26. fejezet

/Csak írtam, és írtam, aztán ezt a 13 oldalt visszaolvasva jöttem rá, hogy... talán semmiről nem szól, de már fáradt vagyok normális indokot keresni, így inkább nem mondok semmit :)/

Chapter 26

Kérdés: az millió, válasz: az egy sem

Nem tudom, mikor esett ki a kezemből a telefon. Egyszerűen az agyam kikapcsolt, és én éreztem, hogy lefordulok a székről, ha nem kapaszkodok, pár pillanat múlva.

Nem lehet… nem lehet igaz, hogy valami baja van. Nem, csalánba nem csap a villám, biztos vagyok benne, hogy ez csak egy tréfa. Egy szar vicc.

- Ji Min- éreztem, hogy valaki megragadta a kezemet- Ji Min, mi történt?

Felnéztem, és nagy nehezen ráfókuszáltam a szemeire.

- C.A.P…- motyogtam, és összeszorítottam remegő kezemet- L.Joe… a kórházba kell mennünk. Baja van… Sapó… meg is halhat…- a feltörő zokogásomtól hirtelen nem kaptam levegőt- Miattam fog meghalni, ez az egész az én hibám!- folytak ki a könnyeim megállás nélkül.

- Már hogy lenne a te hibád, nyugodj meg, jó? Mindjárt felhívom őket, hova menjünk, rendben? Kérlek, Ji Min, nyugodj meg!- próbált csitítani, de az én fejemben csak a pár nappal azelőtti mondatom visszhangzott.

Fordulj fel, és szüless újra egy normálisabb embernek… vagy egy apró kis hangyának, akit könnyen el lehet taposni, ha nem ott van, ahol lennie kéne!

Fordulj fel. Fordulj fel. Fordulj fel. Fordulj fel. Fordulj fel.

Nem lehet… hogy mondhattam ilyet? Undorító ember vagyok, most valaki miattam fog meghalni…

Arra sem emlékszem, végül hogyan ültünk be egy kocsiba, ami egész Szöulig vihetett minket. Semmire sem emlékszem, csak hogy végig azt mantráztam magamban, hogy az én hibám.

Igen, az én hibám. Hisz megígértem Sun Ah-nak, hogy Byung Hun nem lesz ennek az áldozata. És most tessék.

Így, mikor Sapó megragadta a kezemet, és úgy húzott maga után egy kórháznak tűnő helyen, akkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hol vagyunk igazából. Egy folyosón kötöttünk ki, és felrémlett egy felirat is : Intenzív.

Nem tudtam, honnan tudta C.A.P, hogy ide kell jönnünk, de jelen pillanatban nem is érdekelt ez igazán. Megláttam a székeken Chunji-t és DaHee-t, és azonnal odaszaladtam hozzájuk. szinte vártam, hogy felnézve leordítanak, hogy merek itt lenni, azután, hogy olyan undorítóan viselkedtem a fiúval, de az ülő fiú, aki a legjobb barátja volt, csak felnézett rám, és egy bátorító mosolyt küldött.

- Minden rendben lesz, Ji Min!- kicsit remegett a hangja, így tudtam, hogy ezt ő sem gondolja komolyan. Vagyis csak reméli, hogy igaz. És itt az bőven kevés volt.

- Mi… mi történt pontosan?- kérdeztem leejtve magamat egy székre.

- Elvágták… nem szakad el egy biztosítókötél csak így… ő volt a következő áldozat, és már unalmas volt a torony…- suttogta DaHee gyűlölettől izzó hangon- Ha miattuk hal meg, akkor…

- Hé!- lépett mellé a bátyja, és a hátára simította a kezét- Nem lesz semmi baj. Erős fiú ő…

Igen, erős fiú… túl kell élnie. Én akarom kinyírni, amiért így képes megijeszteni.

Láttam, hogy közeledik felénk egy fehér köpenyes ember, amiből azonnal leszűrtem, hogy egy orvos, így felpattantam, de még mielőtt megszólalhattam volna, ő tette fel a kérdést.

- Maguk Lee Byung Hun hozzátartozói?

- A barátai vagyunk!- mondta Chunji azonnal- Ő… hogy van?

- Még tart a vizsgálat, nem tudjuk, hogy a műtét szükséges e, egyenlőre sem pozitív sem negatív dolgot nem tudok mondani. Szerencsére nem tört egy csontja sem, de erős fokú agyrázkódása van, még vizsgáljuk az egyéb belső sérülések lehetőségét…

Elvesztettem a fonalat. Az ember valami agyzúzódásról, idegsejtekről, és táplálóerekről, idegsebészeti kezelésről, és hogy reméli, hogy nem lesz koponyaűri vérzés, mert azt biztosan nem élné túl. Nem értettem az egészből semmit.

- Nem lehetne emberi nyelven?- motyogtam közbe, és éreztem, hogy a fejem is szétesik a sok szakszótól, amiből értelmet próbáltam kinyerni.

- Maga a barátnője?- de válaszolni sem hagyott időt, kezét a vállamra tette- Imádkozzon érte, hogy ne legyen most belső vérzése a koponyájában- majd torok köszörülve elsietett.

Nem bírtam tovább. Eltámolyogtam egészen a közeli női mosdóig, bezárkóztam egy fülkébe, és éreztem, ahogy az egész gyomor tartalmam távozik belőlem, és a könnyeim is megeredtek. Remegtem, a hideg rázott. Nem volt egy normális gondolatom sem, csak L.Joe arca ugrott be mindig a lehunyt szemem elé. Óráknak tűnő percekig folyattam a jéghideg vizet a kezemre, és közben nem mertem a tükörképemre sem nézni.

- Ji Min…- nyitott be DaHee, és mikor meglátott, azonnal megragadta a kezemet.

- Halál sápadt vagy… mi történt… hánytál?- nézett rám aggodalmasan, de láttam, hogy ő szeme is véreres a sírástól.

- Nem akarom elveszteni…- suttogtam- Pedig nem is az enyém…

- Nem lesz baj… Nem lesz baj. Higgyük ezt. Még ne adjuk fel, jó? Jó?- rázott meg, amitől lassan bólintottam egyet, és lecsúsztam a földre a mosdó falának támasztott háttal, és lehunytam a szemem.

Imádkozzak… Ilyet nem gyakran csináltam eddigi életemben. Azt sem tudtam, kihez kéne… hisz már azt sem tudtam, milyen vallású vagyok.

De végülis teljesen mindegy… akárki is vigyáz ránk… akárkinek is ez a dolga… kérem őt… hogy mentse meg őt. Most az egyszer hallgasson meg. Mentse meg az életét…

*

- Jól vagy?- fordult felém C.A.P, ahogy ott ültünk, és vártunk. Fejemet vállára döntöttem, úgy bámultam ki a fejemből.

- Még élek…- motyogtam, mire megszorította a kezemet, és nyomott egy puszit a halántékomra, ami a többieknek is feltűnt.

- E…együtt vagytok?- kérdezte Chunji meglepődve. Minden mindegy alapon bólintottam egyet, de közben mélyen L.Joe legjobb barátja szemébe néztem. Valami kis sajnálat futott át rajta.

- Gratulálok. Végre megtaláltad, aki mellett lenned kell…- suttogta gyenge hangon. Mind fáradtak voltunk már. De nem nyugodtunk meg, míg nem tudtuk, mi van a fiúval.

Nem is kellett több tíz percnél, ismét mellénk sétált a fehér köpönyeges, és két másodperc múlva egy megkönnyebbült mosoly terült el az arcán.

- Nagy szerencséje van a barátjuknak. Nem tudom, hogy eshetett olyan magasról ennyire szerencsésen. Nincs nagy baj. Erős agyrázkódása volt, de szerencsére nem kellett műteni, akkor hónapokba telhetett volna a felépülése. De így megúszta kevesebb idővel. Hatottak az imái, kisasszony!- mosolygott rám.

- Be… be lehet hozzá menni?- kérdeztem félve.

- Nem sokára megnézhetik, mihelyst átszállították egy másik kórterembe. Azonban… még kómában van, teljesen biztosak akkor lehetünk abban, hogy nincs mégsem egyéb probléma, ha felébred. Ez azonban, ilyen erősségű ütésnél, ami őt érte… beletelhet egy vagy pár napba. Akkor…- biccentett egyet, majd elsietett.

Mi pedig egyszerre sóhajtottunk fel megkönnyebbülten.

- Tudtam, hogy megmarad!- bólogatott Chunji, és ránk mosolygott- Felhívom a srácokat, hogy ne aggódjanak!

- Én meg az apámat!- tette hozzá Sapó, és miután megszorította a kezemet, mindkét fiú elvonult. Mi egymásra mosolyogtunk DaHee-vel.

- Tényleg imádkoztál?- vonta fel a szemöldökét a lány, mire csak megvontam a vállamat- Napról napra kezdelek egyre jobban megkedvelni! Na gyere ide, csak ne híreszteld!- majd magához húzott, és megölelt.

Sosem hittem volna, hogy egy nap ide jutok vele, de most igazából az sem érdekelt volna, ha egy krumplis zsákot ölelgetek, boldogan fontam én is köré a karjaimat.

- Maguk jöttek Lee Byung Hun-hoz?- állt meg mellettünk egy nővér, mire bólintottunk- Kövessenek!

Így mentünk utána, egy emelettel feljebb, ahol egyszemélyes kórszobák lehettek.

- Ne legyenek sokáig odabent!- nyitotta ki az ajtót előttünk. Tovább nem is tudtam figyelni rá, mit mondott, mert megláttam, ahogy ott fekszik az ágyon a fiú, infúzióra kötve. Mozdulatlanul. Csak a párásító zaja zavarta meg a néma szoba csöndjét.

De nem ez volt, ami ismét könnyeket csalt a szemembe. Az arca tele volt horzsolásokkal, és láttam, hogy a takaró alól kilógó karja több helyen is át van kötve. Lehet, hogy ezek csak felszíni sérülések voltak, de elég sok volt belőlük. Örültem, hogy nem láttam a pillanatot, mikor leesett. Az ágya mellé léptem. Olyan békés volt az arca. Mintha csak tényleg aludna.

Akaratlanul is lehuppantam az ágy melletti székre, és félve az arcához értem. Talán azt reméltem, hogy akkor felébred. De maradt mozdulatlan.

- Te idióta…- motyogtam- Hogy képzeled, hogy meghalsz, és nem az én kezemtől… Meg ne próbáld megint… És most ébredj fel. Látni akarom a gúnyos tekinteted, és hallani akarom a gúnyos hangodat. Azt akarom, hogy mondj el mindennek, amiért olyan kegyetlen voltam. Csak ehhez fel kell ébredned! Kérlek!- suttogtam. De persze semmi nem változott.

- Azt mondták, beletelhet pár napba…- mondta a hátam mögött DaHee.

- Remélem minél hamarabb megunja az alvást… és nem lesz egyéb baja!- szorítottam meg a fiú kezét.

- Hol van ez a nyomorék?!- robbant be Chunji is, kicsit fittyet hányva az itteni szabályokra, nyomában C.A.P-pel- Hjá, ember, ne aludj! Kelj fel. Mindenki csak arra vár, hogy felnyisd azokat a díjnyertes szempilláidat!

- Chunji te meleg vagy?- vonta össze a szemöldökét DaHee. Most, hogy nem kellett nagyon idegeskedni, mindenki mert egy kicsit lazább lenni. És már nem volt olyan megrettent senki.

- Hogy én? Na gyere ide kicsi lány!- azzal megragadta DaHee karját, és magához rántva nyomott egy csókot a lány döbbent ajkára.

Ezen szerintem ő is annyira meglepődött, mint a teremben bárki más.

- Hé, te meg mit művelsz?- majd a lány egy hatalmas taslival jutalmazta az előző tettét- Komolyan meg akarsz halni? Na, gyere! Gyere, te nagyszájú!- ütötte tovább a már visszavonulót fújt fiú hátát.

Ezen mosolyognom kellett. Annyira gyerekesek voltak… Bár eszembe jutott Sulli is, aki annyira reménytelenül szerelmes Chunji-ba. De ez a fiú nem olyan, aki egyenlőre egy komoly kapcsolatba fejest ugrana. Beszélnem kell majd vele.

Miközben ez a kettő egymást tépte, én L.Joe arcát vizsgáltam. Fel kéne kelned, hogy lásd a barátaidat veszekedni! Látnod kéne őket…

Éreztem, hogy két kar fonódik a derekamra.

- Most még elviselhető is, nem igaz?- hallottam Sapó hangját, fejével a fekvő felé biccentve.

- Hogy mondhatsz ilyet? – fordítottam el a fejemet, orrom az állát súrolta.

- Te hogy lehet most ilyen, mikor egy seggfej veled…?

- Bánom, amit mondtam neki- suttogtam.

- Mi volt ez?

- Hogy forduljon fel… és hogy utálom…

- Ilyeneket én is szoktam mondani, meg gondolni. Persze, én is aggódok érte. De megmarad, látod!- akart nyomni egy csókot a számra, de elfordítottam a fejemet.

- Ne itt!

Valamiért nem akartam a kómában lévő előtt megcsókolni. Magam sem értettem, miért. De nem éreztem tisztességesnek.

- Tudod, Ji Min…- kezdte volna Sapó, de ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Lee külügyminiszter helyettes rontott be.

Egy pillantást vetett az ágyban fekvő fiára, majd alig láthatóan, nyugtázva, hogy még életben van, fejével rajtunk nézett körbe.

Tekintete rajtam akadt meg. Legutóbb az a pár perc, míg láttuk egymást, nem volt túl barátságos, tekintve, hogy egy büdös ribancnak gondolt, akit a fiacskája hazavitt. Mostanra megváltoztak az erőviszonyok. És nagyon úgy tűnt, hogy én érdekesebb vagyok a szemében a gyerekénél.

- Szóval valóban te vagy az a lány…- motyogta közelebb lépve- Nem is sejtettem, mikor nálunk voltál, hogy ilyen fontos szereped van… kedvesebb lettem volna.

- Teljesen mindegy!- feleltem egy kicsit tiszteletlenül- Nem haltam bele… úgy tűnik, elég sok dologba, ettől sem fogok!

- Határozott lánynak tűnsz!- biccentette félre a fejét.

- Igen, az vagyok. Olyan, aki nem fogja hagyni, hogy mások irányítsák a lépéseit- szorítottam össze az öklömet.

- Helyes. Így kell tenned!- vonta össze a szemöldökét. Nagyon utáltam ezt az embert, bár magam sem értettem, miért. Talán, mert L.Joe-nak szörnyű gyerekkora lehetett… miután a húgom is meghalt.

- A fia állapota nem érdekli?- kérdeztem barátságtalanul.

- Elmondták, hogy megmarad. Most meg kómában van, nem tud semmit mondani, hogy ki tehette ezt- majd tekintete átsiklott a fiúkra- Ti most gyertek velem! Megbeszélést tartunk, és szükség van rátok is. Lányok, ti maradhattok itt. Megbeszélem az ápolónőkkel. Akkor…- biccentett, majd kifordult a szobából. Hogy lehet egy ember ilyen?

- Ji Min… jól leszel?- szorította meg a kezemet Sapó.

- Persze, menj csak- igyekeztem rámosolyogni, de láttam rajta, hogy nem veszi be a kamu boldogságomat.

- Minden rendben lesz- nyomott egy puszit a homlokomra, majd végigsimította az arcomat, és egy intéssel ő is elment, Chunji-val a nyomában.

- Mindjárt jövök!- állt fel DaHee is, és utánuk sietett. Mélyről jött a sóhajom, amit ezek után engedtem ki magamból. Ha velem lettek volna ilyenek a szüleim… biztosan megőrültem volna.

- Hé…- ültem le az ágyra a fekvő fiú mellé- Remélem, ezt nem hallottad… vagy ha hallottad is… attól még fel akarsz majd kelni. Mi többiek… itt vagyunk neked. Még az őrületbe kell kergetned engem. Hisz még nem teljes, amit eddig tettél…

Szájára néztem. Milyen egyszerű lenne, ha egy csóktól felébredne, mint a mesékben… De én azt a csókot nem adhatnám meg neki. Én csak a pótléka lennék annak, akit ő vár. És már én sem vagyok szabad… Pedig milyen egyszerű lenne… és milyen jól esne. Nem is tudná meg. De akkor sem szabad!

Megráztam a fejemet. Nem veheti el az eszemet, még akkor sem, ha most megsérült. Még akkor sem, ha valahol odabent érzem, hogy nagyon fontos nekem a fiú.

Gyorsan előrehajoltam, és a homlokára nyomtam egy puszit. Az nem baj, igaz? Azzal nem csináltam semmi rosszat! Csak bátorítás, hogy fel kéne ébrednie!

De utána azonnal leszálltam az ágyról, és leültem egy kissé távolabb eső székbe, tenyerembe temetve arcomat. Éreztem, hogy egyre jobban összezavarodom az embereket illetően. Azokhoz kezdek kötődni, akikhez nagyon nem kéne…

*

Rosszul aludtam aznap este. Eleve kényelmetlen volt a szék, és erre jött még rá, hogy csomószor felkeltem, hogy ránézzek a fiúra. DaHee ott volt még velem, de nem sokat beszélgettünk egymással. Mindketten fáradtak voltunk, de mégsem mertünk nagyon mélyen elaludni. Ő közvetlen a fiú ágya mellett ült, én kicsit távolabb. Hisz ő volt a jó barátja…

Este azonban történt még valami, ami keserű szájízt adott a másnapnak.

Henry hívott, és elég csúnyán összevesztünk. Szerintem még sosem volt közöttünk ennyire feszült a helyzet. Ahogy visszagondoltam, mit vágtunk egymás fejéhez, megint rosszkedvem lett.

„- Komolyan, ne tudom, mit művelsz mostanában… Mit csinálsz most? Tudom, hogy L.Joe megsérült, de azt ne mondd, hogy te is ott vagy most!- kérdezte ingerülten.

- Pedig így van. Itt maradok este is…- mondtam fáradtan.

- Megőrültél? Mi ütött beléd? Utálod őt…

- Lelkiismeret furdalásom van, oké?- lettem ingerültebb. Hisz milyen jogon mondja meg nekem, mit kéne tennem, és mit nem.

- Ji Min… te érzel iránta valamit?- ijedt meg.

- Hogy? Dehogy! Van… van barátom, és az nem ő- csúszott ki a számon meggondolatlanul.

- Barátod? Kicsoda?

- C.A.P- feleltem végül.

- A francba, hülye vagy? Mondtam neked az elején, hogy tartsd magadat távol tőlük. Nem tetted. Oké, nem zavart, barátkozz csak velük. De ez már sok, érted? Ezek a politikusok gyerekei! Bárki be akarná sározni őket, lehet, hogy a gyerekükön keresztül kívánná megtenni. És ha te is a képben vagy, ugyanúgy fogsz sérülni, nem érted? Nem hinném, hogy ennyire szeretnéd!

- És ha igen? Akkor mi van? Milyen jogon mondod meg nekem te, hogy kivel lehetek, és kivel nem? Semmi közöd hozzá. És ha én bent akarok lenni itt a kórházban, akkor bent leszek.

- Ha már ott vagy, akkor kérj magadnak is pszichiátriai kezelést, teljesen megőrültél, de tudod mit? Én mosom kezeimet, ha bármi lesz veled. Szóltam. Majd beszélünk, ha visszajött az eszed… lehet, hogy beletelik egy kis időbe- azzal rám csapta.”

Sosem akartam rosszba lenni vele. De most akaratlanul is belekerültem ebbe a helyzetbe.

Egész nap semmi nem történt. L.Joe ugyanúgy feküdt mozdulatlanul, én döntöttem magamba a kávét, és elmentem a közeli kisboltba is, hogy hozzak magamnak, és DaHee-nak is instant ramyeont. Legalább együnk is valamit. Sapó írt, hogy majd csak este jön be, hogy elvigyen minket, mert dolga van. Azt, hogy milyen is az, nem kötötte az orromra. Chunji is csak egy órára nézett be a többi fiúval együtt. Changjo azonnal megsimogatta elgémberedett hátamat, és biztató mosolyt küldött felém, amit szerencsére tudtam viszonozni. Persze közben jöttek orvosok, és el is vitték a fiút ellenőrzésekre, de ezen kívül semmi nem történt.

- Sosem éreztél többet iránta, barátságnál?- kérdeztem DaHee-t, mikor csak ketten voltunk. Nem tudom, honnan jött a kérdés.

- Milyen kérdés ez?- forgatta meg a szemét a lány- Nem is tudom. Talán. Régen. Tudod… kicsit féltékeny voltam Sun Ah és Byung Hun kapcsolatára. Nekik ketten voltak olyan élményeik, amiből én kimaradtam. Így kicsit ez bántott… de később… nem akartam más lenni csak a támasza. Mindkettőnket ugyanannyira megrázott a húgod elvesztése, így… egy csapat maradtunk. Aztán, mikor képbe jött NaEun, és L.Joe azt hitte, képes újra úgy szeretni, akkor… igyekeztem támogatni. Hisz NaEun jó lány, csak… Sun Ah pótléka volt inkább, és ezt ő nem viselte, ami meg is érthető. Azóta nem is csajozott, de én örülök, hogy velem nem szakított meg semmilyen kapcsolatot. De olyan, mint a bátyám. Nem vagyok belé szerelmes.

- Értem…

- Már régóta te vagy az első lány, aki iránt elkezdett valamit érezni, és nem tudom, hogyan csináltad…

- Ez hülyeség, nem érez semmit irántam! Csak épp a testem vonzó neki, ezt ő is mondta. Ez csak vágy, és nem érzelem…

- Ki tudja… nem tetszett neki, hogy C.A.P-pel vagy…

- Neki semmi nem tetszik!- forgattam a szemem, és az alvóra tekintettem- Ugye, te seggfej?- fintorogtam, mire a másik lány elmosolyodott, és már szólásra nyitotta a száját, mikor a telefonja csörgött.

- Igen, apa?- vette fel- Most?... Úgy értem… Igen, itt vagyunk… Persze… azonnal… Van valami…. Ah, értem. Úgy lesz!- majd letette.

- Apám kérte, hogy ugorjak be hozzá. Nem baj, ha egyedül kell maradnod?

- Dehogy, menj csak. Sapó úgyis ígérte, hogy majd jön nemsokára…

- Remek! Akkor próbáld meg nem megfojtani álmában!- majd intett egyet, és már egyedül is hagyott.

Nem kellett sokára várni, megint egy orvosi ellenőrzés volt, utána az ágya mellé ültem, és figyeltem a mozdulatlan arcát, ujjammal végigsimítottam az orra vonalán, és az arcélén.

- Kelj fel, kérlek!- emeltem az arcomhoz a kezét- Ideje lenne!

De hiába kértem. Végül csak letettem a fejemet a kórházi ágyra, arcomhoz szorítva a kezét, és éreztem, hogy lassan lenyugszom, majd nem is tudom mikor, de elaludhattam.

*

- Hé!- hallottam egy rekedt hangot, és egy kisebb nyomást éreztem a fejemen- Hé, a karomon fekszel! Már nagyon zsibbad!- el is halt az ismerős hang a végére, mire én igyekeztem kinyitni az eddig csukott szememet. Az erős fénytől kicsit megvakultam átmenetileg, de mikor végre megszokta a szemem a fényviszonyokat, olyat láttam, amitől hirtelen olyan széles vigyorra húztam a számat, amilyet addig még sosem produkáltam. L.Joe volt. Nyitott szemekkel.

Azonnal megcsíptem magamat. Nem álmodom, igaz? Ez… ez valóban megtörténik most, ugye? De nem keltem fel, így valószínűnek tartottam, hogy ez a valóság.

- Byung Hun…- suttogtam a nevét megkönnyebbülten. Mintha egy tonna súly vettek volna le a vállamról. Hát életben van, már biztosan. És végre rám néz. De olyan furcsán néz. Olyan merengőn. Olyan… elgondolkozva. Sosem nézett így rám… Mi van ha… te jó ég, mi van, ha nem emlékszik rám? Ránk? Ekkora ütéstől… simán lehet emlékezetkiesése!

Lement a vérnyomásom, és az összes szín elhagyhatta az arcomat.

- Hé… én vagyok az… Ji Min…- szorítottam meg a kezét, csak hogy érezzem közel magamhoz.

- Tudom ki vagy, Jimmy!- morogta kicsit, de arcán még mindig egy mosoly játszott. Te jó ég! Szóval emlékszik. Egy gonddal kevesebb.

- Hívom a nővért…!- álltam volna fel, és nyomtam volna meg a nővérhívó csengőt, mikor elkapta a kezemet, és visszahúzott.

- Ne… még ne!- suttogta lassan.

- Miért? Van valami baj?- ijedtem meg.

- Nincs semmi baj… Csak ha idehívod őket… mindenki itt fog szaladgálni. Akkor te is eltűnsz innen. Csak… maradjunk így egy kicsit…- szorította meg a kezemet erőtlenül.

Elkerekedett a szemem. Velem akar lenni… de hát…

- Bocsáss meg nekem…- nyögtem ki- annyiszor megbántam, amiket mondtam neked aznap este…- erre a szemem alá nyúlt, és a karikáimat simította végig.

- Végig itt voltál velem!- mondta. Nem tudtam hová tenni a dolgot. Sosem volt velem ilyen. Azt hittem, jobban fog utálni, mint valaha. Most meg… megszakad a szívem tőle.

- Honnan tudod?- lepődtem meg, miközben kicsit szipogtam. Te jó ég, el ne bőgjem itt előtte magamat...

- Éreztem és… hallottam. Olyan sokszor fel akartam kelni, hogy rád szóljak, hogy hagyd végre abba az idegesítő nyivákolást!- forgatta meg fáradtan a szemét, mire elmosolyodtam- Segíts felülni!

- Szabad ezt?- néztem körbe.

- Persze!- legyintett, mire a háta mögé nyúltam, hogy segítsek neki felülni, és egy párnát is tettem mögé. Aztán egy pohár vizet tartottam a szájához, hogy igya meg, már egészen kiszáradhatott. Hálásan is vette, csak láttam, hogy fájdalmasan a fejéhez kapott.

- Minden rendben?

- Ne aggodalmaskodj már ennyit!- szólt rám, és ismét elkapta a kezeimet. Mintha az érintésemből akart volna erőt nyerni- Azt hittem, meg fogok halni… miközben zuhantam… de egy dologra rájöttem- hunyta le a szemét, és meg az ágy szélére ültem, hogy a közelében maradhassak.

- Igen?

- Hogy nem jó dolog madárnak lenni!- mosolyodott el kicsit félszegen.

- Még mindig nem vagy normális- nevettem fel kicsit- Én is nagyon féltem… úgy éreztem, hogy az én hibám… hisz megígértem Sun Ah-nak, hogy nem lesz bajod… Ezért soha többet nem fog veled ilyen történni.

Erre kicsit felnevetett ő is. A szokásos gunyoros nevetésével, ami emlékeztetett, hogy pontosan ki mellett is ülök.

- Sun Ah miatt?- nézett fel rám sokatmondó tekintetével. Éreztem, hogy elszorul a torkom, és nem tudok mit mondani. Csak bámultam rá, ahogy ő is rám. Majd hirtelen az arcomhoz nyúlt, és végigsimított vele rajta, szépen lassan, szinte az összes porcikáját végigjárva. Pont az ajkamat simította végig, mikor nyílt a kórterem ajtaja, odafordítottam a fejemet, és láttam, ahogy Sapó csalódottan és egyben dühösen kapta még el a pillanatot, ahogy a másik fiú keze az arcomon volt.

- Hyung…!- kezdte volna a fekvő, de az idősebb belefojtotta a szót.

- Szóval felébredtél. Micsoda megkönnyebbülés…- a hangja kicsit kimért volt, majd egy mozdulattal megnyomta a nővérhívó csengőt, és megragadta a kezemet is- Rá már nem lesz szükség a továbbiakban, igaz? Visszavenném a barátnőmet!

- Min Soo…- nyitottam tágra a szememet, de ő nem foglalkozott velem, csak a fekvőt fürkészte sötét szemeivel. Következő pillanatban meg besietett egy nővérke, engem pedig húzott ki Sapó a teremből, egészen a következő folyosóig.

- Észnél vagy?- rántottam ki a kezemet a szorításából, mikor kicsit lelassult, és mérgesen néztem vele szembe- Ezt miért kellett?

- Felébredt. Remek. Nem halt meg, most már mehetünk vissza…

- Hogy lehetsz ilyen érzéketlen?

- Nem vagyok érzéketlen, csak épp dühös, amiért egy másik srác taperolja a barátnőmet.

- Ennyire féltékeny vagy rá?

- Mondd, hogy nincs okom!

- Messzire mész…!

- Te is! Elvégre nem az ő csaja vagy. Hiába történt ez-az közöttetek…

- Ez-az?- nyílt tágra a szemem.

- Nem vagyok bolond… Tudom, hogy nem mindig utáltátok egymást annyira- a fiú tiszta ideg volt- De nem értem, miért kötődsz hozzá ennyire?

- Mert egy csapat vagyunk!

- Egy csapat! Ez édes gondolat, mi is ezt hittük régen. De hidd el, a mi nézőpontunk is megváltozott már.

- Tudnám miért…- sóhajtottam.

- Mert a politika nem csapatjáték!

- De ti rohadtul gyerekek voltatok még és vagytok is, nem politikusok!- csattantam fel- És nem szép dolog így üdvözölni egy barátot, aki épp most tért vissza a halálból… és miért is halt meg majdnem? Ja igen, a rohadt kötelék miatt, ami összeköti a családjaitokat!- sziszegtem idegesen, hátat fordítottam és elrohantam. Sohasem beszéltem még így vele, és tudtam, hogy most is csak azért vágtuk ezeket egymáshoz, mert fel voltunk érzelmileg dúlva mindketten.

Éreztem, ahogy kibuktak a könnycseppjeim. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy visszamegyek L.Joe-hoz. De akkor neki is magyarázhattam volna a dolgokat. És egy dologban igaza volt Sapónak: nem vagyok a barátnője. Semmi közöm hozzá igazából. Mégis sok időt virrasztottam mellette át…

Éreztem, hogy belefutok egy emberbe, aki gondolkodás nélkül átkarolta remegő testemet. Megéreztem a parfümje illatát is…

- DaHee...- sírtam fel hangosan, mire a lány szorosabbra fogta az ölelést- Én annyira… annyira kifáradtam…

- Csss, jól van… elhiszem…- ütögette meg a hátamat, és a váróterem székeihez húzott- Kifáradtál!- nézett rám mosolyogva- L.Joe felébredt, ez jó hír, ugye?

- Igen… az… de a bátyád olyan féltékeny rá…- motyogtam őszintén- Pedig én csak aggódtam L.Joe-ért…

- Az emberek azért szoktak ennyire aggódni, akiket szeretnek- hajtotta le a fejét- Ji Min, bárkit is szeress, tedd azt úgy, hogy ne bánts meg másokat. Én nem mondom, hogy egyikkel jobban szeretnélek látni, mint a másikkal, hisz az egyik a fogadott bátyám, másik pedig a legjobb barátom…

- Ezért volt jó, hogy kettő volt belőlem…- sóhajtottam frusztráltam, és a tenyerembe temettem az arcomat, és megéreztem a lány simogató kezét a hátamon.

- Minden rendbe fog jönni egy napon…

*

Visszamentünk a kastélyhoz, sofőr vezetett, Sapó ült mellette, mi DaHee-vel meg hátul. Láttam, hogy a fiú sokszor néz az arcomra, ajkába harapva, mint aki nem tudja, hogyan fogalmazzon meg valamit. De én sem könnyítettem meg a dolgát, egyszerűen befordultam az ablak felé, és kibámultam a sötét útra. Nem akartam most vele beszélni, még ha nem is gondolta komolyan. Majd máskor megbeszéljük. Egyenlőre csak az lebegett a szemem előtt, ahogy L.Joe a sérülésétől fájdalmasan rám emelte a tekintetét, és megállított, csak hogy velem lehessen egy kicsit. Mi volt ez? Miért csinálta? És miért esett ilyen jól…?

Örültem, hogy most, mivel rendes időben voltunk, és okunk is volt távol lenni, így nem kellett az alagutat használni. Egyre kevésbé szerettem. Így még visszaértünk vacsoraidőben.

- Én megyek vacsizni! Ti nem jöttök? -fordult felénk DaHee.

- Előbb a szobába megyek, lepakolok!- mondtam fáradtan.

- Én is!- bólintott a fiú is, rám pillantva. Biztos voltam benne, hogy beszélni akar velem. És igazam is volt. Alighogy befordultam volna a lányok folyosójára, megragadta a karomat, és visszatartott.

- Hé… figyelj!- láttam, hogy zavarban volt- Nem… nem gondoltam komolyan. Csak…

- Csak?- néztem rá fáradtan.

- Nem akarlak elveszíteni! Ez hangozhat akár nyálasan is, de… egyszerűen utáltam, hogy hozzád ért. Meg kéne értened. Ha van valami, amit nehezen szereztél meg, te sem szereted, ha más birtoklóan néz rá, nem igaz?

- Senki nem nézett rám birtoklóan… csak te!- tártam szét a karom.

- Neked talán fel sem tűnik… De legyen igazad. Megbocsátasz?

- Nem tehetek mást!- sóhajtottam, mire közelebb lépett, és átölelt, vállamra támasztva állát.

Beszívtam férfias illatát, éreztem erős karjait magam körül, hogy akaratlanul is én is felemeltem a karomat, és dereka köré fontam. Biztonságban érezhettem magam mindentől. Csak egy dolog veszélyeztetett már: saját magam. És ez volt a legveszélyesebb mindközül…

*

Másnap unottan ültem az órákon. Az agyam mindenfelé járt, tekintetem meg gyakran járt L.Joe üres helyén. Eszembe jutott, hogy NaEun egyszer sem jött be a kórházba, hiába volt most nagyon „jóban” a fiúval. Vállat vontam. Végülis, kit érdekel, mi van közöttük.

Csak az idegesített, hogy nem tudtam, mi van L.Joe-val. Vajon jobban van már? Nagyon reméltem. Ezért matekóra közepén küldtem is neki egy üzenetet.

Ji Min: Élsz még, te tökkelütött?

Talán találóbb lett volna valami egyéb frappáns gúnynév, de nem jutott eszembe semmit.

De kis híján kiestem a padból, mikor éreztem a padon rezegni a telefonomat három perc múlva.

L.Joe: Az ellenkezőjének drukkolsz?

Ji Min: Szerinted azért írtam?

L.Joe: Nem tudhatom. Ijesztő a testőri gárdád. A helyedben nem mernék most írogatni, hiába hiányzok.

Ji Min: Ne gyerekeskedj! Hogy vagy?

L.Joe: Még gyakran szédülök. Lehet, hogy egész héten bent tartanak.

Ji Min: Csak gyógyulj meg.

L.Joe: Édes, hogy aggódsz. Amúgy nem órátok van?

Ji Min: De igen. Gondolhatod, mennyire érdekes, ha még te is izgalmasabb vagy.

L.Joe: Ez fájt!

Majd csatolt is hozzá egy selcát, ahol nagyon szomorú fejet vágott. Azonnal láttam, milyen karikásak a szemei, mégis elmosolyodtam, megrázkódott a vállam a visszatartott nevetéstől. Gyorsan, míg a tanár nem figyelt, lefotóztam neki az előttem édesdeden alvó Niel-t, hadd örüljön. Ricky ezt észrevette, és azonnal bepózolt a kamerának. Ezért őt is megörökítettem, és elküldtem a fiúnak.

L.Joe: Gyönyörűek, ezek az én barátaim! Értékelem, hogy nem magadról küldtél képet.

Ji Min: Küldjek NaEun-ről?^^

L.Joe: Ez még jobban fájt.

Ji Min: Hé, csak vicc volt.

Ji Min: Hé!

Ji Min: Te most megsértődtél?

Ji Min: Daebak!

Ji Min: Akkor ne válaszolj, seggfej!

Hát nem is válaszolt, én meg felhúzott orral tettem zsebre a mobilomat. Nem értettem, mi volt ez. Mi elbeszélgettünk? Látszik, tényleg beütötte a fejét. De én? Nem rémlik, hogy velem is hasonló történt volna…

Ebédnél beszélni akartam Henry-vel, hogy megbeszéljük a múltkori félreértést, de egyszerűen, mikor meglátott, akkor elfordult, és húzta maga után U-kwon-t is, aki szintén értetlenül nézte, mit csinál vele unokatesóm. Felsóhajtottam, és egyedül ültem le, de nem telt bele három percbe, egy tálca csapódott mellettem.

- Changjo!- néztem fel.

- Jöttem gyarapítani a depi csapatot. Ne aggódj, ez az erősségem!- tette szívére a kezét, majd megbökött- Hé, ne aggódj. Megenyhül majd.

- Ti itt elkülönültök?- huppant mellénk Ricky is, és azonnal a szájába tolta a habos süteményének a felét. Még az orra is olyan lett.

- Te nem a levessel kezded?- vontam fel a szemöldökömet.

- Nem szabad a végére hagyni a jó dolgokat. Lehet, el sem érünk addig, és akkor sosem volt jó!- vont vállat vigyorogva.

- Olyan bölcs vagy!- mosolyogtam rá.

- Ugye? Rám nézve senki nem gondolná!- nevetett, majd ette tovább a sütit. Igaza van… talán meg sem érjük azt, hogy végre jó legyen. Így ebből kéne kihozni a legjobbakat.

Ezért sóhajtva elővettem a telefonomat, és bekapcsoltam a kameráját.

- Gyere, Ricky hajolj közelebb!- intettem a szemben ülőnek, majd készítettem hármunkról egy csodálatos képet, amit utána azonnal elküldtem L.Joe-nak, nem küldök képet olyanról, aki még a kórházba sem ment, csak az igazi barátokról! üzenettel fűszerezve.

Két perc múlva megint üzenetet kaptam.

L.Joe: Milyen kis szánalmasak vagytok abban az iskolai cuccban… Mondd meg a srácoknak, hogy unatkozok nélkülük. És… ennél a semminél még a te nyávogásod is jobb volt, Jimmy!

Elvigyorodtam. Rendben… Nem mondhatom, hogy minden a régi, de jelenleg minden sínen van. Aztán majd ha kisiklik… arra ráérünk akkor sírni.

*

- Mit pötyögsz azon a kütyün egész este? Főleg, mikor holnapra meg kell írni egy esszét! Ennyire mindegy neked?- vágta hozzám Suzy, későeste, mikor még mindig az ágyamon feküdtem, és L.Joe-val váltottam az üzeneteket. Persze nem voltak kedves hangneműek, legalább a 75%-a ennek egymás szapulása volt. Gyerekesek voltunk. És nem tette le egyikünk sem a telefont. Mintha ment volna a harc, az utolsó szóért. Mégis… mintha egyikünk sem akarta volna, hogy elérkezzen az utolsó szó. Jó volt vele beszélgetni.

- Kinek írogatsz? C.A.P-nek?- fordult meg Sulli is. Igen, ma elég egyértelmű lett mindenkinek, hogy járunk, mert simán összekulcsolta a kezünket, és úgy közlekedtünk a folyosón. Részemről kicsit zavarba ejtő volt, de mikor rám mosolygott, belenyugodtam. Miért lenne baj, ha tudnák a körülöttünk élők is? Így mindenki a hátunk mögött suttogott. Ezért is menekültem utána az üzenetekbe.

- Nem neki!- zártam rövidre a témát.

- Akkor kinek?- kíváncsiskodott.

- Jessie-nek- morogtam, mert ez volt az első, ami eszembe jutott.

- Rég beszéltél róla, mi van vele?- kérdezte Suzy ártatlanul, mire felé fordultam.

- Hát…- azonban ebben a pillanatban Sulli kitépte a kezemből a mobilt- Hé!- kiáltottam fel- Ti kis piszkos dögök!- kaptam a készülék után, de késő volt.

- L.Joe? Ji Min, mi ez?- nézett rám a lány- Két vasat a tűzben?

- Nem erről van szó! Ez csak…

- „Jimmy, kérlek most már csukd be azt a lepcses szádat, vagy nagyon megbánod, ha visszamegyek!”- olvasta a lány, én meg szinte már feladtam a küzdést- „Megbánom? Gondolod?”. „Persze. Te utálod a módszereimet…” „Nem az összeset.” „Persze, bírod, ahogy csókolok, tudom…”

- Na jó, most már elég!- téptem ki kezéből a telefonomat.

- De Ji Min…- kezdte Sulli.

- Semmi… semmi nincs köztünk. Én Sapóval járok. Ennyi! Ne értsétek félre! Igen, most hétvégén bent voltam vele, csak mert egyszerűen hibásnak éreztem magamat. Most ezt csak azért csinálom, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom.

- De ő kedvel téged!- biccentette félre a fejét Suzy.

- Akkor sem tudna érdekelni, ha ez igaz lenne! Oké? Ahhoz, hogy én így érezzek már túl sokszor bántotta meg az érzéseimet! Igyekszem rendezni a kapcsolatom mindenkivel, ennyi az egész. Most pedig…- kikaptam a fiókomból a lemásolt torony kulcsát, zsebembe süllyesztettem a mobilomat is, majd meg sem álltam a toronyig. Már művészetre fejlesztettem, hogyan kell felmenni, hogy senki nem vegye észre.

Levetettem magam a kanapéra a sötétben, és szinte gondolkodás nélkül nyomtam meg a tárcsázás gombot. Nem gondolkoztam, csak azt tettem, amire hirtelen vágytam.

- Mi van, ennyire nem bírod ki nélkülem?- hallottam a hangot a készüléken keresztül, mire vettem egy mély levegőt- Hiányzott a hangom?

Hogy érzek e iránta valamit? Nem tudom… az a baj, hogy fogalmam sem volt, mit kéne érezzek, hogy annak már nevet is kelljen adni. Mint például szerelem. Vagy utálat. Már fogalmam sem volt. Örültem a hangjának, ugyanakkor az öklöm is összeszorult. Valahogy ott ragadtam a kettő között. Mégis késztetést éreztem, hogy beszéljek vele.

- Mi van Jimmy! Beléd fagyott a mondanivaló?- nevetett L.Joe a túloldalon.

- Szeretnéd, mi?- köszörültem meg a torkomat.

- Miért hívtál?

- Untam pötyögni…- dőltem hátra, és lehunytam a szemet, és csak hallgattam, amit mond. Először életemben beszélgettem ezzel a fiúval rendesen. Persze, szidtuk egymást, de most nem voltunk egymással szemben, hogy hajtépésig menjen a dolog. Fogalmam sincs, miről beszéltünk, de nem is volt annyira lényeges.

Vagy egy órát dumáltunk semmiségekről, kezdve a szöuli Lotte World-től az osztálytársainkon át mindenről, mikor végül letettük, mondván, hogy késő van, és aludnunk kell.

- Nem vagyok normális!- mondtam fennhangon, és kínomban felnevettem- Mi van veled, Ji Min?- ütöttem a fejemre, hogy végre észhez térjek. Tudtam, hogy nem ez a normális viselkedés tőlem.

Rezgett a telefon, és azonnal felkaptam, hátha ő írt. De azonnal meg is álltam a mozdulattal. Hogy lehetek ilyen bolond? Csak mert most lehet, hogy el tudtunk beszélgetni, nem jelenti azt, hogy bármi más is lehet közöttünk.

Bólintottam egyet, és megnéztem az üzenetet. De nem tőle jött, hanem Sapótól.

Sapó: Alszol már?

Ji Min: Nem, nem tudok…

Sapó: Nem akarsz kiszökni?

Ji Min: Már megtettem. Itt vagyok a nyugati toronyban.

Sapó: Van kulcsod hozzá?

Ji Min: Enyves a kezem. Idejössz?

Sapó: Azonnal ott vagyok!

Elmosolyodtam. Sosem tudtam, hogy milyen érzés, ha valaki kapcsolatban van, de annyira nem volt más, mint eddig. Szerencsére nem éltünk egymás nyakán. Egyetlen egy kritikus pontom volt, és az L.Joe… Ha ő nem lett volna, akkor a kapcsolatom az idősebbel… tökéletes lett volna.

Nem telt bele öt percbe, hallottam, hogy nyílik az ajtó, és láttam, hogy Sapó besiet a toronyszobába.

- Nem kéne itt lenned!- elém sétált, megemelte kinyújtott lábaimat, leült, majd ölébe vonta őket.

- Miért is?- néztem rá kérdőn.

- Veszélyes… Tudod, mi történt itt…- csóválta a fejét.

- Hidd el, vigyázok magamra!- mosolyogtam, majd közelebb kúsztam hozzá, így szinte az ölében ültem már- Aludnod kéne!

- Nem tudtam…- nézett mélyen a szemembe, és kicsit közelebb hajolt.

- Kell a jóéjt puszi, igaz?- húztam az agyát vigyorogva, és közelebb hajoltam, hogy nyomjak egy csókot a szájára. Azonban nem eresztett el, magához ölelt szorosan, és elmélyítette a csókot. Finom volt, érzelmes, mégis szenvedélyes.

Hagytam, hogy ő vezessen, hogy azt tegyen, amit akar, én készségesen viszonoztam. Karomat szorosan nyakába fontam, és megrezzentem, mikor éreztem az ő egyik tenyerét a pólóm alá simulni. Eddig még sosem mentünk, de most annyira nem zavart, hogy elhúzódjak, sőt, én is kedvet éreztem, hogy végigsimítsak izmos, tetovált karján, ami annyiszor nyűgözött le.

- Sun In…- suttogta, mikor két másodpercre elváltunk egymástól- Az őrületbe kergetsz!- majd ismét lecsapott az ajkaimra, és lassan hátradöntött a kanapén. A fejemben megszólaltak a vészjelzők, de nem tudtam eltolni magamtól, így én is a pólója aljával kezdtem játszani, mire kicsit felmordult, amitől elmosolyodtam.

- Mitől vagy ilyen jókedvű?- hallottam a fiú hangját az ajkamra suttogni. Már csókoltam volna újra, mikor beugrott valami az agyamba.

A fiú ingéhez nyúltam, és kigomboltam a legfelső gombot, majd ahogy ettől belemorgott a számba, felbátorodva lassan kigomboltam a többit is, majd végigsimítottam a mellkasán. Izmosabb volt, mint gondoltam, és ez a gondolat mosolygásra késztetett.

- Minek örülsz ennyire?- suttogta a számra, majd ő nem cicózva az én gombjaimmal, egyszerűen szétrántotta az ingemet.

Azonnal bekapcsolt az agyam, és finoman eltoltam magamtól.

- Bo…bocsi Sapó, ez nekem így…- kezdtem szabadkozni vörös fejjel, de megfogta a karomat.

- Semmiség… Én… én voltam, aki messzire ment…

Nem igaz, nekem jutott eszembe olyan, aminek nem kellett volna. Ha ez nem történik, még most is egymás ajkán csüngnénk.

- Nem vagyok valami jó barátnő, igaz?- álltam fel, és hátat fordítottam neki, hogy ne lássa összezavarodott arcomat.

- Ezt meg honnan veszed?- kérdezte értetlenül.

- Át kell gondolnom magamban a dolgokat!- mondtam, mintegy magamnak, majd szembefordultam a fiúval- Majd beszéljünk holnap… Most… most nagyon fáradt lettem!- nyomtam el egy ásítást is- Te is aludj már. Szép álmokat!- majd kiiszkoltam a toronyból, és meg sem álltam a szobánkig, és magamra nem húztam teljesen a takarót. Te jó ég, mibe keveredtem! Lehet, hogy… lehet, hogy mindkét fiút kedvelem? Lehet, hogy... szeretem L.Joe-t?

C.A.P szemszöge

Miután elrohant, egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak. Közel sem volt ez egy átlag kapcsolat. Olyan volt, mintha mindig valahol máshol járna agyilag. Mintha őt hidegen hagytam volna.

Szemem elé kúszott a kép, ahogy a felébredt L.Joe végigsimít az arcán… Miért? Miért csinált ilyet? Miért nem utálják egymást, mint régen? Miért látok olyankor Sun In arcán több érzelmet, mint mikor velem van? Mi van ha tényleg kedveli azt a kretént? Esküszöm, kinyírom, ha egy ujjal is hozzáér legközelebb a csajomhoz.

Igen… Sun In az enyém, nem az övé. Rohadtul nem!

Lehet, hogy lelkiismeret furdalása volt, amiért kómában volt a fiú, de már felébredt. Vége van… Ennyi volt.

Hallottam, hogy valami rezeg mellettem. Az én telefonom a zsebemben volt, így az nem lehetett. De azonnal megláttam magam mellett egy világító kijelzőt.

Bolond lány- mosolyodtam el- Itt hagyta a telefonját.

Felemeltem, de azonnal lefagyott az arcomról a mosoly, mikor megláttam a kijelzőn megjelenő üzenetet.

L.Joe: Most már tényleg aludj! Ki fog holnap boldogítani?

Mi ez? Láttam, hogy Sun In ma írogat valakinek… nem lehet, hogy ő volt! A francba! De nem lehet olyan, hogy a hátam mögött…

Meg kéne nézni az üzeneteit?

Éppen csak hogy átsuhant az agyamon, el is vetettem. Bíznom kell benne, hiába tudhatnék meg sokat, ha már itt hagyta a mobilját. De nem lehet… ő nem lehet olyan lány!

Lépteket hallottam felfelé a lépcsőn, tudtam, hogy ő jön vissza a telefonjáért. Gyorsan visszatettem a kanapéra, és felálltam, és az ajtó mellé dőltem.

Láttam a sötét helységben, hogy nyílik az ajtó, és belép a lány. Azonnal átkaroltam hátulról.

- Csak nem itt hagytál valamit?

Éreztem, hogy megfeszül, és azonnal világos lett valami. Sun In biztosan nem grapefruitos sampont használ…

A lány megfordult, még mindig a karjaimban, és mikor megláttam az arcát, kicsit elképedtem.

- Elárulnád, hogy mit művelsz, Min Soo?- sziszegte Suzy velem szemben, mire leejtettem a karjaimat.

- Hát te… Azt hittem, hogy Ji Min vagy…

- Pont őt keresem. Nincs itt?- nézett körbe fintorogva, de láttam rajta, hogy zavarban van, amiért kettesben maradtunk. Gyönyörű arca még a sötétben is piroslott.

- Előbb ment el- intettem az ajtó felé.

- Akkor elkerülhettem. Hagyd őt végre aludni. És vigyázz rá jobban, ha nem akarod elveszteni! Most pedig engedj!- sétált volna vissza az ajtó felé, de megfogtam a karját.

- Mi az, hogy vigyázzak rá jobban?

- Mondtam már… a barátnőd szerelmes, csak maga sem tudja. És nem beléd!- vágta hozzám ingerülten, és próbált kikerülni, de ismét megállítottam.

- Ez nem igaz!- sziszegtem.

- Miért hazudnék neked?- vonta fel a szemöldökét.

- Azért, amit veled tettem!

- Az tényleg nem volt szép! De már túlléptem rajta, érted? Ji Min-t féltem magától. Nem látod a karikáit a szeme alatt? Folyton aggódik valami miatt. Nem tudom, mi lehet az, de nektek biztosan közötök van hozzá!

- Tényleg nem érdekel már, amit tettem?- ragadtam le az első mondatainál, mire kicsit felnevetett gúnyosan.

- Megbocsájtani azért sosem fogom- suttogta az arcomba- És elfelejteni sem!

Igen, nem is vártam el, hogy megbocsásson. Messzire mentünk, hiába nem akartam. Nem Suzy-t nem akartam. Hanem a velejárókat. Nem akartam volna belerángatni, így inkább ott hagytam, míg nem volt késő. Utána napokat tépelődtem magamban, hogy mit is kéne tegyek, de ő megutált, én pedig lassan hozzászoktam a tényhez, hogy a szemében nem voltam más, mint egy undorító alak, aki csak az ágyába akarta rángatni részegen. Hiába voltam nagyon oda érte akkoriban… ennek így kellett lennie.

- Makacs vagy, mint mindig…- néztem mélyen a szemébe.

- Te pedig egy rohadt dög… ugye tudod, hogyha Ji Min tudná, mi történt közöttünk, sosem jött volna veled össze?

- Ne mondd el neki!- kértem.

- Nem olyan, amit szívesen terjesztek. Most pedig… engedj ki!- biccentett az ajtó felé. Imádtam régen, mikor ilyen felhúzott orral intézkedett. Egyszerűen nem lehetett nem mosolyogni rajta. Bár egyszerű gyerekek lettünk volna…

- Menj…- álltam el az ajtóból, ő meg elindult, de még visszafordult.

- Min Soo… remélem nem fog ez neked nagyon fájni, bár megérdemelnéd…- majd kisietett az ajtón.

Igen, valóban megérdemelném… megérdemelném…

Yeon igazgató szemszöge

Nem tetszettek a fejlemények… egyáltalán nem.

Nem így kellett volna történnie, túl gyors volt ez. Bár szinte várható volt, hogy a lány rájön magától a dolgokra, nem lesz idő beavatni. De most ez így nehezebb lesz. Nehezebben fog bízni bennem, ha elmondom az igazságot. Csalónak is tarthat majd. Mi tartaná vissza ettől?

Nem tudom, hogy jó ötlet volt e visszaküldeni a cápák közé, mikor ennyit védtem. Ennyi erővel a halálos ítéletét is megírhattam volna… De vigyáz magára, és mások is vigyáznak rá…

Azonban itt az ideje egy szintet lépni. Itt az ideje elkezdeni a végjátékot, és ideje pontot tenni az ügy végére.

Most ismét megpróbáltak valakit kinyírni a gyerekek közül. Ez nem mehet így tovább.

Csörgött a telefonom, ez kiszakított a gondolataim között.

- Mr. Yoo…- vettem fel.

- Yeon igazgató… Lee Byung Hun állapota már javul, ne sokára haza is engedik.

- Remek. Úgy határoztam, Koreába látogatok pár nap múlva.

- Koreába? Nem veszélyes ez magának? Tudja, hogy keresik…

- Igen, tudom. De az unokahúgom most fontosabb.

- Teljesen megértem, uram.

- Nem sejtenek semmit, igaz? Nem tudják, hogy maga tudja, hol tartózkodom, ugye?

- Így van. De nem szeretném veszélybe sodorni a családomat ezzel. Tudom, hogy ígéretet tettem, hogy tartom a számat, de a helyzet kezd eldurvulni…

- Pont ezért utazom vissza. Hogy lezárjuk a dolgot végre valahára.

- Ez esetben… várjuk idehaza.

- Köszönöm. És ne aggódjon, a maga fiának semmi baja nem lesz. Ricky-nek becézik, igaz? Vége lesz ennek mihamarabb, és meg sem fogja tudni, hogy kapcsolatban álltunk. A fiad teljes biztonságban van.

- Hálás vagyok. Akkor, viszonthallásra.

Bontottuk a vonalat, és ujjaimmal kezdtem malmozni.

Te lány, te lány… hogyan mondjam el neked az igazságot, hogy az a legkevésbé fájjon?