2015. november 22., vasárnap

2. évad - 3. fejezet



     /Sziasztooook! Igazából nem ebből akartam új részt hozni, hanem a másikból, de tegnap későeste félálomba véletlenül ezt a fájlt nyitottam meg, és már lusta voltam bezárni, szóval befejeztem akkor ezt. Még csináltam egy trailert ennek az évadnak is, igen, lassan már várom az értesítést, hogy meghívnak az Oscar díjkiosztóra, (engem, és a MovieMaker tudásomat... :'D) Szóval ha érdekel, itt megtekinthető: Tadammm. Amúgy most még lehet kissé unalmasabb a sztori, mert még kell pár eseménynek megtörténnie, mielőtt felpöröghetnének az események... szóval ezért bocsi, és... ja... ennyi. Tudom, hogy lassú vagyok, de mostanában valahogy nem jön az ihlet, és az életem azon szakaszában vagyok, mikor mindent megkérdőjelezek, ezt a sztorit is... Tudjátok, hogy sosem vagyok elégedett magammal, és mindig az ablakon hajítanám ki magamat, az életműveimmel együtt, szóval legyetek elnézőek velem :)/

3. fejezet
 Négy év hazugsága

Nyöszörögve fordultam a jobb oldalamra, de ettől erős fájdalmat éreztem a fejembe. A gyomromat háborgott, és lassan kinyitottam a pilláimat. Nem kicsit lepődtem meg, hisz cseppet sem volt ismerős a hely, ahol feküdtem. Egy tölgyfa ágy volt, hófehér ágyneművel. A szobában azonos színű, gyönyörű bútorok sorakoztak, a függöny be volt húzva, így az ablakon nem láthattam ki. Csodálkoztam, mert egy fehér hálóing volt rajtam. Szemöldökömet ráncolva gondoltam vissza a tegnap estére, mire beugrott Byung Hun, meg a csaja, aztán az a bár… az a nő… mondott valamit?
Aishh, soha többet nem iszok!- megdörzsöltem a homlokomat, majd lassan kikászálódtam az ágyból. Bár ettől hirtelen hányingerem támadt. Beletelt pár másodpercbe, mire rendeződött a helyzet, és biztos állíthattam, hogy nem fogom kidobni a taccsot. 
Az éjjeli szekrényen volt összehajtogatva az előző napi ruhám, és a telefonom (még mindig kikapcsolva), így gondolkodás nélkül felöltöztem, majd a szoba tükrébe belenézve meggyőződtem arról, hogy valószínűleg rosszabb napjaimon is jobban nézek ki, de végül lassan kinyitottam az ajtót, és kilestem.
Nem volt olyan idegen a helyzet, hisz az egyetemen is voltam párszor kiütve, és keltem olyan helyeken, amire nem voltam büszke, de ezen éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem elraboltak, mert akkor nem mászkálhatnék ilyen szabadon, és a telefonom sem lenne kéznél. Nyilvánvalóan nem pasival töltöttem az éjszakát, mert akkor nem egyedül ébredek, vagy legalább lett volna arra utaló jel. És nyilvánvalóan nem törtem be sehova, mert ennyire még én sem vagyok raj gyerek. A házat elnézve, amilyen díszesen volt berendezve, biztonsági kamera és riasztó is kellett, hogy legyen.
Mikor kiléptem a folyosóra, halk hangok ütötték meg a fülemet. Egy lefelé vezető lépcsőhöz vezetett a megérzésem, és ahogy ráléptem az első fokra, az kissé megreccsent, és a lenti beszélgetés azonnal megszakadt, majd mielőtt megijedhettem volna, a lépcső alján megjelent egy alak. A tegnapi nő volt az, ezúttal erős smink, és kihívó ruhák nélkül. Sokkal szimpatikusabb lett tőle, a mosolya sem kihívó, inkább barátságos volt, de elég adag felsőbbrendűséggel.
- Végre, hogy felébredtél!- mondta félrebiccentve a fejét, amin meglepődtem, hisz nem egészen így terveztem a beszélgetést, akárki hozott is ide- Nem jössz le?
- Te meg ki vagy?- fakadt ki belőlem, kicsit rekedtes hangon.
- Gyere le, és megbeszéljük!
- Azt kérdeztem, hogy ki vagy?- emeltem fel a hangom. Hisz nem bíztam senkiben, pláne nem egy vadidegen nőben, akiről semmit nem tudtam, de ő úgy tűnt, hogy annál többet rólam.
- Nem kell félned, miattad vagyunk, nem ellened!- forgatta a szemét.
- Ye Jin, várj!- jött egy másik női hang onnan, ahova nem láttam a lépcsőtől. De furcsán ismerős volt a hang. Különös érzés lett úrrá rajtam. Mintha valahol a tudatom alatt tudnám, hogy nemsokára egy bomba fog felrobbanni bennem, de nem tudnám időben kiköpni.
- Ailee!- fordult arra a fiatal nő, amerről a hang jött- Mondtam már, hogy szólíts így, nénikém!
- Csak mert éltél három évet Amerikában, nem kell azonnal ilyen nevet felvenned… tisztára mint az öcséd…- hallottam halkan, mert valami a fülembe dobolt. Lehet a szívemet hallottam. És mikor megjelent a másik nő feje a lépcső alján, akkor azt hittem, hogy elájulok, így a lépcsőkorlátba kapaszkodva lecsúsztam í lépcsőfokra, míg fenekem földet nem ért, és csak néztem rájuk. Éreztem, hogy a kezem is remegni kezd.
- Ji Min…!- kedves hanggal lépett volna fel az első lépcsőfokra.
- Álljon meg!- visítottam fel, és remegő kezem tincseim közé vezettem, és kissé belemarkoltam- Elárulná valaki, hogy… pontosan mi folyik itt?
Ennél még talán az sem ejtett volna nagyobb sebet rajtam, ha elrabolnak, és megerőszakolnak. Mert aki a lépcső aljában állt, az nem más volt, mint a négy évvel ezelőtti kormány élén álló elnökasszony. Tudtam, hogy már lejárt a mandátuma, és már csak a külügyminisztérium egyik oszlopos tagja, de sehogy sem értettem, hogy mit keresek ebben a házban, vele együtt. A csajnak a nagynénje a volt elnökasszony? Minek hoztak ide? És… honnan tudták, hogy…?
- Ne ijedj meg, csak beszélni akartam veled. Ye J… Ailee meg így oldotta meg! Azt mondta, kiütötted magadat tegnap este, így jobbnak látta, ha idehoz.
- Mondtam, hogy egyszer s mindenkorra új ember akarok lenni! Miért kellett engem visszarángatni ebbe? Végeztem ezzel az élettel!- kapaszkodtam erősen a korlátba, miközben torkomat szorította egy furcsa érzés. Fel akart törni belőlem valami erős, amit igyekeztem eddig visszatartani. Az emlékek...
- Gyere le, és beszéljük meg. Utána mehetsz, és elfelejthetsz mindent…
Elfelejthetsz mindent.... négy év alatt is félig sikerült csak, de most indíthatom  számlálót elölről.....
Mérlegeltem gyorsan, hogy biztos ami biztos alapon ugorjak-e ki az ablakon, vagy fogadjam el az ajánlatot, végül a józan ész győzött.
- Öt perc… ennyit maradok!- suttogtam, majd lassan lesétáltam a lépcsőn, remegő térdekkel, és mikor mellé értem, láttam, hogy kissé bűnbánó kifejezéssel terelget egy nappaliszerű helységbe, és leültetett egy kanapéra. Ő elhelyezkedett velem szemben, Ailee meg az ajtófélfának támaszkodott. Kicsit feszengtem, majd ujjaimat tördelve felnéztem rá- Segítettem akkor, majdnem meghaltam. Láttam egy ember öngyilkosságát! Majdnem meghaltak miattam a barátaim! És most ezeket a sebeket feszegeti! Mikor elmentem innen, nem sokon múlott, hogy meg ne őrüljek! Rémálmok kísértettek hosszú ideig! Nagyon sok időbe telt, mire elfelejtettem, és most nem akarom újraélni!
- Pont ezért vagy most itt! Hogy ne kelljen.
- Honnan tudták egyáltalán, hogy visszatértem?- kérdeztem rosszat sejtve. Lee asszony kissé elfordította fejét, mint aki nem mer a szemembe nézni. Hirtelen világossá vált minden, a felismerés úgy hasított belém, hogy szinte lyukat ütött- Hát persze. Élhetek egy új életet? Maguk nélkül? Becsapás volt az egész? Figyeltettek egész végig? Négy éven keresztül?
- Nem figyeltettünk, védtünk!- csattant fel, ezzel el is árulva magát.
- Mitől, a francia dékántól? Nem történt semmi, senki nem tudott rólam!
- De ezt nem tudhattuk biztosan! Nem akartuk, hogy bármi bajod legyen!
- Nagyszerű! Szóval rám állítottak valakit! Remek! És most hogy visszatértem, már egy egész testőrcsapattal kell masíroznom?- hangom szinte hisztérikus volt.
- Nem egészen. Tudjuk, hogy azon gondolkozol, hogy megvedd a Saint Germain iskola maradványait. Lee Byung Hunnal együtt… Nem tartom jó ötletnek!- mondta egyenesen.
- Miért? Mert megtámadnának a gyerekek?- nevettem fel erőltetetten.
- Nem! De bizonyára tudod, hogy mostanában a két Korea helyzete eléggé elmérgesedett, egyre több északi kémet fogtak el nálunk is. A hírekből biztosan hallottad- sóhajtott egy kicsit- Ha bárki megtalálna téged, és a múltadat is ismerné, jó célpont lennél. Hisz mégiscsak egy hősként tekintettek akkoriban rád az emberek! Bár utána azonnal le lett rólad törölve az összes médiafelvétel, már senki nem ismerne rád, maximum a közeli hozzátartozóid, mégis jobb félni, mint megijedni. Nem akarom, hogy neked legyen rossz. Ezért… jobb lenne, ha visszatérnél külföldre.
- Csodálatos! Már megint az életem felett akarnak ítélkezni.
- A te érdekedben mondom!
- Mert tudják, mi a jó nekem, igaz? Köszönöm az aggodalmat, de nem kérek belőle…. Megfontolom a dolgot, de csak annyira fog érdekelni, mint magukat az, hogy a hátam mögött akartam hagyni az életemet! Azt hiszem, hogy lejárt az öt perc. Valaki kísérjen ki!- egyenesedtem fel összepréselt ajkakkal. Lee asszony felsóhajtott, de látszott rajta, hogy nagyon nincs megelégedve a viselkedésemmel. Nem tetszett neki, hogy ilyen konok voltam még mindig. Talán értékeltem volna az igyekezetét, ha nem állított volna rám embereket, akik egészen Franciaországig követtek.
- Hazaviszlek!- mondta az Ailee nevezetű nő, aki közelebbről nézve vagy négy öt évvel lehetett nálam idősebb.
- Csak kísérj ki ebből a házból!- lettem idegesebb.
- Tedd arrébb a temperamentumod, kislány! Hazaviszlek!- majd intett a fejével, hogy kövessem. Nagyon nem akartam jobban hisztizni, ezért inkább ujjaimat összeszorítva követtem. Ahogy kiértünk a levegőre, hirtelen könnyebb lett a lelkem, de közel sem annyira, mint kellett volna.
A ház előtt állt a kocsija, ami…
- Ez egy Infiniti?- nyögtem megfeledkezve még a problémámról.
- Valahogy el kell költeni a pénzt!- vont vállat, majd intett, hogy üljek az anyósülésre. Valahogy elundorodtam a dologtól. Hisz ezek csak gazdag kölykök, mint nekem is lennem kéne. Beleszületnek. Mivel a nénikéje elnök volt, ezért nyilván mindent megkap… Megint elöntötte az agyamat a vörös köd, és legszívesebben bevertem volna valakinek. Ezen az sem segített, hogy majd szétesett a fejem a fájdalomtól.
- Csak menjünk!- morogtam. Pont mikor kifordultunk volna a kapun, akkor állt be a ház elé egy másik sportkocsi. Mi van itt?
- Ó, az öcsikém. Akarsz megismerkedni vele? Elég jó pasi!- vigyorgott, mintha semmi nem történt volna odabent.
- Bocs, de pont leszarom az öcsédet, többet találkozni sem akarok ezzel a családdal.
- Ahogy gondolod, hol laksz?- kérdezte, miközben már az utcát szeltük.
- Pontosan tudjátok, hogy hol szálltam meg…- motyogtam, mire csak megvonta a vállát. Tovább csöndben haladtunk, és végül fél óra múlva tényleg a hotelem előtt tett le. Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból felém fordult.
- A nénikém nem akar rosszat, még ha azt is hiszed, hogy elárultak. Sokszor megbánta a négy éve történteket.
- Én is…- néztem mélyen a szemébe- De már szeretném a saját utamat járni, és távol maradni a politikától.
Majd kiszálltam a kocsiból, akkor még nem is sejtve, hogy hiába el akarom én kerülni a politikát, visszafelé már nincs így.

*

Mikor beléptem a hotelszobában, tudtam, hogy egyedül vagyok. Nekidőltem hátammal az ajtónak, és lecsúsztam a mentén. Egyszerűen elhagyott az erőm. Tudtam, hogy most kéne erősnek lennem, és felállnom, de nem ment. Becsapottnak éreztem magamat. Azt hittem, sikerült a talpamra állni, de végig ott volt mellettem valaki, aki, még ha történt volna valami gond, sem hagyta volna. Szánalmas érzés volt… Más esetben talán hálás lettem volna, de egyszerűen nem ment.
Lassan elvonszoltam magam a fürdőig, ledobáltam az összes ruhát, amitől mocskosnak éreztem magam, és elkezdtem magamra folyatni a vizet, ami összekeveredett lesírt sminkemmel, és könnyeimmel. Igen, sírtam. Nem is kicsit. Lassan már zokogtam, de nem tudtam megállítani. Régen voltam már ennyire kifordulva magamból. De akaratlanul jött.
Nem tudnám megmondani, hogy mikor hagytam abba. Hogy minek a hatására. Mert komoly elhatározást nem hoztam. Csak egyszer elapadtak a könnyeim. Talán el tudnak fogyni a könnyek? Szerintem nem. Csak egyszerűen az ember fárad bele, hogy ennyi könnyet veszteget el, és semmi nem lesz jobb. Talán ezért hagyják abba végül a sírást.
Pont mikor kiléptem a fürdőből, akkor csapódott az ajtó.
- Ji Min!- rontott nekem Ken. Megragadott a vállamnál, és megrázott- Hol a fenébe voltál? Rohadtul aggódtam!- meglepett, hisz Ken az, aki a büdös életben nem káromkodott soha, még ilyen kis mennyiségben sem.
- Bocsáss meg! Szólnom kellett volna!- motyogtam.
- Igen, kellett volna! Azt sem tudtam, hol vagy, és…- a fejemet a fiú mellkasára ejtettem.
- Csak ölelj meg!- mondtam fáradtan. Valószínűleg lesokkolhatott, hisz nem az én stílusom volt ez. Talán a kisírt szemeim is megrémítették, hisz sosem látott korábban könnyezni.
- Ji… Jim?- fonta óvatosan a karjait körülöttem össze- Minden rendben?
- Úgy nézek ki?
- Nagyon nem… Mi történt? Annyira megijedtem! Még azt a másik vevőjelöltet is felhívtam, hogy hol a csodába vagy, de ő azt mondta, hogy eljöttél, mert elvileg velem akartál találkozni!
- Te felhívtad Byung Hunt?- löktem el magamtól azonnal mérgesen.
- Igen, itt hagytad a névjegykártyáját!
- Aissh! Komolyan!- túrtam egyik kezemmel a hajamba, másikkal a halántékomat masszíroztam.
- Nem tudta hol lehetsz, de nem úgy tűnt, mintha érdekelné! Nem szimpatikus! De hol a francba voltál?
- Gondolkoznom kellett! És ne rángass, mert szétesik a fejem!
- Megint ittál?
- Csak egy kicsit. Ki kellett szellőztetnem a fejemet.
- Komolyan, alkoholista leszel? Minden nap „kiszellőzteted a fejedet”? Mi történt veled, mióta megérkeztünk Szöulba? Pont olyan vagy, mint mikor először találkoztunk. Azt hittem, azon már túlléptél! Komolyan folytatni akarod ezt? Mert akkor keress másik legjobb barátot!- fújtatott.
- Eszembe sincs! Most egy ideig nem iszok! Ígérem!- próbáltam mosolyogni, de szerintem nem nagyon sikerült- Byung Hun felajánlotta, hogy együtt is dolgozhatnánk… Hogy vezethetnénk ketten az intézményt. Így megoszlana a teher…
- Hogy mi? De hisz… nem is ismer, ezt hogyan gondolta? Remélem egyértelmű a válasz!
- Persze, hogy az!- mosolyogtam rá megnyugtatóan, de odabent még mindig fortyogtam. De legalább megadta az utolsó lökést- Hülye lennék visszautasítani!

*
Valóban, miután bekapcsoltam a telefonomat, egy csomó üzenetet kaptam. A legnagyobb része Ken volt, de jött egy Byung Huntól is.
Hol a halálban vagy, ha már rajtam keresnek? Remélem nem kerül elő a régi éned, aki mindent egyedül csinál. Írj egy üzenetet, ha megvagy.
Hát igen… furcsa lesz a tudat, hogy most már új és régi énről kell Vele beszélni. Így rányomtam a zöld telefonjelre a neve mellett.
Három csörgés után felvette a telefont.
- Igen?- szólt bele kissé feszült hanggal, ami mosolygásra késztetett. Talán ő sem aludt sokat.
- Byung Hun! Ji Min vagyok.
- Ji Min… Csak megvagy! Már komolyan azt hittem, hogy valami szarba keveredtél.
- Ugyan már, tudok magamra vigyázni!- szorult össze a torkom.
- Ja, azt ismerem… De amúgy… Nem számítottam ilyen hamar a hívásodra.
- Pedig döntöttem!- mondtam határozottan.
- Találkozzunk valahol?
- Nem szükséges, itt is el tudom mondani!- vettem egy nagy levegőt- Elfogadom az ajánlatot! Csináljuk!
Mintha félrenyelt volna valamit.
- Te ezt jól meggondoltad?
- Igen! A lehető legjobban.
- Akkor nem tudjuk elkerülni egymást, muszáj lesz egymás képét bámulni minden nap.
- Majd próbálok elvonatkoztatni tőle, hogy az évek nem tettek jót neked- forgattam a szememet, és reméltem, hogy a hazugságtól nem nő meg az orrom.
- Te komolyan…- hallottam, hogy frusztráltan felsóhajt a másik oldalon- Legyen. De nem leszek tekintettel a múltra!
- Én sem szándékoztam. Nem miattad vállalom, hanem mindazokért, akiken így segíthetünk.
- Akkor, kösd fel a gatyádat… a mai naptól kollégák vagyunk!

*

- Muszáj ezt csinálni?- kérdezte Ken nyafogva, miközben a nyakkendőjét igazítottam. Olyan volt, mint egy nagy gyerek, bármennyire is akart mindig atyáskodni felettem. Még ezt sem tudta normálisan megkötni.
- Kettőnk közül ez nekem nagyobb teher…- motyogtam.
- Találkozni a kollégáddal? Megjegyzem… azóta sem került rá sor, igaz?
Felsóhajtva néztem ki a bérelt ház ablakán. Végül Gangnam egyik kevésbé forgalmasabb lakónegyedében vettem ki egy lakást. Ken kicsit távolabb, Itaewonban próbálkozott, de végül csak úgy döntött két hét után, hogy nem neki való az, és hogy nem tud nélkülem élni, így beköltözött az amúgy magányos lakásomban, és megfeleztük a lakbért.
Három hét telt el, mióta megbeszéltem Byung Hunnal, hogy együtt dolgozunk. Azóta telefonon vagy e-mailben tárgyaltunk a dolgokról. Nem találkoztunk személyesen, mindig találtunk kifogást.
Legnehezebb fázis az volt a közös munkába, hogy megbeszéljük, pontosan mi is legyen a romhalmaz helyén. Én egy árvaházat akartam eleve, ő pedig egy ingyenes középsulit. Hát így alakult, hogy végül, Juniel mindenható közbenjárásának hála, ez közösen megvalósulni látszott. Árvaház volt, úgy hat éves kortól, egészen a felnőttük válásáig és egyben iskola is. A fiatalabbaknak volt külön intézmény, azért arra nem vállalkoztunk, mert nem tudtunk, hogy képesek lennénk-e kellően jó nevelést biztosítani számukra. Így is nagy falat volt ez nekünk.
Már a papírokat elintéztük, akadt még pár támogatója az ügynek, így nem kellett tartanunk, hogy esetleg valami félresiklana. Az ex elnökasszony és galerije azóta nem keresztezte utamat, de valahogy mindig rossz érzésem volt, akárhova mentem, mintha figyelnének… Lehet, hogy csak beképzeltem, de azok után, ami történt, nem bíztam senkiben.
Már a következő héten az építésszel kellett beszélni, aki a csoportot vezeti. Ezért is igazítottam Ken nyakkendőjét. Mert ezzel kapcsolatban még voltak dolgok amiket meg kellett beszélni. És meghívtak vacsorára Byung Hunhoz.
Először szívtam a fogam, hogy nagyon nem kéne elfogadni, de megfutamodni sem akartam. Pláne hogy azt mondta, hozzam Kent is. És mikor az idióta haverom mellettem van, akkor kétszer olyan erősnek éreztem magamat. Így belementem, hogy bájcsevegjek az ifjú jegyespárral. Mert ugye Juniel süt-főz… biztos kiválóan… Aish, olyan szívesen utáltam volna.
- Mit bámulsz?- zökkentett ki Ken, mire csak megráztam a fejem, és a táskámért nyúltam.
- Menjünk!
- Amúgy túl jó kislányosan vagy felöltözve. Semmi rövid szoknya, kivágott felső…!
- Nem akarom, hogy ne vegyenek komolyan!
- Téged sehogy sem lehet komolyan venni!- forgatta a szemét, majd megpörgette az ujjai körül a kocsikulcsot- Én vezetek!
Beletelt egy fél órába, mire eljutottunk, az amúgy annyira nem is messze lévő apartmanig, csak ugye a péntek esti forgalom kicsit mindig zakkant volt.
Mikor megálltunk a mélygarázsban, szinte éreztem, ahogy a gyomromba ezer szikla rakódik le.
- Sápadt vagy kicsit!- bökött meg a fiú.
- Csak a fények!- vontam meg a vállamat- Jól vagyok!- majd a kezébe nyomtam a boros díszzacskót, én meg megemeltem a kis süteményes tálcát, amit az egyik kedvenc cukrászdámban vettem. Nem akartam üres kézzel beállítani.
- De még mindig nem értem, hogy én mit keresek itt!- töprengett rajta hangosan a liftben, miután megnyomtam a hetes gombot, és elkezdtünk repülni felfelé. Byung Hun mondta korábban, hogy ott laknak, melyik lakásban.
- Hát én sem… Normális ember nem hív magához téged, ameddig nem vagy szobatiszta!- vontam vállat, mire kinyílt az liftajtó, én meg éreztem, hogy ezután a mondatom után futnom kell a kis magassarkúmban, mert ha Ken elkap, akkor laposra ver, nem törődve női mivoltommal.
- Állj csak meg!- kiáltott utánam, és hallottam dobogó lépteimet. És bármilyen gyerekes volt, oldotta a feszültségemet, így szinte hajamat szétzilálva estem a szint kilences ajtaja elé. Azonban megnyomni nem volt időm a gombot, mert az ajtó kinyílt, én meg szinte beestem, egyenesen Byung Hun karjaiba. Vagyis még időben megállítottam a lendületet, így épp csak a karomat kapta el. A még mindig Ken miatt nevető arcommal néztem fel rá, és őt is meglephette széles mosolyom. Ritkán láthatott ilyennek anno a suliban.
- Te jó ég…- morogta az orra alatt, és valószínűleg nem is tudatosan. Kicsit rendeztem vonásaimat, és megköszörültem a torkomat.
- Akartam csöngetni…
- Gondoltam, hogy amúgy nem betörnél ide!- forgatta meg a szemét kicsit gúnyosan, de mivel Ken pont utolért, ő is barátságosabb arckifejezést vett fel.
- Örülök, hogy pontosak voltatok. Még pár perc, és Juniel is elkészül a sütéssel! Addig gyertek beljebb!- intett, és mikor Ken mosolyogva beljebb lépett, még a háta mögött vágott rám egy grimaszt. Viszketett a tenyerem, hogy képen töröljem, ha már ilyen pimasz velem, de vissza kellett fognom magamat.
A lakás nagyon hangulatosan volt berendezve, inkább volt családias, mint hasonlított az akkori külügyminiszter helyettes lakására, amiben akkoriban lakott.
Az előszobából a nappaliba értünk, onnan nyílt a konyha, ahol ráláttam a szőke lány hátára. Jöttünkre nagy mosollyal megfordult, és csilingelő hangon köszöntött.
- Sziasztok!- hajolt meg kicsit- Choi Jun Hee, de hívj csak Junielnek!- mutatkozott be Kennek.
- Lee Jae Hwan!- köszörülte meg a torkát pár perc fáziskéséssel barátom. Nyilván ő is elcsodálkozott, hogy milyen ragyogó teremtés a lány.
- De hívd csak Kennek!- morogta Byung Hun gonoszan.
- Ken?- nézett nagyot Juniel.
- Ez Jim hibája!- mutatott rám a fiú vehemensen- Ő adta nekem, és rajtam ragadt. De nem hív így rajta kívül nagyon senki, szóval… ha lehet, akkor hanyagoljátok!
- Pedig illik hozzád!- nevetett Juniel, majd az asztal felé intett- Üljetek le!
- Ezt nektek hoztuk!- nyújtottam át zavaromban a sütit, és Ken is odaadta a bort.
- Köszönjük!- mondta a másik lány, majd vissza is fordult a konyhába, hogy befejezze, amit kell. Ha jól vettem le a korábbi beszélgetésekből, akkor itt csak Byung Hun lakott, Juniel egy másik lakásban, ami közelebb volt a kampuszához. Valamiért ez megkönnyebbüléssel töltött el, de ezt magamnak sem mertem volna bevallani. Hisz már úgysem lesz enyém sosem az a férfi, na nem mintha egyáltalán akarnám. Gyerekes álmokat ringattam, hogyha esetleg újra találkozunk, akkor minden szép lesz, de… elfeledkeztem arról, hogy tulajdonképpen rólunk van szó. Mindazonáltal volt egy kis szúró érzés a mellkasomban végig, míg ott tartózkodtunk.
- Először legyünk túl a munkarészen!- köszörülte meg a torkát végül Byung Hun, szemben leülve velem- Tudod, említettem, hogy beszéltem azzal az építésszel, miután megegyeztünk, hogy a kastély eredeti felállását szeretnék újra megépíteni, de mivel elég sok munkája volt a csapatának, így visszamondta. Most kereshetünk más építészt, és…
- Az anyám öccsének van egy jól menő építkezési vállalkozása!- kotyogott bele Ken.
- Szöulban?- csodálkoztam én is.
- Igen, Park bácsi!- húzta a száját.
- Eddig meg sem látogattad, milyen hálátlan gyerek vagy!- szökött ki belőlem.
- Csak az unokatestvérem miatt, olyan utálatos srác- rázkódott össze- De ha gondoljátok, nála meg lehet érdeklődni. Nem azért, mert a rokonom, de tudom, hogy az ő csoportja pontosan és gyorsan dolgozik…
- Ó, az jó lenne!- mosolyogtam- Akkor látogassuk meg őt jövő héten! Már ha neked is megfelel!- néztem vissza a szőke fiúra.
- Persze!- bólintott lassan, átgondolva- Odaadom a terveket akkor!- majd eltűnt a nappaliban.
- Nem is mondtad, hogy van egy Park bácsikád!- néztem korholóan Kenre.
- Figyelj, nagy a família, ha mindenkit felsorolnék, akkor…
- Jó, értem, értem!- hessegettem el, mire visszaért a szőke srác is.
- Tessék, itt van az alaprajz, és egyéb hozzá való okmányok. Majd a megbeszélés után hívj fel, hogy hogyan ment.
- Mindenképp te leszel az első!- mondtam kissé szemet forgatva, aminek ironikus élét csak ő érthette, mert Ken már megint nagy szemekkel nézte Juniel forgolódását. Hát biztos meglepte, hogy nem csak olyan típusú nők léteznek, mint én, hanem olyanok is, akik tényleg úgy viselkednek, ahogy nőhöz illik. Szegénykém mellettem már egészen kiábrándulhatott a női fajból.
- Áldom az eget, hogy te lettél a munkatársam!- válaszolt vissza elég halkan, hogy csak én, aki legközelebb voltam hozzá, hallhattam.
- Sejtettem, hogy hiányoztam azért! Nem volt kit terrorizálnod a remek személyiségeddel!- súgtam, miközben elsétáltam mellette, hogy Juniel mellé álljak.
- Tudok valamit segíteni? Nagyon szívesen, hisz…
- Ó, ugyan már, semmiség! Egy perc és készen vagyok!- vett ki a sütőből valamilyen gőzölgő sültet, aminek mennyei illata azonnal beborította a teret. Okés, egy pont neki. Én általában csak mirelit cuccokat csináltam. Francba, lehet, hogy meg kéne tanulnom főzni? Meglehet…- Vagyis… ezt esetleg az asztalra tennéd?- tett a kezembe egy só és borstartót. Nyilvánvalóan nem akart engem befogni, de láthatta tettrekészségemet, ezért szerelt le ennyivel.
Mikor visszaértem az asztalhoz, láttam, láttam, hogy a két férfi elmélyülten társalog valamiről, bár mindkettejük válla kicsit megfeszül.
- Mi a téma?- huppantam le.
- Az atommaghasadás!- morogta hátradőlve Ken, és szemét a másik srácéba fúrta.
- Miért érzem azt, hogy feszült a légkör?- húztam össze a szemöldökömet.
- Nincs semmi baj!- sóhajtott Byung Hun, mikor csöngettek.
- Vártok még valakit?- kérdeztem.
- Nem, fogalmam sincs, ki lehet az!- ért ekkor a tállal kezébe Juniel, majd miután az asztalra tette, azonnal a bejárathoz sétált, felvenni a kaputelefont. Közben megéreztem magamon Byung Hun szemeit.
- Mi van?- tátogtam felé.
Csak megrázta a fejét, és tekintete levándorolt a nyakamra. Követtem a tekintetét, és megláttam, mit néz ennyire. A medálomat. Egy kis óra formájú medál volt. Igen, a régi, visszafelé járó óra emlékére, amit anno Jessie-nek adtam. Önkéntelenül megragadtam a kis medált, mintha a lelkem egy része került volna nyilvánosság elé, és ezt meg akartam volna őrizni magamnak, nem akartam, hogy lássa. Már szólásra nyílt a szája, mikor egy mélyebb férfihang jött az előszoba felől.
- Nem akarok zavarni, nem tudtam, hogy te is itt vagy, Juni. Csak visszahoztam Byung Hunnak, amit a múltkor kölcsönadott.
- Ugyan már, nem zavarsz, az unokatesóm vagy! Gyere be, legalább Byung Hunnak köszönj!
Áh, szóval Juniel unokatestvére az…
- Tényleg nem akarok zavarni a vendégségben- jött a hangja, ami valahonnan amúgy ismerős volt.
- Minket nem zavar, ha arról van szó!- mondta Ken mosolyogva, az állandó jótét lélek. Erre Byung Hun megköszörülte a torkát, és Juniel után ment.
- Szerencsés pasi… egy ilyen nő…- csóválta a fejét ábrándosan, mikor kettesben maradtunk.
- Igen, egy főnyeremény!- sóhajtottam, bár én kevésbé lelkesen.
- Hozzá kéne neked is hasonlítanod… kinézetre te sem vagy utolsó, de a személyiséged…
- Jó, felfogtam!- morogtam, mikor meghallottam a telefonom csengőhangját. Az előszoba felől. Aish, a kabátzsebemben hagytam! Fogamat szívva indultam én is a többiek felé, majd mikor kinyitottam az ajtót, és igyekezve kerülni a szemkontaktusokat, kicsit szabadkozva lehajtottam a fejemet.
- Elnézést!- motyogtam, és nyúltam volna a kabáthoz, mikor a mély hang megállított.
- Hé! Te vagy az, igaz? A zaklató csaj! Nézzenek oda… Tényleg te vagy!- rémülten kaptam fel a fejemet rá, és még a szavam is elakadt, mikor megláttam a már ismert, karizmatikus arcú férfit.
- Yong Guk?
Bejegyezte: dátum: 7 megjegyzés:

2015. november 7., szombat

2. évad - 2. fejezet


Sziasztook! Huh, végre ide is eljutottam, és sikerült feltennem. Szóóval, már feltettem a szereplőket a második évadból (azt akartam, hogy legyen meglepi, de még így sem lehet tudni, hogy ki milyen karakter lesz benne, így inkább feltettem), és lecseréltem a fejlécet is, remélem tetszeni fog :) Nem is húzom az időt, jó olvasást :) 
És boldog szülinapot a drága csutkám drága "hyungjának", aki miatt Ken a történet része :"D 

2. fejezet 
Nálam jobb

- Ha valaki azt mondta volna, hogy egy aberrált víziló fekszik a szoba közepén, el sem hittem volna- kúszott be az agyamba egy gunyoros hang.
- Fogd be, Ken!- morogtam, és a fejemre húztam az egyik díszpárnát.
- Így még nem tűnsz el…
- Komolyan, nem tudsz békén hagyni? Menjél ki!
- Hova? Te fekszel a nappaliban!- szinte hallottam a hangjában, hogy vállat is rántott közben. De várjunk, mi? Nappali?
Rémülten felültem, és körbepislogtam. Valóban a kis nappali szófáján hevertem, abban a cuccban, ahogy hazajöttem.
- Remélem a kisasszony mesélni is óhajt!- ült le mellém szorosan a barátom, nem törődve, hogy a tenyerem pont a feneke alatt maradt.
- Ah, Ken, a csontos segged már megint…- morogtam kihúzva alóla.
- Nem úszod meg… voltál valahol az este?- nézett rám áthatóan. Tegnap este… iszogatás, az a Yong Guk srác, akit csak úgy lekaptam, és a boríték… amit végül talán szemforgatva, remélve, hogy nem nekem szánták, hisz ki ismerne itt, csak a táskámba süllyesztettem.
- Ja, kiszellőztettem a fejemet.
- Miért volt rá szükség?
- Mert telebeszélted hülyeségekkel.
- Ji Min!- förmedt rám mérgesebben. Nem sokszor hívott a teljes nevemet, általában csak Jimnek szólított, így tudtam, hogy tényleg mérges rám.
- Csak gondolkodtam… tudod, a kastélyon. Ezért kimentem, és kicsit megáztam. De találkoztam egy elég rendesnek tűnő pasival, és iszogattam még vele egy kicsit. Kielégítő volt a válasz, Ken baba?- majd felálltam mellőle, és a fürdőszobába vettem az irányt, hogy megmossam az arcomat, hátha attól jobban felébredek, de oda is követett.
- Mi az, hogy iszogattatok? Alig egy napja vagy itt, és már gyűjtöd a pasikat?
Csak színpadiasan felsóhajtottam, és a víz alá nyomtam az arcomat.
- Ha nem tudnám, hogy nem látod bennem a nőt, akkor azt hinném, zavar, hogy ilyesmi történik.
- Ó, én nagyon is látom benned a nőt…- mondta az ajtófélfának dőlve, mire az orromba ment a víz váratlanságától- Meg ne fulladj már, hisz tudhattad volna. Nőnek látlak, hisz neked is van két melled. Csak épp nem a nekem való nőnek.
- Egy idióta vagy, remélem, tudod!- mondtam, miután beletöröltem az arcom a törölközőbe, majd várakozóan ránéztem.
- Most egy ölelésre vársz?- vigyorodott el.
- Nem, arra, hogy kivonszold a seggedet, mert azért nem vagyunk még olyan kapcsolatban, sajna négy év után sem, hogy előtted megfürödjek.
- Meg még olyanban sem, hogy kitaláljam a gondolatodat!- morogta a szemét forgatva, miközben kifelé indult.
- De arra rájöhetsz, hogy most legjobban egy kávéra vágyok…- kiáltottam utána.
- Én meg egy bikinis lánycsapatra, akik hagyják, hogy nézzem őket, mikor fürödnek!- kiáltott vissza, mire elvigyorodtam. Imádtam a legjobb haveromat.

*

Mikor emberi fejet varázsoltam magamnak végre, és Ken mégiscsak készített nekem egy jó erős kávét, akkor jutott eszembe, hogy valamiről megfeledkeztem, így a telefonomért nyúltam.
Megnyitottam újra az sms-eket, és végigolvastam Byung Hun tegnapi agymunkáját. Komolyan azt hitte, hogy… hogy hajnalban majd válaszolok neki?
Mindössze egyetlen egy szót írtam be neki, ami egy „Oké” volt. Annál többet nem érdemelt tőlem, és bár elég meghitten váltunk el, annak idején, most valamiért megint az az érzésem volt, hogy utálnom kell. Talán más lett volna, ha mihelyst meglát, magához húz, és addig ölel és csókol, ameddig meg nem halunk? Akkor másképp viseltettem volna a dolgok iránt? Nem is tudom, és már soha nem is tudom meg.
Két perc múlva vissza is írt, de ezúttal rövidre fogva, ő is csak egy „Rendben” válasszal elégedett meg.
- Ki az?- nézett rám Ken. Nem tartottam pofátlannak, hogy tudni akar az emberekről, akikkel beszélgetek, hisz általában megosztottuk egymással.
- A másik vevőjelölt. Ma találkozok vele.
- Menjek veled?- mosolygott rám, miközben kezébe vette a Tv kapcsolóját. „Ó, és azt elfelejtettem mondani, hogy egyedül gyere”
- Nem, nem szükséges, megoldom, nagylány vagyok!- mosolyogtam.
- Ahogy gondolod!- majd bekapcsolta a készüléket. Ismét a hírek mentek, pont a tegnap esti robbanásról- Komolyan, hogy a hírekben mindig ilyen rossz dolgok mennek…!- majd kapcsolt is át valamilyen sportcsatornára, de kikaptam a kezéből a kapcsolót, és visszaléptettem.
- Bocsi, ez érdekel!- vontam vállat, majd figyelmem a tvnek szenteltem.
- Még mindig nem tudják az okát, a tegnap este bekövetkezett metrószerencsétlenségnek. Szakértők szerint a szerelvény kigyulladhatott, mielőtt célját elérte volna, és berobbant az alagút. A külváros kevésbé lakott területén robbant fel, de a közelében lévő házakat is maga alá temette a nagy detonáció. Eddigi halottak száma hetvenhárom, közöttük, a pont azon a területen élő, Kim Yoon Shik, aki országunk Nobel díjas írója volt, az Észak Koreából szökött férfi tavaly kapta meg a díjat, híres, ’Északi vagyok’ című regényével. Ő tegnap éjszaka otthon tartózkodott, de a robbanás elérte a házát, így az maga alá temette. Már nem tudták megmenteni az életét. A kormány hivatalos szóvivője szerint jövő hét hétfőn róhatjuk le tiszteletünket a nagy ember előtt egy gyászszertartáson. A fejleményekről folyamatosan tájékoztatunk mindenkit…
Lenémítottam a készüléket, és meredten bámultam magam elé.
- Kim Yoon Shik meghalt?- motyogtam.
- Én csak névről ismertem…- mondta a fiú elhúzva egy kicsit a száját.
- Én olvastam a könyvét, valami zseniális volt. Jövő héten lett volna könyvbemutatója, el akartam menni… De ez… Szörnyű…- kedvtelenedtem el- Hányan meghaltak már… valószínűleg valami emberi hiba miatt…
Emberi hiba… egyszer én is maga alá temettem egy iskolát, hogy voltak ott emberek. Bár ők rosszfiúknak számítottak, mégis…. mégis kísért néha az emléke. A tudat, hogy gyilkos vagyok…
- Ja, elég gáz. Ezért mondják, hogy a jövőben a járművek vezetői egy emberből, és egy kutyából fognak állni. A kutya azért, hogy megharapja az embert, ha hozzá akar érni a géphez.
Kicsit elmosolyodtam, de közben még mindig rossz érzésem volt a balesettel kapcsolatban.
- De akkor is… Kim Yoon Shik nagyszerű ember volt, és biztos vagyok benne, hogy lett volna még benne több is. Kegyetlen a sors.
- Az… De a nagy emberek még a haláluk után is nagy dolgokat tesznek.
- Igaz… Ő már történelmet írt így is…
- Így van… és nyugodjon békében. Elmegyünk ebédelni valahová? Kilyukad a hasam, te meg sokáig aludtál!- lépte át gyorsan a témát, amiért egy kicsit hálás is voltam.
- Menjünk… aztán pedig felkészülök a mindent elsöprő beszédemre azzal a pojácával, aki azt hiszi, megkaphatja a kastélyomat!

*

A megbeszélt idő előtt jóval már elkezdtem készülődni, legalább ötször átöltöztem, háromszor újrasminkeltem magamat, mert valahogy mindig találtam hibát. Végül mindig kilyukadtam ott, hogy nevetséges, amit csinálok, mégis folytattam. Hisz általában az ember akkor tesz ilyet, mikor jó benyomással akar lenni valakire, de én…? Ismertem őt már régen. Volt egy lehetőségem, de hagytam, hogy elszálljon. Nem tudom, hogy jó döntés volt-e, de már kár ezen rágódni. Ő továbblépett. Én meg itt folyamatosan a tükörben bámulom magam, hogy vajon vagyok-e elég jó…
- Szánalmas vagy, Yoo Ji Min!- mondtam a tükörképemnek fennhangon- Szánalmas vagy, Yeon Sun Ah! Annyi pasi van a világon, bárkit, csak ne őt! Ma megbeszéled vele a dolgokat, és utána próbálod elkerülni. Amennyire csak lehet. Oké?
- Magadba beszélsz?- kiáltott be hozzám Ken, mire inkább csak elhúztam a számat, de nem válaszoltam.
Végül egy egyszerű, de csinos csőfarmert vettem fel, a csizmámmal, egy inggel, és hozzá illő blézerrel. Egy érett nőnek akartam tűnni, mégis úgy éreztem, hogy még az evéshez is szakállkát kéne feltűznöm, ha nem akarnám leenni magamat.
Hogy akarsz így te egy intézmény élére állni?
Tudtam, hogy nincs túl sok tapasztalatom, de mégis akartam.
Így hát elhagytam a hotelt, és fogtam egy taxit, ami a Byung Hunnal megbeszélt helyre vitt.

*

Nem mondom, hogy nem volt gyomorgörcsöm, mikor kiszálltam a megbeszélt kávézó előtt. Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy elszaladok, mert nem vállalom, ami ezután következik, de végül lenyomtam a kilincset.
Most, hogy fel voltam készülve a vele való találkozásra, még inkább pattanásig feszültek az idegeim. Rosszabb volt, mint egy első randi előtt egy normális embernek. Hisz nem tudtam, mire számítsak.
Az ajtó megmozgatta az ajtó feletti kis szélcsengőt, így a pult mögött dolgozó pincér azonnal széles mosollyal köszöntött. Fejemet körbeforgattam, hogy lássam a fiút. Biztos voltam benne, hogy itt van, hisz én direkt késtem tíz percet. Tudtam, hogy ő nem fog. Betartotta az ígéretét.
Egy pillanat múlva ezt igazolni is tudtam. A kávézó egyik sarkában ült egy asztalnál, de rálátott az ajtóra, és szemét rajtam függesztette, valószínűleg mióta beléptem. Megdermedtem, és csak bámultam. A lábaim nem akartak mozdulni felé, olyan áthatóan nézett. Ismét megrohamoztak az emlékek.
Fejét kicsit elfordította, és szája sarkába kis mosoly költözött. Ez volt az, ami elindított felé mégis, magabiztosnak tűnő, ám belül remegő léptekkel.
- Késtél!- mondta a torkát megköszörülve mikor elé értem, és kihúztam a vele szemben lévő széket.
- A forgalom ma kifejezetten megőrült!- sóhajtottam kiszáradt számat végignyalva.
- Ugyan már, tudom, hogy direkt csináltad- akár még évelődőnek is lehetett volna nevezni a hangját. Legutóbb voltak körülöttünk mások is, vissza kellett fogni magunkat, de most, hogy csak kettesben voltunk... nem tudtam, mennyiben változtak az erőviszonyok.
- Ennyit megérdemelnél a hajnali üzenetekért.
- Felébresztett?- ez egy kaján vigyor volt.
- Nem hinném, hogy lényeges!- húztam el a szám.
- Akkor végülis kiegyezünk a tegezésben, Ji Min kisasszony?
- Ha ragaszkodsz hozzá!
- Remek! Így sokkal kényelmesebb. Valahogy nem állt a számra.
- Bevallom, nekem sem…- felnéztem az arcára, és nem kerülte el a figyelmemet, mennyire éberen ügyel minden rezzenésemre. Mire számít?
- Mit hozhatok?- állt meg mellettem a pincér fiú, mire felpillantottam, megtörve a szemkontaktust.
- Egy karamellás cappuccinot, kérlek!
Mikor elsietett visszafordítottam a fejemet.
- Szóval…. miről is akartál beszélni velem?
- Az igazság az, hogy… Ez kicsit így kényes, mert én…- kicsit felnevetett, ami még jóképűbbé varázsolta. Eszembe juttatta, hogy a gimiben mennyire ritkán láttam a felszabadult nevetést. Tényleg sok minden változott. De nem tudta tovább mondani, mert pityegett a telefonja, amit azonnal kezébe is vett. Láttam valami különös érzelmet átsuhanni íriszein, mintha rendkívül feszengene magában, de ezt igyekezett leplezni.
Talán rossz hírt kapott?
- Baj van?- kérdeztem rá nyíltan.
- Nem. Valaki csatlakozik hozzánk!- mondta végül
Az én agyam azonnal a szemem elé vetítette az összes, négy évvel ezelőtti barátomat, akik szóba jöhettek.
Nem, könyörgöm, csak őket ne!
- A menyasszonyom egy percen belül itt van! Beszélni akartam veled előtte, de te sokat késtél.
Ne!
Hirtelen éreztem, hogy minden vér a lábamba áramlik, és ha nem ülnék, most bizony összeesnék. Hisz erről nem volt szó! Ő is mondta, hogy ne hozzak senkit, erre meg ő… Inkább jött volna Sapó, vagy Changjo, vagy akárki… Csak ne valaki, aki… aki megkapta azt, amire a négy éve legjobban vágytam.
- Remélem nem kellemetlen!- szorította össze az ujjait a mobilja körül.
- Ugyan!- igyekeztem megemberelni magamat, és közömbösen viseltetni a téma iránt, de egy óriásit nyeltem, és a szívemet a fülemnél hallottam dörömbölni..
- Ő szeretett volna veled találkozni!- köszörülte meg a torkát.
- De ugye nem…- ijedtem meg, hirtelen félredobva az összes eddig felállított szabályt. Megijedtem, hogy tud rólam. De a velem szemben ülő félbeszakított.
- Nyugi, nem tudja- rendezte el ennyivel- Csak azt, hogy van egy másik vevőjelölt.
- És miért akar velem találkozni?- lett hangom hirtelen ellenséges.
- Mert szeretne neked valamit mondani!- képzelődtem volna, vagy tényleg roppant kínosan érezte volna magát? Talán ilyen ronda a menyasszonya, hogy szégyelli? Nem, biztosan nem…. talán csak kellemetlenül érzi magát annak tükrében, hogy mi történt közöttünk. Persze az már semmit nem jelent. Hiába váltunk el úgy, hogy na majd ha újra találkozunk, akkor már csak az örökkévalóság választ el minket, mindketten változtunk. Már elvileg felnőttek voltunk. Lehettünk barátok gyerekként, kívánhattuk egymást kamaszként, de… ezek a dolgok nem tartanak örökké, ugye?
Hiába érzek furcsa, erőteljes lüktetést a szívem táján, ha rá nézek, ez csak az emlékek hatása. És szinte vártam is, hogy meglássam azt a nőt, akit el fog venni. Valahogy szerettem volna élcelődni róla magamban. Ha gonoszság is volt a részemről, ki akartam őt nevetni, hogy milyen nővel kell leélni majd az életét, és milyen szörnyű élete lesz a továbbiakban. Kicsit azt akartam, hogy magába bánja, hogy nem én vagyok mellette, hogy nem engem szeret, még ha ez őrültség és lehetetlenség is volt, hisz én végeztem a még el sem kezdődött kapcsolatunkkal anno. Nem tudom, miért esett volna jól. Talán felébredt bennem az egészséges, mindig is létező ellenszenv Byung Hun iránt. Hisz ha nem vagyunk együtt, akkor mi mindig keresztbe teszünk egymásnak, ez mindig így volt, és így is lesz talán, míg a világ a világ.
Annyira elmerültem a gondolatokban és a megérkezett italomban, hogy csak arra rezdültem össze, mikor egy édes lány hang törte meg a csöndet.
- Byung Hun!
A kezem megállt a hab kavargatása közben, és fejemet lassan hátrafelé fordítottam, hogy lássam azt, aki nagy valószínűséggel az előttem ülő fiúnak, annak, aki iránt egyszer gyengéd érzelmeket tápláltam, a jövendőbelije.
Mikor megláttam, egy szőkített hajú, gyönyörű mosolyú lányt, szinte elakadt a szavam. Nem tudom, talán az is kevésbé rendít meg, ha Da Heet, vagy Na Eunt látom meg, mint ezt az ismeretlen lányt, aki kinézetre tökéletes volt
- Yoo Ji Min, ő itt Choi Jun Hee, a menyasszonyom!- köszörülte meg a torkát, mikor a lány lehuppant mellé, és barátságosan megdöntötte a fejét üdvözlésképp.
- Hívj csak Junielnek!- mosolygott töretlenül- Az egyetemen is mindenki így hív, szinte már nem is hallgatok a rendes nevemre.
Juniel… ez a név pont illik egy ilyen tökéletes lányhoz. Felkészültem, hogy kinevessem, de csak én szégyenültem meg. Ez a lány nyilván nem állt ma órákat a tükör előtt, egész nap ebben a ruhában volt, de így is klasszisokkal jobban nézett ki nálam.
És egyetemista lenne?
- Örvendek, Ji Min vagyok!
- Hallottam már rólad, Byung Huntól- fűzte az ujjaikat össze alig észrevétlenül, de nekem azonnal feltűnt. A fiú mintha az én reakcióimat leste volna minden kis mozdulatra, ezért vigyáznom kellett, nehogy túl nyilvánvaló legyen, hogy mennyire zavarban érzem magam. Szabadulni akartam innen. És fejemet a falba verni, amiért azt reméltem, hogy… Nem is tudom, mit reméltem.
- Biztos nem mesélt túl sok kedveset, tekintve, hogy riválisok vagyunk- hangom kissé távolságtartó volt, de a lány barátságos természetéről ez simán lepattant. Valahogy úgy éreztem, ha a világ összeomlani készülne, ő akkor is így mosolyogna. És nem azért, mert ostoba, és nem fogná fel a jelentőségét. Hanem mert megpróbálná a jót keresni mindenben. Bennem ez a tulajdonság valahogy születésemnél kimaradt.
- Ugyan már, azt mondta, hogy szimpatikus vagy. Ezért is jöttem ide, miután tegnap megvetettük a dolgokat. Az iskolával kapcsolatban…
Az iskola… amit mindketten akarunk… nem is tudom… A gyomrom hihetetlen méretűre zsugorodott össze, és úgy éreztem, hogy hányingerem van.
- Várj!- szakítottam félbe úgy, hogy végig sem gondoltam igazán, mit akartam- Én is döntésre jutottam tegnap. Talán jobb lenne, ha… én mondanám el először…
Erre csak mindketten döbbenten néztek rám, várakozóan, mire lehunytam a szemem, és éreztem, hogy szilánkjaira hullik négy év álma, de muszáj volt.
- Lemondok a kastélyról. Hisz én nem is vagyok idevaló, sem… és ti egészen biztosan jobb gazdái lennétek. Nem tudom, miért kergettem egy ilyen álmot, a legjobb barátom is folyton a fejemhez vágta… De csak azt akartam mondani, hogy nem kel aggódni miattam. Félreállok!
Magam sem hittem, hogy ilyen könnyen meghátrálok. Byung Hun nem lett volna akadály. De a boldogsága ezzel a nővel a szívembe döfött. Neki pont egy ilyen nőre volt szüksége, nem rám, rám, aki folyton csak a rosszat látja mindenben, hiába akar változni. Neki szüksége volt egy ilyen szerető lényre. És én ezt annyira nem akartam végignézni… inkább elmenekültem volna.
De miért fáj mégis ez belül? Miért esz meg a bűntudat, ugyanakkor a féltékenység? Sokkal jobban örültem volna egy üresfejű tyúknak… De ez a nő tökéletes.
Így gyorsan a táskámhoz nyúltam, hogy felpattanva otthagyjam döbbent kettősüket, mikor Juniel rémülten felkiáltott.
- Várj, Ji Min!- hogy ilyen közvetlenül mondta a nevemet, így megtorpantam, és rá emeltem a tekintetemet- Mi nem ezt akartuk mondani neked! Nem akartunk elüldözni. Byung Hun mesélte, hogy te egy árvaházat akarnál benne üzemeltetni. Nem tér el annyira az ő ötletétől. És ha két ember dolgozik rajta, akkor pénzben is, és energiában is feleződik a dolog, ötletben meg duplázódik. Nem tudom, hogy képzelted el ezt a dolgot, de… nem lenne ennek akadálya.
- Hogy együtt dolgozzunk az ügyön?- nem is tudom, az is kevésbé lepett volna meg, ha génkezelt bárányokat akartak volna szaporítani a kastélykertben. De… Együtt?
- Igen, Juni találta ki tegnap, így rá hagytam, hogy mondja el neked. Talán tőle jobb szívvel fogadod- mondta határozottan a fiú.
- Hát én… én nem is tudom, mit mondjak!- rázta a fejem döbbenten. Úgy éreztem, ez a nap már nem rejt több meglepetést, aztán nézzenek oda…
- Igaza volt Byung Hunnak, tényleg szimpatikus vagy, biztos közös nevezőre tudnátok jutni. Gondoljatok arra a sok gyerekre, akit ezzel az együttes erővel segíteni tudnátok. Jó, tudom, elfogult vagyok, hiszen gyerekorvosnak készülök, de… tényleg így van. Kérlek, gondold át, és ne hagyd a témát ilyen meggondolatlanul!- mosolygott rám, és kicsit elkaptam róla a fejem, és egyenesen Byung Hun szemei közé meredtem. Ő nem akarhatja ezt. Nem akarhat velem együtt dolgozni. Nem akarhat minden nap látni. Vagy már tényleg ennyire nem számítanék a szemében?
- El kell mennem a mosdóba, mindjárt jövök!- állt fel Juniel az asztaltól, majd ellépdelt a mellékhelyiség felé. Mintha direkt hagyott volna minket itt kettesben, pedig fogalma sem lehet, mekkora indulatok szabadultak most ki belőlem.
- Ezt nem gondolhatod komolyan!- vágtam egy erős fintort a fiúra, akit látszólag nem lepett meg az ellenszenvem.
- Miért ne gondolnám?- kérdezett vissza könnyedén.
- Mert ez… képtelenség.
- Egy okot mondj, hogy miért? Hisz nem ismerjük egymást, lehet, hogy jól kiegészítenénk egymást!- dobolt ujjaival az asztalon- Mármint a munkában, természetesen.
Persze, hisz ebben egyeztünk meg, de úgy tűnt, változott az alapfelállás.
Így döntöttem. Egyszerűen nem bírtam már tovább ezt az idióta színjátékot. Nem tudok úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna.
- Négy éve mondtam valamit- vágtam közbe, mire kicsit összerezzent. Láttam, ahogy engem nézett, fontolgatja, hogy mit reagáljon. Legyen értetlen, vagy egyszerűen vegye tudomásul, hogy most a múltunk került terítékre.
- Sok mindent mondtál- lett hirtelen hangja üres.
- Azt mondtam, ha újra találkoznánk, akkor… csináljunk úgy, mint akik nem ismerik egymást.
- Ezek szerint nem működik, ha szóba hoztad- dőlt hátra, de mintha fel is engedett volna. Neki is kellemetlen lehetett, hogy nem tudjuk rendesen megbeszélni.
- Így van. Elhamarkodott döntés volt.
- Más is elhangzott akkor, amikor utoljára találkoztunk- mintha zavarban lett volna. És engem is feszített valami odabent. Hisz tudtam, miket mondtunk egymásnak, mielőtt utoljára megcsókolt volna, és ott hagyott volna a sírnál.
- Az nem számít- mondtam végül lassan, kétszer átgondolva- Gyerekek voltunk. De nem kell tettetni, hogy idegenek vagyunk… Reméltem, nem fogunk olyan gyakran találkozni. Senkinek nem akarok sebeket felszakítani.
- Az én sebeim begyógyultak. A tieid?
- Fogjuk rá! Nem volt könnyű…- hajtottam le a fejemet- Hagyjuk a múltat. Továbbléptünk, ez a lényeg!- éreztem, hogy megremeg a hangom, és a mellékhelyiség felé néztem, hátha visszatér a lány, de nem láttam mozgást- De nekem van valami, amit tudni akarok… A… többiek… ők…?
- Mindenki jól van!- mondta halkan- Eleinte hiányoztál nagyon mindenkinek...
- Eleinte…- suttogtam utána mosolyogva fájdalmasan.
- De aztán hozzászoktak… hozzászoktunk. Négy évre eltűntél. Azt hittük, csak hirtelen felindulás volt, de te lenyomozhatatlan voltál. Így… nem tehettünk semmit. Fene gondolta volna, hogy így felbukkansz majd…
Az asztal alatt összeszorítottam a kezemet, és próbáltam nem láthatóan remegni, ahogy emésztettem az információkat. Legszívesebben kifakadt volna belőlem az a kérdésrengeteg, ami a többieket érintette. És persze, őt magát is. De valahogy a menekülési kényszerem erősebb volt.
- Bájos lány!- csúszott ki a számon.
- Az!- mosolyodott el kínosan, de ugyanakkor büszkén- Jobbat nem is kívánhatnék.
- Azok után, megérdemelsz egy ilyen nőt.
- Próbálom kiérdemelni!- helyeselt, mélyen a szemembe nézve, mintha tőrt döfött volna belém.
- Ne mondd el neki, ki vagyok, kérlek.
- Azért nem vagyok ennyire bolond, hisz tudom, miért váltottál személyazonosságot, ha a neved maradt is. Ami meg nem is feltűnő, a Ji Min az egyik leggyakoribb néz.
- Így van… A többieknek sem, kérlek. Nem… még nem érkezett el az idő, hogy ismét szembe tudjak velük állni.
- Értem!- bólintott, továbbra sem engedve el a szemeimet. Gyönyörű bogarai voltak a mélyén, egészen bele tudtam feledkezni. Szinte éreztem, hogy az én szememből könnyek akarnak szabadulni, de nem engedhettem, hogy gyengének lásson. Olyannak, akit ennyivel legyőz. Hogy csak rám néz. Ennyi év után is.
Üzenetet kaptam, így zsebemhez nyúltam.
Kentől jött, érdeklődött, hogy minden rendben van-e. De rendkívüli potenciált láttam bele.
- Úgy tűnik, mennem kell. A barátom bajba keverte magát, így…. muszáj segítenem neki!
- Megértem!- ajka furcsán megrándult, mintha tudta volna, hogy nem mondok igazat- A válaszod pedig a lehetőségre…?
- A héten megüzenem, mindenképpen. De át kellesz gondolnom. Nagyon sokat gondolkodnom… Nem tudom, hogy menne-e ez nekem…- ráztam a fejemet és kezemet ökölbe szorítottam.
- Várni fogom a hívásodat…- biccentett, mire kapkodva magamra kaptam a kabátomat, és menekültem volna, magamban azért hálát adva, hogy ennyivel elintéztük a dolgot, és sikerült kulturáltan megbeszélni, mikor beütött a bomba. Nem tudom, hogy milyen megfontolásból, de kissé gunyorosan felnevetett- Azért jó tudni, hogy hülye régi ígéretek miatt nem fogod követelni az elsőszülött fiamat.
Ledermedtem. Most komolyan visszaváltott abba a bunkóba, amire tisztán emlékeztem? Úgy tűnik, hogy ha nincs közöttünk kifejezett kapocs, akkor utáljuk egymást. De ez tényleg több volt a soknál. Hitetlenül felnevettem, és visszapillantottam rá.
- Még jó, hogy nem vagyok már az a hét éves lány, aki vakon követte a legjobb barátját, sem az a tini csaj, akit simán megkaphattál, csak meg egy kicsit lenyűgözted a titokzatosságoddal. Megváltoztam. Már nincs szükségem olyanokra, mint te.
- Mint mondtam- dőlt hátra diadalmasan, mintegy látva, hogy felhúzott- Nagy szerencse!
- Semmit nem változtál! Nőj fel!- forgattam a szememet, majd a pénztárcám a kezembe véve indultam a pulthoz, hogy rendezzem a számlát, de a fiú utánam szólt.
- A vendégem voltál!
Megtorpantam, és fájdalmasan hátranéztem.
- Erre semmi szükség… Byeongari!
Láttam, hogy megrezdül, és tágra nyílt szemekkel néz rám, pedig nekem is csak úgy kicsúszott, nem terveztem emlékeztetni még jobban a közös múltunkra. De legalább enyém maradt az utolsó szó. Így gyorsan hátra arcot csináltam, és a pulthoz érve végül mindhármunk számláját egyenlítettem. Nem akartam senki lekötelezettje lenni. Pláne nem az övé.

*

Már nem is emlékszem, hogyan keveredtem ahhoz a bárhoz, ahol már a második felesemet húztam le, mikor leesett, hogy mennyire szánalmas is, amit csinálok. Ahogy kiszabadultam onnan, szinte rohanvást kaptam el egy taxit, és a hotelem közelébe kérettem magamat. Majd az első szembejövő, még csak nem is túl kecsegtető helyre bementem, ahol alkoholt árultak. Nem, nem lettem alkoholista, hiába volt már a második nap zsinórban, mikor ezzel nyugtattam az idegeimet, egyszerűen csak ki akartam szabadulni a gondolataim béklyójából. És erre ez volt a leggyorsabb megoldás, amit hirtelen találtam. Más ember talán elmegy futni, vagy énekel a zuhany alatt, de én... mint említettem, a szánalmasabb kategóriába tartoztam. És ezt tudtam is magamról.
- Hozhatok még valamit, kisasszony?- fordult felém a pult mögött álló fiú, egy csábos mosollyal.
- Kéne?- tettem fel a kérdést, végiggondolva a Byung Hunnal való találkozás perceit. Juniel rohadt tökéletes. Minden pasi álma egy ilyen nő szerintem. Egy ilyen még tuti, hogy Kennek is az esete. Ahj, nem tudom, hogy mit kéne tennem. Ez az ajánlat olyan váratlan volt, hogy hirtelen a viszonylag gyors felfogású agyammal sem tudtam semmilyen választ adni, ami megállta volna a helyét. Még hogy együtt vele? Velük? Ahj, mindennél jobban akartam azt a kastélyt, de… nem bármi áron. Nem mehetek ebbe bele, ha csak nem szándékosan azt akarom, hogy sérüljek. Mert valószínűleg én lennék az, aki a rövidebbet húzza, hisz ő már teljesen továbblépett. Vagy pont ezért kéne maradjak, hogy ne higgyem azt, hogy bármit is vesztettem azzal, hogy nem maradtam, hisz egy bunkó seggfej még mindig, hiába hittem, hogy egymásért megváltoznánk…?
- Igen, azt hiszem el kéne még egy!- mosolyogtam fel a srácra már egy kicsit instabilan, mire csak elkészítette nekem, és elém tolta.
- A következő a ház vendége, ha megadod a számodat!- kacsintott.
- Én inkább fizetek érte!- fintorogtam, és egyben lehúztam a piát- Azt hiszem, egy életre végeztem a pasikkal!
- Én is sokszor jutottam már erre a pontra!- szólt mellettem egy hang, mire odakaptam a fejemet. Mellettem egy valamennyivel idősebb lány állt, valószínűleg most érkezett, nem hallhattam, hisz még a kabátja is rajta volt. Viszont vagány stílusa így is átütött, kezdve egy olyan magas sarkúval, hogy előbb másznám meg a Himaláját, minthogy felvegyem. Merész sminkje miatt egy pillanatig elgondolkoztam, hogy mivel keresi a kenyerét, de elvetettem. Egyáltalán nem olyan lánynak tűnt. Menő volt, nem ribancos.
Kis fintor ült az orrán, és lesajnálóan nézett a helyre. Mintha semmi kedve nem lett volna bejönni. Egyszerűen csak muszáj lett volna neki. Mondjuk nem értettem, hogy ki kényszerítette volna. Hisz alig voltunk odabent, ilyen időben sokan inkább otthon maradtak, hisz még mindig zuhogott.
- Akkor biztosan megértesz! Meghívhatlak egy italra?- kérdeztem, hisz már semmi nem érdekelt.
- Nem, kösz, vezetek!- húzta az orrát továbbra, és felült mellém a bárpult egyik székére, és csábos mosolyt küldött a pultos fiúra..
- Akkor tudnám, minek jöttél ide…!- sóhajtottam, de mivel idősebb volt nálam szemmel láthatóan, nem nagyon akartam tiszteletlennek tűnni. Így csak magamnak kértem még egyet, de ezt dupla olyan erősre. Franc akart már plusz energiát fektetni a részegedésbe is. Ken közben folyamatosan hívogatott, de mivel semmi kedvem nem volt most hazudni neki valamit az érzelmeimről, ezért csak kikapcsoltam a telefont.
Az utolsó rendelésem teljesen beütött, éreztem, hogy kóvályog a fejem. Valamennyi pénzt az asztalra dobtam, és nagy nehezen lekászálódtam a bárszékről a nő mellől, aki időközben csak egy alkoholmentes sört rendelt, de nem tágított onnan, és kacsázva, ami nekem teljesen egyenesnek tűnt, elindultam az ajtó felé, de nem értem el odáig, olyan szintű szédülés jött rám, hogy azt hittem, menten összeesek. Majd éreztem, hogy két kar a hónom alá nyúl, és mielőtt elnyelt volna a sötétség, még hallottam az eddig mellettem ülő nő kuncogó hangját a fülemnél.
- Így kissé megkönnyítetted a dolgomat, túlélő kislány!
Bejegyezte: dátum: 9 megjegyzés:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)