8. fejezet

(Jaj, mostanában szokásommá vált, írni valamit a fejezetek elé. Higgyétek el, nem misszióm a pofázás, vagyis... de :D Nem gondoltam volna, hogy több szemszögből is íródna ez a fici, de rájöttem, hogy úgy sokkal jobban meg tudom oldani majd a szálakat. Ez az első, hogy így írtam, és nem csak egy szereplő szemszögéből, szóval... remélem nem lesz így sem gáz :) Lehet, hogy a többi fejezetben is találkoztok valamelyik más szereplő szemszögével, de elsősorban marad Ji Min a meghatározó. De ha így nem tetszik annyira, akkor írjatok nyugodtan!)

Chapter 8

 Az összetört múlt egy darabja

 

- Szállj ki a kocsiból, kérlek!- furcsán ismerős hang volt, de nem láttam képet, nem tudtam, kihez tartozhat.

- Nem akarok!- a nyafogó hang erőtlen volt, mint aki most kelt fel az alvásból.

- Kérlek, gyorsan ott vagy. Vagy… menjetek mindketten.

- Én ugyan ki nem szállok… én vagyok az idősebb- ez egy másik embertől származhatott.

- Miért mindig a legkisebbnek kell? Jó, rendben, megyek én- kicsit sértett hang, majd ajtócsapódás. Hirtelen bevillant valami füves tér. De az eső zuhogott, a föld sáros. Aztán megint eltűnt a kép. Futó lépteket hallottam. Valahonnan hatalmas nagy zörrenés. Mint egy karambol hangja. Egy sikítás, mintha zárt térből jönne. Fájt hallani. Érzem, hogy valami összetörik bennem. Ez a hang a legijesztőbb a világon. Mintha én sikítanék. Mintha nekem fájna… Mintha fuldokolnék…

Hirtelen levegőhöz jutottam, és tüdőmből köhögtem fel a sok vizet, amit nyeltem. Sosem örültem még így a levegőnek. Lassan felnyitottam a szememet, lelkemet is kiköpve, és miután megszoktam a neon világítást, egy arc úszott be elém. Egy rémült arc, ami mintha most kicsit megkönnyebbült volna.

- Kai?- leheltem halkan, és igyekeztem felülni. Az előttem térdelő fiú azonnal segítségemre sietett, hátam alá tette kezét, így sikerült felülnöm. A ruhám csurom víz volt, fáztam is. Beugrott minden hirtelen. Belecsúsztam a vízbe egy hülye deszka miatt. L.Joe miatt… Ezért még kinyírom…

- Te mentettél ki?- néztem rá hálásan. Ha ő nem jött volna, akkor belefulladok…- De várj. Nem is vagy vizes!- tapogattam meg a ruháját.

- Nem én húztalak ki, hanem…- elnémult, és elnézett a hátam mögé, ahol legnagyobb megdöbbenésemre L.Joe ült, a falnak támasztott háttal, vizes ruhában. Tekintete érzelemmentes volt, de láttam tartásán, hogy egy kicsit feszült. Volt is oka rá.

Összehúztam a szememet, és a fiú mellé kúsztam. Rám emelte szemeit, és várta, hogy megköszönjem neki. De csak összeszorított fogakkal felemeltem a kezemet, és olyan erővel ütöttem arcon, amennyire csak bírtam. Visszhangzott bele a medencés terem. A fiú meglepődött rajta, elkerekedtek a szemei, de egy szót sem szólt, csak rám bámult meredten. Ezen felbátorodtam, megragadtam a vizes ingjét, és teljes erővel püfölni kezdtem a mellkasát.

- Hogy merted ezt tenni? Hogy tehetted? Annyira… Annyira utállak! Majdnem meghaltam. Miattad. Sikított. Annyira fájdalmasan sikított!- szinte már ordítottam, miközben egyre nagyobbakat ütöttem rá. Már fájt az öklöm, de nem akartam abbahagyni.

Valaki elkapott hátulról, mielőtt hangos zokogásba kezdtem volna, és lefogott, hogy ne tegyek senkiben sem kárt. De szinte elborult az agyam. Élénken élt az emlékezetemben az a sikoly, de fogalmam sem volt, hogy kié lehet. Egy női hang. Ennyi. És egyszerűen megőrültem tőle. Mintha ott lenne valahol az agyamban a válasz rá, de… de… valami elzárja előlem. Mintha egy régi emlék lett volna. Egy esős napról. Kikkel voltam? Nem a családom hangja volt. Ez az őrületbe kergetett.

- Jól van, Ji Min!- simogatta a hátamat egy gyengéd kéz- Semmi baj!- Kai hangja megnyugtató volt, de én nem bírtam nem L.Joe arcát fürkészni. Ő még mindig ott ült, és meredten bámult rám, száját összeszorítva. Megbánás? Vagy csak valami ehhez hasonlót láttam az arcán átsuhanni. Hirtelen rájöttem, hogy mennyire nevetségesen viselkedtem az előbb. Így kifújtam a levegőt, és megpróbáltam lenyugodni.

- Ki sikított?- kérdezte halkan az engem átkaroló fiú.

- Valaki… nem tudom. Fogalmam sincs- motyogtam- Te amúgy hogy kerülsz ide?- pillantottam rá, kicsit nyugodtabban.

- A vendégek kísérgetésében besegítek, és kérte Kim Jae Joong, hogy nézzem meg, milyen állapotban van a tornacsarnok. Aztán csak azt láttam, hogy L.Joe kihúz téged a vízből…

- És ezért félretoltál, mert mindenképpen te akartad lesmárolni a csajt- motyogott gonoszan a szőke fiú.

- Hogy mi?- néztem rájuk csodálkozva.

- Nem kaptál levegőt, persze, hogy lélegeztetni kellett…- túrt bele a fiú zavarában a hajába. Ah, szóval az első, akivel egész életemben összeért az ajkam, az Kim Jong In volt. Mert majd belefulladtam a suli medencéjébe. Ezt felírom valahová, mert még egy ilyen béna csaj nincs, az tuti.

- Hát… köszönöm- talán el is pirultam volna, ha nem vagyok ilyen helyzetben.

- Ráadásul, azok után, hogy L.Joe-t hibáztatod, amiért beleestél, még jó is, hogy nem ő csinálta- mondta tovább- Igaz is. Mi történt?

- Semmi különös. Csak összevesztünk, ő seggfej volt, aztán véletlenül belecsúsztam… nem az ő hibája volt igazából, csak kicsit kiakadtam…- motyogtam, közben a szőke fiú tekintetébe fúrtam az enyémet. Ő rezzenéstelenül nézett engem.

- Értem… Hozok nektek törölközőt- sóhajtott végül a barna fiú, és elindult az öltözők felé, magunkra hagyva minket.

Pár percig némán ültünk egymás mellett, hallgattuk a hajunkból kicsöpögő víz hangját, ami cseppet sem volt megnyugtató. Egyre idegesebb lettem. Végül vettem egy mély levegőt, és meg mertem szólalni.

- Sajnálom, nem a te hibád volt, nem kellett volna veled kiabálnom.

- Valóban nem. Nem én nem tudok úszni…

Elhűltem az elutasító stílusától. Éppen elnézést kértem tőle valamiért, ő meg ismét bunkózik, rám sem nézve.

- Minek jöttél vissza?- kérdeztem már én is hűvösen.

- Mert hallottam egy csobbanást, és látni akartam, hogy mit szerencsétlenkedsz.

- Minek mentettél ki, ha ennyire utálsz?- rökönyödtem meg.

- Ha kipurcannál, nem lenne kit piszkálni- nevetett fel, mint aki jól szórakozik. Tátott szájjal meredtem rá, majd felálltam.

- Tudod… Byung Hun- direkt használtam a nevet, amit utált tőlem hallani, miközben felálltam- Te vagy a világon a lehető leggusztustalanabb ember, akinek már a látványától is rosszul vagyok. Nem értem, mit ártottam neked, amiért soha egyetlen egy pillanatig nem szimpatizáltál velem. Igaz, én sem voltam kedves hozzád, de nem én kezdtem ezt az egészet. Én csupán nem fogom hagyni, hogy földig gyalázz. Nem fogom hagyni, hogy bármi reakciót is kiváltson belőlem a szemétkedésed. És csak hogy tudd… ha ennek a barom viselkedésednek egy szikrája is megvolt benned régen… akkor nem csodálkozom, hogy a barátnőd ott hagyott Henry-ért…- majd hátat fordítottam, nem törődve elképedt tekintetével, és kisiettem az ajtón. Pont ott futottam bele Kai-ba.

- Itt a törölköző- mutatta fel döbbenten, mikor látta feldúlt arcomat.

- Köszi- kaptam ki a kezéből, majd vállamra terítve az anyagdarabot, szinte futva menekültem. A sértések, L.Joe, és egy kusza emlékkép elől, amit mindenképpen ki akartam zárni a fejemből.

*

10-kor végre ott ültünk az igazgatói iroda előtt, Kai, L.Joe, aki rám sem nézett, U-kwon, akiről kiderült, hogy megint rossz fát tett a tűzre, és ezért azt a büntit kapta, mint mi (azt hiszem lebukott éjszakai mászkáláson). Changjo, akiről semmi sem derült ki, sőt, akár azt is mondhatnánk, hogy ismét annyi élet volt benne, hogy egy temető kapuját őrző angyalszobor többet produlál. Na meg persze jómagam, immár száraz ruhákban, kicsit nyugodtabban. Ez utóbbiról a nyakamba akasztott visszafelé járó óra is tehetett. Ha rajtam volt, megnyugodtam. Most is. És ha nem néztem L.Joe-ra, akkor meg is őriztem ezt az állapotot. Mindenesetre furcsa volt, hogy egyedüli lány vagyok a büntetésben. Bár Kai-ról nem tudtam, hogy bármi rosszat tett volna.

Nem mondtam senkinek, hogy mi bajom volt, a fiúk sem tűntek túl pletykásnak, így megnyugodtam. De mielőtt belemerültem volna a gondolkozásba, So igazgató lépett mellénk, és alaposan végig nézett rajtunk.

- Remek, itt vagytok. Perceken belül megérkeznek vendégeink. Odakint várjuk őket, a kapu előtt. Ji Min. Légy oly kedves, és menj be Chae Won irodájába, egy papírt kértem tőle. Majd add oda Kim Jae Joong-nak. Ő tudni fogja, miről van szó.

Bólintottam egyet, az ajtóhoz sétáltam és bekopogtam az iskolatitkár irodájába, mire egy kiszűrődő „szabad” kiáltást hallottam. Moon Chae Won kedvesen mosolygott rám, mikor meglátott.

- Miben segíthetek? Hogyhogy nem vagy a városban szabadidőn?

- Hát… büntetés…- pirultam el szégyenkezve.

- Első héten?- hitetlenkedett.

- Sajnos a rossz gyerek listán vagyok a Mikulásnál is- próbáltam elviccelni a dolgot, mire kicsit felnevetett- De az igazgató küldött egy papírért.

- Igen, azonnal elkészítem- bólogatott, és elkezdett a gépébe írni valami szöveget, én meg maradék időmben körbe néztem az irodában. Egy kis beugró részben voltak felakasztva a kulcsok. Tornacsarnok, raktárok, és a tornyoké. Ez utóbbit szívesen megnéztem volna, ha nem lettek volna lezárva. 

A falon koreai tradicionális maszkok is voltak felaggatva, és én missziómnak éreztem, hogy megfogdossam őket, mert miért is ne? Mindig kényszert éreztem, hogy az ilyen dolgokat piszkáljam. Csak nem gondoltam volna, hogy mihelyst hozzáérek, leverek, legalább kettőt. Egyet reflexből elkaptam, a másik meg a földön kötött ki. Megpördültem, hogy lássam, a fiatal nő mennyit látott szerencsétlenkedésemből. Úgy tűnt, már egy ideje engem figyelt. És nem tűnt dühösnek, csak érdeklődve nézett.

- Nem én voltam!- mondtam azonnal, védekezően felemelve a kezemet- Magától mászott le- vigyorogtam 1000 wattosan, amiből nyilvánvalóan gondolhatta, hogy vaj van a fülem mögött.

- Magától mászott le?- mosolyodott el- Ismertem valakit, aki mindig ezt mondta, ha valami rosszat tett… Mindig kimagyarázta magát- sóhajtott- Rá se tudtam sohasem haragudni. Csak tedd vissza őket.

- Mióta dolgozik itt?- lettem kíváncsi, miközben visszatettem a maszkot.

- Már 3 éve- válaszolta, miközben gépelt- Az igazgató hozott ide.

- Engem nem kedvel az igazgató- húztam el a számat- Még egy kedves szava nem volt hozzám.

- Ő nem olyan barátságos először. De rendes ember.

- Ha maga mondja. Bár Kim Jae Joong-ot is rendes embernek tartom. Jó lehet, ha ilyen fiatalon valakinek ennyi minden van a kezében.

- Sokat örökölt az apjától, az biztos…- motyogta a nő- Igazán elbűvölő ember.

- Van valami konfliktus közte és az igazgató között?- puhatolóztam. Erre felnézett rám.

- Azt hiszem, ha van is, az is csak rájuk tartozik.

 Ahha, kedvesen közölte, hogy szálljak le a témáról. Végül is igaza van…

- Bocsánat. Túl kíváncsi a természetem- mentegetőztem.

- Előfordul ebben a korban. De vigyázz, később sok bajod származhat belőle.

- Majd oda figyelek!

- Remek!- átnyújtott egy nyomtatott papírt- Viheted is.

- Köszönöm- elindultam az ajtó felé, de még visszafordultam egy kérdés erejéig. Nem tudom honnan jött, de valahogy kíváncsi lettem.

- Az ismerőse, aki mindent kimagyarázott… mi lett vele?

- Egyszer már nem sikerült neki- zárta rövidre a témát, majd nem foglalkozott velem tovább.

*

Mikor kiértem a suli elé, már senki nem volt ott. Meg is érkeztek a vendégek? Most kezdhetem őket megkeresni… Már majdnem kezdtem elkeseredni, mikor eszembe jutott, hogy ez a 21. század, ezért csak megcsörgettem U-kwon-t. Közölte, hogy az első emeleten vannak, csak pont a másik szárnyban, mint ahol az irodák. Remek. Előre, lépcsőzni, a szép és formás lábakért. Sóhajtva mentem, hogy odaadjam az igazgatónak azokat a papírokat, és utána teljesítsem még a parancsait, mint valami rabszolga… Komolyan, a felső 10 000 gyerekeivel ezt megtehetik, és anyuci-apuci nem pattog? Megáll az eszem…

Valóban ott találtam a kis csoportot, egy ajtó előtt, Kim Jae Joong magyarázott valamit, az igazgatót már nem láttam. Egy őszes hajú férfi állt háttal, egy kicsit fiatalabb nő, és még egy férfi. Mindannyian elegáns öltönyben, vagy kosztümben. Valószínűleg valakinek a titkára lehetett, mert ő nem tűnt olyan tiszteletet parancsolónak. Kedves arca volt, ahogy a nőnek is. Az őszes hajú férfi arcát eltakarták előlem. De mikor melléjük értem, megfordult, és megláttam…

Valami megmozdult bennem. Fogalmam sincs, hogy mi… de mintha… valami… láttam én már ezt a férfit? Olyan… ismerős volt. Meredten bámultam rá, hogy eszembe jusson. Láthattam valahol az USA-ban? Valami rendezvényen? Vagy… még előtte? Nem valószínű. Semmi nem maradt meg azelőttről. Még érzések sem… A szüleimet sem ismertem fel. Ez azért elég gáz. 

Elég érdekesen nézhettem ki, rá meredve, mert csak azt vettem észre, hogy előttem áll, és összehúzott szemekkel mered rám.

- Valami baj van, kisasszony?- a hangja… ismerős volt.

- Nem, dehogy- tértem vissza, és elmosolyodtam- Üdvözlöm az iskolánkban!- hajoltam meg illedelmesen. Ő is barátságos görbére húzta a száját, és bólintott egyet.

- Azt hittem baj van, úgy nézett rám, mint aki rémeket lát.

- Elnézést kérek- pirultam el egy kicsit, mert erre már az egész társaság tekintetét magamon éreztem.

- Semmiség!- ütögette meg a vállam.

- Yoo Ji Min idén jött az iskolánkba. Eddig Amerikában lakott- mondta Kim iskola tulajdonos- A Gonghee csoport igazgatója az édesapja.

- Gonghee? Akkor már lehet, hogy találkoztunk is! Örvendek!

Akkor lehet, hogy tényleg az USA-ban volt…

- Itt vannak a kért iratok- adtam át a papírokat a férfinek.

- Köszönöm. És most azt javaslom, hogy váljunk több felé. Lee Byung Hun, Kim Jong In, és Kim Yookwon elkíséri Nam igazgatónőt, és megmutatják neki a tornacsarnokot, és az iskola földszintjét, Yoo Ji Min és Choi Jong Hyun pedig Lee titkárnak mutatják meg a többi emeletet. 

Először pislogtam párat, hogy ki a halál az a Jong Hyun, de aztán rájöttem, hogy ez Changjo eredeti neve… Most miért kellett ezt? Ez a szótlan gyerek…. ő nem beszél, én meg beszélnék, ha lenne miről, de az iskola még majdnem nekem is annyira új, mint ezeknek az embereknek… aishh! Már nagyjából a termeimet megtalálom, de tuti, hogy még most is képes lennék eltévedni a szintek és a szárnyak között.

- Nem kéne még valakinek velünk jönnie?- böktem meg suttogva a mellettem álló antiszoc gyereket.

- Minek?- kérdezett vissza értetlenül. Ah, hál istennek ma legalább kinyitja a száját.

- Beszédes kedvedben vagy?

- Meg tudlak még lepni!- úristen, ez egy mosoly volt? Esküszöm, hogy azt láttam az arcán! Hát, ha ő mondja, akkor rendben van.

Mindenki elindult valamerre, az őszes hajú férfi az igazgatóval, a három fiú az igazgatónővel, a titkárral mi meg ott maradtunk.

- Jöjjön! Körbevezetjük az emeleteken- mondta a fiú tisztelettel, jókedvet varázsolva az arcára. Pillanatokon belül felderült az arca, mintha egy másik ember állt volna mellettem, nem az az állandó búskomor srác. Ennyire jó színész lenne?

- Itt vannak ezen a szinten az igazgatói és gazdasági irodák, a másik szárnyban pedig…- ki is kapcsoltam, nem figyeltem, rá, csak szótlanul mentem mellettük, és gondolataimba mélyedtem.

Körbevezettük az emeleteken, mondjuk én inkább csak bájosan mosolyogtam a titkárra, és Changjo pofázott végig… csoda, hogy ki nem száradt a torka. És rendkívül kedves volt ezzel az emberrel, jól el is beszélgettek… ki érti meg a pasikat? És még a nőkre mondják, hogy bonyolultak… cöhh…

Már éppen visszaértünk az első emeletre, mikor megcsörrent Lee titkár telefonja. Ránézett a kijelzőre, majd ránk mosolygott.

- Bocsássatok meg, ezt muszáj felvennem- mondta, majd sebes léptekkel elsétált a folyosón. Changjo-ra néztem, aki meredten bámult a hapsi után, majd egyszerűen, rám sem nézve, szinte odamorgott nekem.

- Maradj!- majd elsétált utána. Maradj? Mi vagyok én, egy kutya? Milyen hamar visszaváltott ebbe a bunkó stílusba… biztos L.Joe-tól tanulta…

Figyeltem, ahogy lassan eltűnik ő is a folyosón. Mi folyik itt? Minek ment el? És hová? Lee titkár után? Aish, most maradjak, vagy menjek én is? És mivel Isten kíváncsinak teremté a női népet, ezért természetesen ez utóbbi mellett döntöttem. Lassan elkezdtem utánuk sétálni, de már nem láttam őket semerre. Pont a díszterem mellett ácsorogtam, mikor egy hangosabb puffanás ütött meg a fülemet odabentről. Mi a fene?

- Te mit keresel itt?- hallottam Lee titkár kicsit hűvös hangját.

- Én csak… - Changjo meg mit keres odabent? Te jó ég… Odabent telefonált a titkár? Akkor a fiú direkt ment utána? Mit képzel ez magáról? Kis suttyó...

- Szóval…?

Most szegénykém le fog bukni? Közelebb léptem az ajtóhoz, és azon agyaltam, mit tegyek. Mentsem ki valahogyan a szerencsétlen, kedvelszívó, dementor barátomat, vagy hagyjam a fenébe, és tegyek úgy, mint aki semmit nem hallott? Francba már, hogy… hogy valamiért segíteni akartam. Az USA-ban ez eszembe sem jutott volna, de itt valamiért nem akartam cserben hagyni őt. Hiába volt bunkó, hiába szólt be. Nem akartam, hogy baja legyen. Van ennek értelme?

Nem, nem volt, de nem is akartam túlgondolni, tettem amit helyesnek gondoltam, így egy egyszerű mozdulattal kitártam az ajtót, és beléptem. Changjo egy feldőlt paraván mögött állt, amit valószínűleg a suli színjátszó szakköre használt, vele szemben pedig összehúzott szemekkel a titkár, kezében tartva a telefonját. Hát jó, játszunk!

- Changjo, hát itt vagy!- sóhajtottam- Megtaláltad?- néztem rá nagy szemekkel.

- Hogy…?- kezdte volna csodálkozva, nyilván meglepve a váratlan fordulattól.

- Nincs itt a pulóverem?- rágtam a szám szélét, de igyekeztem nem túljátszani.

- Mi folyik itt?- nézett ránk felváltva a titkár, összezavarodva.

- Itt hagytam tegnap próba után a pulóveremet. Tudja, most lesz a 100 éves évforduló, és a diákok is fellépnek. Mi Changjo-val énekelni fogunk, ezt próbáltuk tegnap… Még ránk fér a gyakorlás… most először fogok közönség előtt énekelni, így kicsit izgulok… De ez nem lényeg… mindenesetre a pulcsim úgy tűnik, hogy már nincs itt… - néztem körbe a székeken elhúzott szájjal.

- Nem tudtam, hogy itt van maga, de mivel Ji Min kérte, így míg vártunk, gondoltam megnézem, hogy itt van e a pulcsija… Nem akartam zavarni- hajtotta le a fejét Changjo is. Nem láthattam az arcát, így nem tudtam, mit gondol a kamu lenyomott szövegemről. Csak elképzelni tudtam, hogy nem örül neki túlságosan.

- Értem. Bocsássatok akkor meg, nem történt igazán semmi, csak meglepődtem- mosolyodott el újra a férfi, majd kisietett a teremből. Én is követni akartam, de Changjo megragadta a kezemet, és visszafordított, maga felé.

- Mi van?- kérdeztem suttogva, kicsit idegesen.

- Te megbolondultál? Mi volt ez? Mondtam, hogy maradj ott!

- Mit műveltél te itt? Hallgatóztál? Minek?

- Én kérdeztem előbb!- morgott rám.

- Inkább köszönd meg, baromarcú James Bond Junior- morogtam, és kedvtelenül kihúztam a karomat a szorításából. Egy napra már elég bunkóságot kaptam. Nem vette észre, hogy éppen kirángattam a csávából? Komolyan, mindenki megbolondult?

Mikor visszaértünk az irodákhoz, már mindenki ott volt, Kim Jae Joong, az őszes férfivel, akiről azóta nem tudtam eldönteni, hogy honnan emlékezhetek, és a fiúk az igazgatónővel.

- Remélem, hogy tetszett az iskolánk!- hajolt meg az iskolatulajdonos kicsit, kedvesen.

- Csak jót mondhatunk el róla. És természetesen elfogadjuk a meghívásukat a 100 éves évfordulón rendezett gálaestre- felelte az őszes hajú férfi.

- Már alig várom, hogy lássam a fiatalokat énekelni- tette hozzá Lee titkár, ránk mosolyogva. Csak képzelődtem volna, vagy tényleg kicsit gyanakvó mosoly lett volna? És emellett magamon éreztem a felemás színű hajú fiú gyilkos tekintetét. Jaj nekem… Ezek után nem menekülünk az énekléstől.

- Akkor… kikísérem magukat- ajánlotta fel Kim Jae Joong, majd a vendégekkel együtt elindultak, míg mi illedelmesen meghajoltunk.

Azt hittem, mindenki mehet a dolgára, de magamon éreztem 4 fiú kérdő tekintetét.

- Most meg mi van?- tártam szét a karomat.

- Énekelni? Te? Changjo-val?- kérdezte L.Joe hitetlenkedve.

- Igen, éneklünk. Igaz?- néztem rá sorstársamra, akin látszott, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne.

- Igen…- préselte ki magából, elnézve a másik irányba.

- Nem is tudtam, hogy ilyen dalos pacsirták vagytok…- nevetett U-kwon- Bár Changjo, neked különösen illene a musical énekes pálya.

- Fogd be!- morogta az említett.

- De akkor könyörgöm, valami duettet a Rómeó és Júliából!- fokozta tovább Kai is, mondjuk mintha az ő öröme nem lett volna felhőtlen.

- Nem tudom, miért vagytok ennyire oda ettől!- vontam meg a vállamat, pedig én is kicsit égőnek éreztem a helyzetet, és hogy pont ilyen sztorit kellett kitalálni, de már nem hátrálhattunk meg. Belebuktunk- Ha éneklünk, akkor éneklünk. Changjo meg kedvesen felajánlotta, hogy jön velem.

- Kedvesen?- motyogta L.Joe magában.

- Na jó, elég lesz!- zárta a témát rövidre az énektársam- Most beszélnem kell Ji Min-nel, ti pedig szívódjatok addig fel- majd kézen fogott, és maga után húzott. 

Igazából nem sok kedvem volt ezzel foglalkozni. Elég volt már egy napra ennyi. A reggeli kis híján vízbe fulladás, azok a furcsa képek, amiket láttam, a sikítás, végül ez a furcsán ismerős őszes hajú férfi... És még erre rá Changjo lopakodó kommandója, vagy mije... Ez már tényleg magas volt nekem.

- Figyelj!- fordult velem végre szembe, mikor befordultunk egy folyosóra- A világ legnagyobb hülyeségét kamuztad, de… mondjuk úgy, hogy hálás vagyok. Nem fogok neked magyarázkodni, de nagyon kérlek, ne járjon el a szád semmiről, rendben?- nézett rám összehúzott szemekkel.

- Miről? Hogy szereted mások beszélgetését kihallgatni?- tettettem értetlenséget.

- Nem tudsz te semmiről. Szóval jobb lesz, ha ehhez mérten is viselkedsz.

- Nekem mindegy!- vontam meg a vállamat, holott majd belehaltam a kíváncsiságba

- Helyes!- majd ellépett volna mellettem, de még váratlanul megfordult- Amúgy… legalább énekelni tudsz?

- Fogjuk rá!- mondtam bizonytalanul, mire kicsit, hitetlenül felnevetett.

- Reméljük, hogy addig ránk szakad az ég. Légy jó, Yoo Ji Min!- majd egy intés kíséretében elsietett. Te is rohadj meg, Choi Jong Hyun.

*

~L.Joe szemszöge~

Hanyatt feküdtem az ágyon, közben a fejem fölé dobáltam a kosárlabdát. Ennek ütemes hangja zavarta meg az amúgy csöndes szobát. Szórakozottan figyeltem, ahogy a labda mindig megközelíti az arcomat, egyre közelebb láttam rajta a sok használattól lekopott betűket, majd újra elkaptam. De a gondolataim egészen máshol jártak.

Egyedül voltam.

Még egy dobás…

Mint sokszor máskor.

Még egy dobás…

Utáltam az egészet.

Még egy dobás…

Miért kellett így történni mindennek?

Még egy dobás…

Az apám… miért…?

Még egy do…

Elhibáztam. A labda kicsúszott a kezemből, és elgurult, egészen az ajtóig, ami ebben a pillanatban nyílt ki. Nem volt nagy meglepetés, hogy ki fog belépni rajta, elvégre, hatunk közül rajtam kívül csak egy srác tartózkodott a suliban.

- Mi van Changjo, unatkozol?- kérdeztem rá sem nézve, de hallottam, ahogy felveszi a labdát a helyéről, és felém dobja. Még idejében kaptam el, és nem csapódott a képemnek.

- Nem egészen. Vagyis nem jobban, mint általában.

- Akkor? Miért nem maradsz a szobádba, és halsz bele az önmarcangoló gondolataidba?- sandítottam rá fél szemmel. Tudtam, hogy köcsögség ilyet mondani neki. Pont neki. De valahogy fel kellett rázzam. Nem szerettem a világfájdalmas képét bámulni. Tudva, hogy ő tud másmilyen is lenni, ha nagyon akar.

- Hogy te is csinálhasd tovább ugyanazt? Dehogy… Nem akartam az önsajnáltató partidat tönkre vágni hyung…

- Mondtam már, hogy nem vagyok a hyung-od. Mit olyan nehéz ezen felfogni?- sóhajtottam, és megmasszíroztam az orrnyergemet. Nem először mondtam el neki. Az önsajnáltatásomra tett megjegyzését meg egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Elvégre… én nem is sajnáltatom magamat, nem igaz?

- Jól van na, kicsúszott…- rántotta meg a vállát- Amúgy meg… Lee titkár egy seggfej- morogta szokásos stílusában, amire felkaptam a fejem.

- Volt valami?

- Nem egészen… Kíváncsi voltam a telefonbeszélgetésére, de lebuktam.

- Lúzer vagy.

- Ja, tudom…- kis nevetést hallatott, ami merő öngúny volt- Még szerencse, hogy bájos társam kihúzott a szarból. Még ha ezért énekelnem is kell vele…

- Ji Min?- préseltem ki magamból a nevet. Nem tudom, miért lettem ideges már ettől a két szótagtól.

- Ja, a kiscsaj elég érdekes. Valamiért kimentett a helyzetből, pedig semmit nem tud. Egészen egyedien…

- Idegesítő- motyogtam magamban.

- Abbahagyhatnád már végre. Olyan vagy, mint egy óvodás…

- Mit mondtál?- ültem fel az ágyon, és a szokásos „most meghalsz” tekintetemet vetettem rá. Kár, hogy őt ez már nem hatotta meg egy ideje.

- Nézd. Lehet, hogy nem szimpatizálsz vele… de téged mióta érdekelnek azok, akikhez nincs igazán közünk? Csak hagyd figyelmen kívül. Úgy, mint ahogy általában szoktad az embereket.

- Nem megy…- suttogtam, és lehunytam a szememet.

Te vagy a világon a lehető leggusztustalanabb ember, akinek már a látványától is rosszul vagyok. Nem értem, mit ártottam neked, amiért soha egyetlen egy pillanatig nem szimpatizáltál velem. Igaz, én sem voltam kedves hozzád, de nem én kezdtem ezt az egészet. Én csupán nem fogom hagyni, hogy földig gyalázz. Nem fogom hagyni, hogy bármi reakciót is kiváltson belőlem a szemétkedésed. És csak hogy tudd… ha ennek a barom viselkedésednek egy szikrája is megvolt benned régen… akkor nem csodálkozom, hogy a barátnőd ott hagyott Henry-ért…

Összeszorítottam a fogamat idegességemben. Utáltam ezt a lányt. Tudom, hogy én kezdtem, tudom, hogy le kellett volna állnom. De nem ment. Hisz ő nem ártott nekem tényleg. Igaz, Henry unokatestvére volt, de… már annak sem kéne, hogy érdekeljen. Elvégre, van nagyobb bajom is, mint ő. Egyszerűen megláttam, és jött belőlem ez az egész. Nem tudtam hozzá máshogy viszonyulni. Volt benne valami, ami óvatosságra intett. Látszott rajta, hogy nem érdemes kikezdeni vele, mégis bökte a csőrömet. 

Mi olyan nagy szám benne? Csak egy nagyszájú amerikai liba. Hogy volt képes nekem ilyet mondani? Mit tud ő rólam? Mit tud ő NaEun-ról? Mit tud ő rólunk?

Gondolataimból barátom hangja riasztott fel, aki meredten bámult ki az ablakon, mintha keresne ott valamit, túl az erdőn, a hegyeken. Pedig mindannyian tudtuk, hogy ott sem más semmi, mint ebben a kastélyban.

- L.Joe... Mikor lesz már ennek vége?- ezen a kérdésen egy kicsit elmosolyodtam, pedig egyáltalán nem volt vicces. Pontosan tudtam, mire gondol. Hisz néha bármennyire is fasza gyereknek éreztem magam, csak egy egyszerű srác voltam. Mint a többiek. Nem én voltam erősebb, csak az életem volt keményebb.

- Nem ez a legfontosabb kérdés. Hanem, hogy mi lesz velünk, ha vége lesz.

Képet sem szoktam berakni, de most olyan...
/fangirl mode ON/ ah ez az ember ahjdivmipykfll! /Fangirl mode OFF/
Utállak Byung Hun... :D

7. fejezet

(Korábban akartam hozni, csak megint elhúzódott az írás, ráadásul mostanában bármit leírok, azt legszívesebben azonnal húznám is ki, mert nem vagyok vele elégedett... Sőt... Öhm... írói válság, vagy hogy hívják az ilyesmit :D De megpróbálom magam összekapni. Majd igyekszem a következővel is. )

Chapter 7

Amikor a hétvége zűrösebb a hétköznapnál...

Milyen remek is lenne, ha lenne egy olyan képességem, miszerint bármikor eltűnhetek, bárhonnan. Mert akkor most alkalmaztam volna. C.A.P és L.Joe tekintete elől mindenképpen. Csak meredtek rám, kicsit döbbenten, mint valami rossz gyerekek, akiket rajta kapták csoki lopáson. Pedig valószínűleg nem ilyesmiért akarták egymást laposra verni. De hát a részletekről fogalmam sem volt.

L.Joe végül felsóhajtott, és elsétált mellettem, eltarolva a bal vállamat. Mondhatom, kedves volt, mint mindig. Mindezt a „mindjárt kinyírlak” tekintettel. Túlélési esélyeim ebben a suliban ismét nem nőttek kétszeresére. Min Soo még mindig ott állt velem szemben, és alig mert rám nézni. Úgy tűnt, hogy zavarban van. Nagyon is. De nem jobban, mint én.

- Öhm… bocsi, eltévedtem…- motyogtam, mikor ő sem akart megszólalni, és már hátat is fordítottam volna, mikor C.A.P hangja megállított.

- Meg tudom magyarázni…

- Ti dolgotok, nem az enyém, nincs szükség magyarázkodásra…- néztem rá.

- De akkor is félreértheted…

- Számít?- kérdeztem meg kis erőltetett mosollyal.

- Igen- felelte egyszerűen, amin ledöbbentem- Nem akarom, hogy rosszat gondolj rólunk- sétált elém- Kicsit zűrösek a családi kapcsolataink. Nagyon régről ismerjük egymást a fiúkkal. Főleg L.Joe és én. Az apáink már régóta kapcsolatban álltak egymással. És az én apám egy fokkal L.Joe-é felett áll a ranglétrán, így mindig volt egy kis egészséges rivalizálás közöttünk is… ez olyan fiús dolog, tudod…- vakarta meg a tarkóját- Elhiszed?

- Miért ne hinném? Bizonyára így van, ha te mondod. És ha tényleg ökölre mennétek, csak tudd: én neked szurkolnék- magam sem értem, miért pirultam el egy kicsit a mondat végére.

- Valóban?- szája sarkában mosoly játszott.

- Ez csak természetes, Sapó! Akkor… holnap reggel?

- Tökéletes!

Intettem neki egyet, majd gyorsan hátat fordítottam, és elsiettem. Furcsa volt, sosem gondoltam volna, hogy egyszer a mindig nyugodtnak tűnő Sapót egyszer látom majd ilyen idegesnek. De valljuk be, nem volt épp visszataszító úgy sem. Bezzeg L.Joe… ő mindenhogy vonzz is és taszít is egyszerre.

De ha összerakjuk a sztorit… L.Joe tegnap este elment valahová, ahol az apja is ott lehetett, ha a gyűrűje nyoma az arcán van... kedves fater, aki pofán üti a gyerekét ennyire. Ezt nem mondta el C.A.P-nek, ezért ő kiakadt rá. Nagyon kiakadt…

Kik ezeknek a szüleik? Áh, tök mindegy, nem érdekel. Nem foglalkozom velük. Nem érdekel a magánéletük…

Igen, abban a pillanatban még hittem is ebben a kijelentésben…

*

Nem írnám le a következő napokat. Legyen elég annyi, hogy elég unalmasak voltak. Sikerült megszoknom az új helyet, Henry-vel úgy ahogy kibékültem, már nem idegesítette, ha Chunji-val, Niel-lel és Ricky-vel szórakoztam. Mert elég sokat ettem velük reggelinél, vagy egyéb étkezéseknél. Javíthatatlanul gyagyák voltak, de mindezt imádnivalóan. Jóban lettem velük. De leginkább csak hármukkal. Changjo-t még mindig ugyanannyira nem ismertem, C.A.P-pel reggelente együtt futottam, de nem túl sokat beszéltünk, maximum alap dolgokról. Az öltözőknél történt incidenst nem megtörténtként kezeltük. Kimondatlan megállapodás volt ez közöttünk. Nem volt közöm hozzá, azonkívül bírtam a fiút. Mosolyt tudott csalni az arcomra, és tetszett, hogy olyan eltökélt, mint én.

L.Joe… na ő még mindig padtársam volt, de azóta egyetlen egyszer sem szólt hozzám. Talán ez még rosszabb is volt, mint mikor nyírtuk egymást… vagyis, miről beszélek? Így legalább nem idegesített. De néha elkaptam a gyilkos pillantását. És az elég ijesztő volt.

A szobában, meg… Hát Suzy sem segített a helyzeten. Folyton lenéző pillantással illetett, és bármit csináltam, nem tetszett neki. Persze ilyenkor mindig ment a riposzt, de… nem élveztem. Elegem lett az egészből. A csajbuliban legalább Sulli-val nem volt probléma. Ő, ha volt valami bajom, kérdésem, mindig szívesen segített. És ezért nagyon hálás voltam neki.

U-kwon és Kai remek haverok lettek. Előbbitől a földön feküdtem a nevetéstől, utóbbi pedig… néha zavarba ejtő tudott lenni, kedvessége túlságosan határtalan volt. És Henry elég gyakran rúgott bokán, mikor a fiún felejtettem a tekintetem.

Szerencsére So igazgatóval sem futottam össze. Nem bírtam volna nézni, azt az idegesítően eltökélt és irritáló arcot. Kim Jae Joong néha szembe jött a folyosón, és mindig kedvesen mosolygott. Ami hiányzott… semmit nem mondott arra a képre, amit kivett a kezemből. Ebből arra gondoltam, hogy nincs közöm hozzá, vagy ha lenne is, nem akarja elmondani, és mivel neki mindent képes voltam megbocsájtani… azonnal elszivárgott minden kétségem, hogy jól teszi, amit tesz.

Amúgy eléggé unalmas volt a hét. Talán jobban vártam volna a hétvégét, ha tudom, hogy jár nekem is a szokásos kimenő. Nem mindig lehetett hazautazni, sőt! Havonta egyszer, de hát én így sem utazhattam volna az USA-ba minden hétvégén. Minden hónapban sem. De ki lehetett menni a közeli városba hétvégenként, vagy különféle programok közül lehetett választani. Mivel hegyes vidéken laktunk, lehetett választani sziklamászást, lovaglást, télen síelést, és hasonló elfoglaltságokat. Voltak nagyon tetszetősök is. De az első hétvégém úgy fog eltelni, hogy büntetésben vagyok. Ilyen is csak én lehetek. Ráadásul L.Joe-val… Tiszta gáz, az egész…

Így, mikor pénteken kicsöngettek az utolsó óráról, a többiekkel ellentétben, akik örvendeztek a szabadságnak, én csak az egyik műszakot tekinthettem teljesítettnek.

Épp a szekrényembe pakoltam be, mikor valaki mögém lépett.

- Beszéltem az igazgatóval.

Már pár napja nem hallottam a hangját, már kezdett hiányozni.

- És?- kérdeztem vissza, mikor nem folytatta L.Joe.

- Holnap 10-re legyünk az irodájában. Nem leszünk egyedül, még lesz rajtunk kívül 3 diák… boldog lehetsz.

- Totál boldog vagyok, hogy hétvégén korán kell kelni- fordultam vele szembe, becsapva a szekrényemet.

- Látom, nem változtál.

- Felőled akár fel is fordulhatnék…- fújtattam mérgemben, mire felvonta szemöldökét.

- Talán igényled a figyelmemet?

- Francokat… Csak épp nem lehet rajtad kiigazodni.

- Szeretnél útmutatót kapni hozzám?- húzta gúnyos félmosolyra a száját, és közelebb lépett.

- Szeretnék tőled legalább mindig 3 lépés távolságban állni. Azzal jobban járunk, mint az útmutatóval- néztem mélyen a szemébe.

- Hát persze- mosolyodott el, mint aki jól szórakozik, és arca mintha tényleg felderült volna. Angyal, tényleg egy angyal. Egy bukott angyal- Akkor, majd holnap reggel találkozunk- majd elsétált mellettem, vissza sem nézve, a közelben álló Chunji-hoz. Amúgy feltűnt, hogy L.Joe a saját barátaival nagyon jól elvan. Főleg Chunji-val. Changjo-t meg gyakran láttam Ricky-vel beszélni. Furcsa volt, ezt a két teljesen különböző embert egymás mellett látni. Bár volt egy olyan érzésem, hogy az idióta hármasnak (én csak így neveztem a Niel, Ricky, Chunji társaságot) sem mindig ilyen víg a kedélyük. Egyszerű megérzés volt… Senki nincs, aki egész életében csak bolondozik, és semmit nem vesz komolyan. Biztos ők is tudtak komolyak lenni. Egyszer kíváncsi lettem volna rá…

*

Nem is volt kedvem este elmenni este vacsorázni, úgyis mindenkitől csak azt hallgathattam, hogy miféle jó programot tervez a hétvégére. Ezért gondoltam, akkor megyek, mikor már kevesebben lesznek, addig pedig kiültem a kastély parkjába, míg lehetett, egy könyvvel a kezemben. Jó idő volt még, a nyár az utolsókat rúgta.

Egészen belemerültem az olvasásba, csak arra eszméltem, mikor valaki ledobta magát mellém. Vagyis pontosabban a pad másik végébe. A lehető legtávolabb tőlem.

Érdeklődve néztem felé, és mikor megláttam, hogy személyében kit tisztelhetek, azonnal elkerekedett a szemem.

- Changjo?- kérdeztem félve, mire rám nézett.

- Ja- válaszolta, ennyi figyelmet szentelve nekem. Ezek után persze, hogy nem tudtam a könyvemre koncentrálni. Miért jött ide? Miért nem ült másik padra? Miért utál, mikor nem is ismer? Miért vág mindig ilyen halálfájdalmas fejet?

- Vacsoráztál már?- kérdeztem meggondolatlanul.

- Nem- válaszolta, rám sem nézve.

- Miért nem?- kérdeztem tovább, pedig tudtam, hogy itt lenne az ideje befogni.

- Mert nem vagyok éhes- pillantott újra rám- Egyéb kérdés?

- Mi dolgod velem?- tettem fel a legégetőbb és legösszezavaróbb kérdést.

- Veled? Semmi. De erről a padról a legszebb a naplemente- vonta meg a vállát, és tovább bámult előre. Én is előre néztem, lássam, mit bámul ennyire. A nap kezdte tényleg vörösre festeni a kastély előtti völgyet, ami a kerítés mögött teljesen tisztán látszott. Itt nem takartak be az erdő fái, a távoli hegyeket, amik mögött majd lebukni készült a nap, teljesen látni lehetett.

Tényleg szép volt… De volt valami, amit nem értettem.

- Minek nézed a naplementét?- bukott ki a számon.

- Miért ne?- kérdezett vissza kicsit ellenségesen.

- Nem tudtam, hogy ilyen művészlélek vagy, aki ilyesmit néz…

- Nem vagyok művészlélek…- morogta.

- Persze, hogy nem…- vigyorodtam el, és alig tudtam egy kis nevetést visszafojtani.

- Mit nevetsz?- nézett rám érdeklődve, kicsit sértődötten.

- Annyira másnak képzeltelek- csóváltam a fejemet.

- Nem ismersz. Ne képzelj semmilyennek- mondta hűvösen, mire lejjebb adott a kedvem. Talán tényleg sosem fogom megérteni ezt a fiút… De talán majd egyszer sikerül…

Ő bámulta tovább a napot, és az eget, és pedig követtem a példáját… szótlanul.

*

Reggel hamar terveztem kelni, hogy még rendet tegyek, a már kupis szekrényemben, ha a többiek nem lesznek itt. Suzy és Sulli, ha jól tudtam elmentek a közeli városba ma, moziba, legalábbis kedvesebb szobatársam (ez értelemszerűen nem Suzy volt) ezt mondta még tegnap este.

Nekik reggel kilenckor indult a suli elől a buszuk, (igen, innen gyalog kicsit messze volt a legelső buszmegálló, így a sulinak voltak erre külön buszaik), így ők sem aludtak ma sokáig. Én hétvégenként sosem futottam reggel, azt a pihenésre szántam.

Azonban… mindannyian arra keltünk, hogy valaki hétkor kopogott az ajtónkon. Ismétlem: 7-kor! Hétvégén…

- Akárki is az, tuti megfojtom- morgott Suzy, Sulli meg csak a párnát szorította a fejére. De nem úgy tűnt, hogy bármelyikük is ajtót akar nyitni.

- Hé, Ji Min, nyisd már ki!- szólt oda nekem Suzy „kedvesen”.

- Te közelebb vagy!- nyöszörögtem fáradtan.

- Nem érdekel…- fordult meg, majd mikor az a bizonyos valaki az ajtóban újra kopogni kezdett, felém hajított egy párnát- Gyerünk már!

Sóhajtva kikászálódtam az ágyból, és mivel feleslegesnek éreztem kora hajnalban veszekedést kezdeményezni, ezért szélesre tártam az ajtót. Aztán pislogtam egyet. Majd még egyet. És még egyet is engedélyeztem volna magamnak, ha az előttem álló személy fel nem nevet gonoszan.

- Rémesen festesz!

- Te pedig csak úgy derengsz, ebben a hajnali fényben. Basszus, L.Joe! Mi a halált keresel itt?- akadtam ki a szőke fiú látványától.

- Jöttelek felkelteni- nézett végig lesajnálóan.

- Hát akkor rohadtul gyere vissza egy óra múlva- morogtam idegesen, és próbáltam becsapni az ajtót, de a lábával kiékelte, így esélyem sem volt.

- Ji Min, ne itt hangoskodjatok, könyörgöm, menj ki hozzá, és beszéljétek meg, nem igaz, hogy ilyen idióta vagy…- hallottam a hátam mögül Suzy mérges hangját, mire nagy sóhajjal kinyitottam az ajtót, és kiléptem a fiúhoz. Nem mertem elképzelni, hogy nézhetek ki a pizsimben, kócos hajjal, álmos szemekkel.

- Minek kell most kelni? Vagy ennyire hiányoztam?- fűztem össze a mellkasomon a kezemet, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire alul öltözött vagyok. Bizony, nem éreztem magamat teljes biztonságban, lévén, hogy még melltartó sem volt rajtam. A karommal mintegy ezt a tényt is palástoltam.

- Gondolod, hogy magamtól jönnék ide? Mert ha igen, akkor tényleg őrült vagy. Tegnap este szólt az igazgató, csak akkor már késő volt neked szólnom. Az alsóbb évesek nagyon rendetlenül hagyták a tornacsarnokot tegnap. A labdák szétdobálva, meg hasonlók… És nekünk kell kitakarítani- tette hozzá.

- Nekünk?- kérdeztem vissza döbbenten.

- Igen, te meg én… jó kis csapat leszünk!- gúnyolódott, alaposan újra végig nézve rajtam- És mivel 10-re jönnek, ezért addigra el kell készülni. Szóval… kapd össze magadat, és menj reggelizni. Addig én előre megyek!

- Mit ártottam az igazgatónak, hogy ennyire pikkel rám? Annyira… gonosz!- morogtam, mire L.Joe lesajnálóan nézett rám.

- Nem pikkel rád, csak balhéztál már az első nap… mondhatom, jó benyomást keltesz mindenkiben! Na de mozgasd meg a hátsódat. Nem érünk rá…- morogta, majd egyszerűen hátat fordított, és elsétált. Legszívesebben utána hajítottam volna a papucskámat, de leesett, hogy nincs rajtam… hát ezt is benéztem.

- Na, megvolt a leánykérés?- Suzy már az ágyában ült, és úgy bámult rám.

- Dugulj el!- szóltam vissza morcosan, mire vállat vont, és bevonult a fürdőben.

- Szerintem nagyon furcsa lány vagy, Ji Min- szólalt meg Sulli, aki még mindig az ágyában próbált új erőre kapni.

- Miért?- néztem rá meglepetten.

- Sikerült valami érzelmet kifacsarnod L.Joe-ból, még ha ez az utálat is… ez egy éve lassan egy lánynak sem sikerült, aki nem Da Hee.

Már megint ez a Da Hee… Ki a fene ez a lány? Áh, nem érdekel. Ha tudnom kell, úgyis megtudom.

- Hát… azt hiszem, erre nem vagyok büszke. Lehet, hogy jobb lenne, ha levegőnek nézne…

- Ne mondd ezt! L.Joe jó srác, csak épp… csalódott- nyúlt a hajkeféjéért, mire elgondolkozva néztem rá.

- Ha Chunji csinálná ezt veled, akkor is tetszene?

- Chunji… hogy jön ő ide?- kérdezte pironkodva.

- Azt hittem, hogy tetszik- mosolyogtam, örülve, hogy ezzel sikerült a témát elterelnem.

- Csak a hátsója- mondta végül vigyorogva, én meg alig tudtam visszatartani egy „ahha, persze” választ.

Hamar összekaptam magamat, nem vittem túlzásba az öltözködést, elvégre, ha takarítanunk kell, akkor minek? Összegumiztam a hajamat, majd ki is léptem a szobából, intve egy utolsót a készülődő Sulli-nak, Suzy-t meg automatikusan semmibe vettem.

Az ebédlőben csak páran lézengtek ebben az embertelen órában, köztük L.Joe is. A fejére volt téve fejhallgatója, ritmusra járt bal keze, -amit nem használt az evésre- az asztallapon, észre sem vett. Nem is baj, nem terveztem mellé ülni, elvégre elég időnk lesz még kinyírni egymást a nap folyamán, nem igaz? Hiába vonzott volna magához valami furcsa megmagyarázhatatlan erővel, nem akartam megint konfliktust. Mert az lett volna belőle. Így háttal neki, hogy még csak látnom se kelljen, leültem egy asztalhoz, és némán ettem a reggelimet.

Mikor végeztem, és körbe néztem, a fiú már sehol nem volt, így egyedül indultam el a tornacsarnok felé. Odabent már zajokat hallottam, és mikor bekukkantottam, láttam, hogy tényleg elég kupis a terem. Szivacsok szétdobálva, a labdák elgurultak… Nem egy leányálom lesz itt takarítani… És mindezek tetejében… L.Joe gondtalanul dobálta az egyik lasztit kosárra. Legalább sikerült is neki, mert amúgy kiröhögtem volna.

Mikor észrevett, gúnyosan elmosolyodott.

- Kezdtem azt hinni, hogy belefulladtál a kávédba.

- Próbálkoztam nem magadra hagyni téged ilyen válság helyzetben, még ha ezért ilyen hajnalban is keltettél fel- mutattam szét karjaimmal a katasztrófaövezetre.

- Helyes. A következő pár órában azt javaslom, játszunk csöndkirályt, vagy én fojtalak bele valamibe- közölte bűbájos stílusával- Labdákat a helyére, szivacsokat a sarokba sorakoztatjuk. Gyorsan végezni akarok. És légy hálás, amiért itt vagyok veled, elvégre miattad kerültem én is szar helyzetbe. Gyerünk!- adta ki a parancsot, mint valami kiskirály, én meg egy fintor után kénytelen voltam követni az utasítását, de magamban, suttogva, nem tudtam elfojtani egy kikívánkozó jókívánságot:

- Menj a francba!

A labdák hamar a helyükre kerültek, nem volt vészes a szertárba vinni őket, a szivacsok, amiken gimnasztikázni szoktak, már annál nehezebbek voltak. Egyedül el sem bírtam egyet, a fiútól pedig semmi pénzért nem kértem volna segítséget, azóta egyikünk sem szólalt meg.

Így inkább ráhagytam a szivacsokat, és nagy sóhaj kíséretében vettem a kezembe a felmosót, és elkezdtem a padlón húzogatni. Nem túl gyakran csináltam ilyet, bár otthon sem voltam az a lány, aki féltette a műkörmét, hogy letörik a munkától. De nem volt túl sok szükség ilyesmire. Így kicsit hébe hóba mostam fel a padlót, és közben So Ji Sub igazgatót átkoztam.

- Elegem van!- gondoltam- Komolyan, ez már kínzás, ilyesmire utasítani az embereket hajnalban! Nem elég, hogy valakit kísérgetni kell, most még a takarítónő munkáját is velünk végeztetik! Fizetést nem kapunk?- pufogtam.

Mikor végül kész lettem, és felmostam az egész termet, felsóhajtottam.

- Csak kerülj a kezem közé még egyszer, Mr. Karizma, és én úgy, de úgy…- meglendítettem a felmosót, megpördülve, imitálva az ütést, amit az igazgatónak szántam, csak sajnos arra nem számítottam, hogy a nyél végén lévő rongy találkozni fog valamivel… ami nem más, mint L.Joe arca. A fiú alig pár lépésre állt tőlem, nyilván azért jött közelebb, hogy közöljön valamit. Elkerekedett a szemem, ahogy leesett, hogy most éppen „letöröltem L.Joe arcáról a mosolyt”. Bizonyára nem lehetett kellemes érzés.

- Hjá!- kiáltott fel gyilkos szemekkel, mikor nála is realizálódott, hogy mi történt pontosan. Megragadott a vállamnál fogva, kiverve a kezemből a felmosót, ami ijesztően koppant a padlón.

- Vigyázzál jobban, Jimmy, vagy…- nem tudta tovább mondani, mert hátrálni akartam egy lépést. Csak sajnos a vizes padló nem támogatta döntésemet, így megcsúsztam, és hátra zakóztam, akaratlanul is magammal rántva a belém kapaszkodó fiút. Én nekem fájt ez jobban, elvégre ő rám esett, ezzel tetézve bajaimat. Fenekembe, és a fiú alá szorult lábamba fájdalom nyilallt, és nem szégyelltem egy hatalmasat nyögni fájdalmamban.

- A rohadt…- szűrte fogai között, miközben én levegő után kapkodtam alatta. Nyilván ekkor vette észre, hogy rajtam landolt, így miután pislogott párat, gonosz mosoly terült el az arcán. Felemelte az egyik kezét, és egyik elszabadult tincsemet a fülem mögé tűrte, ezzel akaratlanul is végigsimítva arcomon.

- Maradjunk még egy kicsit így, kiévezed, vagy…?- nem hagytam, hogy tovább mondja, lelöktem magamról maradék erőmmel, és felültem, a fájó fenekemet masszírozva.

- Soha többet nem akarok veled többet kettesben lenni. Sőt, sehogy sem akarok veled lenni. Legjobb lenne, ha felfordulnál!- sziszegtem mérgemben, majd igyekezve megőrizni a maradék büszkeségemet, mondanom sem kell, ebből már tényleg nagyon kevés volt, ha nem semmi, elindultam az öltözők felé.

- Hé, állj meg!- kiáltotta utánam ingerülten a fiú, de nem érdekelt, mentem tovább. Azonban megint rossz helyen keveredtem ki, mert a medencénél lyukadtam ki. Közben hallottam, ahogy követ a fiú.

 A medencét nem tettük rendbe… nem is nagyon volt rá szükség. Csak pár úszó deszka hevert szanaszét, amikért lehajoltam, hogy elvigyem a sarokba a többihez.

- Nem hallod, hogy azt mondtam, állj meg?- hallottam a hátam mögül L.Joe-t.

- Miért kéne teljesítenem, amit akarsz? Azt hiszem nagyon el vagy tévedve!- néztem rá villámló szemekkel, majd lehajoltam az utolsó darabért. Vagyis hajoltam volna, ha L.Joe egy mozdulattal nem rúgja a medence közepébe.

- Azt hiszem te vagy eltévedve… Nagyon rossz helyen jársz, Jimmy!- a szeme szikrázott- És most hozd vissza azt a deszkát!- erre a medence felénk eső oldalán lévő kiírásra néztem. Ezen a felén a víz 3 méter mély volt. A másikon 1,5. Itt azok úszkálnak, akik profik, és hát én…

- Vagy tán nem tudsz úszni?- vigyorodott el a fiú kárörvendően, látva hezitálásomat- Az bizony nagy kár. Akkor lehet, hogy gondjaid lesznek- majd hátat fordított, és elsétált. Legszívesebben felvisítottam volna, annyira utáltam ezt a fiút. De ezek után mégiscsak be akartam bizonyítani, hogy nem hagyom bent azt az átkozott deszkát.

Nem messze volt egy hosszú nyelű háló, a falnak támasztva, odavittem a medence széléhez, és azzal próbáltam meg elérni. De sajnos túl messze volt. Kicsit beljebb hajoltam, de ahogy lenéztem a víz aljára, visszahőköltem. Imádtam sportolni, de az egyetlen, amivel sosem sikerült megbarátkoznom, azok a vízi sportok voltak. Szerettem a vizet, lenyűgöztek a tengerek… de féltem tőlük. Fogalmam sincs, miért, valószínűleg még gyerekkoromban kialakult valami víziszony, csak hát ugye arra már nem emlékeztem.

A medence mások oldalénál akartam próbálkozni, de ahogy léptem egyet, a széle felé, úgy ismét megcsúsztam a nedves padlón, és egyenesen a vízbe bele. Nem is lett volna gond, azonnal kikapaszkodtam volna, meg hát úszni is tanultam, víziszonyom ellenére, de a csúszásnál bevertem a fejemet a medence oldalába, és így a fejem totál összezavarodott. Az agyam leadta a parancsot, hogy az Isten szerelmére, Ji Min, mozdítsd meg a karodat, és kapálózz!, de a végtagom nem mozdult. Egyre inkább süllyedtem le magatehetetlenül, és mikor rájöttem, hogy így sosem jutok a felszínre, annyira megrémültem, hogy szám akaratlanul is sikolyra nyílt, így tüdőm, szám, azonnal tele lett vízzel. Nem kaptam levegőt, szörnyű, nyomorult fuldoklás vett erőt rajtam, és éreztem, ahogy lassan elveszítem teljesen az eszméletemet.