2. évad - 14. fejezet

Egy jóóóóó hosszú rész (ami remélem nincs tele baromságokkal) ha már lediplomáztam :) Jó olvasást~

14. fejezet
Lappangó igazság

Arra ébredtem, hogy valaki finoman megrázta a vállamat. Valószínűleg nem aludtam túl mélyen, mert szemem azonnal kipattant, és azonnal szembetaláltam magam Byung Hunnal. Kissé elgémberedett a hátam, így kinéztem a kocsi ablakán, és egy buddhista kolostort pillantottam meg. Megérkeztünk. Én meg az esti munka miatt is valószínűleg most adtam be a kulcsot, és nem bírtam ébren tartani magam akkor, mikor a srác úgy döntött, hogy segít nekem, és elvisz a nagybátyámhoz. Vagyis reméltem, hogy jól vettem az üzenetet.

- Bocsi!- fészkelődtem egy kicsit- Nem akartam elaludni, fent akartam maradni, és szóval tartani, ha már vagy olyan kedves, és vezetsz…- erre megforgatta a szemét, mintha valami dühítő dolgot mondtam volna.

- Ne mondj ilyen dolgokat, mert még a végén…

- Belém szeretsz, mi?- néztem rá kis fintorral. Nem felelt, csak egy kis grimaszt vágott. Kiszálltam a kocsiból, és tettem pár lépést a Beopjosa kolostor felé. Hát mondjuk úgy, hogy nem a legkisebb építmény volt.

- Nem mondom, zseniálisak vagytok, hogy titokban tartottátok… mindenki azt hitte, hogy meghalt…- vette fel velem a tempót Byung Hun.

- Mit is mondtál korábban James Bondról?- somolyogtam kissé, majd megtorpantam, mikor megpillantottam a 33 méter magas aranyozott Buddha szobrot az egyik szentély mellett. Nem lehetett nem észrevenni.

- Megállsz egy imára?- hallottam a fülemnél.

- Imához nekem nem kell ilyen hivalkodó hely… Keressük meg inkább hol lehet…- indultam el a főszentély felé.

- Biztos, hogy menjek én is?- húzott vissza a fiú egy pillanatra, mielőtt az első lépcsőfokra léphettem volna. Egy apró mosolyt eresztettem el.

- Persze! Jószerint az egyetlen szövetségesem vagy… az egyetlen, akire az életemet is bízhatnám… Érezd magad megtisztelve!- majd felsétáltam a lépcsőn a sok turista között. Felérve a szentélybe azonban semmi jelét nem láttam, hogy itt lenne a nagybátyám. Bolond is voltam, bizonyára óvatosan megy emberek közé. A kísérőm kérdőn tekintett rám, majd mikor egy sietős turistacsoport kis híján fellökött minket, kissé arrébb húzott.

- Van bármi ötleted? Ha akkora zseni, biztos nem fog csak úgy besétálni…

- Hagyj gondolkozni…- motyogtam. Lehunytam a szemem, és magam elé idéztem a látott épületeket. Nem, nem hinném, hogy ott ül az egyikben, és meditál. Nem is megy sok ember közé... akkor miért ide hívott? Itt hol lehetne...?

- Találkozhat két halott ember…?- motyogtam az orrom alatt a mondatát. Halott ember…- Hova temetik az itteni buddhista szerzeteseket?- villant be azonnal az ötlet.

- Láttam egy táblát, ami sírokat jelölt, a szentély mögött vezet egy ösvény, vagy kétszáz métert írt- nem is lepődtem meg, hogy neki minden feltűnt…

- Oda kell mennünk!- majd nagy hévvel indultam ki a szentélyből. Már lejutottunk a lépcsőn, és megindultam volna a tábla szerinti helyre, mikor Byung Hun keze az enyémre kulcsolódott, ezzel megállásra késztetve. Tudtam, hogy nem szórakozásból csinálja.

- Baj van! Társaságunk van!- morogta a fülembe, majd alig láthatólag jobbra biccentett a fejével. Az egyik pagodánál két civil ruhás embert láttam meg, de mindkettő elég feltűnően minket nézett.

- Máris ránk állított valakit a rendőrség…- folytatta.
- Biztos vagy ebben?
- Igen, már egy ideje feltűnt. Az a szürke furgon az övéké, ami követett minket az utóbbi kilóméterekben ide. Az ilyeneken látszik, hogy nem maffia, hanem zsaruk...

- Francba!- morogtam, de igyekeztem, hogy arcomon ne látszódjon érzelem- Nem akartalak bajba sodorni…

- Ezzel huszonkét évvel elkéstél!- bosszankodott- Nyilván nem kéne a nagybátyádat látniuk. Csak csináld azt, amit mondok, rendben?

Mivel jobb ötletem nem volt, és mert ő még mindig gyakorlottabb volt a múltja miatt az ilyenben, biccentettem egyet.

- Rendben, tegyünk pár lépést arra- irányított, mintha természetesen sétálgatnánk- Majd torpanj meg, és kapj a hasadhoz, mintha csikarna…- szememet forgattam, de nem vitatkoztam, így tettem. Igyekeztem hitelesen adni a szerepem. Ő azonnal felém fordult aggodalmasan, mintha látná, hogy bajom van, majd támogatva elindult velem egy melléképület felé, amire ki volt írva, hogy ott található az illemhelyiség.

Nem értettem, mit akar a fiú, de bíztam benne. Már majdnem az ajtónál voltunk, mikor elkezdett hadarni a fülembe alig feltűnően.

- Ha eltűnünk, az gyanús. Menj be, a wc hátsó ablakát láttam az előbb, kiférsz rajta. Rohanj a temetőhöz. Ha ott van a nagybátyád, gyorsan beszélj vele, ha sokáig vagy bent, feltűnő… Értetted? És ugyanitt gyere vissza.

- Miért figyelted meg az ablakot?- suttogtam vissza, de továbbra is hasamat dédelgetve, és fájdalmas arcot vágva.

- Beidegződés a helységekben a menekülő útvonal keresése… nem tehetek róla! Csak el ne cseszd!

Elhűltem egy kicsit. Még a végén kiderül, hogy Byung Hun sem volt túl még a régi démonokon. Csak úgy tett.

- Bevallom, ez az oldalad sokkal izgalmasabb, mint az unalmas irodában ülő…- majd nem hagytam neki időt válaszolni, besiettem a mosdóba, mintha már nagyon sürgős lenne. Ő megállt az ajtónál. Feltéptem a női mosdó ajtaját, és megláttam öt fülkét egymás mellett. Csak kettő volt foglalt, de szerencsére az utolsó, aminél ablak is volt, az pont szabad volt. Bezárkóztam, majd a lehajtott wc ülőkére lépve felhúztam magam az amúgy félig nyitott ablakhoz. Szerencsére az épület mögött már nem volt más, csak nem messze az erdő, ami amúgy körbevette az egész helyet, így ember sem látta, ahogy végül is kiugrok egy budiablakon. Az esés sem sikerült szépen, még a bokámat is sikerült magam alá fordítanom, de nem igazán foglalkoztam vele. Bemértem az irányt, és futólépésben indultam el az épület takarásában. Majd az ösvényre rátérve úgyis egyhamar eltakartak az ágak. Nem követhettek.

Byung Hunnak tényleg van esze az ilyesmihez… Imádom az okos pasikat!- de ahogy átfutott az agyamon, úgy löktem is el magamtól. 
Nem kedvelhetem meg. Csak szövetségesek vagyunk…

Kissé emelkedett az ösvény, majd egy tisztásra értem hirtelen. Volt pár dombocska ott, ami sírokat jelölt, de az én tekintetemet más kötötte le.

A domboldalon, ami egy mélyebb völgyre nézett, állt egy rozoga pad. Azon pedig egy ember ült nekem háttal, de felismertem az egyenes tartását. Egyszerű öltözék volt rajta, egyszerű babáttal, teljesen beleolvadt volna a turisták közé.

Sietős léptekkel mellé sétáltam, mire felnézett. Szeme még mindig a régi éberségéről árulkodott, de hajába már itt-ott őszebb hajszálak vegyültek. Négy év alatt nem sokat változott, de már ő sem volt mai gyerek.

- Tudtam, hogy rájössz!- hangja, amit olyan rég hallottam, furcsán nosztalgikus érzéseket indított útjára. Hisz sorsunk igazán már nagyon rég összekapcsolódott. Ő mentett ki hét évesen, ő keverte össze Sun In és az én orvosi kartonjaimat, amiért egy ideig a nővéremnek hittem magam, ő volt az, akivel tervet eszeltünk ki, és sikerült lebuktatni Kim JaeJoong és csapatát. Aki végül eljátszotta a halottat. Ahogy én is… Egyetlen különbség, hogy az én álcám most összedőlt, az övé még tartott.

Így csak biccentettem egyet, és leültem a pad másik végére.

- Baj van, követtek minket, így nincs sok időm, míg rájönnek, hogy meglógtam előlük!- mondtam inkább.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan rátok tapadnak. De végül is, azt is hihették, hogy So Aevel akarsz itt találkozni.

- Miért kerestél fel? És honnan tudsz mindenről?

- Drágám, azt hiszed, hogy egyedül hagytam egy pillanatra az unokahúgom?- biccentette félre a fejét.

- Te is figyeltettél Párizsban is?- már meg sem lepődtem.

- Nem. Én a titkosszolgálatot figyeltem, akik téged figyeltek. Energiát spóroltam. Ne feledd, hogy egykor közéjük tartoztam valamelyest… Szóval már mindent tudok a Soo Ae ügyről. Mondott neked valamit, igaz?- nézett mélyen a szemembe. Haboztam- Bízhatsz bennem, tudod!

- Igen, tudom, de ha belekeverlek, akkor talán…

- Szükséged van rám!

Mérlegeltem, majd rájöttem, hogy valóban, ha van valaki, aki nagy segítség lehet, az egy állítólag halott bizalmi ember. Így nem haboztam, elhadartam a részleteket. Majdnem mindet. Sun Int kihagytam.

- Értem!- bólintott- Utána járok a dolgoknak, és a körülötted lévő embereknek. Sajnos nem lehetek melletted. De kapcsolatba lépek veled- nyomott a kezembe egy dobozt- Telefon, nincs regisztrálva sehova névvel, ezt használd, ha szükséges. Erre küldöm majd az információkat kódolva. Ismered a szteganográfiát?
- Egy fájlba rejtett üzenet? Amikor az üzenetről csak az tud, aki megkapja... Ismerek valakit, akitől segítséget kérhetek.
- Bízol benne.
- Legkevésbé sem. De nem kell mindenről tudnia, a segítsége mellé- szemem előtt felvillant Jimin, és a váratlan döntése, hogy az iskolába jön. Rá kellett jönnöm.
- Helyes, így küldök majd mindent. Ha bármi baj van, ne egyedül nézz szembe vele, Byung Hun ott lesz, benne megbízhatsz. Choi Jonghyun is jó húzás. De túl sok embert ne vonj be. És ne viselkedj gyanúsan, elvégre te tényleg nem vagy bűnös. De kerüld el a legkisebb esélyt is, hogy Soo Aevel kapcsolatba hozzanak téged. Kiderítjük, mit akar tőled, és hogy tényleg meg akar-e ölni téged valaki, vagy csak valami ügyes húzás tőle a szövetség kényszerítésére…

- Rendben… lassan mennem kell, nem akarok gyanúsnak tűnni, elvégre egy wcben vagyok most…

- Kapcsolatba lépek majd veled!- állt fel, mire követtem a példáját. Nem tudtam, hogy elbúcsúzni tőle, így kissé kellemetlen volt a helyzet. Ezt ő is érezhette, mert pár néma másodperc múlva megszólalt.

- Amúgy… Jól vagy?- kérdése halk volt, de egyszerre gyengéd is. Furcsa volt ez egy ilyen kemény embertől.

- Megedződtem. Most nem szabad gyengének lennem- feleltem kihúzva magam.

- Nem ez volt a kérdés- mosolyodott el hirtelen, ami elbizonytalanított, majd sóhajtottam egy nagyot, és egy pillanatra lehunytam a szemem.

- Nem. Nem vagyok jól. Szörnyen dühít a helyzet, de ez elől már sosem menekülök, csak ha én is sírba kerülök.

- Zseniális lány vagy. Anyádék büszkék lennének. De ők már nem mondhatják el. Be kell érned velem. A család vére az ereidben van. Képes vagy felülkerekedni!- majd hirtelen, bár kissé esetlenül magához ölelt. Nem tartott sokáig, de jobban esett, mint bármi más mostanában.

- Bácsikám…- motyogtam, és úgy éreztem, így a helyes- Ugye Sun In… Nincs esély, hogy életben legyen?

- Ezt meg…

- Soo Ae azt mondta, hogy tud róla valamit, és…

- Nem, az szinte lehetetlen… Befolyásolni akar!- rázta a fejét.

- Nem tudom, mi a jobb. Ha biztonságban pihen a sírjában, vagy őt is bolygatja ez a világ…

Eszembe jutott a nálam már hét évesen is bölcsebb döntéseket hozó nővérem. Ahogy emlékeim visszatértek, minden eszembe jutott az együtt töltött hét évről. Imádtuk egymást. És az emlékek közül az ő elvesztése fáj a legjobban. Anya és apa is, de… Sun In a másik felem volt. Egy iker elvesztése a lehető legjobban fáj.

- Ne inogj meg… ismeri a gyenge pontjaidat!

Biccentettem egyet, majd órámra néztem.

- Idő van! Jó volt újra látni! Vigyázz magadra- majd hátat fordítottam, és ahogy a sírok közé értem, újra futásnak eredtem. Nem volt hosszú vissza az út az épületig, csak vigyáznom kellett, hogy ne lásson meg senki. Visszajutni az ablakba már nehezebb volt, mert nem volt mire felmászni, így kissé nekifutásból ugrottam fel, és elkaptam az ablak szélét, ahol felhúzhattam magamat. Beütöttem a térdemet is, miközben végül sikerült bejutnom a szerencsére még mindig lezárt és üres fülkébe. Eleget edzettem az évek alatt, de valahogy így éleben más volt, mint egy bordásfalon. 
Kifújtam magamat pár másodperc alatt, de nem maradhattam. Lehúztam a wct, és kiléptem az ajtón. Megmostam a kezem a csapnál, közben belenéztem a tükörbe. A futás miatt kissé szétjött az összekötött hajam, így gyorsan rendbe szedtem, majd fröcsköltem egy kis fizet az arcomba. Úgy éreztem magam, mint valami elcseszett titkos ügynök, aki pályát tévesztett. De nem tudtam titkolni magam előtt sem, hogy az adrenalin, ami végigfutott az ereimen, az felpörgetett, és bármennyire is beteges volt… hirtelen nagyon magaménak éreztem a pillanatot. Ahogy kiléptem az ajtón, és megpillantottam az ott várakozó Byung Hunt, odasiettem.

- Köszi, hogy megvártál… Nagyon rosszul voltam- simítottam meg a hasam- Nem kellett volna megennem azt a gyrost…- mondtam hangosabban, mert nem messze megpillantottam a két fickót is. Ők is a mosdónál várakoztak, néha felénk pillantva. Az egyiknek egy kisebb nyújtózásnál felhúzódott az inge, és esküszöm egy kisebb pisztolytáskát láttam előbukkanni.

- Semmi baj! Csak legközelebb ne engem rángass el egy buddhista kolostorba a hitedet gyakorolni, mikor én nem is vagyok buddhista!- morogta Byung Hun kedvetlenül.

- Menjünk akkor vissza az iskolába! Úgyis ott hagytuk az igazgatót…- indultunk el a kocsi felé. Igyekeztem nem túl látványosan sántítani, hiába fájt a térdem, és az egyik bokámat is megviseltem. Kényelmes tempóba sétáltunk, közben magyaráztam valami sületlenséget a srácnak a buddhizmus szabad kredites tárgyamról, amit még az egyetemen sikerült magamévá tenni. De mikor beszálltunk a kocsiba, mintha elvágtak volna, úgy hagytam abba.

- Tudni akarom, miért jársz úgy, mint akin átment az úthenger?- fordult felém Byung Hun, de közben már gyújtást is adott, és kigurultunk..

- Nem vagyok egy macskanő, na!- vontam vállat.

- Nem vitatkozok…- vigyorodott el feszülten, majd mikor beértünk a fák közé, és biztosak voltunk benne, hogy ezúttal nem követ minket senki (vagy ki tudja, nyomkövetőt tettek a kocsira?) akkor eresztett ki egy nagy adag levegőt.

- Sikerült vele beszélni?

- Igen, ott volt. Adott egy telefont, ami nincs regisztrálva, és majd arra küld dokumentumokat.

- Szuper… vigyázz milyen gépen nézel meg akármit!

- Köszi a jó tanácsot… Most őszintén, ezt a védekező biztonsági rendszeredet, ami a fejedben van, ki tudod kapcsolni?

- Belém nevelték. Menekülő útvonal, adatvédelem, szövetségesek, titkok… Nem lehet kivetkőzni- válla megfeszült.
- Azt hittem, már elmúlt.
- Jimmy, van ami sosem múlik el!- nézett rám kicsit intenzíven, de mikor rájött, hogy ez kissé félreérthető is lehetett, akkor visszafordult, én meg zavartan néztem jobbra-balra.

- Őszintén érdekel, mi van a zacskódban!- pillantottam hátra az ülésre.

- Ha nem bírsz magaddal, nézd meg!- forgatta a szemét.

Nem kellett kétszer mondania, azonnal hátranyúltam érte, és a zacskóból előhalásztam, egy…

- Édesem, messze még a Valentin nap!- nevettem fel az undorítóan rózsaszín, kezébe piros, I love U feliratos szívecskét szorongató… ühm, minek is nevezzem? Malac? Kutya? Medve? Hát nem is tudom milyen plüss láttára.

- Juniel imádja az ilyesmit!- vont vállat, de az ő szája széle is megrándult egy icipicit. Imádtam ezért az apró mozdulatáért addig az egy pillanatig. De csak addig. Utána megfegyelmeztem magam.

- Tudod, mikor gyerek voltam, anya nem hagyta, hogy az esti fogmosás után bármit is együnk. De volt, hogy Sun Innel becsempésztünk magunknak édességet. Cukorkát. Volt egy plüssünk, aminek fenekénél volt egy tépőzár, és bele lehetett tenni dolgokat. Mi azzal aludtunk…- elmosolyodtam, és megfordítottam a rémállatot, és meg is pillantottam az alján a minizsebet.

- Teaknek furcsa a stílusa- röhögött mellettem. Taek bizonyára az a fura srác volt korábbról, aki otthagyta a kukában a zacskót.

- Remélem Juniel a kibelezett plüssöket is kedveli… amúgy abszolút romantikus ajándék… máris bánom, hogy elmentem anno. Talán én is kaptam volna ilyet…

- Sokat képzelsz magadról!- csóválta a fejét, mire kis fintorral kivettem a plüssbe rejtett tárgyat. Egy pendrájvot.

- Mi van rajta?

- Ha tudnám, nem kellett volna megkapnom…- úgy tűnt, tényleg hülyének akar nézni.

- De majd beavatsz?- rágtam a szájába lassan?

- Amennyibe nem pornófilm van rajta, mindenképp!

- Seggfej…- morogtam, és kibámultam az ablakon. Így haladtunk vagy negyed órát, mikor csörgött a telefonom. Újfent Yong Guk hívott. Ajkam harapdálva nyomtam rá a zöld telefonjelre.

- Igen?

- Azt hittem, már fel sem veszed ma! Csak azért hívtalak, mert az igazgató elengedné ma este Sae Ront és Zelot, ráérsz ma este?

- Miről beszélsz?- ráncoltam a szemöldökömet. Annyira bele voltam merülve Soo Ae és a mi látszólagos bűnösségünkbe, nem is beszélve a nagybátyámról, hogy minden iskolás és hétköznapi probléma pitinek tűnt.

- A vacsora, tudod! Megnyertétek a lovarda takarítós fogadást!

- Ó, hogy az…!- vakartam meg a halántékomat.

- Ráérsz?- hangja jókedvtől csengett. Az én napom viszont szar volt, bárhogy is néztünk.

- Nézd, nem voltam a suliban ma, muszáj volt eljönnöm, és… ami a mai napot illeti, szóval…

- Értem!- vágott félbe, és hangjából kihallottam a csalódást- Ha nem, akkor nem!

- Nem, én…- nem tudom miért nem hagytam rá. Valami furcsa érzés lökött előre- Találkozzunk a városban… akkor odaérek!- határoztam hirtelen.

- Biztos?

- Igen, Tök jó lenne! Tudod, azt terveztem, hogy meghívatom magunkat valami nagyon pöpec étterembe, de nem vagyok kiöltözve…

- Akkor marad valami samkyeobsal, sojuval…- nevetett, és a disznóhús említésére azonnal összefutott a számban a nyál, és rájöttem, hogy tényleg alig ettem egész nap, csak reggelit még Sae Ronnal és a védőnővel. Messzinek tűnt. Nagyon messzinek.

- Yong Guk!- hitetlenkedtem nevetve, és nem kerülte el a figyelmem, hogy erre megrezzent a mellettem ülő- Nem egyedül leszünk, ők nem ihatnak… És nem akarok a társaságodban piálni, főleg úgy, hogy a múltkor is rád másztam utána!- na ha az előbb megrezzent a sofőröm, most hitetlenül nézett rám telefonálás közben.

- Fenébe, pedig ma jó éjszakában reménykedtem…- hallottam a fülemnél.

- Egy perverz disznó vagy!- nevettem hitetlenül.

- Tudom… majd üzenetben elküldöm akkor a pontos helyet. Hétkor találkozzunk ott!- majd letette. Szórakozottan néztem a már néma telefonra.

- Biztos erre van neked most szükséged? Egy randira valakivel, akinek semmi köze ehhez az egészhez?- szólalt meg Byung Hun.

- Nem randi… és ha bezárkózok, az feltűnő. Ők nem tudhatják meg az igazat!

- De akkor is… Ma szökött meg Soo Ae…

- Valószínűleg nem rám vadászik, hisz millió alkalma lett volna. Az én lelkemnek meg jót fog tenni valami kikapcsoló.

- Kölcsönadtam volna ma estére a vállamat, hogy sírd ki magad, ha akarod!- úgy mondta, mintha természetes lenne, hogy egymás vállán sírunk. Holott ez nagyon messze volt a valóságtól.

- Köszi, de ha nem örökbe van, akkor nincs rá szükségem!- mondtam előrebámulva. Azonban perifériás látásommal nem tudtam nem észrevenni, hogy megfehéredtek az ujjtöve bütykei, ahogy a kormányt szorította. De nem érdekelt. Inkább előreszegeztem a tekintetem, míg a maradék utat némán tettük meg. Fel sem tűnt, hogy eddig ez a szarkasztikus beszélgetés is oszlatta a mai nap frusztrációját. A némaság jobban megőrjített. De megőrjített volna a tudat is, hogy megint belebolondulok ebbe a srácba, akihez az emlékeimen kívül még valami furcsa megmagyarázhatatlan erő köt.

Később csak akkor szóltam hozzá, mikor megmondtam, hogy a sulihoz közeli város melyik étterménél tegyen ki, de ő csak elfogadta, megállt ott, megvárta, míg kiszállok majd egyszerűen elhajtott. Egészen addig néztem a kocsit, míg el nem tűnt.

Egy pillanatra az a fura gondolatom támadt, hogy bár elfogadtam volna a vállait.

*

Nevetve léptünk ki az étteremből, nem sokkal fél tizenegy után. Elrepült az idő, egyszerűen annyira jól el tudtunk beszélgetni. Egy hagyományos koreai kajáldába ültünk be, és dugig ettük magunkat. Sae Ron és Zelo hozta a formáját, egyszerűen imádnivalón szétszedték egymást… Yong Guk meg engem. Igazából elég nyilvánvalóan flörtölt velem, hogy néha az asztal alatt kellett bokán rúgnom, hogy viselkedjen. Ha nem is miattam, a kölykök miatt. De ő csak nézett végig rám azzal a huncut tekintetével. Nem tudnám megmondani, hogy zavart-e, vagy zavarba hozott. Mert a kettő bőven nem volt ugyanaz. Melegem lett mindig a tekintetétől, aminél néha úgy éreztem, hogy az amúgy abszolút hétköznapi ruhám is túl kihívó, és alálát.

De elmondhattam, hogy az este jó hangulatban telt, ami valamelyest segített az amúgy elég nyomott hangulatomon. Yong Guk vezetett haza, a két diákunk hátra orientálódott, én meg fejemet az anyósülés ablakának döntöttem, úgy figyeltem a késő esti tájat.

- Mikor fogod már fel Zelo, hogy nincs olyan jó tested, mint Christiano Ronaldonak?- Sae Ron hangja már mérges volt, minek után a srác egész este próbálta meggyőzni róla, hogy mekkora alfahím.

- Te most Ronaldohoz hasonlítasz?- értetlenkedett a másik.

- Ki legyen a mérce, huh?- a lány úgy tűnt, most készül lezárni a vitát, és all innel nyerni.

- Mit tudom én… Yong Guk hyungnál csak jobb vagyok!- mutatott előre a vezetőre a colos, aki csak felhorkantott, de közben jól szórakozott a hátsó ülés lakóin.

- Kérdezd meg Ji Min unnit, engem nem érdekeltek- visszapillantóból láttam, hogy Sae Ron (aki este folyamán nem egyszer hívott unnienak, ami elég jól esett, hisz emlékezve az első beszélgetéseinkre, abszolút nagy utat tett meg a kapcsolatunk) már kivágná a mellette ülőt az ablakon. Aki már fordult is felém.

- Tényleg annyival jobb nálam Ronaldo?

- FCBarcelonának szurkolok, érdekel is Ronaldo…- morogtam.

- Oh, akkor veled nem szurkolok meccseken. Real Madrid!- mutatott magára Yong Guk nevetve, mire vállat vontam mosolyogva. Nem voltam őrült focidrukker, de ha néha néztem, mindig bejáratott csapatoknak szurkoltam. Ott legalább tudtam nagyjából a neveket. Társaságban volt mit üvölteni.

- Néha mintha nem is járnál teljesen itt!- mondta a sofőrünk, miközben lejjebb vette a hangerejét, hogy én halljam, miközben hátul folytatódott a háttérzaj.

- Hosszú napom volt, már hiányzik kissé az ágyam.

- Szólj, ha az ágyadból is hiányzik valami!- kacsintott rám, mire felnevettem. A szokásos perverzsége valahogy jobb kedvre derített.

- Első leszel!

A suli szerencsére már nem volt messze, így hamarabb odaértünk, mint hogy a két gyerek civódása miatt agyvérzést kaptam volna.

- Jól van, most menjetek aludni!- mondtam nekik, mikor beléptünk az iskola nagykapuján a tágas előtérbe- Holnap nem akarom ezt kifogásként hallani, miért alszotok az órákon, és…- ekkor azonban megakadt a szemem valamin a kastély előcsarnokában. Egy alak volt az a félhomályban, éppen egy falra aggatott képet bámult, mellette egy nagy bőrönd hevert. Akárhol felismertem volna ezt az embert. Félbehagyva a mondatomat tettem meg pár szapora lépést, és a vállánál fogva megpördítettem. Meglephette, mert kissé kiesett az egyensúlyából, de szeme felcsillant, mikor meglátott. De mikor a zavarodottság is lejött rólam, nyelt egy nagyot, és kissé behúzta a nyakát. Más nem mondta volna meg, hogy kissé visszavett most az arcából, de túl jól ismertem a rezzenéseit.

- Mi az istent keresel itt Jess… vagyis Jong Hee?

Előttem a lány lesütötte a szemét, de megrezzent, mikor a megszokott Jessie nevét lecseréltem az igazira. Nem felejtettem el, Changjo mennyire kiakadt, mikor a húgát még mindig az amerikai nevén neveztem.

- Nem bírtam tovább!- motyogta.

- Tud erről valaki? Hogy ide jöttél?- látszólag a lényegre tapinthattam, mert nem felelt, csak tovább feszengett.

- Itt akarok tanulni… kirúgtak a sulimból… Unnie, melletted akarok lenni!

Nem, ez nagyon nem jó. Jessie nem lehet itt, főleg, ha veszélyesre fordulna a dolog.

- Ez egy árvaház!

- És én mi voltam hosszú ideig?- találta meg hirtelen a hangját- A családom… ők elfoglaltak. Apa politikus, anyának is sok a munkája. Changjo meg mióta az őrsön dolgozik, alig néz haza. Alig látom őket. Utáltam az osztályom, egy normális ember nem volt ott, akiben bízhattam volna, értsd meg, hogy itt akarok lenni! Te is itt vagy, hiába történt itt az négy éve- ezt csak nekem suttogta, hogy a többiek ne hallják.

Lehunytam a szemem, és igyekeztem türtőztetni magam. Igaza volt, de nem akartam, hogy megint belekerüljön valamibe, ami tönkreteszi az életét.

- Aludj ma este itt, de azonnal beszélek a bátyáddal! Lehet áldását adja- mondtam végül feladva.

- Köszönöm!- suttogta hálásan.

- Még semmit nem mondtam véglegesen, ne éld bele magadat!- hátrapillantottam a vállam felett, és láttam, hogy korábbi asztaltársaságom minket bámul értetlenül.

- Egyik ismerősöm ez a lány, a mai éjszakát itt tölti!

- Aludhatok veled, unnie?- kérdezte már mosolyogva. Úgy tűnt, szinte teljes győzelemnek veszi a dolgot.

- Ne is álmodj! Egy ágyam van, és te rugdosol!- majd Sae Ron felé fordultam- Te egyedül vagy a szobában. Ma nálad alszik.

- Hogy mi? Nem, az ki van zárva!- fintorgott túl erősen- Nem akarom, hogy ez a divatcsaj nálam legyen.

Szó mi szó, Jessie tényleg márkás ruhákban flangált, de látszólag mégis sértette ez a megnevezés, és azonnal replikázott volna, de megszorítottam a karját, hogy fogja vissza magát. Na tessék, máris látszik, mennyire nem akarnak közös nevezőre jutni. Mindkettő makacs, mint egy öszvér, de mindkettőt kedvelem. Jessie-hez mély gyökerek kötnek, Sae Ron viszont az utóbbi időben nagyon hozzám nőtt.

- Ne vitatkozz, Sae Ron. Kísérd fel! Kérlek!- tettem hozzá nyomatékosan.

- Legyen, de csak ma este. Többet nem viselek el!- morogta szemét forgatva, majd elsétált a lépcső felé, intve Jessie felé, hogy kövesse. Látszólag nem szívesen ment, legalábbis mimikájából ez volt kiolvasható. Közben a bőröndjét is igyekezett maga után cibálni. Több sem kellett, Zelo azonnal mellette termett, és kihúzva magát, megfeszítve az összes izmát, vette ki a kezéből, és segített. Jessie látszólag totál le volt nyűgözve. Bírta az ilyen pasikat.

De…

- Ez nagyon nem oké…!- döntöttem a homlokomat egy pillanatig a hideg falnak, mire Yong Guk mellém sétált.

- Megszökött a csaj otthonról?

- Mondhatni… A bátyja jó barátom… Felhívom majd, hogy ne aggódjon- majd elindultam öntudatlanul is a lift felé. Ő követett, és viszonylag némán suhantunk fel pár emeletet, míg a hálókhoz nem értünk. Végig kattogott az agyam, hogy mit tegyek, és ha Jessienek bármi baja lenne, nem bocsájtanám meg sohasem magamnak. Hisz Jessie az, aki már így is többet szenvedett az életben, mint amit egy ember épp ésszel kibírhat. Megremegtem az emlékektől.

Nem, nem lenne jó, ha itt maradna!

Botorkáltam pár lépést a saját folyosóm irányába, de vállammal nekimentem a falnak, annyira nem figyeltem oda.

- Hé, hé!- fogta meg a karom Yong Guk, amivel már a hajamat téptem volna, és elém állt. Mosolygott. Mintha valami kis probléma lenne, de nem az volt. De ő ezt nem tudhatta. Nem is akartam, hogy tudja- Minden rendben lesz, ne aggódj!

Bólintottam egyet lassan, ahogy próbáltam kihúzni a karom a szorításából. Lepillantott a próbálkozásomra, és eltűnődött egy pillanatig. Majd kissé megrántotta a csuklómat, hogy bőven közelebb kerültem hozzá. Majd nekiestem a mellkasának. Meglepve pillantottam fel rá, de már nem hagyott időt nekem. Egy másodperc múlva ajka már az enyémen volt. Majd egy szemvillanás után el is engedett, és hátrált két lépést, kezével felém intve.

- Jó éjt, Ji Min!- majd megfordult, és elsétált.

Igyekeztem feldolgozni az apró lepkecsók okozta élményt, de… nem tudtam, hogy miért esett jól. Mert tőle kaptam, vagy mert valaki foglalkozott velem, és… nem támadott le, csak figyelmes volt? Édes kis puszi volt, de…

- Francba!- morogtam, majd a saját szobám felé igyekeztem. Előbb hiányzott egy migrénes fejfájás erre az összevisszaságra, mint egy ilyen kapcsolat. Nem mintha Yong Guk olyan férfi lenne, akinél egy nő törzsvendégnek számít. Ő meglátásom szerint sokkal inkább egyszeri alkalmas típus. Nem tudtam, tőlem mit akar. Nem mintha veszélyben lett volna a szívem. Mert azt nem adtam oda senkinek. Talán nem is volt.

De nem tehettem róla, hogy ajkaim bizseregtek, és kissé zavarban gondoltam a férfira. Fegyelmezni kellett volna magamat, de valahogy inkább engedtem a pillanatnyi csábításnak, és fürödtem még az emlékben.

*

Szobámba érve letettem az asztalra a táskám, benne az új telefonnal, de úgy döntöttem, hogy csak később foglalkozok vele. Changjot viszont felhívtam. Kicsit ki volt bukva a húga miatt, de megnyugodott, hogy biztonságban van. És másnapra beígérte magát. Szuper… családi dráma betöltve.

Le akartam fürödni, így engedtem magamnak egy nagy kád vizet, teleszórtam fürdősóval, hogy jól felhabozzon, majd ruháimat csak úgy szétszórva feküdtem bele lehunyva a szemeim. Kissé égette tagjaim, de jól is esett. Lemosta a mai nap mocskát. C.A.P és Suzy utálatát… ki tudja mi lett velük utána…? A soyangi tábort, Soo Ae szavait és szökését, a férfi pillantását, aki felismert, a kolostort, a minket követő biztonságiakat, a nagybátyámat, majd ezt a vacsorát, amíg végig nem mutathattam a fájdalmam, és Jessie megjelenését… Egyetlen jó dolog a napban tényleg Yong Guk csókja volt. Ami igazából nem is volt rendes csók.

Még mindig csukott szemmel az általában a kád szélén lévő tusfürdőm felé akartam nyúlni, de nem találtam. Majd hirtelen a kezembe került. De valami nem stimmelt.

Kipattantak a szemeim és azonnal egy sikítás hagyta el a torkom, hogy talán még a szomszédba is hallották. De a kezem azonnal a számra szorítottam, még ha így is habos lett. Ellenőriztem, hogy a habok miatt semmim nem látszott ki, és megnyugodtam. Mert a tusfürdőm másik vége valaki más kezében volt.

- Elárulod, hogy mi a halált keresel a fürdőmben?- remegett a hangom az indulattól, ahogy a fürkésző szőke férfi szemébe néztem. Mikor jött be? Semmit nem hallottam.

- Legutóbb azt mondtad, hogy mikor fürdesz, tudunk beszélni!- ült le a kád melletti kis székre, miután két ujjal leemelte arról a melltartómat, valami olyasmit morogva közben, hogy: Ez mindig ekkora volt?

- Byung Hun!- szinte visítottam- Nem jöhetsz csak úgy be! Bezártam az ajtót!

- A külsőt! Ahhoz meg már mondtam, hogy van kulcsom!

- Hogy lehetsz ilyen?- süllyedtem még jobban a vízbe, és bántam, hogy pont az előző napon vettem le a függönyt, amivel leválaszthattam a kádat. Így csak a habban bízhattam- Ennyi erővel már csatlakozhatnál is, van elég hely!- fújtattam.

- Jó ötlet!- bólogatott, majd felállt, és már elkezdte húzni felfele a pólóját rémületemre, majd hirtelen megállt a mozdulatba, és elvigyorodott- Nem ezért jöttem… És istenem ne szégyenlősködj, hisz láttam már mindent!

- Mert azóta biztos semmit nem változott!- szaladt ki a számon, mire felvonta a szemöldökét, és végignézett a habokon.

- Az ilyen mondatokkal csak kíváncsivá teszel!

- Fordulj fel!- dőltem hátra lemondóan, de igyekeztem, hogy a habok mindig jótékonyan takarjanak. Hisz ha pattogtam, csak a saját helyzetemen rontottam- Mondd, miért jöttél!

- Jól vagy? Milyen volt az este?

- Nagyszerűen, most mehetsz!- vágtam rá, de nem úgy tűnt, mintha ennyi lett volna. Bár valószínűleg csak idegesíteni akart. Egész jól ment neki, fekete öves volt belőle.

- Jong Hee…

- Felhívtam Changjot… megnyugodott, de holnap ide akar jönni érte!- vágtam rá.

- Helyes. Bár lehet, tényleg maradhatna.

- Nem is tudom… tudják, ki vagyok, azt is tudják, milyen fontos nekem. Ha engem akarnak bántani, akkor tudhatják, hogy kik azok, akiknek a fájdalma jobban fáj nekem a sajátomnál.

- Még jó, hogy ebből kevés ember van…

- Elég az a pár is! Megnézted, mit kaptál Taektől a rózsaszín plüssben?

- CCTV felvételek, amin feltehetően rajta van valahol a meggyilkolt soyangi őr gyilkosa. Hogy ki lehet még Soo Aevel. Egyenlőre nem találtam meg. A nagybátyád cucca?

- Még nem néztem semmit meg… elhúzódott a vacsi.

- Elég romantikus volt legalább?- fintorgott kissé mérgesen. Ne kezdje már megint!

- A kölykökkel voltunk, Sae Ronnal, és Zeloval, és olyanok voltunk, mint egy nagycsalád, ahol tényleg korán csúsztak be a gyerekek!- ironizáltam- És most húzz innen, ki akarok szállni! Ezt mégsem előtted fogom!

- Adjam ide a törölközőt?- húzta fel a szemöldökét, mire hitetlenül felnevettem.

- Csak lépj le! Az estém ne rólad szóljon kérlek!- erre vállat vont, és kisétált az ajtón, becsukva maga mögött. Így sem bíztam benne, így nagyon gyorsan kipattantam, és magam köré tekertem a törölközőm, és magamra is kulcsoltam az ajtót, míg felvettem az óriási pólóm, ami még Kené volt, és az elég rövid nadrágot, ami ki sem látszott alóla. Mikor hűvösebbre fordult az idő, a kastélyban ment a fűtés, és az én szobám pláne a csövek találkozásánál volt, minden oldalról melegítve, ami néha kicsit sok is volt. Éppen ezért hagytam az ablakot is nyitva még fürdés előtt, hogy szellőzzön kicsit.

Kiléptem a fürdőből, és meglepődve láttam, hogy Byung Hun nem hagyta el a szobát, mert kifelé bámult az ablakon.

Na várj csak!- gondoltam, és felkaptam a könyvespolcomon lévő egyik magazint, és egy nagy ütéssel rávágtam a vállára. Hallhatta, hogy közeledem, csak azt nem sejtette, hogy gyilkosak a szándékaim! Pedig most végre odavághattam, amit a habok miatt nem tudtam. Meglepődve pillantott rám, de én már mértem a következő ütést.

- Hogy mertél bejönni? He? Ha még egyszer rám törsz, mikor pucér vagyok, akkor… akkor nagyon kinyírlak!- folyton ütlegeltem, mikor megelégelte, és elkapta a csuklóm. De nem hiába jártam kung fu edzésekre. Úgy forgattam ki a karját, hogy ettől kifacsarodott. Ágyamra löktem, és lábammal lefogtam a testét. Meglepődött a hirtelenségemen. Nem gondolhatta, hogy bármit sejtek az önvédelemről.

- Nem vesztegettem az időmet!- vigyorogtam rá fölényesen, mire megforgatta a szemét, és egyszerűen kirúgta a lábam, és a szorításom magam ellen fordította. Hirtelen ő feküdt fölöttem, fejem felé szorítva karom, belepréselve a puha ágyba. Lába leszorította az enyémet. Moccanni sem tudtam. Túl közel volt az arca is az enyémhez. És mikor erre rájöttem, hirtelen nem kaptam olyan egyszerűen levegőt. Yong Guk puszijának emléke is túl messzire repült. Csak őt láttam hirtelen.

- És erre milyen választ tanítottak!- leheletünk szinte összekeveredett, ahogy lassítani próbáltam túlpörgött szívemen, de közelsége még jobban felkavart.

- Ezen az órán hiányozhattam!- súgtam vissza remegő hangon.

- Akkor mit akarsz tenni? Elismered, hogy veszítesz? És hogy nem vagy képes megvédeni magad?

- Úgy értettem tisztességes módszert nem tudok- néztem mélyen a szemébe, és egy apró mosolyt erőltettem magamra. Mélyen a szemembe bámult, és láttam, hogy egyre mélyebbre merül benne. Felszegezett kezem addig a párnám alá nyújtózott, ahol lassan kitapintottam a kis pisztolyt, amit ott tartottam. Így tudtam nyugodtan aludni. Majd mikor Byung Hun szája mintha egy centivel közelebb került volna, ezzel egy időben a szorítása enyhült, kitéptem a kezéből a karom, és rászegeztem a pisztolyt felülve.

- Te meg…- nézett rám elhűlve, majd mikor felmérte a helyzetet, hogy igazából egy szál nagyobb pólóban ülök felette egy pisztolyt szegezve rá, zilált hajjal, és kapkodó lélegzettel, elnevette magát. De úgy igazán, szívből. Túl bensőséges volt a pillanat.

- Honnan van neked ez, kislány?- biccentette félre a fejét.

- Kaptam… Az alvópajtim!- majd leeresztettem a fegyvert. Eszembe sem volt kinyírni az egyetlen itteni szövetségesem- Látod, megvédem magam!

- Nem vitatkozom tovább. Lenyűgöző vagy!- mondta halkan, mintegy magának megjegyezve. Tekintetünk ismét találkozott, és éreztem, hogy most mondanom kéne valamit neki. Megköszönni a dolgokat, vagy épp beszámolni, hogy azért hiányzott piszkosul Franciaországban is, hiába viselkedek úgy, mintha nagyon utálnám. De valaki hirtelen kopogtatott az ajtón, amitől elhúzódtam tőle. Véget ért a pillanat, elszállt a meghittség. Sajnáltam kissé.
Órámra pillantottam, és mikor megláttam a hajnali egy órát, meglepődtem.

- Ki az?- szóltam ki.

- Én vagyok, Yong Guk!- hallottam a mély hangot. Hogy mi? Mit keres itt? A velem szemben ülőre néztem, aki felvonta a szemöldökét. Nyilván csodálta, hogy este még más turnusokban is várom a férfiakat.

- Menj a fürdőbe!- suttogtam, mire csak meglepve nézett rám.
- Miért érzem magam úgy, mint valami szerető a férj előtt?- suttogta mérgesen. Volt benne valami, de nem akartam mégsem félreértést.
- Gyorsan! Nem láthat itt! Juniel miatt!- lökdöstem a benti ajtó felé.
- Csak rázd le hamar!- a szemét forgatva vonult a fürdőmbe, amit becsuktam mögötte, majd ruhámat megigazítva az ajtóhoz léptem, és kitártam. YongGuk még mindig az esti ruhájában állt ott, kissé zavartan. Nem ő volt az egyetlen. Remélni mertem volna, hogy a szőke srác a mosdóban nyugton marad. Kellemetlen szituáció lett volna mindenki számára.

- Mit szeretnél?- néztem rá kérdőn, és intettem neki, hogy lépjen beljebb. Tarkóját vakarta, miközben kereste a szavakat. Nem tudtam, mi hozhatta ide ilyenkor.

- Láttam a fényt az ajtó alatt… És hallottam, hogy beszélsz valakivel.

- Csak skype volt, de letettem- kamuztam egyből- Épp erre jártál?- vontam fel a szemöldököm kissé ironizálva. Hisz a női folyosó utolsó szobája volt az enyém. De a szomszédom Ayana volt. A francba…

- Valami nem hagyott nyugodni!- mintha kissé zavarban lett volna- Figyelj, az a csók…- vakarta meg a tarkóját ismét. Nála ez volt a zavar jele. Ahha, nem akar kapcsolatot. Valamilyen szempontból megnyugtató volt.

- Gondolom semmit nem jelentett, szóval…

- Félreérted!- nézett mélyen a szemembe, és a pillantása hevessége elég volt már, hogy még melegebb legyen- Vagyis… lehet, hogy az nem jelentett semmit, de… ez fog!- majd megfogta az állam, és túl gyorsan mozogva csókolt meg. Ez nem állt meg a puszi szintnél. Míg egyik kezével a fejemet tartotta, addig másikkal magához ölelt szorosan, miközben igyekezett elmélyíteni a dolgot.

Meglepett. Nem tudtam, hogy reagálni az első pillanatban. A kezem automatikusan felemelkedett, hogy eltoljam, de a következő másodpercben rájöttem, hogy… miért? Lehet, hogy a világon Byung Hun csókja esett a legjobban, de ő tiltott gyümölcs. Én meg nem vagyok egy átlagos Éva. El kell felejtenem. És erre pont megfelel egy ilyen férfi, aki kedves, jóképű, és kedvel… Kihasználás? Talán, de jól esett a törődése, és a gonosz énemnek tetszett Byung Hun mérge és kormányt szorító ujjai. Így a férfi nyakába vezettem a kezem lassan, és visszacsókoltam.
Olyan volt, mint az első csókunk, csak ezúttal nem részegen, hanem józanon. Legalább ugyanolyan jó volt, ha nem jobb. És érezhetően tetszett neki, hogy viszonoztam a dolgot. Keze hamarosan a pólóm alá kalandozott, ami kis kuncogást váltott ki belőlem. Ez mindig. Hideg ujjai a bőrömön mintha égettek volna. Furcsa ellentmondás. Hamar nekitolt az ajtónak, és egyre szenvedélyesebbé vált. Nem tudtam, meddig mehetett volna el, meddig hagytam volna neki, de látszólag ő sem így tervezte, mert hirtelen ellökte magát az ajtótól és tőlem.

- Bocsi, nem akartalak ennyire lerohanni!- pillantott fel szempillái alól, én meg még mindig levegő után kapkodtam. Egyszerre túl heves volt ez nekem- Randizzunk… rendesen!
Erre a mondatra megdermedtem.

- Ezt komolyan kérdezed?- suttogtam kissé megzavarodva.

- Igen…- lépett újra közelebb- Kedvellek. Nem tudom, mi van benned, de... Minden pillanattal többet akarok!- simított végig arcomon, ami kétségtelenül jól esett. Lehunytam a szemem, mire ő még egy csókot nyomott a számra. Kirázott a hideg, lúdbőröztem, és nem tudtam gondolkozni rendesen.

- Ayana…- jutott eszembe.

- Mikor fogod már fel, hogy köztünk nincs semmi?- csóválta a fejét hitetlenkedve.

- De hát úgy viselkedtek…

- Kérdezd meg, ha akarod… Elmentünk egyszer kávézni, de nem volt meg a kémia annyira, így megbeszéltük, hogy ne nagyon közeledjünk így a másikhoz. Jóban lettünk…

Bár valami sántított a történetben, hinni akartam benne, így nem firtattam.

- Legyen! Vonzódom hozzád kétségtelen. Nem akartam, hogy ez legyen, de... Próbáljuk meg!- valami tudatalatti válaszolt, mert az agyam már rég visszautasította volna. Kell még most őt is veszélybe sodornom! Komolyan, mi van ma velem? Miért engedek meg mindent ma?
Arcán sugárzó mosoly terült el. Láttam rajta, hogy legszívesebben most az ágyába rángatna, de tartja is magát, hogy ne tartsam csak egy strigulára hajtó férfinak. Mondjuk ezzel már elkésett kicsit.

- Tetszeni fog, ígérem!- derekamnál fogva ismét magához húzott- Nem akarlak zavarni így este… mennem kéne, de ez nem hagyott aludni!- majd nyomott még egy csókot a számra, amit nem tudtunk valamiért gyorsan megszakítani. Ajkai puhák voltak, és finomak, minden pillanattal jobban a hatalmába kerített. Ellenállhatatlannak éreztem magam én is, nem csak egy kiszolgáltatott rongybabának, amivé Byung Hun régen tett. De mégis... Bevillant a fejembe az ő csókjának emléke. Lehet, hogy rongybaba voltam vele, de... az érintéseinek a gondolata úgy úszott be lehunyt szemeim mögé, hogy teljesen élethűnek tűntek. Nem tudtam megszabadulni tőle. Minden csókot akaratlanul az övéhez hasonlítottam. Talán mert az első volt. 
De ez a csók nem az övé volt. Ez a csók tisztelt engem. Mégis tetszett a szenvedélye. Le tudott venni a lábamról. Mikor elhúzódott tőlem a férfi, megköszörülte a torkát- Jó éjt!- suttogta a számra. Ismét kirázott a hideg, jó értelemben, és hátráltam egy lépést, hogy kikerüljek a bűvöletből.

- Aludj jól, Yong Guk. Holnap beszélünk…- feleltem, majd megvártam, míg mosolyogva kilép az ajtón, becsuktam mögötte, csak aztán vágódtam hanyatt a párnámra az ágyon. 
Ezt nem hiszem el…

A legtöbb lány az adott pillanatban a párnát ölelgetve visongott volna, de én csak azon kattogtam, hogy helyesen teszem-e, amit teszek. De valahogy sehogy sem tetszett a válasz.

Csak bámultam a plafont, míg a lehengerlő csók járt az eszembe, és az, hogy most egyeztem bele, hogy kapcsolatot létesítsek vele. 
A főnöke vagyok. És veszélybe sodorhatom… Francba…

- Bevallom, egy pillanatra megijedtem, hogy a nászéjszakát is itt tartjátok.- hallottam meg Byung Hun hangját valahol a fejem felől. Rápillantottam, ott állt az ágy mellett. Francba, a fürdőből az egészet végighallgathatta. Yong Guk csókjának kissé sikerült elfeledtetni azt, hogy ő is jelen van. Mekkora egy szerencsétlen vagyok. És nem volt túl rózsás kedve, ahogy elnézem.
- Én csak...- kezdtem volna, de nem érdekelhette a magyarázatom.
- Jól átgondoltad te ezt?

- Ennyi önzőség belefér! Kedvelem őt! És én is megérdemlem, hogy szeressen valaki végre!- mondtam kissé elutasítóan. Hisz tulajdonképpen az egyik nyomós ok az volt ennek az elkezdésére, hogy elhalványítsa a kétes érzéseimet, pont ennek az isten barmának az irányába.

- Remek!- csóválta a fejét rosszallóan- Changjo biztos csalódott lesz!

- Ha csak Changjo a probléma, vele elbánok!- utaltam arra, hogy nem Changjo az, aki furcsán viselkedik a hírre. Csak horkantott egyet,  majd az ajtó felé indult, de elkaptam a kezét.

- Még itt lehet a közelben…

Megforgatta a szemét, órájára nézett, és nekidőlt belülről az ajtókeretnek. Én szerencsétlenül leültem az ágyszélére, és vártam. De ő nem mondott semmi többet, csak ide-oda nézelődött zavarban. Már híre hamva sem volt a korábbi felszabadultabb légkörnek. Yong Guk megjelenése mindkettőnket rádöbbentette, hogy nem biztos, hogy helyesen cselekedtünk. Ma már másodszor. Hogy megint majdnem átléptünk egy határt. Egy határt, ami most úgy tűnt, már két akadályt is gördített közénk. Egy a menyasszonya, egy pedig az én épülő kapcsolatom.

Vagy öt perc telt el néma csöndbe, mikor megköszörülte a torkát.

- Megyek!

Bólintottam, és tettem pár lépést felé, míg ő kinyitotta az ajtót, de még visszanézett.

- Rendben leszel az éjszaka?- látszólag megint belém rúgott volna, de a másik fele visszatartotta.

- Reméljük senki nem támad nekem disznóvágó késsel!- vontam vállat, mire kissé elmosolyodott akaratlan. Nekidőltem mellette az ajtófélfának, és vártam, hogy kilépjen, de ő úgy tűnt, hogy vonakodik valamit megtenni. Legalábbis ahogy az arcomat bámulta ez jött le. De még így is meglepett, mikor hirtelen a fülem mögé tűrte kissé szétzilált hajamat, és a homlokomra nyomott egy puszit.

- Vigyázz magadra, Hae Sal!- majd ott sem volt. Pár méter után háta beleveszett a sötét folyosóba, én meg ott maradtam összezavarodva.

Hae Sal… nem használta ezt a nevet már mióta. Gyerekkorom beceneve. De miért nem képes tartani a távolságot?

És miért érzem megint magamat egy undorító nőnek? Két srác hagyta el a szobámat tíz percen belül, de mindkettő búcsúja ugyanolyan hatással volt rám, pedig az egyik egy csók volt, másik csak egy puszi.

Komolyan, nem vagyok normális!

Bekulcsoltam az ajtót, és már készültem lekapcsolni a villanyt, és aludni, csak legyen már vége ennek a végeláthatatlan napnak, mikor hirtelen csörömpöléssel feldőlt a fésülködőasztalomon a kis tükör. Tettem pár lépést felé, és felállítottam. Alatta valami furcsa dolog hevert. Egy kerek tárgy. Felemeltem. 
Egy kő volt, amit egy papírba csomagoltak. Ezt a nyitott ablakon dobták be? Mi a fene...

Remegő kézzel fejtettem le a kőről a papírt, és megláttam a szögletes betűket.

3.

Ennyien fognak meghalni még előtted.

Miattad, ribanc!

Szinte levegőt sem kaptam. Épp most fenyegettek meg…

Az ablakhoz rohantam, de a kastély udvara teljesen üres volt. Nagyon úgy tűnt, hogy Soo Aenek igaza volt. És nem csak én voltam az egyetlen célpont.