2015. március 22., vasárnap

31. fejezet



Chapter 31
Meghalni könnyű...

Chunji szemszöge

Sejtettem, miért hívja össze az igazgató az összes diákot így kora reggel.
Tegnap, miután Ji Min bejelentette, hogy ki ő, és az iskolánknak is köze van a dologhoz, tudtam, hogy ez lesz a következő lépés. Bolond lány… tisztában volt cselekedeteivel? Vagy egyszerűen csak elragadta a hév. Este akartam beszélni L.Joe-val, de nem vette fel a telefont. C.A.P-nek meg fogalmasa sem volt róla, hol tölthette az estét, mert otthon nem volt, se nem náluk, ahol mindenki más, és elvileg Ji Min is tartózkodott.
Sosem mondta L.Joe, hogy mit érezne pontosan, tudtam, hogy fájdalmas látnia együtt Min Soo-t és a lányt. Akármennyire is nem vallotta be ez sem magának, sem másoknak. Egyszerűen látszott rajta, mennyire a magáénak akarja őt. És az ijesztő az volt, hogy nem volt viszonzatlan a vágya.
Két ilyen ember, akik ennyire akarják a másikat, miért nem lehetnek együtt? És én miért nem találok valakit, akit ennyire szeretnék? Mikor tudok majd megállapodni?
Mikor fekhetek le úgy végre, hogy nem félek a holnaptól?
Ahogy beültem a díszteremben, azonnal kiszúrtam Niel-t, és Ricky-t a hátsó sorban, így melléjük tömörültem.
- Kedves diákok!- harsant fel So Ji Sub hangja, mire mindenki elcsendesedett. Mindenki kíváncsi volt, mi lehet az oka a reggeli agytrösztnek- Talán párotok értesült a tegnap a híradóban leadott, Yoo Ji Min által feltárt igazságról. Jelentem, a hír igaz. A lány tényleg Yeon Sun In valójában- ekkor láttam, hogy az előttem ülő Henry válla megrogyik, U-kwon meg mint egy magában felismert volna valamit mellette. Talán már nekik is leestek a gyanús jelek. Kai-t nem láttam, pedig kíváncsi lettem volna a reakciójára, amivel a helyzetet kommentálja. Hisz mégiscsak oda volt a lányért. Talán még most is szereti.
- És mára már különböző pletykák keltek szárnyra, mind a kastély falain belül, és kívül is. Több szülő hívott minket aggodalmas hangon, folyamatosan foglaltak a vonalak. Nem egy diákot mára már el is vittek innen, még tegnap este. De ha Yeon Sun In tudhat valamit, amit mi nem, itt akárkiről is, nem hagyhatjuk, hogy bármi incidens történjen. Már minden szülőt értesítettünk a dologról. A mai naptól az iskola és az itt folyó oktatás bizonytalan ideig... szünetel. A diákokat még a mai napon hazaküldjük. Remélem megértik, hogy nem veszélyeztethetjük a biztonságukat. Köszönöm…- majd öblös lépteivel elhagyta a termet.
A sereg diák azonnal felbolydult, és mindenki egymás szavába vágva magyarázott. Voltak, akik rendkívül izgalmasnak találták a válsághelyzetet, mások pedig hisztérikus rohamban törtek ki.
Én nem vártam semmire, azonnal kirohantam a teremből, az igazgató után. Az irodája folyosóján értem utol.
- Beszélhetnénk?- kérdeztem a futástól zilálva.
- Persze, gyere be!- bólintott fáradtan So igazgató. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem aludt sokat az elmúlt éjszaka.
- Mi lesz most?- tértem azonnal a tárgyra.
- Chan Hee… fogalmam sincs. Nem igazán tudtam még Bang miniszterrel megvitatni az ügyet, tegnap ő is elég feldúlt volt, ma reggel meg már nem is sikerült elérnem. Egyenlőre visszatérünk Szöulba, ott várjuk a pontosabb instrukciókat. Ha Sun In tényleg emlékszik a dolgokra, akkor meg is oldódhat az ügy karikacsapásra. Bízzunk a legjobban. Most pedig menj, és pakold be a táskádat.
Bólintottam egyet, majd kisiettem az irodából.
Felfelé siettem a lépcsőn, agyam lázasan járt a tennivalókon, mikor megláttam Sulli hátát, amint éppen előttem siet. Sóhajtottam egyet a lányra gondolva, amiért becsaptam, pedig milyen bűbájos teremtés. Le kéne zárnom a dolgot? Életemben először akartam őszintén bocsánatot kérni egy lánytól ilyenért, és talán újrakezdeni, ha ennek az egésznek vége van. Már épp utána szóltam volna, mikor a lány elkiáltotta magát.
- U-kwon, várj! 
Ekkor vettem észre, hogy a fiúk folyosója felé néz, ahol ott a másik srác. Azonnal belém hasított egy furcsa érzés. Megtorpantam, úgy hallgattam a beszélgetésüket.
- Sulli! Te tudtad ezt?- jutott el hozzám a fiú hangja.
- Fogalmam sem volt. Ji Min… vagyis Sun In… ez szörnyű. Meddig tarthatta magában ezt a szörnyűséget! Szegény lány, egyedül kell ezzel megküzdenie… Bár ott lehettem volna mellette…- szinte éreztem Sulli fájdalmát. Hisz én sem voltam személy szerint érintett benne, csak utólag. Elképzelni sem tudtam, hogy például C.A.P mit áll ki.
- Hé, te sírsz?- kérdezte U-Kwon, és hallottam, hogy közelebb lép a lányhoz- Ne tedd. Ji Min erős csaj. Semmi baj nem lesz vele.
- Igaz…- bólogatott, és hirtelen átölelte a fiút- Tudod… azt hiszem, sokáig nem vettelek észre. Vagyis elvakított valami, így nem láttam tisztán. Pedig… te ezerszer jobb vagy annál, aminek a csillogása a szemembe világított…- motyogta, és azonnal tudtam, hogy rólam beszél. Miért fájt ennyire, mikor tudtam, hogy jobbat nem is találhatna U-kwon-nál?
- Ennyire nyilvánvaló volt?- nevetett fel kicsit a fiú, a lány haját simogatva.
- Ji Min érdeme…- hallottam Sulli hangján, hogy zavarban van.
-  Cserfes csaj… kinyírom egyszer!- erre mindketten felnevettek. Nem tudtam tovább hallgatni, elindultam visszafelé a lépcsőn, hogy ne kelljen most látnom őket, és észre sem vettem, hogy belegyalogoltam valakibe.
- Hé, Chunji, a szemedet már semmire nem használod?- jött DaHee hangja közvetlen közelről.
- Bocs… menj, pakolj be, megyünk Szöul-ba- intettem neki, és elsétáltam volna mellette, de nem engedett.
- És mitől vagy ilyen?
- Milyen ilyen?- vontam fel szemöldökömet.
- Olyan, mint kutyaszar eső után…
- Remek hasonlat! Ezért nem lesz sosem pasid…
- És neked csajod!- vágta vissza, mire kicsit elvigyorodtam.
- Lehet, hogy össze kéne cuccolnunk. Hisz múltkor milyen lelkesen fogadtad azt a csókot a kórházban.
- Ó, Chunji, szűnj meg!- forgatta a szemét, de mintha némi pír jelent volna meg az arcán, majd gyorsan kikerült, és felsietett a lépcsőn.
Fájdalmas mosoly ült az arcomon. Igen. Valaminek vége van, valami elkezdődik. Valami meghal, valami születik. De persze így is vannak emberek mindig, akik rosszul járnak…


L.Joe szemszöge

Nem tudtam elhinni, hogy megtörtént.
Sem az éjszaka, sem a reggeli incidens. Hogy csesződött el ennyire minden? Hát miért ilyen önfejű? Miért rohan szánt szándékkal a végzetébe? Miért nem képes, csak megpróbálni túlélni itt, mint mi tesszük évek óta? Miért akar menekülni tőlem is?
Mert melletted nincs jövő!- súgta egy gonosz kis hang a fülemben.
Már hogy ne lenne! Ha vége lesz, én… én… A francba is, hogy fogalmam sincs, mit kezdek akkor az életemmel.
De terveztem, hogy beszélek a fejével, hiába küldtem el már egyszer melegebb éghajlatra. Csak remélni mertem, hogy visszatért a Bang házba.
- Jimmy!- ordítottam el magam, mihelyst beestem az előszobába.
A nappaliban ott ült Min Soo és Changjo is.
- Mi történt? Hol voltál?- nézett rám sötéten a régi barátom. Önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem. Legszívesebben addig vertem volna, míg szusz van benne. Már nagyon ért a mi tusánk is. De ezt nem rendezhettük le, míg ez az ügy tartott.
- Hol van Sun In?- kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a kérdését.
- Gondolom, még alszik…- jött NaEun hangja a konyhából. Senki nincs itt rajtunk kívül? Sehol nem láttam Bang minisztert… bár nyilván neki a munka mellett nehéz ezt az életet is élnie. Hisz egy külügyminiszter élete… én csak apámon láttam, aki a helyettese.
- Nem. Este velem volt. Egészen reggelig!- vágtam rá, bár talán kicsit meggondolatlanul.
- Mit keresett veled?- pattant fel C.A.P, és egészen a képembe sétált, fenyegető tartással.
- Szerinted?- durrant el az én agyam is- Mondtam, hogy mi lesz a legközelebb, ha látom, nem igaz?- gúnyolódtam.
- Nem tetted meg…- rázta a fejét, mintegy magát is győzködve.
- Dehogynem. És még csak nagyon győzködni sem kellett, hogy ágyba bújjon velem. Valami biztos nem stimmelt a kapcsolatotokban…
- Te seggfej, kinyírlak!- ragadta meg a pólómat, hogy megrázzon, de csak gúnyosan ránevettem- Leitattad?
- Dehogy!- söpörtem le a kezét- Nem kényszerítettem semmire.
- Miért tetted, ha neked semmit nem jelent!- ütötte le mérgében az egyik vázát az asztalról, amitől az szilánkjaira esett.
- Ki mondta, hogy nem jelent?- néztem mélyen a szemébe.
- Mi lenne, ha azt próbálnánk kitalálni, hogy hol van most, ahelyett, hogy ilyen kakasharcot folytattak a területét, ami pont most látszik veszleni mindkettőtök számára!- szakított minket félbe NaEun, mire mindketten rákaptuk a tekintetünket.
Igaza volt.
- Ha nem jött vissza, akkor nem tudom, hol lehet. A motelből egyedül távozott reggel, elég feldúlt állapotban. Nála van a telefonja. Amin nyomkövető és lehallgató van… Ezt bevallotta reggel. És azt mondta, vásárra viszi a bőrét. Nem tudom, milyen őrültséget fog tenni… de a tegnapi után bármit kinézek belőle.
- Talán itt az idő, hogy ne egymást gyilkoljátok, hanem az ellenfelünket!- állt fel végre Changjo, aki eddig egészen magába mélyedt, és nem is nagyon vett rólunk tudomást- Halottan senkinek a csaja sem lesz. És már meg ne sértődjetek, de nagy esélye van annak is, hogy elpatkol míg ti a tulajdonjogáért harcoltok, szóval… húzzuk ki a szarból!- állt fel, és karikás szemeivel ránk nézett. Ez egyszer nem tudtunk vitatkozni a legfiatalabbal.
Ebben a pillanatban csörgött Min Soo telefonja.
- Igen? Hogyan? De hát ez… Értettem… mindenképpen!- majd ingerülten lenyomta.
- Mi történt?- néztünk rá feszülten.
- Úgy tűnik, Yeon igazgatót megtalálták. Halott. És minden jel arra utal, hogy Sun In már az ő markukban van…- halkult el. Szinte remegett a hangja.
Tudtam, ilyen lenne még egyszer elveszteni Sun Ah-t, ha ő maradt volna életben, így… meg tudtam érteni, bármilyen nehéz is volt.

Ji Min szemszöge

Kóválygott a fejem, mintha szét akarna esni, és orromban éreztem még a kloroformos kendő szagát is, annyira büdös volt, hogy az életem végéig emlékezni fogok rá. Észre sem vettem a problémáim közepette, hogy van még valaki a kocsiban a sofőrön kívül.
Zúgó fejjel kinyitottam a szememet. Korom sötét volt a helységben, ahol voltam. De éltem, ennek örülni kellett.
Persze… gondoltunk erre a nagybátyámmal… a nagybátyám… mi történhetett vele egészen pontosan?
Nem, nem gondolhatok most erre!- ráztam meg magamat, hogy eltereljem erről a figyelmemet.
Hova hozhattak? Hol lehetek? Meddig aludhattam.
És most egészen pontosan kikkel állok szemben?
Lassan igyekeztem megmozdítani tagjaimat. Valami fekvőalkalmatosságra dönthettek rá. Kezeimet szabadon hagyták, így fel tudtam tolni magamat. Vigyázva két lábra álltam, és a sötétben tapogatózva indultam el, keresve a falat, és a villanykapcsolót, már ha ilyen létezett. Hamar egy szekrényszerűbe ütköztem, így a fal mellett indultam el. Két sarok után meg is akadt a kezem egy kiemelkedő dologban. Itt az ajtó. Kitapogattam a kilincset, de természetesen nem nyílt, mikor lenyomtam. Be voltam zárva…
Az ajtó közelében van mindig a villany, ezért azt kezdtem kutatni, és magamban próbáltam nyugtató szövegeket lenyomni, hogy ne pánikoljak be, és ne törjön rám a bezártság érzet.
Éreztem is a kapcsolót a kezem alatt, de megnyomva semmi nem történt. Eszeveszetten kapcsolgattam, de nem lett világos.
A rohadékok! Direkt kiszerelhették!
Tehetetlenül lerogytam a földre. Nem, Ji Min, nem adhatod fel, egyszerűen megígérted magadnak, a bácsikádnak, és Sun Ah-nak. Bírnod kell, és meg kell nyerned a háborút!
Eszembe jutott, mit mondott a bácsikám, mielőtt elindultunk volna a híradó székházához.
- Tessék!- nyújtotta át az édesanyám nyakláncát, amit korábban kölcsönadtam neki.
- Félteném, inkább nem viszem magammal…- tiltakoztam.
- Pedig vidd magaddal. Szereltettem a belsejébe nyomkövetőt, tudni fogjuk, hol vagy!
- Ó!- mosolyodtam el- Köszönöm.
- És itt van ez is… igyekeztem testhezálló mikrokamerát beszerezni- nyújtotta át két fülbevalót, amik alig voltak nagyobbak két tictac-nál. Középen egy kő volt bennük, de az egyiknél láttam valami furcsát. Egy kamera volt beleszerelve- Ha elkaptak, akkor be kell kapcsolnod. Addig ne tedd, mert nem bír sokat, hamar lemerül. Mi azonnal látni fogjuk, hogy mi fog történni veled. Lesz bizonyítékunk rá. Utána pedig kihozunk. Ők nem ölhetnek meg, kíváncsiak lesznek, mit tudsz. Vagyis igazából nem tudsz, de ők ezt nem tudhatják. Érted, ugye? Megbízol bennem? Ha esetleg addig velem történne valami, az embereim akkor is készenlétben lesznek, nem maradhatsz velük, érted, ugye? Nem szabad félned!
- Megígértem, hogy megteszem, igaz? Nem táncolok vissza, bácsikám! Úgy tűnik, ez családi szokás…
- Igen, az… Le sem tagadhatnád őket. Annyira sajnálom, hogy nem ismerheted őket.
- Talán egy szép napon visszatér az emlékezetem… Addig meg itt vagy nekem te. Mossuk tisztára a nevüket- tettem be a fülembe az ékszert, ami egyszerre volt az ellenség elleni fegyverem.
- Még valami!- nyújtott át egy kis üvegcsét, amiben valamiféle áttetsző folyadékot pillantottam meg.
- Ez mi?- csodálkoztam.
- Cikloszarin.
- Hogy mi? Tudod, nem vagyok egy éldiák, és…
- Idegméreg… az egyik legveszélyesebb! Nagyon kevés ebből már halálos adag. Első tünetek, szűk pupilla, szédülés, hányinger… utána jön, hogy a test fölött elveszítik az kontrollt, hányás, aztán a test görcsös rángatózása, majd kómás állapot, végül a fulladás, a légzőizmok görcse miatt. Bőrről felszívódva alig egy perc, és halott az illető. A II. világháborúban vetették be, és borzalmas pusztítást végeztek vele. Azóta teljes megfigyelés alatt tartják az előállítását…
- Akkor én ezt vissza is adom…- tettem volna le félve, de nem engedte.
- El kell tenned. Az üvege nem törik el, megnyugodhatsz, biztonságban lehetsz tőle. És bőrhöz nem érhet csak. A víznél hússzor lassabban párolog. De ha veszélyben vagy, muszáj használnod…
- Én nem ölök meg senkit!- csattantam fel.
- Te jó ég, nem is erre gondoltam!- nevetett fel egy kicsit, mintha tényleg nevetséges lett volna a téma- Mint mondtam, szinte lehetetlen beszerezni ilyet.
- Akkor neked honnan van?- ugrott be azonnal, amiért gyanakodva néztem a bácsikámra.
- Tudtam én, hogy okos vagy!- kócolta össze a hajamat büszkén- Bár igazad van... itt az ideje, hogy beszéljek az igazi munkámról. Amit most hallasz, nem kerülhet illetéktelen kezekbe és fülekbe, megígéred?
Bólintottam egyet, és kész voltam végighallgatni bármilyen szörnyűséget. Aznap nem először éreztem, hogy az egész történet megint nagy fordulatot vett…
Belenyúltam a csizmám szárába, és a belevart zsebben megéreztem a kis üvegcsét. Te jó ég, mintha magamhoz láncoltam volna egy időzített bombát… És tegnap mégis, milyen egyszerűen lerúgtam magamról, abban a love motelben.
Az emlékre kicsit megrogytak a vállaim. A fiú mosolya, a csókjai, a nevetése, amivel végre megajándékozott… a dühös szeme. A hazugsága, miszerint csak Sapó idegesítésére csinálta… Nem bántam, hogy megtettem, pedig kellett volna. Kihasználtam. Elhitettem vele is, és magammal is, hogy az övé lehetek, pedig tudtuk, hogy csak másodpercek voltak a mieink. Bár azonnal így kezdtük volna. Akkor több időnk lett volna együtt… Talán nem itt tartanánk… Bár a húgom lennék, akit nyugodtan szerethet Byung Hun… és akkor én is szerethetném őt, ahogy akarom.
Micsoda elcseszett kívánságok!
Talpra álltam, és az ajtónak estem. Tudni akartam, hogy hol vagyok. Bár a nagybátyám emberei nyilván tudják, ha nyomkövető van rajtam… Nem csak az ellenfél tudta, hol voltam. Már kétfelől voltam abszolút lekövetve. Ha nem én lettem volna, még nevettem is volna a helyzet szerencsétlenségén.
Odakintről zajokat hallottam. Azonnal a fülbevalómhoz nyúltam, és kivettem azt, amelyikben a kamera volt. Nagybátyám belém verte, hogy még egy kézzel is be tudjam kapcsolni a másik oldalán azt a pöcköt benyomva. Így visszatettem, és nagy levegőt véve sétáltam hátrébb az ajtótól, ami pár másodpercen belül ki is nyílt. A hirtelen fénytől elvakultam pillanatokra, de nem is volt időm nagyon akklimatizálódnom, mert egy feketébe öltözött pasi, mihelyst meglátta, hogy talpon vagyok, megragadta a karomat, és elkezdett az ajtó felé húzni.
Összeszorítottam a számat, hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól. Nem akartam gyengének mutatni magamat, akárki előtt.
Nem volt ismerős a hely, ahol voltunk, büdös, penészes, dohos falak mindenütt, fémajtók a folyosón. Mi ez a hely? Évek óta nem használhatták.
Rémülten néztem fel a fogva tartómra. Markáns arca volt, vonásai némi japán vérről tanúskodtak.
- Mi lenne, ha nem rángatna ennyire?- kérdeztem, igyekezve megacélozni magamat.
- Majd te akkor kérhetsz tőlem bármit is, ha kevesebb ruha lesz rajtad!- elképedtem ezen a szenvtelen válaszon, de legalább belőttem, hogy valóban akcentussal beszél. Kezdtem egyre jobban megijedni.
- Ennél kevesebbe nem szándékozok itt sétálgatni!- nem tettem lakatot a számra, mire megragadva karomat egyszerűen a falnak csapott.
- Fogd be a szádat te kis csitri… Vagy itt helyben el is vághatom azt a vékony, fehér torkodat!
Nyeltem egy hatalmasat. A szeméből láttam, hogy nem viccből szokott ilyeneket mondani. Ujjait mindenesetre a nyakam köré fűzte, amitől szaporábban vettem a levegőt.
Nyugalom, Ji Min…
- Jó leszek…- suttogtam, mire rémes mosolyra húzta száját, majd leengedte a kezét.
- Kaishi! Hát így kell fogadni a vendégünket? Yoo Ji Min-t kifejezetten kedveltem- szakított minket félbe ekkor egy ismerős hang. Egy hang, amibe aznap, mikor beléptem az iskolába, és először láttam és hallottam, szinte azonnal megkedveltem. Akiről, bár már tudtam, hogy milyen szerepet játszik ebben az egészben, mégsem tudtam elhinni, hogy valóban ő Kim Myung Dae, Kim elnök fia, aki Kim elnök testvéreivel úgy döntött, hogy előveszi a díszes ládikájából a revans nevezetű örökbecsűt.
- Ennyi ideje van annak, akinek ennyi intézményt kell igazgatni?- néztem Kim Jae Joong, vagy ha jobban tetszik, Kim Myung Dae felé, aki a falnak dőlve, eltűnődve nézett minket.
- Okos lány vagy… de mindig is az voltál. Emlékszem ám rád, arra az okostojás csajra, aki mindig mindent előbb tudott, mint a húga… Egyszer cserélődtek fel a szerepek és tragédia lett belőle- egy aprót elmosolyodott, és intett Kaishi-nek, hogy lépjen le. Láttam is, hogy a japán bemegy a mellettünk lévő ajtón.
- Maga most tényleg élvezi a helyzetet?- szűrtem felé indulatosan.
- Nem is fogom a családodat siratni, kedvesem!
- Hiba volt eleinte bíznom magába! Hisz maga undorító!
- Te is bosszút akarnál állni, nem igaz?- biccentette félre a fejét, még mindig mosolyogva. Ez az ember sosem akad ki?
- Nem tudhatom…
- Már nem is fogod sajnos.
- Mit akarnak tőlem?- kérdeztem tovább. Hisz a kamera nem bírja sokáig, és még meg kellett tudnom, bár az előző beszélgetésünk is elég lehetett már bizonyítéknak, ha valóban felvette a kamera. Adja Isten, hogy ilyen egyszerű legyen.
- Ez így nem izgalmas… Te már mindent tudsz… de tudok, így elég feltűnő, amit csinálsz. Te direkt akartál ide jönni, nem igaz?
- Miért akarnám direkt megöletni magam?
- Te nem ezért jöttél… Azt hitted, hogy ilyen könnyen átversz minket? Édes feltételezés…. de aki beszélni fog ma, az nem mi vagyunk… hanem te…
- Miből gondolja, hogy bármit is elmondok?- horkantottam fel.
- Mert ha nem… a Choi kislány élete bánja…- majd hátat fordított, és besietett ő is a kisebb raktárrészbe.
A világ azonnal megfordult az irányában, és nyeltem egyet. Tudhattam volna, hogy vele fognak zsarolni. Na, Yoo Ji Min, vagy Yeon Sun In! Akárki is legyél, most kell az agyadnak helyén lenni.
Azonnal utána siettem, bár el is rohanhattam volna.
De az első, akit megláttam, az nem ő volt, hanem egy székhez kötözve a kis barátnőm.
- Jessie!- kiáltottam, amint megláttam a sírástól feldagadt szemét, és a felszakadt szája szélét- és oda akartam rohanni, de valaki, nyilván Kaishi megragadott hátulról, és lefogott, hogy ne tudjak a kislányhoz futni- Eresszen el!- visítottam, és éreztem, ahogy egyre jobban gyűlölöm őket. Velünk eljátszhatják ezt… de a gyerekekkel nem.
- Unnie!- sírt fel a szinte kishúgomként szeretett lány- Unnie, szabadíts ki!- fájdalmas volt ezt hallani, így pár másodpercre lehunytam a szememet.
- Kijutunk innen, ne aggódj, Jessie!- mondtam neki próbálva meggyőzni.
- Ne higgy neki, kislány… Előfordulhat, hogy mind ketten itt fogtok meghalni!- sóhajtott Kim Jae Joong- Az apám haláláért valakinek bűnhődnie kell.
- De ő egy gyerek! Elmondok bármit, csak őt engedjék el!- kérleltem szinte.
- Miért kéne bíznom benned? Biztosabb, ha ő is marad, és te is! És tudom, hogy gyerek… Hisz ezért nem öltem meg őt 10 éve… igen, én voltam, aki  a nagybátyádhoz juttatta. Tudom, ki ő. Nem csak azért ejtettem foglyul, hogy téged zsaroljalak. Tudom, hogy ő Choi Jong Hee.
- Hogy mi?- sírt fel Jessie- Én nem ő vagyok, ez félreértés.
- Kérlek, Jessie, hadd intézzem el ezt én!- kértem őt- Maga volt? Megkönyörült egy két éves gyereken. És egy tizenévesen már nem fog? Tényleg ennyire megváltozott volna azóta… Már nincs szíve!
- Ez presztízskérdés, tudod, valakinek bűnhődnie kell.
- Őrültek…. maga, és a két nagybátyja… azt hiszik, hogy ettől jobb lesz a világ? Ha maguk ezt megteszik, akkor a lánc csak folytatódni fog… Hisz biztosan azt sem tudják, mi történt aznap este…! Mi van, ha félreértés az egész?
- Ezt fogod te pillanatokon belül elárulni! Szóval… valóban emlékszel valamire? Vagy csak kamu volt az egész?
- Türelmetlen volt? És nem bírta kivárni a jövő heti sajtótájékoztatót?- a hátam mögé rejtettem remegő kezemet. Nem akartam, hogy lássák, milyen szorult helyzetben vagyok. Mert abban voltam. Tudtam, hogy hamar ki kell szednem belőle a vallomást. Esetleg a nagybátyjait lenne még jó elkapni… és talán az árulót. De mégsem akarnék itt hosszan tartózkodni. Talán a legjobb az lenne, ha gyorsan értem jönnének, és az itt tartózkodókat letartóztatnák. Utána meglenne a többi bizonyíték is…
- Előbb kell tudnom, mint mindenki másnak!- ütött egy rozoga asztalra az iskolatulajdonos.
- Milyen nap van?- kérdeztem hirtelen.
- Mire fel ez a sok mellébeszélés?- szorított a tartásán Kaishi.
- Hagyd csak. Tegnap tettünk a kocsiba. Szerda reggel van- legyintett Kim Myung Dae, és leporolta a zakóját.
- És hol vagyunk?- kérdeztem ismét a dohos falakra nézve.
- Ó, igen, ez egy érdekes téma. Bár azt hiheted, hogy a barátaid tudják, hol vagy… okos ötlet volt a nyomkövető, belátom!- nevetett fel- A nyakláncban, igaz? Sajnos nem működik…
- Hogy mi?- esett le az állam. Tud a tervről, de hogyan….?
- Ne csodálkozz ennyire. Nyilvánvaló, hogy azt akartad, hogy elkapjunk, erre fel volt a nagy bejelntés a híradóban. Te, és a szánalmas, lecsúszott bácsikád. Micsoda ingyenélő gazember az is… Ki is szedtük!- jött közelebb, és kinyitotta a nyakamban lógó lánc fedelét- Bár nem lett volna szükséges. GPS jel blokkolóról hallottál már?
Valami nyüszítés szerű hangot adtam ki. Ez nem jött be. Kezdtem komolyan félni, hogy valami baja van a kamerának is. Pedig az eddig rendeltetésszerűen működött.
Istenem add, hogy semmi baja ne legyen, és meg tudjanak szabadítani innen. Mert kezdem úgy érezni, hogy pszichopata itt mindenki...
- Erre nem számítottál, igaz?- ejtette vissza a láncot, és Jessie elé sétált.
- A drága példaképed okosnak hitte magát, de nem eléggé az. Még fejlődnie kellett volna. A húga okosabb volt…- csóválta a fejét.
- Kérem, ne bántson minket…- szipogott a kislány.
- Ki a másik nagybátyja Kim elnökön kívül? Miért kellett pontosan meghalnia azoknak a fiatal gyerekeknek?- kiáltottam, mire még jobban visszacsavarta Kaishi a kezemet, és a fülembe sziszegett.
- Idióta szajha, ne merd felemelni a hangodat!
- Hogy kicsoda? És hogy miért? Létezik e ez a személy? És létezik e egyáltalán ok? Mit gondolsz, okostojás?
- Maga meg miről beszél?- ráztam a fejem, egy szavát sem értettem már.
- Vannak dolgok, kedves Sun In, amit egyszerűen úgy nevezhetnénk, hogy illúziókeltés… De sajnos, nem mondhatom el a részleteket. Valaki látni szeretné az arcod, miközben rájössz… Ezért… Most sajnos várnunk kell még ezzel, míg itt nem lesz… Addig nem bánthatunk sem téged, kiszedve belőled az infókat, sem a kislányt. Őt is látni akarja- felsóhajtott- De a legfontosabb, hogy…
Ebben a pillanatban egy alig hallható, kis éles sípolás jött a fülem tájékáról. A kamera! Eddig bírta. Elég infót gyűjtött már be, de nem is ez volt a probléma. Hanem, hogy Kaishi feje közel volt az enyémhez.
- Főnök!- mondta, miközben a hajamat megfogva húzta hátra a fejemet- A kisasszony más titkokat is rejtett- majd nem törődve a fájdalmammal kitépte a fülemből a fülbevalót- Egy mikrokamera. Be volt kapcsolva eddig. Valakinek közvetített, uram!
- Te büdös ribanc!- torzult el hirtelen a fiatal férfi arca, és közelebb lépve akkora pofont kevert le, hogy Kaishi karjaiból a földre estem, és a vér ízét éreztem a számban.
- Ji Min!- sikított fel mögöttünk Jessie.
- Semmi baj…- igyekeztem érthetően motyogni, de forgott velem az egész világ. Köptem egy nagyot, és igyekeztem feltápászkodni.
- Mégiscsak számító kis patkányok vagytok… Bár tudnám, a nagybátyádnak honnan van ilyesmije… Esetleg már enyves is lett a keze?
- Ne merje bemocskolni a nevét….- suttogtam fenyegetően- Megölték őt…
- Nem mi voltunk. Egyéb ellenlábasa lehetett. Volt neki nyilván egypár. De így védtelen lettél. Senki nem áll már melletted. Azt hiszed, egyedül sikerül minket megfékezned? Az az egykori hat ember sem tudott minket megállítani, akkor te? Sebaj… inaktiválva van remélem már minden nyomra vezető jel nálad, legalábbis remélem. Így már senki nem fogja tudni, hogy pont a legnyilvánvalóbb helyen vagyunk. Remélem tudod, hogy tegnap kiürítették az egész iskolátokat. Hát most te vagy az egyetlen diák a kastélyben!- nevetett fel. A suliban lennénk? Hogy a fenébe?- Most beszélnem kell a vezetőnkkel. Kaishi, vidd őket a helyükre!- majd csak arra emlékszem, hogy az ajtó felé indult, én meg egy ütést éreztem a tarkómon, és összeestem, mielőtt egy rémült kiáltást hallathattam volna.

*

Mikor kinyitottam a szememet, azt hittem, hogy még mindig otthon fekszem egy kényelmes ágyon, és ez az egész pár hónap, míg Koreába kellett mennem, csak egy rémálom volt. Rémálom volt, hogy nincs családom, hogy az ikertestvérem is halott, hogy egy beteges szerelembe vetettem magam, és hogy gerinccel egyenesen kell állnom, és tartani még magam, míg… míg el nem jön értem is halál? A halál, aminek tíz éve kellett volna, de üzemi probléma miatt akkor kimaradt? És azóta körüllengett ez a különös, furcsa légkör?
De nem. Fejem kóválygott egy rámért ütéstől, és ismét valami puhának mondhatón feküdtem. Megint sötét volt, így nem láttam semmit.
- Jessie, itt vagy?- kérdeztem reménykedve, de csak a némaság felelt. Az ajtóhoz siettem, amit ismernem kellett volna, de valami nem stimmelt. Ezúttal egy kör alakú teremben lehettem. És ha az iskolába zártak, akkor…
- A torony…- suttogtam. A fal mentén az ablakot akartam megkeresni, de csak deszkákba botlottam. Bedeszkázhatták őket.
Így teljesen elveszítem az időérzékemet… hát ilyen lehet egy rabnak lenni egy büdös, piszkos cellában…
- Engedjenek ki!- püföltem az ajtót. Miért nem jöttek még értem? Hisz már nem tudhattam nekik több információval szolgálni… Vagy… magamra hagytak volna? Nem, Yoo elnök nem olyan ember, sem a nagybátyám emberei, igaz?
De akkor hol vannak már?
Hol lennének, idióta? Fogalmuk sincs, hol lehetsz! Nem működött a GPS. Csak a kamera, abból meg semmi nem derült ki… hisz egy olyan részén voltunk a suli alagsorának, ami nem volt megnyitva eddig… Mégis, mit remélsz. Már csak magadra vagy utalva. Segíts magadon, ha élni akarsz. De élni akarok egyáltalán? Megvan a bizonyíték, már úgyis mi nyerünk, akár túlélem, akár nem…
Jessie! Őt meg kell mentenem. Ha bele pusztulok is!
Lehajoltam, és benyúltam a csizmámba, ami még mindig rajtam volt. Nyilván átkutattak, hogy van e még valamim. Hol lehet a kis fiola?
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megéreztem a varráson belül. Ezt nem találták meg. Ez még segítségemre lehet. De be kellett vallanom, hogy féltem még a kezembe is venni azt a gyilkolószert. 
Most beszélnem kell a vezetőnkkel.
Ki a vezető itt?
Ismét nagy erővel estem neki az ajtónak, hátha enged a kerete, de ekkor éreztem, hogy valaki lenyomja a másik oldalon a kilincset, és belöki az ajtót, így két lépést hátráltam, és rémülten pislogtam az újonnan érkezőre. Este lehetett már, mert a csigalépcső felől sem jött fény.
- Ki maga?- igyekeztem, hogy a hangom ne remegjen, mire fény villant, ami szinte kiégette a retinámat. Pislogtam párat, míg meg nem szoktam a viszonyokat.
- Azt hiszem, Sun In, kezdesz paranoiás lenni!- hallottam.
- Bang miniszter!- sóhajtottam megkönnyebbülten, és nem sokon múlt, hogy ennek a tekintélyes férfinak a karjaiba vessem magam. Hát mégis megtaláltak. Eljöttek értem. Végre hazamehetek. Végre vége lesz...
- Nem festesz túl jól…- jött közelebb, hogy megvizsgáljon, de jelen pillanatban semmilyen fájdalmat nem éreztem.
- Elkapták őket? Jessie jól van? Mindent el kell mondanom a riportereknek, és…- indultam volna az ajtó felé, de az hirtelen bevágódott előttem. Mögülem lökte be a miniszter. Meglepetten néztem vissza rá.
- Most kicsit változott a terv…- vakarta meg a tarkóját- Meglett Kim iskolatulajdonos másik nagybátyja is…
- Igen?- csodálkoztam, de hirtelen felbátorodtam- Azt a mocsok disznót is sikerült elkapni? És ki ő?
Erre kicsit elmosolyodott, és a kabátjába nyúlva elővett egy nagyon is működőképesnek tűnő kis revolvert, rám szegezte, majd kiszélesedett az ijesztő mosolya.
- Én.

                                                                                                                

/Na, nem tudom,mennyi maradt a történetből fejezetileg, azt tudom, mi lesz még benne (és az már nem sok), csak nem tudom, mennyire fejtem ki még. Nem akarom sem elhúzni, sem összecsapni a végét... persze, ha már így is kivetnivalót találtok, írjatok nyugodtan :)/

6 megjegyzés:

  1. Jézusom :OO Hogy tudod itt abbahagyni? :P most nagyon kíváncsivá tettél, mi lesz szegény Sun Innel :D Várom a kovit !:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Hát most itt kellett abbahagyni :) majd meglátjuk, mi lesz vele :)
      Köszi, hogy írtál.

      Törlés
  2. Nagyon várom a kövit.*3* És azt is, hogy L.Joe és Sun In/ Ji Min összejöjjön. Már ha összefognak.:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igyekszem majd vele :) ki tudja, mi lesz még velük...:D

      Törlés
  3. Ez annyira... Huh, miért itt van vége a résznek?? Annyira szeretem amiket írsz, és komolyan... nem írónak készülsz véletlenül? mert nagyon nagy tehetséged van. ha kiadsz egy könyvet én leszek az első aki elolvassa :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :) Úgy örülök, hogy tetszik ♥ Amúgy de, egy életművész író leszek, már csak ki kell adatni a még félkész könyveimet. De ígérem, nektek dedikálom is majd :D
      Köszi, hogy írtál :)

      Törlés