2. évad - 6. fejezet

Sziasztok! Még karácsonyra akartam megírni, de mivel nem volt időm, meg amúgy sem olyan karácsonyias hangulatú, inkább nem "gyötörtem" magam vele. Dupla olyan hosszú, mint szokott lenni, 13 és fél oldal, de nem akartam jobban szét szedni, mert majd úgyis csak innen válik érdekesebbé a dolog szerintem. Remélem nem lett túl elhúzott, de ha kivettem volna belőle valamilyen részt, akkor meg túl összekapottnak éreztem volna. Szóval remélem így is tetszeni fog. Legközelebb nem tudom, mikor tudok írni ide (már tényleg a Kékszemű van soron, mert ahhoz régen nyúltam), január elején lesz két vizsgám, de magamat ismerve nem köti majd le minden percemet, szóval igyekszem. 

Még csak annyi, így a végére, hogy NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK! :)

6. fejezet

Sajnálom

Mikor eleget szorongattam az egykori kis barátnőmet, aki mintegy húgom volt, most már tizenhét évesen, felemeltem a fejemet, és a tekintetem találkozott Changjoéval, aki átszellemült kis mosollyal nézett rám. Rá sem ismertem az egykori mélabús fiúra.

Mikor Jessie is elengedett, odasétált hozzám, egyszerűen felkapott és megpörgetett a levegőben, hogy alig győztem kapaszkodni vállában. Ami nem mellesleg szélesebb lett, mint volt.

- Tegyél le!- nevettem fel, mire lassan leeresztett, de ezt mintha Ricky, Niel és Changjo jelnek vette volna, hogy most nyugodtan rám ugorhatnak, ezzel teljesen levertek a lábamról, így én a földön kötöttem ki, alattam Changjoval, felettem a többiekkel. Azt hittem, hogy kiszorítják belőlem a lelket is. Miközben ők fennhangon röhögtek a kialakult helyzeten.

- Dögös ez a haj!- szűrte ki maradék levegőjével az alattam szorult, féloldalas mosolyával.

- Te meg tiszta férfi vagy!- forgattam a szemem- De egyikünknek sem válik javára a dolog, ha itt pusztulunk…- majd igyekezve lelökni magamról a kicsi rakást, ami nagy nehezen sikerült is. Nevetve álltam talpra, de tudtam, hogy a neheze még hátra van. Ahogy Suzy, DaHee és Sapó felé pillantottam, hirtelen belém fagyott a jókedv.

A fiú félredöntött fejjel nézett rám, majd lassan elmosolyodott.

- Te voltál az utolsó, akire számítottam.

- De remélem pozitív a csalódás!- mondtam halkan. a fiú már bólintott egy aprót, mikor Suzy csattanós hangon közbevágott.

- Már hogy lenne az?- láttam rajta, hogy eléggé eluralkodott rajta a hisztérikus hangulat- Komolyan, hogy képzelted, hogy idejössz?

Hogy képzelted, hogy ide jössz...?

Tudhattam volna, hogy így fog reagálni… csípős szavai eszembe juttatta, hogy mikor a kastélyba kerültem, mennyire nem bírtuk egymást. Akkor örökké ilyen hangon beszélt velem. Hiába barátkoztunk meg egymás gondolatával a végére, hogy újra így hallottam, furcsa gyomoridegem lett.

- Állítsd le magadat, Suzy, én hívtam ide!- szólalt meg Byung Hun is kicsit feszült hangon.

- Te is aztán nagyszerű vagy! Mióta is tudod, hogy itt van? Hogy visszajött? És nem voltál hajlandó beszélni róla?- vágott vissza a lány.

- Én kértem rá, nem… még nem volt képem elétek állni!- ráztam a fejem.

- Most meg megjött a kedved hozzá? Vagy mi? Azt hiszed, hogy… hogy minden rendbe jön majd most? Ji Min..! Vagyis… Sun Ah, igaz? Négy évre eltűntél… azt hittem, hogy majd pár hónap elég lesz neked. És visszajössz. Mert fontosak vagyunk neked. De te hátra sem néztél. Elhiszem, hogy nehéz volt neked, de csak még nehezebbé tetted! Ezt nem hinném, hogy meg tudnám bocsájtani!- majd sarkon fordult, és bevágta maga mögött a tornác ajtaját, hogy még összerezzentem. Fogalmam sem volt, hogy ennyire megorrolt rám akkoriban. Szégyelltem magam.

Lassan DaHeere néztem, aki csak bámult rám.

- Én nem haragszom rád… annyira!- vont vállat, majd egy kicsit elmosolyodott, de elég fanyarra sikeredett. Remek… ő sem örül nekem feltétlenül…

- Ne aggódj, beszélek vele!- húzta el a száját C.A.P, majd kicsit szerencsétlenül megveregette a vállamat, majd a lány után ment a házba. Mikor elhagyta a terepet, hirtelen ránk telepedett a némaság. Talán senki nem mert megszólalni.

- Azt hiszem, hiba volt ide jönnöm!- mondtam halkan, és hátat fordítottam volna nekik, de Byung Hun hirtelen megragadta a karomat, és visszarántott.

- Ne legyél már ennyire gyáva!- morogta, majd szembe fordított magával- Ne akarj mindig menekülni.

Néztem pár pillanatig a szemébe, majd meghallottam a nagynéném hangját a hátam mögül.

- Ji M… Sun Ah… beszélhetnénk?

Lassan hátrafordultam, hogy ránézzek, majd a fejem automatikusan bólintott egyet. Kicsit elmosolyodott, majd megszorítva So Ji Sub kezét- te jó ég, ők tényleg házasok!- majd mellém sétált, és a fejével intett, hogy sétáljunk le a tóhoz.

Kis szerencsétlen mosolyt küldve a többieknek követtem. Vagy ötven méterre volt a tó, mellette egy kissé rozoga pad állt.

Chae Won néni leült, és megütögette maga mellett a helyet. Kis tétovázás után letettem magamat.

- Gratulálok a házasságához nénikém!- mondtam félszegen.

- Köszönöm!- majd hirtelen a szemembe nézett. De megelőztem a mondanivalóját.

- Tudom, ha te is mérges vagy rám, nénikém… annak kell lenned. Ez a normális reakció. Nyugodtan, akadj ki te is, hordj el mindennek, hogy szégyent hoztam a családra, amiért kivontam magam belőle, és…

De nem tudtam tovább mondani, mert hirtelen megláttam a szemében egy könnycseppet.

- Nem is sejtettem, hogy valaha visszajössz! Köszönöm, hogy visszajöttél!- suttogta.

Kijelentése annyira meglepett, hogy hirtelen az én szemembe is könny szökött anélkül, hogy felismertem volna.

- Nénikém…- suttogtam.

- Tudom, hogy nehéz volt. Tudom, hogy nehéz most is. Talán sosem volt alkalmam elmondani, de… rám bármikor számíthatsz, rendben?- simította fülem mögé a hajam könnyező szemekkel.

- Köszönöm…- suttogtam.

- Szeretlek! És édesanyád, apukád, és a testvéred is nagyon szeret téged. Még mindig. És ők… a barátaid, mondjanak bármit, őnekik is nagyon hiányoztak. Suzy is csak…

- Igen, tudom… ő már csak ilyen…- töröltem le a könnyeimet a kedves szavai hatására.

- Ezzel a hajjal nagyon hasonlítasz édesanyádra. Mintha őt látnám…- nevetett fel nedves szemein keresztül.

- Szeretnék egyszer tényleg olyan jó ember lenni, mint ő- szorítottam meg a kezét.

- A vér nem válik vízzé! És te már így is nagyszerű ember vagy! Na gyere ide!- majd szorosan magához szorított, amit azonnal viszonoztam is. Hiányzott ez a meleg ölelés. Egy családtagtól…

- Szerintem itt lenne az idő visszamenni a többiekhez, és magyarázatot adni erre az egészre. Azért megérdemlik!

- Igaz!- fejemmel visszanéztem az épület felé, de már senkit nem láttam senkit a tornácon- Bemehettek…

Lassan elindultunk az épület felé, de még egy pillanatra megálltam.

- Nénikém, még azt áruld el, hogy… neked hogy jutott eszedbe pont az Igazgatóhoz feleségül menni…? Annyira szép vagy! És bár jól néz ki, hát… nem egy romantikus karakter!

- Tudod- fogta meg a kezemet- A szerelemnek nem kell, hogy oka legyen!- mosolygott rám- Ezt talán neked is tudnod kéne!- nézett rám jelentőségteljesen.

- Nem tudom, hogy éreztem-e már valaha… Talán, egyszer. De az régen volt már. El is felejtettem.

- Az emlékek hamar visszajöhetnek, Sun Ah, én nem akarom, hogy megsérülj!

Pontosan tudtam, miről beszél, hiába nem mondtuk ki. Ő tudta, hogy éreztem valamit Byung Hun iránt négy éve. És fél, hogy azáltal, neki már van valakije, nekem fájni fog.

- Ne félj! Mesterien le tudom szorítani azokat az érzéseket, amik gátolnak a céljaim elérésében!- majd betoltam az ajtót, de odabentről meghallottam azonnal a társalgást.

- Hogy tudtad eltitkolni?- ez Chunji volt.

- Talán el sem hittétek volna… én sem nagyon dolgoztam fel az elején. Hisz csak úgy megjelent a semmiből. Nem tudtam, mit tehetnék.

- Bevallom én sem!- léptem be, lerúgva a cipőmet, mire mindenki feje felém fordult. Az asztalt ülték körül odabent. Suzy is ott támaszkodott kifejezéstelen arccal. A belsődekor gyönyörű volt a házban, bár néhol felújításért kiáltott, gondolom csak nyáron használta akárki is- Hadd magyarázzam el, rendben? Hisz ez az egész nagyon váratlan lehet… Nektek is, nekem is…

- Hallgatunk!- nézett rám Changjo várakozóan, mellette Jessie is, mint egy kiskutya a szomorú szemeivel nézett rám. Nyilván, hogy túl voltak az első örömön, most leesett nekik, hogy mennyire nyom nélkül eltűntem. Nem tudhatták, milyen emberré váltam. És tudtam, most őszintének kell lennem. És ez sokaknak nem fog tetszeni...

Mivel nem volt már szabad hely, és nem is kínáltak vele, így egyszerűen csak felpattantam a konyhapultra, és körbenéztem. Mindenki várakozóan nézett rám.

Így vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.

- Mikor elmentem Koreából… a visszanyert emlékeimmel, amik összekeveredtek az újonnan szerzett élményekkel… hát bevallom, nem volt egyszerű. Franciaország… négy évet éltem ott. Egyetemre jártam, igyekeztem olyan lenni, az új személyazonosságommal, mint bárki más, de egyszerűen… a múltat nem tudtam elfelejteni. Sokszor voltam ott, hogy megveszek egy repülőjegyet, és visszajövök, de… hiba lett volna. Nagyon… labilis voltam. Többször mentem el pszichológushoz, de mivel nem tudtam őszinte lenni, semmit nem használt. Le kellett magamban rendezni a dolgokat, mielőtt újra elétek mernék állni. Magamat hibáztattam… mindenért. Minden rosszért. Szégyelltem magam. És féltem, hogy visszajönnének azok a démonok… De hát még el sem mentek. Hiába mentem el innen magabiztos arccal, és hittem, hogy képes vagyok szembeszállni a világgal is, hát… csak egy maszk volt, amibe én is görcsösen kapaszkodtam. Igazából… amit a legjobban szégyellek, az az első évem volt. Nagyon mélyre süllyedtem, hogy majdnem elvesztettem saját magamat. Elkezdtem inni… dohányozni… undorodtam tőlük, gyűlöltem az ízét, szagát, de úgy éreztem, ezekkel tudom ostorozni magam. Én…- lehunytam a szememet, mielőtt kimondtam volna- beteg voltam… Antidepresszánsokat szedtem, és… Borzalmas dolgokat tettem magammal… háromszor… háromszor is próbáltam öngyilkos lenni…- halt el a hangom a sötét emlékeimre, és fintorba húztam a szám. Jessie halkan felnyögött az amúgy síri csöndbe, és Byung Hun is felém kapta a fejét. Ezt ő sem tudhatta. Láttam szemén, hogy mennyire meglepte. Leplezetlen undor volt rajta. Hisz az anyja is megölte magát. Én magam is rettentő nagy gyávaságnak tartottam az öngyilkosságot, és az, hogy én magam is oda jutottam… én is undorodtam az akkori magamtól.

- Tudom, a lehető legrosszabb ötlet volt de… szerencsére nem jártam sikerrel. Illetve harmadjára nem sok hiányzott volna, csak… akkor megmentett valaki. Aki utána nem engedte, hogy visszaessek. Addig járt a nyakamra, míg nem barátokká váltunk, és vissza nem nyertem az életkedvemet. Valahogy a jelenléte… a jelenléte jelentette nekem a kiutat… abból az egészből.

- Ez Ken volt?- kérdezte halkan Byung Hun, mire mosolyogva bólintottam. Mintha valamilyen felismerés futott volna át az arcán, de nem nagyon foglalkoztam vele.

- Igen, ő ide is velem jött, hisz hazai. De bevallom, mikor már jól éreztem magam a bőrömbe… féltem, ha visszatérnék ide, akkor minden visszaváltozna. Én is. De mikor felajánlotta, hogy költözzünk ide… akkor mertem igent mondani… Régi vágyálmom volt a kastély újjáépítése, de ugye féltem… Viszont mikor végül visszatértünk, akkor… akkor ki volt az első akibe belefutottam?- néztem jelentőségteljesen a szőkére- Byung Hun, mint rivális… fel akartam adni a dolgot azonnal… és visszamenni Franciaországba. Túlságosan is valószerűtlen volt… Biztos tudjátok, hogy sosem volt a kapcsolatunk zökkenőmentes… és mikor elbúcsúztunk, megbeszéltük, ha újra találkoznánk, akkor viselkedjünk idegenként. Tiszta lappal… hát ez nem ment túl sokáig. Nem telt el elég idő… Hiába egyeztem végül bele, hogy mégis együtt csináljuk… Valahogy ez az egész annyira új volt. Nem mertem… a szemetekbe nézni. Nincs mentség rá, csak… egyszerűen féltem. Azt hittem, hogy erős vagyok, és nem félek már semmitől, mert a legrosszabb megtörtént. De nem… Sajnálom, oké? Annyira sajnálom, hogy ilyen barát voltam… aki meg sem érdemli ezt a nevet. Nem tudom, másképp csinálnám-e, ha újrakezdhetném. De nem hinném. Ugyanúgy… ugyanúgy elmenekültem volna… Hiába reméltem, hogy majd mind jól fogattok, végül is… ez a rendes reakció. Ha azt szeretnétek, akkor elmegyek. Megértem, ha így döntötök!- végignéztem a csöndes, és magukba merült régi barátokon, és mikor már vagy két perce senki nem szólalt meg, leugrottam a pultról, és kissé csalódottan kiengedtem az addig bent tartott sóhajt.

- Hívok egy taxit…- majd indultam volna a bejárat felé.

- Várj!- hasított végig a csenden Suzy jellegzetes hangja. Hallottam, hogy feláll a helyéről, így én is megfordultam, hogy lássam, miként közeledik felém, kifejezéstelen arcával. Majd mikor elém ért, olyan hirtelen emelte fel a tenyerét, és csapott arcon, hogy elhajolni sem tudtam. Olyan csattant, hogy szerintem még Szöulban is hallották. Fejem kicsit oldalra billent, és hiába csípett, inkább csak visszanéztem a lányra, ahelyett, hogy visszaütöttem volna. Tudtam, hogy megérdemeltem. De láttam, hogy nem csak nekem fájt ez a pofon. Neki is. Szeme mindent elárult, ahogy hangja is, ami kicsit remegett, mikor megszólalt.

- Ismertetem a szabályokat. Ne hangoskodj, ne fárassz, ne énekelj, ne hozz be állatokat, ne röhögj idiótán, ne beszélj az álmodban, és ne merészelj felkelteni, mert pisilned kell. Azt hiszem mindent elmondtam…- kicsit elcsuklott a hangja, már megszámolni sem tudtam, hányadszor könnyet csalva a szemembe. Ugyanazokat a szavakat mondta, amit négy éve, mikor egy szobába kerültünk a kastélyban… Akkoriban még annyira utáltuk egymást…

- Páratlan a memóriád…- motyogtam.

- Ó, és még valami, elfelejtettem!- lépett közelebb, már szinte az arcomban volt. Nem tudtam, mi jöhet még ezek után- Ne. Merészelj. Elmenni. Még. Egyszer!- majd mielőtt leesett volna a szavainak jelentése, olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem, ezt szánta a büntetésnek. De csak én is köré fontam a karjaimat, és viszonoztam.

- Hogy merted ezt tenni magaddal?- suttogta, hogy csak én hallottam.

- Magam sem tudom… kár lett volna értem, ugye?- nevettem fel egy kicsit.

- Öntelt ribanc…- motyogta, és ellökve magától a vállamra csapott, de közben nevetett. Furcsa látványt nyújtott, de csak én is felnevettem, és még egyszer szorosan magamhoz szorítottam a lányt. Nem, nem voltunk sosem nyálas barátságban, de… neki sem volt nagyon más barátsága rajtam és Sullin kívül a gimiben…

- Nem hiába voltam én az igazgatójuk!- sóhajtott fel So Ji Sub, aki eddig csak csendben figyelte a történéseket- Ezek a világ végéig ki fognak tartani egymás mellett, figyeljétek meg!

Erre csak mosolyogva néztem rá.

- Én nem értem a nőket!- rázta a fejét mellettünk Chunji.

- Mert te egy balfasz vagy!- morogta DaHee, mire felnevettünk.

- Most már megölelhetem én is?- kérdezte C.A.P, mire elvigyorodtam, és kitártam volna a kezemet, jelezve, hogy szabad vagyok, de nem tartott sokáig a dolog.

- Ne is álmodj róla!- torkolta le Suzy, és ráfintorgott.

- Szigorúan fog az asszony, nem túl fullasztó?- röhögött Niel is.

- Hát… én vagyok a barátnője… csak nem engedem az exével szórakozni!- horkantott fel, mire leejtettem a kezemet. Szóval együtt vannak… Daebak...!

- Nem kell félned, Jimmy-nek újabban az olasz pasik jönnek be!- szólt közbe gunyorosan Byung Hun. Gyanús is volt, hogy nagyon csendben volt.

- Akarod, hogy megverjelek?- fordultam felé ingerülten.

- Ó, alig várom, drága!- fintorgott vissza.

- Semmi nem változott!- nevetett DaHee, és csak úgy poénból megdobált minket az asztalon lévő kis sósperec maradványaival, ezzel sikeresen elvonva a figyelmem, hogy még a szőkét akartam meggyilkolni.

- Na jó, idefigyelj, kisanyám! Én még nagyon emlékszem, hogyan mutatkoztál be nekem. A suli második hetében! „Ez az én helyem! Drága bátyám, vidd innen ezt a csajt!”- imitáltam az akkori irritáló hangját- Tudod, hogy mennyire viszketett a tenyerem? Ha szerinted semmi nem változott, akkor gyere csak ide, hadd simogassalak meg!- majd elkezdtem felé közeledni, mire felpattant, és röhögve menekült előlem. Én csak futottam utána, míg ki nem fulladtunk, és estünk bele egy kanapéra.

- Nélküled…- lihegett a lány nevetve, hirtelen magához ölelve- Minden olyan nyugodt volt.

- Most megint felvertem a kedélyeket… sajnálom!- húztam a számat.

- Ugyan már!- veregette meg Changjo a hátam hirtelen mellénk vetődve- A nyugodt az unalmas.

*

A következő órák azzal teltek, hogy mindenki elmesélte, mi történt vele az elmúlt négy évben, közben meg is ebédeltünk, majd még egy aprócska vacsorát is megejtettünk, annyira folyt mindenkiből a szó. Történeteik közben néha tényleg meglepődtem, hogy kiből mi lett az évek folyamán.

Suzy és C.A.P fél évvel a távozásom után jöttek össze végleg. Suzy egy belsőépítészeti cégnél gyakornokoskodott éppen. Sapó pedig, miután a családja meg lett hurcolva a viselt dolgaik miatt, a saját lábára állt, és egy nagy műszaki cégnél kapott egy magasabb pozíciót.

DaHee, aki szerintem se veled se nélküled kapcsolatot folytatott Chunjival, nos ő egy gyermekvédelmi egyesületnek lett az elnöke. Igen… ő is árva volt egykor.

Chunji pedig… nos ő a saját maga elmondása szerint Korea legjobb modellje lett. A többiek szemforgatásából ítélve azért rájátszott a dologra. Nem is ő lett volna…

Niel az apja cégének segített be, Ricky pedig egy vidámparkot építtetett éppen. Igaz… az ő szüleik nem keveredtek bajba. Könnyen támaszkodhattak a családra.

So Ji Sub és Chae Won néni is mutatott képeket az esküvőről. Gyönyörű lehetett. Sajnáltam, hogy nem lehettem ott. De tényleg… az egyetlen élő rokonom, leszámítva persze a szintén halottat játszó apai bácsikámat, akiről szintén nem tudtam semmit.

Changjo pedig… nos ő is most végezte el az egyetemet, nyomozónak tanult, és most került be egy csoportba, a Szöuli nyomozóirodában. Nem is gondoltam volna… Bár kétségtelenül illett hozzá a dolog.

Úgy tűnt, jó kezekre bíztam Jessie-t akkoriban. Egyszerűen csak… csak rájuk kellett nézni, annyira szerették egymást a testvérével. Jessie, sokat ingázott az igazi, és az amerikai családja között, hisz nem volt egyszerű a helyzete, de végül csak sikerült megoldani úgy, hogy senki ne sérüljön. Ő még gimis volt, az utolsó előtti évét járta. Az egyetlen kiskorú közöttünk.

Sulliról mesélték, hogy Kanadába költözött egy munka miatt. Azt mondták, hogy egy évig volt együtt U-kwonnal, de aztán, mivel közbejöttek dolgok, végül különváltak. Viszont Henry unokatestvérem, és NaEun vígan élnek kéz a kézben Kínában, az uncsitesóm szüleinek cégének részleges vezetésével foglalatoskodva. A lánynak jót tehetett a környezetváltozás.

Már csak egy ember volt, akire kíváncsi lettem volna, vagyis ő, és a nagybátyja, de valahogy nem volt szívem elrontani a hangulatot azzal, hogy felhoztam volna Kait, vagy JaeJoongot… vagy bármi is volt a neve már…

- Megleptetek!- dőltem hátra, mikor mindenki felvázolta a mostani helyzetét, és már a nagynéném és az Igazgató is elköszöntek, mondván, nem maradnak itt, csak Byung Hun kérésére jöttek el egy napra. De mindketten biztosítottak arról, hogy a közeljövőben találkozunk, főleg úgy, hogy ugye végül Ji Sub elfogadta az igazgatói állást.

- Négy év hosszú idő!- köszörülte meg a torkát Byung Hun.

- Elég hosszú, hogy elhagytad az L.Joe nevet…- fordultam felé.

- Gyerekes emlékek fűztek hozzá! vont vállat. Ez kicsit fájt, de igaza volt.

- Hát persze… Hisz valakinek nemsokára a fejét is bekötik…! Egy ilyen nevű emberhez én sem mennék hozzá!- ráztam a fejem kis fintorral.

- Na, idefigyelj…

- Szerintem most hagyjátok abba!- szólt közbe DaHee- Ti tényleg ugyanúgy nyírjátok egymást, mit egykor. Hogy vezettek közösen valamit?

- Eddig nagyjából zökkenőmentesen…- sóhajtottam, majd ásítottam egy nagyot, ami nem sikerült feltűnésmentesre- Esetleg ledőlhetnék valahova?- masszíroztam meg a halántékomat.

- Persze… - állt fel Byung Hun- Van még egy szabad szoba, amit én is Juniel szoktunk használni, de mivel most így alakult, majd én alszok a kanapén a nappaliban!

- Én is tudok, szóval…- kezdtem volna, de szavamba vágott.

- Én hívtalak, legyél csak te a szobában!- rázta a fejét- Kimegyek a kocsihoz a táskákhoz!- majd ki is fordult.

- Addig ti is nyugodtan kibeszélhettek engem…- mosolyogtam fanyarul a többiekre, majd meghökkent arcukra nevettem- Úgyis tudom, hogy ezt fogjátok csinálni… Én sem tennék máshogy. Váratlan meglepi lehettem…

- Gyere unnie, addig megmutatom a szobát!- ragadta meg Jessie a kezemet, és húzott fel az emeletre. Tényleg jó nagy volt a nyaraló, volt egypár szobája odafent. A folyosó végén nyílt a szoba, ahova Jessie végül betessékelt. Középen egy nagy franciaágy volt (persze, hisz Juniellel aludt volna itt eredetileg), szép, antikolt bútorok sorakoztak a fal mellett.

Jessie azonnal az ágyra vetette magát, én meg mellé dőltem le. Valahogy megnyugtatott a jelenléte. Hiába volt már ő is majdnem felnőtt, valahogy, mikor eszembe jutott, min kellett négy éve keresztül mennie… iszonyatosan szégyelltem magamat. Még mindig, odabent mélyen tudtam, hogy leginkább az én hibám volt mindenki fájdalma.

Már szóra nyitottam a számat, mikor Byung Hun berúgta az ajtót, kezében a két táskával. Az enyémmel, és a sajátjával.

- Jessie, megtennéd, hogy… kicsit magunkra hagysz?- pillantott a lányra.

- Valami baj van?- kérdezte azonnal a szólított.

- Csak valamit meg akarok vele beszélni, és ez most bizalmasabb!

- Unnie úgyis elmondja!- húzta fel az orrát, de végül csak kisétált a szobából, maga mögött belökve lendülettel az ajtót. Nem voltunk ugyan rokonok, de pár vonásában nagyon hasonlított a négy évvel ezelőtti énemre.

- Mit akarsz?- álltam fel az ágyról, hogy legalább ne annyira kelljen lenéznie rám. Nem nőtt egy centit sem azóta, de mivel a kiállása férfiasabb lett, valahogy kisebbnek éreztem magam.

Lassan kezdett felém sétálni, amitől, hiába az erős nő látszata, hátrálni kezdtem, egészen addig, míg egy szabad falfelületnek csapódott a hátam.

- Mire jó ez?- találtam meg a hangomat, mikor már elvágott tőlem minden menekülési útvonalat- Most rám akarsz ijeszteni? Mert akkor… nem sikerült- csuklott el a hangom, ahogy arcával közelebb hajolt hozzám. Nem olyan volt, mint akkor a lakásukon. Sokkal fenyegetőbbnek tűnt most.

- Őszintén válaszolj nekem!- mondta halk, de elég fenyegető hangon- Amit mondtál… igaz volt?

- Sok… Sok mindent mondtam, de…- hebegtem.

- Ki akartad nyírni magadat?

- Én…- nyeltem egy nagyot, ahogy mély szemeibe belenéztem- Én nem viccelnék ilyennel!- el akartam fordítani a fejemet, de azonnal államhoz nyúlt, és visszafordított.

- Nem mondtad eddig…- húzta a száját.

- Mert nincs a büszkeségfalamon, oké?- lettem én is indulatosabb, és igyekeztem ellökni magamtól, de csak lefogta a kezem, és erősen megszorította.

- Azt hittem, boldog életed volt… hogy ezért mentél el… A rohadt életbe! Azt mondtad, hogy szabad akarsz lenni, és csak úgy lehetsz az, ha elmész! És kiderül, hogy te… A picsába!- szinte üvöltötte.

- Nem mindegy neked? Te jól jártál vele! Ki tudja, még mindig velem szórakoznál talán, ha akkor nem lépek le!

- A francba már, te komolyan ennyire hülye vagy?- ordított a képembe, mire nálam is elszakadt a türelemcérna.

- A rohadt életbe, senkim nem vagy, hogy jogod legyen így beszélni!- kiáltottam vissza, mire felemelte az öklét, és bár egy pillanatig azt hittem, az arcomat célozza, teljes testemben megrándultam, mikor közvetlen a fal mellett ért célba, a kemény falba. Nem kicsit fájhatott neki.

- Igazad van, senkid nem vagyok…- hajolt még közelebb, hogy orrunk szinte összeért. A levegővételemmel is gondok akadtak- És tudod… hiába igyekszem, nem tudok rád úgy gondolni, mint a gyerekkori barátomra, akivel rendesen kell bánnom. Hiába mondtam azt, hogy nem bánom, hogy ilyen barátaim voltak gyerekként… Vannak pillanataid, mint ma a kávés, de… Sokkal inkább az az irritáló ribanc vagy, aki a gimiben voltál… Nem is tudom, hogy kéne hozzád viszonyulnom… Na jó éjt!- majd hirtelen ellökte magát a faltól, és nagy léptekkel kint volt a szobából, maga után bevágva az ajtót.

Jó ég!

A fal mentén lecsúsztam a földre, és tenyerembe temettem az arcomat. Volt egy olyan érzésem hogy a fiú, aki most sokkal inkább viselkedett L.Joe-ként, mint Byung Hunként kellett volna, nem fogja megkönnyíteni az életemet.

Zakatoló szívemre szorítottam a kezemet, és egy jó nagyot ütöttem a mellkasomra, miközben csak úgy magam elé sziszegtem.

- Kuss!

*

Reggel túl korán keltem, és már nem tudtam visszaaludni, bármennyire is kényszerítettem magamat. Jessie előző este mellettem aludt, és este későig beszélgettünk, miközben a haját fonogattam, mint régen. Tényleg olyan volt, mint egy kishúg. Vagyis… már nem is annyira kicsi. Nehéz lesz hozzászokni. Rajta látszódott legjobban a változás.

Így reggel kibújtam a takaró alól, hogy a lány ne ébredjen fel, majd a bőröndömhöz sétáltam, és felcsaptam. Először a futócipőmet láttam meg, így hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam egy egyszerű topot, egy rövidnadrággal, majd a cipőt a kezembe lóbálva lesettenkedtem a lépcsőn. Túl korán volt, hogy még bárki fent legyen. A nappaliban azonban megtorpantam. Byung Hun ott feküdt a nappaliban a kanapén. Közelebb sétáltam alvó alakjához, és ajkamba haraptam, mikor láttam, mennyire ráncolja a szemöldökét álmában. Már nyúltam volna oda, hogy kisimítsam ráncait, mikor észbe kaptam. Már nem az én dolgom az édes álmáról gondoskodni. Így inkább csak belemásztam a cipőmbe, és kiléptem a tornácra. Beszívtam a reggeli friss levegőt, és nyújtóztam egyet. Elég nagynak tűnt a tó, gondoltam futok egyetek körülötte, úgyis rég volt már, hogy alkalmam nyílt szabad ég alatt futni. A konditerem néma fullasztó volt már.

Így csak bedugtam a fülembe a zenémet, és nekiiramodtam. Volt egy kis ösvény is tó körül, szép, fás környezetben, nagyon élveztem. Azonban, mikor már majdnem körbe értem a tavon, az egyik kanyarból egy alak akkora sebességgel rohant nekem, hogy engedve a gravitációnak vágódtam el a földön.

- Te jó ég, ne haragudj!- kászálódott le rólam az illető, és megfogva a könyökömet húzott fel engem is.

- Min Soo?- nevettem fel gyengén, mikor, miután leporoltam magamat, a velem szemben állóra néztem- Ez már sorszerű!- utaltam megismerkedésünkre a suli futópályáján. Akkor is megfejeltük egymást.

- Min Soo? Hova tűnt a Sapó?

- Azt hittem, már felnőtt, és nem akar ilyen gyerekes dolgokkal foglalkozni.

- Ugyan… Hiányzott, hogy valaki így hívjon!- mosolyodott el kissé szégyenlősen.

- Ez esetben, Sapó… Látom a jó szokásodat megtartottad!

- Ahogy te is… Senki nem ilyen elvetemült, hogy reggel fusson!

- Van benne valami…- nyújtottam meg a lábamat.

- Tegnap… nem tudtunk beszélni… tudod, Suzy kissé féltékeny természet, de ha szeretnél, most…

- Rendben… Ki kéne fújnom magam, és üljünk le. Van pár dolog, amit… szeretnék veled megbeszélni négy éve!- haraptam ajkamra.

- Szintúgy…

Elsétáltunk vissza a ház felé, és a közelben lévő stégre ültünk ki. Sapó még hozott is egy üveg vizet nekem, mert látta, hogy lihegek.

Elbámultam a tó tükrében, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy meg tudjak szólalni, de végül ő előzött meg.

- Ami négy éve történt, ott az iskola udvarán… hogy apám… a szemünk előtt lett öngyilkos…- köszörülte meg a torkát, nyilván nehezére esett erről beszélni. Hisz ki venne egy ilyen témát lazán?- Egyáltalán nem a te hibád… Nem mondtad, de tudod, hogy ezt gondolod. Ezért nem tudsz rendesen rám nézni sem. Nézz rám, kérlek!- felé fordítottam a fejem lassan- Nem tudom, hogy pontosan mitől lettél depressziós, miután elmenekültél… talán meg kellett volna ezt rendesen beszélnünk, de akkor én sem voltam jól. Utáltam akkor mindent és mindenkit… Elárultak, de nem csak engem. Mindannyiunkat. Bele sem gondoltam, hogy te is szenvedhetsz annyira, mint én… Sajnálom, hogy így kellett elmenned. Hogy akár a viselkedésem is ezt sugallhatta neked, hogy hibás lennél. Nem, áldozatok voltunk mind…

- Sapó…- motyogtam, és valamiért elszorult a torkom. Meghatott, hisz sosem volt a szavak embere igazán, és amiket most mondott…

- Nehogy sírni kezdj nekem. Örülök, hogy visszatértél! Na, gyere ide!- majd fél karjával esetlenül átölelt, majd eltolt magától, elég rövid időn belül- Hátha Suzy az ablakból néz, és félreérti…- nevetett kissé zavarban- De tudod… Suzy végig mellettem volt. Miatta is sikerült visszanyernem önmagam. De neki te voltál Sullival az egyetlen, akit barátjának nevezett. Ezért esett neki rosszul, hogy leléptél… és nem jöttél vissza.

- Ja, tudom!- dőltem hátra a stégen- Remélem, hogy egy nap végleg elfelejti.

- És mi van Byung Hunnal?- sandított rám.

- Mi lenne?- hunyorogtam rá a napsütéstől. Egyre fényesebb volt már a reggel.

- Úgy értem… menyasszonya van, és ti most…

- Munkatársak vagyunk… ami régen volt, azt már eltemettük!- bólintottam.

- Biztos?

- Ő most boldog Juniellel… velem sosem lehetne az, mert nem vagyok jó barátnő alapanyag… ezt te is tapasztalhattad!- löktem meg a vállát.

- A ti kapcsolatotok más volt!- állt fel, és kicsit elmosolyodott- Csak vigyázz. Ne sérüljön meg senki a végén… mint legutóbb. Megyek, bekapok valamit. Jössz, vagy…?

- Maradok még!- mondtam inkább, és néztem, ahogy eltávolodik. Túlságosan is jól ismert engem Sapó… nem voltam hozzászokva az utóbbi négy évben, hogy bárki is tudjon a belső féltett titkaimról. Le kellett hűtenem magam, így lekaptam a pólómat, még jó, hogy akár bikininek is elment volna a fekete melltartóm, és a nadrágot magamon hagyva ugrottam bele a tó hűs vízébe. Nem fagytam meg, hisz a nap rendesen felmelegítette a vizet, így kellemesen elúszkálhattam. Végül pedig csak kifeküdtem a tó tetejére, és hagytam, hogy lebegjek. Lehunytam a szemem, és próbáltam kiűzni a negatív gondolataimat a fejemből.

Nem tudom, mennyi idő telt el, míg csak lebegtem, és igyekeztem fotoszintetizálni, mikor egy nagy csobbanást hallottam magam mellett, majd egy hirtelen rántást éreztem a derekamban, mire a testem nekicsapódott valami keménynek. Automatikusan bepánikoltam, hisz ki tudja, mik vannak a tó vizében, de mikor rémült szemeimmel Byung Hun meglepett arcába pislogtam, akkor hirtelen leállt kezem a csapkodásban, és csak a lábammal rúgtam a vizet, hogy fent tartsam magam a mélyebb részen. A fiú fél kezével szorította derekamat magához, így testünk teljesen összesimult. Még jó, hogy rajta volt póló, ami bár teljesen átlátszott a víztől, képzett valamilyen határt közöttünk.

- Te meg mit művelsz?- sziszegte felém, mikor megunta, hogy bután bámulok.

- Te mit művelsz?- lettem ingerült- Én is békében úszkálok, te meg…

- Úszkálsz?- hangja hitetlen volt, ahogy ezt megismételte.

- Igen, miért, mit hittél?- löktem magam a stéghez, hogy felhúzódjam rá, mire követte a példámat. Kissé zavarban voltam előtte a melltartómban, így gyorsan magamra kaptam a felsőt is, amit korábban levetettem. De vizes testem miatt azonnal átázott, így még mindig kényelmetlenül éreztem magam.

- Ó, emlékeim szerint nagyon is rosszul voltál a víztől, és az úszástól, ezért hittem, hogy…- kezdte, de kissé hisztérikus nevetésemmel a szavába vágtam.

- Azt hitted, hogy éppen vízbe fulladok? Vagy hogy végezni akarok magammal? Komolyan….!- túrtam vizes hajamba, majd csípőre tettem a kezem, és próbálkoztam tartani a szemkontaktust, és nem levándoroltatni a tekintetem a srác vizes testére- Már mondtam, nem az vagyok, aki négy éve… már nem félek a víztől. Szóval megnyugodhatsz, nem fogok megpurcanni, és neked nem kell papírokat aláírogatnod, hogy ez a jelenlétedbe történt- el akartam sétálni mellette, de megragadta a kezemet, és visszarántott.

- Miért nem tudsz csak az a lány lenni, aki a legjobb barátom volt?

- Tudnál úgy bánni velem? Ne élj a múltban!- mondtam halkan, de érthetően, majd otthagytam. Éppen ideje volt már.

Egész nap kerültem utána. Niellel főztem ebédet, közben Suzy folyton rájárt a kajánkra, hogy véleménye szerint ellenőrizze a minőségét. Kezdtem azt hinni, hogy nem marad majd belőle. Főzés alatt Jessie a pulton ülve mesélt a mostani életéről, még Changjo is társult hozzánk. Rajta szemet gyönyörködtető volt a viselkedésbeli változása.

Délután Suzyval, és DaHeeval ültem össze közösen a tóparton, és hosszasan beszélgettünk. Persze, hogy nekik is fel kellett hozni a Byung Hun témát, én meg már kezdtem belefáradni, hogy mindenkinek bizonygassam, hogy: Csak munkatársak.

Changjo, mivel vett egy út motort, muszáj volt elvinnie egy körre a környéken. Komolyan azt hittem, hogy lerepülök róla, akkora sebességgel száguldott. Nem győztem kapaszkodni belé. Persze ő jól szórakozott a nyomoromon.

Estefelé kellett pár hívást intéznem a sulival kapcsolatban, így kicsit elvonultam munkaügyben a szobámban, aztán csak vacsorára dugtam elé az orromat. Levánszorogtam a többiekhez, akik már odakint, egy nagy tábortűz körül ültek.

Changjo azonnal intett, hogy üljek le mellé, mire le is telepedtem az oldalára.

Kicsit összerázkódtam, mert már lement a nap is, és a levegő kicsit hűsebb volt, mintsem csak egy topban parádézzak, de a mellettem ülő szó nélkül lekapta a pulcsiját, és a vállamra terítette.

Hálásan mosolyogtam rá, de ő csak bámult előre a tűzbe.

- Látom, nem vagy az érzelmek nagymestere még mindig!- löktem meg a vállát- Valld be, hogy hiányzott a depi partnered!- vigyorogtam rá.

- Ezzel még viccelni sem jó!- nézett rám megütközve.

- Ugyan már- nyúltam szája két sarkához, hogy mosolyba húzzam, ettől kicsit groteszk vigyort varázsolva az arcára- Felejtsük el. Nekem nagyon hiányoztak a beszélgetéseink!

- Még mindig bolond vagy!- csóválta a fejét, de ezúttal már mosolyogva, kissé hajamba borzolva. Tekintetem körbevezettem a többieken, és megláttam, hogy Byung Hun minket bámul, a szokásos átható pillantásával. Csak fintorogtam rá egyet, és elfordítottam a fejem. Szemem Suzyéval találkozott, aki csak Min Soo vállára döntve a fejét mosolygott. Annyira illettek egymáshoz… hogy nem vettem ezt észre akkoriban!?

- Igyunk!- csapódott ki a tornácajtón Chunji, kezébe pár üveg erősnek tűnő ital üvegjével- És játszunk valamit!

- Felelsz vagy mersz, csak ezúttal mindenki merjen!- csapta össze a tenyerét DaHee, akinek tudtam, hogy mindig mindenre van megfelelően gonosz ötlete.

- Ennek még mindig divatja van errefelé?- mosolyogtam.

- Ez örökzöld!- felelt Suzy, majd nyújtotta a poharát, hogy Chunji töltsön bele neki. A srác mindenkit körbekínált, de mikor elért hozzám, akkor csak egyszerűen megráztam a fejem.

- Megfogadtam, hogy egy darabig nem iszok!- mosolyogtam kínosan.

- Ne rontsd el a hangulatot!- szól oda nekem Da Hee.

- Legutóbbi alkalmakkor, mikor leittam magam, először lesmároltam mérgemben egy majdnem vadidegent, akiről most kiderült, hogy a munkatársam lesz, a rákövetkező alkalommal pedig, miután kiütöttem magamat, a volt elnöknő házában keltem fel, aki közölte velem, hogy négy éven keresztül megfigyeltetett, most pedig menjek haza, mert veszélyes itt… Rossz tapasztalatok!- vontam vállat, majd körbenéztem döbbent arcukon- Ne nézzetek így… szívás az élet. Jól érzem magam veletek pia nélkül is!

- Ha nem akar, nem iszok!- fejezte be a témát Byung Hun, kissé ingerültebb hangon.

- Tényleg tudták, hol vagy?- fordult felém Changjo.

- Végig figyeltek… és szerintük védtek. Csak magamtól nem tudtak!- suttogtam, mire kissé megszorította kezemet. Hálásan vettem gesztusát, majd néztem, ahogy valaki középen megpörgetett. Szerencsére kimaradtam az elején a dolgokból, így csak nevettem a többieken. Akik meg egyre többet ittak, és egyre hangosabbak voltak. De szórakoztató volt őket nézni. Őket, akik előtt már nem kell többet lepleznem, hogy ki vagyok. Bár muszáj volt megkérnek őket, hogy senkinek ne mondják el, hogy ismernek engem régről, mert az egy dolog, hogy előttük felfedtem, hogy visszatértem, tényleg nem akartam nagy dobra verni. Ezért is kértem, hogy hívjanak csak Ji Minnek. Úgyis hozzászoktam már.

Éppen DaHee pörgetett, mikor megcsörrent a telefonom. Kiírta a számot, de mivel nem ismertem, ezért csak bizalmatlanul a késői óra tekintetében a fülemhez emeltem.

- Tessék!

Egy torokköszörülést hallottam odaátról, mielőtt megszólalt volna.

- Yoo Ji Min, igaz?

- Így van.

- Park Jimin vagyok! Tudod, megadtad a névjegykártyád!

- Jimin! Tudod, letettem róla, hogy valaha viszont látjuk egymást! Miért keresel?- sétáltam kicsit távolabb a tűztől.

- Az ajánlatod… él még?- kérdezett rá egyenesen- A rendszergazda állás…

- Igen, nem kerestem azóta rá mást. Érdekelne?

- Azt hiszem, igen…

- Szeretném, ha olyan ember kapná meg a munkát, aki komolyan is veszi! Egy olyan, aki éjjel nappal csak videojátékozik, az…

- Megteszem a tőlem telhetőt- bizonygatott határozottan.

- Megkérdezhetem, hogy miért döntöttél hirtelen így?

- Azt hittem, tiszteletben tartjuk egymás titkait…- mintha feszengett volna, hangjából ezt hallottam ki.

- Így van, igazad van! Rendben. Küld el az email címedet, majd megírom, hogy mikor találkozzunk megbeszélni a részleteket.

- Köszönöm!- majd azonnal bontotta a vonalat.

Valami furcsa volt nekem ebben az egészben. Miért döntött hirtelen úgy, egy olyan ember, aki csak a játéknak él, hogy ott hagyja az otthonát, és egy kastélyban vállal munkát? Sehogy sem értettem. Hisz pár napja a képembe röhögött az ötlet miatt.

Lassan visszasétáltam a tűzhöz, pont mikor Jessie kipörgette a bátyját. Le akartam ülni, de a lány utasítására megdermedtem.

- Csókold meg Ji Min unniet. Szerintem szép pár lennétek!- nevetett.

Changjo legalább annyira meglepődött, mint én. A többiek csak nevetve tapsoltak az ötletnek, kivéve Byung Hunt, aki a szemét forgatta az üdvrivalgásra. Nem is ő lenne.

Végül a fiú nagy nehezen felállt, mellém lépett két lépéssel és egy hirtelen rántással derekamnál fogva magához húzott. Csak pislogtam rá, ahogy a síri csöndben, megfagyott levegőben közeledett ajkával felém.

Kezem automatikusan ökölbe szorítottam magam mellett. Hiába volt nagyon jó pasi, és lett még jobb Changjo… furcsa volt ez a közelség. De végülis… mi rossz volt abban? Mindketten szinglik voltunk, de… A múlt olyan bélyeget nyomott ránk, amit nehéz lemosni. Főleg ilyen társaságba. Így csak rémült szemekkel néztem a már centikre lévő srác száját, mikor az hirtelen, hasonló gondokkal küzdhetve, kifújta a levegőjét, majd hirtelen csókot nyomott a homlokomra, aztán mosolyogva elhúzódott.

- Hé, oppa!- tette Jessie csípőre a kezét- Nem ez volt a feladat.

- Nem tudnám ezt megtenni hyunggal… az exnő számomra tabu!- vonta meg a vállát. Erre szinte leesett az állam.

- Engem nem zavar már…- mondta kissé zavartan C.A.P.

- Nem is rád gondoltam!- vakarta meg a tarkóját Changjo, mire mindenki egyöntetűen nézett Byung Hunra. A kínos csend egyre tovább húzódott, én meg már a körmeimet vájtam a tenyerembe.

- Unnie… te jártál Byung Hun oppával?- csodálkozott Jessie.

- Én… - kezdtem, de ez a feszült csend az idegszálaimra települt- Én…

- Ami volt, elmúlt!- segített ki a szőke srác, kerülve a pillantásomat.

- Így van!- fintorogtam egyet- Már csak munkatársak vagyunk!- majd nyeltem egy nagyot- Azt hiszem, elmegyek, lefekszem… Fáradt vagyok!- majd gyorsan hátat fordítva bebotorkáltam a házba. Valahogy a többiek mindent tudó, átható pillantása nagyon megnövelte a bennem burjánzó frusztráció érzését.

Hiába mentem be a házba, a hangjuk eljutott hozzám, így megálltam egy kicsit.

- Ott van neked Juniel, akkor meg…- ez Chunji volt.

- Az ég szerelmére!- csattant fel Byung Hun- Csak mert régen történt ez az köztünk, az nem jelenti azt, hogy azonnal eldobom érte a menyasszonyomat, mikor újra látom. Az csak egy régi kaland volt, és nem is végződött szépen. Ő nekem csak egy munkatárs! ahogy mondta.

- Ismerünk téged!- horkantott fel Changjo.

- De most miről beszéltek amúgy?- szólt közbe Jessie értetlenkedve- Oppa! Unnie tényleg az exed?

- Hogy mi? Komolyan, álljatok már le!- hallottam az „exem” hangján a keserűséget- Ő nem olyan nő, aki mellett levegőt tudnék kapni! És semmit nem érzek iránta!

Nem akartam tovább hallgatni, így csak felsiettem az emeletre. Mikor a szobába értem, remegve nyúltam a bőröndömben. Az első zsebébe kellett lennie…

Megéreztem a dobozt, megkönnyebbülve húztam ki, de mikor felhajtottam a tetejét, és láttam, hogy üres… kis híján előtört belőlem a sírás. Végül csak a sarokba hajítottam az üres cigis dobozt, és az ágyba dőltem.

Utáltam magam a gyengeségeimért. Hiába szoktam már le a káros szenvedélyekről, amivel régen tönkre akartam tenni, néha olyan jól esett volna kissé megmérgezni magamat. És még a legjobb barátom sem volt velem…

Így, mivel kellett, hogy valaki megnyugtassa az idegeimet, gyorsan tárcsáztam a számát.

- Jim, végre, hogy felhívtál!- hallottam a vonat túloldaláról, és ahogy eljutott az agyamig, akkor, megkönnyebbülten engedtek el izmaim, és a felgyülemlett idegességem, mintha egy csapásra tűnt volna el. Így csak hagytam, hogy beszéljen, míg végül el nem aludtam, olyan mély álomba esve, hogy semmi nem tudott felébreszteni… pedig lehet, hogy jobb lett volna…

Mert mikor reggel felébredtem, akkor valamiért furcsa érzésem volt. Azt mindenképpen éreztem, hogy nincs rajtam a takaró, de valamiért olyan volt, mintha a derekamra dőlt volna hátulról egy gerenda. ami ráadásul mozgott is. Nyakamnál szuszogást éreztem, és azt az illatot, amit semmivel nem kevertem volna össze. Szemem, bár még mindig nagyon fáradt voltam, hirtelen nyílt kétszeresére, és meg is fordultam volna, hogy lássam, tényleg Byung Hun fekszik-e mögöttem, mikor a keze az alvós pólóm alá vándorolt, végigsimítva oldalamat. Érintése nyomán kirázott a hideg, de mikor elérte volna a mellemet, hirtelen odakaptam, hogy megállítsam. Mégis, mit képzel magáról?

- Na… Juni, kérlek…- motyogta mögöttem, mire még az éppen kicsúszni készülődött szitokszó is a torkomon fagyott. Fejemet gyorsan fordítottam hátra, és mikor megláttam csukott szemét, és megéreztem rajta a tömény alkoholszagot, minden értelmet nyert. Ez ide ájult be este, és most azt hallucinálja, hogy én Juniel vagyok. Nem én kellek neki…

Miért, mit hittél?- szólalt meg a fejemben a gonosz hang. Vagy pont a józan?

Forgolódásomra teljesen magához húzott, úgy ölelt át. Hirtelen ébredt fel bennem a kis zöld szörnyeteg. Junielnek minden simán mehet… Én meg… próbálom meggyőzni magam, hogy semmit nem érzek a mellettem fekvő iránt. De ahogy hallom a szívverését, ami egykor majdnem miattam állt meg… Nem éreztem jogosnak. Lassan lehámoztam a karjait magamról, nem akartam felébreszteni. Azt akartam neki mondani, hogy mikor nem tudtam kiküldeni az ágyból, mert annyira részeg volt, ami egyértelmű volt, akkor végül én költöztem le a kanapéra. Felkapva pár ruhát elhagytam a szobát, és földszintre mentem, ahol furcsa hangot hallottam az egyik fürdőszobából.

Az ajtó félig nyitva voltam, így láttam, hogy Suzy görnyed a WC csésze felé. Azonnal besiettem hozzá, és összefogtam a haját, míg kiadta a gyomra tartalmát. Az arca falfehér volt, majd erőtlenül mosta le az arcát, és nyomta kezét is a hűsítő víz alá.

- Jól vagy?- simítottam végig a hátán, mire végül rám nézett kicsit bágyadtan.

- Igen, már kissé jobban…- motyogta, majd leült a kád szélére.

- Sokat ittatok tegnap?- telepedtem mellé.

- Nem annyira… csak szokásosan iszogattam… de mostanában valami baj lehet velem. Többször voltam rosszul piától is. Ma meg megéheztem reggel… mindig éhes vagyok újabban, és az a csokis croissont betett!- rázta a fejét- Pedig úgy szeretem…- húzta a száját.

- Változnak az emberek, meg az ízlésük… Meg előfordul az ilyen az emberrel… étvágy növekedés, hisz felzabáltad tegnap a fél ebédet... régen kedvelt ételektől rosszullét… meg aztán…- majd hirtelen lelohadt a mosolyom- Hé, mikor jött meg?

- Késik pár napot, de ez megszokott nyáron, és… nem!- vágta rá hirtelen, mikor rájött, hogy miért kérdezem, és még a kezét is a hasára simította- Nem, biztos, hogy nem! Semmiképpen sem! Az lehetetlen!

- Biztos vagy benne?- kérdeztem bizonytalanul, mire csak maga elé meredt, és mintha nyelt is volna egy hatalmasat.

- Igazából fogalmam sincs…- motyogta maga elé, mintha eljutott volna a tudatáig hogy akár a tünetei még terhességet is mutathatnak- Ki… kimennél a nappaliban? Ott a tv alatt van egy elsősegélydoboz… abban van teszt… Juniel mindig mindenről gondoskodik… szóval tudnál hozni egyet…? Nem… nem hiszem, hogy így lenne, de...- kissé dadogott az idegességtől, így csak bólintottam egyet, és már rohantam is a dobozhoz. Azonnal kivettem belőle egyet, és siettem vissza Suzyhoz. A lány kikapta a kezemből, és rám csapta az ajtót. Megértem, hogy egyedül akart maradni, de az, hogy még a kulcsot is magára fordította, az teljesen feldúlt lelkiállapotról tanúskodott.

Így csak a hátamat hozzádöntöttem az ajtó melletti falnak, és vártam. Mást úgysem tehettem. És közben reméltem a legjobbakat. Suzy és egy gyerek… te jó ég, el sem tudtam volna képzelni. Még nem hittem, hogy megért volna egy ilyen feladatra. Meg olyan fiatal még… Hátha csak tévedés…

Körmeimet kezdtem harapdálni a várakozásban, majd hirtelen ujjamra is haraptam, mikor pár perc múlva egy irdatlan hangos sikítás rázta meg a házat. Majd még egy, és még egy… ami lassan zokogással párosult.

- Úristen…- motyogtam magam elé, és hallottam, hogy a többiek lerobognak a lépcsőn, és kérdőn néznek rám. Nyilván azt hihették, még így félig álomban, hogy valakit nyúznak.

- Mi történt?- kérdezte Sapó, aki mögött Byung Hun támolygott le karikás szemekkel.

- Hát…- kezdtem zavarban- Az igazság az, hogy…- motyogtam, keresve a szavakat, mikor hirtelen kitárult a mosdó ajtaja, és Suzy egyből megindult az értetlenül álló C.A.P felé, és egy akkora pofont kevert le neki, mint nekem első nap. De lehet, hogy ez még nagyobb volt.

- Suzy, mi… mi történt?- kérdezte meglepetten, mikor lefogta a lány kezeit, ami ütötte volna a srácot, ahol érte.

- Te rohadék…- sírt a lány keservesen- Utállak… hogy tehetted ezt velem?

- Valamit nagyon félreérthettél…- rázta a fejét tiltakozóan, miközben mi többiek meg sem mertünk szólani.

- Ó, félreérteni…- nevetett fel zokogásában, majd ledobta a földre a tesztet, mire mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy mi történt.

- Te…- kerekedett el Sapó szeme- Te…- úgy látszott, itt beragadt a lemez.

- Igen, terhes vagyok… gratulálok! Tönkrement ezzel… az egész életem! Hisz ki akar… huszonkét évesen gyereket? Ráadásul valaki olyantól, aki még nemhogy nem a férjem, de még csak nem a vőlegényem… ezek után meg elvenned olyan szánalmas lenne!- majd zokogva felrohant az emeletre, Min Soo meg gyorsan utána szaladt.

Már értettem azt, mire fel volna Suzy harapós kedve velem szemben is még első nap. Ez is rátehetett egy lapáttal. Ilyenkor gyakori az ilyesmi, még ha nem is tud róla az ember… árulkodó jelek…

Néma csend terült el a szobán, mikor elhaltak a lépteik odafent. Bár fojtott hangú kiabálás zaja azért még eljutott hozzánk.

- Most akkor… itt kis Suzy-k lesznek?- szólalt meg Da Hee, mire mindenki rábámult.

- Nem lennék a helyében…- motyogtam, majd a hajamba túrtam. Fejemben csak az kattogott, hogy úristen, Suzy terhes… Suzy terhes… Suzy terhes!- El… elmegyek a boltba, vezetek is, csak jöjjön velem valaki, aki megmutatja, hogy merre van!- néztem körbe, hogy valamivel elvonjam a figyelmem arról, ami történt. Nem tudtam, most mi lesz a két jómadár között, de reméltem, hogy nem kapnak rajta nagyon össze.

- Megyek veled, csak…!- mosolyodott el halványan Changjo, de nem tudta tovább mondani, mert Byung Hun elé állt.

- Ebből most vond ki magad!- mondta cseppet sem barátságosan, majd elkapta a könyökömet, és már húzott is az ajtó felé, az előszobaszekrényről felkapva a kocsi kulcsát.

- Megtennéd, hogy nem rángatsz?- förmedtem rá, de nem reagált az emelt hangomra, csak intett, hogy üljek a kormány mögé, és átdobta nekem a kulcsot is.

- Csak vigyázz a kocsimra… Nem engedem meg bárkinek, hogy vezesse! De most ki kell innen szabadulnom! Ez kész őrültek háza!- túrt a szőke hajába frusztráltan.

- Nem akarok veled menni!- húztam el a számat, ami már így is hisztire állt. Nem elég Suzy szerencsétlensége egy napra, még az enyémet is tetézni kell ezzel az átokcsapással!

- Márpedig jobb lesz, ha eltűröd! Indíts!- morogta, mire egy nagyot fújtatva indítottam be, és fordultam ki a parkolóból.

A legközelebbi város negyedórára volt, nem volt messze, de pont elég, ha magával az ördöggel ül az ember egy kocsiba.

- Miért a te ágyadban keltem?- kérdezte öt perc néma csend után.

- Mert gondolom részegen oda másztál be…- vontam vállat, szemet az úton tartva.

- És te…?

- Én a kanapén…- kezdtem volna, de annyira nyilvánvaló volt a hazugság, és erőm sem volt hozzá, hogy csak sóhajtottam egyet- Én nem keltem fel rá… Szóval egy ágyban aludtunk!

- Francba…- motyogta, és kezével a hajába túrt- Ha elmered mondani Junielnek…!

- Mégis, mit mondanék? „Bocsi, Juni, de egy ágyban aludtam a vőlegényeddel, aki reggel még le is tapizott álmában! Amúgy ő a gyerekkori barátom, és én vagyok az a lány, aki elvileg meghalt, de a képe kint díszeleg a falatokon. Ó, és ő vette el a szüzességemet még anno… szóval ha gondolod megbeszélhetjük, hogy kivel milyen volt az ágyban…” Biztosan felemelő beszélgetés lenne!- ironizáltam, de ezt ő nem nagyon tűrhette, mert elkapta a hozzá közelebb eső csuklómat, és maga felé fordított, olyan indulattal, hogy azt hittem, képes lenne a mozgó járműből is kihajítani.

- Te komolyan… Vezetek!- rivalltam rá, de közben alig tudtam az utat figyelni, és semmi kedvem nem volt karambolozni.

- Mikor lettél ilyen elviselhetetlen ribanc?

- Az élet megedzett! És engedj el!- visítottam kissé.

- Sajnálom, hogy a múltban egy pillanatot is vesztegettem rád! Hiába mondtam, hogy nem bánom a barátaimat akkoriból… bárcsak sosem találkoztam volna veled!- sziszegte a szavait, ami annyira fájt, mintha tőrrel vágta volna fel lassan a gyomromat.

A fiú felé akartam fordulni, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzam vele a nézeteltéréseinket, ezért önkéntelenül húztam be a kéziféket, ezzel csikorgásra késztetve a kocsi kerekeit, de ezzel egy időben éles dudaszót hallottam a főútra merőleges bekötőút felől, majd csak azt éreztem, hogy valami nagy erővel rohan neki a kocsink elejének, amitől a járgány pördülve repült az árokba.

Az üveg tört, vér szagát éreztem, egy rémült kiáltás. Ennyi. Utána csak a sötétség.