2. évad - 16. fejezet

 16. fejezet
 Elárulni, aki elárult

Byung Hun szemszöge

- Elmegyek először zuhanyozni!- mosolyodott el Juniel, és nyomott egy csókot a számra.

- Menj csak!- motyogtam, de igazából nem nagyon figyeltem rá. Eszembe jutott, ahogy Jimmy betört ide, majd zavart arccal távozott. Semmi rosszat nem tettem, hisz csak megcsókoltam a menyasszonyomat, mégis elérte, hogy valahogy odabent egy árulónak éreztem magam. És tudtam is, hogy miért.

Az utolsó mondataim között volt, amikor elment négy éve.

Ha viszont tényleg az enyémnek kell lenned, úgyis megtalállak, és akkor nem menekülsz el többet...

Szinte egy ígéret volt, amit nem tudtam most betartani.

Tenyerembe temettem az arcomat, mikor kopogtak az ajtón. Átfutott az agyamon, hogy Ji Min az, de az előbbi üzenetéből, miszerint „élvezzem az éjszakát” nem tartottam valószínűleg, hogy visszajön. Odasétáltam, és kitártam az ajtót. Egy zavart arcú Changjo állt előttem.

- Mit szeretnél?- kérdeztem fáradtan.

- Juniel?

- Fürdik… De amúgy meg…- ráncoltam homlokomat- Honnan tudod, hogy itt van?

- Nemrég összefutottam Ji Minnel… Kicsit ki volt akadva, amiért…

- Amiért a menyasszonyommal vagyok?- vágtam félbe mérgesen.

- Nem! Vagyis leginkább nem ezért. Nem jött utána ide? Soo Aeről volt szó…

- Hogy mi?- meredtem meg. Soo Ae ügye bármelyik másik nőnél fontosabb lehet most. Ha ezt akarta elmondani, mikor berontott…- Hol van most?

- Soo Ae?- csodálkozott.

- Nem, barom! Ji Min!

- Nem tudom, én is őt keresem… Nincs a szobájában, se a toronyba, ahová menekülni szokott. Fura az a csaj, nem vagyok teljesen biztos benne, merre lehet… Azt hiszem, megint sikerült magamra haragítanom. Nem szereti, ha ítélkeznek felette. Makacs, mint a fene… Nem veszi fel nekem…

- Az… a picsába!- morogtam, majd a telefonomért nyúltam, és tárcsáztam a számát. Elég sokáig csörgött, mire végre meghallottam, hogy fogadták a hívást a másik oldalon.

- Hol a francba vagy, mindenhol kerestelek!- kicsit hangosabban szólaltam meg a kelleténél, és még igaz sem volt, hisz nem én kerestem, de nem is ez volt a lényeg most. Viszont nem a hangját hallottam először, hanem valami nagyon furcsa recsegő hangot. Majd a hangos zokogását. Mindkettőtől libabőrös lettem, és azonnal tudtam, hogy kurva nagy bajban van- Jézusom, mi történt? Mi ez a ricsaj!?

- Minden ég! Meg fognak halni! Miattam- a hangja szinte nem is emberi volt. Megijesztett, nem is kicsit.

- Picsába, hol vagy? Ez lovak hangja? Te…- nem tudtam rendesen gondolkozni. Észre sem vettem, olyan szorosan szorítottam a telefonomat, hogy annak tokja kissé megreccsent.

- Csak segíts… Segíts… L.Joe…

Egy koppanást hallottam ezek után, majd csak tovább azt a rémisztő hangot.

Francba, mi történt? L.Joe-nak hívott… nem lehet magánál.

Lenyomtam a telefont, és a kabátomért nyúltam, és már rohantam volna a kijárat felé, de Changjo megállított.

- Mi történt?

- Bajban van, segítenem kell!

- Ha elmondanád, akkor esetleg…

- A rohadt életbe is, nincs idő csevegni, szüksége van rám! Nem fog baja esni, míg én élek!- mélyen a szemébe néztem, hogy fogja már fel végre, hogy nincs vesztegetni való idő, majd a szemében mintha felismerés villant volna.

- Hova mész?- hallottam a fürdőm felől a női hangot, mikor már kikerültem volna az előttem állót. Juniel állt a mosdó ajtajában, egy köntösben, és nagy szemekkel nézett rám.

- Sajnos közbejött valami, ne haragudj!- de az sem érdekelt volna, ha haragszik, mert már kint is voltam a szobából, és Changjoval együtt rohantunk az autóm felé.

Mivel lovak hangját hallottam, biztos voltam benne, hogy a lovardánál van, ezért rendesen beletapostam a gázban, közben pedig magamban reméltem, hogy még nem túl késő. Hogy jól van, csak a telefonja romlott el. Mellettem Changjo is megfeszült, és egyenesen előre bámult az útra.

Már majdnem odaértünk, mikor szirénázást hallottunk. Tűzoltók.

- Ég a lovarda… És Ji Min ott van…- morogtam és még gyorsabbra kapcsoltam.

Nem telt sok időbe leérni a lovardához, és mikor megláttam ott Ji Min kocsiját, azonnal biztos lettem, hogy jó nyomon voltam.

A lovarda szinte egész épülete lángokban állt, a tűzoltók még nem érkeztek meg. Szememmel Ji Mint kerestem, de sehol nem láttam. Férfiak rohangáltak ide-oda, akik itt dolgoztak, vagy a környéken laktak.

- Ji Min!- ordítottam el magamat, de a tűz hangja elnyomott mindent.

- Lee Byung Hun!- hallottam meg ekkor egy kiáltást. Azonnal észrevettem az alakot, vagy tíz méterre guggolni egy sérült mellett. A védőnőnk volt az, és éppen egy sebesült férfit látott el. Azonnal hozzászaladtam.

- Ji Min?- kérdeztem magamon kívül. Ha meg is lepte a hevességem a munkatársam iránt, nem tette szóvá, csak fejével intett egyet balra, miközben meghúzta a kötést a sebesült karján, aki felszisszent. Fejét követve azonnal megláttam a sötét fűben fekvő lányt- Az életjelei stabilak, csak nincs eszméleténél. Sajnos egyedül kevés vagyok ide…- motyogta.

Az ájult csajhoz léptem, és azonnal arcára simítottam a kezem. Orránál éreztem az egyenletes levegővételét, de feltűnt pár horzsolás rajta, és a kosz, korom… Valószínűleg nem akarta annyiban hagyni a pusztítást, és a lángok közé akart menni.

- Vannak még odabent?- kérdeztem a nőt visszapillantva a lángoló épületre.

- Igen… de már nincs túl sok esélyük…

Nem akartam, hogy Ji Min hibásnak érezze magát, valaki halálának felelősségét a maga nyakába akassza. Így ledobtam a kabátomat, és az épület felé indultam.

Ji Min szemszöge

Kipattantak a szemeim, és ebben a pillanatban éktelen fájdalom hasított a fejembe. A gyér fény is megviselte a retinámat, és feltűnt, hogy bal kezemmel, valamit nagyon erősen szorítok. Egy másik ember kezét. Mivel fájt újra kinyitnom a szememet, ezért csak közelebb húztam magamhoz a kezet, mint egy mentőövet, és megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- L.Joe…- motyogtam, és egy kis mosoly szökött az ajkam sarkába.

- Majdnem…- motyogta egy férfihang, de mivel nem erre a hangra számítottam, hirtelen elkaptam a kezemet, és annyira elhúzódtam, hogy majdnem leestem az ágyról. Ágyról? Most jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, ismeretlen volt a hely.

Végül rápillantottam a mellettem ülő férfira, és leesett, hogy igazából nagyon nem kellett volna ekkora felhajtást csapnom.

- YongGuk…- motyogtam, mikor levegőhöz jutottam.

- Másra számítottál?- láttam rajta, hogy nagyon nem ezt szánta első mondatának, de kiérződött belőle valami furcsa keserűség.

- Nem, csak… rossz álmom volt.

- Ki az a Joe?- kérdezte.

- Hol vagyok?- néztem válasz helyett körbe megint.

- A válaszod után én is felelek!

- Nem fontos… Csak egy régi ismerős- motyogtam, és feltápászkodtam az ágyról, de kicsit megszédültem, és el kellett kapnia, le ne essek.

- Jól vagy? Az orvos szerint csak kimerült voltál, ezért ájultál el.

- Mi a franc tört…- túrtam a hajamba, mert igazából nem ugrott be semmi, majd, mint egy villámcsapás- Te jó ég!- kaptam a szám elé a kezem- A lovarda…

- Igen, leégett, de még idejében sikerült megakadályozni a tüzet, nem terjedt át az erdőre!- hajtotta le a fejét.

- És…- alig volt több suttogásnál a hangom, és nem is bírtam továbbmondani. És mindenki jól van?

- Pihenned kéne még és..

- Meghalt valaki?- vágtam a szavába.

- Én sajnos nem tudok az esetről, most szóltak csak, és azonnal rohantam… az erdész házában vagy, tegnap este történt, most reggel hét óra van.

Erdész háza… itt lettem volna Sapóval azon a viharos éjszakán? Kissé átalakították.

- És ki az, aki tudja, mi történt?- tördeltem a kezem.

- Byung Hun, de ő…- már nyúltam volna a telefonért, de megfogta a kezemet- De ő a rendőrségen van most…

- A rendőrségen?- tényleg úgy éreztem, hogy nem tudom, mi folyik itt.

- Ő is ott volt este, és tanúskodnia kell.

- Ott volt?- kérdeztem halkan, magam elé bámulva- De… jól van?

- Úgy tűnik igen, de neked pihenned kell! Nagy sokkhatás ért. Ha akarod, itt maradok veled, és…

- Nem, menj vissza az iskolába, tanítanod kell. Szeretnék egyedül lenni amúgy is…- fordultam be a fal felé, és magamra húztam a takarót. Nem akartam, hogy lássa pár kibuggyant könnycseppemet.

- Biztos, hogy jól leszel?

- Igen, biztos! Rohadt jól vagyok, nem látod?- kissé mérgesebb voltam a kelleténél, amit nem érdemelt volna meg, hisz tényleg semmi rosszat nem tett, de nem tudtam visszafojtani. Szégyelltem magam, de most semmi hangulatom nem volt hozzá. Byung Hunt akartam, mert vele tudtam érdemlegesen beszélni. Tudni akartam, mi történt, és ehhez mi köze a valós énemnek.

- Hívj majd fel, ha jobban vagy!- sóhajtott a fiú, majd megsimította a hátam a takarón keresztül, és hallottam, ahogy feláll, majd távozik.

Beletúrtam a hajamba, ami kissé összegubancolódhatott, mert beleakadtam, így inkább feladtam. Egy kis asztalkára volt étel téve, de egyenlőre nem éreztem magam éhesnek. Émelyegtem, de nem az étel hiányától, hanem egy szörnyű tudattól... a tudattól, hogy miattam állatok és emberek életének is vége szakadhatott.

*

Arra riadtam fel, hogy valami koppan az ablakon. Megrezzentem, hisz hajnal volt már, és ha csak nem valami állat keres esti menedéket, akkor valaki be akart jutni a szobába. Némán kibújtam az ágyból, és az ablak melletti falnak simultam, és kis lépésenként araszoltam felé. A szívem a torkomban dobogott. Útközben megláttam a földön egy seprűt, aminek nyele volt egy méteres, így fegyverként is alkalmazható volt. Felkaptam, és két marokkal szorítottam. Az ablak lassan elcsúszott. Szóval már biztos volt, hogy valaki be akar törni. Vettem egy mély levegőt, és felemeltem a nyelet, suhintásra készen. Majd csak a sötétben azt láttam, hogy alak ugrik át a párkányon, mire én egy jó nagyon ütöttem a hátának vélt testrészre. Elfojtottan felkiáltott, de már nem várta meg a következő ütésemet, egyszerűen kirántotta a lábamat, mire a földre vágódtam. Azonnal felém térdelt, és leszorított. Már készültem visítani, mikor a tenyere számra ragadt, és arcával egészen közel hajolt az enyémhez.

- Nyughass már, csak én vagyok!- bosszankodó hangját azonnal felismertem, ha még szemem nem is szokta meg teljesen a sötétséget.

- Byung Hun?- nyögtem fel, és a vergődésem alatta azonnal abbamaradt- Mi a francot művelsz? Van ajtó is!

- Picsába, nem akartam feltűnést!- szállt le rólam, és mivel rájött, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz, egészen a falig húzódott, ott meg nekidöntötte a hátát a hideg tégláknak.

- Mit keresel itt az éjszaka közepén?- én is jónak láttam a távolságot, így az ágyam szélének dőltem. Így volt köztünk legalább másfél méter.

- Látni akartalak…. hogy jól vagy-e. Sokat aludtál, pedig múlt éjszaka végig melletted voltam, csak aztán jött YongGuk, nekem meg menni kellett az rendőrségre…

- Tudod, hogy mi történt pontosan?- szorítottam ökölbe a tenyeremet.

- Miután beszéltünk, azonnal rohantam a lovardához Changjoval, hogy segítsek... Aztán már nem sok mindenen tudtunk segíteni…

- Mi történt?- halt el a hangom.

- Biztos, hogy hallani akarod?- nézett mélyen a szemembe.

- Igen, tudni akarom…

- Jó pár állat bent veszett… bár a legtöbbet sikerült kimenekíteni, így is volt… volt olyan, amelyik odabent már… annyira megőrült, hogy mikor kiszabadult, nos… nem lehetett kezelni, és….- nézte az arcomon a változást. Összeszorítottam a szememet, és el tudtam képzelni a legrosszabbakat- De nem ez a legszörnyűbb… a főnök… Kim úr, nos… őt nem tudták megmenteni! Sajnos meghalt a tűzben…

Elhagyott minden erőm, és még ültömben is sikerült jobban összecsúsznom. Körmöm mélyen bőrömbe hasított, annyira szorítottam az öklömet, hogy fel ne visítsak. De így is elkezdtek folyni a könnyeim.

Meghalt…

Meghalt…

Visszahangzott a fejemben.

Byung Hun észrevehette, hogy legszívesebben őrjöngenék, így mellém csusszant, és megragadta a két vállamat.

- Nem a te hibád, rendben? Érted? Ez nem miattad van! Nehogy ezt hidd!- szeme kétségbeesett volt.

- Én nem tudom… fogalmam sincsen már semmiről. Félek… Azt kívánom, bár sose jöttem volna vissza ide, és sose került volna senki bajba miattam. Mindenki boldog lenne nélkülem…- szinte magamon kívül motyogtam, majd hirtelen, mint egy gejzír, tört elő belőlem a hangos zokogás. A fiú gondolkodás nélkül a mellkasára húzott, és hagyta, hogy könnyeim átáztassák az ingét.

- Csss!- próbált csitítani, de én csak egyre jobban sírtam, és egyre jobban kapaszkodtam belé. Hátranyúlt a kis éjjeli szekrényhez, és levette a vizemet, és a nyugtatót, amit még odakészítettek nekem, majd szinte erőszakosan a számba nyomta, és még a vízből is itatott velem. Hagytam, mert nem volt erőm tiltakozni.

Lassan éreztem is hatását, egyre halkabban hüppögtem, és éreztem magamon, hogy betompulok. Valami lónyugtató lehetett. Vagy tíz perc múlva a karomat levezettem a fiú válláról, de ahogy az alkarjához értem, valami furcsát tapintottam ki. Felhúztam az inge ujját, és meglepetten pislogtam a kötésre.

- Megsérültél?- hajoltam közelebb.

- Csak egy karcolás!- de azonnal el is húzta a karját, hogy ne tudjam tovább nézni. Egyértelmű volt, hogy nem egy egyszerű kis karcolás. Annál jóval komolyabb.

- Ne hazudj!- mondtam halkan, kóválygó fejjel.

- Rá esett egy kisebb fa…- mikor felvontam a szemöldökömet, folytatta- Bementem az épületbe…- fordította el a fejét- Nem akartam, hogy meghaljon akárki, és te ezt magadra vedd… Tudod mi volt az oka, ami miatt egy pillanatig sem kételkedtem, hogy komolyan bajban vagy?- nézett végre rám, és szeme megbabonázott- L.Joe-nak hívtál.

- Igen, de csak mert… mert… Szükségem volt rád, és mikor legutóbb ezt éreztem, akkor még ez volt az a név, amit viseltél…

- Amióta visszatértél egyetlen egyszer sem érezted, hogy szükséged van rám?- nézett kérdőn rám. Most mit várt? Hogy mondjam el, hogy minden pillanatban szükségem lett volna rá, de ő… ő…

- Számít valamit, hogy mi a válasz?- húztam el a számat, és ki akartam kerülni a bűvöletéből, így gondoltam felállok a földről, de mihelyst megmozdultam, visszarántott. Mozdulni sem tudtam kóválygó fejemmel az erős tartásában.

- Talán…- mondta határozottan. Tulajdonképpen kimerített a zokogás, és nem utolsósorban a sok gyógyszer bennem altatóként is szolgált. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Ráadásul éreztem, hogy arcomon elszabadulnak ismét a könnyek.

- Biztos, hogy ez a legnagyobb problémánk?- kérdeztem alig hallhatóan.

- Nem hinném, hogy ez…- mutatott kettőnkre- probléma lenne!

Hogy nem lenne ez probléma?

Pislogtam rá párat, majd hirtelen felnevettem, de a nevetés inkább volt keserű, mint szórakozó, majd közelebb hajoltam a férfi füléhez és belesuttogtam.

- Nem vagyok a ribancod. Van barátom, és neked menyasszonyod. Minden, ami munkaviszonyon kívül köztünk történik, az nagy probléma.

- Megőrültél? Te is tudod, hogy nem így értettem…

- Pedig hányszor a fejemhez vágtad, hogy Juniel milyen tökéletes, és mellette nincs szükséged másra. Most mégsem vele vagy… Talán kompenzálnom kéne téged, amiért most velem megy el a drága időd?- biccentettem félre a fejemet, közelebb hajolva, de teljes megvetéssel beszéltem.

- Csak egy icipicit félre kéne tenni az óriási egódat, és rájönni, hogy csak segíteni akartam! De neked ilyenkor is elő kell hozni a sérelmeidet!- motyogta csalódottan. Igen, szabályosan csalódott volt. És hirtelen leesett, mit csinálok. Mivel felelősnek éreztem magam a lovarda tulajdonosa halála miatt, próbáltam Byung Hunban is a rosszat látni, hogy együtt szenvedjünk a bűntudattól.

Egy undorító, mocskos nő voltam, tele megbánással, sérelemmel, múltbéli fekete foltokkal, amiket bármennyire is sikáltam, nem lett halványabb, csak ki is vörösödött, és még vérezni is kezdett.

Ismét a pánikroham környékezett, így kicsire összehúztam magam, és igyekeztem remegve visszatartani az újabb könnyeimet. A fiúnak ez feltűnt, mert az orra alatt elmorgott egy „Picsába” tőmondatot, majd mellkasára húzta ismét a fejemet. Hallhattam a szívverését. Lassú volt. Nyugodt. Egyenletes.

- Megártottak a gyógyszerek és nyugtatók, nem vagy önmagad!- szorított erősen, én meg egészen beleolvadtam. Ebben a pillanatban nem érdekelt, hogy ki ő nekem. Csak tudtam, hogy ott biztonságban vagyok!

*

Egy ismerős illatot éreztem, mihelyst felpattantak a szemeim. És az illat forrását nem is nagyon kellett messze keresni. Rajta feküdtem. Legalábbis a fejem az egyenletesen mozgó mellkasán pihent.

Byung Hun békésen feküdt mellettem a kis ágyikóban.

Fejembe kúsztak az előző este történései, és ajkamba haraptam. Úgy viselkedtem, mint egy őrült. Jó, nem minden nap kap az ember halálhíreket, de kezelhettem volna kevésbé gyerekesen. Jézusom, dühömbe szinte felajánlottam magam a mellettem fekvőnek. Még jó, hogy ő legalább felnőttként tud viselkedni.

Szörnyen éreztem magam. Még mindig dolgoztak bennem a lovardában történtek, és a férfi látogatása is…

Végignéztem a nyugodtan alvó arcát, ahogy mélyeket szuszogott, és egy picit elmosolyodtam. Kisimítottam a haját a szeméből, és hirtelen nyomtam egy apró puszit a homlokára. Alig érezhetőt, nem akartam felkelteni, de reméltem, hogy ezzel pontot tehetek a mi kis utazásunknak a végére, amit a képzelet világában ejtettünk meg.

- Sajnálom- suttogtam- De nekünk akkor sem volt igazán esélyünk, mikor azt hittük, hogy van…

Óvatosan, vigyázva, hogy fel ne keltsem, kiléptem a takaró alól, és magamra kaptam a ruhámat, amit még aznap este viseltem. Ki volt készítve egy székre, majd telefonomat megfogva kisétáltam a szobából, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Odakint a már jól ismert konyhában éppen tett-vett az erdész, aki meglepődött, mikor meglátott.

- Nem akartam, felébreszteni még…- kezdte volna, nyilván tagadni akarta, hogy bejött, és látott, hogy nem egyedül voltam az ágyban, de elég egyértelmű volt.

- Őt még hagyja aludni!- szakítottam félbe- Nekem viszont mennem kell…

- Legutóbb is egy férfivel volt itt… a sors néha furcsán megismétlődik…- csóválta a fejét, mire megforgattam a szemem.

- És milyen mókás, hogy minden férfi más nő mellett köt ki végül… nekem meg marad a… - itt megakadtam, és hirtelen felnevettem- Emlékszik rá, mit tanácsolt nekem négy éve? Hogy kerüljem el a politikát, ne ártsam magam bele! Bár megtehetném, de beleszülettem, a bőröm alatt van. És ez az, ami úgy tűnik, hogy bármikor velem van, elkísér bárhová! Ez az, ami meghatároz!- tártam szét a karom.

- Drága gyermekem, ami meghatároz, az nem az, aminek születsz, hanem az akarat. Az a csöpp gondolatmorzsa biztos neked is az agyadban kóborol, hogy ki akarsz lenni.

- Én már nem hiszek sem mesékben, sem csodákban. Az az ember már rég nem lehetek…

- Feladod?

- Elhalasztom a következő életemre!- sóhajtottam fel, majd a fejemmel a szoba felé intettem- Ha kérdezné, hol vagyok, mondja meg neki, hogy akadt egy dolgom, utána visszamegyek dolgozni- majd kiléptem az ajtón. Azt hittem, hogy taxit kellesz majd hívnom, de megörültem, mikor megláttam a ház előtt a kocsimat. A kulcs is benne volt. Nyilván valaki idehozta az istállótól. Hálás voltam, akárki is volt. Beültem a kocsiba, és kifújtam a levegőt.

Visszamenni a suliba nem sok kedvem volt. Már biztos mindenki értesült a történtekről, és valószínűleg senki nem engem hibáztatott, mégis, az érzés bennem motoszkált, hogy valami nem stimmel… A fejemet egy fél percre a kormánykerékre döntöttem, próbáltam kitalálni a következő lépést.

De nem kellett sokáig gondolkozni magamtól. Csörgött a telefonom. De nem a mindennapi használatra való. Hanem a másik, amit a nagybátyámtól kaptam. Először azt hittem, hogy Zico lesz az, de ismeretlen szám volt. Senki más nem ismerhette ezt a kártyát… Először nem akartam felvenni, de végül győzött a kíváncsiság.

- Hallo?- szóltam bele kissé bizonytalanul.

- Drága Sun Ah…- nevetett a másik oldalon egy ismerős női hang, és mivel kocsik zaját hallottam a háttérben, egy utcai telefonfülkére tippeltem. hirtelen teljesen éber lettem- Mozgalmas nap volt, igaz?

- S… Soo Ae…- motyogtam, és próbáltam realizálni, hogy egy húsvér északi bérgyilkossal beszélek- Mégis hogyan… ezt a számot…

- Ne keresd az okokat! Elég, ha tudod, hogy megszerzem, amit akarok. És most téged akarlak. Találkoznunk kell!

- Persze, üljünk be egy kávéra! Nem lehetne engem kihagyni ebből?

- Nem, szívecském, nagyon is megvan az oka annak, hogy miért te vagy az, aki kell! Szóval a hely…

- Nem! Felejtse el! És engem is!- majd lenyomtam a telefont kalimpáló szívvel, és próbáltam lenyugodni. Basszus, basszus, basszus! Ez így nagyon nem okés! Soo Ae mindent tud! Mintha minden lépésemet látná, mintha egy kamera szegeződne rám, minden egyes pillanatban. De nem szabad neki engednem. Ha engedek, és belekeveredek, akkor bűntársa is lehetek egy északi kémnek. Az meg még inkább lehúzná a túlélési esélyeimet.

A telefonom ismét rezgett, és egy üzenetet kaptam. Egy képet. Egy képet egy ismerős alakról.

Ken volt az, amint éppen egy kávézóban ült Szöulban, és egy könyvet olvasott. Nem volt kétséges, hogy ezt is ő küldte. Ezúttal sem volt szám a feladónál, de biztosra vettem, hogy a lekutatás sem járt volna eredménnyel. Hisz ez a nő átkozottul körültekintő. És nem volt szükség mellékelt szövegre, hogy felfogjam, ez egy fenyegetés.

- Francba, francba, francba!- ütöttem a fejem a kormányba elkeseredetten. Pont Kent… aki nem tud semmit erről az egészről… Nem tudtam mit tenni, mindenkinek van gyenge pontja. Az enyémet kétségkívül megtalálták. Ken az életemet mentettem meg Franciaországban, meg is haltam volna érte. Sosem volt még annyira odaadó barátom, mint ő.

Két másodperc múlva megint jelzett a mobil. Az üzenetben csak egy GPS koordináta volt, semmi más. Így vetettem még a visszapillantó tükörben egy pillantást a házra, benne valahol a szundikáló Byung Hunra, majd összeszorítottam a számat, és elindultam, hogy eláruljam az országomat.

*

A GPS koordináta egy órányi autóútra lévő, már bezárt benzinkúthoz vezetett. Közel távol nem volt semmi, és senki. Maga az út is már egy nagyon régi, két város közötti kátyús út volt, amit már rég felváltott a sztráda, senki nem használta. Leállítottam a motort, és kifújtam a levegőt.

Most légy okos, Ji Min! Mi van, ha tőrbe csalnak?

Lassan kinyitottam az ajtót, és kiszálltam az autómból. Az épülethez sétáltam, és belestem a koszos ablakon. Bent sem volt élet. Megkerültem az épületet, de sehol senki. Biztos, hogy jó helyre érkeztem?

Visszafordultam volna a kocsi felé, de ekkor a hátam mögött hirtelen reccsent valami. Szembe akartam nézni azzal, akárki is volt, de egy pillanat múlva egy hideg csövet éreztem a tarkómhoz nyomódni.

Úristen…- nyeltem egy hatalmasat, és lassan, hogy nehogy félreértsék a mozdulatot, felemeltem a kezemet, és megköszörültem a torkomat.

- Soo Ae?- hangom nem hangzott túl erős ellenfélnek.

- Ne gondold, hogy ilyen egyszerű lenne- egy mély, rekedtes férfihangot hallottam- Lassan vedd ki a mobilt a zsebedből, és ejtsd a földre. Azt lekövethetik!

Úgy tettem, ahogy mondta. Mindkét telefonom a földön végezte.

- Okos kislány!- majd hallottam, hogy egy másik lépés is társul hozzá, aki felvette őket a földről, és zsebre tette- Na most indulunk tovább! Bocsáss meg, de még valami nélkülözhetetlen- majd az orrom elé tartott egy kendőt, aminek szagát már jól ismertem négy évvel korábbról. A kloroformos kendő egyhamar öntudatlanságba taszított.

*

Egy ütést éreztem az arcomon, majd hirtelen nedvesség is befolyt az orromba.

- Ébredj, drágaság!- rántott meg valaki, de a szemem csak fátyolosra nyílt, nem tudtam magamhoz térni. A hangok, mintha egy üvegburában lettem volna, úgy jutottak el hozzám.

- Hol van?- hallottam ekkor kissé tisztábban egy női hangot. Ezt már ismertem.

- Idehoztuk, ahogy kérte!- morogta a férfi.

- És mégis, miért fekszik a földön, és hogy mertek kezet emelni rá?- résnyire nyitott szememmel bemértem, hogy a nő a nagyobb darab férfi felé lépdel, kinyújtott karral. Aztán pár másodperc múlva leesett, hogy az egy pisztoly a kezében.

- Nézze, azt mondtam, hogy idehozom, nem azt, hogy pátyolgatom!

- Drágám… mint mondtam, ez a gyerek a vendégem, és nem a foglyom, de te úgy tűnik nagyon lassú felfogású vagy. Azt hiszed, hogy nem büntetlek meg?- lépett közelebb a férfihez.

- Nem ölne meg! Hisz mennyi mindenben a segítségére voltam!- hallatszott a férfi hangján, hogy kezd megijedni, hogy a nő esetleg komolyan gondolja azt a kezében tartott fegyvert.

- Ne hidd, hogy nem találok más olyat, aki pénzért az anyját is eladja…- egy percig még a kábaságomon keresztül is azt hittem, lelövi a pasit- De legyen, kapsz még egy esélyt…- majd leeresztette a fegyvert, és intett a fejével, hogy leléphet. Majd elindult felém. Ekkor már kissé tudtam forgatni a fejemet, így körbepillantottam, hogy hol is vagyok. Az már korábban is leesett, hogy poros földön fekszek, de most, hogy több irányba is elláttam, rájöttem, hogy egy nagyon régi és kissé romos gyárépületben valahol. Hideg is volt, poros is volt, és az oldalam eléggé fájt. Valószínűleg hozzávágtak valaminek a hurcolás során- akár szándékosan, akár véletlenül.

- Sun Ah!- guggolt le mellém a nő, és kissé félrebiccentette a fejét- Bevallom nem így terveztem az első találkozásunkat személyesen… Fel tudsz állni?- te jó ég! Hát én sem így képzeltem az első személyes találkozást.

- Nem maradhatok itt fekve? Ha esetleg valaki ránk talál, akkor egyértelmű, hogy nem jópofizni vagyok itt!- szűrtem a fogaim között, amire kissé felnevetett.

- Drágám, a telefonjaid nincsenek itt, nem lehet az alapján bemérni, és átvizsgáltunk, semmi nem vezet a nyomodra… Persze ez csak a biztonságot szolgálja, ne aggódj, már réges-rég megölhettelek volna, ha ezt tervezném…- majd megragadta a karomat, és elég váratlan erővel húzott fel. Ahhoz képest, hogy nem volt egyáltalán nagydarab nő, sőt! Mikor végre két lábon álltam, végignéztem rajta. A ruhája nem volt egyáltalán lepukkant, viszonylag stílusos is volt, haja szigorú lófarokba fogva.

- Mit vár el tőlem? Nem állok át északinak, ezt tudja jól…

- Szerintem már te is tudod, hogy jelenleg nem északi színekben ügyködöm, sőt… magasabb vérdíj van a fejemen, mint eddig bárkinek az országból… Bölcs vezérünk szemében tényleg fontos ékkő vagyok!- nevetett fel megint. A nevetése megrémisztett. Mintha mindent viccnek venne, még a saját rezsimét is, amit pedig az északiak szentnek tekintenek- Ne vágj ilyen arcot, drágám!- sóhajtott- Ha tudnád, amit én is, akkor nem hinnéd azt, hogy ártani akarok neked. Nem! Már mondtam, hogy alkut ajánlok.

- Nincs szükségem a segítségére, és nem áll szándékomban segítséget nyújtani sem… Így is, ha megtudják, hogy itt voltam, elővesznek, mint bűntársat!

- De te nem mondod el nekik, te is tudod!

- Miért ilyen biztos benne?- tártam szét a karom kissé elkeseredetten- Megfenyeget a barátaim életével?

- Nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy valaki ellened dolgozik a közeledben… És akkor sem, mikor azt mondtam, figyellek. És ha esetleg komoly bajod esne, ne adj isten halálodon lennél ott lennék… de… biztosítanom kell a saját életemet is, így, ha esetleg eljárna a szád illetékteleneknek, akkor lenne arra bizonyítékom, hogy bűntárs vagy. És nem csak te. Hanem a langaléta szöuli barátod is...

- Ken…- motyogtam- Nem tudná rábizonyítani.

- Ó, dehogynem… mint mondtam, többet tudok nálad. Tudod, milyen egyszerű megszerezni egy aláírást és ujjlenyomatot, hogy az valós legyen? Ugyan, ne szórakozzunk… Nem lenne egyszerűbb csak beleegyezni? És akkor nem kéne itt a gonosz elnyomó szerepébe tündökölnöm. Nem arra kérlek, hogy gyilkolj csecsemőket!- horkantott fel kissé.

- Akkor mit akar?

- Kell nekem egy könyv.

- És fél, hogy a terrorelhárítás egy könyvesboltban teperné le?- dőltem egy rozsdás oszlopnak, és úgy néztem farkasszemet vele.

- Nem egy akármilyen könyv… Bizonyára ismered Kim Yoon Shiket.

- Akit megölt?- vontam fel a szemöldököm az észak-koreai Nobel-díjas író gondolatára, akit még a tavaszi metrószerencsétlenség maga alá temetett.

- Miből gondolod, hogy én tettem?

- Talán meg két északi nem fér meg egy csárdában?- tettem úgy, mintha találgatnék. Nem volt kedvem közölni vele, hogy láttam az aktjában erre utalást, bár semmi biztosat, mindazon undorító gyilkosságok mellett, amit elkövetett.

- Mit szólnál, ha azt mondanám, tényleg én voltam?- biccentette félre a fejét kis hideg mosollyal.

- Megkérdezném, miért tette.

- Lehet, hogy a rezsim parancsa volt…

- Sajnos nem tudhatom ugye, hogy mikortól jár szabadon, hátrahagyva az elvtársakat…

- Nem vagy buta gyerek!

- Anyám családjának híresen magas volt az IQ-ja- jegyeztem meg, magam sem értem, miért.

Erre kissé felhorkantott.

- Mégis hozzáment egy politikushoz…- morogta, szinte nem is nekem címezve.

- Szóval mi az a könyv?

- A kézirata az Északi vagyoknak.

- Hol van?- bölcsebbnek láttam ezt kérdezni a miért helyett. Arra úgysem kaptam volna választ.

- Ha tudnám, nem kérnék tőled szívességet. Ennyire bízok benned! Nekem van más dolgom is, és te kevésbé vagy gyanús. Ne legyén feltűnő, de azért siess vele, kérlek. Majd én kapcsolatba lépek veled, nem adok meg inkább elérhetőséget érthető okokból.

- És még maga a bizalmatlan… épp most adom el a lelkemet. Remélem tudja, hogy van még egy kérdésem.

- Szinte vártam, hogy rátérj.

- A nővérem… Sun In…- elharaptam a mondatot.

- Ő a végső aduász, aki miatt biztosan végigcsinálod majd.

- A nővérem halott.

- Csak ahogy Yoon Sun Ah is, ugye?

- Nem hiszek magának!

- Nem, te nem tudod, hogy elhiggyed-e. Hisz akár igazat is mondhatok. Ezért fogsz végig mellettem állni.

- Ezért fogom végig gyűlölni!- köptem felé a szavakat.

- A gyűlölet motivál, helyesen teszed!- majd karórájára nézett- Nézzenek oda, milyen késő van… Ideje visszatérned, mielőtt gyanús lenne az eltűnésed, és a lovagjaid a keresésedre indulnának… Tudod, az anyád ágán nem csak az IQ-t örökölted, hanem a „túl sok férfi van a képben” szindrómát is- nevetett fel ismét- De ne bízz bennük, lehet, hogy segíteni akarnak, de amit ők segítségnek hisznek, nem mindig az. Ami most a lovardában történt, nem baleset volt... remélem tudod. És ezt Ő is tudja!- ledobott elém valamit. Lepillantottam rá, és azonnal megláttam egy fényképet. Lehajoltam érte, hogy felvegyem, és mikor megláttam, mi van rajta, szinte megdermedtem. a fülembe visszhangzott Byung Hun "nem a te hibád" mondata, pedig ennek ellenkezőjére a kezemben volt a bizonyíték. Alig pár napja megfenyegettek, hogy hárman halnak meg előttem. Nos, a képen a lovarda mellett álló kocsim volt, aminek szélvédőjére valaki egy papírt ragasztott, amire piros színnel (és jobb nem tudni talán, hogy a piros színt honnan nyerték) rá volt írva nagy betűkkel: ELSŐ. 
Byung Hun letakaríthatta. Hisz ő tudott még róla, mit jelenthetett.
- Nos... Élveztem a társaságod, drágám!- szakította félbe gondolatom Soo Ae- Most menned kell. És ne tépelődj azon, hogy elárulod az országod…- lépett egészen közvetlen mellém, és már láttam is a kezében a kendőt, ami tudtam, hogy ismét öntudatlanságba repít, és ahogy az orromhoz emelte, már szédültem is el, de még eljutott hozzám a mondata befejezése- Hisz ők is elárultak téged.

2. évad - 15. fejezet

Igen, ezer éve már, hogy itt voltam, amit nagyon sajnálok. A fejezet után leírom ennek az okát, de csak utána untatom azt, akit érdekel :)

Kicsit elszoktam az írástól, nézzétek el, újra bele kell rázódnom!

15. fejezet

Vörös fény az éjszakában

Jessie szemszöge

Lopva néztem néha-néha a bőröndömet cipelő fiúra. Zelo… így mutatkozott be. Kétségkívül helyes fiú volt. Viszont az előttem haladó lány a világ egyik legutálatosabb teremtménye lehetett. Lenyűgözött, hogy egyáltalán hallgatott unnie-ra…

- Itt vagyunk, most már elmehetsz Zelo!- fordult vissza a Sae Ronként megismert lány egy egyszerűre mázolt ajtóban felénk.

- Rendben. Szép estét!- kacsintott a fiú, még egy féloldalas mosollyal, majd a bőröndöt egyenesbe állítva fordított hátat. Néztem még utána pár másodpercig, de csak ameddig nem éreztem magamon a másik csaj ellenséges pillantásait. Belökte az ajtaját, mire követtem.

- Felejtsd el Zelot, ő értem van oda!- mondta foghegyről.

- Oh, hát persze!- forgattam a szemem. Ismertem nagyon jól az ilyen lányokat, azt hiszi, hogy övé a világ, holott csak… csak…

El van kényeztetve…

Ez lett volna a gondolatmenetem vége, de rájötte, hogy ezek árvák itt. Így visszaszívtam a még kikívánkozó sértést, és a szobában elhelyezkedő érintetlen ágyhoz húztam a bőröndömet.

- Remélem hamar hazamész…- dobta le a magát a saját ágyára spontán szobatársam. Engem vizsgált.

- Tudod… nekem ez a hely sokat jelent- csúszott ki a számon- Akár hiszed, akár nem, nekem itt múltam van. Nagyobb, mint neked!

- Óh, a szüleid is beletolták a pénzt?- vonta fel a szemöldökét. Fájt a feltételezés. El sem tudta ez a lány képzelni, hogy mit éltem én itt át. Az a pár nap, míg elfogtak. Unnie fájdalma… A bátyám és igazi családom megtalálása.

- Choi Jong Hee vagyok!- mutatkoztam be inkább- Az egészségügy miniszter lánya!

Igen, apám megmaradt a posztján, mert a konzervatív párt nem változott meg, csak a kormányfő.

- Miért is nem lep…- kezdte volna gúnyosan, de itt megakadt. Igen, akkoriban óriási felhajtás volt körülöttem, a megtalálásommal kapcsolatban. Mikor kiderültek a dolgok Bang miniszterről… Nyilván hozzá is eljutott- Ó!- ennyire futotta tőle utána.

- Így azok után, te mondhatsz bármit, nem fog érdekelni!- majd a telefonomra néztem, és láttam, hogy egy újabb nem fogadott hívással bővült a lista. Megint a bátyám hívott. Néha megfojtott a vigyázó szeretete. Imádtam, de… sok dolgot nem értett meg rólam. A lelkem félig mindig Jessie maradt. Az örökbefogadott amcsi lány, akinek a példaképe egyértelműen az ő unnie-ja, aki felrúg mindenkit, aki beleszól a dolgába. És nem akartam a munkájában sem hátráltatni. Az ég szerelmére, lassan 17 lettem már, nem voltam gyerek.

Majd egy üzenet érkezett. Ezt ezúttal megnyitottam. A bátyám írta szintén.

„Beszéltem Ji Minnel. Ne hidd, hogy ilyen egyszerűen belemegyek bármibe. Holnap találkozunk!”

Ennyivel lezárta a dolgot. Éreztem a sorok között a feszültséget. Ruhástól dőltem az ágyba, és felbámultam a plafonra. A mellettem fekvő csaj ezúttal nem szólalt meg. Nyilván igyekezett a fejéből minden információt előkotorni rólam.

Lassan kivettem a pizsamámat a bőröndömből, a neszesszeremmel együtt, és kérdés nélkül a fürdőhöz sétáltam. Jót tett a zuhany a mai rohanás után. Végül mikor kiléptem Sae Ron meredten bámult valamit egy kis noteszben. Felkapta rám a szemét.

- Itt voltál, mikor felrobbant ez a suli.

- Igen, itt voltam…

- Milyen volt?- vonta össze a szemöldökét.

- Kegyetlen. Ijesztő. Véres. Egy rémálom. És nem csak nekem. Mindenkinek, aki túlélte…- igyekeztem könnyed hangot megütni, mintha már teljesen természetes lenne, ami megtörtént, de magam éreztem, hogy megfeszülök.

- Milyen volt az igazi családod megtalálni?

- Nem is tudom… furcsa… Neked nem élnek már?

- Fogalmam sincs…- vágta magát ismét hanyatt- Nem is tudom, miért beszélek veled… Biztos szar lehetett. De attól még egy idegesítő liba vagy!- majd ő is bevonult a fürdőbe. A nagy sungjában ottfelejtette a noteszét az ágyon, így mikor meghallottam a víz csobogását, akkor az ágyához sétáltam, és belenéztem.

Nevek voltak az oldalon, a legtöbbje már egy egyenes vonallal áthúzva. Többnyire női neveknek tűntek. Felemeltem, és ekkor valami fémes csörömpöléssel esett a földre. Lehajoltam érte.

Egy medál volt.

Nem egy olcsó kínai vacaknak tűnt, hanem egy nagyon régi medálnak. Az egyik felébe egy sárkány, a másikba pedig egy főnix volt vésve. Gyönyörűen kidolgozott darab volt. Középen volt egy zöld kő is. Talán jáde, de nem domborodott ki nagyon, inkább az is le volt csiszolva. Megfordítottam, és egy rövid mondatot láttam belekarcolva.

Ad astra per aspera.

Nem koreai betűk voltak. Gyorsan beírtam a keresőmbe a telefonon ezt a mondatot.

Tövises az út a csillagokig.

Nem teljesen értettem, de mivel féltem, hogy Sae Ron idő előtt kijön a fürdőből, visszatettem eredeti pozitúrájába a noteszt, és befeküdtem az ágyba a fal felé fordulva.

Már arra sem fordultam meg, mikor kijött a fürdőből, és lekapcsolta a villanyt. Lassan pedig álomba merültem.

Valahogy hajnalban ébredtem fel. Az órámra néztem, és szememet forgattam, hogy még nincs reggel. Beszélni akartam unnie-val. Úgy tudtam egy emelettel lejjebb volt a tanárok hálója, így nesztelenül beleléptem a papucsomba, és elindultam az ajtó felé. Viszonylag egyszerűen megtaláltam a lefelé vezető lépcsőt. Ahogy ismertem Ji Mint, tudtam, hogy még nem alszik ilyenkor. De reméltem, hogy egyedül van. Úgy rémlett, hogy a folyosó végét mondták a szobájának.

Igyekeztem nem nagy zajt csapni a lépteimmel, ahogy a folyosóra érkeztem. Már majdnem odaértem, mikor hirtelen nyílt az ajtó, és egy férfialak lépett ki unnie szobájából. Ijedtemben beugrottam egy ajtóhoz, és a falhoz lapultam. A távozó és vigyorgó férfiban felismertem a pasit, akivel este Ji Min megérkezett. Van köztük valami? Már majdnem továbbsétált, mikor megcsörrent a telefonja.

- Igen?- vette fel- Ebben az órában minek?- várt pár pillanatot, nyilván a válaszra- Nem hinném, hogy lenne jelentősége! Nézd, képes vagyok elintézni a dolgot! Ugyan, azt hiszem éppen most lett barátnőm… hogyne, gondoskodok róla! Értettem, hyung!- majd letette, és tovább sétált. Barátnő? Unnie lenne az a nő, akire utalt?

Gondolkoztam még ezen egy keveset, majd mikor biztosra vettem, hogy nem jön vissza, ismét kilopóztam volna, mikor ismét nyílt az ajtó, és a kiömlő fényben egy másik férfialakot vettem észre Ji Min mellett. Byung Hun…? Mi van itt? A férfi végigsimította unnie arcát, és egy csókot nyomott a homlokára, majd kifordult az ajtóból. Ji Min és Byung Hun oppa… nem, ez nem lehet! Ott van Juniel, ezt nem tenné! Bár szikrázott köztük a levegő, mikor elutaztunk a tóhoz a nyáron, ez kétségtelen…!

Elhaladt mellettem, a rejtekem megbízható volt, de mikor unnie ajtaja bezárult, azonnal utána iramodtam.

- Byung Hun!- ragadtam meg a karját, mire összerezzent. Ez meglepett, mert a férfi mindig nagyon éber volt. Nagyon el lehetett kalandozva.

- Az ég szerelmére, Jong Hee!- mordult rám, mikor a sötétben kivette az arcomat- Mi a francot keresel itt?!- húzott egy ablakmélyedésbe, ahol a hold fénye beszűrődött.

- Mi volt ez unnie-val? Te és ő…

- Nincs semmi köztünk! Csak…

- Csak?- a hangom hisztérikus volt, pedig a szerelmi sokszögüknek én nem is voltam a részese.

- Nincs biztonságban, és nem akarom, hogy baja essen.

- Akkor se szórakozz vele. És ha holnap Changjo ide jön, akkor meggyőzöd, hogy itt maradhassak.

- Miért tenném?- úgy nézett rám, mint egy őrültre.

- Junielnek nem kéne tudnia az éjszakai randidról… vagy legyen ez akármi…- igyekeztem lazának tűnni, pedig nekem is fájt, hogy ilyet mondtam. De az erősek nyerik a versenyt. Erre kissé felnevetett, majd megveregette a vállam.

- Tudod, tökmag, az unnie-dtól minden hasznos dolgot megtanultál az életben maradáshoz… Ti már csak ilyen jég hátán is típusok vagytok. Aludj most!- majd elsétált. Értetlenül néztem utána, majd én is tettem pár lépést, mikor megláttam egy sötét alakot felsietni a lépcsőn. Kik járkálnak ebben a suliban ilyen későn? Levegőzött valaki? Csak azt láttam, hogy egy férfialak, és a férfi tanárok része felé igyekezett. Vagyis amennyire kiismertem ezen a helyen magamat. Megráztam a fejemet, és elindultam a mi szintünk felé. Némán léptem be a szobába, nem akartam a kényszer szobatársamat felverni, aki egyenletesen szuszogott. Eszembe jutott a füzete. Mindenképpen furcsa volt.

Ez az iskola tényleg egy kész rejtély… De már nem rémített vissza. Valami belső hang súgta folyton, hogy maradjak, mert… maradnom kell.

Ji Min szemszöge

3.

Ennyien fognak meghalni még előtted.

Miattad, ribanc!

Három embert ki akarnak nyírni miattam? Ki ez a beteg ember?

A hajnal az ilyen gondolatokkal a könyvtárban ért. Sokáig forogtam az ágyamba álmatlanul, míg végül ide menekültem. Nem bírtam a szobába maradni. Legszívesebben azonnal visszahívtam volna Byung Hunt, de nem tehettem. Nem támaszkodhattam csak rá. Egy éjszaka alatt csak nem hal meg senki… Majd el akartam mondani neki reggel, de… féltem is. Féltem, hogy félteni fog, és… és csak fáj miattam a feje.

A könyvtár kanapéja sem volt kényelmes, és valamiért az az este jutott eszembe, amit még az első héten a gimis éveimben Kaival töltöttem itt. De ez is kevésbé volt ijesztő, mint hogy akárki is miattam hal meg.

- Ji Min- rázogatta meg valaki a kezem, és a szemembe nyilalló fénysugárból rájöttem, hogy a nagy aggodalmamban végül elszenderedhettem, és a reggel itt ért. Felpislogtam a mellettem állóra, és felismertem benne Suzy-t. A lány összeráncolt szemöldökkel nézett rám, majd mikor felültem, letelepedett mellém.

- Sajnálom a tegnapit, tudod… Byung Hun elmondta, hogy ő szólt, na meg… így legalább kibékültem C.A.P-pel.

- Hál’ istennek!- motyogtam, és megpróbálkoztam egy fáradt mosollyal- Akkor legalább köztetek minden rendben!

- De ez nem teszi semmissé azt, hogy… furán viselkedsz! Te is, és Byung Hun is. Egymással is, és… és mintha lenne valami titkotok, ami miatt tegnap is el kellett rohannod, ami miatt itt alszol, és ami miatt úgy nézel ki, mint egy zombi. Ji Min, mi történt?

- Semmi olyan, ami miatt fájni kéne a fe…- kezdtem volna, és fel akartam állni, elmenni mellette, de megragadta a karom, és ott tartott.

- Figyelj, csak mert terhes vagyok, és nem vagyok már olyan idegbeteg, mint voltam, nem jelenti azt, hogy ellágyultam. Veled nincs minden rendben, és mivel a barátod vagyok, segíteni fogok, akár tetszik, akár nem. Nem fogsz ellökni, és nagy szavakkal melledet verve egyedül kiállni akárki ellen, mint régen, és tudod miért? Mert majdnem meghaltál már egyszer emiatt! Nem tudod egyedül megcsinálni! És ha azt hiszed, hogy Byung Hun elég, akkor…

- Jó, felfogtam!- szakítottam félbe, és idegesen a hajamba túrva- Tudom. Jól tudom… csak nem akartam az életed tönkre tenni. De ha ragaszkodsz hozzá… Mindent elmondok, de nem itt, a falnak is füle van. Délután… Van még valaki, akivel őszintének kell lennem, azt hiszem.

- Rendben… Szavadon foglak- látszólag belenyugodott a délutáni időpontba, de mintha valami még lett volna a nyelve hegyén. De nem sokáig maradt ott.

- Byung Hun…

- Byung Hun most a legnagyobb szövetségesem, hálás vagyok neki- vágtam azonnal a szavába.

- Francokat, te nem hálás vagy neki, hanem megőrülsz érte!

- Hogy mi?- csattantam fel élesebben a kelleténél- Fogalmad sincs semmiről!

- Dehogynem! Látom rajtad a jeleket. Csak neki ott van Juniel. Juniel, aki a jogos királynő mellette, ugye hogy szétvet a harag, ha meglátod? Hogy utálni akarod, hogy folyton a hibát nézed benne.

- Hagyd abba Suzy, Juniel remek lány, és…

- És bár ne lenne az, ugye?

- Byung Hun megérdemel egy ilyen nőt, csak éppen…

- Csak éppen téged széttép a bűntudat, hogy kívánod a vőlegényét. Aki az eltitkolt régi szerelmed.

- Hát tulajdonképpen…- nyeltem egy nagyot, de inkább más mederbe akartam terelni a beszélgetést- Yong Gukkal randizom.

- Hogy elterelje a figyelmet?- biccentette félre a fejét.

- Utállak!- motyogtam lemondóan. Sajnos túl jól ismert, és én nem tudtam neki hazudni. Így fél oldalasan átölelt, és hagyta, hogy a fejem a vállára döntsem.

- Dehogy utálsz, az négy éve volt csak…- emlékeztetett a kapcsolatunk kezdetére mosolyogva.

- Megfejthetetlen, miért voltunk ennyire egymás ellen!- gondolkoztam el.

- Nem, teljesen érthető, hogy miért utáltuk egymást… A barátok, akik ugyanazt akarják, de azt csak egy valaki kaphatja meg, sosem lehetnek igazán barátok. Mert az egyik nyer, és a másik veszít. És a vesztesnek nehéz a győztes elé állni, és tiszta szívvel gratulálni. Benne örökre tüske marad. Aki mégis képes rá, önzetlenül gratulálni, az nem jó ember, hanem bolond. Így az a barátság, ahol a célok nem keresztezik egymást, azok talán sokkal mélyebbek. Ott létezhet őszinteség. Ott nem kell versengeni egymással. Mert így ha vesztesz, csak az arcodra fagyott mosollyal állhatsz egy lépéssel lemaradva, szívedben haraggal, és a saját magad megkérdőjelezésével, de senki nem figyel rád, mert mindenki azt az átkozott győztest éljenzi. A második már senkit nem érdekel. Ezért nehéz az ilyen barátság.

Megkövülten ültem, míg hallgattam. Nem azért, mert őrültséget mondott. Hanem mert minden egyes szavával egyet tudtam érteni. És tudtam, hogy C.A.P-re gondol. Ő szerette őt, és én ezt nem tudhattam, mikor elkezdtem vele járni. Elemeltem a fejem a vállától.

- Persze, lehet, hogy tévedek…- folytatta, mivel valószínűleg érezte, hogy célba talált, amit mondott- De azt hiszem, ezért nem lehettünk sokáig igaz barátok. Most meg… nem is tudom, ki másra támaszkodhatnék!

- Suzy!- biccentettem félre a fejemet kissé elérzékenyülten, de ő csak a vállamba bokszolt mosolyogva.

- El ne bőgd itt magad nyanya! Nem szárítom fel a könnyeid. Arra hívd Yong Gukot!- majd felállt a kanapéról, és elindult az ajtó felé, de megtorpant, és visszafordult.

- Vigyázz. Mert az, aki a barátságban veszít, és nézi a győztes ünneplését… Hamar kísértésbe eshet. Mert rá senki nem figyel, így tudja, hogy sikerülne neki.

- Mi sikerülne?- értetlenkedtem. Nem értettem, mire gondol. Junielre? Vagy bármi másra?

- Egyszerűen észrevétlenül hátba szúrni a nagy ünnepeltet!- csóválta a fejét- Ennél okosabban kell csinálni. Fel kell tornászni magad, hogy jobb legyél az elsőnél. Aki csak csalással és tisztességtelen módon képes győzni, annak szorít a babérkoszorú!- majd végképp kisétált a könyvtárból.

Szorít a babérkoszorú…

Megráztam a fejem, és a halántékomra szorítottam a kezemet. Suzy-nak mindenképpen jót tett a terhesség, de… amit mondott megijedtem. Túl sok területére érthető volt ez az életemnek.

Felálltam, és az ablakhoz sétáltam. Lenéztem az udvarra, és azonnal összeráncoltam a szemöldökömet. Két fekete kocsi állt meg a kastély udvarán. Az egyikből Changjo lépett ki, a másikból pedig…

- A francba!- morogtam magamban, mikor megláttam azt a felügyelőt, akivel legutóbb a soyangi katonai bázison találkoztam. Aki felismerhetett. Gyanítottam, hogy nem hagyják annyiban az ügyet. eljött kivizsgálni. Most légy okos, Ji Min!

Gyorsan összekaptam magamon a ruhát, mivel pont össze-vissza állt, majd sietős léptekkel indultam el az iroda felé. Szinte beestem az ajtón, és rémülten néztem a rám pislogó Byung Hunra.

- Itt van!- motyogtam.

- Ki?- nézett rám fáradtan. Ő sem alhatott ezek szerint túl sokat, miután pusziszkodva vált el tőlem. Biztos zavarba lettem volna, ha nem lett volna itt más is.

- Changjo és az a nyomozó, vagy rendőr, vagy akárki…- ültem le a székemre, hogy a remegő lábam ne csukoljanak össze.

- Ha hazudozásról van szó, verhetetlen vagy, nem tudom, miért aggódsz!- kissé keményebb volt a kelleténél. Még mindig a Yong Gukos ügy miatt pipa?

- Miután elmentél, történt valami, ami miatt nem tudom, mit kéne tennem…

- Visszament a herceged, és befejezte, amit elk…?

- Nem is értem, miért állok szóba veled!- szakítottam félbe a hülyeségét, és észrevehette, hogy a hangom nem pusztán hisztérikus, hanem kétségbeesett is.

- Mi történt?- kérdezte sokkal komorabban.

- Én…- kezdtem volna, de ekkor kopogtak az ajtón, és a gyomrom görcsbe rándult- Tessék!- szóltam ki, mire nyílt az ajtó, és először a nyomozó barátom lépett be, majd a jelen pillanatban sokkal ijesztőbbnek számító férfi, aki tönkretehetett mindent, amit felépítettem.

Csak felegyenesedtem, és igyekeztem nem jelét adni az esetleges gyengeségeimnek.

- Parancsnok!- hajoltam meg kissé a férfi előtt, majd Changjonak is biccentettem egyet. A srácon is láttam, hogy elég feszült. Nem is csodáltam.

- Kisasszony- mély hangja megint tiszteletet sugárzott- Szerintem sejti, hogy mi az oka a látogatásomnak.

- Már vártam! Foglaljon helyet!- mutattam a szoba kanapéjára. A férfi gyanakvóan a másik íróasztalnál ülő Byung Hunra nézett.

- Talán, mivel ez egy személyes beszélgetés, meg kéne kérnem, hogy távozzon…

- Erre semmi szükség- szakítottam félbe- Teljes bizalmamat élvezi, beszélhet előtte!

- Valóban? Mindent tud?- kérdő tekintete még egy pillanatra engem is elbizonytalanított, de aztán csak bólintottam egyet.

- Rendben… nem is húznám akkor már tovább… Pár egyszerű kérdést teszek fel önnek. Törekedjen a lehető legpontosabb választ adni. Értette?

- Igen, uram!- préseltem ki magamból. Mi az, hogy „értette”? Nem vagyok én szellemi fogyatékos… Vetettem egy oldalpillantást először Changjora, aki biccentett, mint aki ezzel egy kis bátorságot sugároz belém, majd Byung Hunra, aki a szemét le sem vette az arcomról. Hasítani lehetett a levegőt.

- Szóval…- köszörülte meg a torkát a parancsnok- A lehető legalapvetőbb kérdés… Maga egy és ugyanaz azzal a Yeon Sun Ahval, aki négy éve ezen a helyen a hírek szerint meghalt?

Na tessék. Tudtam, hogy ez a kérdés sok mindent eldönt. A férfi már tudta az igazat. Ha nemet mondok, azonnal lejön, hogy hazudok. Hamisan vallani pedig…

- Így van!- szegtem fel a fejem- A történtek fényében váltottam személyazonosságot, de ebben semmi törvényben ütköző nem volt, hisz magától az akkori elnökasszonytól kaptam engedélyt erre… Bár nagyon kevesen tudnak a valódi személyiségemről, a kormány, és emberei számára nem titok.

- Igen, tudom. Köszönöm. Igaz, hogy ott volt a soyangi katonai támaszponton aznap, amikor Soo Ae észak-koreai kémnő megszökött?

- Igen, ott voltam!- sütöttem le a szemem. Most kellett vigyáznom, akár az arcom egy rezzenése is elárulhatott.

- Igaz, hogy beszélt vele?

Nyeltem egyet.

- Soo Ae az én nevemet… az igazi nevemet mondogatta, így elmentem, hogy meghallgassam, de… nem mondott semmit. Valószínűleg csak figyelemelterelésnek kellettem. Egyenlőre én sem tudom, hogy miért pont én.

- Teljesen biztos benne, hogy ez az igazság?- nézett mélyen a szemembe.

- Igen- igyekeztem, hogy a hangom ne remegjen.

- Egy szót sem szólt?

- Nem, csak… nézett, és nevetett.

- Értem!- dőlt hátra egy kis mosollyal, ami a jelen helyzetben ijesztőnek tűnt- Köszönöm, hogy szakított rám időt… mivel nem tudjuk Soo Ae tartózkodási helyét, ezért remélem megérti, ha némi védelmet szolgáltatunk az intézménynek. És kérem… ne hagyja el az országot. Még nincs meg a vizsgálat eredménye, maga is egy lehetséges gyanúsított a listán… Nem kell megijedni, vagy tíz oldalas a lista, és minden percben bővül, ahogy a vizsgálat folyik.

- Értem!- fordítottam kissé oldalra a fejemet, hogy ne látszódjon a bosszúságom.

- Choi ügynököt itt hagyom. A továbbiakban a kastélyban fog lakni, és a biztonságiakat képviselni. A közeli őrssel összeköttetésben vagyunk, jönnek, ha kell. Tudom, hogy baráti kapcsolatban állnak, de remélem, hogy tudja, a törvény felette áll a barátságnak. Egyéb esetben mindkettőjükre súlyos büntetés hárulna. És Lee Byung Hun- fordult a szoba harmadik férfija felé- Remélem maga is segít kézben tartani itt a dolgokat. Vigyázzanak, veszélyes terepen vannak most- majd elindult az ajtó felé, de még visszafordult.

- Ó, igen, Sun Ah kisasszony! Hallottam, hogy az első látogatása során találkozott az indonéz küldöttséggel!

Megdermedtem, ahogy a szobában a levegő is. Ezek szerint nem csak én tudtam, hogy kit foglalt magában a küldöttség szó. Byung Hun úgy nézett rám, mintha az derült volna ki, hogy esténként füves cigit szívok Juniellel, Changjo meg szintén megdermedve bámult. Ezek szerint mindenki tudta azt, amit én korábban nem. Hogy drága ex osztálytársunk is az indonéz követség tagja.

- Így van, találkoztam, Kim Jong Innel!- egyenesedtem fel, és felszegtem az államat- De ne aggódjon!- igyekeztem elrejteni az ellenszenvem jeleit a férfi iránt. Egyértelmű volt a kölcsönös gyanakvásunk a másik irányába- Nem ismert fel, és a jövőben nem is tervezek találkozni vele, hogy ezen a tényen változtassak!

- Helyes!- biccentett, és egy kis gonosz mosolyt is eleresztett- Még látjuk egymást, Yeon… vagyis Yoo Ji Min!- majd kilépett az ajtón.

- Paraszt…- morogtam, de nem volt időm többre, azonnal egy rántást éreztem a vállamban, mert Byung Hun majd kitépte a karom a mozdulatával, amivel maga felé fordított.

- Te neked tényleg elment az eszed? Miért nem szóltál Kairól…?

- Akartam, de… nem volt olyan a helyzet. Aznap ittam le magam, és kötöttem ki Zico házában, ha még emlékszel!- forgattam a szemem. Igen, másnap csókolt meg a bevásárlóközpontban, és utána jó ideig nem beszéltünk. Mikor meg Changjonak akartam elmondani, pont akkor jött a húga kicsapása, és így nem nagyon voltunk mi sem beszélgető viszonyba- Semmi nem volt, oké?- néztem rájuk- Meglepett, kiakadtam akkor, de már… tudom kezelni, rendben? És engedj el!- húztam ki a karom a szorításából, majd a nadrágzsebembe nyúltam, hogy elővettem az összegyűrt papírlapot- Nesze! Ezt kaptam tegnap- nyújtottam felé. Ő összehúzott szemöldökkel nézegette, majd mikor a sorokat átfutotta, kikerekedett a szeme.

- Picsába, ez már…

- Soo Ae-nek igaza volt…- morogtam- Valaki hajt az életemre, de nem lehet túl sürgős neki egyelőre. Fogalmam sincs, mit akarhat…

- Elviszem a papírt, megvizsgáltatom, ujjlenyomat, vagy akármi ügyében. Ne aggódj, titokban intézem…

- Köszönöm!- hajtottam le a fejemet.

- Van még más is?- vonta fel a szemöldökét Changjo.

- Esküszöm, nincs! Kai volt az egyetlen, de már ő sem az én titkom… És úgy döntöttem, beavatom Suzy-t, és So Ji Subot is az ügybe… Szükségünk van még emberekre, és bennük megbízok.

- Suzy terhes!- csóválta a fejét Byung Hun.

- De még mindig erőset üt!- vontam meg a vállam- És ha nem mondom el neki, akkor kinyír.

- Így igaz!- csapta össze a tenyerét Changjo- Hívjuk össze őket, közösen beszéljük át az egészet. De előbb beszélnem kell a húgommal…

- A húgod marad itt!- szögezte le a szőke- Mivel itt leszel te is, itt biztonságban van- köszörülte meg a torkát, majd megfogott egy köteg papírt, és az ajtó felé indult- Jelenésem van Ji Subnál, még mielőtt felrobban Jimmy viselt dolgai miatt. Magatokra hagylak titeket. Csak óvatosan, Changjo, a hölgy már foglalt!- majd kilépett.

- Seggfej!- morogtam utána, majd a nyomozóbarátomra néztem, aki felvont szemöldökkel bámult rám- Nézd el neki, hogy egy tuskó még mindig…

- Biztos nincs semmi más, amit elmondanál? Amit esetleg nem akarsz Byung H…

- Megbízok benne, nem érdekelnek gyerekes sérelmek!- vágtam a szavába, kicsit ridegebben a kelleténél, ami meg is lepte kissé- Csak… Keresd meg Jes… Jong Heet!- majd én is visszafordultam a hivatalos ügyeimhez. Már csak egy mély sóhajt és az ajtó csukódását hallottam, ami jelezte, hogy megint egyedül maradtam. A hógömbre pillantottam. Még mindig az asztalomon volt, de nem tudtam kidobni. Valamiért tudni akartam, hogy miért kaptam. Hogy mi közöm van Soo Ae-hez. Mert a lelkem mélyén úgy sejtettem, hogy valami sokkal több annál, minthogy egy kultuszfigura lehetek a politikát tekintve.

Kopogásra eszméltem.

- Igen?- szóltam ki, mire nyílt az ajtó, és YongGuk lépett be.

- Nem zavarom, diri néni?- mosolyodott el, mire nekem is kicsit felengedett a vállam. De a következő pillanatban még nagyobb súly telepedett rá. Veszélybe sodrom… Hiba volt belemenni. De mégis, vele… annyira hétköznapi az élet.

- Nem, mondd csak!

- Melyikkel kezdjem? A hivatalossal, vagy a nem hivatalossal?

- A hivatalossal!- forgattam ujjaim között a tollam.

- Nos, most jöttem a lovardából. Úgy tűnt, hogy pár ló megbetegedett, az állatorvos még vizsgálja, de azt mondta, hogy most egy ideig senki ne menjen le oda, nehogy valami fertőzést összeszedjenek a kölykök…

- Értem!- bólintottam, és feljegyeztem azonnal az előttem álló jegyzettömbre, hogy intézkedjek ez ügyben, és hirdessem ki- És a nem hivatalos?- sandítottam rá.

- Az…- közelebb sétált, majd megkerülve az asztalom, ami eddig elválasztott minket, hirtelen maga felé fordította a forgós székemet, és megtámaszkodva a két karfán nyomott a számra egy puha csókot- Jó reggelt!- súgta rá ajkaimra.

- Jó reggelt, YongGuk!- motyogtam vissza, kicsit a csók hatása alatt, mélyen a szemébe nézve. Édes volt. Nagyon édes. Majd hajolt volna vissza, hogy tovább csókoljon, de hirtelen észbe kaptam.

- YongGuk… ez… azt mondtam, hogy randizzunk, vagyis haladjunk lassan most ezzel…

- Már meg sem csókolhatlak?

- De igen, csak…- hirtelen magam sem értettem, mi bajom. Az iroda feszélyezett? Vagy az, hogy ez nem csak az én irodám, hanem… Elég volt.

- Értettem, főnökasszony, akkor hadd vigyem el holnap este valahova. Egy vacsora. Ezúttal csak kettesben…

- Egy csókmentes vacsora?

- Ezt nem garantálhatom… Így is meg kell erőltetnem magam, hogy ne azonnal a szobámba invitáljalak, ahol egy üveg olcsó pezsgő után…- vigyorogva elharapta a mondatot, mire vállon csaptam kissé kuncogva. Hiába a fenyegető üzenet, a lebukás veszélye, észak koreai kémek… Értett hozzá, hogyan oldja a feszültségem.

- Legyen, casanova! Nyűgözz le!

*

So Ji Sub, és Suzy… nos az arcuk, miután elmeséltem a sztorit, kicsit elhűlt. Majd egymás szavába vágva bizonygatták, hogy bizony megint nyakig ülök a szarban. De végül lenyugodtak, és teljes bizalmukról, és támogatásukról biztosítottak. Nekem meg könnyebbült a lelkiismeretem, hogy nem tartom magamban a dolgokat.

Így már alig volt valaki előtt titkolnivalóm.

Hirtelen Ken jutott az eszembe, akit nagyon elhanyagoltam az utóbbi időben. Szégyelltem is magam miatta rendesen.

Este végre volt időm leülni a doksi elé, amit még a nagybátyám egy adathordozón adott. Mindenféle adatvédelmi beállítással szöszöltem előtte, de semmiképpen nem akartam saját magam lebuktatni. Így mire megnyithattam végre a fájlt, addigra már jócskán az estében voltam.

Egyetlen egy dokumentum volt benne.

Egy ismerős dokumentum. Az, amit Zico irodájában is láttam. Soo Ae aktája.

Akkor nem volt alkalmam megnézni annyira tüzetesen, most meg egyszerűen beleremegtem a gondolatba, hogy újra lássam azokat a képeket. Féltem.

Azonban már az első lap is különbözött. Ez a lap hiányzott a korábban látottból.

Ez egy észak-koreai jelentés digitalizált változata volt.

Egy felhívás.

Egy vérdíj.

Soo Ae megszökött északról.

Nem a rezsim küldte, saját maga feje után jött ide.

Mert keres valamit- futott át az agyamon. És ehhez kell a segítségem…

Azonnal közölni akartam Byung Hunnal a dolgot, így gyorsan lezártam a gépemet, felpattantam a székről, és már rohantam is a srác szobája felé. Nem is nagyon gondolkodtam, csak el akartam mondani valakinek, hátha így együtt rájövünk arra, hogy… mit jelenthet ez az egész.

Meggondolatlanul, kopogás nélkül törtem be a szobába, amit azonnal megbántam. Byung Hun nem volt egyedül. Nagyon nem.

Hirtelen a torkomra ragadt a mondanivaló, ahogy bámultam a Byung Hun Juniel kettőre, akik megérkezésemig szenvedélyes csókcsatába feledkezhettek. Mikor jött Juniel? Nem is tudtam róla. Mindenesetre fülig pirult, amiért így láttam. De a srác is rohadt zavarban volt. De egyikük sem lehetett annyira kínban, mint én magam.

- Öhm… bocsi srácok, itt sem vagyok!- nyögtem ki vérszegény, és úgy fordultam ki az ajtón, ahogy bejöttem. Sebesen. Nagyon sebesen.

A torkomban egy furcsa gombóc született, ami nem akart nagyon megszűnni, és a fejem is zúgott. Nem, nem, nem…

Ilyen helyzetben látni őket sokkal rosszabb volt, mint a tudat, hogy amúgy a menyasszonya. Mert ez bizonyította, hogy szereti. Vagyis, nagyon is nőként tekint rá. Már fogalmam sem volt, hogy Byung Hun tudna-e valakit szívből szeretni. De ez akkor is szíven ütött.

A tanári konyhába siettem, hogy megigyak legalább egy fél liter hideg vizet, hátha az helyre tesz, de sajnos ott sem lehettem egyedül. Sőt!

- Ji Min!- pillantott fel Yong Guk a vacsorájából.

- Már kerestelek!- nézett rám megrovóan Changjo is.

Na szuper, pont ez a kettő! Ha jól vettem ki a korábbi szavakból, akkor ismerték egymást korábbról. Biztos Junielen keresztül. Hogy máshogy…

- Nem túlzottan egészséges rament enni estére!- néztem az előttük lévő mirelit tésztára- Van még egy nekem is?

- Persze, elkészítem neked!- mosolygott a már majdnem barátom, én meg leültem Changjo mellé, és a tenyerembe temettem az arcom.

- Gond van?- nézett rám a nyomozófiú mikor látta, hogy szét vagyok esve. Nem mondhattam, hogy az a bajom, hogy az exszerelmem épp az aktuális szerelmével nyalakodik, mikor én nagy dologra jöttem rá.

- Soo Ae!- tátogtam felé, mire Yong Guk hátára pillantott, aki éppen a zacskós tésztámat készítette, és a mikró hangja elnyomta a suttogást, de így is közelebb húzódott.

- Mi történt?- csak én hallhattam.

- Nem észak küldte. Magától jött. Megszökött onnan. Az elvtársak is keresik már, magas vérdíjjal.

- A rohadt életbe….- morogta- Honnan tudod?

- A nagybátyám…- vontam vállat.

- Értem, Byung Hunnak mondtad?

- Akartam, de sajnos rátörtem, mikor Juniellel voltak, és…

- Semmit nem változol!- majd hirtelen végigsimított a hajamon. A mozdulat olyan váratlan volt, hogy megrezzentem. Changjo nem ez a típus. Mélyen a szemébe néztem, és valami furcsa dolgot láttam. Nem tudtam rájönni, mi lehetett. Leginkább a szánalomra hasonlított- Az ember mindig meg akar téged védeni! Ilyen hatást érsz el bennük!

- Vigyázok magamra.

- Nem, drága, magadra vagy a legveszélyesebb!- csóválta a fejét, és hátrébb húzódott. Bevallom fájt, amit mondott. Magamra lennék veszélyes? Már nem azt az időt éljük, mikor öngyilkos akartam lenni. De nem volt időm erre reagálni, mert pont lejárt a mikró, és Yong Guk mellénk lépett.

- Kész a fejedelmi lakoma!- majd mosolyogva letette elém a tálat.

- Köszönöm… De azt hiszem jobb, ha a szobámba eszem meg!- majd megfogtam, és már elindultam volna, mikor Yong Guk utánam szólt.

- Jó éjt puszi hol marad, szívem?

- Már miért kapnál?- horkant fel Changjo. Én meg hirtelen bizonyítási vágyat éreztem, hogy van életem azért rajtuk kívül is. Az aranykalitkámon kívül. Ahol saját magamra nézve is én vagyok a legveszélyesebb. Így visszatettem az edényt az asztalra, és YongGuk mellé léptem, majd vállába kapaszkodva lábujjhegyre álltam, és nyomtam egy csókot az ajkára, de azonnal el is húzódtam.

- Remélem most már tudsz majd aludni…- mondtam kissé szarkasztikusan, majd vetettem egy pillantás Changjora, aki szó szerint elhűlt a látottakon. Egy kis elégtételt éreztem, hiába volt jó barátom, néha nagyon felidegesített- Neked is jó éjt, Changjo!- majd a tésztámmal együtt kisiettem a konyhából.

*

Végül nem a szobámba mentem, hanem a toronyba. Vagyis abba a bizonyos keleti toronyba. Már másképp volt berendezve, mint egykor, ezúttal volt ott egy ágy is, asztalka, kanapé… bevallom még magamnak rendeztem be. A többi torony nyitva volt a diákok előtt, ez volt az egyetlen, amit lezárva tartottunk.

Rossz emlékek…

Az üres tálamra néztem, majd kissé elfintorodtam. Valahogy az egyik legmagányosabb érzés, mikor egyedül kell megenned a ramened.

A telefonomat előhalásztam a zsebemből, és végigpörgettem az üzeneteket.

Byung Hun: Mi volt ilyen fontos?

Megjelent a szemeim előtt ismét a kép, ahogy Junielt ölelte szorosan, és elfacsarodott a szívem. Gyorsan visszaírtam.

Ji Min: Nem fontos. Most élvezd az éjszakád…

Azonnal látta az üzenetet, és kicsit megremegett a kezem, hogy mit fog válaszolni, de mikor egy perc után sem jött semmi, feladtam. Érdekel is engem…

A következő üzenetre ugrottam.

Jessie: Unnie, hadd legyek másik szobában, ez a csaj iszonyat idegesítő! Unnieeeeee kérleeeeeek!

A szemem megforgattam, és ezt ezúttal válasz nélkül hagytam.

Sae Ron: Komolyan megőrülök ettől a libától. Amúgy komolyan nem lehet majd a hétvégén lovagolni menni? Mekkora szar már…

Imádtam a fejüket, de most kisebb bajom is nagyobb volt ennél.

Ayana: Ki ez a csini rendőrfiú? Majd bemutatsz?

Nem is ő lenne, ha nem akarna rágyorsulni az újonnan jött Changjora.

A következő üzenet Zicotól jött.

Hívj fel, ha vagy!

Azonnal tárcsáztam az új telefonommal, nem a lekövetettel, és két csöngés után fel is vette.

- Szia cica, azt hittem azonnal csörögsz majd!

- Bocsi, volt pár problémám, most értem csak rá. Mi újság?- dőltem hátra a kanapén.

- Találtam valamit, ami szerintem érdekelni fog… Elég bizalmasan kezelik Soo Ae Soyangból való megszökésének a körülményeit, csak egy nagyon szűk csapat vizsgálja, és ebben én most nem vagyok benne, így sajnos semmit nem tudhatok róla, de most nem is róla van szó. Végigkerestettem az összes kollégádnak a múltját, és általában az tudom elmondani, hogy mind feddhetetlen.

- Általában?- azonnal feltűnt ez az egy szó.

- Figyelj, ismered te jól ezt a Park Jimint?

- Ah, Jimin…- motyogtam- A családját inkább… Mikor felajánlottam neki a munkát, akkor igazából szánalomból tettem, mert egy játékfüggő… aki emellett profi hacker…

- Vigyázz vele. Ahogy elnéztem, volt már rendőrségi ügye is, csak az apja elsimította a dolgot…

- Mikor volt ez?

- Pár hónapja…

- Akkor ezért jött volna el a suliba? Az apja elintézte, de cserébe el kellett jönnie… Mi volt az ügye, mit tett? Mit tört fel?

- Az akta nagyon homályos, ki van törölve belőle egy csomó minden, nyilván az apja pénze is, és a család jó hírneve, de ha minden igaz, akkor… Soyangot.

Mi a franc….

- Rajta tartom a szemem!- nyeltem egy nagyot.

- Helyes, majd jelentkezek!- majd letette a telefont.

Lehet még ennél is szarabb a nap?

Fáradtan döntöttem neki a homlokomat az ablaküvegnek. Csöndes volt minden, csak a távolban egy bagoly huhogott.

Hogyan tudnám irányítani ezt a folyamatot, és elejét venni bárminek? Lehet, hogy túl sokat képzeltem magamról. De mi a biztosíték, hogyha elmegyek, akkor békén hagyják őket?

Kinyitottam a szememet, és végignéztem a néptelen kastélykerten. Vagyis néztem volna a néptelenséget, de nem volt üres az udvar. A fák közül egy fekete alakot láttam kisuhanni, aki egyenesen az iskola felé tartott.

Ki van odakint ebben az időtájban? Mert ha még valami lenne odakint, de gyalog a város… háromnegyed óra is lehet a legrövidebb ösvényeken.

Mi a fene…

Az alak elsuhant és beleveszett a suli árnyékába.

A sötétben nem látszott, még az sem hogy a karcsú alak férfi-e vagy nő…

Lassan felvezettem a szemem az erdő irányába, innen a toronyból messzire el lehetett látni, de most valami oda nem illőt láttam a lombok felett. Összehúztam a szemeim, hogy jobban fókuszáljak. De egy fél perc múlva már rendesen láttam.

Mert már nem csak füst volt, hanem fény is. Vörös fény az éjszakában.

Arra pedig nem más volt, mint a…

- A lovarda…- motyogtam magamban, majd kellett pár másodperc, mire teljesen feldolgoztam a látottakat.

Az iskola melletti lovarda… lángokban állt.

Nem, az nem lehet…

Egy nyöszörgésszerű segítségkérés hagyta el a torkom, majd a kezemet ökölbe szorítva rohantam az ajtó felé, és már szedtem is a lábam lefelé a lépcsőn.

Keresnem kell valakit, valakit, aki tud segíteni!- mantráztam magamban- Segítség kell! Nem mehetek egyedül!

Kezemmel ügyetlenül ütöttem be a segélykérő számát a telefonomon, és elhadartam, hogy azonnal szükség van a tűzoltókra. A helyzethez képest higgadtan közöltem a helyszínt, és a tényeket.

De azt is tudtam, hogy a legközelebbi tűzoltóságról is leggyorsabban húsz perc alatt érnek oda. Én öt perc alatt leérek.

De nem mehetek egyedül…!

Ahogy leértem a második emeletre, hirtelen ötlettel befordultam jobbra, és berontottam a betegszobába. Hálát adtam az égnek, hogy a védőnő, Kim Ji Won még mindig az asztalnál ült.

- Yoo Ji Min…! Jól vagy? Sápadt vagy, és reszketsz!

- Segítsen!- nyöszörögtem- Maga tud segíteni! Hozza az elsősegély dobozt!- majd elkerekedett szemével nem is foglalkozva az asztalhoz rohantam, megragadtam a csuklóját, és húztam magam után.

Nem ellenkezett, látta rajtam, hogy most sokkban vagyok, és jobb, ha hallgat rám. Azonnal a kocsim felé tereltem.

- Szálljon be, mindent elmondok!

Úgy tett, ahogy mondtam, és be is kötötte magát. Jól tette, mert úgy léptem bele a gázba, mint még sosem.

- Ég a lovarda… - nyögtem ki.

- Te jó ég!- szisszent fel.

- Az ablakból láttam, hívtam a tűzoltókat, de ők lassúk. Ha megsérült valaki, akkor segítenünk kell! Talán több embert kellett volna hívni, de nem akartam pánikot. Lehet, hogy nem is olyan vészes a helyzet! De maga ápoló, tud segíteni, ha valaki megsérült.

- Igen, siessünk!- szemem sarkából láttam, hogy megfeszült, és összeköti az amúgy kiengedett haját.

Valójában négy perc alatt lent voltunk. Sosem nyomtam még annyira a gázt. A lovardához vezető földút meg eleve nagyon rossz volt.

De a helyzet… még szörnyűbb volt, mint amilyennek az ablakból tűnt. Nem is az első épület égett, hanem a karámok hátul.

Kilöktem a kocsi ajtaját. A hőség, hiába voltam még mindig elég messze, azonnal megcsapott.

A karámok felől iszonyatos nyerítés és ordibálás hallatszott. Ezek szerint nem csak az állatok szenvedtek odabent, hanem ember is volt ott.

Ji Won azonnal megragadta az elsősegélydobozt, és követett. A kocsiból kihalásztam egy régi kendőt, és a hátsó karámok felé siettem. A füst miatt azonnal az orromhoz szorítottam az anyagot. Az épület körül pár férfi rohangált, és igyekezett menteni a menthetőt. Locsolókkal próbálták megakadályozni a tüzet, de az gyilkos volt, és éhes. Egyelőre az ajtóhoz próbáltak odaférni, de az állt a legnagyobb lángokban.

- Kisasszony, menjen innen!- üvöltött rám az egyik fiatalabb srác.

- Van bent valaki?- ordítottam vissza, mert a tűz ricsaja elnyomott mindent.

- A lovakon kívül a főnök!- majd rohant is tovább.

Nem… nem, mi van, ha bent ég? Hirtelen nem hallottam semmit magam körül, csak figyeltem a mellettem elrohanó, fájdalmas arcú férfit, aki a nyílt sebét dédelgetve ordított.

Miattam van!

Hirtelen jött a gondolat. De nem repült tovább. A lábam magától indult el. Azt mondják, hogy sokkhatásra az ember akaratlanul is cselekedhet. Nem volt ura a tetteimnek, homályosan tudtam csak, hogy mit akarok, de mintha valami más erő irányított volna. Segíteni akartam. Nem akartam bűnös lenni.

Nem emlékszem tisztán a következő dolgokra. Valahogy az épület hátánál találtam magamat, kezemben egy baltaszerű szerszámmal. Talán a félig nyitott fészerből szereztem. Nem emlékszek már pontosan. Csak azt, hogy iszonyat erővel vertem vele másokkal együtt a karámnak azt a részét, ami fából volt, és még nem kapott iszonyatos lángokra. Nem tudom, honnan volt erőm meglendíteni újból és újból a nehéz fejszét, de megtettem. Nem voltam önmagam. Nem akartam, hogy bárki vagy bármi meghaljon miattam.

Végül nem tudom hogyan, de sikerült kitörnöm a hátsó ajtót, de abban a pillanatban, hogy egy kicsit is megkönnyebbülhettem volna, egy ló, a nyíláson keresztül, kissé lángot kapott sörénnyel tör ki, egyenesen felém.

- Vigyázzon!- ordított felém valaki, és éppen csak annyi erőm volt, hogy kissé félreugorjak a tébolyodott állat elől, és földre essek. A murva felsértette a tenyeremet, de ez érdekelt a legkevésbé. A fickó, mikor látta, hogy rendben vagyok, berohant a nyíláson keresztül a karámba. Segíteni. Berohant az égő pokolba.

Utána akartam kiáltani, hogy ne menjen, ne haljon meg miattam. De nem jött ki hang a torkomon. A hőség elviselhetetlen volt. Igyekeztem felállni, de félúton kicsúszott a zsebemből a telefonom. Mikor lenéztem rá, akkor láttam, hogy világít a kijelző. Valaki keresett. Kinek kellek most éppen? a nevet lassan kivettem rajta:

Byung Hun…

Visszapillantottam az lángoló karámra. a bent szenvedő állatok hangja elviselhetetlen volt. Segíteni akartam. De nem tudtam. Betódultak a fejembe a képek, mikor lángolt körülöttem minden az iskolába. Mikor felrobbantottam.

Ugyanaz a szag… Az a hőség… Az a kétségbeesés.

Ezért nyomtam rá a zöld telefonra.

- Hol a francba vagy, mindenhol kerestelek?- még így is túlordította az itteni zajokat. Hangja olyan számon kérő volt, hogy éreztem, hogy a könnyeim elkezdenek folyni. Majd hangosan zokogtam bele a készülékbe- Jézusom, mi történt? Mi ez a ricsaj!?

- Minden ég! Meg fognak halni! Miattam- visítottam bele a telefonba.

- Picsába, hol vagy? Ez lovak hangja? Te…- a hang az enyémhez hasonlóan kétségbeesett volt. Egyre inkább éreztem, hogy hamar elnyel valami sötét, és nem tudok mondani semmit. Így utolsó erőmmel kipréseltem magamból valamit meggondolatlanul.

- Csak segíts… Segíts… L.Joe…

                                                          

 Szóval sziasztok :) Bevallom a fejezet eleje nagyon gyorsan kész lett az előző után, hisz diplomáztam, nyáron tök sok időm adódott volna, de úgy alakult, hogy kimehettem Koreába 3 hétre nyáron (majd szeptember elején még egy hétre). Tudom, emellett lett volna időm rá, de történtek odakint és még ezen kívül is olyan dolgok, amig megváltoztatták a véleményemet bizonyos dolgokról. Több dologot, és érzést amit eddig "nagypofával" leírtam, megtörtént velem (jóóó, itt most nem a nagyon szélsőségesekre kell gondolni) de kellett egy idő, hogy visszanyerjem önmagamat, és folytatni tudjam. 

Hiányzott. És szükségem van, hogy kiírjam magamból a dolgokat. Remélem emlékeztek még a sztorira, és ezek után is szeretni fogjátok.

Nagyon sajnálom még egyszer ezt a kimaradást.

És ha bárkit érdekelnek a szöuli, és a koreai vidéki benyomásaim, írjatok egy hozzászólást, hogy szívesen olvasnátok róla, és akkor esetleg a Seoul Fighting! blogra írok róla egy kis szösszenetet. Őszintén!

Puszi mindenkinek :)