/Sziasztok! Hát most nem kellett hozzá egy egész hét, hogy hozzam, szóval büszke vagyok magamra :) Remélem tetszeni fog! Most nem voltam képpakolós kedvemben, eleve tanulnom kéne, nézzétek el/
Chapter 12
„A te hibád”
Két kislány rohangált egy
homokozó körül. Olyan 6 éves forma. Az egyik elesett, és beütötte a térdét,
mire éktelen sírógörcsöt kap. Zengett bele a játszótér.
- Hé, annyira nem fájhatott- lépett
közelebb hozzá a másik, kicsit maszatos képű, mosolyra álló szájú.
Hasonlítottak egymásra, mégis, mintha teljesen különbözőek lettek volna.
- De nagyon fáááj…- sírt továbbra
is a másik.
- Anyu azt mondta, hogy mire
menyasszony leszel, meggyógyul.
- De nem tudom, hogy el fog e
venni! Múltkor azt mondta, hogy túl kislány vagyok hozzá!
- Akkor majd keresel valaki mást-
nyugtatta, már majdhogynem bölcsen a mosolygós, és megsimította a síró lány karját, és odabújt hozzá- Én mindig veled
leszek.
- Tudom. Én meg mindig melletted
leszek. Ha férjhez megyünk, együtt menjünk.
- Jó. Legyen egyforma ruhánk!-
lelkendezett vidám hangon. Úgy tűnt, már a másik is elfeledkezett a térde
sérüléséből.
- Nagy uszállyal!
- És a szerencse zoknimban…
- Majd elkérem anya láncát. Ha
nagy leszek, azt mondta, hogy nekem adja!
- Sun In! Majd nekem is kölcsön
adod?
- Igen, persze…
Hirtelen képváltás, és megint egy
esős teret látok. Vizes volt a fű, lábam majd elcsúszott. Futottam, nagyon
gyorsan futottam, ahogy tudtam. Egyszer el is estem, a ruhám teljesen sáros
lett. Tudtam, hogy sietnem kell, különben baj lesz. Nem is kicsi. Elveszítem azokat, akiket szeretek. De már csak egy rémisztő hangot hallottam. Valaki sikított. A lelkem
beleremegett. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot…
Rémülten ültem fel. Korom sötét
volt a szobában, csak a lányok szuszogását lehetett hallani. Kapkodva vettem a levegőt.
Csak egy álom volt, egy buta
álom…
Volt valami benne, ami emlékeztetett arra,
amit akkor láttam, mikor kis híján vízbe fulladtam. Nem bírtam egy helyben
ülni. Legszívesebben visítottam volna egyet, túl élénken élt bennem a fájdalom.
Kipattantam az ágyamból, és az ajtóhoz léptem, holott a lábam is remegett. Friss levegőt kellett szívnom,
járnom kellett egyet, hogy megnyugodjak.
A folyosó néma volt, és sötét. Az
egyik ablakhoz léptem, és kinéztem rajta. A hold fénye csak minimálisan
világította meg a kastély parkját, a kerítést már alig lehetett látni.
Képzelődtem, vagy tényleg láttam
egy árnyat elsuhanni a kapu előtt? Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon.
Ji Min, térj észhez! Legyél végre
a régi önmagad!
Homlokomat a hideg falnak
támasztottam, hogy lehűljek kicsit. Egyáltalán nem voltam fáradt, sem álmos,
holott nem aludtam közel sem eleget.
Ennek a holnapi napon komoly
böjtje lesz- dorgáltam magamat, de semmi nem tudott rávenni, hogy
visszaforduljak. Féltem, hogy az álmok újra rám találnak. A két kislány… a
legijesztőbb az volt, hogy egyszer az egyik, másszor a másik személyét éreztem
a magaménak, és volt, hogy kívülről láttam mind a kettőt. Barátnők voltak? Valamelyik…
én voltam? Sun In? Az meg kicsoda? Nem emlékszek ilyen nevű barátnőre… Mi ez az egész? Olyan ismerős... mintha egy apró lépés választana el attól, hogy rájöjjek, de valami mégsem engedi megtennem ezt a lépést.
- Hát te meg?- a hang olyan
váratlanul jött, hogy megugrottam, és szívemre szorítottam a kezemet. Lassan
fordultam meg, hogy közben rendezni tudjam a gondolataimat.
- DaHee! Nem csak én vagyok ebben
az embertelen időben ébren, így ezt én is kérdezhetném.
A lány ott állt előttem, egy
egyszerű nagy pólóban, és egy leggingsben, haját kieresztve. Smink sem volt
rajta, egy egyszerű lánynak tűnt. Mégis valami olyan kisugárzása volt, amitől a
frászt hozta az emberre. És nem tűnt meglepettnek, hogy itt lát. Lehet, hogy
jól titkolta.
- Látom, nem kell téged
visszadumálásban félteni!- sóhajtott fel, majd végig nézett rajtam- Gyere
velem!- mondta hirtelen, és elindult a folyosón.
- Miért tenném?- álltam még
mindig egy helyben.
- Miért ne? Tán félsz valamitől?-
vonta fel egyik szemöldökét, kihívóan nézve rám. Mintha tudta volna, hogy ez
telibe talál. Sosem szerettem, ha a bátorságomat kétségbe vonják, ráadásul
valaki olyasvalaki, akit riválisomnak is tekinthettem, így elindultam utána,
amit egy elégedett mosollyal díjazott. Valahogy eszembe jutott az este, mikor
Kai-val találkoztam. Most ez merőben más volt. Mert nem bíztam abban, akit
követek.
Mikor feljebb mentünk a lépcsőn,
tudtam, hogy hol fogunk kilyukadni. Még mindig nem értettem, hogy miért hozott
ide magával. Követtem, mert bátornak akartam tűnni, de már kezdett az egész
rossz ötletnek tűnni.
A tetőkertet csak a hold
világította meg. Nem is értem, hogy lehetett nyitva az ajtaja. Mi is simán
kisétáltunk úgy, hogy nem találkoztunk semmilyen ellenőrzéssel.
- Minek jöttünk ide?- kérdeztem
barátságtalanul, és továbbra is tüntetően állva maradtam, miközben a lány leült
a padra, ahol a legutóbb Suzy-ékkal ültem.
- Beszélni akartam veled. És tálcán
kínáltad fel magadat. Álmatlanság?
- Miért is kéne elmondanom?
- Jaj, ne legyél már ilyen
görcsös. Ártottam neked valamit?
- Nem adok rá még lehetőséget
sem.
- Túl negatívan állsz a
dolgokhoz. És nincs humorérzéked…
- Olyan vagy, mint Byung Hun…-
morogtam meggondolatlanul.
- Byung Hun… Ó. Te nem is tudod,
hogy az ismerősei közül senki nem szólítja így? Utálja a nevét. Úgy 10 éve nem
használja. Csak a tanárok mondják néha. Így te se tedd meg.
- Változtassa meg a nevét, ha ez
nem tetszik neki. Nem én fogok hozzá alkalmazkodni.
- Nem fogja. Kell neki az a név.
Ez emlékezteti őt valamire, amit a világon a legjobban bán. Ha tudnád, miért
van ez így, nem lennél ilyen makacs. Nem is tudom, mit eszik benned a bátyám.
De nem ez a lényeg. Nem ezért hívtalak ide. Kérni akartam tőled valamit.
- Mi lenne az?
- Hagyd békén őket.
- Hogy mi? Hagyjam őket békén?
Nem én vagyok, aki ezekben a kapcsolatokban a tüzet szította…
- Tudom… De ne is tegyél rá
olyat, ami könnyen ég.
- És mi okom lenne erre?
- Ha egy kicsit is törődsz a fiúkkal,
ezt kell tenned. Nem a saját, hanem az ő érdekük. Légy tekintettel rá.
- Elegem van, hogy itt mindenki
csak megmondja, mit tegyek, de senki nem ad egy kézzelfogható indokot. Nem
futok vakon sehová.
- Jobb vaknak lenni.
- „Továbbra se riadok vissza az
igazságtól, mert minél később derül ki, annál rosszabb arra nézve, akit illet.” /*Anne Frank/
- Milyen bölcs lett valaki. Könyörgöm, valami hasonló bölcsességet álmodj meg a sírodra is…
- Fenyegetsz?- kérdeztem
hitetlenül.
- Nem én- dőlt hátra a kis padon.
- Őrült vagy!- csóváltam a
fejemet, majd mielőtt még egyszer megszólalt volna, hátat fordítottam, visszasiettem
az épületbe. Megborzongtam. Elegem volt ebből az egészből. És látszik, hogy még
nem nőtt be a fejem lágya, és teljesen emberi természetem volt: Minél jobban
akarták tiltani, annál inkább meg akartam tenni.
*
Szobámba visszatérve végül
elaludtam, és ezúttal az álom is elkerült. Másnap azonban egészen nyúzottan
mentem le reggelizni. Ezúttal a reggeli futást is kihagytam, mert szükségem
volt még egy fél óra alvásra. Suzy-ék még nem készültek el, mikor az étkezőbe
indultam, de mondtam nekik, hogy nem várok most rájuk, mert muszájnak éreztem
valami koffeint vinni a szervezetembe.
Elég sokan voltak a teremben,
mégsem láttam senkit, aki mellé szívesen ültem volna. Így egyedül telepedtem le
egy péksüteménnyel, egy joghurttal, és egy csésze kávéval, és inkább ezeknek a társaságát élveztem.
De nem telt bele 3 perc, és valaki
ledobta magát velem szemben. Meglepetten pislogtam rá.
- Házszámot tévesztettél Byu…
L.Joe!- magam sem tudom, miért javítottam ki magamat. De volt valami abban,
amiről DaHee beszélt, előző este.
- Nem, ide terveztem jönni. Olyan
szerencsétlenül ültél itt egyedül. Gondoltam, jól esne a társaság- félig meddig
ironikusan mondta, így nem tudtam mire vélni a dolgot.
- Hát akkor nézz körül, biztos
vannak még magányos lelkek, csapódj hozzájuk- tártam szét a karomat.
- Sajnálom, már itt letáboroztam.
Ha nem tetszik, elmehetsz- vont vállat, majd reggelije felé fordult. Hát ez
remek. Nem fog elüldözni, csak mert őneki ehhez van kedve. És amúgy is közelebb
kell kerülnöm hozzá, ha tudni akarom, hogy mi nem stimmel vele. Csak ugye nem
szabad, hogy feltűnjön neki. Eleve az a furcsa, hogy magától jött ide.
Rápillantottam, és láttam, hogy
éppen bele volt merülve a salátájába. Ki eszik salátát reggelire? De most komolyan.
- Kérsz, vagy mit bámulsz?-
pillantott fel rám.
- Dehogy. Egyed csak- morogtam,
majd azon kezdtem el agyalni, hogy hogyan tudnék közelebb kerülni hozzá.
Borítsam rá a kávémat? Utána sajnálkozzak? Dehogy sajnálnám. Megérdemelné.
Vagy…
- A zakódra csöpög a joghurt-
rántott ki gondolataimból a fiú, mire felnéztem. A kanál, ami már tele volt
joghurttal, és megállt a szám előtt, most épp a ruhámon landolt.
- A francba!- morogtam, és miután
bekaptam a maradékot, egy szalvétához nyúltam. Megpróbáltam eltávolítani a
foltot, de így is egy sötét paca jelezte: Itt járt a joghurt.
- Nagyon el vagy varázsolva-
jegyezte meg pofátlanul.
- Csak fáradt vagyok- motyogtam.
- Akkor pihend ki magadat-
biccentette félre a fejét.
- Most annyira más vagy…-
szegeztem neki a kiskanalam, ezzel pár csepp joghurtot rá is zúdítva- Mi bajod van?
- Csak megjegyeztem, hogy
rendkívül ronda vagy karikás szemekkel.
- Köszi, hogy közölted. Még
valami?
- Egyenlőre nincs. De majd szólok,
ha ez változik.
- Ez így nem fog menni L.Joe.
Vagy normális leszel, vagy pedig komolyan belefojtalak a salátádba.
- Szép halál lesz. Vállalom-
mondta szarkasztikusan.
- L.Joe. Miért nem szereted a
Byung Hun nevet?- csúszott ki a számon, és mire rá jöttem, hogy mit kérdeztem,
már késő volt visszaszívni. A fiú eddig szórakozott arca elkomorult, és ridegen
nézett rám.
- Nem szeretem, és kész.
- Ez olyan, mintha nem ennél
kimchi-t, csak mert elhatároztad.
- Elég szar a hasonlatod Jimmy!
Nekem van okom rá.
- Nem mondod. Azt hittem már,
Sherlock Holmes vagyok, hogy erre rájöttem magamtól. És mégis mi lenne az? Vagy
továbbra is úgy csinálsz, mintha valami fontos ember lennél, akinek ilyen
titkokat nem szabad kiadni magáról, és…
- Volt egy ember, aki sosem hívott
így, csak ha mérges volt rám- vágott a szavamba, amin meglepődtem- Utoljára,
mikor láttam, összevesztem vele. Nagyon csúnyán. Azt mondta, ezentúl a Byung
Hun névről mindig jusson eszembe, hogy mennyire megbántottam. Hogy akárhányszor
hallom ezt a két szót, mindig tudjam, hogy hibáztam. Ezért gyűlölöm hallani…
Kikerekedett a szemem.
- Ez NaEun volt?
- Mégis, mit ártod magadat mások
személyes dolgaiba? Miért érdekel, hogy mi van velünk?- vonta össze a
szemöldökét.
- Mert úgy viselkedtek, ami
megköveteli a kíváncsiságomat.
- Úgy viselkedünk?- nézett rám
hitetlenül- Nem néztél te túl sok filmet?
- Te meg nem…
- Zavarhatok?- hallatszott egy
hang a hátam mögül, mire megpördültem. Kai állt velem szemben.
- Mondd csak!- mosolyogtam rá
kicsit erőltetetten, hisz még mindig a mini veszekedés hatása alatt voltam, de
megpaskoltam magam mellett a helyet, hogy üljön le. Kai kicsit száját húzva
nézett L.Joe-ra, végül leült mellém.
- Megyünk Henry-ékkel szombaton sziklát mászni.
Nem jössz te is?- vette fel legszebb mosolyát.
- Szívesen mennék, de Suzy-ékkal
a városba akarunk menni ruhát nézni.
- Ruhát?
- A bálra- adtam a magyarázatot.
- Ó, akkor meg van bocsájtva.
Elvégre akkor mindenki rám fog irigykedni, hogy milyen csinos párom van!-
vetett egy pillantást L.Joe felé, aki unottan hallgatta a beszélgetésünket.
- Rám ne nézz. Felőlem akár
feleségül is veheted, akkor talán hamarabb elvonul szülési szabadságr…- nem
tudta tovább mondani, mire az asztal alatt bokán rúgtam- Te kis…- vicsorgott
felém idegesen, de inkább nem mondta tovább.
- Bocsi Kai, L.Joe mostanában
nagyon szellemesnek hiszi magát. Reggeliztél már?- kérdeztem a másik fiútól.
- Igen. Már korábban.
- Akkor menjünk- álltam fel,
kezemben a tálcámmal.
- Még meg sem etted a reggelidet
teljesen- bökött L.Joe a tányérom felé, elfeledkezve a korábbi haragjáról.
- Elvitted az étvágyamat- húztam
el a számat, majd követtem Kai-t. Aishh, ez nagyon nem lesz jó! Így hamarabb
verem ki a fogát, mint közelebb kerülök hozzá. Fenébe, ki kell találnom valami
új stratégiát.
*
- Ji Min, komolyan, az ükanyámban
több élet van, mint benned. Kapkodd magadat- kiáltott be a próba fülkébe Suzy
türelmetlenül. Nem értettem, miért kéne kapkodni, hisz ha egyszer itt vagyunk,
akkor próbáljuk nyugalmasan azokat az átkozott koktél ruhákat, nem igaz? Eleve
nem volt az én stílusom, sem Suzy-é, ez a viselet. Csak Sulli volt, aki
szivárványt hányt a dologtól, és ide-oda rohangált a csinosnak titulált darabok
között, mint egy mérgezett egér. Nagyon fel volt pörögve, hogy végre, idézem:
„Történik valami.” Hát, ha a bált nevezzük történésnek, az emberi élet
folyamán, akkor elmondhatom, hogy eddigi életem üres volt, és unalmas. Mert,
bár a szüleimmel gyakran kellett elmennem hivatalos estekre, mikor már
nagyobbacska lettem, de amikor a féltesóm megszületett, örömmel maradtam otthon, hogy
vigyázzak rá, így mentesülve „kötelezettségem” alól.
Az éppen magamra erőszakolt ruha,
alig takart valamit, és nagyon feszélyezve éreztem magam benne. Főleg, hogy
magassarkúval kellett felvennem. Egyik sem volt az én asztalom. A színe sem
tetszett, a bordó ruhákat nem kedveltem.
- Suzy, ez nagyon nem én vagyok-
motyogtam.
- Akkor ki?- nyitott be, hogy
végig nézzen rajtam- Talán az ikertesód? Belőled még egy szörnyű lenne.
- Haha, milyen szellemes valaki-
tettettem a lehető legbénábban nevetést- Szóval segíts megszabadulnom ebből a
kényszerzubbonyból.
- Ji Min, ez egy alkalmi ruha,
hogy mondhatsz ilyet?- utánozta Sulli hangját tökéletesen, mire alig tudtam
kendőzni vigyorgásom. Ő is rám mosolyodott, majd segített megszabadulni a
ruhakölteménytől. Furcsa volt, hogy az alkalmat nem használta ki arra, hogy
megpróbáljon megfojtani az anyaggal. Ahogy az idő telt, mi annál inkább el
tudtuk fogadni a másik személyiségét, gyakran nevettünk közösen Sulli furcsa
szokásain, gyakran néztünk össze, ha valamit mindketten helytelenítettünk.
Végül pozitív dolgokra tudtuk felhasználni, hogy ennyire hasonlítunk, és nem
arra, hogy egymást nyírtuk.
Még egyszer végigsétáltam a
szupermárkákat árusító kis üzlet polcai között. Még jó, hogy egy viszonylag
nagy pláza volt a városban, ami közel volt a sulihoz, Szöul felé. Suzy már
kinézett magának egy ruhát, ami rendkívül jól állt rajta, Sulli még mindig nem
tudott dönteni, 3 közül. Ekkor láttam meg egy ruhát. Nagyon sötétkék volt, már
majdnem fekete, egyszerű szabású, mell alatt húzott, elől rövid, hátul kicsit
hosszabb, de nem ért földig. Nem is volt hivalkodó anyaga, egyszerű anyag
felett egy kis fátyolszerű réteg.
Még ha nem is voltam az ilyen
ruhák pártján, azonnal beleszerettem.
Nem csalódtam. Felvéve is olyan
jól állt, mint ahogy elképzeltem. Tudtam, hogy ebben is kell mennem.
- Ji Min, végül te…- rontott be
az öltöző fülkébe Sulli, majd mikor meglátott, elakadt a szava- Azta… jól nézel
ki. Többet kéne ilyen ruhát felvenned- pislogott.
- Mi a kérdés?- tereltem el a
szót.
- Melyik a jobb. A zöld, vagy a
vajszínű?
- A vajszínű- mondtam végig nézve
mindkét ruhát.
- Szerintem is. Köszi!- már
kifordult volna a fülkéből, de fejével még visszafordult felém.
- Ji Min… örülök, hogy jóban vagy
velünk.
- Tudom, már mondtad- mosolyogtam
rá.
- Tudom, de… most mondom még egyszer.
Tényleg… tényleg örülök.
- Hát…- jöttem az őszinte
szemeitől zavarba- Én köszönöm, hogy befogadtatok.
*
- Másra sem vágyom, csak hogy
beüljek valahová, és elpusztítsak egy liter kávét- sóhajtott Suzy, miután
kijöttünk az utolsó boltból. Megvolt már minden. Ruha, cipő, kiegészítők… Bah,
nem tudnék hozzászokni, és nem is akarnék.
- Támogatom az ötletet!-
bólogattam lelkesen.
- Azért ennyire nem volt szörnyű.
Ti vagytok azok. Reménytelenek... Az a kávézó jó lesz?- mutatott Sulli előre egy
csinos kis helyre, a plázán belül.
- Remek. Menjetek előre, és még
beugrok a mosdóba- mondtam, mikor megláttam a feliratot.
- Aztán bele ne fulladj a wc-be-
veregetett hátba Suzy kedvesen, majd előresiettek. Én gyorsan elvégeztem a
dolgomat, és el is indultam a kávézó felé. Út közben úgy hallottam azonban,
hogy valaki a nevemet mondja, így menet közben hátra fordultam, hogy lássam, ki
lehetett az. Azonban arra nem számítottam, hogy így neki megyek, egy, a
plázában felállított kis padba, és pofára esek benne. Szerencsére nem estem
akkorát, mert karomat magam elé kaptam, de a térdemet így is elég rendesen
bevertem.
- A francba!- morogtam ajkamba
harapva, majd egy alakot láttam magam mellett.
- Ji Min, jól vagy?- ez a hang.
Ezer közül is felismerném.
- Sapó?- néztem fel rá
hitetlenül, és elfogadtam a felém nyújtott kezét automatikusan, hogy segítsen felállni.
- Bocsi, nem gondoltam volna,
hogy ennyire elbambulsz- jelent meg Niel is mellette- Csak mikor megláttam,
gondoltam szólok.
- Figyelmetlen voltam-
mosolyogtam rájuk- Mit csináltok itt?
- Csak sétálgattunk, semmi
konkrétat. Mit keresel itt egyedül?- kérdezte C.A.P.
- Suzy-ékkal vagyok. Egy kávézóban
várnak. Csatlakoztok?
- Miért is ne?- mosolygott Niel-
Min Soo, benne vagy?- nézett a fiúra, aki csak elgondolkozva hümmögött.
- Suzy-ékkal? Rendben, legyen-
mondta végül lassan.
- Remek. Gyertek- indultam meg,
majd belépve a kis helységbe azonnal kiszúrtam a két lányt. Az egyik ablak
mellett nevetgéltek.
- Hoztam társaságot is- mondtam
vidáman, melléjük érve. Sulli felintegetett boldogan a két fiúra, látszólag
örült nekik (hogy ne örült volna, mikor a szívszerelme barátai), Suzy azonban…
ahogy C.A.P-et meglátta, megfeszült az egész teste, és szinte láttam, ahogy
magára erőlteti a nyugalmat. Egy oda nem illő mosoly, egy apró megrezzenés…
mindent elárult annak, aki közelebbről megnézte.
Összevont szemöldökkel néztem
felváltva hol a fiúra, hol a lányra. Feltűnően kerülték egymás tekintetét.
Legalábbis nekem feltűnt.
Sapó be is ült a fal mellé,
helyet hagyva nekem, Niel meg Suzy mellé telepedett le. Furcsa volt ezeket ketten együtt elképzelni, de ha egyszer Niel meg merte hívni Suzy-t a bálba...
Először azt hittem,
hogy most kínos csend fog körénk telepedni. de Sulli nem sokáig hagyott minket
téma nélkül, azonnal elmesélte nekik, hogy milyen ruhát vett, cipőt, és
kiegészítőket. Én nem rá figyeltem, hanem C.A.P, az asztal alatt összeszorított
öklére. Alig észrevétlenül odanyúltam egyik kezemmel, és megsimítottam
kézfejét. Hitetlenül nézett rám, nagy szemekkel, és megszorította a kezemet,
hogy ne tudjam elhúzni onnan, mire elpirultam. Talán túl messzire mentem, de
valamiért zavaró volt őt ilyen frusztráltnak látni. Elővettem a telefonomat a
jobb kezemmel, és mivel megvolt a száma, írtam neki egy üzenetet. Nem akartam,
hogy a többiek hallják, amit kérdezek.
„Miért csinálod ezt?”- egy kézzel
kicsit nehéz volt beírni.
Az üzenetre előszedte a mobilját,
és kicsit elmosolyodott, mikor látta, hogy tőlem jött.
„Te miért csinálod?”- olvastam a
gyorsan jött válaszát.
„Mitől félsz?”- túl bátor voltam
ilyet kérdezni.
„Semmitől. Bátor gyerek vagyok.”
„Valamiért nem hiszem el…”
„Te is tévedhetsz.”
„Akkor miért nem engeded el még
mindig a kezemet?”
Erre lenézett a kezünkre, amit
még mindig szorított, és azonnal elengedte.
- Ne haragudj!- mondta felém
nézve, halkan, hogy a többiek ne is hallják.
- Ezért még nem eszek embert-
vontam vállat.
- Chunji-ék is idejönnek- jutott
el hozzám Niel hangja, aki ebben a percben tehette le a telefont, mire rákaptam
a szememet.
- Az mit jelent?
- Hogy úton vannak- mondta az
egyértelműt.
- Nem az… a Chunji-ék, az kiket
foglal magába?- tettem fel világosabban a kérdést.
- L.Joe-t pluszba. Changjo a
kastélyban maradt, nem volt kedve kimozdulni, Ricky meg inkább visszament, hogy
ápolja a lelkét.
- Ó!- nyögtem ki- Eszembe jutott,
hogy a mosdóban hagytam a…- már álltam volna fel, de Suzy félbevágott.
- A helyeden maradsz!- olyan
fenyegető hangszínnel mondta, hogy inkább megszeppenve visszaültem a helyemre. Pedig semmi kedvem nem volt L.Joe-t látni. Legszívesebben messzire elfutottam volna.
- Chunji is idejön?- kérdezte
Sulli természetes hangszínnel, de mi Suzy-val nagyon is jól tudtunk, hogy belül
majd felrobban a boldogságtól. Bár elmondhattam volna ezt magamról is.
Nem is telt bele 5 percbe, és a
kávézó ajtaján besétált Chunji és a szőke gyerek. Szemével azonnal megtalált
engem, és belém fúrta azt az ijesztő tekintetét. Le is kaptam róla a tekintetemet,
és inkább azt néztem, ahogy Chunji letelepszik Sulli mellé, és a lány szinte
spontán infarktust készült kapni a boldogságtól.
Drága U-kwon, esélyed sincs itt…-
gondoltam magamban, kicsit szomorúan.
Észre sem vettem, hogy L.Joe a
másik oldalamra ült, csak mikor véletlenül megbökött a könyökével. De ő nem
vett túlzottan tudomást rólam, én is igyekeztem így tenni. Ha már a sors így
hozta... Legalább nem szemben ült velem.
Végeredményben nem is volt olyan
rossz a délután. Chunji és Niel tipikusan olyan fiúk voltak, akik folyamatosan
oltogatták egymást, de hát ezt már megszokhattam tőlük. Viszont mindig
meglepett, hogy ezt milyen szintre tudják fejleszteni.
C.A.P és L.Joe nem beszélt sokat
(előbbinél ezt sajnáltam, utóbbinál hálát adtam az égnek), inkább csak
szórakoztak a többieken. Chunji jól kijött Sulli-val. Aranyosak lettek volna
együtt. Mégis mindig eszembe jutott U-kwon, akárhányszor csak rájuk néztem. És
Kai is eszembe jutott, főleg, mikor küldött egy képet a szikláról, amit éppen
megmászni készültek.
„Tadamm!
Hogy tetszik? Legközelebb neked is jönnöd kell! Jól mulattok?”
Elmosolyodtam, és azon
gondolkoztam, hogy mennyire őszintén válaszoljak. Végül egy „egészen jól” válasszal kellett
megelégednie.
- Nincs kedvetek beülni egy mozira?-
kérdezte Chunji váratlanul- Van még időnk rá, mielőtt vissza kell menni.
- Miért is ne?- vágta rá azonnal
Sulli. Persze, mi mást várhattunk volna?
- Lányok?- nézett ránk Niel.
- Legyen. Csak akkor valami jó
filmet- felelt Suzy.
- Mindjárt nézek valamit- nézte
meg a telefonján azonnal az éppen adott filmeket Chunji. Talált is valami
vígjátékot, amire mindenki rábólintott. A pláza legtetején volt a mozi, odáig
míg felmásztunk, hallottam, míg Chunji és Sulli beszélget mögöttem.
- A bálra ti is készültök?- Sulli
hangja izgatott volt.
- Nem igazán. Csak elmegyünk, és
ennyi. Még a műsoron nevetünk egyet Ji Min-en, és Changjo-n…
- Hallottam- szóltam hátra, de
csak nevetés jött válasznak.
- Akkor nem is hívtál meg senkit?
- Nem, egyedül megyek. Nincs sok
értelme- szinte láttam magam előtt Sulli elkedvtelenedett arcát, ami ugyanakkor
meg is könnyebbült. Ha nem őt, akkor mást sem alapon- És te?
- Hát én…- szinte láttam Sulli
agytekervényeit. Most nem tudta, hogy azt mondja, hogy ő is egyedül megy, vagy
mondja, hogy neki természetesen van már párja.
- U-kwon elhívott- felelte végül.
- Értem… U-kwon…
Tovább nem hallgattam a
beszélgetést, gondoltam ez rájuk tartozik, inkább átgaloppoztam Niel-hez, hogy
felajánljam neki a segítségemet a hétfői matek dolgára. Szegénykémnek tényleg
nem volt az erőssége.
A film előtt 5 perccel érkeztünk
a terembe, miután vettünk még pattogatott kukoricát is. Igazából, szombat
lévén, már tele volt, és már nem is volt egymás mellett annyi hely. Csak
egymást alatt. Egymás mellett négy szék, felette meg egy hármas blokk.
Mire kettőt pislogtam, Niel,
Suzy, Sulli, Chunji sorrendbe már le is ültek alulra. Én meg ott maradtam egyik
oldalamon Sapóval, a másikon meg L.Joe-val. Legszívesebben azonnal kirohantam
volna. Mivel érdemeltem én ezt ki? Biztosan tönkretettem az országot, az előző
életemben.
- Jó ötlet volt ez?-
morogtam az orrom alatt, és igyekeztem a reklámokat figyelni a film előtt. De
nem ment.
Pár perc múlva el is kezdődött a
film. Mások nevetése alapján tényleg vicces volt, én azonban azon igyekeztem,
hogy a karom véletlenül se érjen össze sem C.A.P-ével, sem L.Joe-éval.
Nehéz volt, hisz fiúk lévén,
egész rendesen kényelmes helyzetbe vágták magukat.
- Mi a bajod?- hallottam meg
hirtelen jobbomról, a szőke srác felől- Olyan vagy, mint akinek komoly
problémái vannak, és karót nyelt.
- Maradj csendben, nem tudok
figyelni- suttogtam vissza, egy fintorral, majd Sapóhoz hajoltam- Miről szólt
eddig?
Válasz azonban nem jött. A fiú
arcára néztem. A szeme le volt hunyva, és szuszogott. Elaludt volna? Kuncogás jött
a másik oldalról.
- Fáradt, hagyjad.
- De hát két perce még ébren
volt- értetlenkedtem.
- C.A.P már csak ilyen- vonta meg
a vállát, majd előre fordult. Ismét felnevetett a tömeg. De én nem tudtam a
filmre figyelni. Min Soo bealudt, L.Joe meg L.Joe… nem biztos, hogy élvezni
fogom a dolgot.
A film egyáltalán nem kötött le.
Unottan rágcsáltam a popcorn-t,
majd hirtelen elvigyorodtam. Felvettem egy szemet, és fejbe dobtam vele Suzy-t.
Nem vette észre, de jó poén volt saját magamnak. Azonban megéreztem a szomszédos
fiúnak bíráló tekintetét magamon.
- Mi van? Már ezt sem lehet?-
suttogtam fintorogva.
- Dehogynem. Csak ha már
csinálod, akkor rendesen.
Felvett egy marékkal, és az
előtte ülő Chunji kapucnijába tette, hogy a fiú észre sem vett belőle semmit.
Ajkamba haraptam, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Nem rossz!- fordultam a fiú
felé elismerően.
- Hát profizmus!- elmosolyodott
volna? Meg kell jegyeznem, amit ebből láttam, a kevés fényben, az nagyon jól
állt neki.
- De a film nem túl érdekes-
sóhajtottam mintegy magamnak, lekapva róla tekintetemet.
- Valóban nem. Harmadosztályú
maximum. De még van belőle másfél óra- nézett a telefonjára.
Eltelt pár perc, és még mindig
szenvedtem. A többieknek úgy tűnt, tetszik, de én nem tudtam most szórakozni
ezen. Szerintem primitív volt. És úgy tűnt, L.Joe sem tud nagyon mit kezdeni
magával. Sapó csinálta jól… lehet, hogy nekem is aludnom kellett volna.
Végül a szőke fiú a zsebébe
nyúlt, és elővette a fülhallgatóját, és benyomott magának valami zenét, szemét
lehunyta.
Kár, hogy nekem nincs itt a
fülesem- futott át az agyamon.
Pár perc múlva azonban a fiú
kivette az egyik füléből a sajátját, és felém nyújtotta. Értetlenül néztem rá.
- Kell, vagy sem?- suttogott
felém, mire hitetlenül pislogtam rá, a fülesért nyúltam, és bedugtam a fülembe.
Ne már! Még jó zenét is hallgat.
Basszus.
Egy baj volt L.Joe-val. Hiába
tett annyi minden ellenem, hiába utáltuk egymást, hiába borítottunk egymásra
asztalokat… valami mégis, mint mágnes vonzott hozzá. Tudtam, hogy nagy hiba egy
apró pillanatig is megbízni benne, hisz most ő az egyik leggyanúsabb ember. Mégis,
jó érzés volt úgy lehunyni a szememet, hogy ugyanazt hallgatja, mint én.
Csak közel kerülök hozzá, és
akkor megtudom a titkait. Ezért csinálom. Semmi másért! Semmi másért!- így
mantráztam magamban.
Lassan elálmosodtam, és egyre
jobban kezdtem elveszíteni a fonalat. Arra eszméltem, hogy a zene megszűnik a
fülemben. Kipattantak a szemeim, és oldalra néztem. A film már vége felé
tartott. A fiú mellettem az sms-eit nézte. Most kaphatott egyet, és kicsit
ideges arccal, úgy tűnt, menni készül. Észrevehette, hogy nézem, mert felém
fordult.
- Bocsi, mennem kell. Közbe jött
valami sürgős. Mondd meg a többieknek is, hogy leléptem. A suliban
találkozunk!- majd felállt, és választ sem várva kislisszant a sorok között. A többieknek fel sem
tűnt. Még mindig nevetgélve nézték a filmet.
L.Joe üres helyére néztem
elgondolkozva. És…
Ez is olyan hülye, hogy ott
hagyta a kabátját. Kint azért már elég hűvös volt. Mindjárt itt volt az október!
Ajkamba haraptam, elgondolkozva.
Sapó alvó arcára néztem, majd felkaptam a kabátot, és L.Joe után siettem. Már
nem láttam a legfelső emeleten, így a mozgólépcső felé vettem az irányt, hogy még
utolérhessem.
De sehol nem láttam. Ah, annyira
menő gyerek, hogy ismeri a titkos lifteket is, vagy mi?
Már majdnem feladtam a keresést,
mikor megláttam a hátát az alsó szinten, a főbejárat forgóajtóján keresztül. Ott állt, egy autó
előtt, amiből akkor szállt ki egy öltönyös férfi. Remek, még nem ment el.
Mihelyst kijutottam a levegőre,
akartam kiáltani neki, hogy forduljon felém, de… ekkor a férfi tenyere
hatalmasat csattant a szőke fiú arcán. A szavam elakadt. Csak néztem, ahogy a
fiú feje elfordul az ütéstől, láttam, ahogy összeszorítja a szemét, és a
száját, biztosan fájt neki. Ebben a pillanatban, bármilyen szemét dög is volt a
fiú, sajnáltam. Ki lehet ez a férfi? Nem is láttam az arcát. Csak álltam ott,
és bámultam a jelenetet. Miért… miért pofozta fel L.Joe-t? Mi rosszat tett?
Ilyen nyilvánosan? Ezt bárki láthatta, még ha nem is voltak most olyan sokan a
téren.
L.Joe arrébb lépett egyet, így
hibátlan kilátásom nyílt a férfira. Ezt… ezt nem hiszem el! Ez a férfi… Már
megint? Ez az, aki Kim Jae Joong képén volt. Akivel So Ji Sub Szöulban
találkozott. Ez a férfi… kicsoda? Hol láthattam már azelőtt? Mi köze L.Joe-hoz?
Miért tette ezt?
A férfi tekintete hirtelen rám
vetült, nyilván furcsa volt neki a szobor mereven bámuló lány, akire talán még
emlékezett is Szöulból, és elgondolkozva nézte zavaromat. Erre már L.Joe is
felém nézett. Szeme tágra nyílt, és dühöt tudtam kiolvasni belőle, mikor
meglátott. Persze, én sem akartam volna, hogy valaki tanúja legyen egy ilyen
jelenetnek. Öntudatlanul közelebb botladoztam, kezemben a kabátjával. Ő
továbbra is csak bámult rám. Tisztán láttam az előbbi pofon helyét.
- A kabátodat… bent hagytad-
nyújtottam felé motyogva.
- Ki a francot érdekel! Maradtál
volna inkább bent!- sziszegte felém halkan, hogy csak én halljam, majd elütötte
a kezemet, vele együtt a kabát is kirepült a kezemből, és a földön végezte.
- Te komolyan randizni voltál
most?- nézett szigorúan a férfi L.Joe-ra.
- Dehogy, az csak egy idegesítő
csaj a suliból!- felelte gúnyosan. Valamiért szíven ütött a mondata.
- Akkor szállj be azonnal a
kocsiba. Beszélnünk kell, nincs időnk az időt húzni!- parancsolta lekezelően.
- De előbb…- a fiú még felém
intett, de félbeszakították.
- Nincs de! Szállj be azonnal!-
morogta a férfi, mire L.Joe sóhajtott egyet, és rám sem nézve beült a kocsi
hátsó ülésére. A férfi követni akarta, de hirtelen megfontolásból megragadtam a
kezét, és az eddigi némaságom is tovaszállt.
- Hogy teheti ezt vele?-
kérdeztem ijedten. Hisz nem tudhattam, miért bántja a fiút.
- Hogyan? Az apja vagyok.
Megtehetem. Az ő hibája volt. Most pedig engedj el!- kirántotta a kezét a
szorításomból, és beszállt a fiú mellé. Az ajtót becsapta előttem, majd a kocsi
kihajtott a térről. Megrökönyödve néztem utána. Nem értettem, hogy mi történt
most az előző percekben. Az apja? Azt meg… hogyan? Túl sok… túl sok a véletlen
egybeesés. De ami most mégis jobban érdekelt… hogy lehet L.Joe-nak ilyen apja?
Hisz még az első nap is tudtam, hogy felpofozta… arcán volt a gyűrűje nyoma.
De volt valami, ami teljesen
megijesztett.
Az
ő hibája volt…
Remegni kezdtem, ezért leültem a
pláza előtti lépcsőre, és kezembe vettem L.Joe leejtett kabátját. Magamhoz
szorítottam, szinte öntudatlanul. Ebbe kapaszkodtam, valamilyen szinten ez
tartott fent, de mikor a fejem is fájni és szédülni kezdett, homlokomat
térdemre hajtottam. Mélyeket lélegeztem, mert úgy éreztem, hogy elájulok.
Valami, ami eddig ott volt mélyen, most feltört, ezzel fájdalmasan felborítva
mindent, ami addig rendben volt.
A
te hibád volt.
Egészen biztos voltam benne. Ez a
hang, ez a férfi, egyszer ezt mondta nekem. De ezt még… az emlékezetkiesésem
előtt volt. Valami az én hibám volt. Az én hibám.
/ Megint kezdődik az, ami a Gangnam's Princess-nél. Nem tudok rövid fejezetet írni... >< Remélem nem untatok senkit azzal, hogy egyre hosszabbak a fejezetek. Igyekszem a következővel is (amiben ígérem, eljutunk addig a bálig, és az sem lesz zökkenőmentes :D) ahogy időm engedi, nekiülök az írásnak.
Írjátok meg, hogy mi tetszik, mi nem, hogy tudjam. :) Addig is, szép hetet!/
