/Sziasztok! Igazából az előző "fejezetnél" annyira boldog voltam, hogy végre elérkezett az idő, hogy kiposztoljam, hogy elfelejtettem akármilyen kis üdvözlőüzenetet, meg magyarázatot írni ide. Tudom, nem is olvassa el mindenki, de azért leírom. Szóóóóval, most ezt egyszerre fogom írni a Kékszeművel, így lehet kicsit lassabban leszek kész a dolgokkal. És a történet onnan fog indulni, ahol a +1. fejezet befejeződött, így aki esetleg azt nem olvasta, de a továbbiakban szeretné érteni a dolgok miértjét, az tegye meg^^ És még annyit, hogy már megcsináltam az új fejlécet is, de valószínűleg csak a 2. vagy 3. fejezet után kerül fel, mert addigra jelennek meg azok a szereplők, akik fontosak, és esetleg rajta lennének, előre meg nem lövöm le a poént :) Ez még csak ilyen bevezető fejezet, ami még csak inkább visszavetít, de már egy kicsit tovább is lép. Azt hiszem ennyi, a véleményeitekre mindig kíváncsi vagyok, és akkor már csak annyi, hogy jó olvasást :)/
A múlt és a jövő
Az ágyamon feküdtem, mikor a
kopogást hallottam. Felvontam a szemöldökömet, hisz már nagyon későre járt. Ken
aztán biztosan nem kopog be, ő csak beront. Mint mindig is teszi.
- Igen?- szóltam ki halkan- Gyere
be!- tettem félre a könyvet, amivel elalvás előtt igyekeztem a figyelmemet
elterelni. Úgy, a mai nap eseményeiről. Végignéztem magamon, és rájöttem, hogy
borzalmasan áll rajtam ez az elnyűtt póló és rövidnadrág, de messze volt a
köntös, amit a hotelben adtak, így nem is törődtem vele, milyen ruha van
rajtam.
De senki nem nyitott be, csak
megismétlődött a kopogás. Talán nem hallotta volna?
- Igen?- mondtam egy fokkal
hangosabban, de a kopogás csak sürgetőbb lett. A fenébe is, ha Ken szórakozik,
akkor…
Felpattantam az ágyról, és
mérgesen az ajtóhoz siettem, és nagy lendülettel kitártam. És abban a
pillanatban elkerekedett a szemem.
- Te meg…- suttogtam, pislogva
párat az előttem álló férfira, aki mélyen a szemembe nézett, szinte megbűvölt a
tekintetével.
- Szeretem a gondolatot, hogy
legalább pár lépést megérek neked…- mosolyodott el halványan.
- Késő van… Mit keresel itt Byung
Hun? Azt hittem… ma mindent megbeszéltünk már. Nem… nem is tudom, honnan
tudtad, hogy ebben a hotelben szálltunk meg?
- Nem volt nehéz kideríteni…-
tett felém pár lépést, amitől automatikusan hátráltam. Így már bent is volt a
szobámban, és behajtotta az ajtót maga mögött.
- Nyomoztál utánam?
- Csak egy kicsit…- jött egyre
közelebb.
- Mit… mit akarsz még tőlem?
- Hát…- beletúrt a hajába, és gonoszan
elvigyorodott- Elégtételt…
- Mégis, miről beszélsz? Nem
láttuk egymást évekig, te meg hirtelen felbukkansz, és elégtételt kérsz? Mégis miért?- lettem ingerült.
- Tudod te hogy… mennyire
hiányoztál?- itt ledermedtem, és elfelejtettem még hátrálni is, így közelebb
tudott sétálni hozzám- Mennyire azt akartam, hogy velem legyél?- derekamra
vezette a kezét- Hogy átölelhesselek, hogy megcsókolhassalak?- tarkómra simította
tenyerét, és a homlokát az enyémnek döntötte- Mindettől megfosztottál.
- De hát… Menyasszonyod van…-
suttogtam, azonban megzavart, hogy olyan közel van az ajka.
- Tudom… de ő sosem lesz az én
első szerelmem…- az ajkamhoz hajolt, és hiába tudtam, hogy nem szabad ezt,
vágytam arra a csókra- Az én HaeSalom…- majd előrébb hajolt, hogy megszüntesse
azt a pár millimétert is, én pedig lehunytam a szemem…
A szemeim, mint egy vezérszóra
pattantak ki. Pislogtam párat a plafonra a sötétben, és igyekeztem lenyugtatni
a gyorsan dobogó szívemet. Nem, ez nem történt meg…
Álom volt. Egy őrült álom…
Egyedül vagyok a hotelszobámban, nincs itt rajtam senki más. A másik szobában
Ken, de az ő horkolása még a vastag falon is áthallatszott.
Felültem, és a fürdőszobába
siettem, felcsaptam a villanyt, és a hideg csap alá tartottam a tenyeremet,
majd az arcomba lögyböltem a vizet, hogy kitisztuljon az agyam.
Miért álmodtam ilyesmit?
Kezdetben voltak álmaim. A
tragédiával és a fiúval is… sokszor álmodtam, hogy meghal valaki közülük,
akiket régen ismertem… De már régen elmúltak.
Ma, hogy újra láttam, mintegy gát
szakadt fel bennem… Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy alig teszem be az
anyaországomba a lábamat, és azonnal összefutok vele…
-
Találkozzunk, rendben? Ha legközelebb újjászületünk, akkor ismét legyünk
barátok… És akkor végre vegyél tényleg feleségül… Szülessünk egy rendes,
politikamentes családba… Fel fogsz ismerni?- próbáltam felnevetni, de csak egy
szánalmas kis hörgés hagyta el a torkomat, és felálltam a sír mellől. Követte a
példámat.
-
Következő élet… messze van az még… Mi van, ha előbb találkozzunk? Véletlenül…-
lépett közelebb, alig pár centi választott el tőle.
-
Akkor tegyünk úgy, mint két ismeretlen… Ha nagyon muszáj, bemutatkozunk
egymásnak megint… Talán az lesz a következő élet… De addig éveknek kell
eltelnie… Ennyire ne kicsi a világ.
-
Így van! Talán évek… Talán elmegyünk egymás mellett, mint két idegen… Ha
viszont tényleg az enyémnek kell lenned, úgyis újra megtalállak, és akkor nem
menekülsz el többet… De most akkor… - csuklott el a hangja- Menj el! Ég veled,
HaeSal!
Hát nem telt el elég idő a
búcsúnk óta. Ráadásul… ezek szerint nem kell, hogy az övé legyek… Menyasszonya
van… egy másik nő áll az oldalán. Egy másik nő csókolja… és öleli… bújik hozzá.
Egy másik nővel boldog…
Én meg ilyet álmodok…
És bár nem tehetek az álmaimról,
azoknak mégis az én agyam kivetüléseinek kell lennie, nem igaz?
Csak néztem a vizes arcomat a
tükörben, és lassan a vízcseppek összekeveredtek a könnyeimmel. Az arcom
változott, ahogy idősebb lettem, és rövidebb, vörös hajjal nem nagyon
ismerhettek fel, ráadásul teljesen másképp sminkeltem magam. De ő felismert.
Felismert még így is… négy év után… De mégis, mit vártam…?
Besiettem a szobámba, és
előhalásztam a bőröndből egy vastagabb nadrágot, meleg ruhát, és egy kabátot,
hajamat összefogtam, a sminket ezúttal elhagytam, hisz már jócskán elmúlt
hajnali egy is.
Levegőre volt szükségem.
Halkan vágtam át a nappalin, bár
Kent felébreszteni majdhogynem művészet volt. Ott ment a tv is, éppen egy
hírcsatornán mutattak egy balesetet. Valahogy Szöul külvárosában, nem sokkal a
metró végállomása előtt egy metrószerelvény felrobbant. Még vizsgálták az okát.
Megborzongtam egy pillanatra, és ki is kapcsoltam a készüléket, mielőtt
ismertette volna a halottak számát, ami egyre növekedett. Eszembe juttatta a
robbanást, amit én idéztem elő a suliban még anno. Ott is haltak meg emberek.
Még ha nem is a jó csapatban játszottak, nekik is volt családjuk biztos, aki
hazavárta őket…
Megráztam a fejem, hogy
eltűnjenek a baljós gondolatok, és kiléptem a hotel folyosójára. A lifttel
mentem le nyolc emeletet, majd intettem egyet a recepciósnak, és kisiettem a
főbejáraton.
Ahogy megcsapott a hűvös esti
levegő megborzongtam.
Hát ismét itt voltam… Szöulban.
Ahol születtem, másodmagammal. A nővéremmel, aki meghalt az autóbalesetben. A
nővéremmel, akire éveken keresztül nem emlékeztem, később meg azt hittem, én
vagyok ő. Micsoda különös sors… De végre sikerült őt is és családom gondolatát
elengednem. Hozzászoktam a gondolathoz, hogy egyedül vagyok legbelül. Új
életemből senki nem tudta az igazságot, hisz új személyazonosságommal teljesen
bebiztosítottam magamat.
Néha még én magam is képes voltam
elhagyni magam mögött a múltat, de az folyton folyvást újra megjelent, és
kísértett. Néha megnyugtató melegséggel, néha hátborzongató gondolatokkal, de
elkísért minden utamon.
Tudtam, hogy hiába vagyok mások
szemében egy teljesen új ember… magam elől nem menekülhetek már sosem.
A hotel közel volt a Han
folyóhoz, így oda indultam.
Alig voltak az utcán, hétköznap
volt, de mégsem féltem. Sőt, valahogy megnyugtatott, hogy nincsenek sokan. Nem
akartam volna még azon gondolkozni, hogy az emberek vajon miért bámulnak. Talán
felismernek?
Meredekebb partszakasz esett
közel, így a korlátnak támaszkodtam, és elbámultam messze, néztem az esti város
fényeit. Egyik kezemet a kabátom zsebébe süllyesztettem, és szinte azonnal
megéreztem ott valami keményet. Ujjaim közé zártam, és magam elé emeltem.
Egy kis üvegdarab volt az.
Lehunytam a szemem, ahogy eszembe
jutott, hogyan került hozzám.
Mihelyt bementünk aznap délután
az egykori iskolánk kapuján, én és Byung Hun is, szinte versengtünk egymással,
hogy ki kaparintsa meg az épületet.
Az ingatlanos körbevezetett, és
megmutogatta, mi minden ment tönkre (szinte minden, vízvezetékeket és áramot
teljesen újra kéne vezetni, annyira tönkretette a robbantás… a robbantásom).
Sivár volt az egész, a törmelékeket benőtte a gaz. Ken folyton motyogta a
fülembe, hogy hagyjam a fenébe, mert ez reménytelen, de én egyre elszántabb
lettem, és úgy gondoltam, nem engedhetem, hogy a szőke férfié legyen az utolsó
szó. Feltámadt a harci kedvem. Hisz mi mindig küzdöttünk egymás ellen, és ez
úgy tűnt, nem változott, még négy év távlatában sem.
- Szóval ez lenne az épület…-
értünk vissza a kapuhoz, és az ingatlanos felénk fordult- Szerintem mindketten
gondolják át, hisz nagyon fiatalok még. Ez nehéz döntés. Nem akarok senkit sem
lebeszélni róla, de azt szeretném, hogy a döntés felelősségteljes legyen.
- Kellőképpen felnőtt vagyok, egy
ilyet eldönteni…- morgott L.Joe.
- Én magam is. Még egyszer
mérlegelem még ugyan, de már kellőképp elhatároztam magam.
- Helyes. Mi lenne, ha
visszavinnénk magukat a kocsihoz, ott pedig valahogy hívhatnánk segítséget?-
mosolygott ránk.
- Nagyon szépen köszönjük!-
hajoltam meg jól nevelten, és beszálltunk a kocsijába. Kennel a hátsó ülésre
ültünk, ahol mintegy erőt töltve belém, megszorította a kezemet, és rám
mosolygott, hogy jelezze, minden rendben, ne aggódjak túlzottan.
Viszonoztam a gesztust, de mikor
elkaptam a szőke férfi tekintetét az autó ablakán át, azonnal magyarázkodni
akartam, hogy mi csak barátok vagyunk. Aztán persze, mikor leesett, hogy
tulajdonképpen most senkije nem vagyunk a másiknak, sőt, ő is nagyon úgy tesz,
mint aki már nem emlékszik, milyen szavakkal váltunk el – na nem mintha ezt fel
lehetne neki róni, elvégre én léptem le, ő marasztalni akart- akkor csak vállat
vontam.
Nem várhattam, hogy ő várjon rám,
én sem fogadtam egyedüllétet.
És bár Kennel közöttünk csak
egyetlen egyszer csattant el csók, mikor megkérdeztem, egy részeg estén, hogy
érez-e irántam valamit. Ő akkor felém hajolt, és lesmárolt. De nem tartott
soká, mert fintorogva elhúzódott, és azt vágta hozzám, szó szerint, idézem:
„Hát ez olyan volt, mintha egy halott pisztrángot kaptam volna le!”
Én sem tudom, miért pont
pisztráng, és miért halott, merem remélni, hogy nem tapasztalatból mondta…
Kitettek minket a kocsinál, ahol
sikerült egy autómentőt hívni, aki hamar ki is ért a helyszínre. Már az
ingatlanos, és Byung Hun mentek volna tovább, de a férfi még hátrafordult, és
elém sétált.
- Jól gondold meg, mit akarsz,
Yoo Ji Min!
- Pontosan tudom, mit akarok!
- Kapsz két napot… jól gondold
meg azalatt ezt- belenyúlt a kabátja belső zsebébe, és a kezembe nyomott egy
névjegykártyát- Itt a számom. Találkozzunk holnap után a Coffee factoryban. Ott
megbeszéljük, mi legyen…
- Már most tudom, mit fogok mondani,
Lee Byung Hun…- néztem mélyen a szemébe.
- Nem is kételkedtem… esetleg
megkaphatnám én is az elérhetőségedet?- vonta fel a szemöldökét.
Egy pillanatra
elbizonytalanodtam, mert ez azt jelentette, hogy hiába menekültem eddig tőle,
most elérhetővé válok. Így haboztam egy kis ideig, de végül a tárcámba nyúlva,
egy sóhajtással átadtam neki egy névjegykártyát.
- Köszönöm…- villantott egy kis
gonoszkás vigyort, amitől az arca ismét fiatalabbnak tűnt, majd a nadrágja
zsebébe nyúlt, és elővett egy csepp alakú csiszolt üvegdarabot- A csillár…
borzalmas volt- nevetett fel, de ezúttal nagyon halkan beszélt, hogy ne is
hallja más- Ez egy darabja…
- Nem tudom, milyen lehetett
egykor- feleltem, de közben feszengtem. Nem is kicsit. A srác előre nyúlt,
megfogta a tenyeremet, és beletette a kis üveget- Miért adod nekem? Nem kell
ilyen kacat…
- Ez nem kacat… Ez a múlt, amit
az ember sosem tud teljesen maga mögött hagyni…- majd hátat fordított, és
elsietett a kocsijuk felé.
Most is ajkamat harapdálva
bámultam a tenyeremben fekvő tárgyat.
Furcsa volt Byung Hun. Miért
akarna emlékeztetni a múltra most, mikor elválásunkkor azt mondta, felejtsek el
mindent? Persze, kell neki az épület, és én vagyok az ellenfele… Kihasználja,
hogy ismeri a gyenge pontjaimat. És persze az egyik gyenge pontom ő. Úgy tűnik,
hogy még mindig, de neki ezt nem kell tudnia. Szörnyű lenne, hisz neki csak egy
régi… kaland lehettem az emlékezetében.
Összeszorítottam a kezemet,
amiben volt a csiszolt üveg, majd egy hajítással a víz felé irányítottam, és
olyan messze dobtam, amennyire csak tudtam.
Nem szabadott meginognom, csak
mert ő befolyásolni akart.
- Hé, csajszi! Esik az eső, miért
állsz itt?- jött mellőlem egy hang, mire odakaptam a fejemet. Ezzel kikerültem
a gondolataim bűvöletéből, és tényleg feltűnt, hogy egyre vadabbul ostromol az
eső. Mellettem, egy kapucnis férfi állt, bő pulcsija miatt nem igazán láttam a
testalkatát. Arca, bár erőteljes vonásai voltak, ajkán kis mosoly játszott.
Nedves tincsei pedig homlokára tapadtak. Be kellett valljam, nem volt
visszataszító jelenség.
- Csajszi?- futott fel
szemöldököm magasra, mikor leesett a megszólítása.
- Fiatal vagy, most nem hívhatlak
asszonyomnak…- morogta, de ugyanakkor még mindig jókedvűnek tűnt- Teljesen
szétázol…
- És ez téged miért érdekel?-
lettem óvatosabb.
- Csak gondoltam szólok… De ha
nagyon ázni akarsz… Felőlem!- vont vállat, majd elindult volna. Különös érzés
lett úrrá rajtam.
- Hé, állj meg!- kiáltottam
utána, mire hátra fordult.
- Mit szeretnél?- lépett vissza
hozzám.
- Igyál velem egyet- böktem ki,
magamat is meglepve.
- Hogy mi?- nézett rám hitetlenül,
kicsit felnevetve.
- Azt mondtam, hogy igyál velem
egyet. Megszólítottál, most vállald a felelősséget.
- Bízol bennem?- mosolyodott el
féloldalasan, ami be kellett valljam, irtó szexi volt.
- Édesem!- biccentettem félre a
fejemet- Közel négy éve nem bízok senkiben.
Ebben a percben nagy dörgés rázta
meg az eget, és villámlás, szinte egy időben, az eső meg turbó módra kapcsolt,
hogy hirtelen kirázott a hideg.
- Gyere!- ragadta meg a fickó a
kezemet, és futva indult el valamerre. Meg is ijedhettem volna, hogy most
bepakol valahová, de tudtam, hogy nem ezt fogja tenni. Ennyire már ismertem az
embereket, ha néha okoztak is meglepetéseket. A pocsolyákat kerülgetve
rohantunk, egészen addig, míg egy kis utcai sátorhoz nem értünk, ahol épp senki
nem volt, nyilván a rossz idő, és a kései óra okán.
Mikor behúzott, hirtelen
lefékeztünk, és mikor felém fordult, a kipirosodott arcával, hirtelen
elmosolyodtam.
- Átkozott idő…- nevettem kicsit
kifulladva.
- Így van…- majd szólt az
ahjummának, hogy hozzon valami meleg kaját, és italt, aztán leültünk az egyik
üres asztalhoz. Bentről is hallatszott az eső kopogása, de barátságosabb volt,
és kissé melegebb is.
- Ugye nagykorú vagy már?-
sandított rám fél szemmel. Persze… hisz nem viseltem felnőttes ruhákat, és a
sminket is elhagytam így estére.
- Huszonkettő vagyok- forgattam a
szemem, mire ledöbbent.
- Huszonkettő? Legjobb esetben is
húsznak tippeltelek volna- kerekedett el a szeme.
- Ó, ez esetben már nem is vagyok
jó préda, mert csak a kislányokra buksz?- fintorogtam, mire egy másodperces
döbbenet után a férfi felnevetett, úgy, hogy visszhangzott bele az egész sátor,
még az ahjumma is megmosolyogta.
- Furcsa egy lány vagy te…-
csóválta a fejét.
- Nő!- helyesbítettem, mire nem
akart lekonyulni a szája széle.
- Bocsánat. Felnőtt, érett nő,
akinek nem tűnik fel, hogy esik az eső… Szar nap volt?- mikor megkapta a sojus
üveget felbontotta, és azonnal öntött nekünk.
- Így is mondhatjuk…- bólogattam-
De mielőtt kiöntöm a szívem, tudni akarom, hogy te ki vagy…- húztam meg a
poharat jól, és élveztem, a rég érzett íz hatását. Még mindig gusztustalan volt
ez a pia…
- A nevem Bang Yongguk.
Huszonnégy vagyok, és egy suliban dolgozok… tesitanárként… Vagyis remélem
még az vagyok…- bólogatott kicsit magát győzködve.
- Miért? Baj akadt ott is? Talán
rámozdultál egy tanítványodra?
- Hé, mondom, hogy nem vagyok
pedofil…- nevetett fel kicsit- Csak egy kis gond adódott, amiért most kissé
bizonytalan a jövőm.
- Értem… - töltöttem az üres
poharába még a piából- Hát én meg… találkoztam valakivel, akit el akartam
kerülni, egész életemben… Érted ezt? Alig egy napja tértem vissza Szöulba… Mi
ez, ha nem a sors?
- Expasi?
- Sosem jártunk- nevettem fel, és
ismét lehúztam egy pohárral.
- Akkor ex szerelem...- mosolygott.
- Miért hiszik azt, hogy ha pasi
van a dologban, akkor ahhoz romantikus szálak fűztek?
- Hát aki pasiból van, és rád
nézve nem az jut eszébe, hogy milyen szívesen rád mászna, az meleg- mondta,
mintha az időjárásról beszélne. Bele is prüszköltem az újabb pohár, meginni
készült italba.
- Te is erre gondolsz?-
sandítottam rá fél szemmel. Mindig ilyen szókimondó lenne, vagy csak az alkohol
hatása? Nem is ittunk még sokat… Bár ő is megállás nélkül húzta le a poharakat.
- Átfutott az agyamon. Szép
lehetsz ruha nélkül...
- Micsoda perverz...- morogtam,
de közben el is pirultam.
- Nem mintha te nem néztél volna
végig...
- Hisz nem ismerlek.
- Ahogy én sem téged...
Változtatnunk kéne a dolgokon- vonta fel fél szemöldökét, és ezúttal nem a
pohárt, hanem az üveget ragadta nyakon.
- Mindenkivel szemben ilyen
rámenős vagy?
- Nem, csak azoknál, akiknél első
pillanatban érzem, hogy lesz közöttünk valami.
- Ez hogy érted? Hogy majd
összejövünk…?
- Azt mondtam valami. Nem azt,
hogy szerelem, és kapcsolat...- dőlt hátra, vígan vigyorogva.
- Félnem kéne tőled?
- Nem vagyok egy zaklató típus...
- Reméltem is... Amúgy...- kezdtem
volna, de a telefonom világítani és zenélni kezdett. Üzenetet kaptam- Bocsi...-
motyogtam, és gyorsan feloldottam a billentyűzárat.
Nem ismertem a számot, akitől
jött.
„Sajnos
a holnapután nem jó. Találkozzunk holnap késő délután, 6 körül a kávézóban.”
Azonnal tudtam, ki az. Hisz
megadtam neki az elérhetőségemet. Na mi az, ő sem tudni aludni? Vagy a
menyasszonyával van, és volt oka nem aludni. De miért is érint ez engem?
Nem válaszoltam neki, miért kéne
tudnia, hogy még ebben az embertelen órában is bármikor elérhető vagyok?
- Gond van? Úgy elgondolkoztál-
jött a mély hang velem szemben.
- Minden rendben!- majd lehúztam
a poharam tartalmát, és felnéztem az ahjummára.
- Hozna egy másik üveg sojut?-
mosolyogtam rá, mire azonnal hozta. Én meg nem tököltem, lecsavartam a tetejét,
és húztam belőle egy nagyot.
- Azt hiszem, ez súlyosabb, mint
gondoltam! Igyál… sokat!- nevetett kicsit kedélyesen, és mosolyogva nézte a
nagy kortyaimat.
- Azt csinálom!- morogtam vissza,
majd csak úgy tessék-lássék, vettem egy keveset a kajából is.
- Tudod… ritka nőt ilyen
szégyentelenül, magából kivetkőzve látni. Messziről lerí, hogy nem vagy
idevalósi…
- Ó, drága…- nevettem fel
ironikusan, majd mielőtt folytattam volna, nyeltem még egy nagyot a piából. Már
most éreztem, hogy nem lesz jó vége az iszogatásnak- Annyira leszarom, mit
gondolsz! Hogy milyennek látsz! Fogalmad sincs, miken mentem keresztül, és
valószínűleg ma látjuk egymást először és utoljára is. Ráadásul, mint te is
mondtad, tetszik neked, amit látsz. Nyilván nem menyasszonyt keresel, csak egy
futó esti kalandot. Talán azt kéne tennem. Lefeküdnöm veled, hogy reggelre ott
hagyj, és megint pofára essek, és rájöjjek, hogy akkora egy idióta ribanc
vagyok, hogy…- emeltem fel egyre jobban a hangomat, ahogy a régi sérelmeim és a
soju keveredtek, de beszédemet ismét a telefonom csörgése szakította félbe. Új
üzenet.
„Írj
vissza mindenképp, ha megkaptad az üzenetet!”
Felnevettem, miközben megdöbbenve
láttam, mennyi hiányzik az üvegemből, de még közel sem elég. Jaj, komolyan
mennyire lehet agyalágyult az a pasi? Azt hiszi, szórakozhat velem négy év
távlatában is? Dehogy, édes istenem, az kéne még…
- Seggfej…- morogtam- Szóval hol
is tartottam?- pillantottam fel.
- Ott, hogy egy ribanc vagy, mert
már gondolatban le is feküdtél velem. Holott még fel sem hívtalak a lakásomra!
- Megtennéd?
- Tegyem?
- Lehet…
- Akkor gyere fel hozzám!- dőlt
hátra, úgy várta a válaszomat.
- Sajnos nem lehet, nem vagyok
olyan lány…- jutott eszembe még időben.
- Én sem szoktam ilyet csinálni!-
rázta a fejét teljes meggyőződéssel.
- Hát persze!
- Esküszöm… általában legalább a
nevüket tudni szoktam!- vigyorodott el, majd egy nagy sóhajjal kivette a
kezemből az üveget, mire felnyüszítve kaptam volna az alkohol után- Na elég
volt kislány, így is nagyon sokat ittál… Ideje hazamenni! Hazakísérjelek?
- Nem lakom messze!- ráztam a
fejem, de megszédültem, így pár másodpercre lehunytam a szemem. Csak azt
éreztem, hogy utánam kap, de eltoltam magamtól, és egyenesen megálltam.
- Hazatalálok egyedül… ha meg
eljönnél velem, akkor lehet felhívnálak, és akkor felébresztenénk Kent.
- Ken?- emelte meg a szemöldökét-
Már foglalt az ágyad?
- Nem… a legjobb haverom, és
rémesen horkol- osztottam meg vele ezt a kevésbé értékes infót, majd egy kicsit
gurgulázva felnevettem. Úgy a semmin. Vagy lehet, hogy Ken gondolatára.
- Akkor menj… és vigyázz magadra,
mint mondtam, nem erőszakolom rád a társaságom.
- Olyan édes vagy, Yong Guk…-
simítottam végig az arcán kicsit vigyorogva- Kár, hogy nem ilyen a zsánerem… miért a
beképzelt, köcsög, seggfej pasikra bukom?- sóhajtottam színpadiasan.
- Lehet, hogy majd meggondolod
magadat…
- Lehet…- bólintottam, majd
kezemmel integettem párat- Akkor viszlát, nagyfiú…- elfordultam, de a telefonom
megint rezegni kezdett.
„Ó,
és azt elfelejtettem mondani, hogy egyedül gyere”- jött az sms. Hirtelen felment az
agyvizem. Mi a francért írogat nekem Byung Hun? Mi a fenéért? Ha nem lett volna
erős tok a telefonon, biztosan kettéroppantottam volna a tenyerem szorításával,
de így csak beledobtam a táskámba, és egy azon mozdulattal fordultam vissza
Yong Gukhoz. Felvonta a szemöldökét, de már ideje nem volt megkérdezni, hogy mi
a bajom, mi kéne még, mert vállába csimpaszkodtam, lábujjhegyre álltam, és
nyomtam egy csókot a szájára. Magam sem tudom, honnan volt ennyi bátorságom,
mert nem csináltam ilyet általában, főleg vadidegenekkel. De most valahogy le
kellett vezetnem a feszültségemet, és ő volt a legközelebb. És pláne nem
taszított egy kicsit sem.
El is akartam húzódni tőle, mikor
rájöttem, hogy rossz ötlet volt, de azonnal elkapta a derekamat, visszahúzott,
éhesen az ajkaimra tapadt, és éreztem a kis kuncogást a csókjában. Nem
tiltakoztam, hiszen én kezdtem, így a nyakába vezettem a karomat, és úgy
öleltem át, lelkesen visszacsókolva. A csók finom volt, annak ellenére, hogy
heves is. Nem tartott sem porcelánbabának, és nem is élte ki rajtam az
agresszivitását. Már ha benne lakolt ilyesmi.
Egyre szorosabban húzott magához,
ami már kezdett fullasztó lenni. Még időben szakadt el a számtól, és egy csókot
nyomott az arcomra.
- Biztos nem jössz fel hozzám?-
kérdezte, alig pár centire tőlem. Ekkor észbe kaptam, és a kezemmel kicsit
eltoltam magamtól a mellkasát.
- Sajnálom… Nem kellett volna…-
majd újra elindultam, szinte futva tőle, mikor utolért a hangja.
- Még csak a nevedet sem tudom…
és máris szexuálisan zaklattál… Nem szép dolog ez, hölgyem…
Nevetve fordultam hátra, de
folyamatosan hátráltam tőle.
- Legközelebb, ha találkozunk,
uram, mindenképpen bemutatkozom… tisztességesen!- intettem egy utolsót, majd
visszafordultam, és a maradék utat futva, bár kissé támolyogva tettem meg a
hotelig. Ettől kissé ki is tisztult a fejem, ami nem ártott.
A recepciós fáradtan pislogott
rám, majd mikor végre a álmosságtól terhes szemeivel kellőképp rám zoomolt,
akkor elmosolyodott.
- Yoo kisasszony! Alig pár perce
járt itt valaki, aki kérte, hogy adjak át valamit. Pont elkerülték egymást…
- Ki volt az?- csodálkoztam,
elvégre senkinek nem kéne itt ismernie. Megkapaszkodtam a pultban, hogy ne
tűnjön fel a nőnek, hogy nem vagyok teljesen beszámítható.
- Nem igazán tudtam kivenni a nő
arcát, mert esőkabát volt rajta, ebben a cudar időben. De nyugodjon meg,
átvilágítottuk, mint minden esetben, semmi olyan, amitől tartania kéne-
nyújtott át egy fehér borítékot. Félreküldték volna? Lenne más Yoo kisasszony
is? Ez esetben majd visszahozom, hogy megkapja a gazdája.
- Köszönöm!- biccentettem, majd a
kezemben a borítékkal indultam a lift felé. Nem kellett rá várnom. Fáradtan
estem be a kabinba, közben magamat koholva, hogy komolyan meg tettem ezt egy
idegennel. Egy vonzó idegennel, az igaz, de… Ah, komolyan… remélem sosem találkozunk többet, és semmilyen felelősséget nem kell vállalnom. Az tény, hogy Franciaországban megtettem dolgokat, amiket talán nem kellett volna, de azért az mégsem a hazám, onnan el tudok menekülni...
Innen is elmenekültél!- szólt egy gonosz hang a fejemben.
- Je m'en fou*!- morogtam az orrom alatt a bevett francia kifejezést, amit Kennel előszeretettel használtunk, mikor mások nem értették.
Bosszankodva gondoltam az
üzenetekre. Komolyan azt hiszi, hogy csak így a zsebéből előránthat? Tényleg semmit nem változott. Még jó, hogy miatta nem maradtam itt, még jobban tönkretéve az életemet ezzel.
Gondolataim között, tapogatni
kezdtem a papírost. Valami kemény volt benne, amit nem értettem. Kíváncsiságom
győzött, és nem vártam meg, míg a szobámba érek. Egyszerűen feltéptem a
borítékot, és a tenyerembe öntöttem a tartalmát. Egy, úgy négy centis kis tárgy
esett ki belőle, és még a tenyerembe, és a földre hullott egy rakat kis fehér
szemcse. Műhó?
A tenyerembe esett figurát
szemléltem. Egy törött lábú balerina volt. Rózsaszín tütüben. Felvontam a
szemöldökömet. Miért küldene nekem valaki egy törött lábú balerinát, műhóval?
Ez biztosan valami félreértés…
Mégis, valamilyen szinte tragikus
volt a kép. Mégis, mihez kezdene egy balerina, akinek eltört a lába…?
Felsóhajtottam, és már
visszatettem volna a borítékba, mikor a szemem megakadt a kis papíroson, ami a
borítékban volt.
Kivettem, és szemöldök ráncolva
olvastam el azt az egyetlen mondatot, amit valaki nagy gonddal, gyönyörű
betűkkel rárótt.
„Ne
akarj kiszabadulni… akkor nem fogsz többet táncolni”
Ez meg mi a franc?
*Je m'en fou= megőrülök, elegem van (kiejt.: zsömanfu) /nem, nem tudok én sem franciául, de a szobatársam igen :')/
