2014. november 30., vasárnap

20. fejezet

/Sziasztok! :) Már fel akartam rakni tegnap, csak el lettem "rángatva" moziba, és mikor este hazajöttem olyan forradalmi világmegváltó hangulatban voltam, hogy nem volt kedvem leellenőrizni :) Kicsit talán rendhagyó rész, de remélem tetszeni fog :) A közepe részt meg nézzétek el nekem, kitört belőlem az egykori magyar faktos^^/


Chapter 20
Édes otthon?

- Unnie!- már messziről hallottam a kiáltást, amihez hamarosan test is társult, és úgy ugrott a nyakamba, hogy azt hittem, hogy beledőlök valamelyik fáradt, "alig várja, hogy hazaérjen" utas ölébe, aki velem egyszerre szállt le a gépről.
Igen, Jessie azonnal rám ugrott, és az istenért sem akart leszállni. Na, ezt én magam sem akartam. Rég láttam már a lányt, és örültem, hogy ennyire boldog, hogy újra találkoztunk. A válla fölött megláttam a családomat, akik mosolyogva néztek rám. Emlékszem, milyen volt, mikor utoljára találkoztunk. Durcásan szálltam fel a gépre, nem is mosolyogtam, utáltam az életet, amiért bentlakásos suliba küldtek. Nem is tudom, hogy életük legnagyobb hibája volt-e. De talán már nem vagyok ugyanaz, mint aki akkor itt hagyta Los Angelest.
- Remélem, hogy jó voltál, míg nem voltam itt- igyekeztem a lányra szigorú szemekkel nézni.
- Majdnem minden nap beszéltünk- forgatta a szemeit. Igen, túl hamar eltanulta tőlem azt, hogy ne tisztelje nagyon az idősebbeket, de azért kapott tőlem egy nagyon gyenge kis tockost.
- Bolond lány!- nevettem, majd odasiettem a szüleimhez, hogy őket is egy ölelésben részesítsem, kis fél tesómmal együtt.
- Hogy vagy?- kérdezte mosolyogva anya, és ölelésébe zárt.
- Most, hogy itthon lehetek… jól!- viszonoztam a mosolyt.

*

- Mit nyomkodsz azon a telefonomon?- néztem Jessie felé a hátsó ülésen, míg kocsival a házunkhoz tartottunk.
- Beszélgetek valakivel- mondta oda sem figyelve rám. Eddig voltam érdekes, vagy akkor mi volt ez a színpadias nyakamba borulás.
- Kivel? Titkos hódoló?- löktem meg a vállát.
- Nem. Pót báty. Changjo- mondta, mintha egyértelmű lett volna. Elakadt a szavam, a  szemöldököm egy hatalmas nagy kérdőjel alakját vette fel, aminek a szemem volt a pontja.
- Mióta beszélsz te vele?- pislogtam.
- Nem is tudsz róla? Az előadásotok előtt beszéltünk, utána meg felvett kakaotalkra. Azóta szinte minden nap beszélünk. Nagyon rendes srác, örülök, hogy ilyen jóban vagytok!- lelkendezett.
Én meg nem tudtam hová tenni a dolgokat. Changjo beszél Jessie-vel? Miért? És miért állítja, hogy jóban vagyunk? Mi folyik itt?
- És miről szoktatok beszélni? Remélem, nem zúgsz bele! Sokkal idősebb nálad!
- Dehogy! Csak mindenféle dolgokról. Olyan, mintha tényleg a bátyám lenne!
Changjo húga, aki valószínűleg meghalt, Jessie-vel lehet egyidős. Biztos őt pótolja a kis barátnőmmel. Magamra erőszakoltam egy mosolyt, és végül nem voltam őszinte.
- Changjo aranyos srác. Örülök, ha megismerted!
De közben lázasan járt az agyam, hogy hogyan szakítsam meg a kapcsolatukat. 

*

Hazaérve körberohangáltam a házat, a szobákat, amiknek bezártságát pár hónapja utáltam, de most valahogy ez volt a szabadság a kastély falai után.
Pár napig csak élveztem a semmit tevést, hogy távol vagyok azoktól, akik csak idegesítenek, nincsenek szép szemű, szép mosolyú, szép kinézetű fiúk, akik az őrületbe kergetnek. Direkt egy délelőttöt szántam arra, hogy a régi képeket nézegettem otthon. U-kwon bogarat ültetett a fülembe azzal, miszerint szerinte csak oda voltam vágva arra a családi fotográfiára. De ez hülyeség. Már születésem óta voltak olyan képek, amin együtt pózoltunk a családdal. Igaz akkor kevesebb készült. Az igazság az volt, hogy anyám, miután elhagyta apa, akiről nem nagyon tudtam semmit, újra házasodott, de elég szegényen éltünk még Gongju-ban. Aztán jött egy váratlan lehetőség a cégnél, ide költöztünk, Amerikába, és bejött az élet. Röviden ez volt a története a dolognak. Így természetes, hogy régebbről kevesebb kép is maradt meg.
Jó volt otthon lenni. A fekete leves csak az volt, hogy anyáéknak a szünet második hetének felében, szerdán, el kellett utazniuk Kanadába, ahová én egyáltalán nem akartam velük menni. Főleg, ha cég dolgairól volt szó. De mondtam nekik, hogy ne aggódjanak, elleszek én egyedül is, legfeljebb áthívom Jessie-t.
De addig még volt mit átélni közösen, például a hétvégi partit. Amire először mentem el szívesen. Sokat voltam egyedül otthon, és hiányzott valamilyen társaság. Meg igazán kibírok ennyit, ha itt laknék még velük, heti szinten kéne ilyenekre járnom. Főleg ebben az időszakban van több ilyen rendezvény. Egyet igazán kibírok.
Anyáék alig győztek pislogni, hogy mi lett velem, amiért ennyire megváltoztam. Megváltoztam volna? Én magam, vagy csak a világnézetem? Vagy a kettő egy és ugyanaz? Jobb voltam olyannak, vagy a mostani énem az elviselhetőbb? Nem is tudtam… De annyira nem is gondolkoztam rajta. A szülők meg hadd rágódjanak rajta. Nem fogom elmondani a sulis aggályaimat. Azt senkinek nem mondom el, maximum, ha már biztos lesz.
Így nyugodtan készültem a fogadásra, felvettem egy viszonylag csinosabb ruhát, és ezúttal egy lapos talpú cipőt. Legutóbb, mikor kiment a bál estéjén a bokám, egy életre megutáltam a magas sarkakat.
A tükörbe nézve elégedetten állapítottam meg, hogy megtettem minden tőlem telhetőt a kinézetem érdekéért. Már csak az órát tettem a nyakamba, hogy megnyugtasson. Illett amúgy a ruhámhoz, így az sem zavart, ha kilóg.
Taxival mentünk a helyig, ahol a fogadást tartották. Egy impozáns épület volt, de sajnos megnézni sem tudtam, mi is a pontos neve, mert anya már terelt is befelé az előcsarnokba. Odabent minden gyönyörűen fel volt díszítve, mint valami esküvőre szokás, és azonnal kiszúrtam a terembe érve pár ismerős embert, akiket már korábbi ilyen rendezvényekről volt szerencsém ismerni. Voltak vegyesen amerikaiak, és koreaiak is, így nem éreztem magam kívülállónak. Igyekeztem elvegyülni, próbáltam mosolyogni azokra, akik fontos embereknek néztek ki. Valahol belül mégis hazugságnak éreztem. Talán jól mulattam volna, ha eljött volna Jessie is, de ő nem volt idevaló.
Megálltam bájologni pár ismerős cégvezetővel, akik érdeklődtek az iskoláról is. Nyilván hallották, hogy odamentem idén. Már épp úgy éreztem, hogy végeztem mindenkivel, aki előtt adnom kellett a jópofát, mikor… megakadt a szemem valaki olyanon, akire egyáltalán nem számítottam. Ő is felnézett, és mikor a tekintetünk találkozott, szélesen elmosolyodott.
Örülnöm kellett volna, hogy itt látom, de valamiért az első gondolatom az volt, hogy… már nem tudok elfutni. Pedig miért is futottam volna Kim Jong In elől? Kai sosem csapott be. De valamiért mégsem akartam, hogy az ottani életem rám találjon, legalább a szünetben ne!
De nem volt mit tenni, nem akartam megbántani, így mosolyogtam, és intettem neki egyet, mire felém sétált.
- Hogy kerülsz ide?- kérdeztem hitetlenül.
- Meghívást kaptunk, így eljöttünk!- vont vállat- Reméltem, hogy téged is láthatlak.
Erre rossz érzés lett úrrá rajtam. Miattam is eljött volna? De… miért?
- Ha csak ez kellett volna, adok egy képet magamról, amit nézhetsz!- sóhajtottam színpadiasan, hátha el tudom ütni egy tréfával az érzelmes dolgokat. Ha vele voltam mindig tereltem erről a témát. Magam sem értettem miért. Igazából nem bántam volna, ha nem mondd ilyen zavarba ejtő dolgokat.
- Az nem ugyanaz…- motyogott, majd összehúzta a szemét- Nem is örülsz nekem?
- Dehogynem!- ütöttem a vállára- Csak ma már túl sokat mosolyogtam, így elfáradt a szám!- adtam kevésbé értelmes magyarázatot.
- Akkor… táncolsz velem?- kérdezte lassan, kezét nyújtva. Kai túl kedves. Túl rendes. Sosem érdemelnék meg egy ilyen fiút. De mégis, nem tudtam ellökni magamtól. Nem is akartam igazán.
- Természetesen!
Így egészen sokáig együtt töltöttük az időnket, én folyton kerültem a kényes témákat, ő meg úgy tűnt, hogy valamilyen szinten vette a lapot. De valahogy mégis vissza tért rá mindig. 
Aztán egyszer megakadt a szemem a szüleimen. Láttam, hogy éppen egy ismeretlen koreai férfivel beszélgettek, nem akartam megzavarni őket, de mikor a tekintetem találkozott a nevelőapámmal, ő intett, hogy menjek oda hozzájuk.
- Bocsi, Kai, mindjárt visszajövök!- súgtam a fülébe, majd a szüleim felé siettem.
- Ő itt a lányunk! Mutatkozz be, kincsem! Minekünk oda kell menni a nagykövethez!- mondta anya, majd ott is hagytak kettesben az öltönyös úriemberrel. Na köszi!
- Jó estét!- hajoltam meg előtte kicsit félszegen.
- Te lennél Yoo Ji Min?- vonta fel a szemöldökét mosolyogva. Szimpatikus arca volt, olyan karakteres, jóképű. Bólintottam egyet- Én Yeon Nam Jong vagyok. Találkoztunk már, mikor egészen kicsi voltál, de az már régen volt. Most Manhattanban élek. Remélem, tetszik az a koreai elit iskola! Hallottam, hogy oda kerültél!
- Igen, tetszik!- feleltem lassan. Manhattan? Mint a telefonszám, ami sms-t írt?Jaj, állj már le, egy csomó ember él New Yorkban! Meg amúgy is, mi közöd van ehhez a férfihez?- Sajnálom, hogy nem emlékszem már magára.
- Nem baj. Nem haragszom. Nem kell mindenre emlékezni!- mosolygott töretlenül- A kis Jesamin hogy van?- erre elhűltem. Jessie családja nem mozgott nagyon ilyen körökben, csak egyszerű átlagpolgárok voltak. Honnan tud róla? Ki ez a pasi pontosan?
- Jól van, egészen megnőtt!- feleltem, igyekezve leplezni meglepettségemet.
- Ennek igazán örülök. De… az a medál…- mutatott a kint logó órára- Nem illik a ruhához. Szerintem tedd a ruha alá- mondta halkan, mint valami titkot, cinkosan, majd elnézett a vállam felett, és kicsit megfeszült- Nekem most mellem kell. Örültem a találkozásnak, Yoo Ji Min!- majd elsietett a tömegben. Meglepetten néztem utána. Ez meg mi volt? Én is hátra néztem, de nem láttam senkit, aki nem illett volna ide.
Megráztam a fejem, és elindultam a mosdó felé, hogy kicsit szusszanjak, így is olyan meleg volt a teremben, de a mosdó felé vezető úton megláttam egy ajtót, ami résnyire nyitva volt, és belesve, egy nagyobb könyvtárat pillantottam meg. Gyöngéim voltam a könyvtárak, így azonnal beléptem. Elmosolyodtam a könyvek láttán. Szép, antik polcokon, az illat semmihez sem hasonlítható… szinte éreztem, hogy az eddigi gondjaim elszállnak, ahogy az ujjamat végig húztam a könyvek gerincén. Ismerős bizsergő érzés támadt meg.
- Ji Min?- hallottam egy hangot, mire hátrafordultam.
- Kai? Hát te meg…- csodálkoztam. Azt hittem, bent maradt a terembe, nem gondoltam volna, hogy utánam jön.
- „A könyvek társasága (...) biztonságosabb, mint az embereké.” (Neil Gaiman)- furcsa volt, hogy nekiállt egy idézetet mondani, de biztosan fel akart vágni, hogy milyen művelt. Velem emberére akadt! Elmosolyodtam.
- „A könyvekkel nem igazán lehet elmenekülni, de megakadályozhatják, hogy az ember elméje véresre vakarja magát.” (David Mitchell)
- „Az a baj a könyvekkel, hogy mire kiderül, mi van bennük, már késő.” (Jeanette Winterson)- folytatta mosolyogva, mire vettem a lapot. Ez kihívás a javából. Lássuk, ki nyer!
- „A szakácskönyv az egyetlen könyv, amiről elmondhatjuk, hogy boldoggá tette az embereket.” (Joseph Conrad)- vágtam rá az első mondatfoszlányt, ami az eszembe jutott.
- „Az elbűvölő nem feltétlenül egyenlő a boldoggal.” (Julia Quinn)
- „A szépség bizony veszélyes. Csalóka, mert az emberek hajlamosak a szépet olyan jellemvonásokkal felruházni, amelyekkel a valóságban nem rendelkezik.” (M. C. Beaton)
- „A szép mindenütt jelen van, csak kevesen veszik észre.” (Konfucius)- lépett közelebb.
- „Az ember számára akkor érthető a világ, ha emberi léptékűvé teszi, ha ráüti a bélyegét.” (Albert Camus)
- „A világ olyan templommá vált, amelyben nem tudunk énekelni, tehát ordítunk.” (John Cage)- ez meglepett tőle.
- „A nagy változások mindig olyankor történnek, amikor a legkevésbé várjuk őket.” (Paulo Coelho)
- „Ne a változástól, az állandóságtól félj!” (Lao-ce)
- „Csak a legokosabb és a legbutább ember nem változik.” (Konfucius.)- dőltem a könyvespolcnak.
- „Vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra nincs is igazi ösvény.” (Thomas Mann)- a szeme kicsit elfelhősödött.
- „Az ember talán hajlamos a túlzásokra, hogy szándékosságot lásson ott is, ahol lehet, hogy merő véletlen.” (Agatha Christie)- mondtam lassan.
- „Véletlennek azt nevezzük, amikor a számításaink kudarcot vallanak.” (Albert Einstein)
- „Minden, amit el lehet képzelni, az valóságos.” (Pablo Picasso)
- „A tapasztalat igazolja, hogy aki nem bízik semmiben, az nem csalatik meg soha.” (Leonardo da Vinci)
- „Barátok között a bizalom hiánya olyan hiba, amely jóvátehetetlen lesz, ha szóvá teszik.” (Friedrich Nietzsche)
- „Aki folyton a bizalmadról akar megbizonyosodni, az fog elsőként elárulni."- még közelebb lépett, szinte már közvetlenül előttem állt. Mikor legközelebb megszólaltam már a hangom is remegett egy kicsit.
- „Egyik árulás maga után vonja a többit. Egyik hazugság a másikat. Minden titok újakat szül.” (Krystyna Khun)
- „Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő közülük halott." (Benjamin Franklin)- nem tetszett, hogy ilyen pesszimista dolgokat idéz.
- „A titoktartás legjobb módja elhitetni az emberekkel, hogy már tudják a választ". (Frank Herbert)- próbálkoztam.
- „Ez a fájdalom lesz neki a legszörnyűbb: mert nincs nagyobb kín annál, mint ha az ember bosszút akar állni és nem tud bosszút állni.” (Nyikolaj Vasziljevics Gogol)
- „Mielőtt bosszút állnál valakin, két sírt áss!” (Konf.)- vágtam rá. Sosem tartottam a bosszút jó megoldásnak semmire.
- „A halálod egy szó, amit mások fognak kimondani.” (Paolo Santarcangeli)- hagyja már abba! nem tetszett, hogy ilyen áthatóan nézett rám, miközben ezt mondta. Kicsit meg is ijesztett, hiába nem voltak ezek a saját gondolataink.
- „Aki soha nincs egyedül, az nem ismeri meg önmagát. És aki nem ismeri önmagát, az fél az ürességtől.” (Paulo Coelho)- a végére elhalkultam, mert az arcomra simította kezét, és végighúzta ujjait bőrömön. Mozdulni sem mertem.
- „Ha valaki önmagával harcol, az a baj, hogy akkor is veszít, ha nyer.” (Caitlin Moran)- mosolyodott el kicsit szomorkásan.
- „Micsoda vad dolgokat képzel az ember, ha kedves önmagáról van szó, és mekkorát téved!” (Jane Austen)- suttogtam.
- „A gyémánt nem ismeri tulajdon értékét.” (Honoré de Balzac)- a homlokát az enyémnek támasztotta, és gyorsan vette a levegőt, mint aki fél valamitől. Én személy szerint féltem is.
- Ji Min…- hunyta le a szemét, úgy suttogott- Megcsókolhatlak?
Elkerekedett a szemem. Várható volt, hogy ha ilyen közel jött hozzám, szinte belemászott az intimszférámba, mégis…
„Meg foglak csókolni!”- Byung Hun csak így közölte. Eszembe jutott valamiért az a csók, és a gyomrom összeugrott. Kai mindenesetre beleegyezésnek vehette a hallgatásomat, mert finoman közelebb hajolt, és nagyon puhán a számhoz érintette a sajátját. Lehunytam a szememet, és álltam ott, hagyva magamat sodródni az árral. Mi rossz van abban, amit teszek? Igyekeztem beleélni magamat, hogy egy ilyen tökéletes srác megcsókolt. 
De az agyamba beletolakodott egy másik kép, ami sokkalta erősebb volt a jelen pillanatnál. L.Joe szája az enyémen, ahogy a falnak tol, ahogy a hajába túrok… Az elsöprő érzés, miszerint nem akarok megállni… Aminek most nyoma sem volt…
Pedig én Kai-ra akartam koncentrálni. Senki másra. Miért nem takarodik a fejemből az a hülye idióta? Miért rontja el a pillanatomat? Miért…?
Érzel valamit, Jimmy?
Ebből elég volt. Mert igen, akkor éreztem valamit, most meg csak zavarodott vagyok! Finoman eltoltam magamtól Kai-t, és ajkamba haraptam. Nem mertem a szemébe nézni.
- Kai… ez nekem most nagyon nem megy…- motyogtam, mire elengedett.
- Szeretlek Ji Min!- sóhajtotta kicsit fájdalmasan, mire még jobban összeszorítottam a szememet. Nem, ezt nem mondta ki- De te nem szeretsz engem, igaz?- folytatta.
- Kai…- nyöszörögtem, és ránéztem kérlelő szemekkel. Nem is tudom, mit akartam tőle. Hogy vonja vissza, amit mondott? Régen úgy gondoltam, hogy ha egy helyes srác szereti az embert, az hatalmas megtisztelés. Sosem gondoltam, hogy ez inkább csak teher.
- Ne! Ne mentegetőzz. Nem vagy hibás, ha nem szeretsz valakit. Csak mégis rosszul esik- mintha a szívembe döfött volna egy tőrt. Nem is egy tőrt, hanem a tőrt, amit előtte én szegeztem neki- Azt hittem, hogy meg tudsz szeretni, de te… téged nem lehetni lekötni. Azt hiszem, hogy talán az lenne a helyes, ha azt mondanám, hogy küzdeni fogok érted. De nem tudom, hogy lenne e értelme- halkult el, majd még egyszer mélyen a szemembe nézett- „A küzdelem során mindig azt keressük, hogyan védjük gyenge oldalunkat, miközben az ellenség oda csap le, ahol védtelenek vagyunk, oda, amiben a legjobban bízunk.” (Paulo Coelho)- a homlokomra nyomott egy csókot, majd gyorsan megfordult, és kisietett. Láttam a szemén, hogy mennyire megbántotta a visszautasításom. Mégsem mondtam neki semmi biztatót. Egyenlőre nem láttam kiutat a saját magam gyártotta útvesztőmből. Nem mondhattam neki, hogy várjon rám. Hogy majd szeretni fogom. Talán nem is tudok szeretni senkit. Rohanok valami olyasvalami után, és vágyom rá, amitől sosem kapok boldogságot. Aki sosem okoz nekem örömet. Nem szeretem őt sem. Csak mint szarka a csillogó tárgyra… vágyok. Észre sem vettem, hogy kigördült a szememből egy könnycsepp. Annyira utáltam magamat. Megfosztottam magamat valami olyantól, ami mellett lehet, hogy sokkal, de sokkal boldogabb lehettem volna.
De… Kinőttem már a tündérmesékből, hogy azt higgyem, valahol az út végén majd rám is vár a boldogság.
Őt talán most elvesztettem... örökre!

Suzy szemszöge

Unottan kevergettem a poharamban lévő italt, amit az egyik asztalról vettem el. Nem tudtam, már hányadszor vettem részt ezen a puccos eseményen. És nem tudtam, hányadszor mondtam el, hogy én nem akarok itt lenni. De kit érdekel? A szüleim nem az a faj, aki megérti a gyerekét. Vagy egyáltalán figyelembe veszi más nézőpontjait is. Megint veszekedés lett belőle, és megint én vesztettem. Már alig vártam, hogy vége legyen a szünetnek, és visszamehessek a suliba.
Sajnáltam, hogy nem nyertük meg azt a hülye túrázós versenyt, mert akkor elmehettem volna a nagynénémhez Kínába, és nem kellett volna a családommal dekkolni. Bevallom, még Ji Min idegesítő viselkedése is elviselhetőbb ennél, meg Sulli szószátyársága.
De nem volt szerencsém. Itt kellett ülni ezen a fogadáson, csupa befolyásos ember körében, miniszterekkel, és egyéb pénzeszsákokkal. A fogadáson, amin két éve meghoztam életem egyik legrosszabb döntését. És az a rossz döntés most is itt volt a teremben, igaz igyekeztem nem tudomást venni róla. Pont úgy, ahogy ő sem rólam.
- Szia Suzy!- köszönt Chunji, mikor elsétált mellettem, és már ment volna tovább, mikor megtorpant, és visszafordult- Sulli nem jött el?
- Nem, ő elutazott- mondtam szórakozottan. Igen, a fiúk is itt voltak, Niel és Ricky kivételével, akik Európába utaztak.
- És te mitől vagy ilyen mélabús?- igyekezett beszélgetést kezdeményezni a fiú, de csak szememet forgattam rá.
- Mert itt vagy, rabolod az időmet, és szívod előlem az oxigént. Majd akkor gyere vissza, ha tudsz fotoszintetizálni! Ja, hogy ahhoz zöldre kéne festeni a hajadat? Ezt elfelejtettem!- majd felálltam, és elsiettem mellette, már amennyire ebben a gyilkos cipőben sietni lehetett. Kicsit bántam, hogy ilyen nyersen fogalmaztam, de ez a hely ezt a hatást váltotta ki belőlem.
Magam sem értettem, miért oda menekültem, ahova két éve. Nem is tudom, mi vonzott ode. Talán ott távol lehettem a benti hazug mosolyoktól, a hamis ígéretektől, és a befolyásosság fullasztó légkörétől.
Az az erkély volt a lehető legtávolabb a bent tomboló érdekektől. Örültem, hogy felkaptam a kis kabátomat is, mert nagyon hideg volt odakint.
Csendesnek épp nem volt mondható, hisz a hotel Szöul belvárosában volt, így az este elsuhanó autók zaja megtörte a nyugalmamat. Rátámaszkodtam a korlátra.
Bárcsak tudnék repülni… Olyan jó lenne. Talán meg kéne próbálni? Talán meg kéne próbálni, és zuhanás közben rájönni, hogy bármennyire is akartam azokat a szárnyakat, nem nőttek a hátamra…
Megráztam a fejemet. Nem. Nem lehet. Talán akkor sem mernék repülni, ha szárnyaim lennének.
Éreztem, ahogy az arcomon végigfolyik egy könnycsepp, és nem is nyúltam oda, hogy letöröljem. Hagytam, hogy lefolyjon, és a csepp szétterüljön a korláton.
- Mit keresel itt?- hallottam egy hangot, amitől összerezzentem. Összeszorítottam a szememet, és éreztem, hogy a kezem remegni kezd. Két éve ugyanez történt. Deja vu…
- Suzy, azt kérdeztem, mit csinálsz. Hideg van. Menj be!- jött közelebb.
- Menj innen!- igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom.
- Nem gondoltam, hogy itt talállak!- mondta tovább, nem tágítva.
- Miért érdekellek én téged?- fordultam meg végül, hogy szembenézzek vele- Min Soo… könyörgöm, hagyj békén.
- Te sírtál?- lepődött meg a fiú.
- Ne… Vagyis igen. És akkor? Gyengének látszok? Örülök neki. Most meg mehetsz!
- Mi a baj?- kérdezte tovább. Láttam a kezében egy üres poharat. Ezek szerint ivott is- Mi a baj?- kérdezte megint, mire akaratlanul is megjelentek a szemem előtt a két évvel ezelőtti események.
Ugyanez az erkély, ugyanez a két ember…
- Suzy? Mit keresel itt?- toppant C.A.P a kis erkélyre, ahova akkor is menekültem.
- Olyan fullasztó odabent!- pirultam el kicsit. Nem mondanám, hogy jóban voltam a külügyminiszter fiával, hiába jártunk egy osztályba. De mindig is ő tetszett a legjobban. Olyan férfias volt. Tetszett a kisugárzása. Csak nem nagyon volt az a csajozós típus.
- Tényleg az. Csatlakozhatok?- vonta fel a szemöldökét, mire bólintottam egyet. Naná, hogy csatlakozhat- Feltűnt már, hogy nem nagyon bírod az ilyen eseményeket- jegyezte meg.
- Jó szemed van! Nem vagyok idevaló.
- Ez esetben… végre találtam valakit, akivel hasonlítok!
Így alakult, hogy egészen sokat beszélgettünk ott azon az erkélyen. Min Soo kicsempészett egy borosüveget is, amit megiszogattunk lassan ketten, közben egyre felszabadultabbak lettünk. Egyre közvetlenebbek. És én egyre jobban éreztem, hogy bele vagyok zúgva a fiúba.
- Nincs semmi baj. Egyedül szeretnék lenni- fordultam a fiúhoz.
- Régen nem voltál ilyen savanyú képű- csóválta a fejét. Talán többet ivott, mint egy pohár. Talán nem is tudta, mit tesz.
- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó fej vagy!- mosolygott a fiú, kicsit meglökve a vállamat.
- Én viszont igen. Vagyis reméltem- kuncogtam iskolás lány módjára.
- Tetszem neked?- kérdezte meg egyenesen. Nem tudtam, hogy tagadnom kéne-e, vagy zavarba jönnöm, de úgy döntettem, őszinte leszek.
- Igen, tetszel.
Erre kicsit csöndben maradt, elnézett a korlátra támaszkodva messzire. Azt hittem, hogy most tettem tönkre azt a kis kapcsolatot, ami kialakult közöttünk az este folyamán.
- Sa… sajnálom, ha ez…- kezdtem volna mentegetőzni, de ekkor megfordult, és pillantásával belém fagyasztotta a mondandómat. Olyan átható nézés volt.
- Nincs mit sajnálod- mondta, majd finoman kezébe vette az arcomat, és odahajolt, hogy megcsókoljon. Azt hittem, hogy ott halok meg a meglepettségtől. Boldog voltam, majd szétrobbantam. Min Soo, a nagy C.A.P, a bandavezér megcsókolt. Engem. És olyan finoman, mintha attól tartaná, hogy összetörök. Lassan átkarolta a derekamat, és jobban magához húzott. De még mindig nem volt durva. Szinte beleolvadtam a karjaiba. Szinte elsírtam magam a boldogságomban. Lassan kezdett egy kissé sürgetőbbé váltani, amivel szintén készségesen vettem fel a versenyt.
- Min Soo…- motyogtam az ajkai közé.
- Mondd csak, hercegnő!- mosolygott, apró puszikat nyomva állam vonalára.
- Szeretlek!- erre mintha kicsit meglepődött volna, de nem szólt egy szót sem, csak megragadta a karomat, és elkezdett húzni magával be a terembe, de csak hogy az egyik kijárathoz siessünk, ami a hotel többi részébe vezetett. Behúzott a liftbe, és felmentünk az egyik emeletre.
- Ilyenkor nem szoktunk hazamenni, mindig van egy szoba- mutatta fel a kis kártyáját. Meredten néztem rá. Most azt akarja tenni velem, amire gondolok? Na, nem mintha olyan konzervatív lány lettem volna. Hisz mindig lázadtam. És a tény, miszerint ő is akar engem, szinte felrobbantott.
Alig értünk be a szobába, ismét az ajkaimnak esett. És hát… mondhatni úgy, hogy talán az alkohol jótékony hatására is, de nem álltunk meg ott.
Még mindig az élménytől sokkos állapotban pihegtem, mikor a fiú elkezdett öltözködni. Meredten néztem rá, amit észrevett, és kicsit sóhajtott.
- Öltözz fel te is, és menjünk!- a hangja ezúttal kicsit hűvös volt.
- Min Soo, te…- kérdeztem egy kicsit rémülten.
- Suzy, nézd! Ez nagyon jó volt, de… nekem nem jelentett semmit. Felejtsük el, jó? És maradjunk barátok!
Igen, ezt mondta. Emlékszem rá, hogy könnybe lábadt a szemem, és akkora pofont kevertem le neki, amiben minden keserűségem benne volt. Majd gyorsan felkapva a ruháimat kirohantam szégyenemben a szobából.
Mikor már azt hittem, hogy találok valakit, aki fény a kilátástalan életemben, aki mellettem áll, mikor ilyen szörnyű szüleim vannak… ő is elárult. És csak kihasznál. Aznap változott meg bennem valami. Már nem bíztam meg szinte senkiben. Már nem érdekelt senki. Semmi nem kötött le. Olyan lettem, aki csak él, teszi a lépéseket, de nincsen konkrét célja. Folyt ki a kezemből az idő, és én hagytam. Nem voltam boldog.
- Neked is eszedbe jutott az az éjszaka?- kérdezte közelebb sétálva, mire automatikusan hátráltam. Tényleg sokat ivott.
- Milyen éjszaka?- tettettem a tudatlant.
- Két éve… sokkal melegebb volt. Most nagyon hideg van!- mondta.
- Igen, melegebb volt- suttogtam magamban.
- Azóta te is hidegebb lettél… Seggfej voltam, igaz?- csóválta a fejét, és megtámaszkodott mellettem a korláton, ezzel beszorítva engem.
- Kopj le rólam, C.A.P- direkt nem hívtam a rendes nevén- Még jó, hogy Ji Min nem tudja, mekkora görény vagy. De ha így folytatod, elmondom neki.
- Ji Min rendes lány… azt hiszem- mondta elrévedve.
- Tetszik neked?- kérdeztem, bár tudtam a választ. Elég régóta egyértelmű volt a helyzet. Igazából sajnáltam Ji Min-t. Mert ő nem tudta, kikkel van összezárva. De ő legalább nem volt olyan bolond, mint én, és ugrott az első helyes srác karjaiba.
- Igen. Már rég nem éreztem ilyet- sóhajtotta. Kicsit rosszul esett, hisz épp most vallotta be, hogy valaki más érdekli. Na, nem mintha engem ez érdekelt volna, de bántotta az önbecsülésemet.
- De neki L.Joe tetszik!- vágtam a képébe az igazságot. Sosem mondta ki a lány, de láttam a szemén. Utálja, de nagyon tetszik neki. Vonzódik hozzá. Ő is olyan hülye, hogy pont olyanhoz, aki csak bántja.
- L.Joe? Ugyan már!- nevetett fel a fiú, de a szeme kicsit összeszűkült- Előbb tetszene neki Kai…
- Talán…- vontam vállat- Hát akkor menj, és fektesd le őt is, hogy utána eldobhasd!- ki akartam kerülni, de elkapta a csuklómat, és visszahúzott.
- Féltékeny vagy?- kérdezte halkan, és talán kicsit fenyegetően.
- Hogy én? Miről beszélsz?  És ne rángass, engedj el!
- Nem, amíg nem válaszolsz!- folytatta ingerülten.
- Engedd el!- jött a hátunk mögül a hang, mire a fiú engem foglyul ejtő keze lehullt, és mérgesen fordult L.Joe felé, aki az erkélyajtóban állt.
- Minek jöttél ide, mikor nem is a te ügyed?- kérdezte ingerülten az újonnan érkezettet. Erre a szőke fiú csak felvette a szokásos arckifejezését, amitől az embernek viszket általában az ökle, hogy hadd simogassa meg vele azt a tökéletes arcot. De ezúttal nem az én fogam fájt L.Joe lesajnáló képének letörlésére.
- Csak épp erre jártam. És gondoltam, hogy feszült a helyzet- dőlt az erkélyajtónak, mintha még jól is szórakozna. De most az egyszer hálás voltam neki, hogy megjelent.
- Te már csak tudod!- nevetett fel keserűen Min Soo, és már én is úgy éreztem, hogy közbe kéne szólnom, mikor megcsörrent a telefonom, amit a kis retikülömbe tettem még. Mindenki rám kapta a tekintetét, míg én kiszerencsétlenkedtem a kis rezgő készüléket, és megpillantottam rajta Ji Min nevét. És sajnáltam a már már baráttá minősült lányt, nagyszerű alkalom volt a revánsra.
- Várj, ha most itt Szöulban este kilenc van, akkor LA-ben… ma hajnali négy. Miért is nem alszol?- vettem fel köszönés helyett. Feltűnt, hogy mindkét srác figyelme kiteljesedett. Hát persze, mindketten tudták, hogy Ji Min van Los Angelesben.
- Suzy, nagy szarban vagyok!- hallottam a vonal másik végéről.
- Adj hálát az égnek, hogy legalább nem hullámzik!- mondtam sóhajtva.
- Figyelj, ha nincs kedved beszélni, akkor le is tehetem!- hallottam, hogy kicsit tényleg zaklatott, ezért nem szívtam tovább a vérét.
- Nem tegnap este volt nálatok az a parti? Még mindig tart?- kérdeztem.
- Nem, már rég vége, csak az a helyzet, hogy… szóval… itt volt Kai is…- fejezte be halkan, mire meglepődtem, de ki akartam használni a helyzetet, hogy most visszaszúrjak a fiúknak.
- Szóval találkoztál Kai-val?- hangsúlyoztam ki, élvezve a két fiú meredt tekintetét.
- Igen, erről beszélek. És… megcsókolt.
Gratulálok Kai, végre léptél…- gondoltam magamban.
- Csókolóztatok?- kérdeztem ismét vissza.
- Suzy, mi a fene bajod van? Valami bunkót kéne mondanod. És nem, nem csókolóztunk, csak megcsókolt.
- Szóval élvezted. Le is feküdtetek?- tettettem elhűlt hangot.
- Suzy!- ordított bele a telefonba, hogy el kellett tartanom magamtól a készüléket- Figyelnél rám? Eltoltam magamtól, és megmondtam neki, hogy ez nekem nem megy…
- Mi az, hogy nem megy! Ji Min, nagylány vagy már!
- Nem is tudom, miért hívtalak fel- sóhajtott- Nem is vártam mást. Van ott veled valaki?- lett gyanakodó.
- Ó, csak C.A.P és L.Joe. Mondd csak!- vigyorogtam, mire hallottam, hogy a vonal másik végén valaki elejt valamit, majd Ji Min fenyegető hangját hallottam.
- Remélem, tudod, hogy meghalsz!
- Egyszer biztos. De most aludj. És álmodj Kai-val- nevettem, mire lenyomta. Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, amiért vele szúrtam ki, de a két fiú feje bármit megért. Le sem tagadhatta volna egyik sem, hogy vonzódnak a lányhoz. Min Soo be is vallotta, L.Joe meg csak szimplán ideges, ha valaki hozzáért a barátnőmhöz, így… elég egyértelmű volt a dolog. Csak ő épp nem tudja kimutatni az érzéseit.
- Bunkóság más telefonálását hallgatni- csóváltam a fejemet.
- Ji Min Kai-val van?- kérdezte meglepetten C.A.P.
- Kérdezd meg tőle- vontam vállat, és el akartam sétálni mellettük, de L.Joe halk hangja még megállított.
- Illenek is egymáshoz.
Erre felé fordultam, és elmosolyodtam.
- Tényleg úgy gondolod?- kérdeztem provokálva, majd besiettem az emberek közé. Igen, sosem gondoltam volna, hogy egy nap ez a benti fullasztó légkör jobban fog esni, mint az a kinti, eldugott erkély…

*

Ji Min szemszöge

Minek is hívtam fel Suzy-t? Mit vártam? Hogy majd ad valami tanácsot? Miért nem Sulli-t hívtam? Ah, miért volt ott Sapó és Byung Hun?
Az ágyamra vetődtem, és az arcomat a párnába temettem. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Mi volt ez a nap?
Miért nem viszonoztam Kai csókját? Miért utasítottam vissza? Hisz olyan aranyos!
Ki ez a manhattani ember?
Miért kérdezett rá Jessie-re?
Mi nem tetszett neki a láncomon?
Miért szívatott meg ennyire Suzy? És most miért hiszik a fiúk azt, hogy én és Kai… bármit is csináltunk? És ezt miért idegesít engem? Hadd higgyék!
Ingerülten fordultam egyet az ágyon, és igyekeztem elaludni. Végül, órák, vagy csak percek múltával sikerült is. De alighogy lehunytam a szemem, fel is ébredtem. A telefonom csörgött valahol, de már nem tudtam, hogy hol is lehet, így zombi üzemmódban indultam el a hang irányába, még leragadt szemekkel. Már szinte biztos voltam benne, hogy elhallgat, mikor megtaláltam. Mivel nem ismertem a számot, aki keresett, ezért ásítottam egyet, és fülemhez emeltem.
- Igen?- a hangom rekedt volt, és nyűgös.
- Mit csinálsz te, hogy nem veszed fel a telefont?- kérdezte valaki ingerülten, mire el kellett tartanom a fülemtől a telefont, és újra a számra néznem, hogy nem csal-e meg a fülem. De hát tényleg nem volt meg neki a száma.
- L.Joe?- a hangom az átlagnál magasabban szólt ezúttal.
- Gratulálok, a felfedezésedért Nobel díj jár- kicsit felnevetett. Valami nem stimmelt.
- Te ittál?- kérdeztem meglepődve. A fiú hangja tényleg olyan volt, mintha már lett volna benne valami.
- És ha igen?
- Jó, de tudnod kell, hogy itt még csak reggeli hat óra, ott meg gondolom holnap hajnal. Menjél aludni!- sóhajtottam, de közben valahol odabent dörömbölt mindenem, hogy újra hallottam a hangját.
- Nem megyek. Miért vetted fel későn a telefont? Tudni akarom. Van ott valaki veled?
- Egyedül vagyok! Kinek kéne itt lennie? Csak épp aludtam.
- Azt hittem, ott van Kai… ha már így összemelegedtetek!
- Hallottad, amit Suzy mondott? Ő hülye, nem is történt közöttünk semmi, csak épp megcsókolt. Na, nem mintha bármi közöd lenne hozzá- tettem hozzá gyorsan. Fogalmam sincs, miért közöltem vele ezt az infót. Valahogy magam sem értettem, miért akartam ezt tisztázni...
- Tök mindegy. Én csókoltalak meg előbb-nevetett fel, mire a szememet forgattam.
- Örülök, hogy ez a tudat ilyen boldoggá tesz. De most, ahelyett, hogy egy részeg idiótával beszélek, szeretnék inkább aludni!- hangsúlyoztam az utolsó szót.
- Ne… várj. A beadandó…
- Te komolyan részegen ilyenekkel foglalkozol?- majdhogynem felnevettem. Ez tényleg nem normális. Miért nem teszem mégsem le a telefont, és miért vigyorgok ilyen hülyén?
- Igen… és ezt mindenképpen együtt kell megcsinálnunk. El kell jönnöd ide…
- Persze, majd elmegyek hozzátok! Hány apától van ennyi eszed?- igazából a részeg L.Joe elég mókás volt. Kár hogy nem kezd minden nap egy felessel.
- De tényleg. Van még egy hét a szünetből. Gyere el az utolsó pár napján…
Ehhez mennyit kellett innia? Bár még pont rá is érnék… Te jó ég, Ji Min, honnan jött ez az ötleted? Te tényleg elmennél hozzájuk? Mondjuk, akkor megtudnál többet a családjáról, és a miniszterekről…
- Holnapra úgyis elfelejted, amiket most mondasz.
- Nem felejtem el… Ne félj már ennyire, nem eszek embert, téged meg főleg nem, mert nem tűnsz finomnak- nevetett- Mondtam, hogy nem bántalak többé annyira. De megértem, ha nem mersz bevállalni egy…
- Ki nem mer?- háborodtam fel- Simán megbirkózok veled, egy kézzel is!
- Akkor bizonyítsd be!
- Jó, legyen! Elmegyek hozzátok. Ha holnap még emlékszel rá. Küldj egy üzenetet, ha még áll a dolog, egy időponttal, és ott leszek. Hétfőn kezdődik újra a suli, akkor ott leszek… csütörtökön.
- Kezdhetsz pakolni…- mondta egyszerűen erre.
- Miért fontos neked, hogy ott legyek?- kérdeztem hirtelen. Hisz sosem tűntem a szemében fontosnak. Csak ha épp kéznél voltam, néha vetett rám pár pillantást.
- Hogy miért? Mert…- itt kicsit elakadt- Már mondtam. Van benned valami, amit nagyon utálok. És ki akarlak gyógyítani abból, hogy megnyugodjon a lelkiismeretem.
- Bolond vagy… Ki fogjuk egymást nyírni…- sóhajtottam.
- Az sem baj! Az egy gyönyörű nap lesz a halálra.
- Te tényleg sokat ittál. Józanodj ki!- majd lenyomtam a telefont. Pár percig meredten bámultam a képernyőre. Te jó ég, mit tettem? Komolyan belementem, hogy ennyi időt eltöltsek L.Joe-val? Most be kell sétálnom az oroszlán barlangjába...


L.Joe szemszöge

Forgattam a kezemben a telefont, miután letette, hátradőltem az ágyamon, és elnyomtam egy bugyuta kis mosolyt, amit magam sem értettem, honnan jött.
Nem nyomott ki azonnal. Miért?
Miért egyezett bele, hogy eljön hozzánk?
Én egyáltalán miért ajánlottam fel?
Miért volt jó érzés hallani, hogy semmi nem volt közöttük Kai-val? Miért éreztem eleve, hogy ki akarom nyírni azt a fiút? Miért utáltam, hogy együtt töltötte a vihar éjszakáját Min Soo-val?
Miért volt jó hallani a hangját?
De… Miért tettettem, hogy ittam? Talán ha nem csinálok úgy, mint ha nem lennék beszámítható, nem hitt volna nekem. Színjózan voltam, és éber. Az, hogy beszéltem vele, még éberebbé tett.A francba...
Felálltam, és az ablakhoz sétáltam, majd ráütöttem egy nagyot. Még jó, hogy elég vastag volt, na nem mintha a puszta kezemmel képes lettem volna szétütni. Bár a bennem lappangó feszültség most eléggé kinőtte magát.
Semmit nem érzek…- mondogattam magamban- Semmit nem éreztem, mikor megöleltem. Semmi nincs abban a lányban. Csak C.A.P szavát követem, és kiderítem, hogy mi köze van hozzánk. Ennyi. Semmi. Több. 
De vajon… tényleg semmi több?