2. évad - 18. fejezet

18. fejezet
Csapda

- Ji Min!- a teljes káoszt hangos kopogás szakította félbe- Ji Min jól vagy?- felemeltem a fejem a hideg csempétől, és a mosdó ajtaja felé néztem.

Ez az út… egy csapda!

Soo Ae nem mondott többet, letette a telefont. Ez már lehetett vagy tíz perce. Miért nem mondott többet? Ha meg akar védeni, akkor nem rébuszokba kéne beszélnie. Vagy mi.

Az ajtóhoz támolyogtam, és kinyitottam, szembenézve Byung Hunnal.

- Sápadt vagy, mi történt?- szegezte nekem a kérdést.

- Csak a nagybátyám volt!- terelte- Érdeklődött…

- Ezért vagy így ki?

- Nem, csak… én… pisilnem is kellett!- felvonta a szemöldökét, mint akit nem elégít ki egy ilyen válasz, de látszólag nem akarta firtatni. Ahogy az azelőtti témát sem. Sun Int.

- A befektető üzent míg bent voltál!- vágott a szavamba- Késni fog két órát. Menjünk el addig sétálni!

- Sétálni?- néztem nagy szemekkel. Egy ilyen helyzetben legkevésbé számítottam egy ilyen ajánlatra.

- Igen, sétálni. Jót fog tenni a friss levegő!- majd megköszörülte a torkát, és ott hagyott a mosdóajtóban.

Bámultam utána, és úgy döntöttem, hogy inkább tényleg ki kéne mozdulni, mint ködös üzeneteken agyalni, miszerint csapdába sétálok. Ugyan már, mi lenne a csapda? A befektető? Byung Hun? Az egész életem egy potenciális csapda, meg amúgy is! Miért kéne hinnem a kémnőnek?

Fél óra múlva, mikor lepakoltam a cuccomat az egyik szobában, és átvettem valamit, ami kényelmesebb volt egy csípős őszi sétához, már róttuk is az utakat némán. A hotel közel volt a tengerparthoz, így a szél is erősebbeket lökött rajtunk. Örültem, hogy lazán befontam a hajam, különben úgy nézett volna ki, mint egy szénaboglya.

Néha a mellettem sétálóra néztem, de úgy tűnt, túlságosan is a gondolataiba van merülve, hogy velem beszélgessen. Mégis, nyugalmas volt csak sétálni egymás mellett. Már régen éreztem ennyire nyugodtnak a kapcsolatunkat. Mármint azt a furcsa viselkedésformát ami meghatározta a közösen eltöltött perceinket.

Ezért lepett meg, hogy megfogta a karomat, ezzel megállásra késztetve.

- Kérsz valami édességet?- nézett rám.

- Mi van?- csodálkoztam.

- Édesség… Cukrászda… Te!- tagolta, és közben az út ellenkező oldalánál lévő épületre mutatott. Nagyon hangulatos kis cukrászdának tűnt, de…

- Ez most hogyan jutott az eszedbe?- vontam fel a szemöldökömet.

- Csak egy kis nosztalgia!- vont vállat, majd intett, hogy kövessem. Az ajtó belengette a kis csengőt, ami a jöttünket jelezte, és azonnal megcsapott a friss pékáru, és sütemények finom illata. A berendezés kissé viktoriánus stílusra emlékeztetett, a kis faragott asztalok mellett bordó brokáttal bevont faragott lábú kanapék álltak.

- Voltunk már itt, ugye?- fordultam Byung Hun felé hirtelen, mert annyira deja vu érzésem támadt, és kaparászott valami az agyam hátsó szegleteiben.

- Ülj le!- válasz helyett csak egy asztalhoz terelt- Hozok neked valamit!

Meglepett a viselkedése. Olyan más volt most, mint szokott. Feszengve ültem a brokátborításon, levettem a kabátomat, és körbenéztem a helyen.

- Tessék!- a látóterembe hirtelen egy fagylaltkehely kúszott be, benne sárgás gombócokkal.

- Ez…- néztem fel a srácra, aki már addig leült velem szemben.

- Mangós fagyi! Ami még az emlékeid között is megmaradt!- vont vállat, mintha olyan természetes lenne, hogy elhoz egy olyan helyre, ahol tizenöt éve együtt fagyiztunk, politikuscsemetékként. Próbáltam nem többet belelátni a kelleténél, és magam elé húztam a fagyicsodát.

Kiskanállal belekanalaztam, a számba tettem egy kisebb darabot, és éreztem, ahogy elolvad a számban, közben egy futó emléktől megállt a kezem a mozdulatban.

- Annyira finom!- nyalogatta a kislány a kehely alján maradt kis olvadt lét, ami megmaradt a fagyijából- Anya, eljövünk holnap is ide?

- Holnap haza kell mennünk korán!- simított végig a lány haján az anyja- Sun Ah, töröld meg a szádat, nagyon maszatos! Nézd meg a nővéredet, tud szépen enni! Miért örököltél ennyi mindent tőlem!?

A kislány a nővérére nézett, aki Min Soo barátja mellett ült, és együtt nevetgéltek. Sun In tényleg makulátlan volt, sehol egy folt.

- Akkor mikor jövünk legközelebb ide?- fordult vissza anyjához figyelmen kívül hagyva a nővérét. Akár utálhatta is volna, hogy folyton vele példálóznak, ő a tökéletesség mintaképe, de számára is egy modell volt a pár perccel idősebb lány.

- Nem tudom még! Maradjatok itt, míg fizetek!- majd felállt.

- Majd eljövünk együtt!- hallotta a kislány maga mellől, és a barátja felé fordult.

- Mikor, Byeongari? Holnap?

- Nem, majd legközelebb. elhozlak ide, és veszek neked egy mangós fagyit megint!- a kisfiú szépen mosolygott.

- Rolettit is kapok hozzá?- vonta össze a szemöldökét a lány.

- Hármat!

- Csak egy van, Byeongari!- motyogtam, és éreztem, hogy kapar a torkom.

- Tessék?- csodálkozott.

- Roletti!- halt el a hangom, mire pislogott rám egy tíz másodpercet, majd hirtelen felnevetett.

- Hozok neked…

- Maradj!- toltam középre a kelyhet- Segíts elpusztítani inkább!

- Biztos vagy benne? Gyerekkorodban ment ez egyedül is!

- Nos, talán vesztettem értékemből?- vigyorogtam rá.

- Az nem kifejezés!- horkantott- Az a lány nem erkölcstelenkedett konyhákban!- csóválta a fejét megrovóan.

- Az ég szerelmére! Mert hét éves volt!- magam sem tudtam eldönteni, hogy mulattat, vagy bosszant, hogy ennyit kattog a témán.

- A kor nem számít!- majd a kanalával kivett egy jó nagy darabot a fagyiból, és gyorsan a szájába tömte. A zavarát akarta talán leplezni vele. Azonnal meg is borzongott. Bizony, az agyáig hatott a hideg.

Csak gonoszan ránevettem, és az asztal felett közelebb hajoltam hozzá.

- Van egy mondás, miszerint… Isten nem ver bottal!

*

- Túl rövid és kivágott, menjél, és öltözz át!- fonta keresztbe előttem a karját Byung Hun, mikor kijöttem a szobából, tökéletesnek nyilvánítva magam egy üzleti megbeszéléshez.

- Jézusom, nem vagy sem az apám, sem a pasim, el tudom dönteni, hogy mit veszek fel!- ki akartam kerülni, de kicsapta elém a karját.

- A munkatársad vagyok, és most számít a másikról alkotott elképzelés is…

- Egy pasival fogunk tárgyalni, nem hinném, hogy ne tetszene neki, még ha igaz is a feltételezés, hogy túl rövid…

- Pont ez az!- morogta.

- Na elmész te a fenébe!- tettem egy lépést felé, ezzel belépve az intimszférájába, így megzavarva kicsit- Menjünk inkább, mielőtt elkésünk, és nem lesz semmilyen megállapodás!

Elsétáltam mellette, amennyire a magas sarkú engedte, viszonylag tempósan. A szobakártyámat kivettem a helyéről, és igyekeztem a lift felé, magam mögül hallva a szintén sietős lépteket.

- Nem hiszem el, hogy ennyire makacs vagy…

- Én vagyok a makacs, mi?- horkantottam, ahogy beléptünk a liftbe, és megnyomtam az földszint gombját. Az ottani kávézóban volt megbeszélésünk.

Alig egy emeletet haladtunk lefelé, mikor megállt a lift, és egy papírokkal megrakott idősebb ember szállt be. Meg akarta nyomni az első emelet gombját, de sajnos abban a pillanatban kihullottak a kezéből a papírok.

Azonnal lehajoltam, hogy segítsek neki, és gyorsan felkapkodtam őket, és rámosolyogtam az öregre.

- Köszönöm!- hajolt meg- Drogkonferenciát tartunk az első emeleten, én vagyok a házigazda!- magyarázkodott a sok papírra, majd, mindegy magában hozzátette- Éjszakáig bent fogunk ülni…

Hát nem irigyeltem, reméltem, hogy mi hamar megleszünk a megbeszéléssel, már semmire sem vágytam, csak hogy visszamenjünk a suliba.

A férfi kiszállt az elsőn, mi meg leértünk a földszintre, és a kávézó felé vettük az irányt. A kliensünk már ott ült az egyik asztalnál, és intett a kezével, hogy ő lenne az, akivel találkánk volt. Akaratlanul is japán vonásokat vettem észre a férfin, pedig eddig koreaiul társalogtunk, a neve is koreai volt. Talán félig japán csak. Akaratlanul is körbenéztem a kávézóban, kik ülnek még bent. Soo Ae mondata csengett a fülemben. Csapda...

Majd hirtelen bevillant még valami.

„Soo Ae kapcsolatban áll egy Főnix nevezetű nagykutyával, aki egyszer kapcsolatba lépett veled!”

Főnixről azt mondták, hogy nagy valószínűséggel japán, legalább is sok tevékenységét Japánnal vonták kapcsolatba. Ő volt az, aki felhívott engem is egyszer, de szólt bele. Ailee-éken keresztül tudtam meg a dolgot.

Nem, Ji Min, ne légy paranoiás!- szóltam magamra, de éreztem magamon is, hogy megfeszülök, úgy ülök le.

Az agyam annyira pörgött, hogy nem is nagyon figyeltem oda a bemutatkozásra, hisz már tudtam a nevét, Im Yoon Ki.

- Szerinted, Ji Min?- jutott el hozzám Byung Hun kérdése, mire kapcsoltam, hogy fogalmam sincs, hol tart a beszélgetés.

- Te… tessék?- kérdeztem vissza félszegen, és a szemben ülőre néztem, mire az elmosolyodott.

- Fáradtnak tűnik! Azt kérdeztem, hogy milyen véleménnyel vannak arról, hogy a cégem szívesen beruházna a gyerekek nyaralásába valamelyik szünetben.

- I…igen, nagyszerű lenne! Tulajdonképpen az ez évi terv és költségvetés már kész van, de jövő nyártól kezdve szívesen fogadunk felajánlásokat!- majd Byung Hunra néztem, hogy felőlem átveheti a társalgás karmestere szerepet. A kollégám kissé furán nézett rám, mintha sejtette volna, hogy valami bajom van, de nem tette szóvá, előkerültek papírok, számok, dátumok, de már csak fél füllel voltam ott, néha jegyeztem meg valamit, hogy nehogy azt higgyék, elaludtam. Mert nem aludtam el. Ahogy a gyanúm sem, hogy valami nem stimmel. Vajon igaza van Soo Ae-nek? Vagy csak bizalmatlanságra akar rávenni, valami olyannal szemben, amiben amúgy bíznom kéne?

*

Mihelyst nyélbe ütöttük az üzletet, és elindultunk vissza, hogy a csomagjainkat felkapva már induljunk a vonatra, a telefonom rezegni kezdett.

- Changjo!- mosolyodtam el akaratlanul is, mikor fülemhez emeltem. A mellettem álló mintha kissé megforgatta volna a szemét.

- Mit fogtok most csinálni?- jött a frusztrált kérdés, köszönés nélkül.

- Hogyhogy mit?- csodálkoztam- Megyünk haza.

- Úgy tűnik, ma nem! Nem láttad a híreket?

- Nem volt még alkalmam.

- A KTX sín Busan és Szöul között nem működik, valami nagyon meghibásodott. Holnapig szünetel.

- Akkor megyünk busszal…

- A nagy fejetlenség miatt minden busz és repülőjegy foglalt, már ellenőriztem…
Changjo már ellenőrizte? Szívén viseli a sorsom, agyamban feljegyeztem, hogy meg kéne őt hívni valamikor egy vacsira, mert nagyjából az egyetlen biztos pont az életemben.

- Francba!- morogtam reagálva azonban a helyzetünkre, majd Byung Hunra néztem, és a következő mondatom neki címeztem- Foglald le a szobákat éjszakára! Mielőtt még késő lesz! Nem megy a vonat, se semmi más, itt ragadtunk!- láttam, hogy kérdezni akarna valamit, de inkább nem szólalt meg, csak ott hagyott a lift előtt, a recepció felé indulva.

- Ne aggódj, akkor holnap megyünk!- sóhajtottam a telefonba.

- Minden rendben lesz?- kihallottam az aggodalmat.

- Mi lenne a gond?- húztam fel szemöldökömet, hiába nem láthatta.

- Hyung és te…- mintha elgondolkozott volna.

- Hé! Ne is gondolj ilyesmire, felnőtt emberek vagyunk, tudjuk kezelni a problémákat, és az… indulatokat!- köszörültem meg a torkom.

- Rendben! Jó utat holnap, és… vigyázz magadra!- majd letette. Elgondolkozva haraptam a számba, majd a mi emeletünkig suhantam, mikor megérkezett a lift.

Négy óra volt már, de én nagyon fáradt voltam, így csak kidőltem az ágyamra a szobámban, abban a ruhában, ahogy voltam, és még hallottam, hogy Byung Hun is visszatér a lakosztályba, már nem bírtam felállni, el is aludtam.

Arra keltem, hogy valaki csengetett, majd ajtót nyitottak annak, aki odakint állt. Egy női hangot hallottam, amire Byung Hun válaszolt. Lassan lemásztam az ágyról, és kinéztem, hogy mi folyik odakint. Egy szobalány állt az ajtóban, és pont átnyújtott egy üveget, majd meghajolt, és távozott.

- Mi ez?- kérdeztem kissé álmos hangon.

- A szálloda ajándéka- mutatta felém a pezsgőt.

- Szuper!- ásítottam egyet elfojtottan, mire felém nézett.

- Szörnyen nézel ki… a tárgyalás alatt sem voltál önmagad. Valami gond van?- aggodalmasnak tűnt, és le mertem fogadni, hogy a „szörnyű” jelzőt sem bántásnak szánta. Teljesen összezavart. Mi van vele? Mi mindig nyírjuk egymást, ez a helyzet teljesen új volt, és még nem akklimatizálódtam eléggé.

- Kattogott az agyam… Valami nem hagy nyugodni.

- Gyere, beszéljük meg egy pohár pezsgő mellett, ha már itt ragadtunk…- majd előkerített két pezsgős poharat, kinyitva az üveget, teletöltötte őket, és átnyújtotta az egyiket- Koccintsunk az iskola jövőjére!- mosolygott rám a pohár felett, ami bevallom nem kicsit gyorsította fel a szívverésemet. Jézus, Ji Min, állj le. Ő Byung Hun. Alias „a srác, akivel sosem fog működni a dolog”. Összeérintettük a kristálypoharat, ő azonnal a szájához emelte, és beleivott, én azonban letettem az asztalra a poharat.

- Előbb átöltözök valami kényelmesebbe! Aztán nehogy megidd nélkülem!- szegeztem neki a mutatóujjamat tréfásan megfenyegetve, majd a szobámba igyekeztem, és behúztam az ajtót.

Odabent kifújtam egy jó nagy adag levegőt. Olyan sokszor voltam már Byung Hun közelében életem során, mégis, most annyira más volt. Kedves? Figyelmes? Egyik sem nagyon jellemző. Leszámítva, hogy kiakadt a rövid ruhám miatt, ma annyira… rá sem ismertem. Mégis… Ugyanaz a szívfacsaró érzés lett rajtam úrrá, mint sokszor azelőtt. Valamiért egyszerűen csak arra vágytam, hogy bár egyszerű alkalmazottak lennénk valami nagy cégnél, akiknek halálunalmas az életük, politikát meg max napilapokból ismerik

Nem is értettem, miért agyalok annyit rajta. Lehet, hogy nem kéne vele pezsgőznöm!- ez volt a következő gondolat- Gondolj csak bele, legutóbb, mikor együtt ittatok, akkor lefeküdtél vele! Egy motelban. Most meg egy hotelban vagy. Majdnem ugyanaz. Bár oda azért mentél, hogy az megtörténjen. Ide üzlet miatt. Barátod van, Ji Min! Neki meg menyasszonya- hátranyúltam a cipzáramhoz, hogy kihámozzam magam a kis ruhámból, de kezem beleakadt a hajamba, alig tudtam elérni.

- Francba már!- morogtam, és már majdhogynem ugráltam mérgemben, mikor valami hideget éreztem meg végigsiklani a hátamon, és megéreztem a levegőt a meglazult, kicipzárazott ruhám alatt. Összerezzentem, és azonnal meg akartam fordulni, de ekkor karomat lefogva hirtelen nekilökődtem a szekrénynek.

- Neked mindig ilyen szexi hátad volt?- hallottam a fülemnél, majd valami nedves ért a nyakam szabadon hagyott felületéhez.

- Byung Hun, mi a franc ütött beléd!- erőteljesen próbáltam kihúzni a tartásából, de olyan erősen fogott, hogy az már fájt. Teljesen nekipréselt a szekrénynek.

- Pszt, kislány! Ne hangoskodj!- nevetett fel halkan- Tudod, hogy milyen rég várok erre?

- Ez nem vicces!- kezdtem komolyan megijedni tőle. Semmilyen értelmes magyarázat nem volt tettére.

- Azt hiszed, hogy viccelek?- lehelete csiklandozta a nyakamat, amire megint nyomott egy csókot. Teljes testemben beleborzongtam, de nem tudtam eldönteni, hogy azért mert tetszik, vagy azért, mert ki nem állhatom.

- Ha nem viccelsz, akkor megőrültél!- préseltem ki magamból.

- Az könnyen meglehet!- majd egy laza mozdulattal megpördített, és időt sem hagyva, hogy bármit is érzékeljek a tetteiből, tarkómnál fogva magához húzott, és ajkait enyémre tapasztotta.

Azonnal el akartam lökni mellkasánál fogva, küzdeni akartam ellene, de egyszerűen nem ment, olyan erősen szorított, mintha egy satuban lettem volna.

Erőszakos volt, mégis, volt benne valami a régi idők csókjaiból. Teljes testével szorított a szekrényhez, így egyik irányba se tudtam menekülni, csak igyekeztem kivergődni magát a tartásából.

- Ne harcolj, tudom, hogy te is akarod!- súgta a számra.

- Nem, Byung Hun, te… teljesen elment az eszed… Berúgtál ennyitől?

Mintha ne tudtam volna, hogy sokkal jobban bírja nálam a piát. Ennyitől még én sem dőltem ki.

- Sok a duma!- majd újra megcsókolt, de ezúttal derekamnál fogva az ágyhoz rántott, és lelökött rá.

Oké, ennek nagyon nem lesz jó vége! Vagy történt valami, vagy pedig álmodom. Mitől vált volna hirtelen ilyenné? Eddig úgy tartotta itt Busanban a távolságot, mint egy úriember. Hiába tudtam, hogy nem az.

Egyre mélyebben csókolt, és minden ellenkezésem hiábavalónak bizonyult. Karomat próbáltam kettőnk mellkasa közé húzni, úgy eltolni magamtól. Úgy tűnt, hogy sikerrel is jártam, mert felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett. És…

Ez volt az a pillanat, amikor felismertem, hogy mi folyik itt.

Byung Hun egyértelműen drog hatása alatt állt.

Véreres szemei, kitágult pupillája, hevesen verő szíve, és az egyéb látható tünetek egyértelműen emlékeztettek azokra a francia ismerőseimre, akik az egyetemen rengeteget drogoztak. Én magam sosem éltem vele, viszont a hatását nap mint nap láttam. Álmomból felismerve is felismertem volna.

De azt meg hogyan, tudtam jól, hogy nem él ilyen szerekkel, és most is alig öt percre hagytam csak ott a pezsg…

Volt valami a pezsgőben!? Hisz én nem érzek semmilyen hatást. Drága munkatársam viszont rendkívül erőszakos lett tőle. Nyilvánvalóan nem is tűri, hogy ellentmondjak neki, akkor csak még erősebben fogna.

Ki kell jutnom valahogy innen, és megtudnom, hogy mi történt! De hogyan? Nem fog elengedni, csak mert nekem nem tetszik, egyértelmű, hogy intimebb kapcsolatba akar kerülni, legnagyobb ellenkezésem ellenére. Vadállatot csinált belőle ez az akármi.

Mellkason őrületes tempóban emelkedett és süllyedt, miközben a fiú szemébe bámultam. Bevallom, nem kicsit volt dögös, amint rajtam feküdt, csapzott hajjal, és szenvedéllyel teli szemekkel. Még ha ez nem is feltétlen volt igaz.

- Mi lesz most, L.Joe?- torkom be volt rekedve, de igyekeztem halkan suttogni a szavakat, mert tudtam, hogy az egyetlen módja a szabadulásomnak az, ha elaltatom a figyelmét- Nem látod, hogy arra várok, hogy megcsókolj?

Szavaim hatására egy féloldalas mosoly jelent meg a szája szélén, és azonnal visszahajolt hozzám. Ezúttal hagytam, hogy csókoljon, sőt, még viszonoztam is. Közben kezemmel hátát simítottam végig, egészen a hajáig, amibe belevezettem ujjaimat, még közelebb húzva.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy pillanatig sem futott át az agyamon, hogy saját magamat is kontrollon kívülinek tettetve csak hagyjam a dolgokat megtörténni. De tudtam, hogy akkor minden lennék, csak tisztességes nem, és már így is túl sok volt a rovásomon.

- Hiányoztál, Haesal!- morogta a nyakamba, majd a puha bőrt erősen megszívta, hogy tudtam, ennek nyoma is fog maradni, de csak tűrtem, mert muszáj volt. A ruhám már így is lecsúszott felsőtestemről, így ő csak egy mozdulattal lehúzta rólam- Gyönyörű vagy!- simított hasamra, ami ettől libabőrös lesz, majd hirtelen karjára vezettem karomat.

- Byung Hun!- nyomtam egy csókot a szájára, amitől a maradék figyelmét felém fordította- Nekem… szükségem van még egy kis pezsgőre.

- Minek?- simította végig hüvelykujjával a számat, és tekintetével majdhogynem megbűvölt. Bár csak kevésbé számoltam volna a következményekkel. Bárcsak én is ittam volna a pezsgőből, most nem lenne lelkiismeret furdalásom.

- Mert ma ünnepelünk- gomboltam ki lassan az ingjének gombjait, közben végig is simítva izmain- Engedd meg, hogy behozzam, és aztán… folytathatjuk- suttogtam szájára kacéran.

- Fél percet kapsz- egy mély csók után kicsit legördült rólam, mire fel tudtam állni. Nem akartam rögtön kiszaladni, túl gyanús lett volna, így, ahogy csak voltam, alsóneműben az ajtóhoz sétáltam. Mikor a kilincset megfogtam, észrevétlenül kihúztam bentről a kulcsot, és kiléptem az ajtón. Azonban amivel nem számoltam, az a remegő kezem volt, amiből kiesett a kulcs, és nagyot csörrent a csempén.

Egy másodpercnyi ideig lefagytam, ennyi idő volt míg átfutott az én fejemen, és látszólag Byung Hun agyában is, hogy mi történt. Egy pillanat alatt felpattant, és gyilkos dühével indult felém, míg én egy szemvillanás alatt lehajoltam a kulcsért, és becsaptam az ajtót. Egy másodperc törtrésze volt az, amivel előbb sikerült az ajtót bekulcsolni, mint hogy nekiesett az ajtónak.

- Nyisd ki azonnal! Nem hallod, ribanc!?

Zakatoló szívvel bámultam az ajtóra. Igyekeztem nem magamra venni a szavakat, hisz ez nem ő volt, ugye? A csókok sem az övéi voltak. Semmi nem volt valós ebből az egészből. Mégis annak tűnt. Haesalnak hívott. A gyerekkori nevemen…

- Sajnálom, Byung Hun…- suttogtam az ajtóra, majd hirtelen a lábaimban nem éreztem több erőt, így a hideg csempére estem, míg ő odabentről folyamatosan verte az ajtót, és engem szidott.

Beletúrtam a hajamba, és végignéztem magamon. Szánalmas. Ez volt az első, ami eszembe jutott.

Ki a franc tett drogot a pezsgőbe? Elvileg a hotel ajándéka volt.

„-Drogkonferenciát tartunk az első emeleten, én vagyok a házigazda! Éjszakáig bent fogunk ülni…”

- Igen!- motyogtam magam elé, majd erőt vettem magamon, hogy felálljak. Még sem vágtathattam végig a hotelen egy szál bugyiba melltartóba, viszont a ruháim a szobában maradtak, ahol most Byung Hun volt. Ajkamat harapdálva mentem az ő szobájába, és láttam, hogy még szinte semmi nem volt kipakolva a táskájából. Beletúrtam, és találtam egy inget, amit gondoltam, hogy váltásnak hozott. Felkaptam magamra, és még szerencsém volt, hogy hosszú fazonú, így leért a combom közepéig. Oké, talán addig nem. Egy övet is találtam hozzá, így azt a derekamnál megkötöttem. Most sem nézett ki nyári kisruhának, de több volt, mint amit remélhettem.

Felkaptam az asztalról az üveg pezsgőt, és tüzetesen megnéztem. Semmit nem vettem észre rajta, pezsgőnek tűnt. Drága pezsgőnek.

Zúgást hallottam. Byung Hun kint hagyta a telefonját, amin most Juniel neve villogott. Valami a gyomromban szúró égető érzéssel kavarogni kezdett.

Francba, francba!

Ji Min, menyasszonya van! Menyasszonya van, nem a tiéd. Már sosem lesz az!

Remegő kezekkel nyúltam a saját telefonomért, ami szintén jelzett két nem fogadott hívást. Yong Guk.

Ő a barátod, vele tervezz, te tökfej! Ne más pasijával!

Belebújtam a cipőmbe, hónom alá csapva a pezsgőt, és kiléptem a folyosóra, közben tárcsáztam a barátom számát.

- Ji Min, mi van veled? Már kezdtem aggódni!- hallottam meg a mosolygós hangját.

- Bocsi, nem hallottam, hogy csörgött.

- Megkaptam az üzenetet, hogy nem tudsz hazajönni... Mit csinálsz most?

Byung Hun ingjében szelem a hotel folyosóját, egy üveg pezsgővel, és egy drogkonferenciára tartok, mert drága kollégám befolyás alá került, aminek hatására kis híján megerőszakolt.

- Aludni készülök!- ásítottam egy műt a telefonba, hogy elnyomjam a lift ajtajának hangját- Kimerítő nap volt. Holnap majd hívlak, ha elindulunk.

- Rendben. Most akkor aludj jól. Szeretlek!- majd letette.

Szeretlek!

Te tudnád ezt mondani neki megbánás nélkül, Ji Min? És ő vajon mennyire gondolja komolyan? Őszintének hangzik…

- Utállak!- morogtam a liftben a tükörképemnek, amin nem tudtam nem észrevenni, hogy fel vannak dagadva az ajkai a csókoktól, a haja nem úgy áll, ahogy kéne, és egy ingben van. Egyetlen ingben.

Az első emeletig mentem, szerencsére senki nem szállt be mellém a liftbe. Ahogy kiszálltam, egy táblán azonnal megláttam, hogy merre kell menni a konferenciateremig, így megszaporázva a lépteimet hamar el is értem a helyszínt. Az ajtó félig nyitva volt, már a lámpákat is többnyire lekapcsolták.

Mégis mit képzeltél? Hogy este 10-kor is itt lesznek?- korholtam magamat. De ekkor zajt hallottam odabentről, így beljebb léptem. egyetlen egy ember volt már csak a teremben.

- Hál’ Istennek!- szaladt ki számon kicsit hangosabban a kelleténél, mire felém fordult a liftben megismert férfi.

- Kisasszony, maga…- végignézett rajtam, és a kezemben lévő pezsgősüvegen- Azt hiszem kicsit sok lehetett a…

- Nem, kérem, hallgasson meg, segítenie kell. Ez… nem az aminek látszik, nagyon szörnyű helyzetben vagyok, és… tényleg nem tudom, ki máshoz fordulhatnék most- kezdtem hadarni, feltűnően szét voltam csúszva idegileg, amit észre is vehetett, mert kihúzott egy széket, és intett, hogy üljek le.

- Mi történt?

- Én… nem tudom, de… azt hiszem, hogy valaki drogot tett ebbe az üveg pezsgőbe.

- Miből gondolja ezt?- vette ki a kezemből az üveget, és alaposan szemügyre vette.

- Én nem ittam belőle, de a munkatársam, nos ő igen, és… elég egyértelmű jelei látszott annak, hogy drog került a szervezetébe.

- Agresszív lett?- lehunytam a szememet a kérdésre, ahogy megjelentek a szemeim előtt a nemrég történtek.

- Igen, ismerem jól a drog tüneteit, minden kétséget kizáróan nem volt önmaga.

- Várjon egy pillanatot! Megvizsgálom. Addig vegye fel ezt- nyújtott felém egy pulóvert- Vacog.

- Köszönöm- suttogtam hálásan.

- Nagy szerencséje, hogy pont itt volt konferencia. És hogy az egyik részt vevőnek itt van egy műszere, amivel ezt ki lehet mutatni. Eltarthat egy ideig.

- Csak nyugodtan!- intettem.

- A kollégája?

- Bezártam a szobába, remélem, nem töri ki az ajtót.

Biccentett egyet, majd fogta a pezsgős üveget, és egy műszerhez vitte. Nem nagyon figyeltem, hogy mit csinál, az agyam akörül keringett, hogy miért lett volna akárkinek is érdeke, hogy minket bedrogozzon?

Csapda…

Soo Ae szava járt az eszemben. Ő tudta, hogy lesz valami. Honnan tudhatta? És miért nem mondta el, ha tudta. Mit akar igazából? Ő tette volna? De akkor miért szólt volna?

Annyi kérdés volt, hogy belefájdult a fejem.

Alig telt bele tíz percbe, a férfi visszafordult felém.

- Igaza volt, valóban nagyon erős drog van az italba keverve. Egy újfajta drog, még nem nagyon került használatba. A hatását nagyjából két-három perc alatt kifejti. ebben pedig jó nagy koncetrátum belekerült.

- Esetleg…- köszörültem meg a torkomat kínosan- Ennek van… vágyfokozó hatása?

- Értem mire gondol, de nem jellemzően. Ez sokkal inkább a gátlásokat nyomja el, mintsem nem létező érzeteket keltsen. Három óra alatt kiürül a szervezetből, de józanodás után komoly rosszulléttel járhat, és valószínűleg nem fog emlékezni a tetteire. Mindenképpen legyen mellette. És azonnal felvenném a helyében a kapcsolatot a rendőrséggel, hisz az, hogy bedrogozták, az…

- Tudom, hogy bolondságnak fogja tartani, de magát is meg kell kérnem, hogy ezt a helyzetet diszkrécióval kezelje. Nem tudhatja meg senki, ez… nem egyszerű ügy.

- Ahogy óhajtja, kisasszony. Csak aggódok magáért. De szeretném, hogy tudja… ez nem játék. Ez még rendkívül ritka drog. Annak, akinek ilyenje van, annak többje is lehet. Mása is. Veszélyesebbje is.

*

Ahogy visszaértem a lakosztályba, azonnal az ajtóhoz siettem, és füleltem, de nem hallottam semmilyen zajt.

Már egy óra is eltelt mióta itt hagytam. A professzor még sok dolgot leírt, mintát adott a drogból nekem is, ha rendőrségre akarnék menni, amúgy a többi drogozott italt azt mondta, ha nem bánom, felviszi a laborjába. Csak az üveget adta vissza. Megadta az elérhetőségeit, és egyéb fontos információkkal látott el, mielőtt utamra engedett. Legalább sikerült egy kis lelki támaszt is nyújtania. Hisz eléggé szétálltak az idegeim.

Az üveget azonnal a kukába akartam belevágni nagy erővel, leadva a feszültségemet, mikor valami furcsát láttam meg. Most, hogy üres volt az üveg, a címke másik oldalán látszott valami.

És… felhajlott a címke széle is.

Azonnal lehúztam a papírt, meglepően könnyen lejött, és meglepetten pislogtam a papír másik felére.

Tik-tak… fogy az időd, fogy az életed.

Megfizetsz a bűneidért.

Magad, és mások életével.

Basszus, basszus! Hirtelen szédülni kezdtem, és hányinger tört rám. Ki ez már megint? Ki vadászik rám? Miért nem öl meg egyszerűen? Miért őrjít meg előtte? Ez a célja? Hogy a kétségbeesés mezsgyéjére taszítsam magamat, és beleőrüljek a tudatba, hogy nem tudok semmit?

Azt hiszik, hogy így megfélemlítenek? Mit akarnak elérni? Nem kérnek tőlem semmit, csak fenyegetnek. A lehető legrosszabb. Mert ilyenkor nincs mivel kiváltani a szenvedést.

Megvártam, míg a lábam abbahagyja a remegést, és nagyjából összeszedtem magamat. Már nem tudom milyen mondatokat ismételgettem mantraként, de sikeresen átmostam az agyamat annyira, hogy ne legyen kedvem epét hányni a rosszulléttől. Lassan benyitottam a szobámba, és láttam az enyhe fényben, hogy a fiú az ágyon fekszik és alszik.

Bevallom kissé megnyugodtam, hogy nem kell most még vele is küzdenem.

A szoba viszont szörnyű állapotban volt. A ruháim szétdobálva, a polcról minden leverve.

Igyekeztem nem foglalkozni vele, és mellé sétáltam az ágyhoz. A keze véres volt. Vagy megvághatta magát valamivel, vagy annyira erősen ütötte az ajtót.

Homloka verejtékezett, és forrónak is tűnt.

Besiettem a fürdőbe, egy kis törölközőt bevizeztem, majd az ágy szélére ültem, és óvatosan végigsimítottam vele az arcán. Kicsit összerezzent álmában, és motyogott is valamit érthetetlenül, de hagyta. Végigtöröltem az arcát, és a karjait, majd ráhúztam lazán a takarót, hogy azért szellőzzön is a teste. A kis fésülködőasztal székére ültem, és onnan figyeltem, ahogy hangosan szuszogva alszik.

Csak bámultam, és azon gondolkoztam, hogy a sok megmagyarázhatatlan dolognak mi köze egymáshoz. Majd, hogy a gondolatoknak nyoma maradjon, és mivel úgysem tudtam volna így elaludni, magam elé húztam egy papírt, és elkezdtem leírni az elvarratlan szálakat.

- Soo Ae szökése, és kérése, hogy segítsek

- Kim Yoon Shik halála, miért kell a könyve kézirata Soo Aenek?

- Széttúrt szobám, nincs rajta a kamerán semmi

- Valaki, aki meg akar ölni, folyton figyelnek, valaki az iskolából

- Üzenet, hogy hárman meghalnak előttem

- Istállótűz, első halott

- Drog a pezsgőben, fenyegető üzenet- Csapda az út Soo Ae szerint.

Mi köze mindennek hozzám, és egymással milyen kapcsolatban vannak? Biztos kéne lennie valaminek, amit nem veszek észre.

Hogy kerültem ennek a helyzetnek a középpontjába? Soo Ae mit akar tőlem? Miért tőlem? Biztos van egy lépcsőfok, amit nem tudok, és olyan magasra nem tudok lépni, hogy a következő szintre jussak! Itt toporgok egy helyben, csak a megoldandó kérdések gyűlnek.

Visszasétáltam az ágy mellé, és Byung Hun, most épp ártalmatlan arcára néztem. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy alig pár órája még olyan erőszakos volt.

Betűrtem a papírt a zsebembe, és leültem az ágy mellé. Mit kéne tennem, hogy mindennek vége legyen? Bár a kérdés sokáig csengett a fejemben, valahogy éreztem, hogy a választól megijednék, mert túl magas az ár.

*

Egy ajtó csapódásra riadtam fel legközelebb. Rémülten jutott el a tudatomig, hogy elaludtam félig meddig az ágynak dőlve, ami most üres volt. Viszont a szobámhoz tartozó mosdóból fény és zajok szűrődtek ki. Halkan odasettenkedtem, és bekukkantottam a résen. Byung Hun a wc csésze felé görnyedve adta ki magából ami a gyomrában volt. Sosem bírtam a hányó embereket, de most a tudat, hogy egyáltalán nem azért hány mert tegnap mocskosan részegre itta magát, hanem valaki bedrogozta, szándékos támadásként ellenünk, inkább sajnálatot keltett. Így mögé sétáltam, és a hátára simítottam a kezemet. Még a felsőjén keresztül is éreztem, hogy átsüt a forróság, homlokán meg úgy csorogtak le az izzadtság cseppek, mintha egy maratont futott volna le korábban. Nem sok ilyen alkalom volt az életben eddig, szabályosan szántam. Legutóbb talán akkor volt ilyen érzésem, mikor kiderült számomra, hogy az anyja öngyilkos lett, az apja meg egy balfasz, akit csak a missziója érdekel.

És mint egy villám csapott belém a felismerés, hogy a mostani Byung Hunról alig tudok valamit. L.Joe-t kiismertem, de ez a mostani férfi néha merőben más volt, néha meg ijesztően ugyanolyan. Vajon mi lehet most az apjával?

Letéptem egy törlőkendőt, bevizeztem, és megtöröltem a száját, mikor ereje fogyottan nekidőlt a hideg csempének.

- Hé!- suttogtam, mire lassan kinyitotta a szemét, és fáradtan rám nézett. Nem tudtam, hogy vajon emlékszik-e arra, amit tett.

- Itt vagy…- motyogta.

- Hol lennék?- érintettem meg egyik tenyeremmel a homlokát, másikkal a sajátomat. Az övé jelentősen forróbb volt.

- Azt álmodtam, hogy elmentél. És nem jöttél vissza- szavait alig lehetett kivenni, csak pár másodperc elteltével jutott el tudatomig, amit mondott- Mi történt?

- Semmi!- ráztam a fejemet, félig meddig megkönnyebbülve, hogy ő nem emlékszik a kis afférunkra -Semmi jó!

- Köszönöm…- motyogta, és valamelyest rádőlt a vállamra. Kicsit kényelmetlen érzés volt, feszengtem odabent.

- Mit?- köszörültem meg a torkom.

- Hogy mégis itt vagy!- majd láttam rajta, ahogy elveszti megint az eszméletét.

Öt percet vártam, hagyva, hogy a vállamon feküdjön, majd lassan kikecmeregtem alóla, és hagytam a csempén elterülni. Nem volt annyira hideg, de valamelyest az is hűthette. Előkerestem egy fájdalom és lázcsillapítót, a szájába erőltettem, és nagy nehézségek árán rávettem, hogy lenyelje.

Végül két óra múlva támolygott elő a fürdőből, ezúttal értelmes fejjel, és már a szeme sem csillogott láztól. Visszatért a tudata is.

Mikor meglátott az egyik kanapén ülve, belemerülve a papírjaimba, amik még a tegnapi szerződéshez kellettek, felvonta a szemöldökét.

- Mi a franc történt? Rohadtul nem emlékszem semmire sem!- ellenséges hangszíne arra engedett következtetni, hogy kapcsolatot lát a saját nyomora, és az én fittnek vélt ábrázatom között. Amúgy nem voltam fitt, hisz egész este vele foglalkoztam.

- Megittad az egész pezsgőt! Totál szarul lettél- úgy döntöttem elhallgatom az igazságot, még ha később böjtje is lesz, jelenleg nem tudtam volna hogy kimagyarázni a drogot, a tetteit, és még ha nem is árulom el, mit tett velem, nem biztos, hogy rávettem volna, hogy hallgasson a dologról- Alig tudtalak visszafogni, hogy nehogy hülyeséget csinálj. Konkrétan a hotel előcsarnokában akartad ledobálni a ruháidat a recepciós csajnak- úgy gondoltam, ha eléggé lehetetlen dolgot mondok, akkor elhiszi, vagy nem faggat tovább.

- Komoly?- nézett rám hitetlenül- Szívatsz, ugye?- morogta.

Hát, öcsém, örülnél, ha csak annyit tettél volna- gondoltam magamban.

- Menjünk, és kérjük el a CCTV felvételt?- biccentettem bosszankodva félre a fejemet.

- Inkább hagyjad… Basszus, rohadtul dühít, hogy semmire nem emlékszem. Minek ittam egyáltalán le magamat? Már nagyon rég nem ittam sokat… De ugye én nem… veled nem…- kezdett volna bele, de pontosan tudtam, mire gondol, és nem akartam végighallgatni.

- Dehogy!- vágtam rá túl hevesen.

- Helyes. Jó tudni, hogy azért még így is van ízlésem!- morogta, majd elindult a konyha felé, én pedig próbáltam összekaparni az államat. Na, ennyit arról, hogy máskor is önzetlenül segíts egy olyannak, aki arra sem méltó, hogy felpofozd a bunkóságáért. Már majdnem az ajtóig ért, mikor megtorpant.

- Jimmy… a te nyakad…- húzta össze a szemöldökét, mire önkéntelenül odakaptam a kezem. Ott lehetett a nyoma, ahol kiszívta. Basszus.

- Tegnap tettem rá alapozót, de ma még nem volt rá időm, azt hittem már el fog múlni...!- hebegtem, hogy ne essen le neki, hogy ő maga tette.

- Yong Guk egy állat!- morogta bosszúsan, majd eltűnt a szemem elől. Hát igen, valóban egy állat tette.