2. évad - 16. fejezet

 16. fejezet
 Elárulni, aki elárult

Byung Hun szemszöge

- Elmegyek először zuhanyozni!- mosolyodott el Juniel, és nyomott egy csókot a számra.

- Menj csak!- motyogtam, de igazából nem nagyon figyeltem rá. Eszembe jutott, ahogy Jimmy betört ide, majd zavart arccal távozott. Semmi rosszat nem tettem, hisz csak megcsókoltam a menyasszonyomat, mégis elérte, hogy valahogy odabent egy árulónak éreztem magam. És tudtam is, hogy miért.

Az utolsó mondataim között volt, amikor elment négy éve.

Ha viszont tényleg az enyémnek kell lenned, úgyis megtalállak, és akkor nem menekülsz el többet...

Szinte egy ígéret volt, amit nem tudtam most betartani.

Tenyerembe temettem az arcomat, mikor kopogtak az ajtón. Átfutott az agyamon, hogy Ji Min az, de az előbbi üzenetéből, miszerint „élvezzem az éjszakát” nem tartottam valószínűleg, hogy visszajön. Odasétáltam, és kitártam az ajtót. Egy zavart arcú Changjo állt előttem.

- Mit szeretnél?- kérdeztem fáradtan.

- Juniel?

- Fürdik… De amúgy meg…- ráncoltam homlokomat- Honnan tudod, hogy itt van?

- Nemrég összefutottam Ji Minnel… Kicsit ki volt akadva, amiért…

- Amiért a menyasszonyommal vagyok?- vágtam félbe mérgesen.

- Nem! Vagyis leginkább nem ezért. Nem jött utána ide? Soo Aeről volt szó…

- Hogy mi?- meredtem meg. Soo Ae ügye bármelyik másik nőnél fontosabb lehet most. Ha ezt akarta elmondani, mikor berontott…- Hol van most?

- Soo Ae?- csodálkozott.

- Nem, barom! Ji Min!

- Nem tudom, én is őt keresem… Nincs a szobájában, se a toronyba, ahová menekülni szokott. Fura az a csaj, nem vagyok teljesen biztos benne, merre lehet… Azt hiszem, megint sikerült magamra haragítanom. Nem szereti, ha ítélkeznek felette. Makacs, mint a fene… Nem veszi fel nekem…

- Az… a picsába!- morogtam, majd a telefonomért nyúltam, és tárcsáztam a számát. Elég sokáig csörgött, mire végre meghallottam, hogy fogadták a hívást a másik oldalon.

- Hol a francba vagy, mindenhol kerestelek!- kicsit hangosabban szólaltam meg a kelleténél, és még igaz sem volt, hisz nem én kerestem, de nem is ez volt a lényeg most. Viszont nem a hangját hallottam először, hanem valami nagyon furcsa recsegő hangot. Majd a hangos zokogását. Mindkettőtől libabőrös lettem, és azonnal tudtam, hogy kurva nagy bajban van- Jézusom, mi történt? Mi ez a ricsaj!?

- Minden ég! Meg fognak halni! Miattam- a hangja szinte nem is emberi volt. Megijesztett, nem is kicsit.

- Picsába, hol vagy? Ez lovak hangja? Te…- nem tudtam rendesen gondolkozni. Észre sem vettem, olyan szorosan szorítottam a telefonomat, hogy annak tokja kissé megreccsent.

- Csak segíts… Segíts… L.Joe…

Egy koppanást hallottam ezek után, majd csak tovább azt a rémisztő hangot.

Francba, mi történt? L.Joe-nak hívott… nem lehet magánál.

Lenyomtam a telefont, és a kabátomért nyúltam, és már rohantam volna a kijárat felé, de Changjo megállított.

- Mi történt?

- Bajban van, segítenem kell!

- Ha elmondanád, akkor esetleg…

- A rohadt életbe is, nincs idő csevegni, szüksége van rám! Nem fog baja esni, míg én élek!- mélyen a szemébe néztem, hogy fogja már fel végre, hogy nincs vesztegetni való idő, majd a szemében mintha felismerés villant volna.

- Hova mész?- hallottam a fürdőm felől a női hangot, mikor már kikerültem volna az előttem állót. Juniel állt a mosdó ajtajában, egy köntösben, és nagy szemekkel nézett rám.

- Sajnos közbejött valami, ne haragudj!- de az sem érdekelt volna, ha haragszik, mert már kint is voltam a szobából, és Changjoval együtt rohantunk az autóm felé.

Mivel lovak hangját hallottam, biztos voltam benne, hogy a lovardánál van, ezért rendesen beletapostam a gázban, közben pedig magamban reméltem, hogy még nem túl késő. Hogy jól van, csak a telefonja romlott el. Mellettem Changjo is megfeszült, és egyenesen előre bámult az útra.

Már majdnem odaértünk, mikor szirénázást hallottunk. Tűzoltók.

- Ég a lovarda… És Ji Min ott van…- morogtam és még gyorsabbra kapcsoltam.

Nem telt sok időbe leérni a lovardához, és mikor megláttam ott Ji Min kocsiját, azonnal biztos lettem, hogy jó nyomon voltam.

A lovarda szinte egész épülete lángokban állt, a tűzoltók még nem érkeztek meg. Szememmel Ji Mint kerestem, de sehol nem láttam. Férfiak rohangáltak ide-oda, akik itt dolgoztak, vagy a környéken laktak.

- Ji Min!- ordítottam el magamat, de a tűz hangja elnyomott mindent.

- Lee Byung Hun!- hallottam meg ekkor egy kiáltást. Azonnal észrevettem az alakot, vagy tíz méterre guggolni egy sérült mellett. A védőnőnk volt az, és éppen egy sebesült férfit látott el. Azonnal hozzászaladtam.

- Ji Min?- kérdeztem magamon kívül. Ha meg is lepte a hevességem a munkatársam iránt, nem tette szóvá, csak fejével intett egyet balra, miközben meghúzta a kötést a sebesült karján, aki felszisszent. Fejét követve azonnal megláttam a sötét fűben fekvő lányt- Az életjelei stabilak, csak nincs eszméleténél. Sajnos egyedül kevés vagyok ide…- motyogta.

Az ájult csajhoz léptem, és azonnal arcára simítottam a kezem. Orránál éreztem az egyenletes levegővételét, de feltűnt pár horzsolás rajta, és a kosz, korom… Valószínűleg nem akarta annyiban hagyni a pusztítást, és a lángok közé akart menni.

- Vannak még odabent?- kérdeztem a nőt visszapillantva a lángoló épületre.

- Igen… de már nincs túl sok esélyük…

Nem akartam, hogy Ji Min hibásnak érezze magát, valaki halálának felelősségét a maga nyakába akassza. Így ledobtam a kabátomat, és az épület felé indultam.

Ji Min szemszöge

Kipattantak a szemeim, és ebben a pillanatban éktelen fájdalom hasított a fejembe. A gyér fény is megviselte a retinámat, és feltűnt, hogy bal kezemmel, valamit nagyon erősen szorítok. Egy másik ember kezét. Mivel fájt újra kinyitnom a szememet, ezért csak közelebb húztam magamhoz a kezet, mint egy mentőövet, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- L.Joe…- motyogtam, és egy kis mosoly szökött az ajkam sarkába.

- Majdnem…- motyogta egy férfihang, de mivel nem erre a hangra számítottam, hirtelen elkaptam a kezemet, és annyira elhúzódtam, hogy majdnem leestem az ágyról. Ágyról? Most jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, ismeretlen volt a hely.

Végül rápillantottam a mellettem ülő férfira, és leesett, hogy igazából nagyon nem kellett volna ekkora felhajtást csapnom.

- YongGuk…- motyogtam, mikor levegőhöz jutottam.

- Másra számítottál?- láttam rajta, hogy nagyon nem ezt szánta első mondatának, de kiérződött belőle valami furcsa keserűség.

- Nem, csak… rossz álmom volt.

- Ki az a Joe?- kérdezte.

- Hol vagyok?- néztem válasz helyett körbe megint.

- A válaszod után én is felelek!

- Nem fontos… Csak egy régi ismerős- motyogtam, és feltápászkodtam az ágyról, de kicsit megszédültem, és el kellett kapnia, le ne essek.

- Jól vagy? Az orvos szerint csak kimerült voltál, ezért ájultál el.

- Mi a franc tört…- túrtam a hajamba, mert igazából nem ugrott be semmi, majd, mint egy villámcsapás- Te jó ég!- kaptam a szám elé a kezem- A lovarda…

- Igen, leégett, de még idejében sikerült megakadályozni a tüzet, nem terjedt át az erdőre!- hajtotta le a fejét.

- És…- alig volt több suttogásnál a hangom, és nem is bírtam továbbmondani. És mindenki jól van?

- Pihenned kéne még és..

- Meghalt valaki?- vágtam a szavába.

- Én sajnos nem tudok az esetről, most szóltak csak, és azonnal rohantam… az erdész házában vagy, tegnap este történt, most reggel hét óra van.

Erdész háza… itt lettem volna Sapóval azon a viharos éjszakán? Kissé átalakították.

- És ki az, aki tudja, mi történt?- tördeltem a kezem.

- Byung Hun, de ő…- már nyúltam volna a telefonért, de megfogta a kezemet- De ő a rendőrségen van most…

- A rendőrségen?- tényleg úgy éreztem, hogy nem tudom, mi folyik itt.

- Ő is ott volt este, és tanúskodnia kell.

- Ott volt?- kérdeztem halkan, magam elé bámulva- De… jól van?

- Úgy tűnik igen, de neked pihenned kell! Nagy sokkhatás ért. Ha akarod, itt maradok veled, és…

- Nem, menj vissza az iskolába, tanítanod kell. Szeretnék egyedül lenni amúgy is…- fordultam be a fal felé, és magamra húztam a takarót. Nem akartam, hogy lássa pár kibuggyant könnycseppemet.

- Biztos, hogy jól leszel?

- Igen, biztos! Rohadt jól vagyok, nem látod?- kissé mérgesebb voltam a kelleténél, amit nem érdemelt volna meg, hisz tényleg semmi rosszat nem tett, de nem tudtam visszafojtani. Szégyelltem magam, de most semmi hangulatom nem volt hozzá. Byung Hunt akartam, mert vele tudtam érdemlegesen beszélni. Tudni akartam, mi történt, és ehhez mi köze a valós énemnek.

- Hívj majd fel, ha jobban vagy!- sóhajtott a fiú, majd megsimította a hátam a takarón keresztül, és hallottam, ahogy feláll, majd távozik.

Beletúrtam a hajamba, ami kissé összegubancolódhatott, mert beleakadtam, így inkább feladtam. Egy kis asztalkára volt étel téve, de egyenlőre nem éreztem magam éhesnek. Émelyegtem, de nem az étel hiányától, hanem egy szörnyű tudattól... a tudattól, hogy miattam állatok és emberek életének is vége szakadhatott.

*

Arra riadtam fel, hogy valami koppan az ablakon. Megrezzentem, hisz hajnal volt már, és ha csak nem valami állat keres esti menedéket, akkor valaki be akart jutni a szobába. Némán kibújtam az ágyból, és az ablak melletti falnak simultam, és kis lépésenként araszoltam felé. A szívem a torkomban dobogott. Útközben megláttam a földön egy seprűt, aminek nyele volt egy méteres, így fegyverként is alkalmazható volt. Felkaptam, és két marokkal szorítottam. Az ablak lassan elcsúszott. Szóval már biztos volt, hogy valaki be akar törni. Vettem egy mély levegőt, és felemeltem a nyelet, suhintásra készen. Majd csak a sötétben azt láttam, hogy alak ugrik át a párkányon, mire én egy jó nagyon ütöttem a hátának vélt testrészre. Elfojtottan felkiáltott, de már nem várta meg a következő ütésemet, egyszerűen kirántotta a lábamat, mire a földre vágódtam. Azonnal felém térdelt, és leszorított. Már készültem visítani, mikor a tenyere számra ragadt, és arcával egészen közel hajolt az enyémhez.

- Nyughass már, csak én vagyok!- bosszankodó hangját azonnal felismertem, ha még szemem nem is szokta meg teljesen a sötétséget.

- Byung Hun?- nyögtem fel, és a vergődésem alatta azonnal abbamaradt- Mi a francot művelsz? Van ajtó is!

- Picsába, nem akartam feltűnést!- szállt le rólam, és mivel rájött, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz, egészen a falig húzódott, ott meg nekidöntötte a hátát a hideg tégláknak.

- Mit keresel itt az éjszaka közepén?- én is jónak láttam a távolságot, így az ágyam szélének dőltem. Így volt köztünk legalább másfél méter.

- Látni akartalak…. hogy jól vagy-e. Sokat aludtál, pedig múlt éjszaka végig melletted voltam, csak aztán jött YongGuk, nekem meg menni kellett az rendőrségre…

- Tudod, hogy mi történt pontosan?- szorítottam ökölbe a tenyeremet.

- Miután beszéltünk, azonnal rohantam a lovardához Changjoval, hogy segítsek... Aztán már nem sok mindenen tudtunk segíteni…

- Mi történt?- halt el a hangom.

- Biztos, hogy hallani akarod?- nézett mélyen a szemembe.

- Igen, tudni akarom…

- Jó pár állat bent veszett… bár a legtöbbet sikerült kimenekíteni, így is volt… volt olyan, amelyik odabent már… annyira megőrült, hogy mikor kiszabadult, nos… nem lehetett kezelni, és….- nézte az arcomon a változást. Összeszorítottam a szememet, és el tudtam képzelni a legrosszabbakat- De nem ez a legszörnyűbb… a főnök… Kim úr, nos… őt nem tudták megmenteni! Sajnos meghalt a tűzben…

Elhagyott minden erőm, és még ültömben is sikerült jobban összecsúsznom. Körmöm mélyen bőrömbe hasított, annyira szorítottam az öklömet, hogy fel ne visítsak. De így is elkezdtek folyni a könnyeim.

Meghalt…

Meghalt…

Visszahangzott a fejemben.

Byung Hun észrevehette, hogy legszívesebben őrjöngenék, így mellém csusszant, és megragadta a két vállamat.

- Nem a te hibád, rendben? Érted? Ez nem miattad van! Nehogy ezt hidd!- szeme kétségbeesett volt.

- Én nem tudom… fogalmam sincsen már semmiről. Félek… Azt kívánom, bár sose jöttem volna vissza ide, és sose került volna senki bajba miattam. Mindenki boldog lenne nélkülem…- szinte magamon kívül motyogtam, majd hirtelen, mint egy gejzír, tört elő belőlem a hangos zokogás. A fiú gondolkodás nélkül a mellkasára húzott, és hagyta, hogy könnyeim átáztassák az ingét.

- Csss!- próbált csitítani, de én csak egyre jobban sírtam, és egyre jobban kapaszkodtam belé. Hátranyúlt a kis éjjeli szekrényhez, és levette a vizemet, és a nyugtatót, amit még odakészítettek nekem, majd szinte erőszakosan a számba nyomta, és még a vízből is itatott velem. Hagytam, mert nem volt erőm tiltakozni.

Lassan éreztem is hatását, egyre halkabban hüppögtem, és éreztem magamon, hogy betompulok. Valami lónyugtató lehetett. Vagy tíz perc múlva a karomat levezettem a fiú válláról, de ahogy az alkarjához értem, valami furcsát tapintottam ki. Felhúztam az inge ujját, és meglepetten pislogtam a kötésre.

- Megsérültél?- hajoltam közelebb.

- Csak egy karcolás!- de azonnal el is húzta a karját, hogy ne tudjam tovább nézni. Egyértelmű volt, hogy nem egy egyszerű kis karcolás. Annál jóval komolyabb.

- Ne hazudj!- mondtam halkan, kóválygó fejjel.

- Rá esett egy kisebb fa…- mikor felvontam a szemöldökömet, folytatta- Bementem az épületbe…- fordította el a fejét- Nem akartam, hogy meghaljon akárki, és te ezt magadra vedd… Tudod mi volt az oka, ami miatt egy pillanatig sem kételkedtem, hogy komolyan bajban vagy?- nézett végre rám, és szeme megbabonázott- L.Joe-nak hívtál.

- Igen, de csak mert… mert… Szükségem volt rád, és mikor legutóbb ezt éreztem, akkor még ez volt az a név, amit viseltél…

- Amióta visszatértél egyetlen egyszer sem érezted, hogy szükséged van rám?- nézett kérdőn rám. Most mit várt? Hogy mondjam el, hogy minden pillanatban szükségem lett volna rá, de ő… ő…

- Számít valamit, hogy mi a válasz?- húztam el a számat, és ki akartam kerülni a bűvöletéből, így gondoltam felállok a földről, de mihelyst megmozdultam, visszarántott. Mozdulni sem tudtam kóválygó fejemmel az erős tartásában.

- Talán…- mondta határozottan. Tulajdonképpen kimerített a zokogás, és nem utolsósorban a sok gyógyszer bennem altatóként is szolgált. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Ráadásul éreztem, hogy arcomon elszabadulnak ismét a könnyek.

- Biztos, hogy ez a legnagyobb problémánk?- kérdeztem alig hallhatóan.

- Nem hinném, hogy ez…- mutatott kettőnkre- probléma lenne!

Hogy nem lenne ez probléma?

Pislogtam rá párat, majd hirtelen felnevettem, de a nevetés inkább volt keserű, mint szórakozó, majd közelebb hajoltam a férfi füléhez és belesuttogtam.

- Nem vagyok a ribancod. Van barátom, és neked menyasszonyod. Minden, ami munkaviszonyon kívül köztünk történik, az nagy probléma.

- Megőrültél? Te is tudod, hogy nem így értettem…

- Pedig hányszor a fejemhez vágtad, hogy Juniel milyen tökéletes, és mellette nincs szükséged másra. Most mégsem vele vagy… Talán kompenzálnom kéne téged, amiért most velem megy el a drága időd?- biccentettem félre a fejemet, közelebb hajolva, de teljes megvetéssel beszéltem.

- Csak egy icipicit félre kéne tenni az óriási egódat, és rájönni, hogy csak segíteni akartam! De neked ilyenkor is elő kell hozni a sérelmeidet!- motyogta csalódottan. Igen, szabályosan csalódott volt. És hirtelen leesett, mit csinálok. Mivel felelősnek éreztem magam a lovarda tulajdonosa halála miatt, próbáltam Byung Hunban is a rosszat látni, hogy együtt szenvedjünk a bűntudattól.

Egy undorító, mocskos nő voltam, tele megbánással, sérelemmel, múltbéli fekete foltokkal, amiket bármennyire is sikáltam, nem lett halványabb, csak ki is vörösödött, és még vérezni is kezdett.

Ismét a pánikroham környékezett, így kicsire összehúztam magam, és igyekeztem remegve visszatartani az újabb könnyeimet. A fiúnak ez feltűnt, mert az orra alatt elmorgott egy „Picsába” tőmondatot, majd mellkasára húzta ismét a fejemet. Hallhattam a szívverését. Lassú volt. Nyugodt. Egyenletes.

- Megártottak a gyógyszerek és nyugtatók, nem vagy önmagad!- szorított erősen, én meg egészen beleolvadtam. Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy ki ő nekem. Csak tudtam, hogy ott biztonságban vagyok!

*

Egy ismerős illatot éreztem, mihelyst felpattantak a szemeim. És az illat forrását nem is nagyon kellett messze keresni. Rajta feküdtem. Legalábbis a fejem az egyenletesen mozgó mellkasán pihent.

Byung Hun békésen feküdt mellettem a kis ágyikóban.

Fejembe kúsztak az előző este történései, és ajkamba haraptam. Úgy viselkedtem, mint egy őrült. Jó, nem minden nap kap az ember halálhíreket, de kezelhettem volna kevésbé gyerekesen. Jézusom, dühömbe szinte felajánlottam magam a mellettem fekvőnek. Még jó, hogy ő legalább felnőttként tud viselkedni.

Szörnyen éreztem magam. Még mindig dolgoztak bennem a lovardában történtek, és a férfi látogatása is…

Végignéztem a nyugodtan alvó arcát, ahogy mélyeket szuszogott, és egy picit elmosolyodtam. Kisimítottam a haját a szeméből, és hirtelen nyomtam egy apró puszit a homlokára. Alig érezhetőt, nem akartam felkelteni, de reméltem, hogy ezzel pontot tehetek a mi kis utazásunknak a végére, amit a képzelet világában ejtettünk meg.

- Sajnálom- suttogtam- De nekünk akkor sem volt igazán esélyünk, mikor azt hittük, hogy van…

Óvatosan, vigyázva, hogy fel ne keltsem, kiléptem a takaró alól, és magamra kaptam a ruhámat, amit még aznap este viseltem. Ki volt készítve egy székre, majd telefonomat megfogva kisétáltam a szobából, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Odakint a már jól ismert konyhában éppen tett-vett az erdész, aki meglepődött, mikor meglátott.

- Nem akartam, felébreszteni még…- kezdte volna, nyilván tagadni akarta, hogy bejött, és látott, hogy nem egyedül voltam az ágyban, de elég egyértelmű volt.

- Őt még hagyja aludni!- szakítottam félbe- Nekem viszont mennem kell…

- Legutóbb is egy férfivel volt itt… a sors néha furcsán megismétlődik…- csóválta a fejét, mire megforgattam a szemem.

- És milyen mókás, hogy minden férfi más nő mellett köt ki végül… nekem meg marad a… - itt megakadtam, és hirtelen felnevettem- Emlékszik rá, mit tanácsolt nekem négy éve? Hogy kerüljem el a politikát, ne ártsam magam bele! Bár megtehetném, de beleszülettem, a bőröm alatt van. És ez az, ami úgy tűnik, hogy bármikor velem van, elkísér bárhová! Ez az, ami meghatároz!- tártam szét a karom.

- Drága gyermekem, ami meghatároz, az nem az, aminek születsz, hanem az akarat. Az a csöpp gondolatmorzsa biztos neked is az agyadban kóborol, hogy ki akarsz lenni.

- Én már nem hiszek sem mesékben, sem csodákban. Az az ember már rég nem lehetek…

- Feladod?

- Elhalasztom a következő életemre!- sóhajtottam fel, majd a fejemmel a szoba felé intettem- Ha kérdezné, hol vagyok, mondja meg neki, hogy akadt egy dolgom, utána visszamegyek dolgozni- majd kiléptem az ajtón. Azt hittem, hogy taxit kellesz majd hívnom, de megörültem, mikor megláttam a ház előtt a kocsimat. A kulcs is benne volt. Nyilván valaki idehozta az istállótól. Hálás voltam, akárki is volt. Beültem a kocsiba, és kifújtam a levegőt.

Visszamenni a suliba nem sok kedvem volt. Már biztos mindenki értesült a történtekről, és valószínűleg senki nem engem hibáztatott, mégis, az érzés bennem motoszkált, hogy valami nem stimmel… A fejemet egy fél percre a kormánykerékre döntöttem, próbáltam kitalálni a következő lépést.

De nem kellett sokáig gondolkozni magamtól. Csörgött a telefonom. De nem a mindennapi használatra való. Hanem a másik, amit a nagybátyámtól kaptam. Először azt hittem, hogy Zico lesz az, de ismeretlen szám volt. Senki más nem ismerhette ezt a kártyát… Először nem akartam felvenni, de végül győzött a kíváncsiság.

- Hallo?- szóltam bele kissé bizonytalanul.

- Drága Sun Ah…- nevetett a másik oldalon egy ismerős női hang, és mivel kocsik zaját hallottam a háttérben, egy utcai telefonfülkére tippeltem. hirtelen teljesen éber lettem- Mozgalmas nap volt, igaz?

- S… Soo Ae…- motyogtam, és próbáltam realizálni, hogy egy húsvér északi bérgyilkossal beszélek- Mégis hogyan… ezt a számot…

- Ne keresd az okokat! Elég, ha tudod, hogy megszerzem, amit akarok. És most téged akarlak. Találkoznunk kell!

- Persze, üljünk be egy kávéra! Nem lehetne engem kihagyni ebből?

- Nem, szívecském, nagyon is megvan az oka annak, hogy miért te vagy az, aki kell! Szóval a hely…

- Nem! Felejtse el! És engem is!- majd lenyomtam a telefont kalimpáló szívvel, és próbáltam lenyugodni. Basszus, basszus, basszus! Ez így nagyon nem okés! Soo Ae mindent tud! Mintha minden lépésemet látná, mintha egy kamera szegeződne rám, minden egyes pillanatban. De nem szabad neki engednem. Ha engedek, és belekeveredek, akkor bűntársa is lehetek egy északi kémnek. Az meg még inkább lehúzná a túlélési esélyeimet.

A telefonom ismét rezgett, és egy üzenetet kaptam. Egy képet. Egy képet egy ismerős alakról.

Ken volt az, amint éppen egy kávézóban ült Szöulban, és egy könyvet olvasott. Nem volt kétséges, hogy ezt is ő küldte. Ezúttal sem volt szám a feladónál, de biztosra vettem, hogy a lekutatás sem járt volna eredménnyel. Hisz ez a nő átkozottul körültekintő. És nem volt szükség mellékelt szövegre, hogy felfogjam, ez egy fenyegetés.

- Francba, francba, francba!- ütöttem a fejem a kormányba elkeseredetten. Pont Kent… aki nem tud semmit erről az egészről… Nem tudtam mit tenni, mindenkinek van gyenge pontja. Az enyémet kétségkívül megtalálták. Ken az életemet mentettem meg Franciaországban, meg is haltam volna érte. Sosem volt még annyira odaadó barátom, mint ő.

Két másodperc múlva megint jelzett a mobil. Az üzenetben csak egy GPS koordináta volt, semmi más. Így vetettem még a visszapillantó tükörben egy pillantást a házra, benne valahol a szundikáló Byung Hunra, majd összeszorítottam a számat, és elindultam, hogy eláruljam az országomat.

*

A GPS koordináta egy órányi autóútra lévő, már bezárt benzinkúthoz vezetett. Közel távol nem volt semmi, és senki. Maga az út is már egy nagyon régi, két város közötti kátyús út volt, amit már rég felváltott a sztráda, senki nem használta. Leállítottam a motort, és kifújtam a levegőt.

Most légy okos, Ji Min! Mi van, ha tőrbe csalnak?

Lassan kinyitottam az ajtót, és kiszálltam az autómból. Az épülethez sétáltam, és belestem a koszos ablakon. Bent sem volt élet. Megkerültem az épületet, de sehol senki. Biztos, hogy jó helyre érkeztem?

Visszafordultam volna a kocsi felé, de ekkor a hátam mögött hirtelen reccsent valami. Szembe akartam nézni azzal, akárki is volt, de egy pillanat múlva egy hideg csövet éreztem a tarkómhoz nyomódni.

Úristen…- nyeltem egy hatalmasat, és lassan, hogy nehogy félreértsék a mozdulatot, felemeltem a kezemet, és megköszörültem a torkomat.

- Soo Ae?- hangom nem hangzott túl erős ellenfélnek.

- Ne gondold, hogy ilyen egyszerű lenne- egy mély, rekedtes férfihangot hallottam- Lassan vedd ki a mobilt a zsebedből, és ejtsd a földre. Azt lekövethetik!

Úgy tettem, ahogy mondta. Mindkét telefonom a földön végezte.

- Okos kislány!- majd hallottam, hogy egy másik lépés is társul hozzá, aki felvette őket a földről, és zsebre tette- Na most indulunk tovább! Bocsáss meg, de még valami nélkülözhetetlen- majd az orrom elé tartott egy kendőt, aminek szagát már jól ismertem négy évvel korábbról. A kloroformos kendő egyhamar öntudatlanságba taszított.

*

Egy ütést éreztem az arcomon, majd hirtelen nedvesség is befolyt az orromba.

- Ébredj, drágaság!- rántott meg valaki, de a szemem csak fátyolosra nyílt, nem tudtam magamhoz térni. A hangok, mintha egy üvegburában lettem volna, úgy jutottak el hozzám.

- Hol van?- hallottam ekkor kissé tisztábban egy női hangot. Ezt már ismertem.

- Idehoztuk, ahogy kérte!- morogta a férfi.

- És mégis, miért fekszik a földön, és hogy mertek kezet emelni rá?- résnyire nyitott szememmel bemértem, hogy a nő a nagyobb darab férfi felé lépdel, kinyújtott karral. Aztán pár másodperc múlva leesett, hogy az egy pisztoly a kezében.

- Nézze, azt mondtam, hogy idehozom, nem azt, hogy pátyolgatom!

- Drágám… mint mondtam, ez a gyerek a vendégem, és nem a foglyom, de te úgy tűnik nagyon lassú felfogású vagy. Azt hiszed, hogy nem büntetlek meg?- lépett közelebb a férfihez.

- Nem ölne meg! Hisz mennyi mindenben a segítségére voltam!- hallatszott a férfi hangján, hogy kezd megijedni, hogy a nő esetleg komolyan gondolja azt a kezében tartott fegyvert.

- Ne hidd, hogy nem találok más olyat, aki pénzért az anyját is eladja…- egy percig még a kábaságomon keresztül is azt hittem, lelövi a pasit- De legyen, kapsz még egy esélyt…- majd leeresztette a fegyvert, és intett a fejével, hogy leléphet. Majd elindult felém. Ekkor már kissé tudtam forgatni a fejemet, így körbepillantottam, hogy hol is vagyok. Az már korábban is leesett, hogy poros földön fekszek, de most, hogy több irányba is elláttam, rájöttem, hogy egy nagyon régi és kissé romos gyárépületben valahol. Hideg is volt, poros is volt, és az oldalam eléggé fájt. Valószínűleg hozzávágtak valaminek a hurcolás során- akár szándékosan, akár véletlenül.

- Sun Ah!- guggolt le mellém a nő, és kissé félrebiccentette a fejét- Bevallom nem így terveztem az első találkozásunkat személyesen… Fel tudsz állni?- te jó ég! Hát én sem így képzeltem az első személyes találkozást.

- Nem maradhatok itt fekve? Ha esetleg valaki ránk talál, akkor egyértelmű, hogy nem jópofizni vagyok itt!- szűrtem a fogaim között, amire kissé felnevetett.

- Drágám, a telefonjaid nincsenek itt, nem lehet az alapján bemérni, és átvizsgáltunk, semmi nem vezet a nyomodra… Persze ez csak a biztonságot szolgálja, ne aggódj, már réges-rég megölhettelek volna, ha ezt tervezném…- majd megragadta a karomat, és elég váratlan erővel húzott fel. Ahhoz képest, hogy nem volt egyáltalán nagydarab nő, sőt! Mikor végre két lábon álltam, végignéztem rajta. A ruhája nem volt egyáltalán lepukkant, viszonylag stílusos is volt, haja szigorú lófarokba fogva.

- Mit vár el tőlem? Nem állok át északinak, ezt tudja jól…

- Szerintem már te is tudod, hogy jelenleg nem északi színekben ügyködöm, sőt… magasabb vérdíj van a fejemen, mint eddig bárkinek az országból… Bölcs vezérünk szemében tényleg fontos ékkő vagyok!- nevetett fel megint. A nevetése megrémisztett. Mintha mindent viccnek venne, még a saját rezsimét is, amit pedig az északiak szentnek tekintenek- Ne vágj ilyen arcot, drágám!- sóhajtott- Ha tudnád, amit én is, akkor nem hinnéd azt, hogy ártani akarok neked. Nem! Már mondtam, hogy alkut ajánlok.

- Nincs szükségem a segítségére, és nem áll szándékomban segítséget nyújtani sem… Így is, ha megtudják, hogy itt voltam, elővesznek, mint bűntársat!

- De te nem mondod el nekik, te is tudod!

- Miért ilyen biztos benne?- tártam szét a karom kissé elkeseredetten- Megfenyeget a barátaim életével?

- Nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy valaki ellened dolgozik a közeledben… És akkor sem, mikor azt mondtam, figyellek. És ha esetleg komoly bajod esne, ne adj isten halálodon lennél ott lennék… de… biztosítanom kell a saját életemet is, így, ha esetleg eljárna a szád illetékteleneknek, akkor lenne arra bizonyítékom, hogy bűntárs vagy. És nem csak te. Hanem a langaléta szöuli barátod is...

- Ken…- motyogtam- Nem tudná rábizonyítani.

- Ó, dehogynem… mint mondtam, többet tudok nálad. Tudod, milyen egyszerű megszerezni egy aláírást és ujjlenyomatot, hogy az valós legyen? Ugyan, ne szórakozzunk… Nem lenne egyszerűbb csak beleegyezni? És akkor nem kéne itt a gonosz elnyomó szerepébe tündökölnöm. Nem arra kérlek, hogy gyilkolj csecsemőket!- horkantott fel kissé.

- Akkor mit akar?

- Kell nekem egy könyv.

- És fél, hogy a terrorelhárítás egy könyvesboltban teperné le?- dőltem egy rozsdás oszlopnak, és úgy néztem farkasszemet vele.

- Nem egy akármilyen könyv… Bizonyára ismered Kim Yoon Shiket.

- Akit megölt?- vontam fel a szemöldököm az észak-koreai Nobel-díjas író gondolatára, akit még a tavaszi metrószerencsétlenség maga alá temetett.

- Miből gondolod, hogy én tettem?

- Talán meg két északi nem fér meg egy csárdában?- tettem úgy, mintha találgatnék. Nem volt kedvem közölni vele, hogy láttam az aktjában erre utalást, bár semmi biztosat, mindazon undorító gyilkosságok mellett, amit elkövetett.

- Mit szólnál, ha azt mondanám, tényleg én voltam?- biccentette félre a fejét kis hideg mosollyal.

- Megkérdezném, miért tette.

- Lehet, hogy a rezsim parancsa volt…

- Sajnos nem tudhatom ugye, hogy mikortól jár szabadon, hátrahagyva az elvtársakat…

- Nem vagy buta gyerek!

- Anyám családjának híresen magas volt az IQ-ja- jegyeztem meg, magam sem értem, miért.

Erre kissé felhorkantott.

- Mégis hozzáment egy politikushoz…- morogta, szinte nem is nekem címezve.

- Szóval mi az a könyv?

- A kézirata az Északi vagyoknak.

- Hol van?- bölcsebbnek láttam ezt kérdezni a miért helyett. Arra úgysem kaptam volna választ.

- Ha tudnám, nem kérnék tőled szívességet. Ennyire bízok benned! Nekem van más dolgom is, és te kevésbé vagy gyanús. Ne legyén feltűnő, de azért siess vele, kérlek. Majd én kapcsolatba lépek veled, nem adok meg inkább elérhetőséget érthető okokból.

- És még maga a bizalmatlan… épp most adom el a lelkemet. Remélem tudja, hogy van még egy kérdésem.

- Szinte vártam, hogy rátérj.

- A nővérem… Sun In…- elharaptam a mondatot.

- Ő a végső aduász, aki miatt biztosan végigcsinálod majd.

- A nővérem halott.

- Csak ahogy Yoon Sun Ah is, ugye?

- Nem hiszek magának!

- Nem, te nem tudod, hogy elhiggyed-e. Hisz akár igazat is mondhatok. Ezért fogsz végig mellettem állni.

- Ezért fogom végig gyűlölni!- köptem felé a szavakat.

- A gyűlölet motivál, helyesen teszed!- majd karórájára nézett- Nézzenek oda, milyen késő van… Ideje visszatérned, mielőtt gyanús lenne az eltűnésed, és a lovagjaid a keresésedre indulnának… Tudod, az anyád ágán nem csak az IQ-t örökölted, hanem a „túl sok férfi van a képben” szindrómát is- nevetett fel ismét- De ne bízz bennük, lehet, hogy segíteni akarnak, de amit ők segítségnek hisznek, nem mindig az. Ami most a lovardában történt, nem baleset volt... remélem tudod. És ezt Ő is tudja!- ledobott elém valamit. Lepillantottam rá, és azonnal megláttam egy fényképet. Lehajoltam érte, hogy felvegyem, és mikor megláttam, mi van rajta, szinte megdermedtem. a fülembe visszhangzott Byung Hun "nem a te hibád" mondata, pedig ennek ellenkezőjére a kezemben volt a bizonyíték. Alig pár napja megfenyegettek, hogy hárman halnak meg előttem. Nos, a képen a lovarda mellett álló kocsim volt, aminek szélvédőjére valaki egy papírt ragasztott, amire piros színnel (és jobb nem tudni talán, hogy a piros színt honnan nyerték) rá volt írva nagy betűkkel: ELSŐ. 
Byung Hun letakaríthatta. Hisz ő tudott még róla, mit jelenthetett.
- Nos... Élveztem a társaságod, drágám!- szakította félbe gondolatom Soo Ae- Most menned kell. És ne tépelődj azon, hogy elárulod az országod…- lépett egészen közvetlen mellém, és már láttam is a kezében a kendőt, ami tudtam, hogy ismét öntudatlanságba repít, és ahogy az orromhoz emelte, már szédültem is el, de még eljutott hozzám a mondata befejezése- Hisz ők is elárultak téged.