2. évad - 7. fejezet

Sziasztok! Tudom, nagyon rég volt már, de higgyétek el, hogy nem annyira az én hibám, mint a... világé, igen, fogjuk ezúttal rá :'D Nem volt egyszerű a vizsgaidőszak vége, nem könnyítette meg egy bizonyos tanár az életemet, és a szakdolgozatom is hirtelen a nyakamba szakadt... De igyekszem majd, mint mindig szoktam :)

És ígérem, a következőben már a címszereplő is benne lesz... így is hosszabb volt ez az uncsi bevezetés, mint gondoltam....

7.fejezet

Figyelő szemek

Suzy szemszöge

Nem tudom elhinni…!

Ahogy bevágtam magam mögött a szoba ajtaját, szinte beleremegett az egész ház. Rá is fordítottam a kulcsot, hogy hagyjanak békén. Még mindig a két kis csíkra gondoltam, ami megjelent a terhességi teszten. De hát az ne lehet…

A francba, terhes vagyok…

A gondolat annyira elborzasztott, hogy tenyerembe temetve arcomat rogytam le az ágyra, és felszakadt belőlem a zokogást.

Fogalmam sem volt, mit tehetnék, nem is tudtam, mit kéne érezzek. Van aki éveken keresztül vár egy babára. Én meg itt vagyok, huszonkét évesen, előttem az élet, és… ez történik. Nem akarok gyereket. Egyáltalán nem. Még nem értem meg rá, meg kinek hiányzik egy poronty a nyakába a legszebb éveiben?

- Suzy, nyisd ki az ajtót!- dörömbölt be Min Soo, de én csak rázkódó vállal ültem egy helyben, és csak gyűlt bennem a harag. rohadtul mérges voltam, és bár nem tudtam, kinek is a hibája volt, valaki hibáztatható-e egyáltalán miatta, én utáltam az adott pillanatban mindent és mindenkit.

- Hagyj békén!- kiáltottam ki. Bár voltak veszekedéseink a fiúval az évek alatt, rendkívül jól megvoltunk. Úgy gondoltam azonban, hogy ez most nem egy aprócska hullámvölgy lesz…

- Suzy, kérlek! Beszéljük meg! Semmit nem érsz el, ha bezárkózol ebbe a rohadt szobába!- csapott meg egy erőset a fára. Éreztem szavaiból, hogy ő is kissé ideges. És ettől hirtelen felment az agyvizem. Ő mit idegeskedik? Neki… neki semmi baja nem származik ebből!

Így az ajtóhoz léptem, és fordítva egyet a kulcson kitártam.

- Ó igen?- néztem a zavarodott arcú barátom arcába- A beszélgetéstől majd kevésbé leszek terhes?

- Suzy, figyelj rám…!- nyúlt volna a kezemért, de elhúztam tőle. Valamiért nem akartam, hogy senki hozzám érjen. Mintha a terhesség egy fertőző dolog lett volna.

- Suzy…- biccentette félre a fejét, majd hirtelen magához húzott, és szorosan magához vont. Mindennél jobban szerettem volna én is köré fonni karjaimat, valamiért nem mozdultak a végtagjaim. Megérezte, hogy most nem fogok hozzábújni, és nem lesz minden nagyszerű, csak mert itt vagyunk egymásnak, így lassan elengedett.

- Megoldjuk…- motyogta, mikor hátat fordítottam neki, és karjaimat magam köré fontam.

- Már úgysem lesz semmi ugyanolyan…- ráztam a fejem- Nem akarom ezt a gyereket!- mondtam ki halkan.

- Hogyan?- lett a hangja kicsit mélyebb. Meglepődhetett.

- Tudom, hogy a te gyereked is, de nekem ez egyszerűen nem megy!- csattantam fel- Nem akarok anya lenni!

- Segíthetek neked bármiben, érted?

- Segíteni? Remek, akkor viseld a gondját te a hasadban 9 hónapig, aztán szüld meg, majd cseszd el az életed miatta! Egy…. kölyök miatt!- magam is éreztem, hogy mennyire erősek, és visszataszítóak a szavaim, de… sosem kaptam kellő szeretetet otthon sem apámtól, sem anyámtól, hogy úgy gondoljam, egy gyerek az áldás. Én is csak nyűg voltam. Ez sem lenne más.

- Ezt nem gondolhatod komolyan!- lépett hátrébb tőlem. Láttam a szemében a csalódást. Bennem csalódott, így a fájdalomtól csak a földre estem, és újra zokogásban törtem ki.

Min Soo összeszorította az öklét, és láttam rajta, hogy azon rágódik, hogy hagyjon magamra mérgesen, vagy üljön mellém a földre. Sosem volt egyszerű eset az érzelmek kinyilvánításában, és bár fejlődött, közel sem lett nyitott könyv.

- Suzy…- mondta végül pár perc szünet után halkan, de ebben a pillanatban Chunji esett be a szobába nagy hévvel.

- Tudom, hogy nem a legjobb az időzítés, csak van egy kis baj!- tördelte a kezeit.

- Mi van?- förmedt rá barátom.

- Most hívott Byung Hun…

- Nem itthon van?

- Elment Ji Minnel a boltba…

- Nem kérünk semmit onnan, ha ez a kérdés!- mondtam kissé hisztérikusan.

- Nem erről van szó… Autóbalesetet szenvedtek, és hát…

- Ha Byung Hun hívott, akkor Ji Min...- nyílt tágra a szemem, hirtelen még a saját gondomról is megfeledkezve.

- Ji Min úgy tűnik, hogy vonzza a halál közeli élményeket!

Byung Hun szemszöge

Őrült szorongással forgattam a kezemben Jimmy telefonját, és hittem, hogy ameddig a telefon mozgásban van, addig a lány is életben marad. Engem is infúzióhoz kötöttek, sőt, nyugtatót is adtak be, mert azt mondták, sokkos állapotban vagyok.

Pár mélyebb vágás volt a karomon, és a fejemet is bevertem a karambolban, de azt pár öltéssel helyrehozták.

Neki jobban fájhatott. Ő jobban megsérült.

Azt mondták, hogy intenzíven van. És hogy nem ébredt még fel, bár nincs életveszélyben.

Mégsem… mégsem tudtam kiverni a fejemből, hogy ez most miattam volt. Ha nem idegesítem fel ostobaságokkal, amit… nem is gondolok komolyan… Egy bunkó seggfej vagyok, ha a közelben van, pedig már leküzdöttem ezt a gimi után. Mellette, még mindig egy idegesítő pubertás végén járó srácnak érezem magam, aki igazából csak retteg bevallani az első szerelmét. Holott már a helyzet nagyon megváltozott.

Csak fájt a tudat, hogy nem volt boldog Franciaországban sem. Hogy még öngyilkossággal is próbálkozott.

Hirtelen nyomtam végül rá a tárcsázás gombra a lány telefonján, amellett a név mellett, amit már egy ideje bűvöltem.

Pár csörgés után meg is hallottam a másik oldalon a vidám hangot.

- Drágááám!- nyújtotta el egy kicsit- Már ilyen korán hiányzom?

- Jae… Jae Hwan?- szóltam bele szédülő fejjel.

- Te meg…- lett a hangja a Ken fiúnak sokkal visszafogottabb- Byung Hun? Mit keres nálad Jim telefonja?

- Figyelj, a helyzet az… ne légy ideges, csak…

- Mi az istent műveltél Ji Minnel?- ordított a telefonba. Nem sokszor találkoztam a sráccal, de egészen biztos voltam benne, hogy nem az a típus, aki kiadja magából az indulatokat, pláne nem olyan idegenekkel szemben, mint amilyen én is vagyok neki. Úgy tűnt, a lány tényleg nagyon fontos lehet neki.

- Autóbalesetet szenvedtünk, és ő…- kezdtem halkan.

- Jézusom, Jim jól van? Ugye nem… ugye semmi komoly…

- Még eszméletlen! De az orvosok bizakodnak!- motyogtam, hisz fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Az én hibám volt. Az én kibaszott hibám! Megérdemelném, hogy soha többet még csak rám se nézzen, hogy gyilkos dühvel akarjon nekem rontani…

- A francba, mond, hogy hol vagytok, azonnal indulok!- hadarta a telefonba, mint aki elfelejtett volna ordítozni velem egy fél órát a történtek miatt. Nyilván nem akarta ezzel húzni az időt. Gyorsan eldaráltam a kórház nevét, majd hátradőltem az ágyon, mikor hallottam, hogy letette.

Be kéne már fejeznem végre.

Azonban azonnal csörögni kezdett a telefonom megint. A számra nézve azonban csak az éjjeli szekrényre dobtam a készüléket, és megvártam, hogy letegye. Elég kitartó volt, sokáig, és sokszor csörgött. De nem bírtam volna most Ailee noonának magyarázkodni. Biztosan eljutott hozzájuk is, hogy mi történt. És elvileg nekem kellett volna vigyázni rá… és nem tettem meg. Így is elég lesz majd Junielnek elmondanom, ha rájönne, miért Jimmy-vel egy kocsiban ültem, és sérültem meg…

A rohadt életbe... úgy tűnik, sosem lesz vége a hazugságoknak...

*

Ji Min szemszöge

A fejem kóválygott, keveredtek benne az agyamig eljutó hangok. Mint egy éber álomban, lebegtem a semmi szélén. Nem tudtam felkelni, hiába szerettem volna. Valami leszorított mélyre, ahonnan nem tudtam fellökni magamat. mégsem fulladtam meg.

Kicsit tompa is voltam, nem is igazán tudtam, hol vagyok, és mi történt. Mintha begyógyszereztek volna. A szemem nem akart nyílni.

Talán Byung Hun hangját hallottam beszélni hozzám hosszasan, de szavai egy összefüggő monoton búgássá konvertálódtak. Pedig meg akartam érteni, hogy mit mondott. Úgy gondoltam, fontos dolgok lehetnek. De nem ment. Éreztem, hogy még a kezemet is megszorítja. De semmi… az agyam kizárta a szavai jelentését. Még túlzottan szét voltam esve.

Majd több hang is eljutott hozzám. Suzy, és Changjo volt az, akit tisztán kihallottam. Majd berobogott Ken. Az ő szavait már majdnem tisztán éreztem. Lökdöste a vállamat, és azt ismételgette, hogy ébredjek fel.

Rá akartam szólni, hogy ne hangoskodjon, mert szeretnék még pihenni, de nem tudtam. Ők nem tudhatták, hogy magamnál vagyok, csak épp… jó mélyen.

De végül megint elnyelt a sötétség.

Álmodtam. Halkan nyílt az ajtó, és hallottam, hogy valaki belép rajta. Igyekeztem kinyitni a szememet, de nem sikerült. Valami meggátolt benne még mindig.

Az, aki belépett, éreztem, hogy az arcomhoz nyúl, és egy tincset arrébb tesz. Finom érintése volt. Egy női kéz. Pont olyan volt az érintése, mint... az anyukámnak volt régen, mikor gyerekként az ágyunk szélén mesélt esti mesét.

- Hallasz, igaz?- súgta halkan. Hangja nagyon lágy volt- Remélem… nem kis utat tettem meg, hogy sikerüljön veled beszélnem. Mi még nem találkoztunk, így nem tudhatod, hogy ki vagyok, de nem is fogok most bemutatkozni. Sajnálom, ez a pillanat még nem jött el. Legyen elég annyi, hogy én pontosan tudom, hogy te ki vagy. Jól titkolod, de előlem nem rejted el. Hogy miért vagy itt, hogy mi az, amitől félsz… Törleszteni akarsz, igaz? De ne aggódj, én azért vagyok itt, hogy veled együtt sikerre vigyem az álmainkat. Igen, szükségem van rád, amennyire neked rám... Nélküled nem tudnám megtenni. Vagy mindenképpen nehezebben- besüllyedt mellettem az, ágy, de még mindig nem tudtam kinyitni a szememet- Tudod, ha sikerül, akkor… akkor nagyon hálás leszek. És ígérem, nem feledkezek el rólad. Régóta figyellek. Tudod, te… nagyon hasonlítasz rám. Ezért is vagyunk mi egymásnak. Hasonlóan kint rekedtünk a társadalomból… nem bízhatunk senkiben, nem lehetünk őszinték… Senkire nem számíthatunk igazán. Talán ezért is te lettél az… A szekrény alsó fiókjában hagyok neked valamit. Tudom, hogy hallasz, majd ha felébredtél, nézd meg. Most egy ideig meg lesznek kötve a kezeim, nem fogunk tudni találkozni, de remélem… nagyon remélem, hogy majd ha eljön a pillanat, te is mellém állsz, és segítesz. Úgy, ahogy én is most neked- még egyszer végigsimított arcomon- Egy igazi áldás vagy nekem, Yeon Sun Ah…- majd az ágy felengedett, és a halk lépteket hallottam távolodni.

Furcsán üresség költözött belém, mikor éreztem, hogy megint egyedül vagyok. Még egy könnyet is éreztem kicsorogni a szemem mellett. Valahogy, mintha… mintha én beszéltem volna saját magamhoz… Furcsán skizofrén érzés lett volna, de… bíztam benne, hogy tényleg valaki olyan volt, aki megértette a fájdalmamat.

*

Mikor a szemem végre kinyílt, fájó érzéssel szökött a szemembe a fény. Hamar rájöttem, hogy egy kórteremben feküdtem, infúzióhoz kötve. Kezemet nyomta valami, és mikor odapillantottam láttam, hogy egy nagy barna hajkupac tehénkedik rajta, és békésen szuszog. Kicsit zsibbadt a karom, így kihúztam a békésen szunyókáló Ken feje alól, vigyázva, hogy ne keltsem fel, és mosolyogva végigsimítottam haján is.

A karom több helyen be volt kötözve, meg a fejemen is volt egy géz. Komoly lenne?

Tisztán emlékeztem, hogy mi történt. 

Először Suzy terhessége, majd az autóút, Byung Hun szemétsége, a fékezés, és végül a kocsi, ami belénk rohant. Összerezzentem az emlékre. De emlékeztem, hogy hallottam Byeongari hangját beszélni hozzám, így nem lehetett nagy gond vele.

Kicsit még labilisan, de felültem, és körbenéztem a szobán. A telefonom mellettem feküdt az éjjeliszekrényen. Automatikusan megnyomtam a középső gombot, és szemöldökráncolva néztem a dátumot. Három nap… lehetséges, hogy három napja volt a baleset?

Fáradtan fújtam ki a levegőt, majd csupasz lábaimat a padlóra helyeztem, és az infúziót magammal tolva sétáltam el az ablakig. Most hajnalodott. Pár orvos most jött a munkába. Csak az ablakpárkánynak dőltem, és bámultam ki.

Bárcsak sosem találkoztam volna veled!

A mondat beleégett az emlékeimbe, és majdnem elsírtam magam tőle. Igen, neki sokkal jobb lett volna. Még én sem tudnék az igazi valómról. Békében élhetnék.

Ahogy a sírás szélére taszítottam magamat, úgy éreztem meg magam körül egy ölelést, és a vállamon egy áll támaszkodását.

- Szia!- súgta a fülembe Ken.

- Halk voltál!- motyogtam vissza, és egy pillanatig lehunytam a szemem, hogy átjárjon a legjobb barátom iránti hála. És megerősítsen. Majd lefejtettem magamról karjait, és szembe fordultam vele.

- Mindenkit nagyon megijesztettél!- rázta a fejét megkönnyebbülten, majd végigsimított az arcomon. Láttam rajta, hogy legszívesebben összeroppantana ölelésében, csak fél, hogy fájdalmat okoz.

- Óvatlanul vezettem…- vontam vállat- Megesik. Bocsi, hogy a frászt hoztam rád. Hol vagyunk?- néztem ki megint az ablakon.

- Szöulban… Áthozattunk az ottani kórházból, szinte azonnal. A többiek, akik itt voltak a többi nap is… nemsokára megjönnek. Ígérték, hogy reggel bejönnek. Mind nagyon aggódtak érted… mintha nem is csak pár napja ismernétek egymást…- jegyezte meg mellékesen, amitől elszorult a torkom.

- Rendes emberek…- vontam vállat, de elszorult a torkom arra a gondolatra, hogy Kennek nem mondhatom el, hogy ők a régi barátaim, akikkel megszenvedtünk együtt egyet s mást.

- Byung Hun… nagyon sajnálta. Eleinte még a képébe is ütöttem, és még csak nem is ellenkezett… A végén már kissé meg is sajnáltam.

- Süket duma…- tátogtam magam elé, hogy ne hallja. Byung Hun mikor ideges, akkor kimondja valószínűleg, amit igazából gondol- Fáradt vagyok…

- Így van, pihenned kell!- támogatott vissza az ágyra- Elmegyek, hozok neked valami finomat, hátha lesz kedved enni!

- Ken, nem akarsz feleségül venni?- motyogtam.

- Drágám, az anyámék frászt kapnának, ha veled állítanék haza! Belőled majdnem minden hiányzik, amit én keresek egy nőben...- vigyorgott, hogy jobb kedvre derítsen, majd felpattant, és már ott sem volt. Mosolyogva néztem utána, majd hátradőltem a párnán, és kezembe vettem a telefont.

Mivel a hangja le volt véve, ezért nem zavart, ha csörgött, de volt jó pár nem fogadott hívásom. A napok alatt le is kellett volna merülnie, de valaki töltőre tehette, mert fullon volt.

Végigpörgettem a neveket, de egyiküket sem akartam kifejezetten visszahívni. Legtöbb az munkaügy volt, de azok elérhették könnyűszerrel Byung Hunt is. Így csak letettem, és bámultam a plafont, egészen addig, míg az ápolónő be nem sietett hozzám, és megkönnyebbülve vette ő is tudomásul, hogy napok után végre magamhoz tértem. Elmondta, hogy nem kellett engem műteni, hiába vertem be a fejemet, nem volt olyan súlyos. Csak összevarrták a sebeim. Inkább a sokktól lettem eszméletlen. Meg a karomon volt egy-pár csúnya vágás, ahol elég sok vért vesztettem, de az sem volt túlzottan veszélyes. A lábaim valami csoda folytán megúszták.

Autóbaleset… akaratlanul is a családom jutott az eszembe, akiket undorító módon meggyilkoltak. Az ikertestvérem, Sun In… 

Az a kocsi most is olyan gyors volt, és… nem egy veszélyes kereszteződés, hogy nem tudott volna letérni. Miért rohant nekünk? Miért? Csak nem… nem, ne legyen üldözési mániád! Baleset volt… baleset!

- Ji Min!- tört be nem is olyan sokkal utána a kórterem ajtaján Suzy, mögötte Changjo, DaHee és Chunji.

- Jól vagy?- néztem fel barátnőmre. Hisz emlékeztem, hogy kiakadt terhessége hírére.

- Ezt nekem kéne kérdezni…- ült le mellém az ágyra, és gyors szemlét végzett a sérüléseimen- Ez is te vagy… Mikor végre én lehetnék a dráma királynő, akkor te gyorsan kórházba kerülsz, hogy te legyél a középpontba- mondta kissé fintorogva, amitől elmosolyodtam.

- Nagyon fáj a fejed?- kérdezte Changjo, megigazítva a párnámat.

- Kicsit!- ismertem be- Köszönöm, hogy bejöttetek!- mosolyogtam, de ugyanakkor volt bennem egy kis hiányérzet. Byung Hun nem jött el… Mondjuk azok fényében, amit utoljára mondott… Reméltem, hogy nem is fog. Csak felidegesítene.

- A többiek is bejönnek később!- mondta, mintegy a gondolataimra válaszolva DaHee- Bár Byungie-t nem tudom. Ő csak vállat vont, mikor kérdeztem…

- Nem fontos, nemsokára amúgy is kiengednek!- mondtam, a számat húzva.

Beszélgettek még velem pár dologról, de aztán egy órácska után elköszöntek, mikor fáradni láttak. Mind el is búcsúztak, de mielőtt Suzy is kilépett volna az ajtón, még utána szóltam.

- Várj egy pillanatot, kérlek!- erre megállt a keze a kilincsen, és visszafordult felém.

- Jól vagyok, oké? Magad miatt aggódj!- mondta tettetett magabiztossággal, de láttam a mögötte megbújó félelmet.

- Mit fogsz tenni?

- Az az én bajom! Megoldottam már több nehézséget is, itt is képes leszek egyedül…

- Pont ez az… ez nem kell egyedül csinálnod… C.A.P…

- Min Soo…- horkantott egyet- Hagyjuk ezt, jó? Csak gyere rendbe!- majd kilépett az ajtón. Sajnáltam, hogy nem hagyja, hogy segítsenek a fájdalmában. De én nem ítélkezhettem felette.

A nap további része kissé unalmasan telt. Bár bejött C.A.P is, ő sem volt nagyon hajlandó beszélni Suzyról.

Semmiben nem vagyok a barátaim hasznára....

*

 

Este erős fájdalomra riadtam. Elmúlhatott a fájdalomcsillapító hatása, így vaktában kezdtem el keresni a gyógyszeremet a kis szekrényen a fejem mellett. Le is verhettem valamit. Már felültem volna, mikor egy kéz meggátolt benne. 

A sötétben nem láttam ki, de visszatolt az ágyra. Hallottam a gyógyszeres doboz nyílását, majd a kezembe nyomta a bogyót, és egy pohár vizet is, közben felkapcsolva az éjjeli lámpát. Hálásan fogadtam el, akárki is volt, majd lenyelve a gyógyszert, pillantott fel rá. 

A döbbenettől kiesett a kezemből a pohár, benne a maradék vízzel, ami teljesen szétfolyt a padlón. Még jó, hogy műanyag volt, nem üveg. De annyira nem is érdekelt. Csak egyetlen egy gondolat fogalmazódott meg bennem.

- Menj el!- ez volt az első, ami kicsúszott a számon, mikor már vagy fél perce néztem Byung Hunnal farkasszemet.

- Jimmy, kérlek…

- Ne hívj így! És csak menj el! Ha nem akarod, hogy felverjem a kórházat… Nem hinném, hogy ebben az órában fogadhatnék látogatót…!- húztam magam még kissebbre. A fejem még mindig nagyon fájt, bár az a kis víz jót tett.

- Legalább hadd beszéljünk!

- Ne! Nem akarok!- néztem el a másik irányba. Láttam az arcán, hogy mennyire szeretne beszélni velem, de ehhez most sem hangulatom, sem kedvem nem volt. Nem hinném, hogy rendesen le tudtam volna reagálni.

- Tudom, hogy az én hibám, hogy itt vagyok, és ez…- kezdte volna, de belevágtam szavába.

- A te hibád? A te érdemed igazából, hogy élünk. Ha nem fékezek be miattad, akkor nem csak a kocsi orrát viszi el az a másik autó, hanem pont oldalba kap. Akkor már egyikünk sem élne. Azon a pillanaton múlt. Szóval ha megnyugtattad a lelkiismeretedet, akkor mehetsz is, nem akarom rabolni az idődet. Többet nem akarom, hogy be gyere ide. Ígérem, nem leszek soha többé nem próbálok úgy viselkedni, mint az a lány, akit régen ismertél bennem…

- Ji Min, én…

- Csak menj!- csaptam az asztalra, szinte a könnyeimmel küzdve, mire egy sóhajtás után az ajtóhoz lépett. Azt hittem, hogy ennyi volt számára a társalgás, és már kezdtem megnyugodni, mikor megtorpant.

- Pedig pont az a lány vagy még mindig…- morogta, majd kisietett.

*

Pár napig tartottak még bent. Ezalatt Ken szinte végig, a többiek is elvétve bejöttek hozzám, de Byung Hun már sosem. Bár minden nap hívott, volt, hogy többször is. De nem vettem fel. Az üzeneteit meg olvasás nélkül töröltem. De legalább tette, amire kértem, és személyesen nem zaklatott. Nem tudtam volna mit kezdeni vele.

Még nem gondoltam végig a nyaralóban történteket. Egyedül csak annyit tudtam, hogy nem az "ez jó dolog, kérlek folytasd" mappába került az életem kategorizálásánál.

Aznap, mikor kiengedtek, - bár még közel sem voltam tökéletesen, és vissza kellett járnom kontrollra, már végre megszabadulhattam a nyomasztó légkörtől- viszonylag boldogan pakoltam be a táskámba a szekrényke tartalmát, amit eddig bele tettem. Az alsó fiókba nem tettem semmit, de lendületből azt is kihúztam. Ezért lepődtem meg, mikor egy kis ajándékdobozt láttam benne.

Gondolkodtam, ki hagyhatta itt, mikor eszembe jutott egy elmosódott nő hang, amit álmomban hallottam.

A szekrény alsó fiókjában hagyok neked valamit. Tudom, hogy hallasz, majd ha felébredtél, nézd meg.

Nem álom lett volna? Valaki tényleg volt bent nálam? Egy idegen?

Gyorsan felnyitottam, és a kezembe gurult, ami benne volt. 

Egy hógömb. Egy balerinával a közepén.

- Ajándék?- szólalt meg mögöttem Ken. Azonnal felé fordultam.

- Figyelj, mikor még kómában voltam… esetleg rajtatok kívül volt még bent valaki? Egy ismeretlen?- kérdeztem óvatosan.

- Nem hinném… A nővér mindig mondta nekem, ki látogatott meg, és az többi srácon kívül senki sem…

- Biztos?- lettem bizonytalan.

- Persze, hogy biztos! Egy idegent csak nem engednék be hozzád!- mosolygott, majd kiment, hogy elintézze a távozásommal kapcsolatos papírokat.

Mi ez? 

Ez… ugyanaz, aki a borítékban balerinát küldött? Mi a fene…? Ki ez, aki ismeri a lépéseimet? Valaki követ? Valaki… aki megérti az érzéseimet…

Furcsa…

Megráztam a gömböt, hogy szálljon a hó a tütüs táncos körül. És valamiért hirtelen megirigyeltem az erősségét. Akárki is ez, aki küldte… pontosan tudnia kell, mit élek át.

Bárki is ez... úgy tűnik, pár havonta felbukkan az életemben... az álmomban azt ígérte, hogy felkeres... És nem hinném, hogy elbújhatnék előle...

Furcsán nem paranoiás lettem. Inkább csak kíváncsi…

*

Már napok teltek el. A lakásban éppen egyedül voltam, mert Ken a régi gimis haverjaival ment kempingezni. Bár minden órában hívott szinte, hogy hogy van a fejem. Komolyan bolond…

A munkával foglalkoztam. Pár papírt kellett leadni az önkormányzatnál.

Beszélnem kellett volna pár dologgal kapcsolatban drága munkatársammal, de azóta sem beszéltünk, sem találkoztunk. Pedig így nehéz volt irányítani egy iskolát… Tudtam, hogy előbb utóbb úgyis eljön a beszéd pillanata, de addig toltam, ameddig lehetett.

Korgott a hasam, már azt vártam, hogy megjöjjön a pizza, amit rendeltem, mikor a csengő hangja zavarta meg a munkámat. Lábaimat kinyújtóztatva álltam fel, miután gyorsan mentettem a dokumentumot, majd a bejárati ajtóhoz siettem. Biztos voltam benne, hogy a futár áll az ajtóban, így nem is szórakoztam a kaputelefonnal, csak mosolyogva kitártam, és már nyitottam volna szólásra a számat, mikor torkomra fagyott a szó.

Mert előttem nem a pizzafutár állt.

- Mit keresel itt?- szűrtem mérgesen a fogaim között. Byung Hun rám emelte a tekintetét, és azonnal megláttam arcán, hogy nem teljesen józan- Te ittál?

- És ha igen?- mordult fel, majd majdnem fellökve lépett be az előszobába, és cipőjét ledobva egészen a nappaliig sétált, mintha csak otthon lenne..

- Byung Hun, nem hinném, hogy ez megfelelő pillanat, hogy…

- Másképp nem tudok veled beszélni!- fordult felém nagy lendülettel- Menekülsz előlem? Vagy mi?

- Azok után, amit mondtál…!

- Egy csomószor hívtalak! Írtam neked, de nem nézted meg! Lehetőséget sem adtál, hogy bocsánatot kérjek! Aznap este olyan hamar kitettél…. meg is értettem, minden bajod volt, de már… esélyt adhatnál, hogy beszéljünk…

- Szerintem azt komolyan gondoltad. És jobb is így, hogy őszintén elmondtad… Nem vagyok mérges rád, igazad volt. 

- Nem, mindent félreértesz, csak mert olyan rohadtul makacs vagy!

- Újra akarod kezdeni az egész veszekedést? Semmi értelme ennek, Byung Hun,  belefáradtam ebbe, hogy egymás vérét szívjuk... De... mit számít, hogy részeg vagy, és így magyarázok, kérlek, menj haza!- fogtam meg a karját, hogy kijjebb húzzam a lakásból, de visszájára fordította a dolgot, és ő húzott a magához, hogy hozzácsapódtam a mellkasához. El akartam lökni magamtól, de egyik karjával átölelt, és ott tartott. Nem volt ez meghitt ölelés, inkább erőszakos. Végül homlokát a vállamra ejtette.

- Miért csinálod ezt velem?- kérdeztem, mikor rájöttem, hogy nem tudom magamtól eltolni, mert jóval erősebb nálam.

- Mert félek, hogy megint eltűnsz…- motyogta, mire megdermedtem.

A fenébe is, hogy ilyet kell mondania... Csak összezavar...

Már válaszoltam volna, mikor hirtelen engedett el a szorítása, és eldőlve a földre esett. Eddig bírhatta a piát.

Mondata után csak álltam ott, és bámultam a testét elterülni. Majd én is lerogytam a sarkaimra, és csak ültem ott mellette.

Megint eltűnök…

Miért is lenne az olyan rossz? Már nem hagyhatom itt ez országot, és az iskolát… de hogy kéne vele bánni?

Hogy kéne kezelni a helyzetünk? Fáradtan nyúltam a telefonomért. Chunjit akartam hívni, de csak az üzenetrögzítője válaszolt. Junielt semmiképp nem akartam tudatni arról, hogy így éjnek évadján a vőlegénye betoppant a lakásomra halál részegen. Így Changjot hívtam végül.

- Igen?- vette fel kissé fáradtan.

- Aludtál már?- húztam el a szám.

- Nem, még az Örsön vagyok, most indulok haza…

- Figyelj, kérhetek egy szívességet?- haraptam számra- Beesett hozzám Byung Hun tajtrészegen, és most beájult. Nem tudnád hazavinni? Én… nem tudok mit kezdeni vele…- halkultam el.

Pár másodperces csönd következett. Azt hittem, hogy esetleg megszakadt a vonal, de végül csak sóhajtott egyet.

- Tíz percen belül ott vagyok!- majd letette.

Igazat mondott. Alig telt tíz percbe, hogy meg is érkezett, addig prábáltam felrázni Byung Hunt, de az csak nyöszörgött valamit álmában. Valamit arról, hogy vigyáznia kell valamire...

Franc érti az ilyet... Legalább nem hányt a szőnyegemre.

Changjo most, hogy nem szünidőhöz öltözött, felettébb jól nézett ki.. Bár nem volt a cucca teljesen egyenruha, még férfiasabbá tette. Meg a nyomozó igazolványa ami a nyakába lógott... hát ez lett a kis duli-fuli fiúból, aki volt...

- Sokáig húztad ma az igát!- engedtem be az ajtón.

- Csak volt ma egy bonyolultabb ügyünk…- mosolygott rám kedvesen. Majd mikor meglátta a padlómon durmoló srácot, fintorgott egyet.

- Komolyan súlyos eset…- csóválta a fejét- Nem bántott?- sandított rám.

- Nem szokott bántani. Csak megbántani!- vontam vállat- Bár most nem ezt tette… Csak... áh, hagyjuk is!

- Ji Min… vagyis… Sun... nem… Ji Min, ezt a nevet kérted… Ha esetleg… még mindig érzel valamit hyung iránt… akkor…

- Számítana?- vágtam szavába- Changjo, neked ne fájjon emiatt a fejed, oké? Nagy lány vagyok!- mosolyogtam rá, mire kissé félszegen viszonozta.

- Remélem igazad van! Nem akarom az összetört szíved ápolni…

Fintorogtam egyet, mielőtt kicsúszott volna a számon, hogy már nincs minek összetörnie.

- De, Ji Min… ha bármi van, nekem elmondhatod, oké? Nyomozó vagyok, tekintélyem van!- mosolygott.

- Felvágós…- forgattam a szememet nevetve, majd eszembe jutott hirtelen a balerina. Fogalmam sem volt, mi lehet annak a jelentése. Már másodszor kaptam meg- Tulajdonképpen…- nyaltam meg a számat- A helyzet az, hogy…- néztem el oldalra.

- Valami gond van?- lépett közelebb, amitől eszembe jutott annak a nőnek a beszéde. Akár álmodtam, akár nem.

Hasonlóan kint rekedtünk a társadalomból… nem bízhatunk senkiben, nem lehetünk őszinték… Senkire nem számíthatunk igazán.

Igaz lenne? Végülis… ki tudja?

- Semmiség, csak azt akartam mondani, hogy… ha Byung Hun kérdezné, és nem emlékezne rá… akkor ne említsd neki, hogy itt volt. Kínos lenne!

- Tényleg ennyi?- nézett fürkészően, mire bólintottam magabiztosságot víve arcomra- Akkor… rendben van- majd az eszméletlen srác hóna alá nyúlt, és álló helyzetbe tornázta. Az, csak mint egy rongybaba, tehetetlen volt, és tudatlanul lépegetett barátja mellett.

- Jó éjt, Ji Min!- fordult még egy kicsit vissza Changjo, majd kint is voltak

Ruhástól dőltem be az ágyamba, és végig gondoltam a történteket, majd mielőtt végleg elragadott volna az álom, még átfutott a fejemen, hogy bárcsak Sun In még velem lenne. Vele mernék őszinte lenni…

*

Reggel csörgött a telefonom, az ébresztett fel. Fáradtan nyúltam érte, és csak pislogtam Byung Hun nevére.

Napokig nem vettem fel neki, de a tegnapi után, kissé új fényben láttam a dolgokat.

Félek, hogy megint eltűnsz…

- Tessék?- tartottam fülemhez a telefont egy ásítás után.

- Te… most… válaszolsz a hívásomra?- hangján tényleg hallatszott, hogy meglepődött.

- Ja, miért, nem úgy tűnik?- nyújtózkodtam egyet az ágyamban, majd felültem.

- Csak… szóval… eddig nem akartál beszélni…

- Lényegre törsz, vagy úgy akarsz csinálni, mint egy idióta, csak hogy megsajnáljalak? Tudom, hogy csak tetteted!- túrtam hajamba frusztráltan.

- Jól van na!- fújt ő is egyet, és hirtelen hangja kevésbé lett dadogós. Micsoda színész!- Tegnap ugye semmilyen körülmények között nem mentem el hozzád?

- Hozzám? Hozzám ugyan nem! Akkor már nem élnél!- köszörültem meg a torkom. Kis szünet következett, nem tudtam, mire fel.

- Hál’ istennek! Sokat ittam, és biztos, hogy őrültségeket csináltam így is… A lényeg, hogy sajnálom a dolgokat… tudod, a baleset előtt…

- Igen, én is. De felejtsük el. Oké?

- Ilyen könnyen túllépsz a dolgon?- a hangja megfeszült- Sok dolgot a fejedhez vágtam.

- Munkatársak vagyunk az isten szerelmére! Nem öri barik! Akkor próbálkoztunk a barátságunk újra felállításával, de úgy tűnt, ez kudarcba fulladt. Hagyjuk a francba!- keményítettem meg magamat- Szóval légy oly kedves elküldeni az első havi költségvetési terveket, mert egyeztetnem kell még pár dolgot! És ha van időd, menj le a sulihoz ellenőrizni, hogy a mesterek már véglegesen bekötötték-e az áramot, és az internetet.

- Ji Min... - kezdte volna, de végül csak sóhajtott egyet- Legyen így!- majd letette.

Igen, így kell lennie! Én is félek kicsit, hogy megint elveszíthetem őket! Pont ezért, még ha fáj is, itt kell maradnom… És úgy tennem, mintha már minden más lenne.

                                                                                

 Már csak annyi, hogy a szobatársam is ír egy koreai történetet, és gondoltam, mivel még elvisel engem elég régóta (egyem a lelkét, erre kevesen képesek) ezért kiteszem ide is, hátha érdekel valakit. :) Én nagyon szeretem, ahogy ír!

Utolsó karácsony:

http://utolsokaracsony.blogspot.hu/

A történet főszereplője egy végzős gimnazista koreai lány, aki valahol az Alpok hegyei között levő magániskolában tanul. A gimnázium teljesen hétköznapi, leszámítva, hogy el van rejtve a hegyekben és a gyerekek többségének szülei Európa- vagy világviszonylatban is fontos, de sokszor titkos munkát végeznek... Yoomi szülei csak diplomaták. De valamiért sosem viszik haza a lányukat a szünetekben, és odahaza Dél-Koreában sincs éppen hétköznapi életük. 

Ez is csak egy olyan téli szünetnek indult, mint a többi... de idén kicsúszott a biztos talaj a lába alól...