2. évad - 10. fejezet

10. fejezet

Ki tette ezt?

Byung Hun tett egy lépést a rumli felé, de megreccsent valami a talpa alatt, és lenézve mindketten láttuk, hogy egy széttört képkeret az.

- Ki tette ezt?- tette fel még egyszer a kérdést, ezúttal remegve az indulattól, és nem attól a fajtától, amivel engem is sarokba szorított, az ehhez képes baráti flört is lehetett volna, ismerve a csajozási módszerét, amivel engem is magába bolondított négy éve. Nem, ez most gyilkos düh volt. Az iránt, aki a szobámat tönkretette.

De az én agyamba sem fért bele, ki tehette, hiába pörgettem a lehetőségeket. Az iskolába nem jut be senki anélkül, hogy ne tudnánk róla. Aki meg itt dolgozik… nem gondoltam volna senkiről.

- Ki juthatott be ide?

- Mint kiderült, neked is van kulcsod hozzá!- morogtam frusztráltan, mire felém fordult.

- Persze, hogy van. Ha célpont vagy, akkor segítenem kell neked, ezért van kulcsom! Nem fogok éjszakánként átjárni, hogy nézzem, hogy alszol, nyugodj meg. De nem is ez a kérdés! Ki tehette ezt?

Mivel valamilyen szinten privát támadásnak vettem, hogy valaki szétdúlta a dolgaimat, így nem is akartam belevonni Byung Hunt. Ha az iroda lett volna ilyen állapotban, akkor még meg is értem, de… így ez ellenem volt. Valamiért azt az érzést keltette, hogy nincs köze hozzá. Főleg azok után, ahogy velem bánik. Így kiböktem a legmeggondolatlanabb dolgot, amit tudtam.

- Én voltam!

- Hogy mi?

- Ideges lettem a reggeli után, és… hát szétdobáltam mindent. Vannak ilyen kitöréseim… Néha egészen közveszélyesnek nyilvánít Ken is…- vontam vállat, de közben remegett a lábam. Hogy így elvágom a segítséget. De mégis helyesnek éreztem.

- Hazudsz!

- Miért tenném?

- Nem tudom… mert imádsz egyedül a veszélybe rohanni! Mint ahogy régen. És te is megijedtél attól, ami itt van!

- Csak mert nem akartam, hogy lásd, hogy… egy érzelmi roncs vagyok néha!

- Miattam? Még mindig…

- Nem Byung Hun, ahogy te is mondtad, már nem érzünk egymás iránt semmilyen gyengéd dolgot, csak a sérelmeink maradtak fent, ami elég frusztrálttá tesz mindkettőnket, ezért viselkedünk úgy, mint két óvodás. De hidd el, még ha tele lenne rózsával a szoba, gyertyafény venne körül, halkan szólna valami romantikus zene, és meztelenek lennénk, se gondolnék rád úgy, mint aki megéri nekem!

- Ez esetben nem fogom magam visszafogni, és finomkodni- mosolyodott el túl szélesen, hogy tudtam, csak úgy sugárzik belőle a szarkazmus és irónia- Jó hogy ezt tisztáztuk, eddig féltem, hogy megsértem az érzéseid, és büszkeséged, de most egészen megnyugodtam.

- Most pedig nagyon gyorsan tűnj innen!- vetettem rá szikrákat a szememmel- Össze kell pakolnom, mielőtt bárki bejönne.

- Én már bejöttem…

- Te senkit nem érdekelsz…- forgattam a szemem, de közben rohadtul zavarodottnak éreztem magam. Byung Hun… igazából nem akartam még egyszer szar helyzetbe hozni amiatt, hogy… nos, ismer engem.

- A kulcsot el sem kobzod tőlem?- mutatta fel a kulcscsomóját.

- Tök mindegy!- legyintettem egyet beletörődően- Sőt, tudod mit? Általában este tizenegykor szoktam fürdeni, közben van időm veled beszélgetni, csak gyere be nyugodtan, kopognod sem kell!- tártam szét a karom merő iróniával.

- Szavadon foglak! Verd szét még jobban a szobádat akkor, meghagyom a magányod…- vágott egy kis fintort, majd kilépett az ajtón. Abban a pillanatban, hogy már nem látott, úgy fordultam vissza a szobán uralkodó káoszhoz, és éreztem, hogy gyengülök.

Ki a franc tette ezt?

Gyorsan végiggondoltam, hogy milyen dolgaim veszélyeztethetik a kilétem, ha megtalálják, így gyorsan a keresésükre indultam, de mindet hiány nélkül megtaláltam. Úgy tűnt, semmi nem tűnt el. Nem találta volna meg? Vagy… nem is keresett semmit, csak zúzott? Mi a fene…?

Lehuppantam a fenekemre, az ágy egy érintetlen részére, és körbenéztem. Ki a franc az a Soo Ae, akiről Ailee beszélt? Lehet, hogy ő lenne ez, aki rám állt? De hát… akkor bent kéne lennie az iskolában, és mint Ailee mondta, börtönben van. Vagy valamilyen embere? Ha kapcsolatban lennének, a rendőrségnek tutira feltűnne…

- Mi folyik itt…? Valaki más?- motyogtam magam elé, majd hirtelen beugrott. Franc fog itt tanakodni, mikor van kamera a folyosón! Ami nyilvánvalóan azt is felvette, ahogy Byung Hun engem húz a folyosón, be a szobába. Remek! Reméltem, hogy nem nézte végig a jelenetet a gondnok.

Gondosan bekulcsoltam a szobát, na nem mintha amúgy ez bárkit megakadályozott volna, a legutóbb is, és a földszinten lévő gondnoki irodába rohantam, ahol az összes kamera egy külön monitoron volt látható. A gondnok, épp háttal a kameráknak, a készülő zacskós ramenjét készítette el. Reméltem, hogy az utóbbi fél órában hanyagolta a feladatát. Az idősödő bácsinak amúgy mosolyra állt mindig a szája, és tényleg egy ezermester volt. Első látásra megkedveltem, kicsit hasonlított egy nagypapára. Egy viszonylag modern nagypapára.

- Jó napot, kisasszony!- fordult felé- Segíthetek valamiben?

- Az egyik videofelvételt kéne megnéznem… Semmi különös…

- Mondja csak, hogy melyiket! Megkeresem!- mondta kedélyesen. Igazából nem akartam, hogy lássa ő is, így gyorsan kattogott az agyam.

- Ugyan már, megtalálom, hisz éppen ebédelni készült, de… miért eszik ilyen egészségtelen dolgokat? Egyáltalán nem tápláló!- biccentettem félre a fejem.

- Nem akartam itt hagyni a helyet, hátha így első nap valamilyen probléma merül fel!- vont vállat szerényen.

- Menjen az ebédlőbe, és kapjon be valami finomat! Addig én itt maradok, úgyis meg kell keresnem a videót…

- Biztos megoldja egyedül?- nézett rám a bácsi, de láttam rajta, hogy tényleg szívesen menne.

- Persze, ha gond lenne, csörgök!- mutattam fel a telefonomat, mire egy biccentés után magamra hagyott. Szerencsére. Azonnal a monitor elé ültem, és pár perc szerencsétlenkedés után sikerült megtalálnom a folyosóm kameráját. Igyekeztem visszatekerni az agyamban a történéseket, de nem emlékeztem pontosan, mikor hagytam el a szobámat. Az évnyitóra indultam, de hogy milyen lelkiállapotban, és hogy mikor… nem emlékeztem, így addig tekertem a videót, míg meg nem láttam, hogy kilépek az ajtón. Előttem nem sokkal Jimin is távozott a szobából. Igen, tényleg, vele beszélgettem. Utána kissé gyorsítva kezdtem el lejátszani az egy órás felvételt, amíg távol voltam a szobától. Nem volt túl hosszú a műsor. Utánam tíz perccel Ayana is elhagyta a szomszéd szobát, és sietve szedte a lábát, hogy el ne késsen. Emlékeztem is, mikor bejött a nagyterembe, hogy bocsánatkérően nézett rám. Ő mindig ilyen volt, művészlélek, nem tudott időpontot pontosan tartani. Tekertem tovább a felvételt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy Byung Hun rángat engem. Gyorsan a stop gombra nyomtam, és még egyszer megnéztem.

De ezúttal sem volt semmilyen mozgás ezeken kívül.

Senki nem ment be a szobámba, és senki nem jött ki. De akkor meg… mitől lett minden olyan?

Ablak…? A harmadikon van a szoba. Hogy valaki felmásszon? Nem tartottam valószínűnek. Valaki megpiszkálta a felvételt már előttem? Azt Kim gondnok biztos mondta volna, ha járt volna itt valaki, nem? Bár ki tudja… Ki is tudhatná?

Jimin!

Azonnal rámentettem egy pendrive-ra az egy órás részt, és ügyesen kitöröltem azt a pár percet, míg berángattak a szobámba, majd azt is, ahol egyesével távoztunk. Ez ne szúrjon szemet senkinek. Majd körmömet rágva vártam, hogy visszatérjen Kim bácsi, ha már megígértem, hogy maradok. Ez tíz perc múlva volt esedékes, hasát simogatva lépett be.

- Köszönöm kedveském, mindent megtaláltál?

- Igen, nem volt bonyolult- igyekeztem fesztelen hangot megütni- Amúgy… az első nap volt már valakinek problémája? Jött valaki segítségért?

- Nem, egyedül voltam. Jól megszervezték ezt az iskolát, nincs itt semmi probléma!

Erre mosolyogtam, majd egy kis meghajlás után ki is siettem, és egyenesen a gépterem felé indultam. Tudtam, hogy ott fogom úgyis megtalálni az újdonsült informatikusunkat.

Valóban ott találtam, és az arcára világító képernyő felől robbanásszerű hangok jöttek.

- Jimin!- szólaltam meg, mert nem úgy tűnt, mintha észrevett volna. Nagyon bele volt merülve.

- Ne most…- mintha ezt motyogta volna. Egyenesen mellé álltam, és rácsaptam az asztalra.

- Jimin!- kiáltottam rá, mire pislogva felpillantott rám, de keze nem állt meg a mozgásban.

- Hiányoztam?

- Szörnyű ez a szenvedélyed!- fintorogtam a gépre.

- Tudtad, hogy ez van, mégis felvettél, most már nem kéne panaszk…

- Tökre nem érdekelsz Jimin, csak sajnálom, hogy elcseszed az életedet!- majd elé dobtam a pendrive-ot.

- Van rajta egy órányi kamera felvétel, nézd meg nekem, hogy nem szerkesztett-e.

- Oké!- motyogta, majd visszafordult a képernyő felé, és játszott tovább.

- Jimin, most!- sziszegtem ingerülten, mire láttam, hogy legszívesebben felrúgna, de végül leállította a játékot, és bedugta az usb-be a hordozómat.

Gyorsan megnyitotta a videót, és kissé felgyorsítva végignézte.

- Ez az?- kérdezte- Ez a…

- A folyosóm, igen!

- Miért kell ez neked?

- Nem mindegy neked? Ezzel nem lépsz szintet a játékban…

- Valami történt?- mintha tényleg érdekelte volna.

- Jimin, te csak azt nézd meg, hogy meg van-e szerkesztve, és utána foglalkozz a játékoddal!

- Nem tudom eldönteni, hogy az életed izgalmas lehet, hogy ilyeneket kérsz, vagy annyira unalmas, hogy ilyeneket kérsz, hogy izginek tűnjön.

- Csak fogd be és csináld…!- forgattam a szememet, és néztem, ahogy végignézi a videót. Szemét kicsit ráncolta, néha, mikor a kamera felvétele mintha berezonált volna, majd mikor vége szakadt, felém fordult.

- Semmilyen szerkesztés nincs rajta. Full eredeti. Boldog vagy?

- Az nem lehet… Biztos nem tévedtél?- hajoltam közelebb a monitorhoz.

 - Szívem, sosem tévedek… Ha ennyi volt, akkor leléphetnél!

- A főnököd vagyok!- méltatlankodtam.

- Egy idegesítő főnök!- morogta, majd visszafordult a géphez, én meg, mivel tudtam, hogy Jimin legalább magában tartja az ilyen dolgaimat, úgy döntöttem inkább elfogadom a személyiségét. Majd csak javul valamennyit.

*

Kisétáltam gondomban a kastély kertjébe, hogy megnézzem, kívülről hogy néz ki az ablakom. De hát amúgy is zárva volt. Bent sem volt senki a szobába (igen, még a szekrénybe is benéztem). Kívülről sem ment be… mi a franc?

Annyira nézegettem kívülről az ablakomat, hogy észre sem vettem a mellettem padon ülő alakot, csak mikor teljesen mellé érkeztem.

- Sae Ron?- néztem a lány arcára, akit azonnal felismertem a képről, és nos… a reggeli ütközésünkből- Neked nem órán kellene lenned?

A lány, így közelről megfigyelve nagyon bájos… lett volna, ha nem húzza az orrát kis fintorra, mintegy bírálva az egész világot, ami körbeveszi. Túlságosan ismerős volt, és a bőrömből sem kellett kibújnom, hogy tudjam, ki az, aki hasonlóan vélekedik a világról.

- Kit érdekel!- morogta, alig szentelve figyelmet rám- Engem nem hatott meg az évnyitós szövege. Csupa maszlag volt.

- Te…- biccentettem félre a fejem, és pislogtam is párat, hogy realizáljam, tényleg lehordott a tizenéves kiscsaj. Tizenhat, ha jól emlékszem.

- Igen, én!

- Ne pimaszkodj velem!

- Miért, kirúgat az árvaházból?- nézett végre rám, kissé sértett szemekkel.

- Nem. De megfoszthatlak a kimenőidtől. Attól, hogy kimenj a városba…

- Kit érdekel a város…?

- Akkor tulajdonképpen most sem a suli, sem a szabadság nem kell neked… Fogjuk a pubertásra…

- Hogy haltak meg a szülei?- kérdezte hirtelen.

- A szüleim?

- A beszédben azt mondta, hogy árva. Talán hazugság volt?

- Nem, tényleg meghaltak. Apa balesetben, anya rákban…- mondtam a betanult szöveget, pedig szívesebben lettem volna őszinte. De senkivel nem lehettem- A te aktád üres volt, talán elkeverték valahol.

- Az én aktámban amúgy sem volt túl sok minden!- támasztotta meg magát a kezével a pad hátulján, így beszívva a nyár utolsó sugarait.

- Mi történt a szüleiddel?

- Apám… apám szerintem sosem volt. Legalábbis ő nem tud a létezésemről azt hiszem. Az anyám meg lepasszolt, mikor megszülettem… Ennyi a sikertörténetem.

- Sajnálom…- mondtam kissé szerencsétlenül.

- Nem kell, nincs rájuk szükségem.

- Nem érzed magad elárulva?

- Ugyan már… Ki tudja, ki volt az anyám… bár kétségkívül szépnek kellett lennie. De remélem elpusztult valahol, és fájt is neki…

- Na jól van, most már elég volt az önsajnáltatásból!- hirtelen megfogtam a karját, és felhúztam, de vigyáztam, hogy ne fájjon neki- Gyerünk vissza órára!

- Már nyugodtan ülni sem lehet…- motyogta.

- Nem, tényleg nem. Aludj az órán, az nem érdekel, nem az én dolgom, de ne tartózkodhatsz engedély nélkül idekint.

- Miért ilyen főnökösködő? Lehetne sokkal lazább is!- kelletlenül hagyta, hogy a bejárat felé húzzam.

- Persze, lazább, én a te korodban…- kezdtem volna a szokásos felnőtt szöveget, de aztán eszembe jutott, hogy én mit műveltem az ő korában, és inkább elharaptam a mondatot- Az irodámban megtalálsz, ha végre nem magadnak ellentmondva akarsz beszélni a szüleidről.

- Nem akarok magával beszélni! Inkább beszélnék a jóképű kollégájával! Bejön a szőke haj… de gondolom magának is!

Már csak a szememet forgattam, miközben haladtunk befelé. Tudtam, hogy ki akar akasztani a kiscsaj, és azt várja, hogy ordibáljak vele. Bevallom, majdnem megtörtént. Első bizonyíték, hogy nem értek a gyerekekhez. Vagyis… tizenhat évesen tulajdonképpen még gyereknek számít, igen. És ami még fontosabb, az én felelősségem.

- Helyes, akkor beszélj vele!- mondtam kedélyesen, majd mikor beléptünk a csarnokba megálltam- Innen menj egyedül, gondolom nem akarod, hogy becipeljelek!

- Mi a biztosíték, hogy tényleg bemegyek?

- Megkérdezem a tanárodat! És ha nem vagy bent, lőttek a hétvégi programnak!

- Már mondtam, hogy nem…

- Nem csak a városról van szó. Tudod minek a bérleti jogát vettem meg nem olyan messze innen? Egy lovardáét… Így azok, akik akarnak, megtanulhatnak lovagolni!

Erre láthatóan felcsillant a szeme. Jackpot! Tudtam, hogy azok, akik nem jönnek ki annyira jól az emberekkel, az állatokat sokkal közelebb érzik magukhoz. Ezért is döntöttem így, hogy ez kelleni fog ide, ennyi megtört gyerek mellé.

- Komolyan?- lett hangja kissé visszafogottabb.

- Csak ha bemutatod a piros pontjaidat!- vigyorodtam el kissé, akár gonosznak is nevezhetően, de vele úgy tűnt, így kell viselkedni. Még fújtatott egy kicsit, jelezve, hogy nem tart normálisnak, de sarkon fordult, és elindult az osztálytermek felé.

Siker!

A siker tudat azonban csak addig tartott, míg rá nem jöttem, hogy pontosan miért is indultam ki. Valaki még mindig betört hozzám, és ez… nem túl szívderítő. Már indultam volna ismét az ablakhoz, mikor csörgött a telefonom, és megláttam az üzenetet, ami után azonnal a kocsimhoz rohantam, ami az épület előtt állt. Suzytól jött, és mindössze egy kérdés volt.

Tudunk most találkozni?

*

Azonnal felhívtam, akár a házukig is elkocsikáztam volna, de mivel azt mondta, hogy a közeli város plázájában van, így megspóroltam párszáz kilométert. Szerintem a sebességkorlátokat feszegetve hajtottam, nem gondolva a múltkori balesetemre. Nem tudtam, mit akar Suzy, csak az számított, hogy látni akart. És én is őt. Megadta a kávézó nevét, így lóhalálában estem be a helyre. Ő nyugodtan, maga elé meredve ült ott, és kevergetett egy gőzölgő kávét. Totál idilli volt a kép, nekem valami mégis fura volt. Suzy… mintha nem lett volna önmaga. Ő mindig harsány jelenség volt, most meg szinte beleolvadt a bútorzatba. Nem volt rajta feltűnő ruha sem, egyszerű, nyáriasabb ruha.

- Suzy?- álltam meg felette, mire felpillantott, és egy kis mosoly terült el az arcán.

- Gyors voltál….

- A frászt hoztad rám!- ültem le vele szemben- Valami baj van?

- Nem, csak…- túrt kicsit a hajába, és láthatóan kereste a szavakat- Kérni akartam tőled valamit!

- Mit?- néztem rá kérdőn.

- Hát…- kezdte, de közben az ajkába harapott.

- Minden rendben? Ha akarsz erről beszélgetni, akkor…

- Miről?- csattant fel kicsit- Erről a nyomorról? Már anyámék elé sem merek állni. Olyan szánalmas vagyok…

- Figyelj, sokan döntöttek volna úgy, mint te, nem tudlak hibáztatni olyanért, ami…

- Ami?- nézett rám merően, mire zavaromban sokat sejtetően lepillantottam a hasára, ami...

- Jézusom…!- sikkantottam fel, pár ember figyelmét magunkra terelve- Te… Te… Megtartottad?- pislogtam a kicsit kidomborodó hasára. Nem volt feltűnő, csak ha tudtam, hogy Suzy mennyire karbantartotta a deréktáját.

- Nem tudtam megtenni… megölni- motyogta, és szeme mintha elhomályosodott volna. Hirtelen ezerféle gondolatom támadt, de végül egy helyen akadtam ki, még mindig nem térve magamhoz az infótól.

- Azonnal szólnom kell Sapónak…!- majd a telefonomért nyúltam, de Suzy, aki felfogta, hogy mit csinálok, azonnal a karomért nyúlt. Nem akartam hagyni magam, így spontán verekedés alakult ki köztünk a kávézó kellős közepén. Végül csak odaszorított az asztalhoz, és kikapta a kezemből a készüléket.

- Ez nem fair!- sziszegtem neki- Kihasználod a terhes nő kártyát, persze, hogy nem merek visszaütni!

- Ne merd kimondani ezt a szót!- szólt rám sértetten.

- Melyiket? Az ütést?- értetlenkedtem, kicsit rájátszva.

- Azt, ami az állapotomra utal, te szerencsétlen!- majd kezébe a telefonnal visszaült- Senki nem tudja…

- Hogy mi?

- Hogy… nem tettem meg.

- A szüleid…

- Ők azt sem tudják, hogy egyáltalán belekerültem, nem hogy azt, hogy még benne vagyok… Ezért kellett eljönnöm. Kezd feltűnővé válni…

- Te jó ég, átgondoltad ezt? Tulajdonképpen… miért nem beszéled meg C.A.P-pel?

- Nem akarok beszélni vele!

- De ez nem csak a te dolgod…

- Nem akarom látni a szánakozását. Tudom, hogy mit mondana. Elvesz. De csak ezért… nekem nem kell az ilyen házasság…

- Amúgy is elvett volna, hisz szeret…- próbálkoztam.

- Még csak szóba sem hozta az eljegyzést!- fintorgott.

- Akkor sem hallgathatsz róla!

- Tudom, de… még akarok egy kis időt!

Nem akartam neki mondani, hogy az elvesztegetett idő bizonyítottan rossz eredményt szül. Nem akartam okosabb lenni az ő dolgában.

- És tőlem mit akarsz?

- Helyet, ahol lakhatok…

- A kastélyban… ott van Byung Hun!

- Tudom, de… benne bízok. Tartja majd a száját!

- Ahogy gondolod…- ráztam végül a fejem, hisz ha Suzy egyszer valamit a fejébe vett, akkor nem tudtam mit csinálni- Úgyis keresni akartam valakit, aki vigyáz Doo Rira. Van egy három éves tiszta cuki kiscsajunk. Majd rád bízom.

- Hogy mi? De hát utálom a gyerekeket!- fakadt ki, mire jelentőségteljesen a hasa felé néztem.

- Hát szokj hozzá a gondolathoz, hogy kevesebb, mint egy éven belül belőled is előbújik egy!- horkantottam fel.

- Te most kiröhögöd a nyomorom?

- Ugyan! Már kínomban mosolygok! Lehetne sokkal rosszabb is! Nézd meg az én életemet!

- Azért kicsit szánalmasak vagyunk. Két roncs… azon vetekszik, hogy kinek rosszabb az élete… tisztára olyanok vagyunk, mint a nagymamám, és a sógornője…

- A nagymamádékat is ki akarták nyírni, idő előtt lettek terhesek, és feldúlta a politika az életüket?

- Dehogy…

- Látod, a mi életünk sokkalta rosszabb az övéknél!- mondtam mély meggyőződéssel, ezzel pontot téve a ki a legszerencsétlenebb a világon verseny végére, mire valami nevetésféle szakadt ki a torkából.

- Köszönöm… Ji Min!- suttogta.

*

A szobám egyik sarkában ültem, és próbáltam megszokni a káoszt. Még mindig nem tettem rendet, valahogy… előtte rá akartam jönni. Hogy… mi is történhetett itt.

Suzy ígérte, hogy másnap jön át a kastélyba beköltözni. Még volt valami dolga, így viszont egyedül maradtam a gondolataimmal.

Egy kissé paranoiás lettem a dologtól, így megfogadtam, hogy ezentúl mindig teszek majd egy kis cetlit az ajtóhoz, és akkor látom, hogy kinyitotta e már előttem valaki, a tudtom nélkül… ha a cetli már eleve a földön van.

Hisz ha egyszer megtörtént, miért ne történne meg többet?

Megráztam a fejem, és felpattanva azonnal elkezdtem rendet tenni. Amíg ott ültem, és agonizáltam, hogy ki intézett ellenem ilyen támadást, addig csak rosszabbnál rosszabb gondolataim születtek, amitől sürgősen meg kellett szabadulnom. Nem tudtam, hogy ki lehetett, de mi van, ha pont azt akarja, hogy összetörjek? Hát erős maradok!

Persze volt egy durvább megoldás, ami nagyon az agyamba ette magát. Ha senki nem jött be, egyedül csak én voltam a szobában, akkor… lehetséges lenne, hogy tényleg én voltam? Csak megőrültem, és… nem emlékszem? Vagy több személyiségem lenne? Nem, az nem lehet… ennyire még nem ment agyamra ez az egész… Profi munka volt, még Jiminen is kifogott…

Végül ismét rend volt a szobába, de a törött képkeretem maradványai valahogy bélyeget ütöttek a helyre. Nem tudtam, hogy mennyire tudok majd nyugodtan aludni emiatt… De csak hétvégén terveztem hazatérni Szöulba, nem futamodhattam meg.

Így, bár gyomrom felfordult a gondolatra, hogy valaki figyel, úgy kellett tennem, mintha vasból lenne a testem, a szívem meg kőből.

*

Másnap Suzy beköltözött. Byung Hun, mikor megtudta… hát nem mondom, hogy póker arccal fogadta, de igyekezett palástolni a meglepettségét. És természetesen ő is hangoztatta, hogy Sapónak szólni kéne, amire természetesen Suzy csak a szemét forgatta. A fene makacssága viszi majd egyszer a sírba… De végül a srác azt mondta, hogy csináljunk, amit akarunk, csak őt ne vonjuk bele, hisz ha a haverja fülébe jut, azt szinte árulásként venné. Így ő szemet hunyt felette, de hangoztatta, ő nem tud semmiről…

Azonnal rábíztam a lányra Doo Rit. A kislány nagyon bújós volt, de Suzy igyekezett a mellette csöndben ülő néni lenni, aki „ránéz a gyerekre, hogy még nem nyelte-e le a piros zsírkrétát, mert akkor gond van” típusú ember volt. Hát nem is anya alkat… Nem volt kitől jó példát vegyen…

Én igyekeztem munka alá temetni magamat, úgy szinte az egész héten, hogy nehogy eszembe jusson a betörés a szobába. De ahogy múltak a napok, valahogy egyre inkább meggyőztem magam, hogy nincs itt semmi gond, és… lehet, hogy… áh, nem is tudom, mivel próbáltam már nyugtatni magamat. A lényeg, hogy leszorítottam mélyre. Második héten vissza is mentem Szöulba pár napra, mert egy befektetővel kellett tárgyalni, és kettőnk közül én vállaltam. Ken nagy örömére, mert addig nem volt egyedül. Bár végig győzködött, hogy maradjak, mert nincs szükség ott rám, de vissza kellett mennem.

Azelőtt azonban még összefutottam a fővárosban egy kávé erejéig DaHeevel, és Changjo és húga kombóval is egy másik napon. Jessie egész végig azt hangoztatta, hogy ő a kastélyban akar tanulni, mi meg a bátyjával azt, hogy ez egy hülye ötlet. Hisz… mégis, hogy jutott eszébe? Bár nála volt a pont, hogy a szülei nagyon elfoglaltak voltak, és nem sok idejük volt rá, de… hogy jönne ki, annyi árva között egy politikus csemete… Áh, sehogy sem jól.

Végül sértődötten hagyott minket magunkra a bátyjával, aki csak frusztráltan felsóhajtott.

- Kamaszodik…

- Érthető…- vontam vállat.

- Nagyon szeret téged…- elég halkan mondta, de meghallottam.

- Nem is érdemlem pedig meg…

- Dehogynem!- vágta rá, amitől kissé meglepődtem- Úgy értem, hogy… nem vagy kevesebb senkinél. De látom rajtad, hogy szét vagy esve amúgy is… Mi a baj?

- Semmi…- motyogtam.

- Vallattam már nálad jobban hazudókat is… és mind vallottak. Bilincseljelek meg téged is?- nézett rám egyenesen, ami ezúttal egy kis pírt varázsolt az arcomra.

- Még itt félreérti valaki a vehemensségedet!- nevettem fel kissé zavartan.

- Nem én gondoltam rosszra!- vont vállat, de egy kis vigyor játszott a szája szélén- Szóval?

- Valaki betört a szobámba, és felforgatott mindent!- csúszott ki egyszerűen a számon. Changjo… hát nem is tudom, bíztam benne. Benne jobban, mint Byung Hunban.

- Hogy mi?- döbbent le- Ellopott valamit?

- Nem, csak… csak széttúrt mindent- sóhajtottam- De az az ijesztő, hogy… a kamerafelvételen senki nem megy be a szobámba, és elvileg nincs szerkesztve. Rajtam kívül senki nem volt a szobában. Így arra gondoltam, hogy én tettem, és… megőrültem- halkultam el a végére.

- Basszus…- motyogta- Odamenjek, és kiderítsem? Azonnal szólnod kellett volna- túrt a hajába.

- Nem kell, már lecsengett. Csak ne mond el senkinek. Te vagy az egyetlen, aki tudja.

- Ez… komoly? Francba, Ji Min, annyira… felelőtlen vagy! Ennyire ragaszkodsz a veszélyhez, és önzően nem adod másnak? Nekem miért mondtad el?

- Mert jó barátok vagyunk! Bízom benned, hogy megtartod. Csak azt akartam, hogy valaki tudjon róla, hogy… valami nem stimmel…- fújtam.

- Miért vagy mindig a szerencsétlenségek epicentrumában?- csóválta a fejét reményvesztetten. Ugyanakkor láttam rajta, hogy mindent megtenne, hogy segíthessen.

- Én nem csak a közepén vagyok általában ezeknek… hanem az a személy, aki ezt generálja… akarva akaratlan!- sóhajtottam egyet, és szemébe nézve tudtam… nem fogja ezt tagadni. Mert igaz volt. Ő meg őszinte.

*

Végül a második hét után mentem vissza a suliba, mert már ott is akadtak teendőim. Byung Hun persze éppen csak tudomásul vette a visszatérésem, nem nagyon foglalkozott velem. Vagyis az irodában csak akkor nézett hosszasabb ideig, mikor azt hitte, hogy nem látom. Pedig éreztem, hogy a tekintete megperzsel. Már csak azt nem tudtam, hogy az utálattól, vagy… valami olyantól, aminek nem kéne létezni. Na nem mintha nem tette volna nyilvánvalóvá hogy mennyire odavan a nőjéért. És hogy én senki nem vagyok neki…

Suzy bezzeg örült, hogy visszatértem, mert a jelenlétem azt jelentette, hogy néha lepasszolhatja a kölyköt nekem. Ő csak így hívta Doo Rit, akit szerintem a lelke mélyén megkedvelt. A hasa nagyot nőtt… vagyis lehet, csak én gondoltam nagynak… Igazából már az én gondolataimban olyanok is előfordultak, hogy mindjárt megszül, és mert itt vagyunk a világ végén egy kastélyban, és mivel még állandó nővér sincs, nekem kell majd segíteni megszülni és elvágni a köldökzsinórt. Nem mondom, hogy kellemes kép volt, de eléggé beleette magát a gondolataimba.

Hétfő reggel az ebédlőben ültem, és hallgattam Ayana történetét a hétvégéről. Yong Gukkal ment a városba kávézni, és vagy tíz percen keresztül különböző jelzőkkel illette, ami szinonima volt a „menő”, „macsó” és „szexi” szavakra. Kicsit elkalandozott a figyelmem, hisz eleve tudtam, Yong Guk nagy nőcsábász, másrészt meg nem ő volt a legfőbb problémám. De úgy tettem, mint aki az összes idegsejtével izgul a sztori végéért, ahol ugyan nem csattant még el csók sem, csak egy baráti jó éjszakát mondat.

-  Örülj neki, így nem csak lefeküdni akart veled…- mondtam a végén.

- Hát…- pirult el.

- Mi? Ugye nem feküdtél le vele mégis?- borzadtam el.

- Nem, dehogy, csak épp gondoltam rá… nem rúgnám ki az ágyamból…

- Hát előfordulhat, hogy én sem…- motyogtam végül vigyorogva, kissé meggondolatlanul, mikor megláttam a fiút, belépni az ebédlőbe, ami szabadon engedte látni az izmos karját- Kétségkívül az egyik legjobb pasi az iskolában…- ábrándoztam el.

- Rólam beszélünk?- tette le magát szembe velünk Byung Hun, (akit eddig elkerült a tekintetem), egy kis vigyorral, mire a szememet kellett forgatnom.

- Csakis…

- Ugyan már, nem gondoltam komolyan, hallottam, hogy mindketten Yong Guk ágyába szeretnétek jutni…- csóválta a fejét- Csak szóljatok, ha járjak közben…

- Komolyan?- kapott az alkalmon Ayana, én meg csak csúnyán néztem a srácra, mire az úgy döntött, hogy még belém rúg egyszer- Bár azt hallottam Ji Min, hogy te közel voltál hozzá!

- Oh, remélem, leszek annál közelebb is!- sziszegtem neki mérgesen, mire Ayana is meglepődött, nem csak ő, majd mivel már nem bírtam több falatot lenyelni, mert felforrt az agyvizem ettől a pár mondattól is, így csak felpattantam tálcástól, és kivittem a helyére, még szinte tele tányérral. A francba ezzel a seggfejjel, miatta még enni sem tudok… bár megfojthatnám... bárcsak szemet hunyna a világ pár másodpercig, csupán annyira lenne szükségem…

Csak azt vettem észre, hogy előttem Ailee áll, és int a kezével, hogy kövessem az irodába. Már minden mindegy volt, így szó nélkül követtem, bár megfordult a fejemben, hogy Changjo beárult, és most leszedi a fejem, hogy nem árultam el azt, hogy mi történt velem… És meg is értettem volna. Már fel is készültem arra, hogy bevallok mindent. Csak sajnos nem így történt, így végül a titkom megmaradt.

Mikor beértünk, és csukódott az ajtó, akkor felém fordult egy nagy vigyorral.

- Légy boldog! Elintéztem!

- Mi van?- értetlenkedtem, hisz abszolút nem jókedvre és kacagásra számítottam.

- Elintéztem egy találkozót neked az öcsémmel.

- És ez mit is jelent pontosan?- kérdeztem félve.

- Hogy a nagynéném rábólintott valami olyanra, amit sosem hittem volna!- kicsit tartottam a következő mondattól, és volt is okom rá. Erre nem számítottam- Belépőt kaptál holnapra az ország legjobban őrzött, legszigorúbban ellenőrzött, és legtitkosabb belső rendszerű katonái bázisára.

2. évad - 9. fejezet

Igen, nagyon rég volt már, hogy ide írtam, szégyellem is magam rendesen érte. De most nincs túl sok  szabadidőm, így április közepéig nem is tudom, hogyan fogom tudni folytatni. Előfordulhat az is, hogy sehogy. De semmiképpen nem hagyom abba, nem kell félni, csak... nehéz az utolsó év! :) Remélem megértitek!

9. fejezet

Első nap

- Ji Min…- hátrált pár lépést Ailee, mikor meglátott, és beljebb húzott az ajtóból, és visszazárta mögöttem. Szemem a még bent tartózkodó Byung Hunra vetült, aki szemlátomást kerülte a szemkontaktust. Szép, mondhatom!

- Remélem, hogy nagyon hamar elkezdtek magyarázkodni, és sikerül is elhitetnetek valami maszlagot, mert ez több a soknál!- éreztem, hogy a kezem is remeg.

- Nyugodj meg, Ji…- kezdte volna a szobában tartózkodó srác, de csak hisztérikusan felnevettem.

- Nyugodjak meg? Volt a világon már akárki, aki ettől a mondattól lett kevésbé ideges? És ti talán nem tudjátok, de mikor felgyújtottam és robbantottam legutóbb ezt az épületet, akkor annak is a konyhához volt köze? Szóval folytassátok csak! Mi ez a ruha, Ailee? Felcsaptál konyhás néninek? És… mi ez az egész erről a nőről? Valaki engem keres? Ki az? Válaszoljatok, a rohadt életbe is!- csaptam az asztalra.

A másik kettő egymásra nézett, és a szemükben közös megértés suhant át.

- Régóta ismeritek egymást? Meg sem lepődök!- túrtam a hajamba- Byung Hun…- néztem mélyen a szemébe- Te is tudtad, hogy hol vagyok? Négy éven keresztül? Ha közöd van a titkosszolgálathoz, akkor…

- Az istenért, nem tudtam, hol vagy!- szakított félbe már ő is idegesen.

- Ezek után már hogy higgyem el?

- Ha tudtam volna, hogy hol vagy, egy hónap után utánad mentem volna, a francba is!

- Ezek már üres szavak is lehetnének!- sziszegtem, pedig egy pillanatig szerettem volna hinni neki.

- Higgy, amit akarsz! Ha ennyire szereted magadra hozni a bajt, akkor örülök, hogy tényleg nem tudtam rólad!

- Ha semmit nem mondotok, honnan tudnám, miért lennék veszélybe! Szóval? Ki. Ez. A. Nő?- tagoltam a szavakat.

- Soo Ae!- válaszolta egyszerűen Ailee egy kisebb sóhaj után.

- Hogy ki?- értetlenkedtem, mert bevallom, nem vártam konkrét választ tőlük.

- A személyazonossága nem volt nyilvánosságra hozva a polgárok előtt. Egy veszélyes észak-koreai kémnő. Akit a múlt hónapban sikerült rács mögé juttatnunk. Nagyon sokáig nem sikerült rajtaütni, de végre belesétált a csapdánkba. Egyelőre nem volt hajlandó beszélni. Egyetlen egy mondatot hajtogat. Hogy az elhunyt Yeon alelnök lányával hajlandó beszélni. Hiába mondtuk neki, hogy meghalt mindkettő lány, ő nem tágít.

- De hát honnan tud rólam?- értetlenkedtem kissé visszafogottabban- És miért…?

- Fogalmunk sincs… És tudod, hogy mi az ijesztő? Soo Ae kapcsolatban áll egy Főnix nevezetű nagykutyával, aki egyszer kapcsolatba lépett veled!

- De hát… én nem ismerem!- hárítottam azonnal.

- Igen… de mikor Byung Hunéknál vacsoráztál, felhívott valaki…

Hirtelen beugrott az az ijesztő nevetés aznap estéről, amitől felállt a szőr a hátamon.

- Az ő volt?- kérdeztem halkan.

- Igen… Szóval már érted, hogy miért kell vigyázni rád? Nem tudjuk, hogy mit akarnak tőled! Nem fedheted fel magadat… Így is lehet, hogy többet tudnak rólad, mint kéne. És most, hogy már mindent tudsz, remélem már nem harcolsz tűzzel-vassal az ellen, hogy legalább itt beépülve tudjak figyelni egy kicsit a gyanús elemekre…

Egy fél perces csönd telepedett közénk.

- Azonnal ezzel kellett volna kezdenetek, nem itt a hátam mögött szervezkedni… De mit is várok…?- majd csak egy szerencsétlenre sikeredett félmosoly után kifordultam az irodából, és átvágva a konyhán, majd az étkezőn, mikor belefutottam Yong Gukba.

- Ji Min! De jó, hogy találkozunk, reggel elfelejtettem kérdezni, hogy…!- kezdte volna a mondani valóját, de számomra teljes összefolytak a szavai.

- Keress meg most vele valaki mást, kérlek, szétesik a fejem!- mondtam elhaló hanggal, de még ez elég volt, hogy abbahagyja, és aggódva nézzen rám.

- Beteg vagy? Reggel még semmi…

- Nem, csak…- megköszörültem a torkom- Kissé elárulva érzem magam.

- Valami történt, ha akarod, hozok neked egy kávét, és megbesz…

- Majd kávézik veled máskor!- szakította félbe egy másik hang, és megragadva a csuklómat Byung Hun elkezdett az étkező kijárata felé húzni maga után. Már szerencsére nem voltak olyan sokan bent, így kevesebben látták. Azt hittem, hogy a kirohanásom után nem akar majd beszélni velem, legalább egy napig, de az, hogy így utánam sietett, és ilyen erősen szorította a csuklómat, azt jelenthette, hogy valami nagyon nem tetszett neki.

- Eressz el!- sziszegtem neki, de nem állt meg, csak mikor felcsapott egy félreeső ajtót, és betuszkolt rajta. Felkapcsolt egy lámpát, és akkor láttam, milyen szűk helyen vagyunk.

- Egy takarítószertár?- nevettem fel kissé- Byung Hun, az egész suli a miénk, már nem kell félni, hogy egy gonosz igazgató meglát, és akkor ki leszünk csapva, annyira szánalm…- de nem tudtam tovább mondani, mert két lépéssel beszorított a falhoz, és kezét megtámasztva a fejem mellett, közelebb hajolt arcomhoz.

- Befejezted?- kérdezte kissé fenyegető hangsúllyal, ami szörnyen nosztalgikus volt. De nem túl jó dolgokat juttatott eszembe.

- Húzzál el a képemből!- fintorogtam rá.

- Nem, ameddig nem fogod fel, hogy mi forog kockán!

- Te most komolyan ki akarsz oktatni? Nézz már magadra!

- Nem, te nézz magadra! Tudhatnál jól, hogy az életed, amennyiben itt vagy, nem csak a tiéd! A saját életeddel nem csak a sajátodat veszélyezteted! Ne akard, hogy megint tragédia legyen, mint a múltkor!

Mint a múltkor…

Mint egy varázsszó, kezdett remegni a kezem, és agyamba kúsztak az undorító képek. Az emberek, akik miattam haltak meg. Az én hibámból. És én túléltem.

A hideg rázott, a szívem zakatolt, és hirtelen levegőt sem kaptam.

- Ji Min…- motyogta Byung Hun, mikor látta a változásom, és kissé távolabb húzódott- Hé, jól vagy?- fogta meg vállaim kétoldalt.

- Ne érj hozzám…- motyogtam halkan.

- De Ji…

- Ne!- hagytam, hogy összeessenek a vállaim, csak ne nyúljon hozzám- Hagyj békén…

- Nem úgy értettem…

- Persze, hogy nem! De én igen! Tudom, mi minden történt miattam. És hidd el, azon vagyok, hogy ez ne történjen meg megint. Szerinted nem félek? Nem akarom, hogy ezek a gyerekek, akik már megélték életük tragédiáját, hisz árvák, még szörnyűbb dolgok történjenek velük. Tényleg nem akarom!- mondtam remegő hanggal- Csak épp a tudat, hogy… felnőtt ember vagyok, mégsem voltatok hajlandók elmondani, hogy mi megy a hátam mögött… Ez ráébreszt, hogy tényleg, az egyedüli, akiben bízhatok, az saját magam. Nincsen kivétel… Most pedig el az utamból, elő kell készülnöm az évnyitóra.

- Ailee csak jót akar!- állta el továbbra is az utamat.

- Ezt beszéljük meg majd később… Kimegy a fejemből a szövegem…- motyogtam, majd mivel kissé gyengült az ellenállása, arrébb toltam, és kiszabadultam a szertárból.

A szobámba érve gyorsan lezuhanyoztam, ezzel lemosva az elmúlt percek súlyát, és pár eltévedt könnycseppet is, amit a helyzet szült. Ijesztő volt belegondolni, hogy egy vérprofi gyilkos nőnek pont én kellek. De ő csak Yeon elnök lányát mondott. Abból meg kettő volt. Amíg nem mondja konkrétan a nevemet, addig talán nincs minden veszve. Honnan tudna rólam?

Bár eddig azt sem tudtam, hogy Ailee és az ex elnök tud a holtartózkodásomról. Lehet, hogy érnének még pofonok, ha beljebb ásnám magam a dologba.

Végül igyekezve kiűzni a fejemből minden oda nem illőt, ami kapcsolatban volt kémekkel, politikával, és jóképű, seggfej festett szőkékkel, kikészítettem a kiskosztümömet, ami kevésbé volt az én stílusom, de hát mégsem állhattam oda tornacipőben. De egyenlőre csak egy vékony trikót és sortot hagytam magamon. 

A telefonom csörgött, és egy pillanatig hagyni akartam, hadd csörögjön tovább, de aztán megláttam a nevet a kijelzőn.

- Changjo!- szóltam bele- Ennyire ráérsz?

- Könyörgöm, Ji Min, beszéld le a húgomat arról, hogy a sulitokba akarjon menni!- mondta köszönés nélkül.

- Hogy mi? Jessie meg mit... 

- Fejébe vette, hogy a közeledben akar lenni. Tudod, mennyire hiányoztál neki.

- De ez egy árvaház... Neki még két családja is van...

- Neki mondjad... Tisztára bolond... mi is ilyen kattantak voltunk tizenhat évesen?
- Te egy sírósszájú kisfiú voltál, aki szépen énekelt.

- Ó, fogd be!- nevetett a telefonba, majd megköszörülte a torkát- Ha felhívnád, sokat segítene. És esetleg... Suzy nem hívott?

- Nem, semmit nem tudok róla!- ráztam a fejem is, pedig nem láthatta.

- Értem... Min Soo már majd megőrül... elhiszem, engem is kétnaponta felhív, hogy tudok-e valamit. Sajnálom ezt az egészet... De ha van fejlemény, felhívlak mindenképp!

Elbúcsúztunk, és letettük, de már egy fokkal jobb kedvem volt utána, így leültem a tükröm elé, hogy kisminkeljem magam az évkezdésre. Már pont a fél szememet kihúztam, mikor kopogtak. Hiába szóltam volna ki, hogy jöjjön be, az ajtót bezártam magam mögött, így csak felálltam, kezembe a tusommal, és kitártam az ajtót. Előttem a névrokonom állt, és kissé idegesen nézett körbe a folyosón, mikor megjelentem. Igaz is, Jimin mostanra ígérte magát.

- Felemás az arcod!- nyilvánvalóan nem ez akart lenni az első mondata, mégis ez csúszott ki a száján.

- Épp sminkelés közben zavarsz! Gyere beljebb!- majd behajtottam mögötte az ajtót.

- Kissé alul-öltözött vagy, nem félsz, hogy letámadlak?- ült az ágyam szélére, és körbenézett a szobámba, mintha attól tartana, van még bent valaki..

- Ugyan már, te csak virtuálisan tudnál olyat csinálni!- forgattam a szemem. Emlékeztem rá, hogy nem volt a legkedvesebb, ezért nem is terveztem nagyon nyájasan viselkedni vele szemben. Így is furcsa volt, hogy elhagyta a velem szembeni káromkodásokat, és becsmérlő kifejezéseket. Mindezt túl gyorsan.

- Szíven ütött!- forgatta a szemét, de észre vettem, hogy az ujjait tördeli. Nyilvánvalóan a környezetváltozás, és az új arcok hozták ki belőle. Elvégre nem nagyon dughatta ki az orrát otthonról, Park bácsin, és a bejárónőjükön kívül nem is nagyon láthatott mást.

- Megmutatták már a szobádat?

- A portánál a kezembe nyomtak valami térképet… Bepakoltam a szobába, csak gondoltam, szólok még neked is.

- Helyes… igazából még kérdezni is akartam valamit, mivel még nem volt alkalmam!- fordultam ismét meg a kisszéken, amin ülve tusvonalamat tökéletesítettem- Miért vállaltad el végül a munkát? Nagyon… furcsa ez nekem…

- Szerintem is az…- húzta kissé a száját, némi öngúnnyal- De apám szinte szó szerint kidobott a lakásból. Elege lett a semmittevésemből, ingyenélőnek nevezett. Hisz tudta, hogy felajánlottad nekem ezt. Így legalább azt próbálta elérni, hogy kimozduljak. De végül is… csak egy másik elzárt helyre kerültem, semmi nem változott…

- Dehogynem!- biccentettem félre a fejem- Az apádnak teljesen igaza van. Itt legalább több emberrel kerülsz kapcsolatba. Szóval jó is lenne, ha készülnél, mert mindjárt kezdődik az évnyitó.

- Nekem is részt kell vennem az ilyeneken?- nézett rá úgy, mintha legalább azt közöltem volna vele, hogy kifogyott a világ netkészlete.

- Miért, mit hittél?- keményítettem meg magam egy kissé- Hogy ez egy játszótér, ahol azt teszel, és akkor, amikor kedved tartja. Nem, Jimin, ez egy munkahely! Pedig ez nem is annyira kis betűs résszel volt írva…

- Csak azért nem szólok vissza, mert a főnököm vagy, és a híd alatt nincs wifi…- morogta. Még mindig fura volt. Hiába adott magyarázatot a dologra… valami nem stimmelt, de nem tudtam összetenni. Túlságosan… váratlanul szakadt el otthonról, és én nem láttam az összekötő fonalat. Idegesített, hogy valami a tudtom nélkül történt. De ezt nem terveztem mutatni neki, de eszem ágában sem volt eltekinteni tőle. Jimin nagyon furcsa volt nekem. És a furcsa az én szótáramban nem jelentett jót.

- Remek! Esetleg még valami óhaj?- néztem rá negédesen, de már az ajtóban volt, hogy távozzon. Megtorpant egy pillanatra, és visszanézett.

- Egy van. Változtass nevet…- majd már ott sem volt. Fanyar mosoly ült az arcomra. Hát már megváltoztattam, pont erre.

*

Nyeltem egyet, mikor ott álltam a bámuló gyerektömeg előtt. Byung Hunnal úgy beszéltük, hogy én tartom a beszédet kettőnk közül. Eleve egy olyan szöveget megfogalmazni, amit a fiatalok is megértettek, és aminek helye volt az évnyitón… hát szenvedtem vele rendesen, mire sikerült megszülnöm. De most valahogy, ahogy ott álltam előttük, az egész megszerkesztett dolog, olyan… mű volt. Nem tűnt helyénvalónak. Így csak sóhajtottam egyet, és letettem az aula kis pódiumára a szövegemet, és az asztal elé sétáltam, hogy kissé nekidőljek.

A tanárok, akik az első sorban, és a diákok között ültek, értetlenül néztek rám. Köztük fél szemmel láttam Byung Hun ráncolt szemöldökét is. Nem mintha amúgy érdekelt volna. Még mindig nem nagyon emésztettem meg a reggeli szóváltásunkat.

- Megírtam egy szöveget, hogy felolvassam nektek, de… meggondoltam magam- kezdtem el rögtönözni- Nem arról szeretnék beszélni. Ahogy itt állok előttetek, és nézek rátok… rájöttem, hogy tulajdonképpen… nem biztos, hogy tudtam, mibe is akarok belevágni, mikor kollégámmal, Lee Byung Hunnal belevágtunk ennek az iskolának a felújításába. Igen, bár már volt rá példa a mai napon is, hogy összekevertek egy diákkal… Az iskola egyik tulajdonosa, Yoo Ji Min vagyok- erre végigfutott a morajlás a diákok között. Már korábban kiszúrtam Zelot is, aki most lehorgasztotta a fejét- Fiatal vagyok, igen, huszonkét éves. Hogy miért szerettem volna ezt az iskolát…?- gondolkoztam el- Azt szerettem volna, ha a hozzám hasonlóak jó helyen nőnek fel. Igen, én is árva vagyok, mint ti! Tudom, milyen az, mikor nincs az ember mellett az, akitől tanácsot várna, akiben végig megbízna. Tudom, milyen. Nem azt mondom, hogy forduljatok hozzám bizalommal, mert én leszek a pótanyukátok. Nem is csak azért, mert van, amelyikőtöknél nem vagyok idősebb négy évvel… Hanem azért, mert egy anyukát nem tudok pótolni. Lehetek egy nővér, egy barát, de… anya sosem. De szeretném, ha tudnátok, hogy ha itt anya nem is lehetek, legalább egy olyan védőbástya szeretnék lenni, ami megvéd titeket. Nem szeretném, ha elvesznétek. Szeretném, ha nagy, és jó ember lenne belőletek. Ez az iskola régen elit iskola volt, a leggazdagabbak járhattak ide. Most pedig ti vagytok itt. Szeretném, ha az iskola ezúttal nem a pénzről szólna, hanem tehetségről, és jellemről. Mert ez az, amire mostanában a világnak a legnagyobb szüksége van. Remélem, ti ezt meg tudjátok adni neki. És ha az ehhez vezető úton segítségre lenne szükségetek… keressetek bármikor! Én ott leszek, és… segítek!- néztem végig a gyerekeken, akik meglepően csendben hallgattak végig. Még So Ji Sub igazgató beszéde alatt is ment a pusmogás. De mikor végre megnyugodhattam volna, hogy most már elég volt belőlem, és leléphetek, a harmadik sor körül egy gyerek, aki alig nőtt ki a földből, elkezdett felém rohanni, és megkapaszkodott a harisnyába bújtatott lábamba.

Azonnal tudtam, hogy ő Sim Doo Ri, a legfiatalabb tagja az iskolánknak, aki nem több, mint három éves. De ahogy arcát a lábamba fúrta, és szorosan átölelt, hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak néztem a törpenövésű kiscsajra, majd segélykérően az első sorban ülőkre. Azokon belül azonnal Yong Gukon akadt meg a szemem, aki kedélyesen nézte a szerencsétlenkedésemet a gyerekkel. Kissé lehajoltam hozzá, miközben többen nevettek a helyzeten.

- A néni olyan szép!- suttogta a kislány a fülembe.

- Te is szép vagy, és még nálam is szebb leszel!- ügyetlenkedtem ki magamból ezt a mondatot halkan, majd felemeltem a kisujjam- Megígéred, hogy szépen felnősz?

A kislány kuncogva akasztotta bele a kisujját, és ismét megölelt. Nem sok tapasztalatom volt gyerekek ölelgetésében, így ezt a részt szívesen elhagytam volna.

Végül Yong Guk felállt, és felkapta mellőlem a pehelysúlyú lányt, aki azonnal a nyakába kapaszkodott. Valószínűleg ismerték egymást, hisz egy árvaházból jöttek. Hálásan néztem a férfira, aki egy röpke mosollyal válaszolt. Komolyan, minél tovább néztem Yong Gukot, annál férfiasabb, és vonzóbb volt. Mint nő, egyáltalán nem tudtam nem észrevenni. És annak a csóknak az emléke… hát mondjuk úgy, hogy nem felejtettem el. Majdnem annyira élénken élt az emlékemben, mint Byung Hun csókjai… ahogy idáig jutottam a gondolatmenetben, kissé megráztam a fejem, hogy tűnjenek az oda nem illő dolgok, majd a diákseregre mosolyogtam.

- Úgy tűnik, valaki már komolyan is vette a lehetőséget, miszerint mindig ott vagyok, és segítek!- erre kissé felnevettek- De csak ennyit szerettem volna! Nem is húzom tovább a szót, tudom, én is voltam diák, a hosszú beszédek unalmasak…!- majd mikor visszaültem a helyemre, még meg is tapsoltak. Ezután megint So Ji Sub állt fel, és mondta, hogy mindenki a saját osztályával menjen a termekbe, az osztályfőnökökkel. Ez már minket nem érintett.

Ahogy a sok diák kivonult, a legtöbb diákkal, én is kifelé vettem az irányt, de mikor az iroda felé fordultam volna, hirtelen meggondoltam magamat, és a konyhába siettem, azon belül is az irodába.

Ailee az asztalon ült, a lábát lóbálva, kezével pötyögve a telefonon, másik kezével meg könyékig nyúlva egy popcornos zacskóba. Ha nem tudtam volna, hogy a titkosszolgálat embere, hát kiröhögtem volna, aki ezt állítja.

- Ji Min…- lepődött meg a hevességemen, én meg nagy levegőt vettem.

- Ailee… Figyelj… ha igaz, amit mondtál, akkor tényleg van ok aggodalomra, de egyenlőre ne temessünk el. Fáj a tudat, hogy a hátam mögött történtek ezek, de ha tényleg történtek, akkor… eltekintek tőle, és elásom a csatabárdot addig, ameddig vége nem lesz. Egyet kérek. Ezúttal én is mindenről tudni szeretnék. Hogy mi történik körülöttem. Hogy mi történik ebben az országban. Elvégre politikus családból származom. Mint mondtad, ha rájönnek, célpont lehetek.

- Rendben, megoldható!- bólogatott- Végül is jogos a kérésed. Ha Byung Hun tudja, neked is szabad.

- És akarok egy fegyvert!- mondtam határozottan.

- Egy fegyvert?

- Igen, valami kicsit, ami bárhova elfér. Jobban érzem magam egy pisztollyal a kezembe, mikor veszélyben az életem.

- Ez… ez nem az én hatásköröm. Beszélek az öcsémmel, és…

- Ki a te öcséd, hogy folyton úgy emlegeted, mintha ismernem kéne?- vágtam közbe.

- Majd bemutatom… ő a Nemzetbiztonságiaknál a fegyverekkel és harci technológiával foglalkozik.

- Remek, ha kapok tőle fegyvert…

- Majd meglátjuk… Amúgy…- gondolkozott el hirtelen, ezzel el is terelve a figyelmem egy pillanatra a fegyvertémáról- Emlékszel pontosan arra a balesetre? Ami még nyáron történt?

- Nem tudom elfelejteni, még mindig megvan pár heg!- támaszkodtam vele szemben az asztalra, és agyamba tódultak az ijesztő képek.

- Nem láttad… ki ült a másik kocsiban?

- Nem figyeltem ilyen részletekre. De ha nem fékezek abban a pillanatban, akkor… akkor nagyobb baj is lehetett volna. Nem tartom valószínűnek, hogy az a valaki ennyire ne tudjon vezetni, az nem egy veszélyes kereszteződés volt. Vagy pedig részegen vezetett…

- Egy két kilométerrel arrébb lévő kamera felvételén megtaláltuk a kocsit. De a rendszámot nem tudtuk beazonosítani, nem tartozott hozzá semmilyen adat. Nem világos, hogy pontosan ki tette, de biztos nem csak pihenőszabadságot akart neked… nektek. Tudod a vicc az, hogy két nappal utána került rács mögé Soo Ae. És akkor kezdte a nevedet hajtogatni. Vagyis nem a neved, csak… Az elhunyt édesapádat.

- Köszönöm, hogy elmondtad. Igazából…- elgondolkoztam egy pillanatra, mikor eszembe jutott a boríték a műhóval, majd a hógömb, és az a női hang a kórházban, de valami nem vett rá, hogy eláruljam. Talán az, hogy annyira igaz volt, amit ott félálomba hallottam.

- Igazából?- kérdezett vissza Ailee.

- Semmi, csak én is elnézést akartam kérni a reggeli miatt. Felnőttebb módon kellett volna lereagálnom.

- Hát… mindenkinek van hova még fejlődnie!- mosolygott rám, ami ezúttal őszintének tűnt. De csak tűnt.

*

Ahogy beléptem a tanári konyhába, nem várt kép fogadott. Vagyis azt hittem, senki nem lesz majd odabent, ehelyett pont az férfi ült az asztalnál, akit látni sem kívántam.

Byung Hun azonban felém fordult a jöttömre.

- Hol voltál? Kerestelek! Főztem neked kávét!- mosolyodott el egy aprót, és az asztalon gőzölgő csésze felé mutatott.

- Engem nem tévesztesz meg! Ez melyik arcod a sok közül?- sétáltam mellé, és igyekeztem, hogy hangom ne remegjen.

- Paranoiás vagy!- fintorgott vissza.

- Ugyan, csak nem bízok benned… amúgy meg, kérdésedre válaszolva… beszélgettem a konyhás nénivel!

Erre láthatóan megfeszült, hisz azonnal tudta, hogy Aileeről van szó.

- Miről?- kérdezte fojtottan, és fel is állt az asztaltól, hogy egy szintben legyen a fejünk.

- Milyen érzés, ha nem tudsz valamit?- mosolyodtam el féloldalasan.

- Ne szórakozz, ez komoly dolog…

- Tudom, nem akarod, hogy megint mások haljanak meg miattam, de ígérem, együttműködőbb vagyok, mint gondolnád.

- Missziód félreérteni mindent?

- Neked meg missziód elérni, hogy meg akarjalak fojtani.

- Folytasd csak, drága, és meglátod, milyen következményei lesznek…

- Már nem tartok tőled, mint a gimiben, ne felejtsd el, négy év alatt sok dolog változott.

- De sajnos nem minden…- súgta közel az arcomhoz. Arckifejezéséből nem tudtam megállapítani, hogy mire gondolt, de nyeltem egy nagyot, mire kissé elmosolyodott. Nyilván látta, hogy torkomon akadt a szó, és kissé távolabb húzódott.

- Szóval itt vagytok!- csendült fel ekkor az ajtó felől egy női hang, ami azonnal csalódottságot keltett bennem, de hirtelen örültem, hogy a srácot nem az arcomba hajolva találja.

- Juniel!- húztam a számat egy erőltetett mosolyra, mikor megláttam a ragyogó lányt a konyha bejáratánál- Nem is tudtam, hogy jössz ma…

- Meglepetésnek szántam!- mosolygott kedvesen- Hoztam sütit!- mutatott fel egy kis kosárkát. Hát persze. Ő az a típusú lány, aki kosárkába hozza a szerelmének a sütikét. Agyam eldobom… Még mindig a Byung Hunnal való , amúgy állandó, vitámra gondoltam, nehéz volt átcsöppenni Juniel tökéletes valóságába.

- Köszönöm, hogy eljöttél!- alakult át hirtelen Byung Hun arca is, mintegy varázscsettintésre, és menyasszonya arcára nyomott egy finom csókot, amitől a gyomromban furcsa kövek nőttek. Nem akartam tovább maradni. Nem bírtam nézni, hogyan alakul át egy bunkó seggfejből, egy érzelmes férfivá. És… igazából már nem tudtam, melyik ebből az álca. De volt egy olyan érzésem, hogy mindkettő. Sajnos túl jól ismertem őt régről, és esélytelen, hogy valakinek a személyisége így kiforduljon.

- Mennem kell, van még dolg…

- Maradj, Ji Min, olyan ritkán tudunk találkozni!- fogta meg a karom Juniel- Meg mindjárt jön Yong Guk is!

- Rendben…- motyogtam végül, mert nem jutott eszembe semmilyen indok a távolmaradásra, majd leültem az asztal mellé.

- Kié ez a kávé?- telepedett le Juni a fiúja mellé.

- A tied!- felelt Byung Hun.

- Ne viccelj, ez valakinek ide volt készítve! Te nem tudtad, hogy jövök.

- De az a valaki nem élt a lehetőséggel!- vont vállat hányavetien, és szeme sarkából vetett egy gonosz pillantást felém. Nem értettem, miért viselkedik így velem. Az egyik pillanatban majd meghal a vágytól, hogy megvédhessen, aztán a bűntudattól, amiatt a sok dolog miatt, amit ellenem tesz, majd ismét egy seggfej lesz. Kézikönyv se lenne elég hozzá.

Ebben a pillanatban lépett be Yong Guk, és mikor meglátott, azonnal mellém telepedett le, miután nyomott egy puszit unokatestvére arcára.

- Neked nincs osztályod?- csodálkoztam.

- Úgy volt, hogy lesz, de aztán mégis lemondtam…

- Miért? Jól állt a kezedben a gyerek!- mosolyogtam Doo Ri emlékére.

- Természetesen azért, hogy több időt tölthessek veled!- dobta át karját a vállamon- Bár ezt a reggeli randinkon elfelejtettem közölni…

- Milyen randi? Full izzadt voltam, ráadásul rám mászott az egyik tanítványod, ha így nézne ki egy randi, a világ rossz irányba haladna!

- Miről maradtam már le megint?- ráncolta a szemöldökét Byung Hun, mintha az zavarta volna, hogy történt valami velem és Yong Gukkal, amiről nem tud. Persze, ez teljességgel kizárt volt. De bevallom, jól esett volna.

- Reggel, mikor Ji Min lement futni, az egyik srác, Zelo összetévesztette egy diákkal. Így kissé rámászott, nekem kellett leszedni. De így legalább… mi is… megbeszéltük a múltbeli félreértéseket… És tiszta lappal kezdhetünk- mosolygott rám kicsit a testitanár, ezzel a szívemet kicsit megmelengetve.

- Annyira koszos volt az a lap?- horkantott a szőke.

- Nem is sejted, mennyire mocskos!- vigyorgott Yong Guk, mire erősen a karjára csaptam.

- Hjá, hagyd abba! Mintha annyi minden történt volna…- morogtam, és arcom Juniel mosolygós képére vetült. Ő már fejben biztos az esküvőnket tervezte. Dupla esküvőt. Rózsaszín koszorúslányruhákkal. És kis szívecske alakú teasüteményekkel.

Ez, ahogy eszembe jutott, valamiért felforgatta a gyomrom, mégis a kis kosár felé nyúltam, amibe a süteményét hozta. Megkínált korábban, így nem éreztem bunkóságnak. Na meg tök finomnak tűnt. Igazam is lett.

- Ki tudja, oppa, lehet nem is vagy az esete! Milyen férfiak tetszenek, Ji Min? Az olyan nagyszájú, menő srácok, mint Yong Guk oppa, vagy a kedves, gyengédek, mint például… mint például… Byung Hun!- ahogy ehhez a leíráshoz ezt a nevet társította, hirtelen torkomon akadt a süti, és iszonyatos köhögő görcsbe fulladtam- Valami rosszat mondtam?- ijedt meg Juniel.

- Dehogy, csak…- nem akartam részletezni, hogy a vőlegénye csak álcázza ezzel a viselkedéssel azt a köcsög baromarcú dögöt, ami benne lakik, így inkább csak megráztam a fejem- Egyik sem. Nekem a megértő, de nagyon menő srácok jönnek be, akik nem olyan szószátyárok, nem fulladok meg az kicsorduló egzisztencializmusoktól, de bármikor ott vannak, ha kellenek. És akiben teljesen, százszázalékosan megbízhatok.

- Van egy ismerősünk- bökött fejével Byung Hun felé a lány- Aki ezek szerint teljesen illene hozzád! Várj, mutatok egy képet!- majd előkapva a telefonját elém tolt egy képet. 

A lány mosolyogva – hogyan máshogy?- pózolt egy sráccal, aki…

- Changjo?- nyögtem ki meggondolatlanul, nem is gondolva bele, hogy nem biztos, hogy ismernem kéne.

- Tudod ki ő?- csodálkozott Juniel.

- Öhm…korábban összefutottunk egyszer… Byung Hunnal volt találkozója...- kezdtem hantázni.

- És? Nem gondolod, hogy teljesen a te eseted?

- Dehogyis!- a válasz azonban nem tőlem jött, hanem szinkronban a két oldalamról, két különböző férfihangokon. Látszott, hogy ahogy kiszaladt mindkettőjükön, úgy jöttek kissé zavarba.

- Végülis Changjo nem rossz pasi…- mondtam végül, hogy ne legyen kellemetlenebb a dolog. A szemem Byung Hun kezén állapodott meg, amivel szórakozottságában a kis kosár süti felé nyúlt. Eddig meg sem közelítette, ezért gondoltam, hogy ő is csak figyelemelterelésként próbálkozik. Már majdnem a szájához emelte, mikor kapcsolt az agyam, és gyorsan a könyökéhez nyúltam. Meglepetten nézett rám, mire kissé ajkamba haraptam.

- Ez mogyorós…- motyogtam. Erre valamiért nagy csönd telepedett a konyhára, és Byung Hun is csak pislogott rám- Allergiás vagy rá, nem? Mintha… ezt mondtad volna… vagy két hónapja…- halkultam el. Igazából még a gimiből tudtam, még mondta is, hogy csak az arca puffad fel tőle, nem hal bele.

- Byungie… tényleg allergiás vagy rá?- meresztett nagy szemeket Juniel, Yong Guk meg kissé felnevetett.

- Nem kéne neked ezt tudnod, a menyasszonyaként?

- Én… nem is sejtettem…- motyogta a lány, de Byung Hun tekintetét csak magamon éreztem. Majd hirtelen a telefonja órájára nézett, és felpattant.

- A francba, ígértem egy e-mailt az egyik befektetőnek, de kell a te aláírásod is a szkennelt papírra, Ji Min, egy perc, az irodában van!- segített fel döbbenetemben- Pár perc és jövünk, ez nagyon fontos!- pillantott a többiekre, akik szintén kicsit meglepetten bólogattak.

Ahogy azonban kiléptünk a konyhaajtón, a srác erősen megragadta a csuklóm, és elkezdett húzni… csak az irodával ellentétes irányba, egyenesen arra, amerre az én szobám is volt.

- Mit művelsz?- igyekeztem nem felverni az egész iskolát, de azért azt akartam, hogy meghallja. De aznap már másodszor játszotta el a rángatást, és nagyon nem tetszett.

- Beszélnünk kell!- sziszegte vissza.

- Beszéljünk nyugodtan, nem kell kitépned a karom!

- Sajnos veled másképp nem megy!- majd megállt az ajtóm előtt, és zsebébe nyúlva kivette a kulcscsomóját. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy az egyik kulcsot beledugja a záramba, mire az kinyílik.

- Neked van kulcsod a szobámhoz?- hűltem el, de a következő pillanatban berántott a szobámba, becsapta az ajtót, és erősen az ajtónak lökött, így beszorítva.

- És ha van?

- Nem értelek, Byung Hun!- horkantottam fel, miközben igyekeztem a lábammal kigáncsolni. Hisz tanultam újabban harcművészeteket. De ő már akkor művelte őket, mikor én még jóhiszeműen tényleg azt hittem, hogy az igazi nevem tényleg Ji Min. Így pont úgy szorított be, hogy mozdulni sem bírtam- Mit akarsz tőlem? Jó, tény, hogy elszóltam magam, és nem kéne tudnom, hogy allergiás vagy arra a vacakra, de ez most ok erre…? Komolyan, te vagy a szánalmas! A menyasszonyod szentül hisz benne, hogy egy finom úriember vagy. Holott ez csak színjáték. Még mindig ugyanaz a sérült gyerek vagy, aki voltál. Aki agresszióval próbálja fedezni a sebeit…

- Mit tudsz te a sebeimről? Elmentél… azt hitted, akkor jobb lesz, de nem, csak még rosszabb lett. De most már mindegy, nem igaz? Már nem kéne, hogy érdekelj, és hidd el, már nem is kellenél. Nem tekintelek többé nőnek, mint egykor. Mindig is intenzív érzéseket váltottál ki belőlem, egész életed során. Volt, hogy kedveltelek, volt hogy utáltalak, majd mindennél jobban kívántalak! De most… mégis mit akarsz, hogyan érezzek?- hajolt közel az arcomhoz, hogy éreztem a leheletét. Egy pillanatig megkockáztattam volna, hogy a számat bámulja, mire megforgattam a szememet. De abban a pillanatban, mikor a tekintetem elsuhant a válla felett, valami olyat láttam, amit nem kellett volna. Amitől engedett az ellenállásom, és összeesett a testtartásom.

Mikor a szobába értünk, nem volt alkalmam körülnézni. Így most… Csak meredten bámultam, szinte meg is feledkezve az előttem állóról.

- Most meg mi bajod…?- nézett ő is hátra a válla felett, és mikor ezt megtette, azonnal eleresztett, megfeledkezve arról, hogy éppen... fogalmam sem volt, mit akart csinálni- Mi történt itt?- kérdezte élesen végignézve a romhalmazon, ami nemrég még a szobám volt. Ruháim, könyveim, ékszereim szétdobálva, mintha kerestek volna valamit. Óriási felfordulás volt.

Lehet, hogy… valaki rám talált.