2. évad - 12. fejezet

(Sziasztok! Igazából a másikból akartam részt hozni, de valahogy ehhez volt hangulatom, de a héten már azt is befejezem. sokat vacakoltam, hogy melyik részek kerüljenek előrébb, de végül úgy döntöttem, hogy már nem húzom nagyon tovább, így az ez utáni részekben már sokkal több dolog fog kiderülni a háttérben húzódó szálakról, na meg az én titkos kedvenc szereplőmről^^)

12. fejezet

Szilánkos barátság

- Jim! Állj fel, és kezdj valamit magaddal! Hány napja is már?

- Ez csak a harmadik…- morogtam a párna mögül.

- Nem! Ez már a negyedik! Látod! Már azt sem tudod, hányadika van! Mi van veled?- ült le az ágyam szélére Ken. A szöuli ágyaméra. Mert pár napja alig voltam hajlandó kimozdulni. Csak nagyon fontos esetekben.

- Tisztáznom kell magamban valamit- fordultam meg, hogy neki háttal legyek.

- Ó, igen? És ez körülbelül mennyi idő még?- bökött a hátamba- Vagy nem tervezed elmondani, mi történt, amitől így magadba fordultál? Kezdesz megijeszteni! Azt hittem, minden rendben van az iskolával!

- Az iskolával minden rendben, csak…- kezdtem felülve, majd elhalt a hangom. Hisz nem tudtam folytatni. Akkor őszintének kellett volna lennem.

Hogy semmi baj nincs, csak Byung Hun. Hogy egy szűk egy hete megcsókolt, hiába nem önszántából, majd mikor vége lett, egyszerűen lelépett, mondván, ezt felejtsük el, és szóba ne merjem hozni, mert nem azért történt, mert ehhez volt kedve, csak ez volt a legegyszerűbb megoldás. Hát persze, én is így gondoltam, csak… mégis jelentett valamit. A csók mellett eltörpült a tény, miszerint valaki követett minket. Aki mellesleg utána, mikor én is gyorsan leléptem a plázából, már senki nem volt sehol. A kapucnis alak eltűnt, pedig biztos, hogy minket követett… rejtély… De tényleg nem ez volt a legnagyobb gondom. A legnagyobb probléma az volt, hogy Byung Hun boldog párkapcsolatban élt, én pedig… nem ronthattam ebbe bele. Egyszerűen nem tehettem. Hiába akartam visszabújni akkor a srác karjaiba. Nem! Gyökeres változásokra volt szükség, amik kiverték a fejemből a kollégámat, mint potenciális pasit. Mert ő abszolút nem volt a lehetőségek között. Nos, valami ilyen oknál fogva lógtam el az irodámból, és loptam a napot a szöuli ágyamon fekve. Igyekeztem keresni valamit, ami kihúz. De egyre inkább csak lejátszódott előttem a jelenet, még, még, egyre élesebben, egyre fájdalmasabban… Hiába volt csak egy utolsó tuskó, valami hozzám kötötte.

- Jaj, Ken!- kámpicsorodtam el, és hirtelen rávetettem magam, így kifejezve a csalódottságomat az élet felé, mire, mint egy nagyapa, a nagy kezeivel megpaskolta a vállamat.

- Jól van, Jim! Minden rendben! Itt vagyok, akármi is történik! Hisz a barátod vagyok!

- Akkor is, ha nem is ez vagyok, amit látsz?- kérdeztem halkan, de meghallotta, mert megállt a keze, és kicsit megdermedt.

- Azt nem tudod letagadni, hogy ki vagy! Ismerem, ki vagy. A legjobb barátom. Ha nem tudnád…

- Köszönöm…!- fúrtam a vállába a fejem, mire szorosan megölelt.

- Kéne neked egy pasi!- gondolkodott el- Akkor nem agonizálnál ennyit, és rájönnél, milyen frankó csaj vagy!

- Ne kezd már megint!- forgattam a szemem.

- Igazából valaki kint ül a nappalinkban, és rád vár… Azt mondtam neki, hogy nem biztos, hogy kimozdítható vagy, de…

- Ki az?- nyílt tágra a szemem. Lehetséges lenne, hogy… Nem, ő biztos nem jönne ide.

- Gyere, és nézd meg… Nagyon látni szeretne. És illene is hozzád!

Na, erre már kíváncsi lettem, és gyorsan felkaptam magamra valamit, és összegumiztam a hajamat is, amit amúgy elfetrengtem, majd Ken után mentem a nappaliba, ahol egy ismerős alakkal beszélgetett. Láttára azonnal mosolyra görbült a szám, és ő is felpillantott, ahogy megjelentem.

- Rosszabbra számítottam!- biccentette félre a fejét.

- Azért jöttél, hogy ezt elmond, Changjo?- vontam fel a szemöldökömet.

- Nem… szabadnapom van, és gondoltam veled töltöm. Már ha akarod. Hallom, nem sok a dolgod!- intett a fejével Ken felé, aki nyilván fecsegett.

- Hogyne! Bár bevallom, így egyenruha nélkül már nem is olyan szórakoztató veled mutatkozni.

- Ó, probléma? Hazaugorhatok, sőt, kölcsönkérem a főnöktől a díszjelvényeit, és a rendfokozatait…

- Haha!- forgattam a szemem az ironizálására, mire Ken megköszörülte a torkát.

- Ce mec est cool, il te va bien. /Ez egy jó srác, illik hozzád./

Mindig ez volt, ha nem akarta, hogy mások előtt értsenek. Franciaországban koreaiul, itt franciául beszélt. De nem terveztem túlságosan felháborodni, hisz Changjo nagyon jó barátom volt, semmi kedvem nem volt, valami ostoba romantikával elrontani ezt a kapcsolatot.

- Je me’n fou!- feleltem a bevett szófordulatunkat, majd Changjo felvont szemöldökére nézve- szegény nem értett az egészből egy mukkot sem- csak színpadiasan felé nyújtottam a kezem- Ó, kérlek, vegyél feleségül! Akkor Ken talán megnyugszik!

*

- Szóval lógsz a munkából!- kérdezte Changjo, mikor leültünk egy kávézóban.

- Pár ügyféllel is találkoztam azért, de… nagyjából így van- húztam a számat.

- Van valami gond? Esetleg Byung H…

- Nincs semmi- bár kissé összerezzentem a nevére.

- Nem tűnsz mostanában olyannak, mint aki jól van!

- Nem is szoktunk találkozni- morogtam.

- Az üzenetekből is kijön. Emlékszel?- mutatott magára- Nyomozó!

- Nézzenek oda, a felvágós mindeneset!- ráztam a fejem- Ha ennyire jól csinálod, nyomozd ki, mi bajom van!- könyököltem az asztalra.

Kissé elmosolyodott a hevességemre, majd ő is felkönyökölt, így az arca közelebb került az enyémhez.

- Valami történt közted, és Byung Hun között…- közölte egyszerűen.

- Hogy mi?- lett a hangom magasabb a kelleténél.

- Igaz, vagy nem igaz?- nézett áthatóan rám.

- Lehet, de… nem úgy, ahogy gondolod.

- Nem volt nehéz rájönnöm, mikor ennyire egyértelműen kerülitek egymást, meg az egymásról szóló beszélgetést.

- Beszéltél vele?- kérdeztem rá azonnal, de meg is bántam.

- Igen… Figyelj, ha akarod, akkor…

- Semmi szükség segítségre, megoldom… Csak… el kéne már felejtenem teljesen. De nem csak ez a baj!- úgy döntöttem, teljesen őszinte leszek- Az az igazság, hogy… Szóval a múltkor találkoztam…- már majdnem kimondtam, hogy Kaival, mikor megcsörrent a telefonja.

- Bocsi, ezt muszáj felvennem!- mintha kicsit mérges lett volna. Nem mondott sokat a telefonba, de az arca egyre inkább elsötétült.

- Értem, azonnal odamegyek!- majd letette- Bocsi, Ji Min, de a húgom már megint valami őrültséget csinált, így muszáj odamenni a sulijához…

- Semmi gond, veled megyek!- pattantam fel azonnal. Changjo kicsit szófukar lett, és a kocsijában sem szólt nagyon egy szót sem, míg a gimnázium elé nem értünk. Ott intett, hogy kövessem, míg be nem értünk az igazgatói irodához. Ott pár erőteljesebb kopogás után benyitott, és nyomában velem megláttuk Jessie-t, és egy másik lányt kócos hajjal, felrepedt szájjal.

- Á, Choi nyomozó! És…- az igazgató rám pillantott, nyilván nem tudta, ki vagyok, és mit keresek ott, de mikor Jessie felpillantott azonnal felpattant.

- Unnie!- tett is egy lépést felém, de mosolytalan arcomat látva megtorpant.

- Hozzátartozó?- nézett gyanakodva rám az igazgatónő, akinek a haja mellesleg olyan magasra volt tornyozva, hogy azon gondolkodtam, mennyi hajlakk kell a megtartásához- Nem láttam még.

- Igen! Hozzátartozó vagyok! És jogom van itt lenni!- mondtam kissé felszegett állal. Nyilvánvaló volt, hogy legszívesebben kitenne engem innen ez a nő.

- Volt kitől örökölni a büszkeségét, akkor. Choi nyomozó! A húga, Jong Hee megint verekedést kezdeményezett. Ráadásul súlyos sérülések is keletkeztek. Egy lánynak be is tört az orra! Neki- mutatott a szobában tartózkodó másik lányra, aki gyilkos pillantásokkal bombázta Jessie-t- Neki is lehettek volna nagyobb sérülései. A húga egyszerűen túl agresszív. Hirtelen robban, és… és… egyszerűen lassan kezelhetetlen. Felfüggesztem az iskolából, és az iskolatanács gyűlése után, valószínűleg el is kell tanácsolnom.

- Kérem, igazgatónő! Adjon neki még egy esélyt!- kérte Changjo viszonylag kedves hangszínnel. Hogy mi? Esélyt kér? Ahelyett, hogy megkérdezné, mi volt a konfliktus oka? Nehogy már… be kelljen nyalni ennek a nőnek!?

- Sajnálom, nyomozó, de elfogytak az esélyek. Most távozzanak!

- Várjon!- álltam fel- Tényleg Jessie volt a hibás?

- Ő ütött először!- majd leült a másik kiscsaj mellé, és kissé átkarolta, míg az színpadiasan szipogott. a nagy francokat…

- Csak úgy? És ha kiprovokálták? Ha bántották szavakkal?

- A kamera csak a mozgást érzékeli.

- Hát persze… És azt is sejtem, hogy neki- néztem jelentőségteljesen a másik lányra- A szülei nagyban pénzelik az iskolát- kezdte elönteni az agyam az igazságtalanság iránt érzett gyűlölet. És bíztam Jessie-ben. Hisz ismertem.

- Kisasszony, nyugodjon meg!- mondta kimérten az igazgatónő, és Changjo is úgy nézett rám, mint egy idiótára.

- Nincs értelme. Gyere, Jessie! Elmegyünk!

Jessie arcán hirtelen elterült egy vigyor, és azonnal mellém pattant, és követett, ki az ajtón. Azonban nem tettünk meg két lépést, az ajtó nyílt mögöttünk, és Changjo sietett ki. Megragadta Jessie karját, és visszarántotta.

- Mit műveltél? Nem csaphatják ki!- nézett ingerülten rám.

- Mi lenne, ha elmondaná Jessie, hogy miért ütött? Biztos vagyok benne, hogy meg volt az oka!

- Igen, volt okom, és…- kezdte volna a lány, de nem tudta tovább mondani, a bátyja félbeszakította.

- Nem érdekel! Nem kéne elzüllenie ennyire! Ez az idióta erőszakosság nem old meg semmit. Téged is pont ezért csaptak ki Amerikában!- mutatott rám vádlóan. Hogy mi? Miért kell most itt nekiállnia vagdalkozni?

- Én azt nem bánom, megérdemelte akkor az a lány.

- Pont ezért kerülsz a mai napig szar helyzetekbe, mert nem tudod becsukni a szádat!

- Gondolod?- horkantottam fel- De mi lenne, ha Jessie elmondaná…

- Ne hívd így, nem ez a neve!- szakított félbe. Régen volt velem szemben ilyen ingerült, mikor még osztálytársak voltunk.

- Ó, bocsáss meg! Nem tudom, mitől lettél ilyen zabos, de… csak hogy tudd, szerintem nem hibázott akkorát.

- Nem érdekel, mit gondolsz, mert nem a te húgod!- lett még idegesebb Changjo, és eléggé megemelte a hangját, mire elkerekedett a szemem. Ez azért sok volt. Jessie is rákiáltott a bátyjára, hogy mit képzel magáról, de én csak néztem a barátom arcát, amin egy pillanat múlva már átsuhant a megbánás, de valamiért már nem érdekelt. Igen, Jessie nem a húgom volt, de amin ketten közösen keresztülmentünk, az komolyabb köteléket is kovácsolt körénk. Így csak sarkon fordultam, és elsiettem volna egy szó nélkül, ha a következő kanyarnál nem ér utol Jessie, aki kiszabadíthatta magát a bátyja tartásából.

- Unnie! Ne hagyj itt!- fúrta a fejét a vállamba.

- Jessie baba…- motyogtam átölelve- Nem tudok mit tenni. Igaza van a bátyádnak.

- A bátyám egy seggfej volt most veled.

- Ilyenek a pasik!- forgattam a szemem, és a sírás küszöbén voltam.

- Mindenki ilyen. Nem csak a pasik… Unnie… ők nem olyanok, mint mi…- mondta halkan. Igaza volt. Sokak számára elképzelhetetlen lenne az a fájdalom, és idegállapot, amin mi átmentünk egykor… Jessie tizenkét éves volt. Egy gyereknek ez óriási törés.

- Meglátogatlak majd gyakrabban. Már ha a bátyád el nem tilt. Menj vissza hozzá! Majd beszélünk!- majd kibontakoztam az öleléséből, és hátat fordítottam. Igyekeztem nem visszafordulni, hiába tudtam, hogy így elvesztette talán az egyetlen szövetségest, aki mellette állt.

*

Görcsösen markoltam a kormányt, miközben a hegyi úton vezettem. A telefonomat már lehalkítottam, mert Changjo számtalanszor hívott. Most azonban nem akartam vele foglalkozni. Idő kellett, mire mindketten le tudtunk higgadni, és nem volt kedvem a bocsánatkéréséhez. Eléggé megbántott.

Ideje volt már visszatérni a kastélyba. Túl sok időt töltöttem távol, és bár Byung Hun valószínűleg nem hiányolt, nem hanyagolhattam el a munkámat. Mégis, valamiért, mikor a közeli lovardához tartozó lehajtóhoz értem, automatikusan befordultam, ahelyett, hogy továbbmentem volna a sulihoz. A szerződés amúgy bevált, és a diákok, akik akartak, a hétvégén tanulhattak lovagolni. Afféle terápiának is számított. Én is gyakran lejártam, rám is jó hatással volt. Mikor befordultam a hagyományos koreai házhoz, a tulaj azonnal kijött üdvözölni, és közölte, hogy örül az iskolából jött segítségnek. Dolga volt, így rohant is tovább. Nem igazán értettem, hogy mire gondol, csak mikor besétáltam a lovak istállójához, akkor láttam meg őket.

- Zelo, akadj már le rólam!- kiáltotta idegesen Sae Ron, és fenyegetően rátámaszkodott a vasvillára, amivel amúgy a trágyát túrták el, gumicsizmában. Hogy kerültek ide?

- Figyelj, ha ilyen nagy szád van, nem foglak randira hívni!

- Ki kérte, hogy hívj el? Maradj távol tőlem! Ráadásul már megint te jöttél az én karámomba.

- Nézd, ez a ló karámja, nem a tiéd bébi, szóval ne sajátítsd ki!

- Aish, komolyan, húzzál már el! Nekem nem jön be a nyálas képed, most is miattad vagyunk itt, és túrjuk a szart, szóval, ha képes lennél legalább nem egy napig nem szexuálisan zaklatni, akkor…

- Úgy bizony, oppa, ne zaklass fiatalabbakat!- szólaltam meg végre az ajtóban, mire felém kapták a fejüket. Látszólag meglepődtek, Zelo feje vörösre gyulladt a megnevezésére, amivel még mindig az év eleji beégésére céloztam, Sae Ron meg gyorsan megtalálta a hangját.

- Még egy felvigyázót kaptunk?

- Mit kerestek itt?- vontam fel a szemöldökömet.

- Büntetés! Emiatt a baromarcú miatt!- mutatott Zelora.

- Miért nem órán vagytok?

- Mert ma délután ezt a feladatot kaptuk- felet a fiú- Ma délután a többieknek nincs tanítás, csak mi szívtunk…

- Akkor elég volt a beszédből, és dolgozni! Ott még van egy nagy adag lókaki!- mutattam a sarokba vigyorogva.

- Pedig a múltkor már kezdtem pozitívan gondolkozni magáról!- morogta Sae Ron, majd nagy lendülettel indult meg a vasvillával.

- Apropó, ki van itt veletek?- már lehet nem is hallották, mert mindketten beletemetkeztem a munkába, de nem is volt szükséges. Mert ekkor valaki a hátam mögül a vállamra dobta a kezét.

- A legmegbízhatóbb- suttogta a fülembe az ismert mély hang, amitől valamiért akaratlanul is elmosolyodtam.

- Mióta lett Bang Yong Guk a megbízhatóság mintaképe?!- néztem a hátam mögött álló férfira, aki hasonló lócitromtúró felszerelésben feszített.

- Épp nem volt órám! De most már örülök… Rég láttalak.

- Szöulban volt dolgom!- vontam vállat- De most visszatértem.

- Ennek örülök! Nem volt senki, aki zsarnokoskodhatott volna, amiért túl sokáig nézem…

- A dumád még mindig túl nagy! A kölykök…?- indultam el a kijárat felé az oldalán.

- Zelo szerintem belezúgott a kiscsajba, és folyton piszkálja, ezért mindig büntetésbe kerülnek.

- Ez az iskola vonzza az ilyen párokat!- szaladt ki a számon, mielőtt észbe kaptam volna, de nem eshetett le neki, mire gondolok.

- Most ránk gondoltál?- vigyorodott el.

- Majdnem nevettem!- csóváltam meg a fejem- Hallottam, hogy van valami közöttetek Ayanával…

- Mégis kitől? Nincs közöttünk semmi! Barátok vagyunk!

Igazából még Byung Hun mondott valamit, mikor legutóbb találkoztunk. Hogy lehet, hogy randiznak. De ezek szerint lehet, hogy ez félreértés volt…

- Extrákkal?- sandítottam fel, mire kajánul rám pillantott.

- Csak nem féltékeny vagy?

- Én? Ugyan!- legyintettem, az állam felszegve, nehogy félreértse, de a következő pillanatban elkapta a derekamat, és magához húzott, hogy a mellkasunk elég erősen csapódott össze. Egészen közel hajolt az arcomhoz, hogy a szívem kissé gyorsabban kezdett el verni. Hisz emlékeztem az estére, mikor megcsókolt… vagyis… pontosabban én csókoltam meg őt. Hogy tudnám elfelejteni azt a szerencsétlen napot a hajnali esővel…

- Biztos?- kérdezte közel a számhoz.

- Teljesen, száz százalékosan, maradéktalanul, hibátlanul, kétségkívül…- erőltettem meg magamat, mire felnevetett, és lehajolt egy padon lévő ruhacsomóhoz, és a kezembe nyomta.

- Ezt vedd fel!

- Minek?

- Együtt gyorsabban végzünk a munkával!- majd elindult vissza a kölykökhöz.

- Hé, ki mondta, hogy szart akarok lapátolni?- de már nem felelt, csak odakiáltott a két gyereknek.

- Verseny, kölykök! Zelo velem van, Sae Ron, te meg a diri nénivel! Amelyik csoport hamarabb végez a saját oldalával a karámokban, az egy ünnepi lakomával vendégeli meg a másik csapatot a hét egyik választható napján!

- Készülj, Sae Ron, hogy egy szál bikiniben szervírozol!- kiáltott át a másik oldalra Zelo.

- Pofa be, zsiráf!- a lány kidugta a fejét a karám ajtaján, és rám nézett- Nem akar jönni, és segíteni? Nem hagyhatjuk, hogy megverjenek minket!

Erre ránéztem a még mindig felém vigyorgó Yong Gukra, és hirtelen elkapott valami bizonyítási vágyás, és lerúgtam a kis cipőmet, hogy felvegyem a gumicsizmát.

- Készülj, Yong Guk, kieszlek a vagyonodból!

*

Végül nyertünk Sae Ronnal, akivel időközben egész végig egymást biztattuk, hogy ne adjuk fel, hiába szakadt már le a karunk. Azt mondjuk elfelejtettük bevallani, hogy félúton egy rövid ideig az egyik lovászfiú is besegített, egy kis pislogásért cserébe.

- Megmutattuk nekik!- dőltem bele Sae Ron mellé az egyik kinti szénaboglyába. Elég magasak voltak, így eltakartak minket.

- Egy ennyit nőtt a szememben!- mutatott a hüvelyk és a mutatóujja között egy kis rést.

- Csak ennyit? Mert lócitromot túrtam?- nevettem fel.

- Nem, hanem mert végig küzdött. Ritka ma már az olyan ember, akinek nem csak büszkesége nagy, hanem az is, amire büszke is lehet.

- Túl sok dolog van az életemben, amire nem verem a mellem.

- A szüleivel kapcsolatos?- kérdezett rá a legkisebb tapintat nélkül. Ez tetszett ebben a lányban, hogy olyan egyenes. De ez… mint ahogy Changjo is mondta, nekem is sok problémát okozott. Nem akartam, hogy ő is szenvedjen.

- Túl sok mindennel kapcsolatos. De nem olyan, amit neked tudnod kéne!

- Tudja, egyszer próbáltam kideríteni, hogy ki az anyám!

- Sikerrel jártál?

- Mi lett volna siker ebben a helyzetben?- fújta- De tudja… ma tényleg úgy viselkedett, mint egy nővér. Bár tudom, hogy mihelyst visszatérünk, megint egy felnőtt lesz.

- Nem kell így történnie!

- Nem szeretek bízni az emberekben.

- Látod, ebben hasonlítunk!- erre rám nézett, és egy pillanatig úgy éreztem, hogy tekintetén keresztül közel enged magához, mikor meghallottuk a szalmabála másik oldaláról a srácok hangját. Valószínűleg ők is levágták magukat a munka utáni pihenőre. Azonnal gonosz fény villant a szemünkben, mintha tényleg vértestvérek lettünk volna, és csöndben felálltunk és kilestünk mögüle. Ott ültek mind ketten. túl jó támadási felület volt. Így kissé felmásztunk kissé a szalmára hátul, míg nem elértük a tetejét.

- Egy…- tátogtam Sae Ron felé.

- Kettő…- formázta a szavakat ő is.

- Három!- kiáltottam el magam, majd a szalmabála tetejét egy az egyben a másik oldalon hűsölő srácokra borítottuk. Majd, mivel tudtuk, hogy ezt nem fogják tétlenül nézni, felpattantunk, és el akartunk futni röhögve, de a következő másodperceken belül már a szénaboglyában találtam magam, ahova Yong Guk szorított. Szemei összeszűkültek, haja tele volt a kis szálakkal, de közben nevetett.

- Azt hitted, annyiban hagyom? Ilyenkor hova tűnik a komoly nő, aki a főnököm?

- Vakációzik, és itt hagyta a gyerekes énemet!- mosolyodtam el, majd mivel éreztem, hogy gyengül a tartása, amivel a földhöz szorít, gyorsan változtattam a helyzetünkön, most ő volt leszorítva. Valamire mégiscsak jó volt az a harcművészeti képzés.

- Ezt az énedet imádom!- suttogta vigyorogva, amivel meglepett, így sikeresen visszafordított minket az eredeti helyzetbe. Már a bugyimban is szénát éreztem, de szórakoztató volt egymást püfölni, persze finoman a boglyában. És bevallom, melegséggel töltött el Yong Guk közelsége. Egészen addig, amíg valaki meg nem köszörülte mellettünk a torkát.

- Miután kiszórakozták magukat, remélem visszahordják a szénát…- nézett megrovóan ránk a tulajdonos, majd fejét csóválva elsétált. Megdermedtem, és Yong Guk is hirtelen legördült rólam. Szemem sarkából láttam, hogy Sae Ron, és Zelo is abbahagyja az egymás püfölését kisebb szalmacsomókkal. Pár másodpercig bírtuk néma csöndben, felmérve a károkat, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

*

Mikor visszaértünk – megjegyzem jó későn, a plusz szénabála pakolás miatt – gyorsan elküldtük a kölyköket a szobájukba, hogy aludjanak, majd Yong Gukkal elindultunk a saját lakrészünk felé, és amikor elértünk a folyosóra, ahonnan kettévált a férfiak része a nőitől, megtorpantam.

- Köszönöm… rossz napom volt, amíg nem találkoztunk- vallottam be őszintén.

- Ilyen hatást váltok ki…!- vigyorgott, majd hirtelen lekonyult a szája- Ki szomorított el? Kicsináljam?- egy apró kuncogás hagyta el a számat.

- Ez nem ilyen egyszerű sajnos. De ne aggódj. Megoldom- húztam ki magam.

- Most megint visszaváltasz a szigorú, két lépés távolságot tartó főnökbe?- pillantott gyanakvóan rám, és talán volt is benne valami.

- Nem tudom, mit kéne tennem…- néztem volna el, de az állam alá nyúlt, és visszafordított.

- Mindenkinek jobban tetszik, mikor nevetsz, és nem feszülnek így a vállaid… mint akármikor, amikor ebben az iskolában látlak.

- Felelősség!- hárítottam.

- Tudom… de azért lazíts néha!- hajolt közelebb kicsit, mire elmosolyodtam.

- Majd néha áthívlak, hogy megmasszírozz!- ironizáltam.

- Ez a nap ötlete!- majd néztünk egymás szemébe, míg valaki hangja meg nem zavart.

- Valaki képes volt bejönni dolgozni?- a gúnyos hangtól elléptem Yong Guktól, és fejem felszegve néztem Byung Hunra, aki szintén a lépcsőn jött felfelé. Igyekeztem nem elgyengülni amiatt, hogy újra látom. Nem jelent semmit!- próbáltam mantrázni magamban.

- Én is örülök neked!- mondtam kis fintorral.

- Helyes… az asztalodon hagytam egy köteg papírt, holnapig kérlek, készítsd elő, és… mi van a hajadban?- akadt meg a mondanivalómban. Én is a fejemhez kaptam, és beleakadt a kezem egy szalmaszálba.

- Ez csak…- haraptam el a mondatot.

- Kényelmes volt a szénakazal…- szólt közbe Yong Guk, majd hogy még inkább zavarba hozzon, nyomott egy puszit az arcomra, majd egy intéssel elsietett otthagyva engem azzal, akitől egyszerre voltak szörnyűek és édesek is az álmaim. Akit először láttam azóta, mióta eszébe jutott megcsókolni, majd ott is hagyni…

- Miközben mások keményen dolgoznak, te szénakazlakban fetrengsz?- a hangja csak úgy csöpögött a gúnytól. Látszólag nem tetszett neki a dolog. Mit foglalkozik velem? Ő talán megtartja a két lépést Junieltől? Na nem mintha lenne a kettőnek köze egymáshoz. Hisz nekem mindegy, ő mit csinál. Nem szólok bele. Ugye nem?

- Persze, de ne aggódj, pénzt is kértem érte. Visszagondolva, te leléptél fizetés nélkül…- fújtam, mire a pofátlanságomon elkerekedett a szeme, de mikor el akartam sétálni mellette, elkapta a karomat.

- Neked pont Yong Guk kell?

- Neked nem mindegy?

- Nem, mert… Mert Yong Guk Juniel rokona, és nekem semmi kedvem veled még így is kapcsolatba kerülni!

- Bűbájos a stílusod, de eressz el, mert nincs jogod hozzá!- erre lepillantott a csuklómra, amit erősen fogott, és lassan eleresztette, és maga mellé ejtette a karját.

- Igazad van, semmi közöm hozzád… Ne is legyen!- majd megfordult, és elsétált a folyosója felé. Nem volt kedvem végignézni az elvonulását, így szememet forgatva én is a szobámhoz indultam. Ledobáltam a cuccaim, és körbenéztem a helyiségen.

Idegennek éreztem.

Eszembe jutott, mikor valaki feltúrta, és azonnal kirázott a hideg. Azóta nem tudtam abban a szobában jól aludni, így most sem ledőltem, hiába lett volna kedvem hozzá. A Szöulból hozott doksikkal a hónom alatt így elindultam az iroda felé, hogy lássam, mik azok a papírok, amit Byung Hun nekem hagyott holnapig. Nem tévedtem. Majd leborult az asztalomról.

Ó, nem! Nem fogom feladni, ne is reméld! Csináltam magamnak az irodai kávéfőzővel egy jó erős kávét, kikapcsoltam a telefonomat, ami azóta is folyton rezgett Changjo hívásaitól, és bármilyen késő is volt már, nekikezdtem.

*

Arra ébredtem, hogy valami beleáll az arcomba. Fáradtan emeltem fel a fejemet az asztallapról, és rápislogtam a tollamra, ami biztos szép nyomott is hagyott az arcom jobb oldalán.

- Nem akartalak megzavarni, olyan békésen aludtál!- hallottam a szomszéd asztalról, és megláttam Byung Hun friss fejét, amint épp az asztalára tornyozott kész dokumentumokat vizsgálta. Igen, addig csináltam, míg meg nem lettem mindennel. Aztán valószínűleg az asztallapot megfejelve aludtam be. A hátam eléggé beállt.

De úgy döntöttem, nem reagálok semmit. Nem érdemli meg.

- Szép munka!- mondta mindettől eltekintve- Egész este fenn voltál?

- Miért nem tájékoztattál az új védőnőről?- hagytam figyelmen kívül a kérdéseit, és felálltam, még egy kávét készíteni magamnak, de bezsibbadt lábaim kissé összecsuklottak, így maradnom kellett, hogy egy kis erőt gyűjtsek.

- Gondoltam nem lesz ellene kifogásod. Rendes nő…

- Csak nem Juniel ajánlotta?

- Na most már állj le. Az életem nem csak Juniel körül forog, és amúgy is… miért kell úgy viselkedned, mint egy féltékeny barátnőnek, lassan én is összeszégyellem magam, amiért menyasszonyom van!- láttam arcán, hogy már ő is kezd idegállapotba kerülni. Na tessék. Ő tegnap kiakad rám és Yong Gukra, ha én meg egy rossz megjegyzést is teszek, akkor már…

- Túlreagálod…- vágtam rá, pedig volt valami abban, amit mondott. Mióta újra megcsókolt, túlságosan is intenzív volt a jelenléte, hiába rúgott belém folyton. Pont, mint régen.

-  Hogy én reagálom túl? Nem tudom ki az, aki úgy viselkedik újabban, mint akinek több személyisége van!

- Tessék?- már nem érdekelt a fájós lábam, felpattantam- Meddig akarod feszíteni a húrt? Most rajtam vezeted le a feszültségedet, amiért megcsókoltál?

- Az vészhelyzet volt…

- Hát persze! Azóta is annyira el akartak kapni. Totál felesleges volt!

- Azt hiszed, hogy direkt csináltam?- lett hitetlenkedő.

- Én nem hiszek semmit, csak…- itt elakadtam- Hagyjuk ezt abba, rendben? Nem akarom, hogy az életem pont rólad szóljon…

- Hát ez tényleg szörnyű lenne!- ironizált- Amúgy mi az oka, hogy Changjo rajtam keres téged, mert nem veszed fel? Annyira össze vagytok néha nőve, most meg…!

- Nem a te dolgod- komorodtam el.

- Összevesztél vele?- hitetlenkedett, mikor az ajtóhoz indultam. Gondoltam benézek a konyhába, hátha van valami reggeli még.

- Nem ő lenne az első, akivel mostanában nem találom a közös hangot!- sóhajtottam, majd vissza sem nézve bevágtam az ajtót magam mögött.

*

Mivel még nem kezdődött el aznap a tanítás, sokan reggeliztek az étkezőben.

Azonban alig, hogy beléptem, Ailee már meg is ragadott, és bevonszolt a konyha irodájába.

- Végre, hogy itt vagy! Zico mesélt Jong In-ről…

- És? A többieknek is mondtátok?- ijedtem meg egy kicsit.

- Nem, senkinek, de ha…

- Ne is! Nem akarom, hogy feleslegesen aggódjanak valami ilyesmi miatt…

- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Minden rendben, amúgy?

- Igen, tökéletes minden!- húztam kissé a számat, hisz nem tartozik ide, hogy mennyire összerúgtam a pont Changjoval, és újabban Byung Hunnal is, így inkább csak leléptem a beépített konyhásnéninktől.

Körbenéztem, és meg is láttam Yong Gukot az egyik asztalnál, de éppen mély diskurálást folytatott Ayanával, így vállat vonva hagytam a dolgot, hogy melléjük üljek. Amúgy meg nem értettem a dolgot. A tegnapi nap kétségtelenül jól esett, hogy Yong Guk csak velem foglalkozott, de itt az iskolában lehet, hogy mások az erőviszonyok. A srác meg nagy szoknyapecér… Na nem mintha egy párkapcsolat hiányozna legjobban az életemből.

Más ismerőst nem láttam, így egyedül ültem le egy asztalhoz, és kissé szomorkásan gondoltam vissza a gimis évre, mikor vagy Chunjiék, vagy U-kwonék társasága biztos intett volna, hogy üljek hozzájuk. Hát múlnak az évek, és mi felnövünk…

Így belemerülve a szintén nosztalgikus meggyes joghurtba, észre sem vettem, hogy valaki leült mellém.

- Mi lenne, ha tegeznélek?- hallottam meg magam mellől a hangot, majd értetlenül Sae Ronra pislogtam.

- Az ki van zárva… Sajnos, amit iskolán kívül megtehetnél, azt itt nem biztos, hogy kéne! Gondolj a többiekre!

- Kár! Tegnap jól elvoltunk…- vont vállat, majd nekilátott a reggelinek.

- Miért nem a barátaiddal eszel?- néztem rá furcsán.

- Ugyan, nekem nincsenek barátaim!- horkantott fel sem nézve.

- Mintha magamat látnám!- szökött ki egy halk mondat, de meghallotta, így felnézett rám a kifliből.

- Magának vannak barátai.

- Nem voltak, sajnos! Aztán… egy véletlen folyamán bekerültem egy olyan társaságba, ami azóta is magában tart…

- Én barátkoznék, ha lenne kivel, de itt mindenki… vagy nagyon gáz, vagy idióta ribanc!

- Figyelj a szádra!- szóltam rá már megszokásból, amúgy átéreztem a helyzetét- Figyelj, az hogy valaki árva, többféle reakciót válthat ki az emberekből…

- Nem kell a szentbeszéd, ne fáradjon vele!- nézett rám elég szúrósan, és már majdnem tényleg belekezdtem egy rendreutasító monológba a helyes és tiszteletteljes beszédről, mikor számomra egy ismeretlen nő tette le a reggeliző tálcáját velünk szemben.

- Szabad?- mosolya kedves volt, de arca teljesen átlagos, így ha láttam is valaha, hát nem emlékeztem rá.

- Természetesen!- mondtam lassan, hátha kiderül, hogy mit keres az iskolánkban.

- Az új védőnő vagyok, Kim Ji Won! Még nem találkoztunk!

- Ó, igen, persze, hallottam hírét. Yoo Ji Min vagyok!

- Örülök. Tényleg nagyszerű dolog, amit a kollégájával itt létrehoztak! Nem sok ilyen ember van manapság!

- Köszönjük!- mosolyogtam. Szimpatikusnak tűnt. Még ha esetleg Juniel is ajánlotta, ami nem derült ki végül. Amúgy még nem lehetett negyvenéves a nő.

- Úgy gondoltam, jövő héten elkezdjük a szűrővizsgálatokat, és vért veszünk mindenkitől…

- Muszáj?- hallottam Sae Ron hangját magam mellett. Elég szenvedősen hangzott- Utálom a tűket!

- Előírás, kedvesem!- mosolygott a nő, mire a lány a szemét forgatta, majd úgy tűnt, elege van az asztaltársaságból, és tálcáját megfogva felállt.

- Csak hogy tudja… árvák vagyunk csak, nem veszett állatok!- majd hátat fordított, és elsétált.

- Bocsásson meg neki!- néztem vissza a nőre kissé szabadkozva, pedig magamból jól szórakoztam a beszólásán- Elég magának való lány!

- Ameddig van, akivel jól kijön!- nézett jelentőségteljesen rám, mintegy elismerően, mire kissé zavarban folytattam a reggelit. Valóban… ha Sae Ron megbízik bennem, nem szabad tönkretennem ezt a hülye felnőtteskedéssel. Figyelnem kell rá.

*

Mikor beléptem az irodába felkészültem, hogy megint veszekedhetek egy sort drága kollégámmal, de nem várt meglepetés fogadott. Nem volt egyedül Byung Hun.

- Sapó!- szinte a régi barátom karjaiba ugrottam, ahogy felém fordult az ajtónyitódásra.

- Ji Min!- mosolyodott el ő is, mire szorosan magamhoz öleltem, majd hirtelen leesett valami és a fiút szorítva gyorsan Byung Hunra néztem, aki csak félrebiccentett fejjel nézett ránk, és eltátogtam az egyetlen szót, ami most fontos volt.

- Suzy!

A srác bámult rám egy kicsit, majd mikor fejemmel böktem a telefonom felé, utalva, hogy írjon a lánynak, hogy az véletlenül se akarjon most betérni az irodába, lassan vette a lapot, és a telómért nyúlt, pont mikorra már kényelmetlen lett volna C.A.P-nek, hogy szorosan ölelgetem.

- Mi járatban?- jutott eszembe, hogy igazából fogalmam sincs, miért is van itt.

- Pont erre jártam munkaügyben, és… igazából nem voltam itt, mióta… nos…

- Ne is folytasd!- fogtam meg a karját. Nem akartam hallani a négy évvel ezelőtti vérengzésről, ami itt folyt. Főleg hogy az apja az udvaron lett a szemünk láttára öngyilkos- Azt igyekszünk elfelejteni…

- Igaz… amúgy szép munkát végeztetek! És büszke vagyok rád, hogy így leküzdöttél mindent. Még ezt a balfaszt is!- intett a fejével Byung Hun felé, mire felnevettem.

- Nem is sejted, mennyire szörnyű vele dolgozni!- forgattam a szemem.

- Gyanítom pedig…

- Mi lenne ha lelépnétek innen kibeszélni engem?- nézett ránk mérgesen Byung Hun, de ugyanakkor zavarban lehetett- Valahogy hányingerem lett hirtelen ettől a bájcsevejtől.

- Ó, pedig emlékszem még, hogy mennyire nem hagytál vele kettesben régen… Mindig is utáltalak érte!- nevetett Sapó, mire ajkamba haraptam a régi emlékekre.

- Azóta megjött az eszem!- forgatta a szemét a szőke, amitől fintorba ugrott az orrom.

- Az utóbbi időben nem túl jó a kapcsolatunk, mint azt láthatod, de…

Félbeszakította a hangomat a nyitódó ajtó. Szinte éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, végigfutott rajtam a borzongás.

- Mi volt olyan sürgős, még a gyereket sem tudtam szinte lepasszolni…- szokásos, kopogás nélküli stílusával lépett be Suzy. De meglátva a vendégünket megtorpant, és tágra nyíltak a szemei. De nem csak neki. C.A.P legalább ugyanolya döbbenten állt. Hisz eddig azt sem tudta, hol van a barátnője, tőlünk is folyton kérdezgette, nem tudunk-e valamit. És ha kicsit figyelmesebb volt, feltűnhetett neki Suzy már több mint két hónapos hasa.

- Ji Min!- remegett meg Suzy hangja a dühtől, ahogy hirtelen rám villantotta gyilkos szemeit- Megígérted, hogy nem mondod el… te undorító dög!- majd a legtöbb megvetést víve a hangjába kiviharzott az irodából. Én meglepve álltam ott, mikor hirtelen Sapó ragadta meg a vállam, és megrázott.

- Végig itt volt?- tekintete hitetlen volt, és ugyanakkor csalódott- Te… tudtad, és… eltitkoltad?- hangjában ezúttal keményebb érzelmek vegyültek- Fáj a másik boldogsága?- sziszegte felém végül, majd csak kicsit lökött rajtam, amitől kissé hátra estem, és csak bámultam, ahogy Suzy után igyekezett. Fogalmam sem volt, mit beszélnek meg egymással, ha képesek beszélni egymással, de… Jelen pillanatban nem ez volt a legnagyobb bajom. Pislogtam párat, és igyekeztem rájönni, mi is történt, majd Byung Hunra néztem.

- De hát Suzy-nak pont hogy…- kezdtem volna, de mikor láttam a srác kezében szorított telefonomat, hirtelen elakadt a szavam. Kirántottam a kezéből a mobilt, és a megnyitott beszélgetésre pillantottam.

Az utolsó üzenetet elvileg én küldtem.

„Suzy, gyere az irodámba azonnal!”

Felpillantottam a szőkére, aki ugyanolyan érzelemmentesen nézett rám, mint eddig, mire hirtelen emeltem a karomat, és egy akkora pofonnal jutalmaztam, amekkora az erőmből kifért, de még így is nagyobbat érdemelt volna. Nem ellenkezett, nem fogott le, így üthettem volna tovább is, de nem akartam.

- Miért?- kérdeztem csak hátrálva két lépést.

- Így volt a legjobb… nem normális, amit csináltak. Muszáj megbeszélniük…

- Ez így igaz… de miért így kellett?

- Gyors ötlet volt…

- Most mindketten engem okolhatnak, hogy…

- Ne legyél már ilyen képmutató, ez nem rólad szól!- emelte meg a hangját.

- Ó, igazad van, imádom, mikor azok, akiket a barátaimnak tartok, utálnak engem!- csaptam az asztalra ingerülten- Két nap alatt valahogy majdnem az összes ellenem fordult. Changjo után. Lehet, hogy Jessie is, amiért egyedül hagytam. Suzy utál. C.A.P utál… te is utálsz, nem mintha ez meglepő lenne! Mégis, mit vársz, hogy… mit érezzek? Én talán olyan vagyok, aki teljesen egyedül is elbírja a terheit, vagy minek nézel? Aki tudja rólam az igazat, az… az is ellenem kell, hogy forduljon…?- szinte a sírás szélén voltam- Hiba volt részemről ez az iskola? Hagynom kellett volna a francba? Byung Hun, azt hiszem… kezdek megőrülni ettől az egésztől, mert… itt… itt valami nagyon nem stimmel…!- remegett a hangom, mire lépett egy lépést közelebb, de mikor látta, hogy ezzel egyidejűleg én hátrálok, akkor nem közelített tovább.

- Sun Ah…- suttogta, ami meglepett. Már nagyon rég nem hívott így. Pedig az volt elvileg a nevem. Egy olyan világban még, ahol nem nekem kellett a konfliktusokat kezelni- Van valami, amit nem mondasz el? Ami… történt?

- Miért érdekel?- lettem gyanakvó, de még mindig nem mertem ránézni. Az arcom most túl sok érzelmet árult volna el.

- Az istenért, mert nem akarom, hogy bajod essen, akármilyen is a kapcsolat közöttünk! Ha valami nincs rendjén, mondjad, és megoldjuk!

Megoldjuk…

Felpillantottam végre a szemeibe, és éreztem, hogy ha most elmondhatnám neki, nem lökne el magától. Mellém állna, nem rúgna belém. Elmondhatnám a szobámat, hogy nem én tettem, hanem valaki, aki hiányzik a felvételről, és Kait is, de féltem belevonni. Féltem az ő életére is balszerencsét hozni. Ezt nem oldhatjuk meg közösen. Mert már nincs olyan, hogy mi.

- Fogalmam sincs…- egészen az asztalig hátráltam, és megkapaszkodtam a lapjába. A kezem beleütközött egy tárgyba, amit a kezembe véve magam elé emeltem. A hógömb volt a balerinával, amit a kórházban hagyott ott nekem valaki. Eszembe jutott az első napom estéje is a hotelben. A törött lábú balerina a műhóval a borítékban. Indokolatlanul megráztam a hógömböt, mire a fehér pelyhek körbevették a balerinát.

- Ne akarj szabadulni… vagy nem fogsz többet táncolni!- jutott eszembe a mondat, amit a borítékhoz írtak.

- Tessék?- Byung Hun már tényleg megkérdőjelezhette a józan eszem a viselkedésem alapján.

- Valaki figyel engem… azt hiszem. Ha meg tévedek, akkor tényleg megőrültem!- mondtam egyenesen a szemébe, de már válaszra sem volt ideje, mert csörgött a telefonom.

- Igen, Zico?- emeltem a fülemhez a név lecsekkolása után.

- Szia, cica! Figyelj, ha nem vagy túl elfoglalt… nem lenne gáz eljönnöd Soyangba?

- Már megint?- szorítottam össze a kezemet. Semmi kedvem nem volt megint elmenni a katonai bázisra. Meg amúgy is, miért?

- Most célirányosabban…

- Beszélj egyenesen!- szóltam rá mérgesen, elegem volt, hogy már mindenki köntörfalazik. Hallottam, hogy vesz egy mély lélegzetet.

- Találkoznod kéne Soo Ae elvtársnővel!