13. fejezet
Kényszerű szövetség
Suzy
szemszöge
Mérgesen rontottam ki az
irodából. Nem sejtettem, hogy Ji Min ezt teszi. Bíztam benne. Nem tudtam, mit
kéne tennem.
Miért is menekülök? Szeretem Min
Soot! De nem akarom, hogy lásson ilyennek! Ilyen… elesetnek! Olyannak, aki
segítségre szorul. Hisz mindig is erős nőként látott. Nem akartam, hogy… Azért
legyen velem, amiért ez történt. Őrültség volt, de féltem, hogy emiatt, ha nem
is mondja, már nem fog úgy szeretni. Ezért löktem el magamtól. Gyerekes volt?
Talán. Értelmetlen volt? Ki tudja. Boldogtalanná tettem vele mindenkit? Biztos…
Már kijutottam az épületből,
mikor utolért, és megragadta a karom. Erősen rántott vissza, hogy kénytelen
voltam ránézni.
- Suzy!- ahogy szembenéztem vele,
úgy kezdtem el remegni. Legszívesebben olyan szorosan szorítottam volna
magamhoz, ahogy erőmből kifért. Szeme levetült a hasamra, ami már domborodott.
Láttam rajta, hogy legszívesebben ordítana velem, amiért eltűntem. Amiért azt
hihette, hogy elvetettem a gyerekünket. Látszólag kereste a szavakat, hogyan vezesse
le a felgyülemlett feszültséget.
- Magyarázat?
Erre összefontam a karjaimat, és
kissé idegesen dülöngélni kezdtem a sarkamon. Közben szemem sarkából láttam Ji
Mint elrohanni valahová, de nem foglalkoztam most vele.
- Az istenit, Suzy! Hagyd abba!-
fogott meg két oldalt erősen a vállamnál, hogy megállítsa pótcselekvésemet.
Így csak álltunk ott, és
bámultunk egymásra. Túlságosan fájt Min Soo tekintete. Fájt, hogy csalódott
bennem, és hogy… hogy most úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit meg kell
szidni, mert messzire csatangolt. Így megtörtem.
- Sajnál…- azonban csak eddig
jutottam, mert egy rántással magához húzott, és arcát hajamba temette, miközben
nem szabadulhattam karjai közül. Belélegeztem tipikus illatát, ami annyira meg
tudott nyugtatni mindig, éreztem karjait, amihez mindig örömmel bújtam. Miért
is löktem el? Most így, hogy ismét a karjaiban voltam, olyan hülye ötletnek
tűnt. Túlságosan is önfejű vagyok…
- Mit hittél?- kérdezte halkan-
Hogy nem kellenétek együtt? Vagy hogy nem érsz annyit már? Hogy sajnálatból
lennék veled?
- Csak egyedül akartam lenni!-
mondtam a féligazságot. Hisz amit ő felsorolt, mind igaz volt.
- Azt hittem, elvetetted!-
eresztett el kissé, hogy teret hagyjon közöttünk, és kezét félve hasamra
futtatta. Eddig senkinek nem hagytam ezt, hisz taperolják a saját testük, de
Min Soo más volt. , Mindketten odabent voltunk- Féltem, hogy belebetegszel a
gondolatba… Hogy… mit teszel, vagy mi a helyes… Melletted akartam lenni,
bármilyen döntést is hozz. Támogatni akartalak, és fogni a kezed, te pedig
bolond módon elrohantál tőlem. Jobb lett bármi is?
- Már ott voltam az orvosnál, de…
megijedtem- ahogy eszembe jutott az a nap, remegés futott végig rajtam, és
hányingerem lett a rendelő gondolatára- Átfutott az agyamon, hogy mi van, ha ez
az egyetlen, ami tőled marad nekem…
Erre a kijelentésemre nézett rám
pár másodpercig, mintha emésztette volna. Látszólag nem sikerült így sem.
- Annyira ostoba vagy, ha ezt
hitted! Nyakadba vartál már túl rég… És el kell keserítselek, nem szeretlek
kevésbé, mert pár kilóval nehezebb vagy! Szeretlek, Suzy. Már mindkettőtöket!
Sosem volt ilyen egyenes. Sosem
vallott így szerelmet, így zavarba jöttem volna, de nem hagyott sok időt.
Derekamnál fogva húzott magához, és száját finoman, de ellentmondást nem tűrően
az enyémre nyomta. Hiányzott már az ölelése és a csókja, hogy kicsordult a
könnyem. Az édes csók után elhúzódott, és letörölte őket az arcomról, miközben
mintha kissé zavarba is lett volna. Biztos nem tudta hova tenni az apaságát.
Annyira nem is illett hozzá a dolog.
- Itt akarsz maradni?- kérdezte
halkan. Meglepett ez a kérdés. Arra számítottam, hogy azonnal magával akar majd
vinni, és kiszakít innen. Pedig nehezen hagytam volna itt Doo Rit. Bármennyire
is tiltakoztam a gyerek ellen, annyira hozzámnőtt.
- Elvállaltam egy munkát… Itt jó
helyen vagyok!
- Ameddig bírod, addig maradj
csak…- simított végig arcomon- A szüleid…?
- Semmiről nem tudnak! Ki is
tagadnának!- lett hirtelen nehezebb a vállam és nekidöntöttem a hátamat a
kastély falának.
- Gyere hozzám feleségül!
- Ha most csak azért kérsz meg,
mert…- igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy éppen most kérték meg a kezemet.
- Nem. Azért kérlek meg, mert te
vagy az a nő, akivel élni akarok! Ismersz, tudod, hogy azt teszem, amit
gondolok. Szóval! Hozzám jössz?
Hevessége kis mosoly húzott a
számra.
- Mikor?- talán nem ez lett volna
a megfelelő válasz, hanem egy igen,
de legalább annyira boldog lett tőle. Annyira más volt ez a filmes
lánykérésektől. akkor túlcsordulóan romantikus lett volna, felkapott volna, és
agyoncsókolt volna. Most csak olyan szorosan magához ölelt, ahogy tudott, és
nem szorította össze Min Soo juniort. Már ha fiúnak készült… Túlságosan is mély
volt a mi kapcsolatunk az ilyen romantikus dolgokhoz. Nem voltunk olyan
karakterek egyikünk sem. Ha esküvőre kerül a sor, azt is tudtam, hogy maximum
pár embert hívunk meg, és semmi felhajtást nem csapunk. Más dolgok többet értek
nekünk. Majd a fülemhez hajolt, és édes mély hangján belesúgta a választ a Mikor? kérdésemre.
- Amíg még beleférsz álmaid
menyasszonyi ruhájába!
Erre nevetve vállon csaptam, de ő
csak lefogta a kezem, és tűnődően nézte az arcom. mintha hiányzott volna neki.
És tudtam, hogy így is volt.
- Mondja ezt az, aki gyűrű nélkül
kér kezet…- húztam fel az orrom, de csak megfogta a kezem, és kényszerített,
hogy a szemébe nézzek..
- Bepótoljuk… Minden bepótolunk!
Abban a pillanatban minden
tökéletesnek látszott, az összes probléma ellenére is. Úgy tűnt, hogy minden
rendbe jöhet! Hogy boldogak lehetünk.
Ji
Min szemszöge
Igazából Zico kérdése eléggé átverés
volt. Mert már a kastély előtt várt. Szinte szó nélkül rohantam ki az irodából,
ki az épületből, épphogy csak szemem sarkából láttam, hogy Suzy magán
keresztülfont kézzel áll elég elutasítóan Sapó előtt, de már fel is téptem az
ismerős jármű ajtaját.
- Mi ez az egész?- néztem Zicora,
akit meglephetett hevességem.
- Gyors voltál!- mosolygott, de
láttam, hogy kisebb baja is nagyobb most a tempómnál.
- A lényeget!- szóltam rá
hangosan.
- Figyelj… útközben elmondom!-
majd éles kanyarral, a megszokott őrült tempójában kifordult a kastélykapun.
Valahogy úgy éreztem, hogy most a kapu elhagyásának komolyabb súlya van.
- Zico, a legutóbb még csak a
közelébe se mehettem Soo Aenek! Most meg egy hét múlva hirtelen beszélnem kell
vele?- piszkáltam pótcselekvésként a körmömet.
- Meghalt valaki!
- Tessék?
- Meghalt valaki… És Soo Ae egyik
embere állhat mögötte.
- Ki… ki halt meg?- egyre
zavarosabb volt.
- Az egyik őr a bázisról. Két
nappal azután, hogy ott voltál. Otthon, nem a bázison.
- Hogy tudna egy cellán keresztül
irányítani? Kikkel beszélt?
- Cica, ő nem egy cellában van,
aminek rácsos az ajtaja. Ő egy ablaktalan betonkalitkába, aminek az ajtaja
törhetetlen szinte, és egy rés van csak benne az étel beadására. Onnan egy
lépést sem tehet ki. Egyetlen egy ember az, aki az ételt viszi neki, de
megfigyelés alatt van mindig. Ahogy kommunikálni lehet vele, az egy képernyő, amivel
napi 24 órában megfigyelik. Még a dolgát sem végezheti el úgy, hogy le tudnánk
róla!- egyre szorosabban fogta a kormányt, kifehéredtek a bütykei.
- Humánus…- morogtam.
- Ji Min. Egy szökött,
észak-koreai kémnőről van szó, aki már több tucat embert megölt kegyetlenül…
- Szökött?- ragadtam le az első
információnál. Eddig erről nem volt szó. Honnan szökött?
- Felejtsd el!- rázta a fejét
kicsit zavarban.
- Valamit elhallgatsz előttem!
- Nézd, megmutattam egész
Soyangot. Hadd legyenek már apró titkok. A te érdekedben. Időben mindent
megtudsz.
- Értettem! De mi közöm van nekem
Soo Aehez?
- Azt mondta, neked beszél. Hogy
Yoon Sun Ahnak mindent elmond. Beültettünk más lányokat is a titkosszolgálatból
a kamera elé, de tudta, hogy nem ők azok. Egyre mérgesebb lett. Erre fel itt ez
a haláleset…
- A lebukás veszélyével játszok
ezek szerint. Hogy mindenki megtudja, hogy ki vagyok valójában…
- Nem, édesem. Te már előtte rég
lebuktál. Nagyon jól tudja ki vagy te. De senki nem tudja, hogy miért. Nem kell
félned a beszélgetéstől. Ott leszek! Végig kísérlek kamerával. Ha gáz lenne,
nem kell tovább csinálnod.
- Akkor ha summázzuk… rajtam
keresztül akartok még többet megtudni Soo Aeről.
- Így van!
- Csodás… Imádom a csali
szerepet.
Megcsörrent a telefonom, és a
kijelzőre néztem.
- Igen, Byung Hun?- nyeltem egy
nagyot. Hisz csak úgy elrohantam, magyarázat nélkül. Na nem mintha nem az ő
hibájából lennék fasírtba Suzy-ékkal.
- Van okom feltételezni, hogy
most elszambáztál kinyírni magad?
- Zico biztosított, hogy ilyen
nem történik!
- Hova mész? Esetlen megint…?- a
hangja gyanakvó volt.
- Soyangba, de nem lesz semmi
baj!
- Hallottam már ezt a mondatot
párszor. Ne beszélj vele, hallod? Veszélyes- nem lepett meg, hogy egyből
levágta a szitut, hogy Soo Aehez készülök. Elvégre ő Ailee-ék miatt mindig
képben volt. Mindig előttem járt pár lépéssel.
- Figyelnek rám.
- Hitted már ezt korábban is-
mintha egyre ingerültebb lett volna. És aggodalmas.
- Valamiért én kellek neki. Nem
egy hamis személyazonosság, hanem én! Köze van az igazi énemhez, és megőrjít a
tudat, mi a kapcsolat! A végére járok ennek, neked akár tetszik, akár nem!-
majd letettem a telefont, egy icipici kis lelkiismeret furdalással.
Pár percig bámultam ki az
ablakon, mert úgy tűnt, Zico sem tervez cseverészni, de ekkor feltűnt egy kép,
ami kilógott a kesztyűtartóból. Gyengéden kihúztam, és meglepetten néztem egy,
vagy három évvel ezelőtti mosolygós Zicora, és egy középkorú nőre. Nagyon
hasonlítottak.
- Az anyukád?- kérdeztem.
- Azt meg hogy…- lepődött meg a
kezemben lévő képen, de végül sóhajtott- Igen.
- Te és Ailee nem vagytok
édestestvérek, ugye? Nem ugyanaz a vezetéknevetek sem.
- Nem, fél tesók vagyunk. Apánk
túlságosan szereti cserélgetni a nőket, de szerencsére csak két nőt ejtett
teherbe, így nem kell a mai napig több felé pénzelni… Mindkettőt otthagyta,
minket meg megtartott… úgy ahogy- kicsit erősek voltak a szavai, de Zico
szájából halál lazának tűnt- Nem vagyunk az államkincstár legbecsesebb
gyémántjai, de befogtak a maguk melójába…
- Anyukád kedves nőnek tűnik-
néztem elgondolkozva.
- Igen. Tényleg az!- majd az út
további részében nem szóltunk egy szót sem. Valahogy leesett, hogy most egy
észak-koreai gyilkossal tervezek dűlőre jutni. Te jó ég!
*
- Titokban kell bemenned oda!-
hasonlóan komoly biztonsági ellenőrzésen jutottunk keresztül, mint a legutóbb,
mikor végre leállt Zico a parkolóban. És gondterhelt arccal rám nézett.
- Titokban…- próbáltam emészteni
ezt, de végül csak kérdőn tekintettem rá.
- Tudod, Soo Ae Sun Ah-val akar
találkozni. És a mi köreinkben nagyon kevesen vannak, akik tudják, hogy te vagy
Sun Ah. Ha rájönnének, az neked nem biztos, hogy kedvező lenne. Így, bár, a
bázison a börtön részlegben sokan tudják, hogy Soo Ae egy Yoon Sun Ah nevű
lánnyal akar beszélni, ők úgy gondolják, hogy Soo Ae valószínűleg megőrült, és
nem képes feldolgozni, hogy az általa keresett személy már nem él! Legyünk most
óvatosak! A te személyazonosságod érdekében. Semmi nem sülhet el rosszul, ezért
mertem ezt bevállalni. Későbbiekben is elég tisztázni, ha már van eredmény.
- Értem. Hát, te vagy a főnök, én
nem szívesen kötöm senki orrára, hogy mit keresek itt… Hisz én magam sem tudom!
- Jöjjünk rá!- majd kilökte a
kocsi ajtaját, én meg követtem a példáját. Ezúttal kissé feszültebben léptem be
a főépületbe, majd azon keresztül átvágva, egy olyan építményhez indultunk,
amit azelőtt kihagytunk a látogatásból. A falak valahogy sivárabbnak tűntek, a
bizonyos ajtók előtt álló fegyveres őrök pedig marconábbnak. Kaptam én is egy
beléptető kártyát az elején, mert anélkül nem jutottam volna át bizonyos
ajtókon, de így is szorosan Zico oldalához tapadtam. Hasítani lehetett a
levegőt, mintha magába Észak-Koreába sétáltam volna át. Egyre gyorsabban vert a
szívem, és a rosszullét kerülgetett. Beszálltunk egy liftbe, ahol megnyomta a
mínusz 2. emeletet
- Ott vannak a foglyok?-
kérdeztem halkan.
- A legveszélyesebbek!- felelt-
Ne kóricálj el, cica!
- Jó hogy figyelmeztetsz, amúgy
kedvem lett volna felfedezőútra menni!- suttogtam, de az irónia a hangomban
ezúttal nem tűnt olyan magabiztosnak.
Ahogy megérkeztünk, megcsapott a
hideg. Ott sokkal hidegebb volt. A folyosón lévő ajtók nagyon vastagnak tűntek,
de nem gondoltam, hogy itt vannak a foglyok. Pont azért, mert Zico behúzott az
egyik terembe, ami nem volt nagyobb 6 négyzetméternél, és egy széken kívül, ami
egy monitorra nézett, semmi nem volt a szobában.
- Innen kommunikálunk az
elvtársnővel. A monitoron van egy kamera, így ebben az esetben ő is látni fog
téged. Ő igazából nem is ezen a folyosón van, nem kell aggódnod, hogy csak egy
fal választ el. Én a szomszéd teremben leszek, és kamerán keresztül mindent
figyelek. Bármi gond adódna, elintézzük azonnal. Ne félj!
- Kérdeznem kell tőle valamit?
- Ha kiderül, hogy mi célja
veled, már előrébb vagyunk. Felkészültél?
- Lehet erre felkészülni?- vontam
vállat, majd leültem a székbe, és megragadtam a karfát, miközben Zico
megveregette a vállam, majd kisétált a szobából. A zár amúgy szintén valamilyen
rendszerre lehetett rákapcsolódva, mert egész komoly kód után lehetett csak
belépni. Idebentről meg nem is tudtam, hogyan nyithatnám ki.
Pár másodpercen belül bekapcsolódott
a monitor, és végre megláttam a nőt. Arca viszonylag bájos volt, bár volt rajta
bár zúzódás, a szemei beesettek voltak. Ki tudja, mennyit aludt. Zico nem
számolt be semmilyen vallatásról, de nem is reméltem, hogy ennyire piszkos
ügyekben érintett lennék. Hosszabb, amúgy barna haja egy tákolt copfba volt
fogva, biztos nem sokat mosta itt a börtönben. De tekintete és szájtartása, meg
úgy az egész arisztokratikus arckifejezése magabiztosságról árulkodott. Ijesztő
volt.
De nem ijedtem meg tőle.
Ahogy ott ült velem szemben ez a
nő, furcsa érzés lett rajtam úrrá. Mintha... mintha nem hittem volna el, hogy
képes volt mindarra, amit mondtak. Hogy annyi ember meghalt miatta. Annyi
embert megölt. Teljesen semleges arcára hirtelen mosoly ült ki, sejtettem, hogy
neki is bekapcsolták a kamerát, amin láthatott, mert elégedetten bólintott.
Igen, tényleg én kellettem neki.
De miért?
Nem szólalt meg, csak nézett.
Kezdett az egész egy kicsit kínossá válni, hiszen két kis szobában ültünk,
egyedül, és talán arra vártunk, hogy a másik megszólaljon. Vagyis én erre
vártam. Hogy ő mire…? Nem próbálom megérteni egy észak-koreai zseni kémnő
agyát, mert ha sikerülne, az lehet, hogy ijesztőbb lenne, mint hogy nem értem…
Igen, nem sajnáltam tőle a zseni jelzőt. Hisz ha igaz, amit róla mondanak,
hogyan jár túl mindenki agyán, akkor… akkor valóban páratlan. Mégis itt ül, egy
börtönben, már majdhogynem elégedetten. Miért? Kezdem azt hinni, hogy direkt
van itt, hogy valamit véghezvigyen. De én ehhez miért kellek?
Már nem tudtam hány perc telt el
feszült csendben, ő csak mosolygott a kissé hátborzongató módján, mintha tudna
valamit, amit én nem, majd hirtelen felemelte a kezét széttárva az ujjait. Mi a
franc? Majd hirtelen behajlította a hüvelykujját. Egy másodperccel később
megint kinyújtotta, de lecsukta a kis és gyűrűsét.
Visszaszámlál...
Visszaszámlál, de mire? Lassan
már csak kettőt mutatott, majd egyet. Kezdtem megijedni, hogy mit akar. Ki akar
nyírni? A szék karfáját megragadtam, hátha onnan jönne a menekülési útvonal
szükség esetén.
De mikor már egy ujja sem maradt
fent, semmi nem történt, azon kívül, hogy felnevetett. Kissé érces hangja volt.
Megőrült? Miért nevet?
- Helyezd magad kényelembe, már
nem figyelnek a kamerák…- hangja nem volt ismeretlen. Biztos, hogy hallottam
már valahol. Kellemes tónus volt. De egyszerűen nem jöttem rá. Pedig esélyem
nem volt eddig látni Soo Aet. Ugye?
- Tessék?- hangom kissé
megremegett, bár magabiztosnak akartam tűnni.
- Ne félj tőlem!- biccentette
félre a fejét.
- Van okom nyugodtnak lenni? Hogy
érti, hogy nincsenek kamerák?- néztem a szoba sarkába, ahol tudtam, hogy
Ziconak figyelnie kell.
- Feszélyez, hogy néznek, így
kicsit megbénítottam a rendszert. Tulajdonképpen a miénken kívül, az egész
épületben hatástalanítva vannak a kép és hangrögzítők… Nem tudom, hogy mennyi
idő, míg helyrehozzák, így felesleges fecsegésre nincs idő. Az ajtó is
központi, így hiába verik úgy 10 másodpercen belül, ne fogják tudni kinyitni.
Higgyek neki?
Nem volt kérdés, hittem, ez a nő
megoldja. Minden megold, mindent elér, amit akar. Ezért a legjobb.
- Mit akar tőlem?- néztem a
képernyőn keresztül a szemébe. Hiába nem velem szemben ült, szinte éreztem az
auráját.
- Ugyan, Sun Ah… azt tudhatod,
hogy nem akarlak megölni- az ajtómon akkor tényleg dörömbölést hallottam, és
Zico hangját. Legszívesebben odarohantam volna, de hajtott valami előre. Az
ismeretlen felé. Soo Ae felé.
- Honnan tudja, hogy ki vagyok?-
néztem így vissza rá már kissé keményebben, nem törődve az egyre erősödő
dörömböléssel. Na ezért még kapni fogok. Nem is kicsit.
- Foglalkozási ártalom- vont
vállat, játszott szerénységgel.
- Miért kellek magának?
- Meg akarnak ölni téged.
- Hogy mi?- döbbentem le. Nem ilyen
válaszra számítottam- Kik? És… Mi ez az egész?
- Nem vagy biztonságban. Segítenünk
kell egymásnak. Én meg tudlak védeni. Te meg nekem segítesz megtalálni valakit.
- Nem hinném, hogy bármiben a
segítségemre szorulna. Maga profi bármiben. Főleg megtalálásban…
- Még nem érted… óriási hatalmad
lehetne, ha használnád az agyadat. Ha használnád a nevedet. Sok embert tehetnél
még tönkre, akik bűnösek.
- Nem kell a hatalom!- ráztam a
fejem, és közben igyekeztem értelmezni mindent, amit mond.
- Most ne add elő a galamblelkűt,
pontosan tudom, hogy milyen vagy. Mi túlságosan hasonlítunk. És te nem veted
meg a hatalmat.
Hasonlítunk… hirtelen beugrott. Nem
hallhattam ezt a hangot máshol, mint…
- A kórházban… Maga volt?- ahogy
eszembe jutott az autóbaleset utáni kórházi élmény, szinte leesett az állam. Az
nem lehet…- Meglátogatott? Utána nem sokkal kapták el…- a felismerés fájdalmas
volt. Az a hang, amit én az anyáméhoz is hasonlítottam, nem volt más, mint egy
észak-koreai gyilkos hangja.
- Tudtam én, hogy okos vagy-
elégedetten dőlt hátra.
- Hagyott nekem egy hógömböt… és
a megérkezésem napján egy törött lábú balerinát!- hirtelen a hajamba túrtam,
mert nem tudtam kezelni a dolgot. A kintről jövő dörömbölés is egyre
idegesítőbbnek tűnt. Hagyják már abba, így nem tudok koncentrálni. Pedig ott
volt valami szál, de nem értem el.
- Örülök, hogy kint van az
irodádban.
- Ezt meg honnan tudja?- kaptam
fel a fejem.
- Vannak embereim. Itt-ott. De
nem csak nekem. Azoknak is, akik hosszú kínzások között akarnak kinyírni. A
helyedben senkiben nem bíznék. Innen sem tiszta mindenki. Ha a világ megtudja,
hogy életben vagy, nem lesz egyszerű az életed. Az iskolában meg pláne. Olyan
emberek vesznek körül, akiknek olyan múltjuk van, amit nem is sejtesz. Az
ártatlan pofikák a legijesztőbbek.
- Nincs köze az életemhez. Nem
tudom, miért választott ki engem, mint egy vesszőparipát, de most már ideje,
hogy véget vessünk neki, mert én semmiképp nem segítek egy gyilkost… Magán
kívül mégis, ki tudna rólam, akitől félnem kéne?- már fel is álltam, hogy az
ajtóhoz menjek, de rideg hangja megállított.
- Abban az esetben sem vagy
hajlandó átgondolni, ha tudok egyet s mást a nővéredről?- ez a kérdés nagyon
meglepett, de hamar rendeztem a vonásaimat. Azt már nem!
- A nővérem meghalt. Ne merje a
szájára venni Sun Int- fordultam felé felszegett állal.
- Biztos vagy te ebben?-
szemöldöke felszaladt- Te is életben vagy…
Csak bámultam rá, és a rezzenéstelen
szemére. Bizonyára az évek alatt kitanulta, hogy hogyan ne látszódjon, hogy
kamuzik, de nem tudtam megállapítani ezúttal. Úgy mosolygott, mintha tudna
valamit, amit én nem.
Ne legyél bolond, Sun Ah! Az
ikertestvéred meghalt. Meghalt, még egy észak-koreai kémnő szavára sem jön
vissza.
De mire újra a kamerára néztem
már csak az önelégült arcát láttam.
- Gondolkodj el a dolgon.
Hamarosan újra találkozunk, de most… mindkettőnknek felfordul egy kicsit az
élete. Sok sikert!- majd intett egyet a kamerába, ami egy fél másodperccel
később ki is kapcsolt. Hogy mi? Hogyan volt képes…? Ismét eljutott a fülemig a
dörömbölés, majd nem sokkal később be is rontott valaki. Hangja alapján Zicora
ismertem, de én csak döbbenten bámultam a fekete képernyőre. Mi volt ez az
egész?
- Ji Min! Minden rendben?- rázott
meg a fiú egy kissé rémülten, majd az üres képet látva összevonta a szemöldökét-
Mondott valamit?
Hirtelen eszembe jutott, mint
tanácsolt Soo Ae.
A
helyedben senkiben nem bíznék. Innen sem tiszta mindenki.
De ennyire ne bízhatnék senkiben?
- Ji Min, mondott valamit Soo Ae?
Pislogtam párat magam elé, majd…
eldöntöttem.
- Semmit nem mondott… az
égvilágon semmit!- néztem fel végül rá, majd igyekezve leplezni remegő lábaimat
megállítani- Feleslegesnek érzem, hogy eljöttem. Soo Ae csak rá akart ijeszteni
mindenkire, és lefogadom, hogy…
Ekkor azonban a hangomat
félbeszakította egy fülsértő sziréna. Számat elnyitva néztem körül, míg Zico
egy nagyon igénytelent káromkodott, majd megragadta a karomat, és előkapva a
fegyverét húzott ki a folyosóra. Mindenfele rohangáló gépfegyveres
egyenruhásokat láttam, akik egymásnak üvöltöztek. Harmadik világháború? Körmöm
már a tenyerembe állt az idegtől.
Egyikük megállt Zico előtt, és
szalutált egy gyorsat.
- A 7-es rab eltűnt a cellájából,
uram. Erősítést kérünk!
Kérdeznem sem kellett, hogy ki
egész pontosan a 7-es rab, tudtam, hogy Soo Ae szökött meg. Hát az egész
elterelés lett volna? Az, hogy engem idehívott?
Nem szólaltam meg, mert Zicon már
így is látszott, hogy kivannak az idegei, nem akartam ostoba kérdezősködéssel
tovább rontani a helyzetet. Hogy mi a teendő? Mit akarnak csinálni? Hogyan
menekülhetett ki egy ilyen jól elzárt cellából?
Behúzott egy kisebb irodába a
szinten, és egy asztalfiókból előhúzott egy fegyvert, majd a kezembe nyomta.
- Maradj itt, és vigyázz magadra…
- De hát…- kezdtem volna
reklamálni, de már be is csapta maga mögött az ajtót. Még a zárat is hallottam
kattanni. Már rohantam is volna utána, ha nem tudom, hogy lehet csak nagyobb
felfordulást csináltam volna.
Ajkamat rágva huppantam le egy
forgós karosszékbe, ujjaimat a fegyverre kulcsolva. Majd ránéztem az asztalra.
Egyértelműen Zicoé volt, a
képekből kiderült. Na meg a felhasználóneve is ki volt írva a világító
képernyőre, ami a belépés lehetőségét hirdette.
Eljátszottam a gondolattal, hogy
megpróbálom megfejteni a jelszavát, de végül letettem róla. Még hazaáruló is
lehetnék, vagy mi. Előrehajoltam, és igyekeztem teljesen kiüríteni a fejemet,
és nem gondolni semmit Soo Aeről, sem arról, amit Sun Inról mondott. Méregként
itta bele magát a bőröm alá, és nem tudtam kivakarni onnan. Ahogy lefele
bámultam, megláttam egy mappát a földön, ami a nagy kapkodásban kerülhetett
odalentre. Hogy elfoglaljam maga, érte nyúltam, de mikor megláttam rajta a
hetes számot, azonnal felszaladt a szemöldököm, és akaratlanul is fellapoztam.
Nem tévedtem. Soo Ae mappája volt. Az első lapok a cellájában készült képek
voltak, tipikus börtönfotók.
Majd jött az akta, ami
felsorolta, hány dél-koreai ember meggyilkolásának vádjával, és mennyi állami
titok kiszivárogtatásával vádolják. Elkerekedett a szemem a számoktól, és volt
pár kép is a gyilkosságokról, amiktől teljesen felfordult a gyomrom. Én nem
kívánnék senkinek olyan véres halált. Sem olyan extrémeket. Mégis, miközben
velem beszélt, annyira… más volt. Nem kockáztattam volna meg a kedves hang
jelzőt, de közelített. Kissé szédelegve lapoztam tovább és tovább, egyre jobban
elborzadva a olvasottaktól, már azon voltam, hogy egy életre traumába esve
vágom földhöz, mikor az utolsó oldal lapján lévő képet megláttam. Mert ismertem
már azt a képet. Alig egy fél éve azzal volt tele az összes újság.
A metrószerencsétlenség. Ami
felrobbant a végállomás előtt, sokan meghaltak, és a metró közelében lévő házak
is maguk alá temettek embereket. Nagyon nagy robbanás volt. Akkor műszaki
hibának titulálták, most azonban… nem annak tűnt.
De Soo Ae… Soo Ae miért tette
volna? Mi értelme lett volna neki felrobbantani, egy egész szerelv…
- Kim Yoon Shik…- motyogtam magam
elé, ahogy az ujjaim közé került az ország Nobel-díjas írójának a képe. Igen,
Kim Yoon Shik megírta az Északi vagyok
című könyvet, és hihetetlen nagy sikere lett, miután északról átszökött. Ő is
meghalt a metrószerencsétlenségkor… A háza a metró közelében volt, ami maga alá
temette.
Előfordulhat, hogy aznap ő volt a
célpont? Hogy Soo Ae nem is a metrót akarta, csak hogy a metró felrobbantsa a
disszidenst? Hisz északról szökött.
Ennek az egésznek semmi értelme
nem volt. Kifotóztam volna pár oldalt a jelentésből, de tudtam, hogy
valószínűleg ezzel engem is vádolhatnának, sőt, korábban is tartottak kifelé
telefonellenőrzést, hogy ki mit visz ki innen, így nem mertem kockáztatni.
Ezért inkább újra rápillantottam az első oldalra, és tüzetesebben megnéztem.
Eddig nem tűnt fel, de volt rajta
egy szó, ami megint kiszúrta a szemem.
- Szökött…- olvastam fel
félhangosan magamnak. Ez azt jelentené, hogy Észak-Koreából szökött? Hogy
ezúttal nem a rendszer küldte, mint korábban olyan sokszor…? De akkor miért?
Keres
valakit…- jutott
eszembe.
Azonban mielőtt még tovább
olvashattam volna, kilincs nyitódását hallottam, így gyorsan visszadobtam a
földre, majdnem eredeti helyzetébe a dossziét, és ujjaimat a fegyvermarkolatára
kulcsoltam.
De szerencsére csak Zico jött be.
Fellélegeztem. Megviselt az egyedüllét.
- Meglett?- kérdeztem félszegen,
de elég volt feldúlt arcára nézni, hogy tudjam a nemleges választ.
- El kell tűnnöd innen! Szörnyen
nagy gondban leszel így is!
- Tessék?- csodálkoztam.
- Még egyszer kérdezem, nem
mondott neked Soo Ae semmit?- nézett mélyen a szemembe.
- Nem!- tagadtam tovább, bár
valamiért egyben végzetes hibának is éreztem.
- Nem fognak neked hinni, ha
megtudják. Figyelj, ha rájönnek, hogy valakivel beszélt ma, aki nem ide
tartozik, majd hirtelen valaki meghackelte a kamera és biztonsági rendszert,
amit itt sejtheted, hogy mekkora agyak gyártanak le, akkor az az ember, aki
csak úgy besétál ide társalogni, nagyon gyanús lesz. Főleg, hogy a rab rögtön
utána elszivárgott. Egy idő után kiderülne, hogy te vagy az, akinek a nevét
folyton hajtogatja. Így is, a legfelsőbb titkosszolgálati körök elől nem lehet
lesz majd eltitkolni. Cica, azt hiszem valamennyire rád fognak szállni. Ha meg
nem vagy óvatos, be is sároznak. De most kijuttatlak, így is óriási a
fejetlenség. Már egy csomó járőrt kiküldtek, végigfésülik az összes épületet,
egyszerűen… meg kell lennie.
Hirtelen, ahogy elsorolta a
dolgokat, rájöttem, hogy tényleg nagy szarba keverhetett most ezzel a húzásával
Soo Ae. Vagy ez lett volna a szándéka? Túlságosan is sok a lehetőség arra,
amiért tehette ezt az egészet, de indoka nincs nagyon egynek sem megfejtve.
Bizonytalanul letettem a fegyvert
az asztalra, és kiléptem az asztal mögül.
- Te nem kerülsz ezzel bajba?
- Kedves az aggodalmad, de
ígéretet tettem neked, hogy nem lesz baj…
- Nekem tényleg nincs közöm ehhez
az egészhez!- mondtam, miközben öklömet szorosan szorítottam.
- Remélem is. Vagy nagyon rosszul
ítéltelek volna meg. Na gyere!- ragadta meg a kezem, majd a folyosóra húzott.
Ott még mindig nagy volt a fejetlenség, ezért azonnal a vészkijárat lépcsője
felé húzott, nem a liftbe. Nem mondom, még oda is külön biztonsági jelszó volt,
nehogy rabok arra akarjanak menekülni.
Sietve tettük meg a maradék
lépcsőt, majd végig siettünk a folyosón, ki a fogda épületéből. Bevallom, a
rohangáló gépfegyveresek gondolata cseppet sem nyugtatott meg. Felidézte az
emléket, mikor négy ével ezelőtt bezártak minket a kastélyba. Sok fegyver…
Ellenünk. Valamiért, hiába fogta a kezemet Zico, úgy éreztem, hogy akármelyik
percben ellenem fordíthatják. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Valami kezdődő
pánikroham lehetett.
De már csak pár méter volt Zico
kocsijáig. Valahonnan irtóerős zúgást hallottam, és erős volt a szél is.
Már csak egy méter…
- Ji Ho!- állította meg valaki egy
kiáltással a kísérőmet. Felé kaptam a fejét, és egy mély hangú, nagyobb darab
katonai egyenruhás fickót láttam, éppen a helikopterből szállhatott ki, ami
mögötte szállt fel ismét. Innen jött akkor a hang, és a szél.
- Parancsnok!- döntötte meg egy
kissé a fejét Zico.
- Ki a hölgy? Nem idevaló, az
egészen biztos!- nézett rám ferde szemekkel. Nem volt szimpatikus. Nagyon nem.
Ahogy elnéztem, ez kölcsönös. Azonnal gyanússá váltam a szemében.
- Nem, ma különleges vendégként
volt itt. Kiviszem, mielőtt gond történne!
- A nevét esetleg…?- még mindig
bizalmatlanul nézett rám. De hát ez volt a dolga.
- Yoo Ji Min!- válaszoltam kissé
elhalóan.
- Yoo Ji Min…?- majd mintha egy
pillanatra elképedt volna, és még érdeklődve pillantott végig rajtam. A szeme
vádló volt, de arcát kordában tartotta- Négy éve volt egy ügyem egy felrobbant
iskolával. És egy hasonló névvel. Vigyázzon rá, Ji Ho!- majd hátat fordított,
és besétált az épületbe.
- Végem!- sóhajtottam, ahogy Ji
Ho berángatott a kocsiba, és ő is bepattant. Tudtam, hogy a férfi sejt valamit,
és ha így van, akkor tényleg nem lesz nyugtom mostanában.
- Közel jársz az igazsághoz!-
majd a kijárathoz indultunk. Ott ismét megállítottak, és olyan szigorú
ellenőrzést végeztek rajtunk, hogy még jó, hogy a cipőnket nem vetették, le,
hogy mit viszünk ki. Előírás volt. Eltűnt a legjobban őrzött rab, és egyszerűen
senki nem tudta, hogy. Hogy a területen van, vagy megszökött? Segíti valaki?
Áruló van közöttük? Ki iktatta ki a rendszert?
Legalább negyed órás biztonsági
ellenőrzést tartottak, mire kiengedtek.
- Felhívtam valakit még a
bázison, aki érted jön egy közeli városba… Nekem vissza kell menni, de majd
mindenképp kapcsolatba lépek veled, hogy mi történt…- mondta végül a mellettem
ülő.
- Mi a legrosszabb, ami
történhet?
- Bíróság elé állítanak
mindkettőnket!- nem is próbált szépíteni a dolgon. Látszott, hogy ki van bukva.
- Mit tehetünk?
- Megfelelő emberekben bízunk, és
megfelelő embereknek tárjuk fel az igazat!- túlságosan is egyértelmű volt az
utalása. Mintha tudta volna, hogy nem igazat mondtam neki Soo Aevel
kapcsolatban, de nem firtatta.
- Bízol bennem?- kérdeztem
halkan.
- Igyekezz, hogy ne bánjam meg!-
majd jobban beletaposott a gázba.
Végül a feszült kocsiút fél óra
múlva ért véget. Egy benzinkúton, aminek parkolójába egyszerűen befarolt a
srác. Egy ismerős kocsi állt két parkolóhellyel arrébb, és egy ismerős alak
támaszkodott a kocsinak. Zico intett neki egyet, mire az felénk fordult.
Éreztem már szívem mélyén, hogy neki kell itt lennie.
- Benne megbízol?- néztem a volán
mögött ülőre.
- Neki te vagy az egyik
legfontosabb, sosem ártana neked!- morogta.
- Ezt honnan veszed?- nem
értettem vele egyet.
- Látszik! Most pedig menj vele.
És vigyázz magadra. Bármilyen ügyed is van, most már körültekintően járj el, cica!
- Köszönöm, te is vigyázz magadra!-
majd kilöktem a kocsi ajtaját, és átsétáltam Byung Hunhoz, míg mögülem
kifordult a terepjáróval Zico.
- Imádnám azt mondani, hogy én
megmondtam!- nézett rám áthatóan a szőke, mire megfeszült az állam.
- Tudom, hogy imádsz értem jönni
is, és kihúzni a bajból, nem akartalak megfosztani ettől!
Egy apró vigyorra húzódott az
ajka, ami azonnal el is halt, majd fejével intett, hogy szálljak be a
kocsijába, és azonnal ki is fordult a benzinkútról.
- Mit akart?- kérdezte két perc
csönd után.
- Ki?
- Soo Ae. Mire kellettél neki?
- Elterelésre valószínűleg.
Megszökött…
- Mondta Zico a telefonba. Neked
mit mondott?
- Ezt már nem regélte el?
- De, ahogy azt is, hogy milyen
elszántan hazudsz neki.
- Én…
- Helyes, ne bízz senkiben… túl
jó úton haladsz, hogy egy nap te is egy érzelemmentes magánügynök legyél…-
mintha kissé felnevetett volna- Sok volt a film, Jimmy, nem fog menni egyedül.
Nem vagy James Bond!
Eszembe jutott, amit Zico mondott. Neki te vagy az egyik legfontosabb, sosem
ártana neked!
Éppen a város főútján haladtunk,
mikor megfogtam a karját.
- Állj meg!
Nem kérdezett semmit, csak
lefordult egy kisebb utcán, ami elég kihaltnak tűnt, és leállította a kocsit.
Kicsit gettós hangulat volt, de nem érdekelt.
- Kiállsz mellettem bármi is
történik?- kérdeztem előre bámulva. Éreztem, ahogy rám kapja a fejét.
- Ez egy beugratós kérdés?
- Nem, Byung Hun. Elég volt a
gyerekeskedésből. Felnőttünk. Tudnom kell, ha most elmondok mindent, akkor
segítesz-e, vagy…
- Már megmondtam, nem? Megoldjuk!
Tartozom neked! Ha másért nem is, az ígéretemet betartom. De amúgy is tudod,
hogy bármennyire is igyekszem, nem tudom semmissé tenni az egykori
kapcsolatainkat. Barátok voltunk.
Erre kissé ajkamba haraptam, majd
lehunytam a szemem.
- Aki feltúrta a szobám, nem én
voltam! Vagyis nem emlékszek ilyenre. Viszont a videofelvételen nincs rajta
senki, aki bemenne a szobámba. Kételyeim vannak, hogy megőrültem-e… És emlékszel
a balesetünkre? Nem hinném, hogy baleset volt. Valaki szándékosan jött nekünk a
kocsijával. Egyik este a kórházban meglátogatott egy nő, és hagyott nekem egy
hógömböt. Most kiderült, hogy Soo Ae volt. Visszatérésem első napján, miután
Yong Gukkal is először találkoztam, valaki hagyott nekem egy üzenetet. Szintén
egy törött lábú balerinával. Már akkor tudott rólam. Nem Yoo Ji Minről, hanem
Sun Ahról. Nem tudom, miért én kellek neki. Azt mondta, hogy veszélyben vagyok,
és kölcsönös segítséget ajánlott, mert keres valakit. Nem magyarázta el, milyen
veszély, csak hogy meg akarnak ölni. És ne bízzak senkiben, mert mindenhol
vannak emberei neki is, és annak is, aki végezni akar velem. Konkrétan
tisztában volt vele, hogy a gömbje az asztalomon van! Majd… mikor mindent
visszautasítottam, mondott még valamit… ami… ami nem hagy nyugodni! Közölte,
hogy tud valamit a nővéremről.
- Sun In…
- Sun In meghalt! Ugye?- néztem
végül rá. Nem tűnt túl nyugodtnak. Ha megkérdőjelezik valakinek a halálát,
akkor az bogár marad az ember fülébe. Hisz én nem láttam holtestet, mert
elvittek onnan…
- A picsába, miért kell neked
ilyen bonyolult lánynak lenned…!- morogta a kormányra ütve.
- Ha megtudják ezt, rám szállnak.
Azt hihetik, hogy segítettem Soo Aet. Már talán most lehallgatják a
titkosszolgálattól a telefonom, és bemérnek… De nem dobhatom ki, az még
gyanúsabb. Valószínűleg küldenek valakit majd a kastélyba is…
- Ott van Ailee…
- Lehet, hogy nem elég nekik… Ott
volt egy parancsnok, aki emlékezett a nevemre a négy évvel ezelőttiről. Ő
vizsgálta a kastély esetét… Ennyit nem bír már el az álcám!
- Miért nem mondtad korábban, a
rohadt életbe?
- El voltunk foglalva, hogy
egymást utáljuk.
- Istenem, mennyire gyerekesek
tudunk lenni…!- idegesen hajába túrt- Segítek neked… Már csak megfelelő
szövetségeseket kell gyűjteni. Ne aggódj, nem fog téged senki kinyírni…- szemén
láttam, hogy elég ideges ettől az egész történettől. Nem volt egyedül.
- Nem is attól félek igazán, akit
most nem ismerek. Soo Ae keres valakit, azért kérte a segítségem. Vagyis ezt
mondta. Miért hívta fel rám a figyelmet?
- Tudod, hogy Changjonak elég
nagy a befolyása? Kis fiatal, de egy miniszter az apja!
- Ezzel mire célzol?- néztem rá
döbbenten. Ki beszélt itt Changjoról.
- Ha bárkit küldenének nyomozni a
fővárosból a kastélyba, neki kell annak lenni. Benne megbízhatunk! Hívd fel!
- Mint mondtam, a telefonom…!
- Odanézz, Sherlock!- bökött a
fejével egy kissé messzebbi parkban álló telefonfülkére. Jó tudni, hogy hiába
lettünk szövetségesek, a velem való gúnyos élét nem vesztette el. Ez érdekes
lesz.
- Rendben!- kiszálltam a
járműből, de ő is követett, pár lépéssel lemaradva. Majd elsétált, mikor
beléptem az üvegkalitkába.
Némi aprót húztam elő a
tárcámból, és beledobáltam a neki fenntartott helyre, majd a telefonomból
előkerestem Changjo mobilszámát, és ügyelve a pontosságra beütöttem. Igyekeztem
nem gondolni arra, hogy mennyire nem akartam vele beszélni. Hisz ez kényszer
volt.
- Tessék, itt Choi Jong Hyun nyomozó!-
szólt bele férfias hangján, amitől kissé elmosolyodtam. Miért is vártam, hogy
Changjoként mutatkozik be?
- Ji Min vagyok!- zártam rövidre
a dolgot.
- Ji Min… te meg… ez milyen szám?
- Egy telefonfülkéből hívlak.
Figyelj, tudom, hogy nem vettem fel a telefont, rohadt mérges voltam rád, de
most szükségem van rád, a segítségedre. Rohadt nagy szarban vagyok…
- Mi történt?- feszült meg a
hangja. tudta, hogy nem szórakozok.
- Bízol bennem? Még akkor is, ha
rosszat mondanának rólam?
- Mi nem haverok vagyunk, Ji Min-
sóhajtott- Hanem barátok. Ismerlek! Nem hiszek pletykáknak, sem rosszindulatú
feltételezéseknek.
- Lehet felelőtlenség ilyet
kérnem tőled, hisz megnehezítem az életed. De meg kell hallgatnod.
Majd úgy éreztem, egy levegőre
mindent elmondtam.
*
A telefonfülkéből kilépve
körbenéztem, hogy merre lehet Byung Hun, de semerre nem láttam. Tettem pár
lépést a kocsi irányába, és akkor láttam meg kilépni egy kisebb közértből,
kezében két üveg innivalóval. Elém érve az egyiket a kezembe nyomta.
- Rábólintott?
- Azt mondta, igyekszik!
- Persze, hogy igyekszik. Imád
téged!- ahelyett hogy a kocsihoz mentünk volna, leült egy padra, és karomnál
fogva maga mellé ültetett. Nem volt kedvem nagyon ücsörögni, és az idő is elég
szeles volt. Ráadásul csak a kisebb kabátom volt az irodában, amiben kirohantam
még Zicohoz. Így most összébb húztam magamon.
- Changjo csak… nagyon jó
barátom!- vontam vállat.
- Sok jó barátod van neked.
C.A.P… Kai…
- Nem tudom, mire célzol, de
Changjo és én nem…
- Changjo egyetlen oka, hogy nem
gyorsul rád, én vagyok! Nem emlékszel, mit mondott a nyaralásunkkor?
- Túl sokat képzelsz bele mindenbe…-
fel akartam állni, de combomnál fogva visszanyomott ülő helyzetbe. Kényelmetlen
volt, főleg, hogy ott is hagyta a kezét.
- Mit akarsz most tőlem?- lettem
türelmetlen.
- Drágám, azt hiszed, hogy azért
ülünk itt, hogy cseverésszünk? akkor meghittebb helyet kerestem volna! Nézd,
ott egy love motel!. mutatott az út szemközi oldalára. Vörösre váltott a fejem
az emlékekre, ami köztünk történtek egykor. Észrevehette, mert gonoszan
elvigyorodott, konstatálva, hogy ő nyert. Megint- Várunk valakit! Két perc,
utána elhúzunk!
- Kit várunk?- értetlenkedtem.
Eddig semmi ilyenről nem volt szó.
- Lehet, hogy nem tudunk annyit
megtudni mi róluk, mint ők rólunk, de azért próbálkoznunk kell! Felhívtam
valakit, míg telefonáltál.
- Azt hittem vízért mentél…-
motyogtam.
- Megy egyszerre a kettő!-
ironizált.
- Juniel tud erről az
oldaladról?- szaladt ki belőlem a kérdés- Arról, ami belenyúl piszkos ügyekbe?
ami képes szembeszállni a kormánnyal, és mindezt egy nő miatt, akihez kétséges
múltbéli szálak főzik?
- Vannak dolgok, amiket nem kell
tudnia!- feszült meg látszólag, és végül a kezét is elhúzta rólam. Kellemetlen
pontra tapinthattam- Őt nem szennyezte be a politika, mint minket!
- Becsapod.
- Valamit fel kell áldozni, hogy
boldogak lehessünk!
- Igaz!- húztam jobban össze a
kabátomat. Ken se tudhatja meg sosem… Ültünk ott egy ideig csöndben,
gondolatunkba mélyedve.
Csörgött a telefonom, de semmi
kedvem nem volt Yong Gukkal beszélni most, így lenyomtam, és írtam egy visszahívlak üzenetet, mikor egy
kapucnis, lezser srác sétált el előttünk. Bosszankodva vágott a közeli kukába
valamit, majd zsebre vágott kézzel ment is tovább.
Vagy tíz másodperc után állt fel
Byung Hun, ma után húzva, és mikor elsétáltunk a kuka mellett, szinte
észrevétlenül húzta ki a kis zacskót.
- Ki vagyok én?- vigyorgott büszkén,
mintha legalább tudtam volna, mi van a zacskóban. Lehet, hogy csak kínait
rendelt, James Bond kiszállítással.
- Egy egoista seggfej!- morogtam
a választ, mire kissé felnevetett.
- Nem hozol ki a sodromból,
kislány! Megedzettél már!- mikor a kocsihoz ültünk, fáradtan ültem be az
anyósülésre, és már ő is majdnem beszállt, a hátsó ülésre dobta, mindennemű magyarázat
nélkül a zacskót, mikor meglátott valamit a szélvédőn. Valaki szórólapot tett
az ablaktörlő alá. Érte nyúlt, és az ölembe dobta, miközben gyújtást adott rá.
- Valami Buddhista kolostor!-
mondta szórakozottan, elindulva az úton.
- Itt az ideje az imának!- már
gyűrtem volna össze a papírfecnit, amin tényleg egy chungcheongbuk-doi, kissé
felújított buddhista kolostort reklámoztak, vagy mi, mikor véletlenül rávetült
a szemem a hátuljára.
- Ideje van az imának!- mondtam
hangosabban, miközben a pulzusom kissé felszökött és meglöktem a mellettem ülő
karját- Azonnal a Beopjusa kolostorhoz kell mennem!
- Nézd, az még a sulinktól délre
van… nincs olyan messze, de most ha csak hóbortból isteni jelnek vetted ezt a
papírt, akkor…
- Nem égi jel, hanem a
nagynénémen kívüli egyetlen élő rokonom jele!- úgy döntöttem, hogy mindent
felteszek egy lapra, és megbízok Byung Hunban. Hisz a nagybátyámról senki nem
tudott, hogy életben van.
Rajtam kívül.
Pedig a szórólap hátuljára
firkantott sor egyértelműen hozzá tartozott.
„Találkozhat
két halott ember?”
Sziasztok!
Szóval most kissé átalakítottam a történetet a fejemben is. Vagyis a sorrendet. Szóval ezúttal tényleg naaaagyon kíváncsi vagyok a véleményekre. :)
Valamint szorítsatok holnap, meg majd jövő hét hétfőn, mert államvizsgázom, és hát... (mint abból a tényből, hogy ilyen hülyeségeket írok) még sok híja van.
Mindenesetre addig, míg le nem tudom, nem tudok írni, de utána majd találkozunk^^
