2. évad - 4. fejezet

4. fejezet

Életben tartani

Yong Guk…

- Még a nevemre is emlékszel, ez már jelent valamit!- vigyorgott rám a srác, mire éreztem, hogy legszívesebben belesüllyednék a földbe. Azt hittem sosem látom viszont, erre meg kiderül, hogy Juniel unokatesója? Ne már… Komolyan mennyi az esély erre? Már ha véletlen a dolog, és nem valami gonosz ördögi terv bábúja lettem megint. Bár a fiú túl széles vigyorát elnézve aligha... bár láttam már olyat... Azóta sem tudtam elképzelni, mi lett Kai sorsa.

- Ismeritek egymást?- nézett ránk meglepve a lány, én meg még jobban feszengeni kezdtem.

- Hát az igazából…- kezdtem volna, de Byung Hun közbevágott.

- Nem veszed fel a telefont? Itt zenél már mióta!- mintha kicsit ideges lett volna.

- D… dehogynem!- köszörültem meg a torkom, és nagyot nyelve a kabátom zsebéhez nyúltam, de mikorra kezembe került, pont abbamaradt a hívás. Csak számot írt ki, amit nem ismertem, így csak zsebembe süllyesztettem.

- Nem olyan fontos…- mondtam szerencsétlenül a lábamat bámulva.

- Ha ismeritek egymást, akkor, Yong Guk, gyere beljebb te is!- mondta Juniel mosolyogva, és meg ajkamba harapva slisszantam vissza Ken mellé az étkezőbe.

- Nagy szarban vagyok!- súgtam neki, míg a többiek is lassan bejöttek.

- Ne beszélj csúnyán- nézett korholóan rám.

- Komolyan, ilyenkor is ez zavar?- lettem idegesebb.

- Nem tudom, mi a problémád!

- Aish!- fújtattam, és hátradőltem a székben, nyugalmat erőltetve az arcomra, és remélve, hogy a helyzet nem válik kínosabbá a kelleténél. Kínosabbá, mint amilyen kínos most...

- Akkor, aki esetleg nem ismerné, ő az unokatestvérem, Bang Yong Guk… de mivel Ji Min is ismeri, vagyis úgy tűnt, remélem nem baj, ha ő is velünk vacsorázik- ültette le mellém a férfit Juniel, majd tálalta az ételeket.

- Engem nem zavar, de… Jim, honnan ismered?- kérdezte Ken gyanakvóan felém fordulva. Ő már csak ilyen volt. Azt hitte, hogy az apám…

- Hát az úgy volt…- járt az agyam, valami jó kamuduma után.

- Te a pasija vagy?- előrébb hajolva nézett Yong Guk a másik oldalamon ülő fiúra.

- Hogy én?- nézett nagyon Ken.

- Jó, elég legyen ebből…- mondtam zavaromban- Inkább együnk! Istenien néz ki ez a… mi is ez?- nevettem fel kínomban.

- Miért tűnik úgy, mintha sokkal feszültebb lennél?- ráncolta a szemöldökét Byung Hun gonoszkodva, mintha direkt akarta volna ütni a vasat.

- Én nem mondom el, ha ez a pasija!- rázta a fejét az újonnan jött, ezzel még kellemetlenebbé téve a szituációt. Hisz szinte így egyértelművé vált, hogy valami történt köztünk.

- Te jó ég, ez azt jelenti, hogy…- hűlt el Juniel is, hogy nem bírtam tovább, és lecsaptam az asztalra a pálcikámat, mire mindenki rám kapta a fejét.

- Elég volt. Nekem… Ken nem a pasim, csak a legjobb barátom!

- De hát Byung Hun azt mondta, hogy jártok!- csodálkozott tovább a lány, kissé belepirulva a tévedésébe.

- Akkor ő is rosszul tudta. Nem járok vele, és… Yong Gukkal sem történt semmi olyasmi…

- Hát… ezek szerint ez a srác az, aki hangosan horkol!- jegyezte meg az előbb említett.

- Ezt meg honnan tudja?- háborodott fel Ken.

- Az első estémen, mikor kimentem levegőzni, összefutottam vele. És leültünk italozni. Kicsit sokat is sikerült talán… De nagyon perverz volt!- léptem hirtelen támadásba. Mert ugye mindig az a legjobb védekezés.

- Hogy én perverz?- nevetett fel hitetlenkedve- Te voltál az, aki megcsókolt, dacból, csak mert valami régi szerelme hajnalok hajnalán írogatott neki!

Egész fejem vörösre váltott, nem akartam ezt ilyen nyíltan kiteregetni. Hirtelen az egész szobában csönd lett, és mindenki a reakciómat leste. Még a légy zümmögését is hallani lehetett volna.

- Az első napodon?- szólalt meg lassan Byung Hun. Igen, tudhatta, hogy az első napom estéjén ő írogatott hajnalban… lehet még a helyzet ennél is kínosabb?

Szinte vágható volt a feszültség, Juniel is nagyokat nyelt, mintha attól tartott volna, hogy az asztalt felborítva kiviharzok az ajtón. De szerencsére legjobb barátom most is kisegített a problémából.

- Hát szívem, a magánéleted még mindig nagyon izgalmas, de mi lenne, ha a további fiúidról kajálás után beszélnénk, mert már nagyon éhes vagyok, és ez a sült rendkívül jól néz ki! Egy istennő vagy, Juniel!- majd bekapott egy jó nagy falást, hogy a húshoz vett saláta kilógott a szájából.

Pár pillanatig mindenki csak meredt rá, majd először belőlem tört ki a nevetés, amihez lassan mindenki kapcsolódott.

- Te nagyon hülye vagy!- csóváltam a fejem, majd csatlakoztam az evéshez. És bár közben magamon éreztem mind Yong Guk kaján, és mind Byung Hun gyanakvó és fürkésző tekintetét, azért hirtelen esélyt láttam rá, hogy túlélem az vacsorát.

*

- Szóval azt mondod, hogy te és Byung Hun… szóval együtt fogjátok vezetni az iskolát?- kérdezte csodálkozva Yong Guk, mikor már a desszertnél tartottunk. Szégyen, nem szégyen, annyit ettem, amennyit tudtam, hisz Juniel istenien főzött.

- Lényegében igen… Így alakult…

- Nem is gondoltam volna azon az estén, hogy ilyen befolyásos nő vagy!- dőlt hátra, és féloldalas mosollyal nézett- Gazdag családba születtél, mi?

- Guk!- szólt rá éles hangon Juniel, próbálva fékezni, de közel sem tartottam olyan tiszteletlennek. Mellettem Ken is megfeszült, mert… hát a fedő sztorimat ismerte.

- Igen, mondhatni. De meghaltak, így már nem tudják tőlem elzárni sem a pénzcsapot!

- Uh, bocsáss meg- húzta a száját félre kényelmetlenül a fiú.

- Ugyan már, feldolgoztam. Tizenhárom voltam, mikor apa meghalt, balesetben, anya meg mielőtt Franciaországba mentem volna egyetemre. Rákban- mondtam a betanult szöveget- Addig Angliában éltünk… Ezért vagyok hálás Kennek, aki az akkori búskomorságomból felhúzott…- mosolyogtam a fiúra, majd utána véletlenül Byung Hun arcára vetült a tekintetem. Tűnődve nézett rám, biztos a szüleim és ikertestvérem valódi elvesztésére gondolt. És a közös múltunkra.

- De elég a szomorú témákból, inkább meséljétek el, Juniel, hogyan ismerkedtetek meg Byung Hunnal… már ha nem tapintatlanság ilyet kérdezni…

- Dehogy…- nevetett fel a lány- Igazából… ez egy érdekházasság…- mosolygott, mire félrenyeltem az éppen kortyolt vörös bort. Ken, aki direkt nem ivott, hogy haza tudjon vezetni, már reflexből a hátamat kezdte ütögetni, hogy ne fulladjak meg.

- Hogy mi?- kérdeztem leplezetlenül döbbenten.

- Valóban annak indult…- mosolygott a lány, Byung Hun meg csak lehajtott fejjel hallgatta, de láttam rajta, hogy nincs kedvére a téma- Az apáink ismerték egymást, a parlamentből, így… egyszer összehoztak minket egy vacsorára. Akkoriban Byung Hun nagyon maga alatt lehetett, nem nagyon nézett rám sem… De ahogy a találkozóink megszaporodtak, úgy változott ő is. Apáink ajánlatára, hogy házasodjunk össze, ő azt mondta, hogy neki olyan mindegy, nem is érdekelte, hogy kit vesz el… De végül… megkedveltük egymást… Jaj, Ji Min, ne nézz így!- nevetett az arcomra fagyott mosolyra- Te Európában nevelkedtél, ott lehet, hogy ez máshogy megy, de tulajdonképpen előfordul az ilyen itt… és végeredményben még jól is jártunk!- mosolygott a mellette ülő vőlegényére, aki legalább annyira volt zavarban, mint én.Bár nem mutatta, ismertem már annyira tudjam, milyen feszült most.

- Ó, igaz, Európában teljesen másképp mennek a dolgok…- kotyogott Ken azonnal, amivel elvonta a figyelmet arról, hogy az agyam az előbb hallottakon kattog. Szóval egy… elrendezett házasság… végül is mindegy, ha már szeretik egymást…

Miért lyukadtam ki már megint ugyanitt? Nekem már teljesen mindegy!

- Sok ott a csinos nő, igaz?- kacsintott rá Yong Guk.

- Bizony… Ji Min szerint meg a spanyol férfiak a legjobbak!- röhögött fel. Erre vörösre gyulladt a fejem, mert tudtam, mire gondolt.

- Giovanni és Nicola olaszok voltak- préseltem ki a fogaim között ingerülten- És ikrek, nem tehetek róla, hogy összekevertem őket azon a bulin!

Erre nagyjából mindenki megérthette a helyzetet, mert hirtelen nevetésben törtek ki. Roppant kínos volt, így csak felsóhajtottam.

- Ki kell mennem a mosdóba!

- Jobbra a folyosón, a második ajtó!- mosolygott Juniel, mire azonnal felpattantam, és már ott sem voltam. 

Bent maradtam, ameddig csak nem tűnt gyanúsnak, majd végül ismét kimerészkedtem, mikor átgondoltam a dolgokat.

Nem érzek semmit Byung Hun iránt, nem nehéz ez nekem! Megy az ilyesmi! Profi vagyok!

Valahogy még magam előtt is furcsán instabilan álltak ezek a mondatok… Nem tudtam, hogy érzek-e még valamit, vagy csak az emlékek hatására fáj mással látni.

Ahogy kiléptem a mosdóból, a zsebemben megint megszólalt a telefonom. Ugyanaz a szám volt, aki korábban. Felvontam a szemöldökömet, majd rányomtam a zöld gombra, miközben megláttam, hogy a folyosó végén egy szoba lehet, és félig nyitva volt az ajtó. Beléptem oda, (realizálva, hogy a hálószoba az), mert nem akartam, hogy mások hallják a telefonos beszélgetésemet.

- Tessék!?

A másik oldalon csak hangos lihegést hallottam, senki nem szólt bele. Különös érzés lett úrrá rajtam.

- Halló?- szóltam bele újra, mire a lihegés hirtelen eltorzított nevetésbe ment át. Iszonyatosan ijesztő volt, így csak gyorsan letettem a telefonomat, és kifújtam a levegőmet.

Valaki szórakozik. 

Csak telefonbetyárkodás, semmi több…. hisz én már nem olyan vagyok, akit érdemes lenne az őrületbe kergetni… Ugye? Amúgy sem ismer itt senki… Igaz?

Megráztam a fejem, hogy kikergessem belőle a baljós gondolatokat, amik pillanatok alatt megrohantak.

Már kiléptem volna az amúgy nagyon igényes szobácskából, mikor megláttam a könyvespolcon egy üvegezett képet. Közelebb léptem, és kezembe vettem. Elszorult a torkom is, és valamiért a könnyek környékeztek.

Az a kép volt, amit akkor mutattak, amikor kiderült, hogy ugyanaz a lány vagyok, aki elvileg meghalt hét éves korában.

A fa mellett álltunk, mi négyen: Byeongari, C.A.P, a nővérem, és én… gyerekek voltunk. Barátok. És boldogak…

Kezemmel végigsimítottam az üvegen, és ajkamba haraptam. Bár ne változott volna semmi…

- Nem ezt hívják pofátlanságnak?- hallottam a hátam mögül, és mikor vállam felett hátrapillantottam, megláttam Byung Hunt, amint az ajtókeretnek támaszkodott. Majd ellökte magát, és összekulcsolt kézzel elém lépett.

- Bocsáss meg, csak…- kezdtem volna.

- Csak nem bírod ki, ha nem vagy benne mindenben?- vette ki a kezemből a képet, és visszatette a helyére, elég vehemensen.

- Nem erről van szó… Csak meglepődtem, hogy itt találom ezt…

- Gyerekkorom szép emlékei. De már egyik lány sincs életben a képről.

- Ez szomorú…

- Lehet, hogy jobb így!- ezzel mintha egy kést döfött volna belém újfent- Ki tudja, még a végén ők is olyanok lennének, hogy csak úgy összeállnak az első emberrel, akivel részegen találkoznak!- csak úgy köpte felém, nyilvánvalóan Yong Gukra gondolva. Vagy akár az olaszokra.

- Így még csak visszajönni sem lenne kedvük- fújtam, és ki akartam kerülni, de elkapta a csuklómat, és visszahúzott, erős tartásával, amit gyorsan le is ráztam magamról.

- Lehet, hogy hiba volt ide jönnöd!

- Te hívtál ide!- tettem csípőre a kezemet.

- Ez a vacsora Juni ötlete volt!- mondta kicsit komoran.

- Persze, egyedül gondolkozni sem tudsz már!- nevettem gunyorosan, bele sem gondolva, mit mondok.

- Te csak ne szájalj vissza!- sziszegte- Vagy… mi van, féltékeny vagy?

- Szájalni?- lepődtem meg a szóhasználatán- És amúgy meg… Mire? A tökéletes kapcsolatodra? Ugyan már, mondtam, érdemeltél valami jót azok után, amilyen nőkkel régebben lógtál.

- Most magadra is gondolsz?

- Ja, tiszta gáz, hogy akkor rám fanyalodtál. Elég szar ízlésed volt…- ezúttal engem is meglepett a szavaimból sütő öngúny- Mondjuk javult valamennyit. Az ilyen jó lányok mellett nyugodt az élet.

- Te most gúnyolódsz?- lépett egészen a képembe. Kényelmetlen volt a közelsége, és fenyegető nézése.

- Eszembe sem jutott!- fintorogtam- És másszál ki az intimszférámból! Fullasztó!

- Én ugyan nem, lépj arrébb te!

- Hogy én?- nevettem fel hitetlenül- Tudod mikor! Felőlem így is maradhatunk!

- Előbb még fulladni akartál! Akkor hátrálj meg. Nehogy meghalj itt a nagy makacsságodban… semmit nem változtál!- köpte felém a szavait. Annyira ismerős volt ez a helyzet. Szinte éreztem, hogy egymás torkának fogunk esni még ma este.

- Igen!? Te sem, ugyanolyan gyerekes vagy!

- Ja…- néztük egymást pár másodpercig, majd felsóhajtott- Amúgy tényleg tiszta gyerekes ez a viselkedés!

- Aha, magunkra sem ismerek…- mondtam kicsit fintorogva a szégyentől.

- Szóval hagyjuk abba!

- Helyes! Akkor lépj hátra!- mondtam, de nem mozdult meg. Tudta, hogy gyerekes, de egy lépést sem tett. Ahogy én sem. Tudtuk, hogy aki előbb megmozdul, az a gyengébb. Addig hiába kellett szinte egymás szájában lenni, nem érdekelt. A szemkontaktust sem szakítottuk meg, mire egyszer csak megelégelhette a dolgot, és vállamnál fogva hátralökött, mire én fenékre estem egy fotelre, ami a könyvespolc előtt volt. Ő meg, mielőtt felpattanhattam volna újra álló helyzetben, két karjával megtámaszkodott a fejem mellett.

- Marad!- sziszegte felém, mintha egy kutya lettem volna- Jól figyelj, nem azért vagyunk már kollégák, mert annyira imádnánk egymással eltölteni az időnket. Tényleg nagyon vakvágány volt akkoriban az a kapcsolat, amit reméltünk, hisz egy szörnyű nőszemély vagy! De egy valamit tegyél meg! Legalább a saját lakásomban ne csináld a fesztivált. Nem akarok veled foglalkozni, érted?

Csak pislogtam rá, mert meglepett, hogy mennyire úgy viselkedik, mint a négy évvel ezelőtt éne. Ez a tipikus vonás, ahogy sarokba szorít, és ami megrémít...

- Azt kérdeztem, hogy megértetted?- hajolt még közelebb, hogy orrunk szinte összeért. Megéreztem a leheletét arcomon, amitől ugrott egyet az áruló gyomrom, és lassan bólintottam volna, mikor hirtelen kitárult az ajtó.

- Mi folyik itt?- hallottam Juniel döbbent hangját. Byung Hun elhajolt tőlem, és felnézett a menyasszonyára.

- Ji Min szemébe mehetett valami! De én nem látok semmit. Nézd meg te is, kérlek, nagyon szúr neki… Vagy esetleg van valami jó szemcsepped?- mondta halál lazán, mintha tényleg ilyesmiről lett volna szó közöttünk. Hát ez bűbájos…

- Megnézem a táskámban, azt hiszem, hogy kell lennie!- majd elsietett, teljesen megbízva a vőlegényébe. Mármint ez jött le a viselkedéséről.

- Azt hiszem, nekünk mennünk kéne már!- motyogtam magam elé, mikor megint ketten maradtunk.

- Igen, lehet, hogy jobb lenne!- mondta ugyanolyan halkan, mire felnéztem arcára. Le sem vette rólam a tekintetét, és egy másodpercig elkapott a vágy, hogy szorosan átöleljem a derekát, és mellkasába fúrjam a fejemet, beszívva az illatát.

De ne tehettem meg. Már nem volt hozzá jogom. Még akkor sem, ha egy pillanatig azt hittem, hogy még viszonozná is.

*

Byung Hun szemszöge

A kanapén feküdtem, és a mai estére gondoltam vissza, közben a szememet a képen tartva, amit ma Ji Min kezében is láttam. Különös, szorító érzést született mellkasomban, mint akkor, mikor ott a kastélykerítés előtt megláttam őt újra. Ahogy belenéztem a szemébe azonnal felismertem, hiába változott rengeteget. Az a tekintet belém éget…

Azt hittem, sosem látom viszont. Hogy örökre kilépett az életemből, de neki megint fel kell forgatnia mindent… 

Annyira jellemző…

Jobb lett volna, ha marad a helyén. Már kezdtem teljesen elfelejteni pedig… már tovább is léptem. Teljesen. Most pedig itt voltam, összezavartan, már a lány gondolatától is felfordult a gyomrom. Minden zavart, amit most csinált… ahogy mosolygott… bárkire. Ahogy összeráncolta a homlokát, ahogy felsőbbrendű kis fintorral nézett rám. Hányingerem volt tőle.

- Hé, minden rendben?- lépett be a szobába Juniel, egy kis fáradt mosollyal ajkán.

- Uh, bocsi, segíteni akartam összepakolni…- szabadkoztam azonnal, mire mellém sétált, és ledőlt mellém a kanapéra, átölelve a derekamat.

- Megcsináltam egyedül is, nem volt sok…

- Egy angyal vagy!- mosolyogtam, és nyomtam egy finom csókot a halántékára.

- Nem, az te vagy!- sóhajtott, jobban átölelve.

A lány mindig hitt benne, hogy én egy teljesen jó ember vagyok, csak mert vele mindig úgy viselkedtem, mintha porcelánból lett volna. Vele szemben sosem mertem felemelni a hangomat, megragadni a csuklóját, vagy jól megrázni, mint azt régen tettem… Vele. Nem tudom, melyik kapcsolat volt az őszintébb. Ez sokkal nyugodtabb volt. Szerettem ezt a nyugalmat.

- Itt alszol?- kérdeztem a haja illatát beszívva.

- Nem lehet, holnap korán megyek a kampuszra… Fontos órám lesz, mennem is kéne már!

- Kár…- sóhajtottam, tudva, hogy így egyedül maradok a gondolataimmal.

- Te… nem gondolod, hogy Ji Min és Yong Guk remekül összeillenének? Amilyen makacsok!- nevetett fel hirtelen- Bár teljesen azt hittem, hogy Kennel jár… hisz azt mondtad! Ez a nagy csaj nagy játékos. De kedvelem őt! Amilyen keménynek mutatja magát, annyira kedves igazából…

- Én is azt hittem, hogy együtt vannak!- vontam vállat, kicsit összeszorítva a számat, közben magamban fintorogtam a gondolatra, hogyha ő kedves, akkor én meg a következő Miss Korea vagyok- És szerintem nem illik Yong Gukhoz… Az a nő… senkihez nem illik.

- Ezt meg hogy érted?- csodálkozott Juni mellettem.

- Nem is tudom… van egy olyan érzésem, hogy amilyen erős karakter, egy pasi sem viselné el.

- Gonosz vagy…- csóválta a fejét- Én azért sajnáltam, hogy nem adta meg Guknak a telefonszámát, hiába kérte… Úgy tűnt, iszonyat zavarban van…

- Hát ki találkozik szívesen újra az egy éjszakás kalandjával?- fújtam kicsit ingerültebben a kelleténél. Hisz miért is beszélünk róluk? Csak felidegesít…

- Ugyan, ők sokkal többnek tűntek nekem… én majd azért igyekszem segíteni Guknak, ha tetszik neki…

- Lehet, hogy nem kéne belefolynod…- morogtam.

- Neked nem kell mindenért aggodalmaskodnod!- pöckölte meg az orrom, majd nyomott egy csókot a számra- Mennem kell!

- Vigyázz magadra! És köszönöm a vacsorát!- öleltem törékeny testét magamhoz.

- Neked bármikor! Jó éjt!- majd elhagyta a lakást. Csak néztem utána, ahogy a szőke haja ellebegett. Felsóhajtottam, ahogy eltűnt az ajtó mögött, majd visszaültem a kanapéra, és a tenyerembe temettem az arcomat.

Hát nekem nem tetszetek Ji Min és Yong Guk együtt. Bírtam a srácot, hisz már lassan rokonok voltunk, de ahogy a szemével vetkőztette… és ki tudja, mi történt még közöttük. Nekem aztán mindegy, hogy mit csinálnak, de hogy ezt nekem végig is kell néznem…? Ennél még az a szerencsétlen Ken is kevésbé volt irritáló… És nyilván nem unatkozott Európában sem, az olasz neveket elnézve… Bár tudnám, miért idegesít engem ez…!

Eszembe jutott, mit mondott Ken, mikor a vacsora előtt Jimmy két percre eltűnt Junielhez a konyhába.

- Nem tudom, pontosan ki vagy, de ne merd kihasználni Jimet, mert sosem bocsájtok meg!- meglepett, hogy hirtelen eltűnt a mosolya. Úgy tűnt, hogy nagyon aggódik a lányért.

- Nyugi tesó, csak munkatársak vagyunk…- próbáltam lazán kezelni a helyzetet.

- Ne merd kényelmetlen helyzetbe hozni őt, vagy cserbenhagyni, értetted? Kemény múltja volt, és nem szeretném újra összetörve látni.

Összetörve… nyilvánvalóan a srác semmit nem tudott a múltjáról. Ő max a végeredményt próbálta összekaparni.

- Nem kell aggódnod, Yoo Ji Min jó kezekben van! Nem fog baja esni, ha rajtam múlik. Hisz közös most az érdekünk, nem igaz?- mosolyogtam rá hidegen, mert zavart, hogy ilyen felsőbbrendűen beszél velem. Pedig egyidősek lehettünk.

A büdös francba, hogy ilyen is velem történik… Ismét megjelent előttem a lány vigyora, ahogy szinte a karjaimba esett, mikor kitártam az ajtót. Sosem láttam még ilyen széles mosolyt az arcán…

 Azért csókolta meg Yong Gukot, mert felidegesítette őt az üzenetküldésem... miattam... Nem kezelte hidegvérrel, mint amit itt mutatott... Nagy színész.

Kezembe vettem a telefonom, és szinte öntudatlanul kezdtem el egy üzenetet pötyögni.

Biztonságban hazaértél?

De még mielőtt rányomtam volna az elküldés gombra, hirtelen észbe kaptam, és töröltem az egészet.

Nehogy azt hidd, Jimmy, hogy bármennyire is befolyásolni tudod az érzéseimet…!

Összerezzentem, mikor a kezembe őrült rezgésbe kezdett a telefon.

A kiírt névtől felvontam a szemöldökömet, és végül fülemhez emeltem a készüléket.

- Ailee noona… mi dolgod van velem ilyen későn? Ha nem alszod ki magad, hamar ráncos leszel.

- Ne szórakozz velem- a nő hangjából sütött, hogy nincs kedve a viccekhez most.

- Valami probléma van?

- Yoo Ji Minről van szó…- erre megfeszültem.

- Ji Min? Mármint az a Ji Min, aki…

- Igen, aki Sun Ah volt, most visszatért, és veled fog dolgozni…

- Te meg honnan…?- hűltem el

- Figyelj… Az igazság az… Ne hidd azt, hogy a nagynéném csak úgy hagyta elmenni négy éve… Valaki mindenki vigyázott rá, mikor messze volt innen.

- A francba… ha ezt megtudja… - belegondolni sem mertem, mi lenne akkor. Ahogy ismertem, biztos, hogy komoly következményei lettek. Hisz előlük menekült… ők pedig végig a nyomában voltak.

- Nyugi, már tudja…- mintha feszült lett volna a hangja.

- Mi van?- fel sem tűnt, mennyire megemeltem a hangomat.

- Már találkozott a nagynénémmel. Mikor megtudta, szerintem simán kettéharapta volna a torkomat. Megmondtuk neki, hogy jobb, ha elhagyja az országot, és nem akar az iskola vezetésben részt venni. Nem fogadta jól, sőt, nagyon úgy tűnik, hogy dacból pont ezért vállalta el…

Kicsit sokkolt a hír. Jimmy, mikor megtudhatta, hogy végig megfigyelték, elhiszem, hogy őrjöngött. Én sem tettem volna máshogy. Szóval ez történhetett a találkozásunk éjszakáján… mikor eltűnt, s Ken rajtam kereste. Másnap azért hívott fel olyan nagy hévvel, elfogadva az ajánlatot…

- Miért hívtál igazából? Nem hinném, hogy ezt akartad megvitatni… Nem szoktál csak úgy csevegni.

- Főnix régi telefonja, amit megfigyeltünk, de az utóbbi fél évben nem adott semmilyen jelet, és amiről azt hittük, hogy már nincs használatban, ma aktiválódott.

Főnix… hallottam már róla, egy veszélyes japán nagykutya volt, akinek illegális üzletei voltak az országunkban is, és akit nem sikerült elkapni eddig, még a rendes nevét se tudták. Mire nyomára bukkantak volna, addig felperzselte minden forrását, és régi adatát. Majd újra életre kelt, teljesen új adatokkal, és elérhetőséggel. Ezért is hívták a titkosszolgálatnál Főnixnek.

- És?- kezdtem sürgetni a nőt, aki bár a titkosszolgálatnak dolgozott, az utóbbi időben eléggé jó viszonyt ápoltam. Múltam miatt állandó kapcsolatban voltam velük.

- Felhívott valakit ma este… a régi telefonjával.

- Kicsodát?

- Yoo Ji Mint…

Kihagyott egy ütést a szívem, ahogy meghallottam a lány nevét. Lehet, hogy aki hívta őt akkor, mikor nálunk volt, az…

- De hát, azt meg…

- Mi sem tudjuk miért, alig pár másodperces volt a dolog… Az a gázosabb, hogy olyan híreket kaptunk a legutóbb, hogy a Főnix kapcsolatban van Soo Ae elvtársőnkkel…- hallottam, hogy fintorog, míg kimondja a nevet, meg a titulust.

- A francba!- morogtam.

Soo Ae volt az egyik legkeresettebb észak koreai kémnő, akiről most az a hír járta, hogy újra Dél Koreában tevékenykedett, évek múltán újra. Egész sor bűnlajstrom tapadt már a kezéhez, meg pár liternyi vér. Nem egy kíméletes tárgyalópartner… Vagyis eddig nem túl sok bizonyíték volt erre, mert nem sokan élték túl a vele való találkozást.

- Pont ezért akartuk visszaküldeni a lányt oda, ahonnan jött. Veszélyes most neki itt… És nem hinném, hogy igényt tartana a szolgáltatásainkra- fújta- Így is követik általában az embereink, de nem akarunk feltűnőek lenni. Így ha úgyis veled dolgozik, kérlek, figyelj rá. És jelentsd, ha van valami, ami nem illik a képbe. Nem akarjuk elveszíteni.

- Hát persze…- motyogtam, és az idegtől ökölbe szorítottam a bal kezemet- Igyekszem.

- Rendben, köszönöm!- már azt hittem, hogy leteszi, mikor újra megszólalt- Amúgy mikor részeg volt, és hazavittem hozzánk aznap este, illumináltan megemlített téged is… Azt mondta, hogy utál.

- Igen…- szorult össze a torkom egy maró érzéstől- Ezt már nekem is mondta párszor!

És teszek is érte, hogy így legyen…- ezt szívem szerint hozzátettem volna még.

- Vigyázz rá! Jó éjt, kölyök!- majd letette. Én meg leejtve a kezemet bámultam magam elé.

Mit akarnak azok az emberek Ji Mintől? Miért kell neki azonnal bajba kerülnie, mihelyst visszatér? És miért kell nekem még többet foglalkoznom vele?

Odaléptem a képhez, amin gyerekkorunkban voltunk, leszedtem a hátulját, leemeltem a képet is a helyéről, és a mögötte lévő fotót vettem a kezemben.

Jimmy volt rajta, amint a Saint Germain gimiben az egyik órán a könyvére ejtett fejjel aludt az órán. Nem vette észre, mikor képet csináltam róla. Nem is tudom, miért nyomtattam ki végül, és miért nem dobtam a szemétbe.

A képen olyan gyámoltalan volt, még ha máskor egy sárkányhoz hasonlított is…

De végül lehunytam a szemet.

Megígértem négy éve, hogy életben tartom… nem hagyhatom, hogy bántsák őt… Hisz ő benne valahol mélyen még mindig ott szunnyad Yeon Sun Ah.

*

- Te teljesen megőrültél?- a nő hangja jeges volt a telefonban.

- Számítottam a hívásodra.. de hamarabb. Kicsit lassú vagy, Soo Ae!- a mély férfihang fintorgásra késztette a nőt.

- Mégis, mire volt ez jó? Semmi okod nem volt, hogy...

- Hagyd már ezt... az a lány úgysem tud semmit...

- De a titkosszolgálat már igen!- a nő hangja remegett az idegtől.

- Nem érted még mindig, igaz? Pont ez a lényeg, hogy megtudják. Ha vissza akarod kapni azt... akkor az ő segítségükre is szükség van. Szükségünk van arra a lányra. Vigyázzanak csak rá... Nem hinném, hogy csak neked fáj a fogad rá. De mielőtt hasznunkra lehetne, nem szabad... hogy valaki más végezzen vele.