sóhajtottam egy nagyot, ezzel belefagyasztva a szót.

- Hogy mi?

- Be tudsz jutni megint?- ismételtem meg már kissé ingerültebben.

- Te aztán nem vagy kispályás!- előbbi fintora most vigyorrá szélesült- Ez most a sötét múltad egyik darabja?

- Nem, ez a sötét jelenem, és sötét jövőm!- forgattam a szemem- Nem vagyok benne biztos, hogy elég jó vagy-e hozzá!

- Azt hittem vannak soyangi cimbijeid…- dőlt hátra.

- Te nyomozol utánam?

- Tudod, hogy feltörtem azt a rendszert, de nem tudhatod, hogy miért. Milyen okból kifolyólag bízol meg bennem?

- Mert benned megbízni a legkisebb rizikó azok között, amiknek kiteszem magam! Ha egy szót is szólsz bárkinek erről, halott vagy! Nem véletlen nem a soyangi cimbiktől kérek infót. Túl nagy lenne a rivaldafény.

- Még pár ilyen mondat, és beléd zúgok!- csóválta a fejét, mire kissé elmosolyodtam- Na mondd, mi kéne!

- Minden adat Kim Yoon Shikről. Minden adat. Minden mozzanatáról. Mivel északi, és híres, ezért gondolom vaskos az akta.

- Ráfanoltál a könyveire?

- Pontosan! Őrült, elvetemült rajongó vagyok, aki sajnálja, hogy a kedvencét maga alá temette a háza.

- Holnapra kézbesítem!- szalutált viccesen

- Ha továbbra is ilyen hasznos leszel, a kedvedért nevet váltok!- majd otthagytam.

*

Másnap estére So Ji Subot és a nagynénémet, Moon Chae Wont látogattam meg a közeli városba bérelt házukban. A nagynénémre nem volt sok időm mostanában. Tudott a viselt dolgaimról, és nem is győzte kifejezni, hogy mennyire veszélyes ez az egész. Bár ő csak arról tudott, hogy mi történt Soyangban, arról, hogy én utána személyesen is találkoztam a szökött rabbal, senkinek nem volt fogalma.

- Mégsem tudok mit csinálni. Ha igaz, amit Soo Ae mondott, akkor… akkor nem bízhatok meg nagyon senkiben, bárki lehet kém körülöttem!- kaptam be egy teasüteményt, mikor az otthonos nappaliban ültünk.

- Igaza van a lánynak!- szólt közbe egykori igazgatóm- Ez most egy ördögi kör. És semmi nyomunk nincsen. Ráadásul itt van ez a különös istállóügy is… Talán Soo Aen-nek ehhez is köze van. Ha közel is van, nagyon vigyáz a lépteire. Az iskolában mindenkinek mindenkorra alibije van, és nem is adnak okot a gyanúra. Mondjuk az a Jimin…

- Igen, Jiminben van valami, ami… furcsa, de ez nem egyértelműen jelenti azt, hogy…

- Az unokatestvére miatt véded?- vonta fel a szemöldökét a nagynéném.

- Nem, Ken… teljesen más, mint Jimin, és utálják is egymást… Ez nem…. Nem is tudom!- nevettem fel- Csak egy megérzés, de az is lehet, hogy tévedek. Majd jobban odafigyelek arra a srácra.

Most, hogy tőle kértem segítséget, nem tudtam eldönteni, hogy helyes lépés volt-e.

- A nevetésed teljesen olyan, mint az anyádé volt…- mosolygott rám a nő- Várj, a legutóbb sok képet és megmaradt emléket találtam a családról… még a nagyapádékról- majd felállt, és a szekrényhez lépett, majd egy vastagabb, kicsit elsárgult borítékkal, és egy kisebb dobozzal jött vissza- Nézd meg ezeket. Talán már nem is emlékszel rájuk… Apu… a nagyapád anyai ágon nagy vagyont szerzett az állami vagyonok szétosztásakor, az első csebolok között volt… Sokan utálták…

Előhúzott egy képet egy fiatalemberről és egy nőről. Esküvői kép volt. Anyám szülei… Mosolyogva néztem a fekete fehér képeket. Majd megszületett anyám… az első gyerek.

Hasonlított az én gyerekkori ábrázatomhoz. És persze Sun Inhoz. De a csibészes mosolyt egyértelműen rám hagyományozta. Négy-öt éves lehetett, mikor egy, az anyjával közös képen, a nagyinak nagy pocakja volt.

- Veled terhes?- vontam össze a szemöldökömet.

- Nem… lett volna még egy tesónk. De sajnos már halottan született. Chae Bin. Akkoriban gyanakodtak szándékosságra is. Vagyis, hogy olyan dolog jutott anyu szervezetébe, amitől ez történt, de végül nem sikerült semmit megállapítani.

- Nincs új a nap alatt…- motyogtam.

- Neked adom ezt a dobozt, és képeket!- nyomta a kezembe- Nézegesd meg őket. Tudom, nehéz így… család és Sun In nélkül. Főleg úgy, hogy a világ a te személyedet is halottnak hiszi.

- Köszönöm! Mindenképpen megnézem.

- És Sun Ah… ne csinálj sose meggondolatlanságot. Félek, hogy itt lesz valami… valami, ami nagyobb nálunk. És te megint benne leszel. Nem akarlak elveszíteni!- szorította meg a kezemet.

- Nénikém…- mosolyogtam rá- Ha gond adódik első dolgom lesz kihátrálni a harcvonalból. Egy hajam szála sem fog görbülni, ahogy remélem senki másnak. Ne aggódj. Vége lesz, mielőtt elkezdődik!

Akkor még nem is tudtam, hogy az a nálunk jóval nagyobb már régen elkezdődött.

*

Mikor visszaértem az iskolába két tervem lett volna. Megnézni az adatokat, amit Jimin várhatóan összeszedett nekem. És végignyálazni az újonnan kapott kis dobozt.

Semmi nem így alakult.

Mert alighogy léptem be a kapun, Byung Hunba ütköztem.

- Pakolj össze! Holnap hajnalban Busanba megyünk- közölte unottan.

- Miért is?- néztem rá fáradtan.

- Egy befektetővel kell találkoznunk!- vonta meg a vállát.

- És ehhez nem vagy elég csak te?

- Kifejezetten kért, hogy mindketten menjünk. Ne húzd a szád, ha minden rendben megy, már estére haza is érünk! KTX-re foglaltam jegyet. Ha hamarabb tudom, mehettünk volna repülővel is, de így is a leggyorsabb mód ez a vasút.

- Szuper!- bólogattam.

- Ennyit csak kibírsz Yong Guk nélkül- morogta.

- Nem, képzeld, nem bírok! Bele fogok halni!- szorítottam kezem a szívemre ironikusan, majd kikerültem és haladtam tovább, mikor utánam kiáltott.

- Hatra legyél kész reggel, akkor indulunk Szöulba. A vonat fél nyolckor indul.

- Pompás!- morogtam, majd ránéztem az órámra. Nyolc órám maradt mindarra, amit terveztem.

A szobámba érve az ajtóm alatt betolva találtam egy USB-t. Felvettem, és megforgattam. Gyanítottam, hogy Jimintől van.

Bedugtam a gépembe, amit sebtében kapcsoltam be, és vártam, hogy betöltsön. De a rajta lévő adatok helyett egy jelszót. De segítségül kaptam egy kérdést.

Miben különbözünk?

Ennyi állt ott, alatta pedig kipontozva állt egy szónyi hely. Összehúztam a szemöldökömet, és elgondolkoztam, hogy Jimin szerint miben különbözünk, majd megszámoltam a betűknek kihagyott helyet.

- Ez de hülye!- motyogtam magamban, amint begépeltem a „Vezetéknév” szót. Meg sem lepődtem, hogy azonnal elfogadta a rendszer, és kijött egy újabb felirat.

Nem kockáztathatok, ha bezárod az ablakot, azzal automatikusan megsemmisíted az iratokat! Csak ügyesen!

Ezzel egy egész mappányi fájlt zúdított a nyakamba. Rengeteg kép és jelentés, mind, ami Kim Yoon Shik, északról szökött Nobel-díjas íróhoz tartozott. Az, akinek Soo Ae a könyvének első kiadását akarta tőlem.

Többnyire számomra érdektelen információk voltak, inkább csak az életéről szóló megfigyelések, de egyikben sem volt semmi gyanús.

A képeket kezdtem el nézegetni. Volt róla, a könyvbemutatóiról, a Nobel-díj átvételről, a lakásáról, amit a föld alá temetett a metrórobbantás. Egyik képen láttam egy idősebb asszonyt. A bejárónő lehetett.

Az adatok között megtaláltam az elérhetőségeit. Gyorsan fel is firkantottam magamnak, ha a szünetben majd felmegyek hosszabb időre a fővárosba, akkor felkeressem, hátha tud valamit arról a könyvről. Képek között megtaláltam azt is. Csak remélni mertem, hogy nem veszett el a házban.

Hajnalig böngésztem az aktát, és kiírtam mindent magamnak, ami fontos lehet, de persze úgy, hogy ha valaki megtalálná a jegyzetemet, akkor se jöjjön rá, miről van szó.

Mikor az órámra néztem, hajnali fél négy volt. Felnyögtem, realizálva, hogy mennyire kevés időm maradt a busani útig, majd összedobáltam a táskámba mindent, amit szükségesnek véltem. Egy csinos ruhát, a befektetővel való találkozásra, egy másikat, ha esetleg mégis azt akarnám felvenni, és egy harmadikat is, csak úgy a visszaútra, hogy akkor is csinos legyek. Nem mintha érdekelt volna az útitársam véleménye. Egyáltalán nem.

Szomorúan néztem a képkupacra, amit nagynéném küldött. Annak még várnia kellett. De biztos, ami biztos alapon, betettem a széfbe, ami a ruhásszekrényem aljában volt. Akárki is járhat be a szobámba, a biztonsági kamera tudta nélkül, az nem juthat hozzá.

*

- Olyan nyúzott vagy!- jegyezte meg a kocsiból kiszállva Byung Hun. Hamar a városba érkeztünk, nem volt reggel forgalom, bár én így is végigaludtam az utat.

- Nem aludtam sokat…- morogtam egy újabb ásítás után, és elindultam a vasútállomás épülete felé.

- Meg merjem kérdezni, hogy mit csináltál alvás helyett? A tegnapi konyhás eset óta már…

- Abbahagynád?- csattantam fel- Mi közöd neked hozzá?

- Csak annyi, hogy láttam- feszült meg a válla kissé.

- Akkor felejtsd el… jesszus, ha nem ismernélek, azt hinném, hogy féltékeny vagy!- forgattam a szememet.

Felhorkantott, de nem felelt. Némán haladtunk tovább, én a lépéseim egymásutánját figyeltem a földön, ő is a gondolataiba merült.

- Kérdeznem kell valamit!- akkor fordult felém újra, mikor már kezünkben volt a jegy, és fent ültünk a vonaton. A székek olyan kényelmesek voltak, hogy éreztem, amint süppedek vele, és az álom el akar ragadni megint.

- Benned ne rekedjen!- motyogtam szemem sarkából nézve csak rá.

- Hova tűntél tegnapelőtt reggel az erdész házából?

Számítottam valahogy erre a kérdésre.

- Hiányzott az alvós maci?- húztam az orrom- Nem kell mindent tudnod!

- Remélem, tudod, hogy nagy őrültség lenne nem elmondanod, ha valami történik.

- Byung Hun! Rám törtél az éjszaka, hülyeségeket mondtam, nem volt kedvem aznap reggel a szemedbe nézni, ennyi az egész. Semmi több- észrevétlenül nyeltem egy nagyot. Ez csak félig volt hazugság. Mert valóban ezért akartam ott hagyni, csak közben úgy alakult, hogy Ken életét mentendő beugrottam Soo Aehez alkut kötni.- De engedj meg egy kérdést te is! Van valami, a tűz estéjéről, amit… amit nem mondasz el?

- A tűz estéjéről?- ráncolta a szemöldökét. A kocsimon hagyott üzenetre gondoltam, amit Byung Hun nem mutatott meg, csak Soo Ae világosított fel- Nem tudok többet nálad!- nézett mélyen a szemembe.

Hazudik.

- Teljesen biztos?- biccentettem félre a fejem.

- Igen.

- Látod!- mosolyogtam rá- Milyen jó, hogy ilyen őszinték vagyunk egymáshoz, mindent megkönnyít!

*

Arra keltem, hogy Byung Hun könyökével megbökött, ébredésre késztetve.

- Itt vagyunk!- fordult felém, és levette a csomagtartóról a táskáinkat. ezek szerint az egész utat végigaludtam. Szuper.

Kinyújtóztattam tagjaimat, majd követtem Byung Hunt, aki meglepetésemre az én táskámat is magával cipelte.

A vonatállomás közelében mindig rengeteg taxi várakozott, hogy a megérkező utasokat a kívánt helyre szállítsa, így egyszerűen megcéloztunk egyet.

Byung Hun lediktálta a hotel címét, ahol a találkozót is lebeszélte.

Én csak az ablakon bámultam ki, és néztem a várost. Legutóbbi utazásom során nem jutottam el Busanba. A suli volt kiránduláson, de akkor én büntibe voltam, és csak ketten maradtunk L.Joe-val a kastélyban. Egy ágyban is aludtunk, és másnap ott talált minket Sapó… mintha ezer éve lett volna.

- Emlékszel rá, mikor itt voltunk együtt?- jött mellőlem a hang.

- Itt?- néztem felé. Engem bámult furcsa arckifejezéssel.

- Öt éves voltál. Anyáékkal jöttünk el. Nyár volt, fürödtünk a tengerben. Nem emlékszel?

- Valami rémlik… a mangós fagyi!- motyogtam, mikor belém hasított az emlék, és elmosolyodtam a kép láttán- Néha semmit nem kívánok jobban, mint hogy a testvérem is mellettem legyen, és ketten összetegyük a kirakós darabjait. Én csak egész fele voltam. A tulajdonságaink kiegyensúlyozták egymást. De nélküle kibillen a mérleg!- sóhajtottam, magam sem értettem, miért ennyire őszintén. És miért pont egy ilyen gondolat hagyta el a számat. Ezt eddig a fejemben végig sem gondoltam tisztán. Csak így volt.

A taxi azonban megállt, így nem volt alkalma válaszolni.

Kiszálltunk a kocsiból, és Byung Hun azonnal elindult a bejelentkezni, addig is megkívélve a kellemetlen érzéstől, hogy alig tudok mit mondani, mikor kettesben vagyunk. De nem telt bele öt percbe, már jött is a kulccsal.

- Hetedik emelet- terelt a lift felé. Csendben telt el az út felfele, nem voltunk egyedül, mások is voltak bent.

Egy viszonylag nagyobb lakosztályt vett a fiú, így mikor benyitottunk azonnal elindultam az egyik szoba felé, hogy minél kevesebb időt kelljen együtt tölteni, de hangja megállított.

- Sun In… gondolod, hogy Soo Ae igazat mondd, és életben lehet? Ezen rágódsz mostanában?

- Nem lehetetlen!- mintha magamat győzködtem volna, éreztem, hogy a téma miatt megfeszül a vállam.

- Gondolkozz racionálisan!- hangja rendreutasító volt.

- Akár igaz, akár nem… tudni akarom. Te is ezt tennéd a helyemben!

- Ő mégiscsak egy szökött rab, aki lopott, csalt, gyilkolt, és északi!

- Mi van, ha nem is ő a legnagyobb hunyó ebben az egészben?- feszültem meg, ahogy kimondtam.

- Hogy mi van? Te most…

- Tegyük fel… Játszunk el a gondolattal, hogy igazából… hogy Soo Ae annyira nem is rossz, mint hisszük. Akkor mi van?

- Nézz rám, Jimmy!- szólt rám, mire lassan szembefordultam vele. A szeme döbbenetről tanúskodott- Mit titkolsz? Miért állsz egy kém mellé? Ha ezt bárki meghallja, azonnal rád ütik a bélyeget!- ragadta meg a vállam, és megrázott- Nagyon gyorsan rázd ki a fejedből! Érted?

Nyeltem egy nagyot, mert valahogy olyan komolynak tűnt a helyzet, és már nyitottam volna a számat, amin talán kiszaladt volna, hogy találkoztam azóta a kémnővel, de csörgött a telefonom.

A titkos telefonom.

Remegő kézzel nyúltam érte, Byung Hun karja is lehullott maga mellé. Lassan hátráltam pár lépést, majd mikor láttam, hogy nem követ, csak összehúzott szemmel figyel, beléptem az egyik szobába, amiről végül kiderült, hogy nem is szoba, hanem mosdó, és behúztam magam mögött az ajtót.

- Tessék?- suttogtam bele a telefonba.

- Drágám, mennyit kell várni, hogy felvedd! Busanban vagy, igaz?

A hang hallatán kissé rosszul lettem, így az amúgy gyönyörű sarokkád szélére kényszerültem leülni, hogy ne essek össze.

Soo Ae.

A hangja mintha egy kicsit feszült lett volna.

- Igen, itt vagyok!- feleltem erőt véve magamon- Mit akar már megint?

- Légy óvatos!

- Miért?- szűrtem fogaim között, és éreztem, hogy a kitörni vágyó feszültségemet csak egy hajszál tartja vissza.

- Mert ez az út… csapda.