2. évad - 8. fejezet

8. fejezet

Vissza oda, ahol minden kezdődött

Ahogy kiszálltam a kocsiból, és megpillantottam az épületet, valamiért kiszökött egy sóhaj a számon. Igen, itt volt előttem. Évek álma. És bár nem egyedül csináltam, de… boldog voltam, hogy sikerült.

Az idő elrepült, rettentő sok munkával járt az utolsó hónap, de végre eljutottunk oda, hogy már másnap kezdődött az iskola. Aznap estére hozták át az árvákat is busszal.

Ma este már visítozástól lesz hangos a kastély…- futott át az agyamon.

- Gyönyörködsz?- hallottam a hátam mögül Byung Hun hangját, aki épp mögöttem állt meg a kocsijával. A társalgásunk abszolút munkakörre korlátozódott az utóbbi időben, és elég formálisak lettünk, jó hogy nem magázódtunk megint…

- Öröm látni így készen!- mondtam a torkom megköszörülve. Igaz volt. Voltam már itt korábban, már a legtöbb cuccom elhoztam ide, amit itt használni akartam, de… most, hogy tényleg elkezdjük, nem is akartam elhinni.

Nem terveztem örökké itt lakni, hisz Szöulban volt a lakásom, és Ken így is nyafogott, hogy egyedül hagyom, de mivel sok melóra számítottunk, így nekünk is volt szobánk. Bár elcsodálkoztam, mikor a terveket néztem, hogy a tanárok szobája mennyivel menőbb volt anno is, mint a gyerekeké, de főleg azért, mert ők lehetnek egyedül. Amúgy pár változtatáson kívül nagyjából mindenhol a régi tervek szerint épült fel.

Aznap még korábban megbeszéltük munkatársammal, hogy mi érkezzünk a legkorábban, hogy majd fogadni tudjuk a tanárokat, dolgozókat, majd később a diákokat.

A tanárok is hét közben az iskola falai között laknak, így állt a szerződésben, és hétvégén pedig felváltva volt ügyelet. Így a legtöbben a tanárok közül nem voltak családosak. De mivel alaposan megfontolva válogattuk meg őket, ezért bíztunk benne, hogy mi egymásnak leszünk a család… főleg ezzel a sok gyerekkel…

- Yong Guk hívott, hogy csak este későn érkezik, a gyerekekkel együtt!- jegyezte meg, mintegy mellékesen Byung Hun, ahogy beléptünk az iskola kapuján, kezünkben a maradék csomagjainkkal, és a lift felé indultunk. A lift volt az egyik újítás az iskolában, mert ugye a felrobbantott épületben még nem volt ez a korszerű technika, gyakran megnehezítve a gondunkat, ha az alsó szinten jutott eszünkbe, hogy a harmadik emeleti teremben hagytunk valamit…

- Jól van!- vontam vállat közömbösséget tettetve. Tudtam, hogy válaszom közben a reakciómat lesi. Kíváncsi lehetett, mi volt köztünk a menyasszonya unokabátyjával. Pedig azóta nem is találkoztam a sráccal. Így is kényelmetlen volt a gondolat, hogy egy helyen fogunk félig meddig lakni. Mert nem, egy pasi, akivel egyszer közelebb kerültem a kelleténél, nem elég.

Betuszkoltuk magunkat a mozgó kalitkába, majd Byung Hun megnyomta a harmadik emeleti gombot. Azonos emeleten volt a diákokkal a tanári és egyéb dolgozó háló is, csak egy másik szárnyban. Két elágazó folyosón a férfi és nő részleg. Ez közös megegyezés volt, minekután egyikünk sem akart a másikkal összefutni a személyes terében. Persze ezt nem mondtuk ki, csak… gondoltuk. És pontosan tudtuk, hogy a másik is gondolja.

- Ken hogy viselte az elválást?- köszörülte meg a torkát.

- Nem örökre jöttem el… meg amúgy is csak a haverom, nem az apám, vagy férjem…- forgattam a szemem- Viszont Juniel… nehéz lehet neki- löktem oda foghegyről, és szinte azonnal meg is bántam.

- Ugyan… megérti. Ő is eltud jönni ide gyakran, ha kell. Meg amúgy is sok vizsgája van, és gyakorlata. Nincs ideje mindig rám… Nagyon megfontolt nő…- mosolyodott el, de mintha direkt csak az én „kedvemért” tette volna, mire egy apró fintor kúszott az arcomra, amit igyekeztem leplezni. Hát persze, Juniel tökéletes… támogatja a vőlegényét.

- Mikor lesz az esküvő?

- Még messze van az!- zárta rövidre a témát, jelezve, hogy már megint túl személyes lett a beszélgetés.

Mikor nyílt az ajtó, kihúztam a bőröndömet, és a szobám felé indultam. A kulcsot előhalászva nyitottam ki az ajtót, és belépve, ismét egy mosoly kúszott fel a számra.

Az ablakomból az iskola előtti parkot láthattam, és a kis utat, ami a sportcsarnokhoz vezetett. Az legalább egészében megmaradt, nem pusztult el, így csak néhány korszerűsítés szükségeltetett csak a felújításnál.

Megrohantak az emlékek, ahogy bámultam ki.

A naplementék Changjoval.

A titkos alagút, amin ki tudtunk szökni… az erdésznél töltött éjszaka C.A.P-pel, miután a faházikóban L.Joe elárulta a csókunk… az első csókunkat, a bál éjszakájáról… JaeJoong feje… aishh… akkor milyen nagy problémáknak tűntek a férfiügyek… olyan sok tekintetben gyerek voltam még… Mégis, túl hamar kényszerültem felnőni…

Barátokra leltem is… Suzy is mellém állt, hiába utált. Ahogy eszembe jutott a lány, megrohantak a közelmúlt emlékei is. A lány nagyon kiakadt. Visszament a nagymamája házába, ami vidéken volt, és nem volt hajlandó éppen szóba állni nagyon a barátaival. Ahogy hallottam, nagyon Min Sooval sem. Két hete találkoztam a sráccal, és nagyon maga alatt volt. Sajnáltam, hogy nem tudok segíteni. Végül is… csak remélni mertem, hogy Suzy nem bánja meg az abortuszt, amit végül, ha jól tudtam, megcsinált. Nem tudtam ítélkezni felette, hisz fogalmam sem volt, mit tettem volna a helyében. Csak Sapót sajnáltam.

Elűztem a gondolataimat, és ismét kinéztem az ablakon. De csak egy másik kellemetlen emlék kúszott az agyamba.

Vajon mi lehet Kaival? Vajon emlékszik valamire? Biztos felügyeli azért valaki, csak úgy, mint engem Franciaországban…

Kész agyrém ez az egész…- átfontam magamon a kezemet, és kissé összegörnyedtem.

- Győzni jobb, vagy veszíteni?- suttogtam az üvegnek a kérdést, amit egykor Suzy tett fel nekem. Azóta is kerestem rá a választ.

- Elragadtak az emlékek?- jött a hang az ajtóból, és mikor hátrapillantottam, megláttam a gondjaim egyik forrását az ajtófélfának támaszkodni.

- Mondd csak, édes- ironizáltam számat húzva- Neked mit üzen egy zárt ajtó?

- Hogy legyek kíváncsi, mi van bent!- kunkorította szája szélét mosolyra. Nem tudtam, mi van vele.

- Hát itt nem lelsz kincset, szóval…

- Szóval ideje összecuccolnod, és lejönnöd az irodába, még el kell intéznünk pár papírt a többiek érkezése előtt… Csak ennyit akartam!- mondta, majd ellökte magát a kerettől, és kilépett.

Hát persze, marad velem ilyen hideg… Nem is tudom, mit vártam, mikor én sem vagyok más…

De ha erre vállalkoztunk, akkor le kell nyelni a békát, és megbékélni… hisz most más emberek sorsa függött tőlünk. És mivel törleszteni akartam az életnek, a nővéremnek, aki meghalt, mikor úgy éreztem, nekem kellett volna, ezért ezekért a gyerekekéért mindent meg kellett tennem. Bármi áron!

*

- Tök jó pasi!- tátogta felém Ayana, a még Franciaországban megismert japán művészetis kollégánk, miközben Byung Hun éppen a tanároknak tartott előadását intézte. Semmi újdonság nem hangzott el, amit korábban ne beszéltünk volna meg minden egyes felvett tanárral, de most, mintegy megerősítő jelleggel újból terítékre kerültek. Mivel Yong Gukon kívül az összes tanár, beleértve So Ji Subot is, megjelent, ezért tartottunk egy év eleji értekezletet.

Ayana észrevételére, miszerint Byung Hun jó pasi, bármennyire is bólogattam volna nagyokat, ha őszinte akartam volna lenni, de moderálva magamat csak kis fintorral megráztam a fejemet, és észrevétlenül felmutattam a gyűrűs ujjamat, jelezve, hogy ezt a halat már kifogták. Végül kissé lebiggyesztett szájjal nézte tovább a kínálatot.

Igen, Ayana, amellett, hogy kiemelkedő tehetség volt, nem tagadhatta volna le, hogy kétszáz százalékosan nőből van. Ezért is bírtam annyira, mert… neki apró-cseprő gondjai voltak az életben, nem olyanok, mint hogy vérszomjas politikusok támadnak rá a hatalomért….

A többi tanár is kedvesnek tűnt. A víg kedélyű, özvegy Kang professzor, aki a történelemért volt felelős, a harmincas évei közepén járó, kissé túlságosan is a tudományában élő Shin fizika-matek prof, akiből szinte csak lógtak ki a drótok mindig, mintha bármikor össze kéne illeszteni egy áramkört, a félig amerikai származású Nathie Kim, aki szintén fiatal volt, húszas évei végén járhatott, és neki nem számított, hogy bent kellett laknia, mert a vőlegénye Amerikában dolgozott. Így vállalta az angoltanár állást. Ezen kívül még sok-sok érdekes ember vett körül, így éreztem, hogy nem fogunk túlzottan unatkozni.

Telefonom akkor rezgett, és láttam, hogy Jimin írt, hogy holnap a délelőtt folyamán érkezik ő is. Visszaírtam neki egy rövid választ, hogy hívjon, ha itt van, és megmutatom neki a dolgokat. Még mindig nem tudtam, mi volt hirtelen beleegyezésének oka, és ez egy kissé aggasztott.

Végül, mikor Byung Hun befejezte a beszédjét, akkor átadta a teret So Ji Sub igazgatónak. Igazából a diri nem akart bent lakni az épületben, így ők ideiglenesen, Moon Chae Won nénikémmel együtt a közeli városban béreltek ki egy házat, és onnan tervezett bejárni minden nap. Végülis, egy igazgatónak nem kellett egész álló nap a gyerekeket hajkurásznia. Az iskolatitkári és egyéb feladatokat pedig ezúttal Byung Hun és jómagam vállaltuk magunkra. Mivel nem kifejezetten értettem a gyerekekhez, ezért reméltem is, hogy ez ennyiben is marad. Ezért van ennyi pedagógus a suliban, hogy a gyerekekkel ők foglalkozzanak.

Mikor végeztünk a megbeszéléssel, akkor mindenki ment a dolgára, előkészíteni a másnapi kezdést, na meg a gyerekek érkezését.

- Esetleg meg tudod mutatni a pontos helyét a művészeti stúdiónak?- fordult felém Ayana.

- Persz…- kezdtem volna mosolyogva, mikor valaki közbevágott.

- Könnyen odatalálsz, nekem viszont szükségem van most Ji Minre szóval ha megbocsájtasz…- hallottam a hátam mögött Byung Hunt, mire csak a szememet tudtam forgatni.

Ayana végül csak bólintott, és eltátogott felém egy „mázlisa” vagy valami hasonló szót, és végül egyedül indult el.

- Mi az a halaszthatatlan?- vontam fel a szemöldökömet a srácra nézve.

- Hé, ne állj hozzám ilyen ellenségesen. Nem barátok vagyunk, hanem munkatársak, te magad mondtad! És az irodában kéne elrendezni a papírokat.

- Jól van!- sóhajtottam, és indultam el a folyosón, miközben követett. Arra gondoltam, hogy talán a legnagyobb hibám, amit elkövettem, hogy közös irodát alakítottam ki vele. Persze, lehet, hogy nem leszünk mind a ketten az épületben, és ezért nem kellett két külön terem… de egyenlőre el sem tudtam képzelni, mi van, ha egész nap, egy pár négyzetméteres irodában szívjuk mindketten a levegőt. Persze, valamiért megnyugtató is volt, hogy ott van a közelben, csak… nincs jogom örülni ennek.

Viszont a két asztal viszonylag távol volt egymástól az irodában. Kellemes kinézete és atmoszférája volt a helynek. Az asztalomhoz telepedtem, megigazítottam a Yoo Ji Min táblácskát, amire igazán büszke voltam, eltekintve attól, hogy nem is az igazi nevem volt, majd magam elé húztam a gyerekek kartotékjait, és elkezdtem névsorba rendezni őket. Ma küldték át őket a két árvaházból, és kissé kaotikus állapotok uralkodtak. Byung Hun addig más papír munkát végzett.

- JaeJoong biztos nem csinált ilyet…- motyogtam.

- Nem, mert akkor itt volt Chae Won nénikéd, aki mindent intézett… Most nekünk kell!- válaszolt.

- Hát… JaeJoonghoz amúgy sem illett volna… Esetleg, ő még…- halkult el a hangom.

- Igen, még börtönben van… bár már kapott pár év felmentést.

- Értem…

- Azt hittem, mérges leszel, ha megtudod, elvégre…- pillantott rám.

- Nem vele volt a legnagyobb baj. Őt is megvezették. Ahogy még…

- Jong Inre gondolsz?- szakított félbe, kissé idegesebben a kelleténél.

- Igen, rá gondoltam… Mi van vele?

- Nem tudom, remélem megpusztult valahol…- morogta.

- Hé!- szóltam rá erélyesen.

- Az a rohadék megpróbált megölni engem, ha elfelejtetted volna- erre megrezzentem, és lelki szemeim elé kúsztak az utolsó emlékeim az evidens diákról- Sőt, a többi gyerekkel is ő… ő végzett. Legalábbis nagy szerepet vállalt benne. Hogy tudnám már… megbocsájtani…? Nem emlékszel, veled mit tett?- jobban felemelte a hangját a kelleténél.

- Hogy felejthetném el!- fordultam el tőle, és ekkor vettem észre, hogy még a kezem is remeg, ahogy a négy évvel ezelőtti téma terítékre kerül.

- Hé, jól vagy?- állt fel a srác, és mikor látta, hogy csak magam elé bámulok, kissé megfeszült testtel, leguggolt elém, és megfogta a kezemet, hogy ne remegjen annyira.

- Messze van tőlünk, hidd el! Nehogy itt… pánikrohamot kapj nekem!- hangja inkább volt bosszankodó, mint törődő. Bár ha kedvesen viselkedett volna, akkor csak még jobban összezavarja az érzéseimet.

- Milyen pánikroham…- motyogtam, majd szemébe néztem- Te tudod, hogy hol van!

- Jó, igen, tudom! De ne reméld, hogy felvilágosítalak! Jobb, ha semmit nem tudsz! És mint mondtam… messze van innen! Ne beszéljünk többet róluk… ők már a múlt, érted?- rázta meg a kezemet,  túl erősen is szorítotva, hogy az cseppet sem biztonságot sugárzott felém, és már válaszoltam volna, mikor kitárult az ajtó, és mikor odakaptam a fejem, akkor egy viszonylag meglepett So Ji Subbal találtam szemben magam.

- Édes fiam!- csóválta a fejét, szemét Byung Hunon tartva- Hány nőnek kéred még meg a kezét?

Erre visszanéztem magam elé, és realizáltam, hogy tényleg előttem térdel a srác, és fogja a kezem. Valószínűleg ő is eljutott a dolog értelmezéséig, mert azonnal felpattant.

- Közel sem, igazgató úr!- mosolyodott el- A nekem való nőt már eljegyeztem, nincs szükségem másra…

- Azért az elég nagy parasztság, hogy ezt a volt barátnőd előtt kell mondanod!- fonta keresztbe a kezét a férfi, mire meghökkenve néztünk rá. Már el is felejtettem, hogy az volt igazgatónknak egész egyedi stílusa van, és nem nagyon fogja vissza magát, ha véleményt kell mondani.

- Sosem voltam a barátnője…- ráztam a fejemet.

- Így lenne? Akkor biztos nem is esett rosszul!- mosolyodott el kissé, mintha pontosan tudná, mit gondolok.

Ajkamba haraptam a kellemetlen helyzettől.

- Byung Hun, kérlek gyere velem, valamiben segítened kell!- hívta magával a szőke fiút, mire az készségesen egyedül hagyott a gondolataimmal.

Igaz volt, sosem voltam a barátnője, mégis, mindig nagyon rosszul esett, ha közölte azt, milyen tökéletes nője van… Hogy rohadna meg…

Ahogy visszafordultam a stócom felé, véletlenül levertem a felső pár darabot. Nagyot sóhajtva hajoltam le értük. Pár mappából kicsúszott a benne lévő dokumentum. Általában a papírjaik voltak benne, eddigi eredményeik. Esetleg az árvaházba kerülésükről valamilyen dokumentum.

A mappák elején pedig a nevük, és a fényképük.

Mindegyikbe visszatettem a kicsúszott anyagot, igyekezve nem összekeverni, de mikor az utolsót nyitottam ki, hogy megnézzem, hiányzik-e belőle valami, akkor az iratgyűjtőben semmit nem találtam. Egy árva dokumentum sem volt benne.

- Ez meg mi?- motyogtam, és bosszankodva néztem át gyorsan a többi mappát, hátha rossz helyre tettem volna vissza a papírokat.

De semmit nem találtam. Behajtottam a mappát, hogy még egyszer megnézzem a képet és nevet a lányról, akinek minden irata hiányzott. A lány konok, makacs tekintettel bámult a kamerába, kissé nemtörődöm módon tartva a vállait. Felette a felirat csak ennyi volt: Kim Sae Ron.

Pár másodpercig még bámultam a képre, elmélázva a lányon. Olyan tizenhat lehetett. Én is egy makacs kis fruska voltam annak idején az államokban…

Majd gyorsan megráztam a fejemet, és a stócban megfelelő helyre tettem a mappát, majd nem gondolva többet rá, folytattam a munkát.

*

Mivel Byung Hun már nem szándékozott visszatérni az irodába, így magamra kellett vállalni az összes többi papírmunkát, ami roppant unalmas volt. Végül azon kaptam magam, hogy motorzúgást hallok odakintről. Megnyújtóztatva a tagjaimat sétáltam az ablakhoz, és megláttam vagy négy nagy buszt állni az iskola ablakon, amiből a nyitott ajtón keresztül ugráltak le különböző korú gyerekek. Úgy tűnt, hogy többen lesznek, mint mi voltunk anno itt az elit iskolában. De hát készültünk rájuk. Mégis… látni őket más volt, mint csak gondolni rájuk.

Kissé megijesztett.

Úgy gondoltam, hogy mosolyogva fogom majd üdvözölni őket, mégis… valamiért földbe gyökerezett a lábam. Így csak az ablakon keresztül bámultam őket jó hosszan. Míg egy hang meg nem zavart.

- Nicsak, ki van itt!?

A férfias hangtól azonnal megpördültem, és nagyot nyelve bámultam Yong Guk alakját, aki az ajtóban állt, és mosolyogva nézett rám.

- Te… mikor…?- kezdtem kissé dadogni.

- Az előbb jöttem a busszal, csak a buszsofőr részére kell aláíratni valamit. Valakinek fel kellett jönnie ide… és mivel reméltem, hogy itt talállak…- pillantott fel a szempillája alól közelebb sétálva- Ezért magam vállalkoztam.

- Pompás!- fújtam a számat húzva, majd az asztalhoz lépve magam elé húztam a papírt, és aláfirkantottam- Mehetsz!- mondtam elfordítva a fejem.

- Ennyi?- csodálkozott- „Mehetsz”? Te aztán tényleg nem vagy semmi!- nevetett fel kissé kényszeredetten.

- Most mit mondjak még?- tártam szét a karom, magam sem értve az indulatom okát.

- Hány arcod van, Yoo Ji Min?- lépett közelebb az asztalhoz, és kissé lehajolt, hogy egy szintben legyen a fejünk- Munkatársat így kell üdvözölni? Meg hát, ami történt még…

- Nem történt semmi!- csaptam az asztalra.

- Igaz… jobb is ha így gondoljuk… akkor még azt hittem, annál az asztalnál ülve, iszogatva, hogy ez a lány nem egy kétszínű tyúk!- majd felkapta a papírt, és kiviharzott az irodából. Szinte csak pislogtam utána. Ha még jobban felkapom a vizet, akár abban a pillanatban ki is rúghattam volna, de… tudtam, hogy igaza van. Nagyon nagyon túlreagáltam. Tény, hogy volt egy részeg esténk, de… ugyanannyira voltam én is az értelmi szerzője, mint ő… magamat kéne kirúgatnom…

Most meg biztosan megutált… pedig még jófej, és jóképű is… béna vagyok… de hát a beosztottam mégiscsak… nem kéne kikezdeni vele… Mindegy, majd elrendezem valahogy a dolgot. Hisz nem kéne rosszban lennem vele...

Megráztam a fejem, hogy tűnjenek a gondolatok, és visszatértem a munkámhoz. Sajnos nagyon soknak bizonyult, így még vacsorázni sem volt időm.

Aznap délután érkeztek a konyhai dolgozók, és takarítók is, így már ma este a gyerekek ott vacsorázhattak, ahol egykor mi is.

De ugye ez nem az én gondom volt. Bíztam benne, hogy Byung Hun részt vesz benne. Bár ismerve magunkat, legalább annyira értett a kölykökhöz, mint én…

Mikor éjfél előtt sem végeztem, egyszerűen elsétáltam a tanárok folyosóján lévő kis konyha felé, és egy kávét készítettem magamnak, mert olyan gyengének éreztem magam már, hogy úgy éreztem, menten bealszok, álló helyembe. De mikor már pont kikevertem volna magamnak az italt, egy kéz kivette a csészét a kezemből, és egy az egyben kiborította a mosogatóba. Meglepve pillantottam fel Byung Hunra.

- Aludj!- mondta egyszerűen, és egy erős mozdulattal eltolt a konyhapulttól.

- Még dolgoznom kell!- morogtam.

- Megcsinálom én, te csak menj, holnap úgyis te mondod az évnyitó szöveget…!- kapta fel az irataimat az asztalról.

- De én…- kezdtem volna ellenkezni, de elég vehemensen, kissé mérgesen közbevágott.

- Csak eredj már!

Megrezzentem szavai erősségétől. Valamiért az jutott eszembe, mikor végzősök voltunk, és mindig csak így tudott velem beszélni. Miért érzem, hogy megismétlődik a múlt?

- Jobb lesz, ha visszafogod magad! Nincs jogod így beszélni…- néztem mélyen a szemébe, majd hátat fordítottam, és a szobámba igyekeztem.

*

- Kislány… te vagy az egész oka. Remélem, tudod. Lehet, hogy elvesztettem a csatát. De a háborút nem!- tartotta rám Bang miniszter a pisztolyt, és már a ravaszon volt az ujja- Neked… kellett volna meghalnod… Sun In sokkal jobb volt nálad mindenben… körülötted mindenkivel… balszerencsék sora történik. Tényleg… tönkre kell tenned az embereket?- nevetett fel, és közelebb sétált. A lábaim nem mozdultak, hogy el tudjak futni a gyilkos fegyvere elől. Megölhetnélek, de így sokkal jobban fogsz szenvedni… Ez is.. a te hibád lesz!- majd gyorsan a fejéhez tartotta a fegyvert, és lőtt egyet, szétloccsantva így a fejét.

Felvisítottam, és kezemet szemem elé szorítva estem a földre. Valaki azonnal átkarolt, mikor rázkódni kezdett volna a vállam.

- Semmi baj, itt vagyok… itt leszek mindig…- súgta a fülembe Byung Hun hangja, és jobban magához ölelt, mire fel akartam nézni az arcára, de mikor felemeltem a fejet, a szőke srác helyett egy teljesen más személlyel néztem farkasszemet.

- Hiányoztál édesem!- vigyorodott el Kai olyan rémisztően, ahogy még sosem láttam, mire egy óriási sikítás hagyta el a számat.

És kipattant a szemem.

Éreztem, hogy kissé leizzadtam, és mintha még a szobában visszhangzott volna a sikításom… szóval nem is csak álmomban adtam ki hangot. Feltornáztam magam az amúgy nagy és kényelmes ágyról, és kissé nedves hajamba túrtam. Remegett még a lábam is a látottaktól.

Már régóta nem kísértett álom a múlt eseményeivel, most meg… biztos az iskola falai teszik. Hiába nem ugyanaz már, van ami sosem változik.

Az éjjeli szekrényen lévő vizespohár felé nyúltam, és meghúztam. A hideg víz jót tett az agyamnak, lassan leesett, hogy Bang miniszter és Kai is csak álomképek voltak. Nem volt valóság…

Halkan kopogtak az ajtómon, mire kissé remegő lábakkal, az álmomtól még paranoiásan sétáltam oda, és kissé kitártam.

- Ayana…- motyogtam, mikor megláttam a japán lányt.

- Jól vagy? Mintha sikítást hallottam volna a szomszédból!- tördelte a kezét.

- Persze, jól vagyok, csak… rosszat álmodtam. De minden rendben! Menj vissza aludni…- igyekeztem mosolyogni.

- Biztos minden rendben?

- Igen…- bólogattam, mire egy intéssel visszament a szobájába.

Az órám fél hatot mutatott, így nem volt már kedvem visszaaludni. Így hirtelen ötlettől vezérelve összeszedtem egy melegítőnadrágot, egy egyszerű pólóval, és egy törölközőt, és bezárva a szobámat elindultam a folyosón. Az irodából magamhoz vettem a sportcsarnok kulcsát, és kilépve az épülettől elindultam afelé.

Tényleg az egyetlen volt, ami megmaradt a múltból, így kissé féltem belépni oda. Mintha ott megállt volna az idő, hiába lett azóta fejlesztve.

Ledobtam a cuccaimat az egyik padra, nem mentem az öltözőkig, majd a nagy futópálya rész szélére érve vettem egy nagy levegőt.

Megint itt vagyok. Itt vagyok, csak nem mint diák, hanem mint a tulajdonos. Szörnyű a sors iróniája. Megforgattam párszor a bokámat, majd lassú kocogásban, bedugva a fülembe a kedvenc zenéimet elindultam.

Nem tudom, meddig futottam, csak igyekezve leküzdeni a gondolataimat folytattam tovább, ameddig úgy nem éreztem, hogy megfulladok. A cipőfűzöm már kikötődött a végére, de lusta voltam lehajolni, így csak rugdostam a lábam magam elé, agyilag már teljesen máshol járva, mikor valaki megragadta a könyökömet. Annyira megijedtem a váratlanságától, hogy meg akartam pördülni, hogy szembekerüljek vele, de pont a cipőfűzőmre léphettem, amibe megbotlottam, és a lendülettél hátravágódtam, és az, aki a könyökömbe kapaszkodott, zuhant velem, egyenesen rám. Most komolyan…? Hányszor történik velem ilyen?

Felnyögtem a kellemetlen érzéstől, ahogy egy súlyos test préselt a földbe, majd mikor a kezdeti sokk eltűnt, és kinyitottam a szememet, meglepve vettem észre, hogy egy számomra ismeretlen srác bámul az arcomba.

Rendkívül gyermeki tekintete, nagy szemei voltak és a haja szőke göndör fürtökben keretezte arcát.

- Szép vagy!- szökött ki a szájából, egészen természetesen, ahogy fejem felett támaszkodott.

- Nem akarsz leszállni rólam?- bosszankodtam, mivel eleve letegezett, pedig nagy valószínűséggel csak egy diák.

- Nem. Addig, ameddig nem mondod, hogy randizol velem!- vigyorodott el hirtelen úgy, hogy a gyermeki arc helyett hirtelen akár még vad csábítót is bele lehetett látni.

- Nem haladsz egy kicsit gyorsan?- ráncoltam a szemöldököm.

- Hmm… Lehet… de egyértelműen a másik árvaházból kerültél ide… A mi kecónkban én vagyok a legjobb pasi!- vigyorgott továbbra.

- Jó ég… Jó látni, hogy legalább nem összetört ki árvák…- forgattam a szemem.

- Hé!- kapta fel a fejét a beszédstílusomra- Mégis, hány éves vagy? Nem kéne oppának hívnod?- háborodott fel, és már röhögve közöltem volna vele a koromat, mikor valaki megragadta a fiút, és lerántotta rólam. Hirtelen felengedett a mellkasom, hogy rendesen kaptam levegőt. Hamar megláttam, hogy nem más, mint Yong Guk, egy egyszerű atlétában… ami jól megmutatta az izmait, amitől hirtelen nyelnem kellett egyet.

- Zelo, te meg a francot művelsz…?- rázta meg a gyereket, aki így egyenesben rendkívül magasnak tűnt. Mint egy kamasz, aki túl hamar nőtt meg, és nem nagyon tud mit kezdeni a végtagjaival. Yong Guk kissé idegesnek látszott, majd mikor rám pillantott, még a szeme is elkerekedett.

- Ji Min…- motyogta- Mit… mit csinálsz te… mit csinált veled ez a…?

- Csak beszélgettem vele, nem kell aggódnod!- álltam végül két lábra.

- Ő egy tanár, nehogy letegezd már!- sziszegte felém Zelo, mire Yong Guk megragadta a fülét.

- Te bolond, tudod ki ez a nő? Az iskola tulajdonosa! Szóval nagyon gyorsan kérj bocsánatot!

- Iskola tulajdonosa…- nyílt tágra a szeme, ahogy végigfuttatta tekintetét párszor alakomon- Nem… diák…?

- Huszonkettő vagyok, az előző kérdésedre, oppa!- még rá is kacsintottam, hogy növeljem a zavarát, amitől a feje még jobban vörösre váltott. Látszott, hogy leesett neki, mekkora hibát vétett.

- Bocsánat, nagyon sajnálom!- kezdett sűrű hajlongásokba, majd hirtelen eliszkolt az öltözők irányába. Szám széles mosolyra húzódott, ahogy teperő lábait néztem, és zavarán szórakoztam, majd lehalt a mosoly, mikor rájöttem, hogy egyedül maradtam Yong Gukkal.

- Egy helyről jöttünk a sráccal. Reggelente együtt szoktunk edzeni, remélem nem probléma!- mondta kissé hűvösen.

- Nem, dehogyis… én is csak… futni jöttem egyet…- kezdtem makogni.

- Jól van…- majd elfordult volna, hogy elsétáljon, mikor megragadta a kezét, maradásra késztetve.

- Tartozok egy bocsánatkéréssel!- hadartam- Tegnap… kissé sok dolog keveredett bennem, és lehet, hogy rajtad is csattant, mert egyszerűen… nagy falat nekem ez az iskola is, és próbálok felnőni a feladathoz, és a tény, hogy egyszerűen lesmároltalak azon az éjszakán annyira idegesít, mert most azt hiheted, hogy én olyan lány vagyok, aki ezt bárkivel megteszi, de közel sem, mert ez egész egyszerű alkalom volt, de te azt hiheted, hogy egy ribanc vagyok. Szóval amit tegnap mondtál az igaz volt, mert annyira nem tudok mit kezdeni a helyzettel, hogy most a főnököd lettem, hogy próbálok tiszteletet sugározni, de aznap este leromboltam az összes tekintélyem előtted, és…

- Hé!- szakított félbe erőteljesen- Vegyél levegőt, mert megfulladsz, és szájon át kellesz lélegeztetni, ami mínuszba viszi a tekintélyed!- mosolyodott el végre- Egyáltalán nem gondoltam, hogy egy olcsó nő lennél. Szimpatikus voltál az első pillanattól azon az estén… És én is rád nyomultam… hisz még a lakásomba is felhívtalak, nekem is szarul jön ki a dolog, hidd el…

- Tudom… én csak jó kapcsolatban akarok lenni a kollégáimmal…- motyogtam kezemet tördelve.

- Hát… velem jóban lehetsz!- mosolyodott el melegen, és közelebb lépett. Mivel túl intenzív jelenség volt, ezért bevallom, hátráltam egy lépést, ami meglephette- Nem rád gyorsulni akarok, bármennyire is megtenném, ha nem lenne köztünk munkakapcsolat. Csak szeretném újra kezdeni. A nulláról. A nevem Bang Yong Guk!- nyújtotta felém a kezét, amit egy kis mérlegelés után elfogadtam, és tenyerébe csúsztattam kezemet, ami kellemes érzést váltott ki belőlem.

- Yoo Ji Min. Örülök a találkozásnak!

- Szintúgy!- gyilkolt tovább mosolyával, majd hirtelen kihúzta magát- Azt hiszem mennem kell, megkeresem azt a marhát, még egyszer bocsánat a pofátlansága miatt.

- Ugyan, te is kislánynak néztél először!- vontam vállat- Nekem is mennem kell. Előkészítem az évnyitót…

- Rendben! Akkor gondolom… később találkozunk!- intett egyet, amit viszonoztam, majd ajkamba harapva hátat fordítottam magamban elküldve a francba magamat, meg az összes jó pasit aki körbevesz engem, és eltereli a figyelmem.

Mivel annyira nem tartottam magam büdösnek, hogy nem ehettem volna társaságban, ezért gondoltam, hogy kipróbálom az étkezőt a reggelinél azonnal. Hiába volt a tanároknak kis konyhájuk, semmi kedvem nem volt magamnak összedobni valami kaját.

Az étkező környékén már volt pár diák, akik általában ámulattal vegyes izgalommal nézték még mindig a kastélyt, mint akik alig akarják elhinni, hogy itt laknak. Bizony, a szegényesebb árvaházak után ez nagy ugrás volt. És engem boldoggá tett az arcuk. Hisz ettől elégedettnek éreztem magam a munkánkkal.

Észre sem vettem, csak mikor elsodort a vállával a lányt, aki felszegett fejjel haladt egyedül a folyosón. Már az étkezőből jött ki, és mikor kis híján eltarolt, csak úgy, mellékesen hátranézett a válla fölött. A lánynak gyönyörű arca volt, ha nem látok rajta közönyös arckifejezést, akkor még bájosnak is mondtam volna, de mikor kissé elhúzta a száját féloldalas mosolyra, akkor eltűnt minden tévképzetem. Azonnal felismertem a fotóról. Ő volt az, akinek hiányzott minden dokumentuma a mappából.

- Figyelhetnél jobban…- mondta olyan halkan, hogy nem is voltam benne biztos, hogy hallottam, majd hátat fordított, és elsétált. Nem tudtam hova tenni a viselkedését. Nagyon hasonlított valakire. Valakire, aki négy éve voltam.

- Te is, Kim Sae Ron…- motyogtam háta után, majd inkább csak bevetettem magam az étkező forgatagába.

Kissé frusztrált a tudat, hogy körül vagyok véve kisebb nagyobb gyerekekkel, hamar megtaláltam a történelemtanár Kang professzort, aki mellé letelepedhettem, és kedélyesen elbeszélgettünk.

Reggeli után gondoltam benézek a konyha irodájába, hogy legalább megnézzem, minden rendben van-e. Azonban ahogy a konyharészen sertepertélő dolgozók kerülgetése után eljutottam volna a helyig, ismerős hangok csapták meg a fülemet. Ráadásul az én nevemet mondta.

- Ha Ji Min ezt megtudja, fel fog robbanni!- Byung Hun hangja elég ingerültnek tűnt, de még így is tiszteleti stílusban beszélt. Nem láttam be az irodába, vajon kinek mondhatta.

- Lehet, de ez mind érte van, te is tudod jól, mi folyik most nálunk, és hogy áll a bál So Ae miatt… vigyázni kell rá!- a nőhang rendkívül ismerős volt, és az arc, amit az agyam társított hozzá, nagyon nem tetszett. Csak közelebb léptem az ajtóhoz, miközben lassan összeállt a kép.

- Pont ezért ki fog akadni, hogy ő semmiről nem tud! Eleve az, hogy itt dolgozol… kész röhej…

- Addig jobb neki. Kérlek Byung Hun, falazz nekem…

- De noona, ez egyáltalán nem egyszerű, te is tudod, hogy milyen! Valami nem úgy megy, ahogy akarja, akkor… képtelen dolgokat tesz.

- Megértem, hogy aggódsz érte, de én is azt teszem. Csak mellette még az országunkért is aggódom. Neked nem fura, ez az egész? Miért ő lenne az egyetlen, aki érdekli azt a nőt? Mégis, honnan tud róla? Veszélyes az a nő! Nem engedhetjük a közelébe! Sun Ah még nagy ütőkártya lehet. Ez lehet, hogy úgy hangzik, mintha kihasználnánk, és lényegében ezt is tesszük. De meg kell értened. Neki meg majd megmagyarázom én…- majd hirtelen kinyílt az ajtó velem szemben, és a nő, aki kifelé tartott volna, megtorpant. Meglepetten pislogott, rám biztos nem számított.

- Kezdheted is a magyarázatot- néztem bele a konyhás ruhába bújt nő szemébe, akit a volt elnök asszony unokahúgaként ismertem meg, és mint a titkosszolgálat egyik munkatársát- Milyen nő keres engem, Ailee?