2. évad - 3. fejezet

     /Sziasztooook! Igazából nem ebből akartam új részt hozni, hanem a másikból, de tegnap későeste félálomba véletlenül ezt a fájlt nyitottam meg, és már lusta voltam bezárni, szóval befejeztem akkor ezt. Még csináltam egy trailert ennek az évadnak is, igen, lassan már várom az értesítést, hogy meghívnak az Oscar díjkiosztóra, (engem, és a MovieMaker tudásomat... :'D) Szóval ha érdekel, itt megtekinthető: Tadammm. Amúgy most még lehet kissé unalmasabb a sztori, mert még kell pár eseménynek megtörténnie, mielőtt felpöröghetnének az események... szóval ezért bocsi, és... ja... ennyi. Tudom, hogy lassú vagyok, de mostanában valahogy nem jön az ihlet, és az életem azon szakaszában vagyok, mikor mindent megkérdőjelezek, ezt a sztorit is... Tudjátok, hogy sosem vagyok elégedett magammal, és mindig az ablakon hajítanám ki magamat, az életműveimmel együtt, szóval legyetek elnézőek velem :)/

3. fejezet

 Négy év hazugsága

Nyöszörögve fordultam a jobb oldalamra, de ettől erős fájdalmat éreztem a fejembe. A gyomromat háborgott, és lassan kinyitottam a pilláimat. Nem kicsit lepődtem meg, hisz cseppet sem volt ismerős a hely, ahol feküdtem. Egy tölgyfa ágy volt, hófehér ágyneművel. A szobában azonos színű, gyönyörű bútorok sorakoztak, a függöny be volt húzva, így az ablakon nem láthattam ki. Csodálkoztam, mert egy fehér hálóing volt rajtam. Szemöldökömet ráncolva gondoltam vissza a tegnap estére, mire beugrott Byung Hun, meg a csaja, aztán az a bár… az a nő… mondott valamit?

Aishh, soha többet nem iszok!- megdörzsöltem a homlokomat, majd lassan kikászálódtam az ágyból. Bár ettől hirtelen hányingerem támadt. Beletelt pár másodpercbe, mire rendeződött a helyzet, és biztos állíthattam, hogy nem fogom kidobni a taccsot. 

Az éjjeli szekrényen volt összehajtogatva az előző napi ruhám, és a telefonom (még mindig kikapcsolva), így gondolkodás nélkül felöltöztem, majd a szoba tükrébe belenézve meggyőződtem arról, hogy valószínűleg rosszabb napjaimon is jobban nézek ki, de végül lassan kinyitottam az ajtót, és kilestem.

Nem volt olyan idegen a helyzet, hisz az egyetemen is voltam párszor kiütve, és keltem olyan helyeken, amire nem voltam büszke, de ezen éreztem, hogy valami nem stimmel. Nem elraboltak, mert akkor nem mászkálhatnék ilyen szabadon, és a telefonom sem lenne kéznél. Nyilvánvalóan nem pasival töltöttem az éjszakát, mert akkor nem egyedül ébredek, vagy legalább lett volna arra utaló jel. És nyilvánvalóan nem törtem be sehova, mert ennyire még én sem vagyok raj gyerek. A házat elnézve, amilyen díszesen volt berendezve, biztonsági kamera és riasztó is kellett, hogy legyen.

Mikor kiléptem a folyosóra, halk hangok ütötték meg a fülemet. Egy lefelé vezető lépcsőhöz vezetett a megérzésem, és ahogy ráléptem az első fokra, az kissé megreccsent, és a lenti beszélgetés azonnal megszakadt, majd mielőtt megijedhettem volna, a lépcső alján megjelent egy alak. A tegnapi nő volt az, ezúttal erős smink, és kihívó ruhák nélkül. Sokkal szimpatikusabb lett tőle, a mosolya sem kihívó, inkább barátságos volt, de elég adag felsőbbrendűséggel.

- Végre, hogy felébredtél!- mondta félrebiccentve a fejét, amin meglepődtem, hisz nem egészen így terveztem a beszélgetést, akárki hozott is ide- Nem jössz le?

- Te meg ki vagy?- fakadt ki belőlem, kicsit rekedtes hangon.

- Gyere le, és megbeszéljük!

- Azt kérdeztem, hogy ki vagy?- emeltem fel a hangom. Hisz nem bíztam senkiben, pláne nem egy vadidegen nőben, akiről semmit nem tudtam, de ő úgy tűnt, hogy annál többet rólam.

- Nem kell félned, miattad vagyunk, nem ellened!- forgatta a szemét.

- Ye Jin, várj!- jött egy másik női hang onnan, ahova nem láttam a lépcsőtől. De furcsán ismerős volt a hang. Különös érzés lett úrrá rajtam. Mintha valahol a tudatom alatt tudnám, hogy nemsokára egy bomba fog felrobbanni bennem, de nem tudnám időben kiköpni.

- Ailee!- fordult arra a fiatal nő, amerről a hang jött- Mondtam már, hogy szólíts így, nénikém!

- Csak mert éltél három évet Amerikában, nem kell azonnal ilyen nevet felvenned… tisztára mint az öcséd…- hallottam halkan, mert valami a fülembe dobolt. Lehet a szívemet hallottam. És mikor megjelent a másik nő feje a lépcső alján, akkor azt hittem, hogy elájulok, így a lépcsőkorlátba kapaszkodva lecsúsztam í lépcsőfokra, míg fenekem földet nem ért, és csak néztem rájuk. Éreztem, hogy a kezem is remegni kezd.

- Ji Min…!- kedves hanggal lépett volna fel az első lépcsőfokra.

- Álljon meg!- visítottam fel, és remegő kezem tincseim közé vezettem, és kissé belemarkoltam- Elárulná valaki, hogy… pontosan mi folyik itt?

Ennél még talán az sem ejtett volna nagyobb sebet rajtam, ha elrabolnak, és megerőszakolnak. Mert aki a lépcső aljában állt, az nem más volt, mint a négy évvel ezelőtti kormány élén álló elnökasszony. Tudtam, hogy már lejárt a mandátuma, és már csak a külügyminisztérium egyik oszlopos tagja, de sehogy sem értettem, hogy mit keresek ebben a házban, vele együtt. A csajnak a nagynénje a volt elnökasszony? Minek hoztak ide? És… honnan tudták, hogy…?

- Ne ijedj meg, csak beszélni akartam veled. Ye J… Ailee meg így oldotta meg! Azt mondta, kiütötted magadat tegnap este, így jobbnak látta, ha idehoz.

- Mondtam, hogy egyszer s mindenkorra új ember akarok lenni! Miért kellett engem visszarángatni ebbe? Végeztem ezzel az élettel!- kapaszkodtam erősen a korlátba, miközben torkomat szorította egy furcsa érzés. Fel akart törni belőlem valami erős, amit igyekeztem eddig visszatartani. Az emlékek...

- Gyere le, és beszéljük meg. Utána mehetsz, és elfelejthetsz mindent…

Elfelejthetsz mindent.... négy év alatt is félig sikerült csak, de most indíthatom  számlálót elölről.....

Mérlegeltem gyorsan, hogy biztos ami biztos alapon ugorjak-e ki az ablakon, vagy fogadjam el az ajánlatot, végül a józan ész győzött.

- Öt perc… ennyit maradok!- suttogtam, majd lassan lesétáltam a lépcsőn, remegő térdekkel, és mikor mellé értem, láttam, hogy kissé bűnbánó kifejezéssel terelget egy nappaliszerű helységbe, és leültetett egy kanapéra. Ő elhelyezkedett velem szemben, Ailee meg az ajtófélfának támaszkodott. Kicsit feszengtem, majd ujjaimat tördelve felnéztem rá- Segítettem akkor, majdnem meghaltam. Láttam egy ember öngyilkosságát! Majdnem meghaltak miattam a barátaim! És most ezeket a sebeket feszegeti! Mikor elmentem innen, nem sokon múlott, hogy meg ne őrüljek! Rémálmok kísértettek hosszú ideig! Nagyon sok időbe telt, mire elfelejtettem, és most nem akarom újraélni!

- Pont ezért vagy most itt! Hogy ne kelljen.

- Honnan tudták egyáltalán, hogy visszatértem?- kérdeztem rosszat sejtve. Lee asszony kissé elfordította fejét, mint aki nem mer a szemembe nézni. Hirtelen világossá vált minden, a felismerés úgy hasított belém, hogy szinte lyukat ütött- Hát persze. Élhetek egy új életet? Maguk nélkül? Becsapás volt az egész? Figyeltettek egész végig? Négy éven keresztül?

- Nem figyeltettünk, védtünk!- csattant fel, ezzel el is árulva magát.

- Mitől, a francia dékántól? Nem történt semmi, senki nem tudott rólam!

- De ezt nem tudhattuk biztosan! Nem akartuk, hogy bármi bajod legyen!

- Nagyszerű! Szóval rám állítottak valakit! Remek! És most hogy visszatértem, már egy egész testőrcsapattal kell masíroznom?- hangom szinte hisztérikus volt.

- Nem egészen. Tudjuk, hogy azon gondolkozol, hogy megvedd a Saint Germain iskola maradványait. Lee Byung Hunnal együtt… Nem tartom jó ötletnek!- mondta egyenesen.

- Miért? Mert megtámadnának a gyerekek?- nevettem fel erőltetetten.

- Nem! De bizonyára tudod, hogy mostanában a két Korea helyzete eléggé elmérgesedett, egyre több északi kémet fogtak el nálunk is. A hírekből biztosan hallottad- sóhajtott egy kicsit- Ha bárki megtalálna téged, és a múltadat is ismerné, jó célpont lennél. Hisz mégiscsak egy hősként tekintettek akkoriban rád az emberek! Bár utána azonnal le lett rólad törölve az összes médiafelvétel, már senki nem ismerne rád, maximum a közeli hozzátartozóid, mégis jobb félni, mint megijedni. Nem akarom, hogy neked legyen rossz. Ezért… jobb lenne, ha visszatérnél külföldre.

- Csodálatos! Már megint az életem felett akarnak ítélkezni.

- A te érdekedben mondom!

- Mert tudják, mi a jó nekem, igaz? Köszönöm az aggodalmat, de nem kérek belőle…. Megfontolom a dolgot, de csak annyira fog érdekelni, mint magukat az, hogy a hátam mögött akartam hagyni az életemet! Azt hiszem, hogy lejárt az öt perc. Valaki kísérjen ki!- egyenesedtem fel összepréselt ajkakkal. Lee asszony felsóhajtott, de látszott rajta, hogy nagyon nincs megelégedve a viselkedésemmel. Nem tetszett neki, hogy ilyen konok voltam még mindig. Talán értékeltem volna az igyekezetét, ha nem állított volna rám embereket, akik egészen Franciaországig követtek.

- Hazaviszlek!- mondta az Ailee nevezetű nő, aki közelebbről nézve vagy négy öt évvel lehetett nálam idősebb.

- Csak kísérj ki ebből a házból!- lettem idegesebb.

- Tedd arrébb a temperamentumod, kislány! Hazaviszlek!- majd intett a fejével, hogy kövessem. Nagyon nem akartam jobban hisztizni, ezért inkább ujjaimat összeszorítva követtem. Ahogy kiértünk a levegőre, hirtelen könnyebb lett a lelkem, de közel sem annyira, mint kellett volna.

A ház előtt állt a kocsija, ami…

- Ez egy Infiniti?- nyögtem megfeledkezve még a problémámról.

- Valahogy el kell költeni a pénzt!- vont vállat, majd intett, hogy üljek az anyósülésre. Valahogy elundorodtam a dologtól. Hisz ezek csak gazdag kölykök, mint nekem is lennem kéne. Beleszületnek. Mivel a nénikéje elnök volt, ezért nyilván mindent megkap… Megint elöntötte az agyamat a vörös köd, és legszívesebben bevertem volna valakinek. Ezen az sem segített, hogy majd szétesett a fejem a fájdalomtól.

- Csak menjünk!- morogtam. Pont mikor kifordultunk volna a kapun, akkor állt be a ház elé egy másik sportkocsi. Mi van itt?

- Ó, az öcsikém. Akarsz megismerkedni vele? Elég jó pasi!- vigyorgott, mintha semmi nem történt volna odabent.

- Bocs, de pont leszarom az öcsédet, többet találkozni sem akarok ezzel a családdal.

- Ahogy gondolod, hol laksz?- kérdezte, miközben már az utcát szeltük.

- Pontosan tudjátok, hogy hol szálltam meg…- motyogtam, mire csak megvonta a vállát. Tovább csöndben haladtunk, és végül fél óra múlva tényleg a hotelem előtt tett le. Mielőtt kiszálltam volna a kocsiból felém fordult.

- A nénikém nem akar rosszat, még ha azt is hiszed, hogy elárultak. Sokszor megbánta a négy éve történteket.

- Én is…- néztem mélyen a szemébe- De már szeretném a saját utamat járni, és távol maradni a politikától.

Majd kiszálltam a kocsiból, akkor még nem is sejtve, hogy hiába el akarom én kerülni a politikát, visszafelé már nincs így.

*

Mikor beléptem a hotelszobában, tudtam, hogy egyedül vagyok. Nekidőltem hátammal az ajtónak, és lecsúsztam a mentén. Egyszerűen elhagyott az erőm. Tudtam, hogy most kéne erősnek lennem, és felállnom, de nem ment. Becsapottnak éreztem magamat. Azt hittem, sikerült a talpamra állni, de végig ott volt mellettem valaki, aki, még ha történt volna valami gond, sem hagyta volna. Szánalmas érzés volt… Más esetben talán hálás lettem volna, de egyszerűen nem ment.

Lassan elvonszoltam magam a fürdőig, ledobáltam az összes ruhát, amitől mocskosnak éreztem magam, és elkezdtem magamra folyatni a vizet, ami összekeveredett lesírt sminkemmel, és könnyeimmel. Igen, sírtam. Nem is kicsit. Lassan már zokogtam, de nem tudtam megállítani. Régen voltam már ennyire kifordulva magamból. De akaratlanul jött.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor hagytam abba. Hogy minek a hatására. Mert komoly elhatározást nem hoztam. Csak egyszer elapadtak a könnyeim. Talán el tudnak fogyni a könnyek? Szerintem nem. Csak egyszerűen az ember fárad bele, hogy ennyi könnyet veszteget el, és semmi nem lesz jobb. Talán ezért hagyják abba végül a sírást.

Pont mikor kiléptem a fürdőből, akkor csapódott az ajtó.

- Ji Min!- rontott nekem Ken. Megragadott a vállamnál, és megrázott- Hol a fenébe voltál? Rohadtul aggódtam!- meglepett, hisz Ken az, aki a büdös életben nem káromkodott soha, még ilyen kis mennyiségben sem.

- Bocsáss meg! Szólnom kellett volna!- motyogtam.

- Igen, kellett volna! Azt sem tudtam, hol vagy, és…- a fejemet a fiú mellkasára ejtettem.

- Csak ölelj meg!- mondtam fáradtan. Valószínűleg lesokkolhatott, hisz nem az én stílusom volt ez. Talán a kisírt szemeim is megrémítették, hisz sosem látott korábban könnyezni.

- Ji… Jim?- fonta óvatosan a karjait körülöttem össze- Minden rendben?

- Úgy nézek ki?

- Nagyon nem… Mi történt? Annyira megijedtem! Még azt a másik vevőjelöltet is felhívtam, hogy hol a csodába vagy, de ő azt mondta, hogy eljöttél, mert elvileg velem akartál találkozni!

- Te felhívtad Byung Hunt?- löktem el magamtól azonnal mérgesen.

- Igen, itt hagytad a névjegykártyáját!

- Aissh! Komolyan!- túrtam egyik kezemmel a hajamba, másikkal a halántékomat masszíroztam.

- Nem tudta hol lehetsz, de nem úgy tűnt, mintha érdekelné! Nem szimpatikus! De hol a francba voltál?

- Gondolkoznom kellett! És ne rángass, mert szétesik a fejem!

- Megint ittál?

- Csak egy kicsit. Ki kellett szellőztetnem a fejemet.

- Komolyan, alkoholista leszel? Minden nap „kiszellőzteted a fejedet”? Mi történt veled, mióta megérkeztünk Szöulba? Pont olyan vagy, mint mikor először találkoztunk. Azt hittem, azon már túlléptél! Komolyan folytatni akarod ezt? Mert akkor keress másik legjobb barátot!- fújtatott.

- Eszembe sincs! Most egy ideig nem iszok! Ígérem!- próbáltam mosolyogni, de szerintem nem nagyon sikerült- Byung Hun felajánlotta, hogy együtt is dolgozhatnánk… Hogy vezethetnénk ketten az intézményt. Így megoszlana a teher…

- Hogy mi? De hisz… nem is ismer, ezt hogyan gondolta? Remélem egyértelmű a válasz!

- Persze, hogy az!- mosolyogtam rá megnyugtatóan, de odabent még mindig fortyogtam. De legalább megadta az utolsó lökést- Hülye lennék visszautasítani!

*

Valóban, miután bekapcsoltam a telefonomat, egy csomó üzenetet kaptam. A legnagyobb része Ken volt, de jött egy Byung Huntól is.

Hol a halálban vagy, ha már rajtam keresnek? Remélem nem kerül elő a régi éned, aki mindent egyedül csinál. Írj egy üzenetet, ha megvagy.

Hát igen… furcsa lesz a tudat, hogy most már új és régi énről kell Vele beszélni. Így rányomtam a zöld telefonjelre a neve mellett.

Három csörgés után felvette a telefont.

- Igen?- szólt bele kissé feszült hanggal, ami mosolygásra késztetett. Talán ő sem aludt sokat.

- Byung Hun! Ji Min vagyok.

- Ji Min… Csak megvagy! Már komolyan azt hittem, hogy valami szarba keveredtél.

- Ugyan már, tudok magamra vigyázni!- szorult össze a torkom.

- Ja, azt ismerem… De amúgy… Nem számítottam ilyen hamar a hívásodra.

- Pedig döntöttem!- mondtam határozottan.

- Találkozzunk valahol?

- Nem szükséges, itt is el tudom mondani!- vettem egy nagy levegőt- Elfogadom az ajánlatot! Csináljuk!

Mintha félrenyelt volna valamit.

- Te ezt jól meggondoltad?

- Igen! A lehető legjobban.

- Akkor nem tudjuk elkerülni egymást, muszáj lesz egymás képét bámulni minden nap.

- Majd próbálok elvonatkoztatni tőle, hogy az évek nem tettek jót neked- forgattam a szememet, és reméltem, hogy a hazugságtól nem nő meg az orrom.

- Te komolyan…- hallottam, hogy frusztráltan felsóhajt a másik oldalon- Legyen. De nem leszek tekintettel a múltra!

- Én sem szándékoztam. Nem miattad vállalom, hanem mindazokért, akiken így segíthetünk.

- Akkor, kösd fel a gatyádat… a mai naptól kollégák vagyunk!

*

- Muszáj ezt csinálni?- kérdezte Ken nyafogva, miközben a nyakkendőjét igazítottam. Olyan volt, mint egy nagy gyerek, bármennyire is akart mindig atyáskodni felettem. Még ezt sem tudta normálisan megkötni.

- Kettőnk közül ez nekem nagyobb teher…- motyogtam.

- Találkozni a kollégáddal? Megjegyzem… azóta sem került rá sor, igaz?

Felsóhajtva néztem ki a bérelt ház ablakán. Végül Gangnam egyik kevésbé forgalmasabb lakónegyedében vettem ki egy lakást. Ken kicsit távolabb, Itaewonban próbálkozott, de végül csak úgy döntött két hét után, hogy nem neki való az, és hogy nem tud nélkülem élni, így beköltözött az amúgy magányos lakásomban, és megfeleztük a lakbért.

Három hét telt el, mióta megbeszéltem Byung Hunnal, hogy együtt dolgozunk. Azóta telefonon vagy e-mailben tárgyaltunk a dolgokról. Nem találkoztunk személyesen, mindig találtunk kifogást.

Legnehezebb fázis az volt a közös munkába, hogy megbeszéljük, pontosan mi is legyen a romhalmaz helyén. Én egy árvaházat akartam eleve, ő pedig egy ingyenes középsulit. Hát így alakult, hogy végül, Juniel mindenható közbenjárásának hála, ez közösen megvalósulni látszott. Árvaház volt, úgy hat éves kortól, egészen a felnőttük válásáig és egyben iskola is. A fiatalabbaknak volt külön intézmény, azért arra nem vállalkoztunk, mert nem tudtunk, hogy képesek lennénk-e kellően jó nevelést biztosítani számukra. Így is nagy falat volt ez nekünk.

Már a papírokat elintéztük, akadt még pár támogatója az ügynek, így nem kellett tartanunk, hogy esetleg valami félresiklana. Az ex elnökasszony és galerije azóta nem keresztezte utamat, de valahogy mindig rossz érzésem volt, akárhova mentem, mintha figyelnének… Lehet, hogy csak beképzeltem, de azok után, ami történt, nem bíztam senkiben.

Már a következő héten az építésszel kellett beszélni, aki a csoportot vezeti. Ezért is igazítottam Ken nyakkendőjét. Mert ezzel kapcsolatban még voltak dolgok amiket meg kellett beszélni. És meghívtak vacsorára Byung Hunhoz.

Először szívtam a fogam, hogy nagyon nem kéne elfogadni, de megfutamodni sem akartam. Pláne hogy azt mondta, hozzam Kent is. És mikor az idióta haverom mellettem van, akkor kétszer olyan erősnek éreztem magamat. Így belementem, hogy bájcsevegjek az ifjú jegyespárral. Mert ugye Juniel süt-főz… biztos kiválóan… Aish, olyan szívesen utáltam volna.

- Mit bámulsz?- zökkentett ki Ken, mire csak megráztam a fejem, és a táskámért nyúltam.

- Menjünk!

- Amúgy túl jó kislányosan vagy felöltözve. Semmi rövid szoknya, kivágott felső…!

- Nem akarom, hogy ne vegyenek komolyan!

- Téged sehogy sem lehet komolyan venni!- forgatta a szemét, majd megpörgette az ujjai körül a kocsikulcsot- Én vezetek!

Beletelt egy fél órába, mire eljutottunk, az amúgy annyira nem is messze lévő apartmanig, csak ugye a péntek esti forgalom kicsit mindig zakkant volt.

Mikor megálltunk a mélygarázsban, szinte éreztem, ahogy a gyomromba ezer szikla rakódik le.

- Sápadt vagy kicsit!- bökött meg a fiú.

- Csak a fények!- vontam meg a vállamat- Jól vagyok!- majd a kezébe nyomtam a boros díszzacskót, én meg megemeltem a kis süteményes tálcát, amit az egyik kedvenc cukrászdámban vettem. Nem akartam üres kézzel beállítani.

- De még mindig nem értem, hogy én mit keresek itt!- töprengett rajta hangosan a liftben, miután megnyomtam a hetes gombot, és elkezdtünk repülni felfelé. Byung Hun mondta korábban, hogy ott laknak, melyik lakásban.

- Hát én sem… Normális ember nem hív magához téged, ameddig nem vagy szobatiszta!- vontam vállat, mire kinyílt az liftajtó, én meg éreztem, hogy ezután a mondatom után futnom kell a kis magassarkúmban, mert ha Ken elkap, akkor laposra ver, nem törődve női mivoltommal.

- Állj csak meg!- kiáltott utánam, és hallottam dobogó lépteimet. És bármilyen gyerekes volt, oldotta a feszültségemet, így szinte hajamat szétzilálva estem a szint kilences ajtaja elé. Azonban megnyomni nem volt időm a gombot, mert az ajtó kinyílt, én meg szinte beestem, egyenesen Byung Hun karjaiba. Vagyis még időben megállítottam a lendületet, így épp csak a karomat kapta el. A még mindig Ken miatt nevető arcommal néztem fel rá, és őt is meglephette széles mosolyom. Ritkán láthatott ilyennek anno a suliban.

- Te jó ég…- morogta az orra alatt, és valószínűleg nem is tudatosan. Kicsit rendeztem vonásaimat, és megköszörültem a torkomat.

- Akartam csöngetni…

- Gondoltam, hogy amúgy nem betörnél ide!- forgatta meg a szemét kicsit gúnyosan, de mivel Ken pont utolért, ő is barátságosabb arckifejezést vett fel.

- Örülök, hogy pontosak voltatok. Még pár perc, és Juniel is elkészül a sütéssel! Addig gyertek beljebb!- intett, és mikor Ken mosolyogva beljebb lépett, még a háta mögött vágott rám egy grimaszt. Viszketett a tenyerem, hogy képen töröljem, ha már ilyen pimasz velem, de vissza kellett fognom magamat.

A lakás nagyon hangulatosan volt berendezve, inkább volt családias, mint hasonlított az akkori külügyminiszter helyettes lakására, amiben akkoriban lakott.

Az előszobából a nappaliba értünk, onnan nyílt a konyha, ahol ráláttam a szőke lány hátára. Jöttünkre nagy mosollyal megfordult, és csilingelő hangon köszöntött.

- Sziasztok!- hajolt meg kicsit- Choi Jun Hee, de hívj csak Junielnek!- mutatkozott be Kennek.

- Lee Jae Hwan!- köszörülte meg a torkát pár perc fáziskéséssel barátom. Nyilván ő is elcsodálkozott, hogy milyen ragyogó teremtés a lány.

- De hívd csak Kennek!- morogta Byung Hun gonoszan.

- Ken?- nézett nagyot Juniel.

- Ez Jim hibája!- mutatott rám a fiú vehemensen- Ő adta nekem, és rajtam ragadt. De nem hív így rajta kívül nagyon senki, szóval… ha lehet, akkor hanyagoljátok!

- Pedig illik hozzád!- nevetett Juniel, majd az asztal felé intett- Üljetek le!

- Ezt nektek hoztuk!- nyújtottam át zavaromban a sütit, és Ken is odaadta a bort.

- Köszönjük!- mondta a másik lány, majd vissza is fordult a konyhába, hogy befejezze, amit kell. Ha jól vettem le a korábbi beszélgetésekből, akkor itt csak Byung Hun lakott, Juniel egy másik lakásban, ami közelebb volt a kampuszához. Valamiért ez megkönnyebbüléssel töltött el, de ezt magamnak sem mertem volna bevallani. Hisz már úgysem lesz enyém sosem az a férfi, na nem mintha egyáltalán akarnám. Gyerekes álmokat ringattam, hogyha esetleg újra találkozunk, akkor minden szép lesz, de… elfeledkeztem arról, hogy tulajdonképpen rólunk van szó. Mindazonáltal volt egy kis szúró érzés a mellkasomban végig, míg ott tartózkodtunk.

- Először legyünk túl a munkarészen!- köszörülte meg a torkát végül Byung Hun, szemben leülve velem- Tudod, említettem, hogy beszéltem azzal az építésszel, miután megegyeztünk, hogy a kastély eredeti felállását szeretnék újra megépíteni, de mivel elég sok munkája volt a csapatának, így visszamondta. Most kereshetünk más építészt, és…

- Az anyám öccsének van egy jól menő építkezési vállalkozása!- kotyogott bele Ken.

- Szöulban?- csodálkoztam én is.

- Igen, Park bácsi!- húzta a száját.

- Eddig meg sem látogattad, milyen hálátlan gyerek vagy!- szökött ki belőlem.

- Csak az unokatestvérem miatt, olyan utálatos srác- rázkódott össze- De ha gondoljátok, nála meg lehet érdeklődni. Nem azért, mert a rokonom, de tudom, hogy az ő csoportja pontosan és gyorsan dolgozik…

- Ó, az jó lenne!- mosolyogtam- Akkor látogassuk meg őt jövő héten! Már ha neked is megfelel!- néztem vissza a szőke fiúra.

- Persze!- bólintott lassan, átgondolva- Odaadom a terveket akkor!- majd eltűnt a nappaliban.

- Nem is mondtad, hogy van egy Park bácsikád!- néztem korholóan Kenre.

- Figyelj, nagy a família, ha mindenkit felsorolnék, akkor…

- Jó, értem, értem!- hessegettem el, mire visszaért a szőke srác is.

- Tessék, itt van az alaprajz, és egyéb hozzá való okmányok. Majd a megbeszélés után hívj fel, hogy hogyan ment.

- Mindenképp te leszel az első!- mondtam kissé szemet forgatva, aminek ironikus élét csak ő érthette, mert Ken már megint nagy szemekkel nézte Juniel forgolódását. Hát biztos meglepte, hogy nem csak olyan típusú nők léteznek, mint én, hanem olyanok is, akik tényleg úgy viselkednek, ahogy nőhöz illik. Szegénykém mellettem már egészen kiábrándulhatott a női fajból.

- Áldom az eget, hogy te lettél a munkatársam!- válaszolt vissza elég halkan, hogy csak én, aki legközelebb voltam hozzá, hallhattam.

- Sejtettem, hogy hiányoztam azért! Nem volt kit terrorizálnod a remek személyiségeddel!- súgtam, miközben elsétáltam mellette, hogy Juniel mellé álljak.

- Tudok valamit segíteni? Nagyon szívesen, hisz…

- Ó, ugyan már, semmiség! Egy perc és készen vagyok!- vett ki a sütőből valamilyen gőzölgő sültet, aminek mennyei illata azonnal beborította a teret. Okés, egy pont neki. Én általában csak mirelit cuccokat csináltam. Francba, lehet, hogy meg kéne tanulnom főzni? Meglehet…- Vagyis… ezt esetleg az asztalra tennéd?- tett a kezembe egy só és borstartót. Nyilvánvalóan nem akart engem befogni, de láthatta tettrekészségemet, ezért szerelt le ennyivel.

Mikor visszaértem az asztalhoz, láttam, láttam, hogy a két férfi elmélyülten társalog valamiről, bár mindkettejük válla kicsit megfeszül.

- Mi a téma?- huppantam le.

- Az atommaghasadás!- morogta hátradőlve Ken, és szemét a másik srácéba fúrta.

- Miért érzem azt, hogy feszült a légkör?- húztam össze a szemöldökömet.

- Nincs semmi baj!- sóhajtott Byung Hun, mikor csöngettek.

- Vártok még valakit?- kérdeztem.

- Nem, fogalmam sincs, ki lehet az!- ért ekkor a tállal kezébe Juniel, majd miután az asztalra tette, azonnal a bejárathoz sétált, felvenni a kaputelefont. Közben megéreztem magamon Byung Hun szemeit.

- Mi van?- tátogtam felé.

Csak megrázta a fejét, és tekintete levándorolt a nyakamra. Követtem a tekintetét, és megláttam, mit néz ennyire. A medálomat. Egy kis óra formájú medál volt. Igen, a régi, visszafelé járó óra emlékére, amit anno Jessie-nek adtam. Önkéntelenül megragadtam a kis medált, mintha a lelkem egy része került volna nyilvánosság elé, és ezt meg akartam volna őrizni magamnak, nem akartam, hogy lássa. Már szólásra nyílt a szája, mikor egy mélyebb férfihang jött az előszoba felől.

- Nem akarok zavarni, nem tudtam, hogy te is itt vagy, Juni. Csak visszahoztam Byung Hunnak, amit a múltkor kölcsönadott.

- Ugyan már, nem zavarsz, az unokatesóm vagy! Gyere be, legalább Byung Hunnak köszönj!

Áh, szóval Juniel unokatestvére az…

- Tényleg nem akarok zavarni a vendégségben- jött a hangja, ami valahonnan amúgy ismerős volt.

- Minket nem zavar, ha arról van szó!- mondta Ken mosolyogva, az állandó jótét lélek. Erre Byung Hun megköszörülte a torkát, és Juniel után ment.

- Szerencsés pasi… egy ilyen nő…- csóválta a fejét ábrándosan, mikor kettesben maradtunk.

- Igen, egy főnyeremény!- sóhajtottam, bár én kevésbé lelkesen.

- Hozzá kéne neked is hasonlítanod… kinézetre te sem vagy utolsó, de a személyiséged…

- Jó, felfogtam!- morogtam, mikor meghallottam a telefonom csengőhangját. Az előszoba felől. Aish, a kabátzsebemben hagytam! Fogamat szívva indultam én is a többiek felé, majd mikor kinyitottam az ajtót, és igyekezve kerülni a szemkontaktusokat, kicsit szabadkozva lehajtottam a fejemet.

- Elnézést!- motyogtam, és nyúltam volna a kabáthoz, mikor a mély hang megállított.

- Hé! Te vagy az, igaz? A zaklató csaj! Nézzenek oda… Tényleg te vagy!- rémülten kaptam fel a fejemet rá, és még a szavam is elakadt, mikor megláttam a már ismert, karizmatikus arcú férfit.

- Yong Guk?