2. évad - 8. fejezet

8. fejezet

Vissza oda, ahol minden kezdődött

Ahogy kiszálltam a kocsiból, és megpillantottam az épületet, valamiért kiszökött egy sóhaj a számon. Igen, itt volt előttem. Évek álma. És bár nem egyedül csináltam, de… boldog voltam, hogy sikerült.

Az idő elrepült, rettentő sok munkával járt az utolsó hónap, de végre eljutottunk oda, hogy már másnap kezdődött az iskola. Aznap estére hozták át az árvákat is busszal.

Ma este már visítozástól lesz hangos a kastély…- futott át az agyamon.

- Gyönyörködsz?- hallottam a hátam mögül Byung Hun hangját, aki épp mögöttem állt meg a kocsijával. A társalgásunk abszolút munkakörre korlátozódott az utóbbi időben, és elég formálisak lettünk, jó hogy nem magázódtunk megint…

- Öröm látni így készen!- mondtam a torkom megköszörülve. Igaz volt. Voltam már itt korábban, már a legtöbb cuccom elhoztam ide, amit itt használni akartam, de… most, hogy tényleg elkezdjük, nem is akartam elhinni.

Nem terveztem örökké itt lakni, hisz Szöulban volt a lakásom, és Ken így is nyafogott, hogy egyedül hagyom, de mivel sok melóra számítottunk, így nekünk is volt szobánk. Bár elcsodálkoztam, mikor a terveket néztem, hogy a tanárok szobája mennyivel menőbb volt anno is, mint a gyerekeké, de főleg azért, mert ők lehetnek egyedül. Amúgy pár változtatáson kívül nagyjából mindenhol a régi tervek szerint épült fel.

Aznap még korábban megbeszéltük munkatársammal, hogy mi érkezzünk a legkorábban, hogy majd fogadni tudjuk a tanárokat, dolgozókat, majd később a diákokat.

A tanárok is hét közben az iskola falai között laknak, így állt a szerződésben, és hétvégén pedig felváltva volt ügyelet. Így a legtöbben a tanárok közül nem voltak családosak. De mivel alaposan megfontolva válogattuk meg őket, ezért bíztunk benne, hogy mi egymásnak leszünk a család… főleg ezzel a sok gyerekkel…

- Yong Guk hívott, hogy csak este későn érkezik, a gyerekekkel együtt!- jegyezte meg, mintegy mellékesen Byung Hun, ahogy beléptünk az iskola kapuján, kezünkben a maradék csomagjainkkal, és a lift felé indultunk. A lift volt az egyik újítás az iskolában, mert ugye a felrobbantott épületben még nem volt ez a korszerű technika, gyakran megnehezítve a gondunkat, ha az alsó szinten jutott eszünkbe, hogy a harmadik emeleti teremben hagytunk valamit…

- Jól van!- vontam vállat közömbösséget tettetve. Tudtam, hogy válaszom közben a reakciómat lesi. Kíváncsi lehetett, mi volt köztünk a menyasszonya unokabátyjával. Pedig azóta nem is találkoztam a sráccal. Így is kényelmetlen volt a gondolat, hogy egy helyen fogunk félig meddig lakni. Mert nem, egy pasi, akivel egyszer közelebb kerültem a kelleténél, nem elég.

Betuszkoltuk magunkat a mozgó kalitkába, majd Byung Hun megnyomta a harmadik emeleti gombot. Azonos emeleten volt a diákokkal a tanári és egyéb dolgozó háló is, csak egy másik szárnyban. Két elágazó folyosón a férfi és nő részleg. Ez közös megegyezés volt, minekután egyikünk sem akart a másikkal összefutni a személyes terében. Persze ezt nem mondtuk ki, csak… gondoltuk. És pontosan tudtuk, hogy a másik is gondolja.

- Ken hogy viselte az elválást?- köszörülte meg a torkát.

- Nem örökre jöttem el… meg amúgy is csak a haverom, nem az apám, vagy férjem…- forgattam a szemem- Viszont Juniel… nehéz lehet neki- löktem oda foghegyről, és szinte azonnal meg is bántam.

- Ugyan… megérti. Ő is eltud jönni ide gyakran, ha kell. Meg amúgy is sok vizsgája van, és gyakorlata. Nincs ideje mindig rám… Nagyon megfontolt nő…- mosolyodott el, de mintha direkt csak az én „kedvemért” tette volna, mire egy apró fintor kúszott az arcomra, amit igyekeztem leplezni. Hát persze, Juniel tökéletes… támogatja a vőlegényét.

- Mikor lesz az esküvő?

- Még messze van az!- zárta rövidre a témát, jelezve, hogy már megint túl személyes lett a beszélgetés.

Mikor nyílt az ajtó, kihúztam a bőröndömet, és a szobám felé indultam. A kulcsot előhalászva nyitottam ki az ajtót, és belépve, ismét egy mosoly kúszott fel a számra.

Az ablakomból az iskola előtti parkot láthattam, és a kis utat, ami a sportcsarnokhoz vezetett. Az legalább egészében megmaradt, nem pusztult el, így csak néhány korszerűsítés szükségeltetett csak a felújításnál.

Megrohantak az emlékek, ahogy bámultam ki.

A naplementék Changjoval.

A titkos alagút, amin ki tudtunk szökni… az erdésznél töltött éjszaka C.A.P-pel, miután a faházikóban L.Joe elárulta a csókunk… az első csókunkat, a bál éjszakájáról… JaeJoong feje… aishh… akkor milyen nagy problémáknak tűntek a férfiügyek… olyan sok tekintetben gyerek voltam még… Mégis, túl hamar kényszerültem felnőni…

Barátokra leltem is… Suzy is mellém állt, hiába utált. Ahogy eszembe jutott a lány, megrohantak a közelmúlt emlékei is. A lány nagyon kiakadt. Visszament a nagymamája házába, ami vidéken volt, és nem volt hajlandó éppen szóba állni nagyon a barátaival. Ahogy hallottam, nagyon Min Sooval sem. Két hete találkoztam a sráccal, és nagyon maga alatt volt. Sajnáltam, hogy nem tudok segíteni. Végül is… csak remélni mertem, hogy Suzy nem bánja meg az abortuszt, amit végül, ha jól tudtam, megcsinált. Nem tudtam ítélkezni felette, hisz fogalmam sem volt, mit tettem volna a helyében. Csak Sapót sajnáltam.

Elűztem a gondolataimat, és ismét kinéztem az ablakon. De csak egy másik kellemetlen emlék kúszott az agyamba.

Vajon mi lehet Kaival? Vajon emlékszik valamire? Biztos felügyeli azért valaki, csak úgy, mint engem Franciaországban…

Kész agyrém ez az egész…- átfontam magamon a kezemet, és kissé összegörnyedtem.

- Győzni jobb, vagy veszíteni?- suttogtam az üvegnek a kérdést, amit egykor Suzy tett fel nekem. Azóta is kerestem rá a választ.

- Elragadtak az emlékek?- jött a hang az ajtóból, és mikor hátrapillantottam, megláttam a gondjaim egyik forrását az ajtófélfának támaszkodni.

- Mondd csak, édes- ironizáltam számat húzva- Neked mit üzen egy zárt ajtó?

- Hogy legyek kíváncsi, mi van bent!- kunkorította szája szélét mosolyra. Nem tudtam, mi van vele.

- Hát itt nem lelsz kincset, szóval…

- Szóval ideje összecuccolnod, és lejönnöd az irodába, még el kell intéznünk pár papírt a többiek érkezése előtt… Csak ennyit akartam!- mondta, majd ellökte magát a kerettől, és kilépett.

Hát persze, marad velem ilyen hideg… Nem is tudom, mit vártam, mikor én sem vagyok más…

De ha erre vállalkoztunk, akkor le kell nyelni a békát, és megbékélni… hisz most más emberek sorsa függött tőlünk. És mivel törleszteni akartam az életnek, a nővéremnek, aki meghalt, mikor úgy éreztem, nekem kellett volna, ezért ezekért a gyerekekéért mindent meg kellett tennem. Bármi áron!

*

- Tök jó pasi!- tátogta felém Ayana, a még Franciaországban megismert japán művészetis kollégánk, miközben Byung Hun éppen a tanároknak tartott előadását intézte. Semmi újdonság nem hangzott el, amit korábban ne beszéltünk volna meg minden egyes felvett tanárral, de most, mintegy megerősítő jelleggel újból terítékre kerültek. Mivel Yong Gukon kívül az összes tanár, beleértve So Ji Subot is, megjelent, ezért tartottunk egy év eleji értekezletet.

Ayana észrevételére, miszerint Byung Hun jó pasi, bármennyire is bólogattam volna nagyokat, ha őszinte akartam volna lenni, de moderálva magamat csak kis fintorral megráztam a fejemet, és észrevétlenül felmutattam a gyűrűs ujjamat, jelezve, hogy ezt a halat már kifogták. Végül kissé lebiggyesztett szájjal nézte tovább a kínálatot.

Igen, Ayana, amellett, hogy kiemelkedő tehetség volt, nem tagadhatta volna le, hogy kétszáz százalékosan nőből van. Ezért is bírtam annyira, mert… neki apró-cseprő gondjai voltak az életben, nem olyanok, mint hogy vérszomjas politikusok támadnak rá a hatalomért….

A többi tanár is kedvesnek tűnt. A víg kedélyű, özvegy Kang professzor, aki a történelemért volt felelős, a harmincas évei közepén járó, kissé túlságosan is a tudományában élő Shin fizika-matek prof, akiből szinte csak lógtak ki a drótok mindig, mintha bármikor össze kéne illeszteni egy áramkört, a félig amerikai származású Nathie Kim, aki szintén fiatal volt, húszas évei végén járhatott, és neki nem számított, hogy bent kellett laknia, mert a vőlegénye Amerikában dolgozott. Így vállalta az angoltanár állást. Ezen kívül még sok-sok érdekes ember vett körül, így éreztem, hogy nem fogunk túlzottan unatkozni.

Telefonom akkor rezgett, és láttam, hogy Jimin írt, hogy holnap a délelőtt folyamán érkezik ő is. Visszaírtam neki egy rövid választ, hogy hívjon, ha itt van, és megmutatom neki a dolgokat. Még mindig nem tudtam, mi volt hirtelen beleegyezésének oka, és ez egy kissé aggasztott.

Végül, mikor Byung Hun befejezte a beszédjét, akkor átadta a teret So Ji Sub igazgatónak. Igazából a diri nem akart bent lakni az épületben, így ők ideiglenesen, Moon Chae Won nénikémmel együtt a közeli városban béreltek ki egy házat, és onnan tervezett bejárni minden nap. Végülis, egy igazgatónak nem kellett egész álló nap a gyerekeket hajkurásznia. Az iskolatitkári és egyéb feladatokat pedig ezúttal Byung Hun és jómagam vállaltuk magunkra. Mivel nem kifejezetten értettem a gyerekekhez, ezért reméltem is, hogy ez ennyiben is marad. Ezért van ennyi pedagógus a suliban, hogy a gyerekekkel ők foglalkozzanak.

Mikor végeztünk a megbeszéléssel, akkor mindenki ment a dolgára, előkészíteni a másnapi kezdést, na meg a gyerekek érkezését.

- Esetleg meg tudod mutatni a pontos helyét a művészeti stúdiónak?- fordult felém Ayana.

- Persz…- kezdtem volna mosolyogva, mikor valaki közbevágott.

- Könnyen odatalálsz, nekem viszont szükségem van most Ji Minre szóval ha megbocsájtasz…- hallottam a hátam mögött Byung Hunt, mire csak a szememet tudtam forgatni.

Ayana végül csak bólintott, és eltátogott felém egy „mázlisa” vagy valami hasonló szót, és végül egyedül indult el.

- Mi az a halaszthatatlan?- vontam fel a szemöldökömet a srácra nézve.

- Hé, ne állj hozzám ilyen ellenségesen. Nem barátok vagyunk, hanem munkatársak, te magad mondtad! És az irodában kéne elrendezni a papírokat.

- Jól van!- sóhajtottam, és indultam el a folyosón, miközben követett. Arra gondoltam, hogy talán a legnagyobb hibám, amit elkövettem, hogy közös irodát alakítottam ki vele. Persze, lehet, hogy nem leszünk mind a ketten az épületben, és ezért nem kellett két külön terem… de egyenlőre el sem tudtam képzelni, mi van, ha egész nap, egy pár négyzetméteres irodában szívjuk mindketten a levegőt. Persze, valamiért megnyugtató is volt, hogy ott van a közelben, csak… nincs jogom örülni ennek.

Viszont a két asztal viszonylag távol volt egymástól az irodában. Kellemes kinézete és atmoszférája volt a helynek. Az asztalomhoz telepedtem, megigazítottam a Yoo Ji Min táblácskát, amire igazán büszke voltam, eltekintve attól, hogy nem is az igazi nevem volt, majd magam elé húztam a gyerekek kartotékjait, és elkezdtem névsorba rendezni őket. Ma küldték át őket a két árvaházból, és kissé kaotikus állapotok uralkodtak. Byung Hun addig más papír munkát végzett.

- JaeJoong biztos nem csinált ilyet…- motyogtam.

- Nem, mert akkor itt volt Chae Won nénikéd, aki mindent intézett… Most nekünk kell!- válaszolt.

- Hát… JaeJoonghoz amúgy sem illett volna… Esetleg, ő még…- halkult el a hangom.

- Igen, még börtönben van… bár már kapott pár év felmentést.

- Értem…

- Azt hittem, mérges leszel, ha megtudod, elvégre…- pillantott rám.

- Nem vele volt a legnagyobb baj. Őt is megvezették. Ahogy még…

- Jong Inre gondolsz?- szakított félbe, kissé idegesebben a kelleténél.

- Igen, rá gondoltam… Mi van vele?

- Nem tudom, remélem megpusztult valahol…- morogta.

- Hé!- szóltam rá erélyesen.

- Az a rohadék megpróbált megölni engem, ha elfelejtetted volna- erre megrezzentem, és lelki szemeim elé kúsztak az utolsó emlékeim az evidens diákról- Sőt, a többi gyerekkel is ő… ő végzett. Legalábbis nagy szerepet vállalt benne. Hogy tudnám már… megbocsájtani…? Nem emlékszel, veled mit tett?- jobban felemelte a hangját a kelleténél.

- Hogy felejthetném el!- fordultam el tőle, és ekkor vettem észre, hogy még a kezem is remeg, ahogy a négy évvel ezelőtti téma terítékre kerül.

- Hé, jól vagy?- állt fel a srác, és mikor látta, hogy csak magam elé bámulok, kissé megfeszült testtel, leguggolt elém, és megfogta a kezemet, hogy ne remegjen annyira.

- Messze van tőlünk, hidd el! Nehogy itt… pánikrohamot kapj nekem!- hangja inkább volt bosszankodó, mint törődő. Bár ha kedvesen viselkedett volna, akkor csak még jobban összezavarja az érzéseimet.

- Milyen pánikroham…- motyogtam, majd szemébe néztem- Te tudod, hogy hol van!

- Jó, igen, tudom! De ne reméld, hogy felvilágosítalak! Jobb, ha semmit nem tudsz! És mint mondtam… messze van innen! Ne beszéljünk többet róluk… ők már a múlt, érted?- rázta meg a kezemet,  túl erősen is szorítotva, hogy az cseppet sem biztonságot sugárzott felém, és már válaszoltam volna, mikor kitárult az ajtó, és mikor odakaptam a fejem, akkor egy viszonylag meglepett So Ji Subbal találtam szemben magam.

- Édes fiam!- csóválta a fejét, szemét Byung Hunon tartva- Hány nőnek kéred még meg a kezét?

Erre visszanéztem magam elé, és realizáltam, hogy tényleg előttem térdel a srác, és fogja a kezem. Valószínűleg ő is eljutott a dolog értelmezéséig, mert azonnal felpattant.

- Közel sem, igazgató úr!- mosolyodott el- A nekem való nőt már eljegyeztem, nincs szükségem másra…

- Azért az elég nagy parasztság, hogy ezt a volt barátnőd előtt kell mondanod!- fonta keresztbe a kezét a férfi, mire meghökkenve néztünk rá. Már el is felejtettem, hogy az volt igazgatónknak egész egyedi stílusa van, és nem nagyon fogja vissza magát, ha véleményt kell mondani.

- Sosem voltam a barátnője…- ráztam a fejemet.

- Így lenne? Akkor biztos nem is esett rosszul!- mosolyodott el kissé, mintha pontosan tudná, mit gondolok.

Ajkamba haraptam a kellemetlen helyzettől.

- Byung Hun, kérlek gyere velem, valamiben segítened kell!- hívta magával a szőke fiút, mire az készségesen egyedül hagyott a gondolataimmal.

Igaz volt, sosem voltam a barátnője, mégis, mindig nagyon rosszul esett, ha közölte azt, milyen tökéletes nője van… Hogy rohadna meg…

Ahogy visszafordultam a stócom felé, véletlenül levertem a felső pár darabot. Nagyot sóhajtva hajoltam le értük. Pár mappából kicsúszott a benne lévő dokumentum. Általában a papírjaik voltak benne, eddigi eredményeik. Esetleg az árvaházba kerülésükről valamilyen dokumentum.

A mappák elején pedig a nevük, és a fényképük.

Mindegyikbe visszatettem a kicsúszott anyagot, igyekezve nem összekeverni, de mikor az utolsót nyitottam ki, hogy megnézzem, hiányzik-e belőle valami, akkor az iratgyűjtőben semmit nem találtam. Egy árva dokumentum sem volt benne.

- Ez meg mi?- motyogtam, és bosszankodva néztem át gyorsan a többi mappát, hátha rossz helyre tettem volna vissza a papírokat.

De semmit nem találtam. Behajtottam a mappát, hogy még egyszer megnézzem a képet és nevet a lányról, akinek minden irata hiányzott. A lány konok, makacs tekintettel bámult a kamerába, kissé nemtörődöm módon tartva a vállait. Felette a felirat csak ennyi volt: Kim Sae Ron.

Pár másodpercig még bámultam a képre, elmélázva a lányon. Olyan tizenhat lehetett. Én is egy makacs kis fruska voltam annak idején az államokban…

Majd gyorsan megráztam a fejemet, és a stócban megfelelő helyre tettem a mappát, majd nem gondolva többet rá, folytattam a munkát.

*

Mivel Byung Hun már nem szándékozott visszatérni az irodába, így magamra kellett vállalni az összes többi papírmunkát, ami roppant unalmas volt. Végül azon kaptam magam, hogy motorzúgást hallok odakintről. Megnyújtóztatva a tagjaimat sétáltam az ablakhoz, és megláttam vagy négy nagy buszt állni az iskola ablakon, amiből a nyitott ajtón keresztül ugráltak le különböző korú gyerekek. Úgy tűnt, hogy többen lesznek, mint mi voltunk anno itt az elit iskolában. De hát készültünk rájuk. Mégis… látni őket más volt, mint csak gondolni rájuk.

Kissé megijesztett.

Úgy gondoltam, hogy mosolyogva fogom majd üdvözölni őket, mégis… valamiért földbe gyökerezett a lábam. Így csak az ablakon keresztül bámultam őket jó hosszan. Míg egy hang meg nem zavart.

- Nicsak, ki van itt!?

A férfias hangtól azonnal megpördültem, és nagyot nyelve bámultam Yong Guk alakját, aki az ajtóban állt, és mosolyogva nézett rám.

- Te… mikor…?- kezdtem kissé dadogni.

- Az előbb jöttem a busszal, csak a buszsofőr részére kell aláíratni valamit. Valakinek fel kellett jönnie ide… és mivel reméltem, hogy itt talállak…- pillantott fel a szempillája alól közelebb sétálva- Ezért magam vállalkoztam.

- Pompás!- fújtam a számat húzva, majd az asztalhoz lépve magam elé húztam a papírt, és aláfirkantottam- Mehetsz!- mondtam elfordítva a fejem.

- Ennyi?- csodálkozott- „Mehetsz”? Te aztán tényleg nem vagy semmi!- nevetett fel kissé kényszeredetten.

- Most mit mondjak még?- tártam szét a karom, magam sem értve az indulatom okát.

- Hány arcod van, Yoo Ji Min?- lépett közelebb az asztalhoz, és kissé lehajolt, hogy egy szintben legyen a fejünk- Munkatársat így kell üdvözölni? Meg hát, ami történt még…

- Nem történt semmi!- csaptam az asztalra.

- Igaz… jobb is ha így gondoljuk… akkor még azt hittem, annál az asztalnál ülve, iszogatva, hogy ez a lány nem egy kétszínű tyúk!- majd felkapta a papírt, és kiviharzott az irodából. Szinte csak pislogtam utána. Ha még jobban felkapom a vizet, akár abban a pillanatban ki is rúghattam volna, de… tudtam, hogy igaza van. Nagyon nagyon túlreagáltam. Tény, hogy volt egy részeg esténk, de… ugyanannyira voltam én is az értelmi szerzője, mint ő… magamat kéne kirúgatnom…

Most meg biztosan megutált… pedig még jófej, és jóképű is… béna vagyok… de hát a beosztottam mégiscsak… nem kéne kikezdeni vele… Mindegy, majd elrendezem valahogy a dolgot. Hisz nem kéne rosszban lennem vele...

Megráztam a fejem, hogy tűnjenek a gondolatok, és visszatértem a munkámhoz. Sajnos nagyon soknak bizonyult, így még vacsorázni sem volt időm.

Aznap délután érkeztek a konyhai dolgozók, és takarítók is, így már ma este a gyerekek ott vacsorázhattak, ahol egykor mi is.

De ugye ez nem az én gondom volt. Bíztam benne, hogy Byung Hun részt vesz benne. Bár ismerve magunkat, legalább annyira értett a kölykökhöz, mint én…

Mikor éjfél előtt sem végeztem, egyszerűen elsétáltam a tanárok folyosóján lévő kis konyha felé, és egy kávét készítettem magamnak, mert olyan gyengének éreztem magam már, hogy úgy éreztem, menten bealszok, álló helyembe. De mikor már pont kikevertem volna magamnak az italt, egy kéz kivette a csészét a kezemből, és egy az egyben kiborította a mosogatóba. Meglepve pillantottam fel Byung Hunra.

- Aludj!- mondta egyszerűen, és egy erős mozdulattal eltolt a konyhapulttól.

- Még dolgoznom kell!- morogtam.

- Megcsinálom én, te csak menj, holnap úgyis te mondod az évnyitó szöveget…!- kapta fel az irataimat az asztalról.

- De én…- kezdtem volna ellenkezni, de elég vehemensen, kissé mérgesen közbevágott.

- Csak eredj már!

Megrezzentem szavai erősségétől. Valamiért az jutott eszembe, mikor végzősök voltunk, és mindig csak így tudott velem beszélni. Miért érzem, hogy megismétlődik a múlt?

- Jobb lesz, ha visszafogod magad! Nincs jogod így beszélni…- néztem mélyen a szemébe, majd hátat fordítottam, és a szobámba igyekeztem.

*

- Kislány… te vagy az egész oka. Remélem, tudod. Lehet, hogy elvesztettem a csatát. De a háborút nem!- tartotta rám Bang miniszter a pisztolyt, és már a ravaszon volt az ujja- Neked… kellett volna meghalnod… Sun In sokkal jobb volt nálad mindenben… körülötted mindenkivel… balszerencsék sora történik. Tényleg… tönkre kell tenned az embereket?- nevetett fel, és közelebb sétált. A lábaim nem mozdultak, hogy el tudjak futni a gyilkos fegyvere elől. Megölhetnélek, de így sokkal jobban fogsz szenvedni… Ez is.. a te hibád lesz!- majd gyorsan a fejéhez tartotta a fegyvert, és lőtt egyet, szétloccsantva így a fejét.

Felvisítottam, és kezemet szemem elé szorítva estem a földre. Valaki azonnal átkarolt, mikor rázkódni kezdett volna a vállam.

- Semmi baj, itt vagyok… itt leszek mindig…- súgta a fülembe Byung Hun hangja, és jobban magához ölelt, mire fel akartam nézni az arcára, de mikor felemeltem a fejet, a szőke srác helyett egy teljesen más személlyel néztem farkasszemet.

- Hiányoztál édesem!- vigyorodott el Kai olyan rémisztően, ahogy még sosem láttam, mire egy óriási sikítás hagyta el a számat.

És kipattant a szemem.

Éreztem, hogy kissé leizzadtam, és mintha még a szobában visszhangzott volna a sikításom… szóval nem is csak álmomban adtam ki hangot. Feltornáztam magam az amúgy nagy és kényelmes ágyról, és kissé nedves hajamba túrtam. Remegett még a lábam is a látottaktól.

Már régóta nem kísértett álom a múlt eseményeivel, most meg… biztos az iskola falai teszik. Hiába nem ugyanaz már, van ami sosem változik.

Az éjjeli szekrényen lévő vizespohár felé nyúltam, és meghúztam. A hideg víz jót tett az agyamnak, lassan leesett, hogy Bang miniszter és Kai is csak álomképek voltak. Nem volt valóság…

Halkan kopogtak az ajtómon, mire kissé remegő lábakkal, az álmomtól még paranoiásan sétáltam oda, és kissé kitártam.

- Ayana…- motyogtam, mikor megláttam a japán lányt.

- Jól vagy? Mintha sikítást hallottam volna a szomszédból!- tördelte a kezét.

- Persze, jól vagyok, csak… rosszat álmodtam. De minden rendben! Menj vissza aludni…- igyekeztem mosolyogni.

- Biztos minden rendben?

- Igen…- bólogattam, mire egy intéssel visszament a szobájába.

Az órám fél hatot mutatott, így nem volt már kedvem visszaaludni. Így hirtelen ötlettől vezérelve összeszedtem egy melegítőnadrágot, egy egyszerű pólóval, és egy törölközőt, és bezárva a szobámat elindultam a folyosón. Az irodából magamhoz vettem a sportcsarnok kulcsát, és kilépve az épülettől elindultam afelé.

Tényleg az egyetlen volt, ami megmaradt a múltból, így kissé féltem belépni oda. Mintha ott megállt volna az idő, hiába lett azóta fejlesztve.

Ledobtam a cuccaimat az egyik padra, nem mentem az öltözőkig, majd a nagy futópálya rész szélére érve vettem egy nagy levegőt.

Megint itt vagyok. Itt vagyok, csak nem mint diák, hanem mint a tulajdonos. Szörnyű a sors iróniája. Megforgattam párszor a bokámat, majd lassú kocogásban, bedugva a fülembe a kedvenc zenéimet elindultam.

Nem tudom, meddig futottam, csak igyekezve leküzdeni a gondolataimat folytattam tovább, ameddig úgy nem éreztem, hogy megfulladok. A cipőfűzöm már kikötődött a végére, de lusta voltam lehajolni, így csak rugdostam a lábam magam elé, agyilag már teljesen máshol járva, mikor valaki megragadta a könyökömet. Annyira megijedtem a váratlanságától, hogy meg akartam pördülni, hogy szembekerüljek vele, de pont a cipőfűzőmre léphettem, amibe megbotlottam, és a lendülettél hátravágódtam, és az, aki a könyökömbe kapaszkodott, zuhant velem, egyenesen rám. Most komolyan…? Hányszor történik velem ilyen?

Felnyögtem a kellemetlen érzéstől, ahogy egy súlyos test préselt a földbe, majd mikor a kezdeti sokk eltűnt, és kinyitottam a szememet, meglepve vettem észre, hogy egy számomra ismeretlen srác bámul az arcomba.

Rendkívül gyermeki tekintete, nagy szemei voltak és a haja szőke göndör fürtökben keretezte arcát.

- Szép vagy!- szökött ki a szájából, egészen természetesen, ahogy fejem felett támaszkodott.

- Nem akarsz leszállni rólam?- bosszankodtam, mivel eleve letegezett, pedig nagy valószínűséggel csak egy diák.

- Nem. Addig, ameddig nem mondod, hogy randizol velem!- vigyorodott el hirtelen úgy, hogy a gyermeki arc helyett hirtelen akár még vad csábítót is bele lehetett látni.

- Nem haladsz egy kicsit gyorsan?- ráncoltam a szemöldököm.

- Hmm… Lehet… de egyértelműen a másik árvaházból kerültél ide… A mi kecónkban én vagyok a legjobb pasi!- vigyorgott továbbra.

- Jó ég… Jó látni, hogy legalább nem összetört ki árvák…- forgattam a szemem.

- Hé!- kapta fel a fejét a beszédstílusomra- Mégis, hány éves vagy? Nem kéne oppának hívnod?- háborodott fel, és már röhögve közöltem volna vele a koromat, mikor valaki megragadta a fiút, és lerántotta rólam. Hirtelen felengedett a mellkasom, hogy rendesen kaptam levegőt. Hamar megláttam, hogy nem más, mint Yong Guk, egy egyszerű atlétában… ami jól megmutatta az izmait, amitől hirtelen nyelnem kellett egyet.

- Zelo, te meg a francot művelsz…?- rázta meg a gyereket, aki így egyenesben rendkívül magasnak tűnt. Mint egy kamasz, aki túl hamar nőtt meg, és nem nagyon tud mit kezdeni a végtagjaival. Yong Guk kissé idegesnek látszott, majd mikor rám pillantott, még a szeme is elkerekedett.

- Ji Min…- motyogta- Mit… mit csinálsz te… mit csinált veled ez a…?

- Csak beszélgettem vele, nem kell aggódnod!- álltam végül két lábra.

- Ő egy tanár, nehogy letegezd már!- sziszegte felém Zelo, mire Yong Guk megragadta a fülét.

- Te bolond, tudod ki ez a nő? Az iskola tulajdonosa! Szóval nagyon gyorsan kérj bocsánatot!

- Iskola tulajdonosa…- nyílt tágra a szeme, ahogy végigfuttatta tekintetét párszor alakomon- Nem… diák…?

- Huszonkettő vagyok, az előző kérdésedre, oppa!- még rá is kacsintottam, hogy növeljem a zavarát, amitől a feje még jobban vörösre váltott. Látszott, hogy leesett neki, mekkora hibát vétett.

- Bocsánat, nagyon sajnálom!- kezdett sűrű hajlongásokba, majd hirtelen eliszkolt az öltözők irányába. Szám széles mosolyra húzódott, ahogy teperő lábait néztem, és zavarán szórakoztam, majd lehalt a mosoly, mikor rájöttem, hogy egyedül maradtam Yong Gukkal.

- Egy helyről jöttünk a sráccal. Reggelente együtt szoktunk edzeni, remélem nem probléma!- mondta kissé hűvösen.

- Nem, dehogyis… én is csak… futni jöttem egyet…- kezdtem makogni.

- Jól van…- majd elfordult volna, hogy elsétáljon, mikor megragadta a kezét, maradásra késztetve.

- Tartozok egy bocsánatkéréssel!- hadartam- Tegnap… kissé sok dolog keveredett bennem, és lehet, hogy rajtad is csattant, mert egyszerűen… nagy falat nekem ez az iskola is, és próbálok felnőni a feladathoz, és a tény, hogy egyszerűen lesmároltalak azon az éjszakán annyira idegesít, mert most azt hiheted, hogy én olyan lány vagyok, aki ezt bárkivel megteszi, de közel sem, mert ez egész egyszerű alkalom volt, de te azt hiheted, hogy egy ribanc vagyok. Szóval amit tegnap mondtál az igaz volt, mert annyira nem tudok mit kezdeni a helyzettel, hogy most a főnököd lettem, hogy próbálok tiszteletet sugározni, de aznap este leromboltam az összes tekintélyem előtted, és…

- Hé!- szakított félbe erőteljesen- Vegyél levegőt, mert megfulladsz, és szájon át kellesz lélegeztetni, ami mínuszba viszi a tekintélyed!- mosolyodott el végre- Egyáltalán nem gondoltam, hogy egy olcsó nő lennél. Szimpatikus voltál az első pillanattól azon az estén… És én is rád nyomultam… hisz még a lakásomba is felhívtalak, nekem is szarul jön ki a dolog, hidd el…

- Tudom… én csak jó kapcsolatban akarok lenni a kollégáimmal…- motyogtam kezemet tördelve.

- Hát… velem jóban lehetsz!- mosolyodott el melegen, és közelebb lépett. Mivel túl intenzív jelenség volt, ezért bevallom, hátráltam egy lépést, ami meglephette- Nem rád gyorsulni akarok, bármennyire is megtenném, ha nem lenne köztünk munkakapcsolat. Csak szeretném újra kezdeni. A nulláról. A nevem Bang Yong Guk!- nyújtotta felém a kezét, amit egy kis mérlegelés után elfogadtam, és tenyerébe csúsztattam kezemet, ami kellemes érzést váltott ki belőlem.

- Yoo Ji Min. Örülök a találkozásnak!

- Szintúgy!- gyilkolt tovább mosolyával, majd hirtelen kihúzta magát- Azt hiszem mennem kell, megkeresem azt a marhát, még egyszer bocsánat a pofátlansága miatt.

- Ugyan, te is kislánynak néztél először!- vontam vállat- Nekem is mennem kell. Előkészítem az évnyitót…

- Rendben! Akkor gondolom… később találkozunk!- intett egyet, amit viszonoztam, majd ajkamba harapva hátat fordítottam magamban elküldve a francba magamat, meg az összes jó pasit aki körbevesz engem, és eltereli a figyelmem.

Mivel annyira nem tartottam magam büdösnek, hogy nem ehettem volna társaságban, ezért gondoltam, hogy kipróbálom az étkezőt a reggelinél azonnal. Hiába volt a tanároknak kis konyhájuk, semmi kedvem nem volt magamnak összedobni valami kaját.

Az étkező környékén már volt pár diák, akik általában ámulattal vegyes izgalommal nézték még mindig a kastélyt, mint akik alig akarják elhinni, hogy itt laknak. Bizony, a szegényesebb árvaházak után ez nagy ugrás volt. És engem boldoggá tett az arcuk. Hisz ettől elégedettnek éreztem magam a munkánkkal.

Észre sem vettem, csak mikor elsodort a vállával a lányt, aki felszegett fejjel haladt egyedül a folyosón. Már az étkezőből jött ki, és mikor kis híján eltarolt, csak úgy, mellékesen hátranézett a válla fölött. A lánynak gyönyörű arca volt, ha nem látok rajta közönyös arckifejezést, akkor még bájosnak is mondtam volna, de mikor kissé elhúzta a száját féloldalas mosolyra, akkor eltűnt minden tévképzetem. Azonnal felismertem a fotóról. Ő volt az, akinek hiányzott minden dokumentuma a mappából.

- Figyelhetnél jobban…- mondta olyan halkan, hogy nem is voltam benne biztos, hogy hallottam, majd hátat fordított, és elsétált. Nem tudtam hova tenni a viselkedését. Nagyon hasonlított valakire. Valakire, aki négy éve voltam.

- Te is, Kim Sae Ron…- motyogtam háta után, majd inkább csak bevetettem magam az étkező forgatagába.

Kissé frusztrált a tudat, hogy körül vagyok véve kisebb nagyobb gyerekekkel, hamar megtaláltam a történelemtanár Kang professzort, aki mellé letelepedhettem, és kedélyesen elbeszélgettünk.

Reggeli után gondoltam benézek a konyha irodájába, hogy legalább megnézzem, minden rendben van-e. Azonban ahogy a konyharészen sertepertélő dolgozók kerülgetése után eljutottam volna a helyig, ismerős hangok csapták meg a fülemet. Ráadásul az én nevemet mondta.

- Ha Ji Min ezt megtudja, fel fog robbanni!- Byung Hun hangja elég ingerültnek tűnt, de még így is tiszteleti stílusban beszélt. Nem láttam be az irodába, vajon kinek mondhatta.

- Lehet, de ez mind érte van, te is tudod jól, mi folyik most nálunk, és hogy áll a bál So Ae miatt… vigyázni kell rá!- a nőhang rendkívül ismerős volt, és az arc, amit az agyam társított hozzá, nagyon nem tetszett. Csak közelebb léptem az ajtóhoz, miközben lassan összeállt a kép.

- Pont ezért ki fog akadni, hogy ő semmiről nem tud! Eleve az, hogy itt dolgozol… kész röhej…

- Addig jobb neki. Kérlek Byung Hun, falazz nekem…

- De noona, ez egyáltalán nem egyszerű, te is tudod, hogy milyen! Valami nem úgy megy, ahogy akarja, akkor… képtelen dolgokat tesz.

- Megértem, hogy aggódsz érte, de én is azt teszem. Csak mellette még az országunkért is aggódom. Neked nem fura, ez az egész? Miért ő lenne az egyetlen, aki érdekli azt a nőt? Mégis, honnan tud róla? Veszélyes az a nő! Nem engedhetjük a közelébe! Sun Ah még nagy ütőkártya lehet. Ez lehet, hogy úgy hangzik, mintha kihasználnánk, és lényegében ezt is tesszük. De meg kell értened. Neki meg majd megmagyarázom én…- majd hirtelen kinyílt az ajtó velem szemben, és a nő, aki kifelé tartott volna, megtorpant. Meglepetten pislogott, rám biztos nem számított.

- Kezdheted is a magyarázatot- néztem bele a konyhás ruhába bújt nő szemébe, akit a volt elnök asszony unokahúgaként ismertem meg, és mint a titkosszolgálat egyik munkatársát- Milyen nő keres engem, Ailee?

2. évad - 7. fejezet

Sziasztok! Tudom, nagyon rég volt már, de higgyétek el, hogy nem annyira az én hibám, mint a... világé, igen, fogjuk ezúttal rá :'D Nem volt egyszerű a vizsgaidőszak vége, nem könnyítette meg egy bizonyos tanár az életemet, és a szakdolgozatom is hirtelen a nyakamba szakadt... De igyekszem majd, mint mindig szoktam :)

És ígérem, a következőben már a címszereplő is benne lesz... így is hosszabb volt ez az uncsi bevezetés, mint gondoltam....

7.fejezet

Figyelő szemek

Suzy szemszöge

Nem tudom elhinni…!

Ahogy bevágtam magam mögött a szoba ajtaját, szinte beleremegett az egész ház. Rá is fordítottam a kulcsot, hogy hagyjanak békén. Még mindig a két kis csíkra gondoltam, ami megjelent a terhességi teszten. De hát az ne lehet…

A francba, terhes vagyok…

A gondolat annyira elborzasztott, hogy tenyerembe temetve arcomat rogytam le az ágyra, és felszakadt belőlem a zokogást.

Fogalmam sem volt, mit tehetnék, nem is tudtam, mit kéne érezzek. Van aki éveken keresztül vár egy babára. Én meg itt vagyok, huszonkét évesen, előttem az élet, és… ez történik. Nem akarok gyereket. Egyáltalán nem. Még nem értem meg rá, meg kinek hiányzik egy poronty a nyakába a legszebb éveiben?

- Suzy, nyisd ki az ajtót!- dörömbölt be Min Soo, de én csak rázkódó vállal ültem egy helyben, és csak gyűlt bennem a harag. rohadtul mérges voltam, és bár nem tudtam, kinek is a hibája volt, valaki hibáztatható-e egyáltalán miatta, én utáltam az adott pillanatban mindent és mindenkit.

- Hagyj békén!- kiáltottam ki. Bár voltak veszekedéseink a fiúval az évek alatt, rendkívül jól megvoltunk. Úgy gondoltam azonban, hogy ez most nem egy aprócska hullámvölgy lesz…

- Suzy, kérlek! Beszéljük meg! Semmit nem érsz el, ha bezárkózol ebbe a rohadt szobába!- csapott meg egy erőset a fára. Éreztem szavaiból, hogy ő is kissé ideges. És ettől hirtelen felment az agyvizem. Ő mit idegeskedik? Neki… neki semmi baja nem származik ebből!

Így az ajtóhoz léptem, és fordítva egyet a kulcson kitártam.

- Ó igen?- néztem a zavarodott arcú barátom arcába- A beszélgetéstől majd kevésbé leszek terhes?

- Suzy, figyelj rám…!- nyúlt volna a kezemért, de elhúztam tőle. Valamiért nem akartam, hogy senki hozzám érjen. Mintha a terhesség egy fertőző dolog lett volna.

- Suzy…- biccentette félre a fejét, majd hirtelen magához húzott, és szorosan magához vont. Mindennél jobban szerettem volna én is köré fonni karjaimat, valamiért nem mozdultak a végtagjaim. Megérezte, hogy most nem fogok hozzábújni, és nem lesz minden nagyszerű, csak mert itt vagyunk egymásnak, így lassan elengedett.

- Megoldjuk…- motyogta, mikor hátat fordítottam neki, és karjaimat magam köré fontam.

- Már úgysem lesz semmi ugyanolyan…- ráztam a fejem- Nem akarom ezt a gyereket!- mondtam ki halkan.

- Hogyan?- lett a hangja kicsit mélyebb. Meglepődhetett.

- Tudom, hogy a te gyereked is, de nekem ez egyszerűen nem megy!- csattantam fel- Nem akarok anya lenni!

- Segíthetek neked bármiben, érted?

- Segíteni? Remek, akkor viseld a gondját te a hasadban 9 hónapig, aztán szüld meg, majd cseszd el az életed miatta! Egy…. kölyök miatt!- magam is éreztem, hogy mennyire erősek, és visszataszítóak a szavaim, de… sosem kaptam kellő szeretetet otthon sem apámtól, sem anyámtól, hogy úgy gondoljam, egy gyerek az áldás. Én is csak nyűg voltam. Ez sem lenne más.

- Ezt nem gondolhatod komolyan!- lépett hátrébb tőlem. Láttam a szemében a csalódást. Bennem csalódott, így a fájdalomtól csak a földre estem, és újra zokogásban törtem ki.

Min Soo összeszorította az öklét, és láttam rajta, hogy azon rágódik, hogy hagyjon magamra mérgesen, vagy üljön mellém a földre. Sosem volt egyszerű eset az érzelmek kinyilvánításában, és bár fejlődött, közel sem lett nyitott könyv.

- Suzy…- mondta végül pár perc szünet után halkan, de ebben a pillanatban Chunji esett be a szobába nagy hévvel.

- Tudom, hogy nem a legjobb az időzítés, csak van egy kis baj!- tördelte a kezeit.

- Mi van?- förmedt rá barátom.

- Most hívott Byung Hun…

- Nem itthon van?

- Elment Ji Minnel a boltba…

- Nem kérünk semmit onnan, ha ez a kérdés!- mondtam kissé hisztérikusan.

- Nem erről van szó… Autóbalesetet szenvedtek, és hát…

- Ha Byung Hun hívott, akkor Ji Min...- nyílt tágra a szemem, hirtelen még a saját gondomról is megfeledkezve.

- Ji Min úgy tűnik, hogy vonzza a halál közeli élményeket!

Byung Hun szemszöge

Őrült szorongással forgattam a kezemben Jimmy telefonját, és hittem, hogy ameddig a telefon mozgásban van, addig a lány is életben marad. Engem is infúzióhoz kötöttek, sőt, nyugtatót is adtak be, mert azt mondták, sokkos állapotban vagyok.

Pár mélyebb vágás volt a karomon, és a fejemet is bevertem a karambolban, de azt pár öltéssel helyrehozták.

Neki jobban fájhatott. Ő jobban megsérült.

Azt mondták, hogy intenzíven van. És hogy nem ébredt még fel, bár nincs életveszélyben.

Mégsem… mégsem tudtam kiverni a fejemből, hogy ez most miattam volt. Ha nem idegesítem fel ostobaságokkal, amit… nem is gondolok komolyan… Egy bunkó seggfej vagyok, ha a közelben van, pedig már leküzdöttem ezt a gimi után. Mellette, még mindig egy idegesítő pubertás végén járó srácnak érezem magam, aki igazából csak retteg bevallani az első szerelmét. Holott már a helyzet nagyon megváltozott.

Csak fájt a tudat, hogy nem volt boldog Franciaországban sem. Hogy még öngyilkossággal is próbálkozott.

Hirtelen nyomtam végül rá a tárcsázás gombra a lány telefonján, amellett a név mellett, amit már egy ideje bűvöltem.

Pár csörgés után meg is hallottam a másik oldalon a vidám hangot.

- Drágááám!- nyújtotta el egy kicsit- Már ilyen korán hiányzom?

- Jae… Jae Hwan?- szóltam bele szédülő fejjel.

- Te meg…- lett a hangja a Ken fiúnak sokkal visszafogottabb- Byung Hun? Mit keres nálad Jim telefonja?

- Figyelj, a helyzet az… ne légy ideges, csak…

- Mi az istent műveltél Ji Minnel?- ordított a telefonba. Nem sokszor találkoztam a sráccal, de egészen biztos voltam benne, hogy nem az a típus, aki kiadja magából az indulatokat, pláne nem olyan idegenekkel szemben, mint amilyen én is vagyok neki. Úgy tűnt, a lány tényleg nagyon fontos lehet neki.

- Autóbalesetet szenvedtünk, és ő…- kezdtem halkan.

- Jézusom, Jim jól van? Ugye nem… ugye semmi komoly…

- Még eszméletlen! De az orvosok bizakodnak!- motyogtam, hisz fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Az én hibám volt. Az én kibaszott hibám! Megérdemelném, hogy soha többet még csak rám se nézzen, hogy gyilkos dühvel akarjon nekem rontani…

- A francba, mond, hogy hol vagytok, azonnal indulok!- hadarta a telefonba, mint aki elfelejtett volna ordítozni velem egy fél órát a történtek miatt. Nyilván nem akarta ezzel húzni az időt. Gyorsan eldaráltam a kórház nevét, majd hátradőltem az ágyon, mikor hallottam, hogy letette.

Be kéne már fejeznem végre.

Azonban azonnal csörögni kezdett a telefonom megint. A számra nézve azonban csak az éjjeli szekrényre dobtam a készüléket, és megvártam, hogy letegye. Elég kitartó volt, sokáig, és sokszor csörgött. De nem bírtam volna most Ailee noonának magyarázkodni. Biztosan eljutott hozzájuk is, hogy mi történt. És elvileg nekem kellett volna vigyázni rá… és nem tettem meg. Így is elég lesz majd Junielnek elmondanom, ha rájönne, miért Jimmy-vel egy kocsiban ültem, és sérültem meg…

A rohadt életbe... úgy tűnik, sosem lesz vége a hazugságoknak...

*

Ji Min szemszöge

A fejem kóválygott, keveredtek benne az agyamig eljutó hangok. Mint egy éber álomban, lebegtem a semmi szélén. Nem tudtam felkelni, hiába szerettem volna. Valami leszorított mélyre, ahonnan nem tudtam fellökni magamat. mégsem fulladtam meg.

Kicsit tompa is voltam, nem is igazán tudtam, hol vagyok, és mi történt. Mintha begyógyszereztek volna. A szemem nem akart nyílni.

Talán Byung Hun hangját hallottam beszélni hozzám hosszasan, de szavai egy összefüggő monoton búgássá konvertálódtak. Pedig meg akartam érteni, hogy mit mondott. Úgy gondoltam, fontos dolgok lehetnek. De nem ment. Éreztem, hogy még a kezemet is megszorítja. De semmi… az agyam kizárta a szavai jelentését. Még túlzottan szét voltam esve.

Majd több hang is eljutott hozzám. Suzy, és Changjo volt az, akit tisztán kihallottam. Majd berobogott Ken. Az ő szavait már majdnem tisztán éreztem. Lökdöste a vállamat, és azt ismételgette, hogy ébredjek fel.

Rá akartam szólni, hogy ne hangoskodjon, mert szeretnék még pihenni, de nem tudtam. Ők nem tudhatták, hogy magamnál vagyok, csak épp… jó mélyen.

De végül megint elnyelt a sötétség.

Álmodtam. Halkan nyílt az ajtó, és hallottam, hogy valaki belép rajta. Igyekeztem kinyitni a szememet, de nem sikerült. Valami meggátolt benne még mindig.

Az, aki belépett, éreztem, hogy az arcomhoz nyúl, és egy tincset arrébb tesz. Finom érintése volt. Egy női kéz. Pont olyan volt az érintése, mint... az anyukámnak volt régen, mikor gyerekként az ágyunk szélén mesélt esti mesét.

- Hallasz, igaz?- súgta halkan. Hangja nagyon lágy volt- Remélem… nem kis utat tettem meg, hogy sikerüljön veled beszélnem. Mi még nem találkoztunk, így nem tudhatod, hogy ki vagyok, de nem is fogok most bemutatkozni. Sajnálom, ez a pillanat még nem jött el. Legyen elég annyi, hogy én pontosan tudom, hogy te ki vagy. Jól titkolod, de előlem nem rejted el. Hogy miért vagy itt, hogy mi az, amitől félsz… Törleszteni akarsz, igaz? De ne aggódj, én azért vagyok itt, hogy veled együtt sikerre vigyem az álmainkat. Igen, szükségem van rád, amennyire neked rám... Nélküled nem tudnám megtenni. Vagy mindenképpen nehezebben- besüllyedt mellettem az, ágy, de még mindig nem tudtam kinyitni a szememet- Tudod, ha sikerül, akkor… akkor nagyon hálás leszek. És ígérem, nem feledkezek el rólad. Régóta figyellek. Tudod, te… nagyon hasonlítasz rám. Ezért is vagyunk mi egymásnak. Hasonlóan kint rekedtünk a társadalomból… nem bízhatunk senkiben, nem lehetünk őszinték… Senkire nem számíthatunk igazán. Talán ezért is te lettél az… A szekrény alsó fiókjában hagyok neked valamit. Tudom, hogy hallasz, majd ha felébredtél, nézd meg. Most egy ideig meg lesznek kötve a kezeim, nem fogunk tudni találkozni, de remélem… nagyon remélem, hogy majd ha eljön a pillanat, te is mellém állsz, és segítesz. Úgy, ahogy én is most neked- még egyszer végigsimított arcomon- Egy igazi áldás vagy nekem, Yeon Sun Ah…- majd az ágy felengedett, és a halk lépteket hallottam távolodni.

Furcsán üresség költözött belém, mikor éreztem, hogy megint egyedül vagyok. Még egy könnyet is éreztem kicsorogni a szemem mellett. Valahogy, mintha… mintha én beszéltem volna saját magamhoz… Furcsán skizofrén érzés lett volna, de… bíztam benne, hogy tényleg valaki olyan volt, aki megértette a fájdalmamat.

*

Mikor a szemem végre kinyílt, fájó érzéssel szökött a szemembe a fény. Hamar rájöttem, hogy egy kórteremben feküdtem, infúzióhoz kötve. Kezemet nyomta valami, és mikor odapillantottam láttam, hogy egy nagy barna hajkupac tehénkedik rajta, és békésen szuszog. Kicsit zsibbadt a karom, így kihúztam a békésen szunyókáló Ken feje alól, vigyázva, hogy ne keltsem fel, és mosolyogva végigsimítottam haján is.

A karom több helyen be volt kötözve, meg a fejemen is volt egy géz. Komoly lenne?

Tisztán emlékeztem, hogy mi történt. 

Először Suzy terhessége, majd az autóút, Byung Hun szemétsége, a fékezés, és végül a kocsi, ami belénk rohant. Összerezzentem az emlékre. De emlékeztem, hogy hallottam Byeongari hangját beszélni hozzám, így nem lehetett nagy gond vele.

Kicsit még labilisan, de felültem, és körbenéztem a szobán. A telefonom mellettem feküdt az éjjeliszekrényen. Automatikusan megnyomtam a középső gombot, és szemöldökráncolva néztem a dátumot. Három nap… lehetséges, hogy három napja volt a baleset?

Fáradtan fújtam ki a levegőt, majd csupasz lábaimat a padlóra helyeztem, és az infúziót magammal tolva sétáltam el az ablakig. Most hajnalodott. Pár orvos most jött a munkába. Csak az ablakpárkánynak dőltem, és bámultam ki.

Bárcsak sosem találkoztam volna veled!

A mondat beleégett az emlékeimbe, és majdnem elsírtam magam tőle. Igen, neki sokkal jobb lett volna. Még én sem tudnék az igazi valómról. Békében élhetnék.

Ahogy a sírás szélére taszítottam magamat, úgy éreztem meg magam körül egy ölelést, és a vállamon egy áll támaszkodását.

- Szia!- súgta a fülembe Ken.

- Halk voltál!- motyogtam vissza, és egy pillanatig lehunytam a szemem, hogy átjárjon a legjobb barátom iránti hála. És megerősítsen. Majd lefejtettem magamról karjait, és szembe fordultam vele.

- Mindenkit nagyon megijesztettél!- rázta a fejét megkönnyebbülten, majd végigsimított az arcomon. Láttam rajta, hogy legszívesebben összeroppantana ölelésében, csak fél, hogy fájdalmat okoz.

- Óvatlanul vezettem…- vontam vállat- Megesik. Bocsi, hogy a frászt hoztam rád. Hol vagyunk?- néztem ki megint az ablakon.

- Szöulban… Áthozattunk az ottani kórházból, szinte azonnal. A többiek, akik itt voltak a többi nap is… nemsokára megjönnek. Ígérték, hogy reggel bejönnek. Mind nagyon aggódtak érted… mintha nem is csak pár napja ismernétek egymást…- jegyezte meg mellékesen, amitől elszorult a torkom.

- Rendes emberek…- vontam vállat, de elszorult a torkom arra a gondolatra, hogy Kennek nem mondhatom el, hogy ők a régi barátaim, akikkel megszenvedtünk együtt egyet s mást.

- Byung Hun… nagyon sajnálta. Eleinte még a képébe is ütöttem, és még csak nem is ellenkezett… A végén már kissé meg is sajnáltam.

- Süket duma…- tátogtam magam elé, hogy ne hallja. Byung Hun mikor ideges, akkor kimondja valószínűleg, amit igazából gondol- Fáradt vagyok…

- Így van, pihenned kell!- támogatott vissza az ágyra- Elmegyek, hozok neked valami finomat, hátha lesz kedved enni!

- Ken, nem akarsz feleségül venni?- motyogtam.

- Drágám, az anyámék frászt kapnának, ha veled állítanék haza! Belőled majdnem minden hiányzik, amit én keresek egy nőben...- vigyorgott, hogy jobb kedvre derítsen, majd felpattant, és már ott sem volt. Mosolyogva néztem utána, majd hátradőltem a párnán, és kezembe vettem a telefont.

Mivel a hangja le volt véve, ezért nem zavart, ha csörgött, de volt jó pár nem fogadott hívásom. A napok alatt le is kellett volna merülnie, de valaki töltőre tehette, mert fullon volt.

Végigpörgettem a neveket, de egyiküket sem akartam kifejezetten visszahívni. Legtöbb az munkaügy volt, de azok elérhették könnyűszerrel Byung Hunt is. Így csak letettem, és bámultam a plafont, egészen addig, míg az ápolónő be nem sietett hozzám, és megkönnyebbülve vette ő is tudomásul, hogy napok után végre magamhoz tértem. Elmondta, hogy nem kellett engem műteni, hiába vertem be a fejemet, nem volt olyan súlyos. Csak összevarrták a sebeim. Inkább a sokktól lettem eszméletlen. Meg a karomon volt egy-pár csúnya vágás, ahol elég sok vért vesztettem, de az sem volt túlzottan veszélyes. A lábaim valami csoda folytán megúszták.

Autóbaleset… akaratlanul is a családom jutott az eszembe, akiket undorító módon meggyilkoltak. Az ikertestvérem, Sun In… 

Az a kocsi most is olyan gyors volt, és… nem egy veszélyes kereszteződés, hogy nem tudott volna letérni. Miért rohant nekünk? Miért? Csak nem… nem, ne legyen üldözési mániád! Baleset volt… baleset!

- Ji Min!- tört be nem is olyan sokkal utána a kórterem ajtaján Suzy, mögötte Changjo, DaHee és Chunji.

- Jól vagy?- néztem fel barátnőmre. Hisz emlékeztem, hogy kiakadt terhessége hírére.

- Ezt nekem kéne kérdezni…- ült le mellém az ágyra, és gyors szemlét végzett a sérüléseimen- Ez is te vagy… Mikor végre én lehetnék a dráma királynő, akkor te gyorsan kórházba kerülsz, hogy te legyél a középpontba- mondta kissé fintorogva, amitől elmosolyodtam.

- Nagyon fáj a fejed?- kérdezte Changjo, megigazítva a párnámat.

- Kicsit!- ismertem be- Köszönöm, hogy bejöttetek!- mosolyogtam, de ugyanakkor volt bennem egy kis hiányérzet. Byung Hun nem jött el… Mondjuk azok fényében, amit utoljára mondott… Reméltem, hogy nem is fog. Csak felidegesítene.

- A többiek is bejönnek később!- mondta, mintegy a gondolataimra válaszolva DaHee- Bár Byungie-t nem tudom. Ő csak vállat vont, mikor kérdeztem…

- Nem fontos, nemsokára amúgy is kiengednek!- mondtam, a számat húzva.

Beszélgettek még velem pár dologról, de aztán egy órácska után elköszöntek, mikor fáradni láttak. Mind el is búcsúztak, de mielőtt Suzy is kilépett volna az ajtón, még utána szóltam.

- Várj egy pillanatot, kérlek!- erre megállt a keze a kilincsen, és visszafordult felém.

- Jól vagyok, oké? Magad miatt aggódj!- mondta tettetett magabiztossággal, de láttam a mögötte megbújó félelmet.

- Mit fogsz tenni?

- Az az én bajom! Megoldottam már több nehézséget is, itt is képes leszek egyedül…

- Pont ez az… ez nem kell egyedül csinálnod… C.A.P…

- Min Soo…- horkantott egyet- Hagyjuk ezt, jó? Csak gyere rendbe!- majd kilépett az ajtón. Sajnáltam, hogy nem hagyja, hogy segítsenek a fájdalmában. De én nem ítélkezhettem felette.

A nap további része kissé unalmasan telt. Bár bejött C.A.P is, ő sem volt nagyon hajlandó beszélni Suzyról.

Semmiben nem vagyok a barátaim hasznára....

*

 

Este erős fájdalomra riadtam. Elmúlhatott a fájdalomcsillapító hatása, így vaktában kezdtem el keresni a gyógyszeremet a kis szekrényen a fejem mellett. Le is verhettem valamit. Már felültem volna, mikor egy kéz meggátolt benne. 

A sötétben nem láttam ki, de visszatolt az ágyra. Hallottam a gyógyszeres doboz nyílását, majd a kezembe nyomta a bogyót, és egy pohár vizet is, közben felkapcsolva az éjjeli lámpát. Hálásan fogadtam el, akárki is volt, majd lenyelve a gyógyszert, pillantott fel rá. 

A döbbenettől kiesett a kezemből a pohár, benne a maradék vízzel, ami teljesen szétfolyt a padlón. Még jó, hogy műanyag volt, nem üveg. De annyira nem is érdekelt. Csak egyetlen egy gondolat fogalmazódott meg bennem.

- Menj el!- ez volt az első, ami kicsúszott a számon, mikor már vagy fél perce néztem Byung Hunnal farkasszemet.

- Jimmy, kérlek…

- Ne hívj így! És csak menj el! Ha nem akarod, hogy felverjem a kórházat… Nem hinném, hogy ebben az órában fogadhatnék látogatót…!- húztam magam még kissebbre. A fejem még mindig nagyon fájt, bár az a kis víz jót tett.

- Legalább hadd beszéljünk!

- Ne! Nem akarok!- néztem el a másik irányba. Láttam az arcán, hogy mennyire szeretne beszélni velem, de ehhez most sem hangulatom, sem kedvem nem volt. Nem hinném, hogy rendesen le tudtam volna reagálni.

- Tudom, hogy az én hibám, hogy itt vagyok, és ez…- kezdte volna, de belevágtam szavába.

- A te hibád? A te érdemed igazából, hogy élünk. Ha nem fékezek be miattad, akkor nem csak a kocsi orrát viszi el az a másik autó, hanem pont oldalba kap. Akkor már egyikünk sem élne. Azon a pillanaton múlt. Szóval ha megnyugtattad a lelkiismeretedet, akkor mehetsz is, nem akarom rabolni az idődet. Többet nem akarom, hogy be gyere ide. Ígérem, nem leszek soha többé nem próbálok úgy viselkedni, mint az a lány, akit régen ismertél bennem…

- Ji Min, én…

- Csak menj!- csaptam az asztalra, szinte a könnyeimmel küzdve, mire egy sóhajtás után az ajtóhoz lépett. Azt hittem, hogy ennyi volt számára a társalgás, és már kezdtem megnyugodni, mikor megtorpant.

- Pedig pont az a lány vagy még mindig…- morogta, majd kisietett.

*

Pár napig tartottak még bent. Ezalatt Ken szinte végig, a többiek is elvétve bejöttek hozzám, de Byung Hun már sosem. Bár minden nap hívott, volt, hogy többször is. De nem vettem fel. Az üzeneteit meg olvasás nélkül töröltem. De legalább tette, amire kértem, és személyesen nem zaklatott. Nem tudtam volna mit kezdeni vele.

Még nem gondoltam végig a nyaralóban történteket. Egyedül csak annyit tudtam, hogy nem az "ez jó dolog, kérlek folytasd" mappába került az életem kategorizálásánál.

Aznap, mikor kiengedtek, - bár még közel sem voltam tökéletesen, és vissza kellett járnom kontrollra, már végre megszabadulhattam a nyomasztó légkörtől- viszonylag boldogan pakoltam be a táskámba a szekrényke tartalmát, amit eddig bele tettem. Az alsó fiókba nem tettem semmit, de lendületből azt is kihúztam. Ezért lepődtem meg, mikor egy kis ajándékdobozt láttam benne.

Gondolkodtam, ki hagyhatta itt, mikor eszembe jutott egy elmosódott nő hang, amit álmomban hallottam.

A szekrény alsó fiókjában hagyok neked valamit. Tudom, hogy hallasz, majd ha felébredtél, nézd meg.

Nem álom lett volna? Valaki tényleg volt bent nálam? Egy idegen?

Gyorsan felnyitottam, és a kezembe gurult, ami benne volt. 

Egy hógömb. Egy balerinával a közepén.

- Ajándék?- szólalt meg mögöttem Ken. Azonnal felé fordultam.

- Figyelj, mikor még kómában voltam… esetleg rajtatok kívül volt még bent valaki? Egy ismeretlen?- kérdeztem óvatosan.

- Nem hinném… A nővér mindig mondta nekem, ki látogatott meg, és az többi srácon kívül senki sem…

- Biztos?- lettem bizonytalan.

- Persze, hogy biztos! Egy idegent csak nem engednék be hozzád!- mosolygott, majd kiment, hogy elintézze a távozásommal kapcsolatos papírokat.

Mi ez? 

Ez… ugyanaz, aki a borítékban balerinát küldött? Mi a fene…? Ki ez, aki ismeri a lépéseimet? Valaki követ? Valaki… aki megérti az érzéseimet…

Furcsa…

Megráztam a gömböt, hogy szálljon a hó a tütüs táncos körül. És valamiért hirtelen megirigyeltem az erősségét. Akárki is ez, aki küldte… pontosan tudnia kell, mit élek át.

Bárki is ez... úgy tűnik, pár havonta felbukkan az életemben... az álmomban azt ígérte, hogy felkeres... És nem hinném, hogy elbújhatnék előle...

Furcsán nem paranoiás lettem. Inkább csak kíváncsi…

*

Már napok teltek el. A lakásban éppen egyedül voltam, mert Ken a régi gimis haverjaival ment kempingezni. Bár minden órában hívott szinte, hogy hogy van a fejem. Komolyan bolond…

A munkával foglalkoztam. Pár papírt kellett leadni az önkormányzatnál.

Beszélnem kellett volna pár dologgal kapcsolatban drága munkatársammal, de azóta sem beszéltünk, sem találkoztunk. Pedig így nehéz volt irányítani egy iskolát… Tudtam, hogy előbb utóbb úgyis eljön a beszéd pillanata, de addig toltam, ameddig lehetett.

Korgott a hasam, már azt vártam, hogy megjöjjön a pizza, amit rendeltem, mikor a csengő hangja zavarta meg a munkámat. Lábaimat kinyújtóztatva álltam fel, miután gyorsan mentettem a dokumentumot, majd a bejárati ajtóhoz siettem. Biztos voltam benne, hogy a futár áll az ajtóban, így nem is szórakoztam a kaputelefonnal, csak mosolyogva kitártam, és már nyitottam volna szólásra a számat, mikor torkomra fagyott a szó.

Mert előttem nem a pizzafutár állt.

- Mit keresel itt?- szűrtem mérgesen a fogaim között. Byung Hun rám emelte a tekintetét, és azonnal megláttam arcán, hogy nem teljesen józan- Te ittál?

- És ha igen?- mordult fel, majd majdnem fellökve lépett be az előszobába, és cipőjét ledobva egészen a nappaliig sétált, mintha csak otthon lenne..

- Byung Hun, nem hinném, hogy ez megfelelő pillanat, hogy…

- Másképp nem tudok veled beszélni!- fordult felém nagy lendülettel- Menekülsz előlem? Vagy mi?

- Azok után, amit mondtál…!

- Egy csomószor hívtalak! Írtam neked, de nem nézted meg! Lehetőséget sem adtál, hogy bocsánatot kérjek! Aznap este olyan hamar kitettél…. meg is értettem, minden bajod volt, de már… esélyt adhatnál, hogy beszéljünk…

- Szerintem azt komolyan gondoltad. És jobb is így, hogy őszintén elmondtad… Nem vagyok mérges rád, igazad volt. 

- Nem, mindent félreértesz, csak mert olyan rohadtul makacs vagy!

- Újra akarod kezdeni az egész veszekedést? Semmi értelme ennek, Byung Hun,  belefáradtam ebbe, hogy egymás vérét szívjuk... De... mit számít, hogy részeg vagy, és így magyarázok, kérlek, menj haza!- fogtam meg a karját, hogy kijjebb húzzam a lakásból, de visszájára fordította a dolgot, és ő húzott a magához, hogy hozzácsapódtam a mellkasához. El akartam lökni magamtól, de egyik karjával átölelt, és ott tartott. Nem volt ez meghitt ölelés, inkább erőszakos. Végül homlokát a vállamra ejtette.

- Miért csinálod ezt velem?- kérdeztem, mikor rájöttem, hogy nem tudom magamtól eltolni, mert jóval erősebb nálam.

- Mert félek, hogy megint eltűnsz…- motyogta, mire megdermedtem.

A fenébe is, hogy ilyet kell mondania... Csak összezavar...

Már válaszoltam volna, mikor hirtelen engedett el a szorítása, és eldőlve a földre esett. Eddig bírhatta a piát.

Mondata után csak álltam ott, és bámultam a testét elterülni. Majd én is lerogytam a sarkaimra, és csak ültem ott mellette.

Megint eltűnök…

Miért is lenne az olyan rossz? Már nem hagyhatom itt ez országot, és az iskolát… de hogy kéne vele bánni?

Hogy kéne kezelni a helyzetünk? Fáradtan nyúltam a telefonomért. Chunjit akartam hívni, de csak az üzenetrögzítője válaszolt. Junielt semmiképp nem akartam tudatni arról, hogy így éjnek évadján a vőlegénye betoppant a lakásomra halál részegen. Így Changjot hívtam végül.

- Igen?- vette fel kissé fáradtan.

- Aludtál már?- húztam el a szám.

- Nem, még az Örsön vagyok, most indulok haza…

- Figyelj, kérhetek egy szívességet?- haraptam számra- Beesett hozzám Byung Hun tajtrészegen, és most beájult. Nem tudnád hazavinni? Én… nem tudok mit kezdeni vele…- halkultam el.

Pár másodperces csönd következett. Azt hittem, hogy esetleg megszakadt a vonal, de végül csak sóhajtott egyet.

- Tíz percen belül ott vagyok!- majd letette.

Igazat mondott. Alig telt tíz percbe, hogy meg is érkezett, addig prábáltam felrázni Byung Hunt, de az csak nyöszörgött valamit álmában. Valamit arról, hogy vigyáznia kell valamire...

Franc érti az ilyet... Legalább nem hányt a szőnyegemre.

Changjo most, hogy nem szünidőhöz öltözött, felettébb jól nézett ki.. Bár nem volt a cucca teljesen egyenruha, még férfiasabbá tette. Meg a nyomozó igazolványa ami a nyakába lógott... hát ez lett a kis duli-fuli fiúból, aki volt...

- Sokáig húztad ma az igát!- engedtem be az ajtón.

- Csak volt ma egy bonyolultabb ügyünk…- mosolygott rám kedvesen. Majd mikor meglátta a padlómon durmoló srácot, fintorgott egyet.

- Komolyan súlyos eset…- csóválta a fejét- Nem bántott?- sandított rám.

- Nem szokott bántani. Csak megbántani!- vontam vállat- Bár most nem ezt tette… Csak... áh, hagyjuk is!

- Ji Min… vagyis… Sun... nem… Ji Min, ezt a nevet kérted… Ha esetleg… még mindig érzel valamit hyung iránt… akkor…

- Számítana?- vágtam szavába- Changjo, neked ne fájjon emiatt a fejed, oké? Nagy lány vagyok!- mosolyogtam rá, mire kissé félszegen viszonozta.

- Remélem igazad van! Nem akarom az összetört szíved ápolni…

Fintorogtam egyet, mielőtt kicsúszott volna a számon, hogy már nincs minek összetörnie.

- De, Ji Min… ha bármi van, nekem elmondhatod, oké? Nyomozó vagyok, tekintélyem van!- mosolygott.

- Felvágós…- forgattam a szememet nevetve, majd eszembe jutott hirtelen a balerina. Fogalmam sem volt, mi lehet annak a jelentése. Már másodszor kaptam meg- Tulajdonképpen…- nyaltam meg a számat- A helyzet az, hogy…- néztem el oldalra.

- Valami gond van?- lépett közelebb, amitől eszembe jutott annak a nőnek a beszéde. Akár álmodtam, akár nem.

Hasonlóan kint rekedtünk a társadalomból… nem bízhatunk senkiben, nem lehetünk őszinték… Senkire nem számíthatunk igazán.

Igaz lenne? Végülis… ki tudja?

- Semmiség, csak azt akartam mondani, hogy… ha Byung Hun kérdezné, és nem emlékezne rá… akkor ne említsd neki, hogy itt volt. Kínos lenne!

- Tényleg ennyi?- nézett fürkészően, mire bólintottam magabiztosságot víve arcomra- Akkor… rendben van- majd az eszméletlen srác hóna alá nyúlt, és álló helyzetbe tornázta. Az, csak mint egy rongybaba, tehetetlen volt, és tudatlanul lépegetett barátja mellett.

- Jó éjt, Ji Min!- fordult még egy kicsit vissza Changjo, majd kint is voltak

Ruhástól dőltem be az ágyamba, és végig gondoltam a történteket, majd mielőtt végleg elragadott volna az álom, még átfutott a fejemen, hogy bárcsak Sun In még velem lenne. Vele mernék őszinte lenni…

*

Reggel csörgött a telefonom, az ébresztett fel. Fáradtan nyúltam érte, és csak pislogtam Byung Hun nevére.

Napokig nem vettem fel neki, de a tegnapi után, kissé új fényben láttam a dolgokat.

Félek, hogy megint eltűnsz…

- Tessék?- tartottam fülemhez a telefont egy ásítás után.

- Te… most… válaszolsz a hívásomra?- hangján tényleg hallatszott, hogy meglepődött.

- Ja, miért, nem úgy tűnik?- nyújtózkodtam egyet az ágyamban, majd felültem.

- Csak… szóval… eddig nem akartál beszélni…

- Lényegre törsz, vagy úgy akarsz csinálni, mint egy idióta, csak hogy megsajnáljalak? Tudom, hogy csak tetteted!- túrtam hajamba frusztráltan.

- Jól van na!- fújt ő is egyet, és hirtelen hangja kevésbé lett dadogós. Micsoda színész!- Tegnap ugye semmilyen körülmények között nem mentem el hozzád?

- Hozzám? Hozzám ugyan nem! Akkor már nem élnél!- köszörültem meg a torkom. Kis szünet következett, nem tudtam, mire fel.

- Hál’ istennek! Sokat ittam, és biztos, hogy őrültségeket csináltam így is… A lényeg, hogy sajnálom a dolgokat… tudod, a baleset előtt…

- Igen, én is. De felejtsük el. Oké?

- Ilyen könnyen túllépsz a dolgon?- a hangja megfeszült- Sok dolgot a fejedhez vágtam.

- Munkatársak vagyunk az isten szerelmére! Nem öri barik! Akkor próbálkoztunk a barátságunk újra felállításával, de úgy tűnt, ez kudarcba fulladt. Hagyjuk a francba!- keményítettem meg magamat- Szóval légy oly kedves elküldeni az első havi költségvetési terveket, mert egyeztetnem kell még pár dolgot! És ha van időd, menj le a sulihoz ellenőrizni, hogy a mesterek már véglegesen bekötötték-e az áramot, és az internetet.

- Ji Min... - kezdte volna, de végül csak sóhajtott egyet- Legyen így!- majd letette.

Igen, így kell lennie! Én is félek kicsit, hogy megint elveszíthetem őket! Pont ezért, még ha fáj is, itt kell maradnom… És úgy tennem, mintha már minden más lenne.

                                                                                

 Már csak annyi, hogy a szobatársam is ír egy koreai történetet, és gondoltam, mivel még elvisel engem elég régóta (egyem a lelkét, erre kevesen képesek) ezért kiteszem ide is, hátha érdekel valakit. :) Én nagyon szeretem, ahogy ír!

Utolsó karácsony:

http://utolsokaracsony.blogspot.hu/

A történet főszereplője egy végzős gimnazista koreai lány, aki valahol az Alpok hegyei között levő magániskolában tanul. A gimnázium teljesen hétköznapi, leszámítva, hogy el van rejtve a hegyekben és a gyerekek többségének szülei Európa- vagy világviszonylatban is fontos, de sokszor titkos munkát végeznek... Yoomi szülei csak diplomaták. De valamiért sosem viszik haza a lányukat a szünetekben, és odahaza Dél-Koreában sincs éppen hétköznapi életük. 

Ez is csak egy olyan téli szünetnek indult, mint a többi... de idén kicsúszott a biztos talaj a lába alól...