2. évad - 0. fejezet

0. fejezet

A nő az üvegben

Mikor gyerek volt, kapott egy gömböt. Tudod, amit fel kell rázni, és akkor repülnek benne a mű hópelyhek… Elég giccses dolog, de akkor még tetszett neki. A közepén egy balerina volt. Rózsaszín kis tütüben. Elég sablonos, nem igaz?

Ő mindig azon gondolkozott, hogyan nem fagyhat meg, abban a hóesésben. Miért… Miért forog, és miért mosolyog mindig? Hisz egyértelműen hideg lehet odabent. Szörnyű sorsnak vélte, hogy bent ragadt egy gömbben, ahonnan nincs szabadulás. Csak örök fagy…

Mégis… valamiért beteges gyönyör volt neki azt nézni, ahogy a hópelyhek esnek rá, de őt ez nem zavarja. Vagy nem szól érte… Éppen ezért rázta mindig, hogy lássa a benti nő törhetetlenségét. Olyan akart lenni, mint ő. Olyan, aki a viharban is csak áll, és táncol.

De egy nap gyenge volt…

Éppen ezért… Úgy gondolta eljött az idő, hogy kiszabadítsa. 

Földhöz vágta a gömböt, ami ettől apró kis darabokra esett, a hópelyhek szétszéledtek, a balettosnak eltört a fél lába. Nem tudott többet táncolni, hiába nem volt már hideg. Nem volt már bezárva, értelmetlen volt néznie. Csak egy kacat lett, amit az ember csak az egyik helyről a másikra tesz, majd végül kidob, mert mindig útban van.

Hirtelen rájött, mennyire is haszontalanná vált így… szabadon.

Így ideje volt… új foglyot keresnie…

*

A késő esti órákban a metró őrült sebességgel vágtatott a következő megállója felé. Nem utaztak sokan rajta, nem a legforgalmasabb vonal volt. Az emberek, akik rajta ültek, vagy a telefonjukba, vagy magukba merültek. Nem nagyon zavarta meg semmi a zajt, amit kiadott magából a szerelvény. Minden olyannak tűnt, mint mindig.

Egyetlen egy ember tudta, hogy ez a mostani út más lesz, mint a többi.

Hogy a metró már sosem fog eljutni a végállomáshoz.

De ő nem ült a szerelvényen. Ő egy képernyőn keresztül nézte azt, hogy az emberek odabent mekkora nyugalomban ülnek, nem is sejtve, hogy ez életük utolsó pár perce.

Különös…- gondolta, egy kis fanyar mosollyal- Az emberek mennyire nyugodalmasan is meg tudnak halni… A pánik ragályos. Ha egy ember bepánikolna, az összes többi is megőrülne… Én nem vagyok kegyetlen… Én megmentem őket a fájdalomtól!- mosolya kiszélesedett, és az aktatáskáért nyúlt, elforgatta a számokat rajta, majd felnyitotta a tetejét. Odabent volt az, amivel azoknak az embereknek a sorsát irányíthatta. amivel ítéletet mondhatott felettük.

Egy percig elgondolkozott azon, hogy mi lenne, ha nem tenné meg, de a terv annyira tökéletes volt. És a cél annyira édes. Már olyan sokat megtett érte… annyit gürcölt, annyit szenvedett. Elvettek tőle valamit, amit mindenképpen vissza kellett szerezni. Bármi áron. Utána, ha megszerezte, abbahagyta volna… és visszatért volna a kezdetekhez, eltűnt volna innen... De nem érdekelte, hány embernek kell még meghalnia addig, egy percig sem törődött ezzel az aprósággal. Minden egyes csepp vér, ami ezt a célt szolgálta, neki feláldozható volt. Semmi nem volt szent. Csak a célja…

Lehunyta a szemét egy pillanatra, és egy pillanatra felidézte az emléket, mikor még az övé volt. Nem kellett volna elhajítania. Jobban meg kellett volna becsülnie… Most, hogy már azt sem tudja, hol lehet… így nehéz. De ha kell, a világ végéről is felhajtja.

Látta a kamerán keresztül hogy a szerelvény közeledik a helyhez, ahonnan már nem kell tovább mennie. Elkalandozott egy pillanatra, mikor meglátott a szerelvényben egy anyukát, akinek a kisgyermeke a vállára hajtotta a fejét, nyilván már nagyon fáradt volt.

- Ne aggódj!- suttogta a kamerának, szinte öntudatlanul- Ott is együtt lesztek.

Majd megnyomta a táskában a gombot, ami élesítette a szerelvénybe szerelt bombát. Egy percük maradt.

Ő felállt a kanapéjáról, ahol eddig ült, letéve az aktatáskát is, és a bakelitlejátszójára tette a tűt. Klasszikus zenét hallgatott rajta. Nem tehetett róla, nem tudta megszokni ennek az új világnak a zenéit. Bántotta a fülét, nem is tartotta rendes zenének. Pedig nem volt olyan régen az, amikor ő élte a fiatalságát.

De a zongora és hegedű kettőssége sem tudta elnyomni a pityegő hangot, ami minden másodperccel megrövidítette az emberek életét. Felvette az asztalról az alkoholt is, amiben már elolvadt a jég, és kortyolt belőle egyet.

30 másodperc…

Szeme visszavetült a kamerára. A metró elérte a külvárosnak azt a területét, ahol nem fog akkora problémát okozni. Viszont viszi magával azt is, amit kellett.

15 másodperc…

A gyerek jobban bújt az anyjához. Egészen megható…

10 másodperc…

Egy ember az ajtóhoz állt. Nyilván a következőnél leszállna.

5 másodperc…

Ég veletek, utasok!

Nem hunyta le a szemét, mikor a kamerába hirtelen robbanás látszódott, majd a következő pillanatban el is sötétült, hisz az is megsemmisült a katasztrófában.

Egy apró mosoly húzódott a szájára, ahogy az elsötétedett képernyőt nézte.

Ennyi volt.

Elkortyolta a maradék italát, pont addigra, mikor a telefonja csörgött.

- Igen, uram?- szólt bele hűvösen, mint mindig. Ahogy hallotta a másik hangját, szánalmat érzett iránta. Hiába volt rangban felette, mégis tőle függött. Mégis ő irányította.

- Hogyne- felelt a telefonba, majd az ablakhoz lépett, hogy lássa a város fényeit- Tökéletesen sikerült. Vége van.