15. fejezet

/Szóóóóval, az igazság az, hogy ebben a részben semmi nem úgy történt, ahogy elterveztem. Az ami itt a vége, az volt a tervezettnek a közepe. Na de mindegy, már megszokhattam, hogy az írásom legalább olyan makacs, mint én magam, és saját magát írja... :D Mostanában mindig ha utazok a buszon Pestre, az albiba, mindig a telefonomba írom jegyzetbe, hogy mi történjen egy részben pontosan (így már eljutottam a 18.-ig), de most kicsit el kell csúsztatnom a dolgokat emiatt... De remélem így is tetszeni fog (és nem tartjátok unalmasnak.) Írjátok meg, a véleményeteket! :) /

Chapter 15 

...akkor megy minden még jobban tönkre

Lefagytam. Nagy szemekkel bámultam a lányt. Ő lenne…

- Na…NaEun?- kérdeztem vissza bátortalanul.

- Igen. Talán… hallottál már rólam?- a szeme mintha kicsit letört lett volna, és lekapta rólam a tekintetét.

- Azt hiszem, igen…

Hogy ne tudnám, hogy ez a csaj hagyta ott L.Joe-t Henry-ért, hogy utána lelépjen, miután a húga leesett a toronyból. Te jó ég, micsoda dráma sorozat. De a legrosszabb mégis az volt, hogy ezt a lányt teljesen másnak képzeltem. Undoknak, hisztisnek, egy kis ribancnak. Az előttem álló, kicsit megtört lány… nem ilyen volt. Nem tudtam úgy utálni, hogy ne legyen lelkiismeret fordulásom. Elvégre az, amin átmehetett… nem kívánnám senkinek.

- De ez nem jelent semmit- folytattam nagy nehezen- Hisz még személyesen nem ismerlek. Ezért…

- Ji Min!- halottam meg a hátam mögül egy hangot. Mellettem NaEun megrezzent. Ő is ugyanannyira ismerhette ez a hangot, mint én.

- Henry?- fordítottam felé a fejemet, és nyeltem egy nagyot, ahogy megláttam az arcát. Észrevehette, hogy ki áll velem szemben, mert arcán vegyes érzelmek játszottak. Meglepettség, bosszúság, értetlenség, megbánás, gyűlölet. Furcsa, hogy ez mind így egyszerre.

Lassan közelebb sétált hozzánk. Határozottságot sugallt egyenes lépteivel, mégis tudtam, hogy odabent most komoly harc folyik benne.

- Henry…- NaEun szemei nagyra nyíltan, és csak úgy lehelte ezt a nevet.

- Igen, akarsz valamit?- az unokabátyám szavai csattantak. Nekem is fájtak. De láttam az arcán, hogy neki, magának is- Minek jöttél vissza? Azt hittem, végleg megszabadulsz mindentől. Vagy talán drága L.Joe miatt jöttél vissza?

- Henry!- szólaltam meg, mikor láttam, hogy minden egyes szavával felszakít valami sebet a lányban- Hagyd abba!

- Ji Min, te nem tudod, hogy ki ez!- emelte fel a hangját idegességében.

- De, az a helyzet, hogy pontosan tudom, mi köze van hozzád, és Byung Hun-hoz- mondtam szándékosan az eredeti nevét.

- Nem is akarom tudni, honnan a fenéből…

- Sajnálom…- szólt közbe NaEun- Miattam ne veszekedjetek. Igaza van. Nem volt szép, amit tettem. Sőt. Undorító volt. De akkor… ez volt az egyetlen, amit tehettem…

- Neked ez mindig jó ürügy- a váratlan hangra mindannyian hátra néztünk. L.Joe közeledett felénk, zsebre dugott kezekkel, felvont szemöldökkel lezseren- Ez volt az egyetlen, amit tehettem…- utánozta lányos hangját- Hallottam, hogy itt vagy, és nem akartam elhinni. Saját szememmel kellett látnom, és tényleg igaz. Ez hihetetlen… NaEun, NaEun… hol van a régi, bátor, felvállalós éned?

- Nem hiányoztál, L.Joe!- NaEun kicsit kimérten válaszolt.

- Ez engem sosem érdekelt- biccentette félre a fejét. Rémisztő volt, hogy mással is így beszél, mint velem néha.

- L.Joe, szívódj fel, ez már régen nem a te ügyed!- Henry dühösen nézett a szőke fiúra.

Én meg nem győztem a fejemet kapkodni. Most akkor ki utál kit? Mindenki mindenkit?

- Nem megyek. Hidd el, több közöm van ehhez az egészhez, mint gondolnád.

- Akkor… majd teszek róla, hogy ne legyen. Hisz amúgy is olyan vesztes vagy- sziszegte Henry.

- Kérdezd meg az kis kuzinodat, hogy ugyanezt mondja-e!- gúnyosabb már nem is lehetett volna, ahogy rám pillantott. Leesett az állam. Most engem is bele akar keverni?

- Ha egy ujjal is hozzáérsz Ji Min-hez, akkor…

- Késő bánat, már megtettem! Ahogy te a volt csajommal. Legalább remélem, hogy ugyanannyira jó volt, mint nekem az a péntek este- simított végig száján. Ezt nem bírtam nézni. Már szinte emeltem a karomat, hogy bemossak neki, de… Henry megtette előttem.

Ökle találkozott L.Joe állával, mire az elég nagyot reccsent. Na, innentől már nem tudtam követni, hogy ki emel kezet, kire. A két fiú elég rendesen elkezdte egymást ütni, nem törődve a fájdalommal.

- Elég!- szólt NaEun erőtlen hangon, de nem is törődtek vele. Mire odarohant, és Henry karját kezdte el húzogatni. De L.Joe-t ez nem érdekelte. Látszott rajta, hogy nem nagyon fog megállni, annyira ideges volt. Nem akartam, hogy egyiküknek sem komoly baja essen, és mivel Henry-t NaEun fogta, ezért odafutottam L.Joe-hoz. Megfogtam a karját, rántva egyet rajta, de mintha egy porszem lettem volna, lesepert magáról. 

Elmész te a francba, hülyegyerek!

Más módszert nem nagyon tudtam, hogyan állíthatnám meg, így csak egyszerűen, erősen átöleltem a derekát, fejemet mellkasába fúrva, hogy mozgásképtelen legyen, és ne férjen azt unokatestvéremhez.

Meglepődött, de próbált lerázni magáról eleinte, így egyre szorosabban fontam körül a karommal, mire lassan megállt a mozdulataival, és leejtette a karjait maga mellé. Éreztem lélegzetvételét a nyakamban. Nem akartam megint közel kerülni hozzá, de ismét ez lett belőle. Utáltam magamat ezért.

- Engedj el- morogta halkan.

- Ne csináld- motyogtam a mellkasába.

- De hisz utálsz, nem mindegy neked…- tolt el kicsit magától, hogy legalább az arcomat lássa. Így észrevettem, hogy a szája megint fel van repedve. Komolyan… Pasik…

- Igen. De nem akarlak még ennél is jobban utálni. Szóval hagyd abba- morogtam rá.

Éreztem, hogy megmerevedik, és megkövülten bámult rám.

- Elengednéd végre?- jött a hang a hátunk mögül. Erre L.Joe, még mindig rám szegezett szemekkel lassan eltolta magát tőlem, majd lehunyta a szemét, és hátat fordított. Olyan gyorsan hagyta el a terepet, mint ahogy megjelent. Csak bámultam utána, igyekezve rájönni, hogy miért nem vertem ki én is a fogát ahelyett, amit tettem. Hisz megérdemelte volna.

- Ji Min! Miről beszélt ez? Mit csinált veled?- ragadta meg a karomat Henry.

 Felnéztem rá. Ő sem volt jobb színben, mint az előbb elviharzott.

- Semmit. Nem történt semmi, csak idegesíteni akart. Nem kéne azonnal ugranod az ilyenekre…- a szemem a karjára tévedt, amit NaEun még mindig szorongatott, de ő nem nagyon vett róla tudomást. Igen, a lány valószínűleg még mindig szereti Henry-t. De akkor miért volt az, hogy a temetésre csakis L.Joe-t hívta meg. 

L.Joe-nak ez biztosan fáj most, hogy az ex csaja megint…. kit érdekel, ha fáj neki? Hadd fájjon, ő is okoz elég fájdalmat az embereknek. Amúgy sem úgy tűnt, mint akit könnyekig meghat, hogy látja a lányt, akit régen szeretett…

- Ji Min, van valami, amit nem mondasz el?- biccentette félre a fejét a fiú.

- Inkább mosd meg az arcod, ne agyalj ennyit. Megárt. NaEun, jössz, maradsz?- néztem a lányra.

- Igazából… beszélni akartam veled, Henry- nézett fel majdnem könyörgő szemekkel.

- Felejtsd el!- morogta a fiú, majd kitépte a karját az övéből, és besietett az épületbe.

- Öhm…- törtem meg a kellemetlen csendet- Akarsz róla beszélni?

- Nem igazán...- sóhajtott a lány, és láttam, hogy azon igyekszik, hogy könnyei ne bukjanak ki..

- Jó. Amúgy sem vagyok jó a vigasztalásban, és azt sem tudom, mit mondhat az ember egy ilyen helyzetben- a zakóm zsebéből kivettem egy zsebkendőt, és odanyújtottam neki- Inkább… tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna. Menjünk. Öt perc múlva kezdődik az óra.

*

Végül NaEun-t mellém ültették, hisz én ültem az egyetlen olyan padban, ahol nem volt padtárs. Nem mondom, hogy örültem neki, hisz nem tudtam rájönni, hogyan viszonyuljak a lányhoz, akit legszívesebben utáltam volna, de inkább csak szánalomra méltónak láttam. És elég utálatot kapott a többi osztálytárstól. Valahogy mindenki gyűlölködve nézett rá, mindenki ribancnak bélyegezte.

Kicsit csodáltam is amúgy a tartását. A húga alig fél éve halhatott meg. Sajnos róla semmit nem tudtam, hogy pontosan mik voltak a körülmények, eléggé megrémített eleve a haláleset. Nem akartam jobban beleásni.

De nem volt túl beszédes a lány sem, így nem zavart, hogy mellettem ült. Igyekeztem lesni L.Joe vagy Henry reakcióját, de egyik sem nézett felénk. Annál inkább a többiek. Sulli és Suzy inkább csak távolról méregettél a lányt, de nekik inkább közömbös volt. Kai és U-kwon volt még, aki nem pillantott rá túl kedvesen. Chunji, Ricky, Changjo és Niel intettek neki egyet, majd el is sétáltak. Meg sem lepődtek, hogy itt látják, ami nekem furcsa volt. Sapó volt az, aki az egyik szünetben a padunkhoz sétált.

- NaEun. Beszélhetnénk?- intett az ajtó felé. Ugyan, mi lehet az, amit odakint kéne megbeszélniük? Más esetben nem kíváncsiskodtam volna, de ez a lány nagyon sok kérdést vetett fel.

- Most nem akarok kimenni- mondta NaEun fáradtan.

- De én azt kértem, hogy…

- Hagyd csak- szakítottam félbe a fiút- Elmegyek én- álltam fel, de megfogta a karomat finoman, maga felé fordítva.

- Nem te voltál a probléma…

- Úgyis ki kell mennem. Ti meg beszélhettek- mosolyodtam el halványan,majd elsiettem. Érdekel is engem…

A büfében vettem egy üdítőt magamnak, és felsiettem a tetőkertre. Mostanában egyre több időt töltöttem ott, ha magányra vágytam. De ahogy kilöktem az ajtót, láttam, hogy a pad foglalt.

DaHee ült ott, és L.Joe. A szemöldököm felszaladt, és legszívesebben fordultam volna vissza, de valami visszatartott. A kíváncsiság. Inkább kicsit visszább húzódtam, de az ajtót nyitva hagytam.

- Ne legyél ideges- hallottam a lány hangját.

- Nem vagyok az…- morogta a fiú.

- Azt látom. Figyelj, nem kell előadni a nagyfiút, hisz mégis csak az exed…

- Már régen nem érdekel. NaEun-t már száműztem a szívemből.

L.Joe mióta beszél így az érzéseiről?

- De hát bele voltál zúgva, mint az ólajtó… igaz utána elég rendesen átvágott. Lehet én is kiábrándultam volna…

- Nem kell az, aki egyszer elhagyott. Ő már a második volt, lehet, hogy lassan hozzászokhatnék…

- Figyelj, HaeSal* nem saját akaratából tette…

- Akkor is elhagyott. És nem csak engem, téged is! És meglep, hogy még most is így hívod…

- Mindig is így neveztem, most sem fogom másképp, hogy már… Figyelj, az már nagyon régen volt…

- De még mindig fáj. Még mindig hiányzik…- a fiú szinte motyogta a szavakat, alig jutott el hozzám az infó. Mégis kicsit megrendített. 

HaeSal? Az ki? Egy kutya? Ki nevezi a kutyáját napsütésnek? Biztos hallottam már valahol. Egy filmben? Akárhogy gondolkozom, az agyam szétszakadhat, nincs meg a hiányzó darabka.

- Nekem is, hidd el. Minden nap…- DaHee hangja elhalt, és meg hátrébb lépkedtem, majd hátat fordítottam, és elkezdtem futni lefelé a lépcsőn. Elegem volt, hogy semmit nem tudtam…

*

A nap végül eseménytelenül, ugyanakkor feszülten telt. Mindenki NaEun-ről beszélt, végig róla pusmogtak. De ő igyekezett ignorálni mindent. És ezúttal én is. Henry össze volt kavarodva, azt tudtam, és azok után, amit L.Joe arcán láttam reggel, és most hallottam a hangján… még ő is. Nem tudom, miért idegesített, hogy láttam valami vonzódást mindkettejüktől NaEun felé. 

Hisz én tényleg utáltam a szőke fiút. Soha nem okozott nekem örömet, mindig csak bántott. Vagy kihasznált, mint a legutóbb.

És azt is hallottam, hogy amúgy a lánynak köze van a Sapó féle társasághoz. Vagyis… ha jól értelmeztem, az apja a Igazságügyi miniszter… már ha jól emlékszem… ezek mind valami miniszterek gyerekei. Elég furcsa. De biztosan ezért akart vele beszélni C.A.P is.

Próbáltam néha beszédbe elegyedni a lánnyal, de ő inkább a magányt kereste. Eléggé magába fordult, mióta Henry elküldte őt melegebb éghajlatra. Még meg is sajnáltam volna, ha… nem zavart volna benne valami. Valami tényleg nem stimmelt. A lány túl normálisnak tűnt.

Elhatároztam, hogy este kifaggatom Suzy-ékat róla.

Csak sajnos Suzy bevágta a durcát valamiért, ezért elviselhetetlen lett, Sulli meg U-Kwon-nal volt valahol, így nem ért rám senki. Mostanában egyre bizonytalanabb lett. Chunji volt persze a mindene, de kezdett rájönni, hogy U-Kwon is nagyon rendes. Sokat panaszkodott nekünk, hogy már nem tudja, mit csináljon. Nem irigyeltem.

Egy reményem maradt.

Ji Min: Henry, ráérsz?

Henry: Fáradt vagyok… aludni szeretnék.

Fintorogtam egyet a telefonra. Csak le akart rázni.

Ji Min: Még csak 8 óra van…

Henry: Oké, gyere a középső belső udvarra, beszéljünk ott.

Ji Min: Két perc múlva ott vagyok!

Magamra kaptam egy pulóvert, mert már kezdett hűvös lenni esténként, néha még a kabát is elfért. Mikor leértem, unokabátyám még nem volt lent, így várnom kellett rá pár percet. A belső udvaron volt világítás egy kevés, hogy ne a sötétben ücsörögjön az, aki olyan bolond, mint én, és fagyoskodni akar. 

Addig, míg Henry meg nem érkezett zavarodottságomban a kis udvaron lévő pad lakkozását piszkáltam, míg bele nem tört a körmöm. Francba, hogy nem tudok nyugton ülni.

- Ji Min! Felvehettél volna egy kabátot is… hideg van- jött a hátam mögül a fiú kedves hangja.

- Nem fázok. Gyere, ülj le- ütögettem meg magam mellett a helyet, mire helyet foglalt.

- Szóval?- karolta át a vállamat.

- Igazából… NaEun-ről akartam beszélni- kezdtem óvatosan.

- Én nem igazán akarok- morogta.

- Hidd el, jobb lesz utána…

- Nem.

- Na, oppa!- nyögtem nevetve ezt a szót, ami olyan szokatlan volt a számból.

- Oppa?- nézett rám mosolyogva- Legyen… mit akarsz tudni?

- A történetet már ismerem. Azt akarom tudni, hogy mit érzel ezzel kapcsolatban.

- Meglepődtem. Nagyon… nagyon szerettem azt a lányt. És bár fájt, hogy így L.Joe, akivel még jóban is voltam, emiatt megutált. Tudod… van az érzés, ami akkor feszít szét, mikor tudod, hogy nem kéne ennek benned tombolnia, mégsem tudod megfékezni. Mikor szétszakít, és bármennyire is nem szép dolog… kiengeded. Ezzel megbántasz másokat. De ha megszerzed, amit akartál, már semmi nem érdekel. Csak ő. Viszont ha egy pillanat alatt véget ér az egész, akkor az még rosszabb, mint ha el sem kezdődött volna. Ott vagy, összetörve, és még a többiek sem éreznek együtt veled, mert ők eleve úgy gondolják, hogy nem jogosan volt a tiéd… Viszont mikor újra megjelenik, és szinte könyörög, és úgy tesz, mintha nem fordított volna hátat… borzalmas érzés. Mert legszívesebben magamhoz ölelném. De a másik részem megtenné vele, amit ő velem… ilyen érzés- nem nézett rám egész végig. Maga elé beszélt. Mikor befejezte, hátára simítottam a kezemet.

- Henry… meg tudlak érteni. Ne hibáztasd magadat. Vagyis… ebben senki nem hibás. Hisz ezek szerint te sem tudod a pontos okokat. Csak ha megismerted őket, akkor vonj le következtetéseket.

- Nem tudom, mit kéne tennem. Már éppen feldolgoztam, hogy elment, erre meg…

- Aludj rá egyet, holnap minden rendezettebb lesz a fejedben.

- Ennyit akartál kérdezni? Te ennél sokkal számítóbb vagy. Még velem is- sóhajtott.

- Számító? Ezt meg hogy érted?- kérdeztem egy kicsit meghökkenve.

- Bocsáss meg. Nem úgy gondoltam, csak mostanában néha mérges vagyok rád. Nem értem, hogy mit miért csinálsz… Ott van Kai, aki totál odavan érted, és te is kedveled, de te ugyanígy nézel arra az idióta sapkás gyerekre, aztán Jong In mesélte, hogy a bál estéjén te nagyon össze voltál borulva L.Joe-val, és nem ez az első eset. Mi van veled?

- Henry, ez hülyeség! Kai nem látta jól, csak megcsúsztam…

- És a ma reggeli? Ji Min, látszik, hogy valami nem stimmel itt. Valamit eltitkolsz, és ez… fáj. Régen mindent elmondtál.

- Henry, túl sokat képzelsz bele. Nincs semmi. Örülök, hogy vannak barátaim, akikkel jól érzem magamat, de L.Joe ebbe nem tartozik bele…

- Nem tudom, Ji Min… mióta ebben az iskolában vagy, mintha nem is saját magad lennél. Valami megváltoztatott téged, bár nem tudnám megmondani, hogy jó irányba, vagy rosszba, de így van.

- Én még most is ugyanaz vagyok- álltam fel a padról, hogy onnan nézzek le rá.

- Észre sem veszed- suttogta maga elé nézve- Most is felkaptad a vizet. Régen ezt velem nem csináltad.

Mondatai szíven ütöttek. Igaz lenne? Hisz magamon is észrevehettem pár jelét. Mintha egy régen szunnyadó személy ébredt volna fel bennem.

- Bocsáss meg. Igen, mást akartam kérdezni igazából, de már teljesen mindegy. Ne haragudj, hogy ide lerángattalak… Azt hiszem, tényleg megváltozhattam.

- Ugyan… ne kérj ezért bocsánatot. Majd hozzászokok!- visszahúzott magához egy ölelésre- Mondd, mit akartál kérdezni!

- NaEun… furcsa… úgy értem, meghalt a húga itt, miért akart visszajönni?

- Nem is tudom… Talán az apja akarta. Elég nagy befolyással rendelkezik, és nem csak a munkájában, a családjában is. Gyakran mesélte NaEun, hogy sokban függ az apjától. Aki annyira azt sem nézte jó szemmel, hogy velem van. Sokkal jobban örült, míg Min Soo-ékkal barátkozott. Mivel a családjaik is közelebb állnak, gondolom azért, mert miniszterek, ezért már régebbről ismerték egymást…

- Tudod… NaEun és L.Joe. Míg együtt voltak… nagyon szerették egymást?- kicsit halk volt a kérdésem, abban sem voltam biztos, hogy tudni akarom a választ. Henry is meglepődött rajtam.

- Igen, nagyon. Csak volt valami furcsa mégis az egészben. NaEun azt mondta nekem később, hogy L.Joe-nak volt egy barátnője még régen, aki meghalt. És ezért úgy érezte, mintha néha benne kereste volna azt a lányt. De akkoriban L.Joe teljesen más volt. Mosolygott, nevetett. Mintha sosem lett volna teljesen őszinte jókedv, de a mostanihoz képest ég és föld. Igen, szerették egymást. Ezt tettem én tönkre.

- Ha igazán szerette volna NaEun őt, akkor nem hagyja ott érted.

- Talán… Nem tudom, hogy L.Joe most hogyan érez. Hogy milyen viszontlátni neki őt. Talán újra beleszeret. Talán összejönnek… Nem tudom megérteni, hogy a temetésre miért L.Joe-t hívta. És nekem miért fordított egy pillanat alatt hátat.

- Talán ezt akarta elmagyarázni- vontam fel a szemöldökömet.

- Talán…

- Beszélned kéne vele. Az még nem jelent semmit- simogattam meg a hátát.

- Tudom. Majd holnap. Na gyere, menjünk be, mielőtt megfázol- karöltve mentünk be az épületbe, ami már elég kihalt volt, mindenki a szobájában pihent ilyenkor, közben dúdolgattam. Nem is beszéltünk, csak úgy elvoltunk egymás társaságában, mint régen. Már kanyarodtunk be a lépcsőre, ami a szobáink felé vezetett, egy párt láttunk meg, akik éppen átölelték egymást. Akár még aranyosnak is neveztem volna a jelenetet, ha a következő pillanatban nem torpanok meg a ténytől, hogy kik azok. 

L.Joe és NaEun. A fenébe is. A gyomrom összeugrott, és a szememet is össze kellet szorítanom pár másodpercre. Délelőtt nem azt mondta L.Joe DaHee-nak, hogy már nem szereti? NaEun meg nem Henry-ért van oda?

Akkor mi ez az egész?

Na nem mintha közöm lett volna hozzá, csak akkor is sértve éreztem magam, már ha a legutóbb L.Joe annyira rám mászott. Most meg egy másik lánnyal van? Aki történetesen az exe?

A lány teljesen belesimult L.Joe karjaiba, aki lehunyt szemekkel vett mély levegőket. Az egész olyan volt, mint valami elfuserált filmrészlet.

- Mielőtt behánynék, elhúzhatnátok az útból!- hallottam magam mellől az unokatestvérem rideg hangját.

Erre mindketten ránk kapták a szemüket, és meglepetten pislogtak ránk. Én nem mertem a fiúra nézni, inkább NaEun-t fürkésztem. Ő rémült volt.

- Henry, ez nem az…- szakította ki magát L.Joe karjai közül, és azonnal előttünk termett, megfogva Henry karját.

- Kit érdekel, mi ez?- sóhajtott a fiú, lesöpörve a kezet magáról- Csak adjatok utat- majd meg sem várva, hogy mozduljanak, kikerülve őket tovább sétált.

- Henry!- szólt utána a lány rémülten, majd pár lépcsőfokot megtett utána, de tovább nem figyeltem rá. Felemeltem a fejemet, és egyenesen belenéztem L.Joe engem fürkésző szemeibe.

- Szép volt!- bólogattam gúnyosan elismerően.

- Ne szólj bele más dolgába- fordította el a fejét.

- Csak tudnám mégis, hogy csinálod. Szörnyű a viselkedésed, mégis ott van neked DaHee, meg NaEun, meg…- itt elakadtam. Valamiért azt akartam mondani, hogy: és én. De hát ez ugye nem lett volna igaz. Hisz engem csak letámadott, azt én nem akartam.

Ó, dehogynem akartad- súgta egy gonosz kis hangocska, de nem foglalkoztam vele.

- Meg?- lett kíváncsi a fiú is a folyatásra.

- Meg HaeSal is!- mondtam meggondolatlanul a nevet, amit ma hallottam.

- Te meg honnan…- kerekedett el a szeme, hogy majd kiesett a helyéről.

- Ez a te hibád!- ragadta meg ekkor félbeszakítva a beszélgetést NaEun a fiú ingjét, és megrángatta, már amennyire gyenge kezétől kitelt- Miattad látott így!- már szinte a sírás határán volt.

- Ki is vetette magát a másik karjába?- horkantott fel a fiú- Nehogy már én vigasztaljalak téged, mert az új pasidat nem érdekled. Ez nevetséges- morogta, de semmiképpen nem nézett rám. Mintha zavarban lett volna.

- Ji Min, kérlek, segíts nekem!- fordult felém könnyes szemekkel ekkor a lány.

- NaEun, ez nem az én problémám. Bármi másban számíthatsz rám, mert sajnáll…- kezdtem volna, de dühös, és fájdalmas kirohanásával félbeszakított.

- Sajnálsz? Szánalmasnak tartod az életemet? Mert… mert meghalt a húgom?- ekkor tört el benne a mécses, és zokogva lerogyott a lépcsőre, és térdére támasztotta a homlokát. A fiú azonnal mellé guggolt, és átölelte a vállát.

- Hé, NaEun… semmi baj. Mi itt vagyunk veled…

Kedves hangon suttogott hozzá.

Mi itt vagyunk veled…

Olyan ismerősen csengett. Megint elkapott egy furcsa érzés, ahogy a jelenetet néztem. Deja vu érzés. Mint mikor a városban voltunk bent, és L.Joe apja azt mondta: Az ő hibája. A te hibád.

Miért érzem ezt? Miért fáj a szívem közben? Miért akarok elmenekülni?

Nem bírtam tovább nézni az egymásba merült, fájdalmasan szomorú párost. Lehet, hogy L.Joe utálja a lányt, amiért elhagyta, mégsem olyan bunkó, hogy ott hagyja, ilyen állapotban. Hisz tényleg szörnyűségeken ment át.

Abban a pillanatban fordítottam hátat nekik, és felfutottam a lépcsőn. Nem érdekelt semmi. Főleg nem ők. A folyosón DaHee-be futottam, aki épp a lépcső felé igyekezett.

- Figyelj a szemed elé!- méltatlankodott, de én csak rápislogtam kettőt, megmerevedve- Mintha rémeket láttál volna- sóhajtott.

- Igazad volt, DaHee. Ki kellett volna maradnom ebből az egészből- motyogtam alig érthetően, majd elsétáltam mellette. Igen, be akartam fejezni. Itt és most.

L.Joe szemszöge~

Kicsit esetlenül simogattam a lány hátát, de hát könyörgöm, mit tehet ilyenkor az ember? Tudom, min ment keresztül, így nem hagyhatom itt. Nem is akarom. Bármennyire is utálnom kéne őt, nem megy.

Bunkó akartam vele lenni végig, mint reggel, de mikor szembejött velem a folyosón, és szó szerint a nyakamba vetette magát, nem tudtam másképp reagálni. Régen annyira szerettük egymást. Majdnem annyira szerettem őt, mint…

Fenébe is, hogy Henry-ék megjelentek. Nem értem, mit van úgy oda az a gyerek, mikor vele csalt meg először a barátnőm. Neki nincs joga utálni őt. Hisz azt sem tudja, miért kellett elmennie. Én tudom. Bár ne tudnám.

NaEun egyre jobban a mellkasomhoz simult, és könnyeivel már átáztatta a felsőmet. De nem érdekelt. Magamhoz szorítottam, és nyugtatóan simogattam. Most kicsit olyan volt, mint régen. Azzal a különbséggel, hogy akkor a rossz jegyei, vagy éppen az apja miatt sírt. Nem a húga és a pasija elvesztéséért. Igen, ő nem szeret engem már úgy, mint régen. És talán én sem… Bár tudnám, mit érzek. Tudok egyáltalán még érezni?

- Miért jöttél vissza?- suttogtam a fülébe kérdésemet, mire nagy, könnyes szemeivel rám nézett. Gyönyörű volt így is.

- Mert nekem már nincs veszítenivalóm. És mert aggódtam értetek.

- Butaság volt. Maradnod kellett volna, míg lecseng ez az egész- őrültség volt, amit csinált, hisz nem tudtuk biztosan, hogy ő biztonságban van e.

- Sosem cseng le, ha már egyszer az a lány meghalt…

Ezzel a mondatával megint szíven ütött. Akárhányszor emlékeztetnek arra, hogy ő már nincs, mindig üresnek éreztem magamat.

- Igen, meghalt. De biztos van más megoldás is- mondtam halkan.

- Senki nem él már, aki ott volt…

- Akkor üljünk, ölbe tett kézzel?- simogattam még mindig a hátát. De az agyamban megjelent egy kislány alakja.

- Byeongari**… Kapj el.

- Nem futok utánad- csóváltam a fejemet.

- Dehogynem! Mert játszani akarok!- rángatta meg a kezemet a lány.

- Nézd meg őket. Ők sem hülyéskednek- intettem a fejemmel a fa alatt ülő páros felé, akik halkan beszélgettek. Igen, Min Soo képes volt mindig egy helyben ülni, már gyerekkorától. Csak úgy, mint a lány, mellette.

- Bármennyire is igyekszel, mindig ők lesznek a nagyok, mi meg a kicsik, akiknek semmit nem mondanak el. Szóval játszunk. Kérlek, Byeongari…

- Meddig hívsz még csirkének?

- Ameddig akarom. Életünk végéig.

- Akkor sem játszok most.

- Byung Hun!- kiáltott rám kicsit mérgesebben, mire összerezzentem. Sosem hívott így, csak ha bepöccent. Nem is szerettem ezt a szájából. Sosem vallottam be, de kifejezetten tetszett, ahogy a csengő, mosolygós hangjával azt mondta: Byeongari.

- Jól van, csak ne nyafogj…

- Tudtam, hogy beadod a derekadat- nevetett rám. Bűbájos volt.

- Mégis honnan?

- Mert szerelmes vagy belém!- kuncogott, majd elszaladt. Én, nyolc éves kissrácként, persze, hogy lázadtam ez ellen. Pont az a kor volt, mikor „fúj, lányok!” volt a menő. De igaz volt. Nagyon is kedveltem őt. Túlságosan is…

- Lenyűgöző jelenet- szakított ki az emlékekből, és az ölelésből is, a mellénk sétáló DaHee hangja. Felnéztem rá, a szeme kicsit gúnyos volt. Kívülálló talán azt hitte volna, hogy féltékeny. De én tudtam, hogy sosem gondolna rám férfiként. Igen, mindketten nehéz természetűek voltunk. De egyetlen egy dolog kapcsolt össze minket, ami erős baráti köteléket képzett közöttünk. Ugyanazt a személyt veszítettük el. Ő volt, ahogy ő nevezi, HaeSal legjobb barátnője. Milyen buta név… Bár illett rá.

- Szóval ezért volt Ji Min olyan feldúlt! Micsoda romantika és dráma…- DaHee szerette kifigurázni az életemet.

Ekkor jutott eszembe a lány. Hallottam a lépteit távolodni. De kit érdekel? Nem az ő dolga, semmi köze hozzá. De akkor… mégis honnan tudott HaeSal-ról?

A véleményem percenként változott erről a lányról. Egyszer biztos voltam benne, hogy ellenünk játszik, a másikban olyan volt, mint aki semmit nem tud. Miért ilyen bonyolult személyiség? És miért nem hagyott nyugodni? Miért jutott olyan sokszor az eszembe? Miért akartam újra megcsókolni, miközben utáltam? Miért idegesített, hogy így látott?

- Túl nyers voltam hozzá- sóhajtott szemét törölgetve NaEun. Ez a két lány nem szívlelte egymást túlzottan, így erősnek akart mutatkozni előtte.

- Ó, szívem- dőlt a lépcső korlátjának Min Soo húga karba font kézzel- Hidd el, a te keménységed semmi ahhoz képest, amit L.Joe produkál vele szemben, jól bírja az ilyesmit…

- Nem lehetne kihagyni ebből azt a csajt!- csattantam fel- Ráadásul mióta beszélsz róla elismerően?

- Nem is tudom, egyre jobban tetszik nekem a bátorsága. És az esze. Egészen biztosan gyanít valamit. De ne is beszéljünk róla. NaEun, szedd össze magad, és ne itt picsogjál, semmi tartás nincs benned? Előbb ott hagyod, majd hozzábújsz, ha fáj valami? Nagyon bájos!

- Te ebbe ne szólj bele!- fújtatott az exem, majd elviharzott mellettünk.

- Még jó, hogy egy szobában vagyunk- sóhajtott DaHee, mire kicsit elmosolyodtam.

- Azért ne vidd túlzásba. Mégiscsak nehéz neki itt lenni…

- Tudom. De ha egyszer igazam van?

- Ji Min tudhat a HaeSal névről?- kérdeztem hirtelen.

- Honnan tudna? Én nem mondtam soha neki. És rajtam kívül senki nem hívta így. Talán csak meghallotta véletlenül- vont vállat, majd félrebiccentette a fejét- Inkább a feladatodra koncentrálj, ne arra a lányra.

- De nem történik mostanában semmi. Biztos, hogy jó nyomon vagyunk?- ütöttem a falba, de igyekeztem suttogva beszélni, hogy senki ne hallja meg.

- Ki tudja… - harapott ajkába a lány, elgondolkozva- Azt hiszem, ez a vihar előtti csend.

Ji Min szemszöge~

Álmatlanul dobáltam magam az ágyamról egyik irányból a másikba. Nem tudtam aludni, a fejem majd szétesett. Kerestem utána Henry-t, de a telefonja ki volt kapcsolva, a szobájukba meg nem akartam berontani.

Minek ölelgették egymást? Főleg, mikor az unokatesóm el is határozta, hogy beszél NaEun-nel… na ezek után biztos nem fog. Még ha tényleg csak egy… 

Már hogy lett volna baráti ölelés, Ji Min?- szólt a fejemben egy kis hangocska.

Áj, elegem van!- zavarodottságomban felültem, és a két alvó lányra néztem, de ők nyugodtan szuszogtam, ami azt jelezte, hogy ha most felkeltem őket, levernek egy párnával.

Szinte öntudatlanul vettem kezembe a torony kulcsát. Valamiért oda vágytam, egyedül. Először a másik kulcs került a kezembe, amit a nyakláncom mellé tettem be a fiókba. Nem, azt nem akartam használni. Főleg, mivel megfogadtam, hogy kimaradok már ebből az egészből. Nem fogok többet kutakodni, hisz csak magamnak ártok ezzel. Henry szerint furcsa is lettem tőle. És én nem akarok ilyen lenni. Inkább hagyom a dolgot kicsúszni a kezemből. Lesz, ami lesz. Ezért a kulcsot még beljebb löktem a fiókban, a visszafelé járó órámat, hogy megnyugtasson, a nyakamba tettem, élvezve hűvös érintését.

A torony kulcsa már a pizsamanacim zsebében pihent. Felkaptam a kabátkámat, hisz múltkor sem fűtöttek a toronyban élő pár póknak, és elindultam a folyosón. Már javában elmúlt éjfél, így nem nagyon volt semmilyen ellenőrző razzia, így gond nélkül kijutottam a toronykertbe, onnan pedig a kulcs segítségével feljutottam a toronyszobába. Ott hagytuk múltkor a kis gyertyát, hogy ha legközelebb megyünk, ismét legyen mivel világítani. Kicsi fénye volt, de a sarkokon kívül bevilágította a kis teret. Leültem a kanapéra, és hátradöntöttem a fejemet. Kicsit nyugodtabbnak éreztem magamat. Itt a gondolataim sokkal jobban szárnyaltak. Kár, hogy le lett zárva… mondjuk a történtek után…

Tudtam, hogy böjtje lesz annak, hogy nem alszok, de az álmosság teljes mértékben elkerült. Lassan felálltam, és szemügyre vettem a polcon lévő könyveket. Csupa kopott, agyonhasznált, darabjaira esett példány. Nyilván a könyvtárban már szégyen volt ezeket tárolni.

Sok klasszikus regény, Iliász, Odüsszeia, Rómeó és Júlia, Voltaire: Candide, Dosztojevszkij művek, Háború és béke, Mester és Margarita… Ezeket már mind olvastam. Igen, otthon is a könyvtár volt a hely, ahova néha bemenekültem, és órákig elvoltam a könyvek társaságában.

De a szemem megakadt egy vékonyka köteten.

Virágot Algernonnak.

Ez volt a könyv, amiről Kai beszélt, és felkeltette az érdeklődésemet. Hisz olyan lelkesen beszélt róla.

Ki akartam húzni a kötetet, de be voltak feszülve, így egy nagyobb rántásra a mellette lévő regények is kirepültek, és a földön végezték.

Sóhajtva hajoltam le, hogy felszedjem őket, majd a helyükre tegyem. Aztán lehajoltam az utolsó darabhoz, amit eleve kivenni akartam. Kicsit megtépázott volt, és celluxszal volt beragasztva a közepe, lapok betoldva. De ahogy felnyitottam az első lapot, valami olyannal találtam szembe magam, amire nem számítottam. Sima, fehér lapú füzet volt benne, nem a könyv. De ez még mind semmi. Az első oldalon a felirat:

Kedves akárki! (na nem mintha ebben a suliban bárki is lenne, aki ilyen könyveket vesz a kezébe, gratulálok, gazdag kölykök!)

Ha a Virágot Algernonnak könyvet keresed, akkor menj a könyvtárba, mert ezt most benézted. 

Ez nem az…

Szóval most csukd be, és tedd a helyére. Mert ez nem más, mint:

Son NaRi személyes naplója.

*HaeSal- koreaiul 햇살 ; jelentése: Sunshine/napsütés/

**Byeongari - koreaiul 병아리 ; jelentése: csirke (hasonlít Byeong Hun nevéhez)