9. fejezet

/Sziasztok! Nem lusta voltam írni, csak... nagyon sok dolog jött közbe. Suli kezdéssel mindig csak bajok vannak, ugye fel kellett költöznöm az albérletembe... Nem is sorolom tovább :) DE elkészültem vele. Nem tartom a legjobbnak, és annyira nem is sok dolog történik (kicsit átvezető fejezet), de mindig, mikor már azt akarom, hogy kiderüljön valami, akkor eszembe jut, hogy mi kell még ahhoz, hogy odáig eljussunk. És mivel az agyamban megvan az egész szerkezete, ezért tudom, hogy az a pillanat még nem most jött el... De remélem, hogy azért tetszeni fog :)
U.i.: Ha ennek a bevezetőnek semmi értelme, nézzétek el, mert már nagyon későn írtam hozzá :D /

Chapter 9

Együtt, vagy egymás ellen?

Hétfőn, mindenhez volt kedvem, csak egy újabb tanítási naphoz nem, főleg, mert kora reggel, arra keltem, hogy Suzy hajnalok hajnalán kiabál valakivel… a telefonba.

Hát ezt egyszerűen nem hiszem el!- morgolódtam, és igyekeztem egy párnát húzni a fejemre, de még így is átütött az idegességtől remegő hangja.

- Nem, mondtam, hogy nem! Nem megyek el csak azért, hogy egy boldog családot játszunk!- sziszegte ezúttal kicsit halkabban. Erre felfigyeltem. Persze Sulli tovább aludt édesdeden, őt egy ágyú sem keltette volna fel, ez már feltűnt. Akkor kelt fel, ha csokis papírt dörgöltünk az orra alatt. A csokit imádta.

- Kész katasztrófa ez az egész, szerintetek miért akartam bentlakásos suliba jönni? Mert már nem tudom elviselni azt, ami odahaza megy. És már békén hagyhatnátok, aludni akartam még!- szinte hallottam, ahogy lecsapja a telefont, és elhajította az ágya végébe. Mozdulatlanná dermedtem, hogy ne sejtse, végig hallgattam az egészet, de úgy tűnt, álcázási technikáimon még van mit csiszolni.

- Tudom, hogy ébren vagy!- mondta lesajnálóan. Komolyan, ez a nap 24 órájában képes ezt a hangszínt megütni? Daebak!

- Aludnék, ha nem itt hangoskodnál- morogtam.

- Persze, gondolom. Jól szórakoztál?- szavai gúnyosak voltak.

- Én ilyen kora reggel nem szoktam szórakozni… semmin. Szóval befejezheted. Elég volt.

- Ne járjon el a szád…- kezdte volna, de dühösen felültem, és szembe fordultam vele, nem törődve, hogy szénakazal hajam valószínűleg mindenfelé áll. Sőt, lehet, hogy még növelte is a drámai hatást.

- Kinek? Kinek járna el a szám? Huh?- kérdeztem dühösen, ugyanakkor kicsit fájdalmasan.

Erre elnémult, és meredten bámult rám. Láttam rajta, hogy hirtelen megértette. Megértette, hogy egyedül vagyok. Hogy nagyon nincs kihez fordulnom. Hogy nem bízok itt szinte senkiben. Láttam rajta, hogy hirtelen megérti. Mert igaz. Nekem nem voltak itt közeli barátaim. Voltak, akikkel jól elvoltam, de ők… haverok voltak. Nem álltak olyan közel hozzám. Henry meg… van jobb dolga, mint engem pesztrálni. Így hát… senkiben nem bízhattam annyira, hogy a titkaimat rábízzam. És ezt, ha egy kis rálátása is van a dolgokra, Suzy is tudhatta.

- Mi folyik itt?- kérdezte félkómásan a harmadik szobatársunk, mire felsóhajtottam, kiszálltam az ágyból, és az edzőcuccomhoz léptem.

- Semmi, Sulli, az égvilágon semmi.

*

Tulajdonképpen már elegem volt az egészből… Miért utálnak az emberek engem egyből, ránézésre? Bizonyítottam, hogy tudok kedves is lenni azzal, aki felém is kedvesen közelít. Viszont ha valaki nekem esik, akkor természetesen egyből bekapcsol a védekező funkcióm. És én is paraszt leszek…

Kedvemen hétfő reggel az sem segített, hogy C.A.P nem jött le futni. Csak most éreztem meg igazán, hogy milyen jó volt vele kezdeni minden reggelemet, valahogy erőt adott nekem. Ő legalább kedves volt mindig… De most megint egyedül voltam.

Reggelimet ismét a három idióta mellett sikerült töltenem, és Ricky végig arról mesélt, hogy milyen jó volt a hétvégéjük, mert elmentek a közeli város mellett lévő kalandparkba. Tetetett mosollyal hallgattam a beszámolót, közben belül meg csak még jobban elkeseredtem, hogy nekem itt kellett maradnom ezek között a börtönfalak között…

- Úgy hallottam, Changjo-val fogsz énekelni!- szakította félbe az élménybeszámolót Chunji, egyenesen rám nézve. Ettől kis híján félre nyeltem.

- Gyorsan terjednek a hírek…- motyogtam.

- L.Joe-nek első dolga volt elmesélni, miután hazajöttünk- mondta Niel is- Changjo… énekel- erre mindannyian felnevettek. Nem értem, miért volt ez olyan vicces.

- Mást nem mesélt?- kérdeztem elkomorodva, a medencés incidensre gondolva.

- Nem, semmit. Miért, történt még valami?- vonta fel a szemöldökét Chunji.

- Nem fontos…- mosolyodtam el, majd felálltam, és indultam volna kifelé, a tálcámat a helyére rakva, de valaki utánam sietett, és mikor megszabadultam a tálcától, szembe állt velem.

- Yoo Ji Min- biccentette félre a fejét Chunji, majd két ujjával a szám sarkához nyúlt, és felhúzta- Rossz színész vagy, igyekezz jobban!- majd megsimította a hajamat, és ellépett mellettem, mire én csak hitetlen tekintettel néztem utána.

A termünkben ezúttal is bent ült már a padtársam, így sóhajtva indultam felé. Nem szólt hozzám, amint leültem, tisztára levegőnek nézett. Nem is baj…- gondoltam. Pár perc múlva C.A.P sétált be a terembe, és amint kiszúrt, odasietett hozzám. Az előttünk lévő padtól elhúzva a széket, mellém ült.

- Nem mentem reggel!- mondta mély hangján, mint aki kicsit zavarban van.

- Feltűnt!- nem terveztem ezt a kicsit sértett hangszínt, viszont mégiscsak sikerült megütnöm.

- Haragszol rám?- kérdezte döbbenten.

- Nem, dehogy! Azt csinálsz, amit szeretnél- vontam meg a vállamat.

- Ma érkezett meg a suliba a húgom. Neki segítettem- mondta hirtelen.

- Ó- néztem fel rá kicsit könnyebb lélekkel- Van húgod? Nem is tudtam!

- Igazából nem a húgom, csak fogadott testvér. Akartam szólni, de… nincs meg a számod.

- Akkor megadom, ha gondolod- vidultam fel egyből- Vagyis, ha kéred, vagyis szeretnéd… de ha nem…

- Jesszus, szerinted mi másért jött ide?- morogta fejét a padra hajtva a másik oldalon L.Joe. Úgy tűnt, csak én hallottam, vagy C.A.P mesteri szintre fejlesztette a figyelmen kívül hagyását.

- Add a telefonodat- mosolygott Sapó, mire kezébe nyomtam a mobilom. Bepötyögte a számát, majd visszanyomta a kezembe, miután az övé is rezegni kezdett.

- Így már tudok neked szólni!

- Csodás- morgott továbbra is a szőke fiú. Hogy mi baja volt megint a világgal? Vagy csak velem? Rejtély...

- Akkor…- állt fel C.A.P, mikor valaki elkiáltotta magát az osztályban.

- DaHee!- a névtől mindenki felbolydult, és az ajtó felé nézett, ahol egy hosszú, barna hajú, szép arcú lány állt, iskolai egyenruhában. Arca kicsit megilletődött volt, apró mosoly játszott a szája sarkában, de amúgy érzelmet nem lehetett leolvasni róla. Ő lenne… Da Hee? Az egyetlen ember, akivel L.Joe kedves? Mégis, ki ez a csaj, és miben egyedi?

Gyorsan padtársam arcára néztem, aki mosolyogva, ismétlem mosolyogva nézte a közeledő lányt. Hirtelen kedvváltozás, mit ne mondjak...

DaHee megállt a padunknál. Először C.A.P-re nézett, majd rám, aztán L.Joe-ra. Egy apró sóhaj hagyta el a száját.

- Ez az én helyem- mondta halkan, mégis magabiztosan- Drága bátyám- pillantott C.A.P-re- Vidd innen ezt a lányt!

Bátyám? DaHee ezek szerint… Sapó húga? Aki ma reggel érkezett?

- Ő már korábban itt ült, keress egy másik helyet. Látod, hoztak be egy új padot- közölte nyugodtan a fiú, mire követtem a tekintetét. Valóban hoztak be egy plusz padot.

DaHee összehúzott szemekkel nézett a bátyjára, majd rám. Jobbnak láttam nem kekeckedni. Amúgy sem volt érdekem maradni.

- Ne haragudj!- mondtam végül- Csak itt volt hely, mikor jöttem, de átülök, hisz már alig vártam ezt a pillanatot- álltam fel a székről- Amúgy a nevem Yoo Ji Min- nyújtottam a kezemet neki, hogy mégse tűnjek bunkónak. Ő nézte pár másodpercig a kezemet, de nem fogta meg. Erre leejtettem magam mellé. Hát jó. Még egy ember, aki utál… Mit számít nekem?

- Nekem így is jó. Úgyis nagyon illetek egymáshoz ezzel- biccentettem L.Joe felé, de közben nem vettem le a szememet a lányról- Akkor…

- Te lennél az a lány, akiről a bátyám mesélt?- vágott hirtelen közbe, érdeklődve végignézve rajtam- A szegény, kis elveszett kislány, akinek nincsenek barátai?

Erre leesett az állam. C.A.P-re néztem, aki ajkába harapott idegességében, gyilkos szemmel nézett húgára, majd mikor az figyelmen kívül hagyta, akkor az én reakciómat leste. Tényleg ezt gondolja rólam? A szegény, kis elveszett kislány? Huh? Ezért volt velem kedves? 

Gondolkozz Ji Min, mi másért?- szólalt meg ekkor a fejemben egy gonosz kis hangocska. Igaz, annyira igaz. Mi másért lenne velem bárki kedves? Fájt egy kicsit, de már megszoktam a csalódást. Sapó legalább megpróbálta… még ha ez kicsit megalázó is volt.

- Figyelj, Ji Min, én nem mondtam ezt! Csak…

- Hagyd- vágtam közbe kicsit ingerülten- Igaz volt. Tényleg nincsenek barátaim. Jóban vagyok pár emberrel, de senki nem áll közel hozzám annyira. Nekem nincsenek…

- Már hogyne lennének barátaid!- szakított félbe egy vidámnak tűnő hang, amin teljesen meglepődtem. Rá számítottam a legkevésbé, hogy egy ilyen beszélgetésbe mellém állna. Akiről el tudtam volna képzelni, az Henry, Kai, U-kwon, talán Sulli, esetleg az idióta hármas, de az akinek a hangját meghallottam, az nem volt más, mint…

- Suzy?!- nyílt tágra a szemem, mihelyst megláttam a lányt magam mellett, és döbbenetemben hagytam, hogy belém karoljon. De nem nézett rám. Szemével DaHee-t fürkészte. Nem épp kedvesen. Mint engem, első nap, csak azt fokozva. Hirtelen érezni lehetett a levegőváltást. C.A.P lehajtotta a fejét, L.Joe hátradőlt, érdeklődve nézve a jelenetet, az újonnan érkezett lány pedig lassan félrebiccentette a fejét. Nem volt szimpatikus. Egyáltalán nem. De még mielőtt tovább szemlélődhettem volna, Suzy kicsit megrántott.

- Gyere Ji Min, kísérj el a szekrényekhez, valamit ott hagytam!- mondta, rám (!) mosolyogva. Most akkor mi van? Suzy skizofrén? Eddig még a normális hangnem közelébe sem merészkedett, ha rólam volt szó, most meg…

De hagytam, hadd húzzon maga után, ki a teremből. Nem bántam, hogy nem kell tovább ott állnom az asztalnál. Csak remélni mertem, hogy kapok valami magyarázatot. Mert ez így nagyon nem tetszett nekem. Suzy nem állt meg a szekrényeknél, tovább húzott, fel az emeletre, egészen fel, míg már nem volt semmi magasabban, csak a tetőkertje a kastélynak, és a hely, ahol a tornyokhoz lehetett felmenni. De ugye a tornyok le voltak zárva. A tetőkert nyitva volt, de elvileg ide sem lehetett csak úgy besétálni. Engedély kellett hozzá, de úgy tűnt, ez érdekli a legkevésbé a lányt.

Direkt nem szólaltam meg, nem is tudtam volna, kifullasztottak a lépcsők. Azt vártam, hogy ő legyen az első, aki magyarázatot ad, erre az egészre. Elvégre, mi okból rángatott fel egészen idáig?

Mikor felértünk, Suzy az egyetlen padhoz sétált, ami fel volt állítva, a kis tetőkertbe, a rózsák mellé. Nem messze ott volt a torony bejárata is, biztonságosan lelakatolva. Odasétáltam a padhoz, és leültem a másik felére. Vártam.

- Miért csinálom ezt?- sóhajtott fel a lány, mintegy magában, majd rám nézett- Ji Min! Mondd meg. Van értelme utálni téged?

Kérdése meglepett.

- Azt hiszem…- gondolkoztam el, lassan taglalva a szavakat, hogy legyen időm nekem is megrágni, mielőtt valami orbitális hülyeséget mondanék- Azt hiszem, lenne értelme, talán még okod is lenne rá, lehet, hogy tényleg nem vagyok egy szeretetreméltó teremtés. De… de nem szeretném, mégsem. Már elegem van a folytonos veszekedésből- vallottam be- Miért rángattál ide?

- Nem tudom…- túrt frusztráltan a hajába- Megláttalak ott, és… emlékeztettél a régi önmagamra. Da Hee… nem kedvelem őt túlságosan. Mindig is érdekes lány volt, kicsit olyan magának való. Nem nagyon barátokozott soha senkivel a 6 fiún kívül.. És nagyon menőnek hiszi magát, hogy a külügyminiszter lánya… pedig csak fogadott lánya…

- Várj…- vágtam közbe, pedig lehet, hogy nem kellett volna, hisz Suzy most az egyszer nyílt meg előttem- C.A.P a külügyminiszter fia?

Ez egy elég nagy újdonság volt nekem. Hisz semmit nem tudtam róla, hiába töltöttünk együtt minden reggel egy kis időt.

- Igen. Nem is tudtad?- nézett rám érdeklődve- Pedig úgy tűnt, jóban vagytok- mondta kis fintorral, amiről eszembe jutott, hogy az első tesióránkon Sulli mit mondott: Ne mondjam el Suzy-nak, hogy jóban vagyok Sapóval. Talán tényleg van valami közös múltjuk? De 1000 %, hogy nem mondaná el.

- Azért ennyire nem vagyunk jó pajtik. Csak néha beszélünk- mondtam vállat vonva.

- Akkor most már tudod. Da Hee-t még 2 éves korában fogadták örökbe. C.A.P tényleg olyan neki, mint egy báty. És a lány nagyon jó és szoros barátságot ápol L.Joe-val. Aki meg nem mellesleg a külügyminiszter helyettes fia, ezért már a pólyában is ismerték egymást elvileg Min Soo-val... De még mindig nem jött össze L.Joe DaHee-val. Pedig mindenki erre számított Na Eun után. Róla tudsz, nem igaz? Hisz Henry is érintett benne…

- Igen, tudok róla…

- Szóval NaEun is sokat féltékenykedett DaHee-re, pedig mindig mondták neki, hogy csak barátok…

- Értem… És te hogy jössz a képbe?- kérdeztem hirtelen.

- Én…- nevetett fel, és hirtelen összevonta a szemöldökét, mint aki most jött rá, hogy miről is, és kinek beszél- Sehogyan. Nekem nincs közöm hozzájuk. Semmi- szűrte a fogai között, de indulatos arckifejezése az ellenkezőjéről árulkodott.

- És nekem?- tettem fel végül a legfontosabb kérdést.

- Neked sincs semmi. De ne is legyen inkább… Ezért hoztalak magammal talán- nézett el a távolba, és fekete conversé-vel a földet rugdosta szórakozottan..

- Miért voltál bunkó eddig?- nem tudom, mitől lettem hirtelen ilyen kíváncsi.

- Hé, milyen kérdés ez? Meg kell mutatni az amerikai libáknak, hogy ki az úr a háznál!- mondta flegmán, mire azt hittem, lelököm a tetőről. De legalább lelógatnám, a lábánál fogva. Semmi gond nem lenne, csak egy ici-pici pillanatra engedném el…

- De- folytatta, amiért belém rekedt a kivégzésének elképzelése- Talán nem is különbözünk annyira. Talán itt az ideje a fegyverszünetnek. Már kezdtem kifogyni a sértegetésekből, bármilyen gáz is ezt bevallani. Meg aztán túl sok energiába kerül téged utálni, mikor annyira nem is vagy gáz csaj. És mikor visszajött ez a másik, akit sokkal jobban utálok nálad. Hisz ha mi ketten együtt vagyunk, sokkal többek vagyunk ellene, mintha még egymást is kioltanánk. De nehogy azt hidd, hogy barátok lettünk. Közel sem. Nem barátkozok könnyen.

- Persze, hogy nem lettünk barátok. Sosem barátkoznék egy olyan emberrel, akit Suzy-nak hívnak- morogtam, mire azt hiszem egy kicsit elmosolyodott.

- Mi most csupán sorstársak lettünk. Csapattársak. Ha összefogunk, sokkal jobbak lehetünk, mintha egymást gyilkoljuk.

- Ebben van valami- mosolyodtam el- Egészen pontosan milyen csapatban is játszunk?- kérdeztem felvont szemöldökkel.

- A lógjunk el a matekóráról csapatban!- jött a hang a hátunk mögül, és Sulli vetette le magát közénk. Nem tudom, mióta hallgathatta az egészet, de nem úgy tűnt, mint aki zavartatja magát. Jellemző rá.

- Hát te?- kérdezte Suzy.

- Ez érdekesebb, mint a matekóra. Ami mellesleg már régen elkezdődött… nélkülünk. Jöttem megnézni, hogy ki marad tovább életben.

- És? Elégedett vagy a végeredménnyel?- néztem a középen ülő gondtalan lányra.

- Igen. Ennek szurkoltam már egy egész hete. Szörnyű volt a szobában uralkodó hangulat. Nem néztünk közösen drámákat, nem olvashattam fel hangosan a kedvenc cikkeimet az újságból, nem festettük be egymás körmét, és nem beszéltük ki közösen a fiúkat.

- Köszönd neki- mutattam Suzy-ra.

- Mit kened rám, mikor te tolakodtál be!?

- Én akartam a ti szobátokba kerülni?

- Csöndesedjetek gyermekeim, mert lehajítalak titeket innen!- vetett véget kezdetleges vitánknak Sulli, mielőtt az elmérgesedett volna.

- Jól van, bocsánat- mondtam tettetett megbánással- Suzy, ha visszamegyünk a szobába, kifesthetem a körmödet?- tettem a szívemre a kezemet.

- Persze!- vette a lapot, és tovább játszott- Babarózsaszínre.

- Biztos vagy benne, hogy az illeni fog a Prada táskádhoz?

- Milyen Prada? Gucci!- tette csípőre a kezét, sértett hangon.

Erre két másodpercig bután összepislogtunk, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Először nevettem igazán jókedvűt, mióta a suliban voltam. Talán végre találtam lány barátokat? Talán… Vagyis, bocsánat. Egyenlőre még nem barátok. Csapattársak. Talán csak egyenlőre…

*

Nem akartam mélyebben beleásni, hogy Suzy egészen pontosan miért döntött úgy, hogy inkább velem, mint ellenem, de örültem neki. Sosem voltak lány barátaim, és ez a helyzet, egészen megtetszett. Elvégre… mindig irigyeltem a filmekben az olyan főszereplőket, aki mellett kitartottak a barátai. És tudtam, hogy ez a halvány kis kötelék, ami a matek óra helyett ott kibontakozott közöttünk, még nagyon gyenge, és elég egy óvatlan rántás, és elszakad, sőt, súlyosabb károkat okoz, mintha ki sem alakult volna. Tudtam, nagyon jól. Mégsem akartam elengedni, inkább még jobban kapaszkodtam bele. Suzy-val nem leszünk sosem BFF-es nyakláncot hordó barátnők. Még csak Sulli-val sem. De… már nem félek attól annyira, hogy valaki álmomban a párnába fojt. És pont.

Mikor visszaértünk, a csengetés után a terembe, így hárman, és láttam, hogy a régi helyemen Da Hee ül, és épp valamit L.Joe-nak mesél, kicsit összeugrott a gyomrom. Láttam, hogy a cuccaim az újonnan behozott padra vannak téve, ami hál’ istennek ismét a hátsó sorban foglalt helyet. De nem maradt időm többet gondolkozni, mert unokatesóm azonnal előttünk termett.

- Te meg hol voltál?- kérte számon- És ti?- nézett barátnőimre megrovóan- Suzy, ha bántani merted, akkor…

- Csigavér, öcskös, egy haja szála sem görbült!- vágott közbe Suzy, szokásos stílusában.

- Minden rendben, Henry, semmi gond!- mosolyogtam, majd a helyemhez sétáltam, a többiekkel együtt. Drága rokonom is követett.

- És miért lógtátok el a matekórát?- folytatta a kérdezősködést. Komolyan, mi ő? Az apám?

- Hát én teljesen megértem, miért nem akartak részt venni rajta- zuttyant le mellettünk U-kwon, széles mosollyal- Majd belehaltam, annyira unalmas volt.

- A te hülye fejednek minden unalmas!- vágott vissza Sulli, és kinyújtotta a fiúra a nyelvét. U-kwon meg elkerekedett szemekkel nézett rá.

- Te kis csirke, hagyod abba, vagy leharapom!- de erre a lány továbbra is csak nevetett- Várj csak, elkaplak!- azzal Sulli után vetette magát. Komolyan, mint két őrült gyerek, úgy kergetőztek. Ezek után a hangoskodás után természetes, hogy az egész osztály minket bámult. Valaki jól szórakozva, valaki lesajnálóan. De tény, hogy mi jól éreztük magunkat. Ki is nevettem őket, míg az egyikük a nagy lökdösésben fel nem borított, és el is vesztettem az egyensúlyomat. Már készültem, hogy a földön végzem, mikor két erős kar tartott meg hátulról.

- Ne most tanulj repülni!- hallottam egy ismerős hangot a fülembe suttogni, miközben talpra segített. Akaratlanul is elmosolyodtam, és hátra akartam fordulni hozzá, hisz ma még nem is láttam, de továbbra is egyenesben tartott, és vállamra támasztotta állát, úgy nézte a többieket, néha fel-felnevetve.

- Kai… nehéz a fejed- mondtam, mikor már kellően zavarba jöttem a közelségétől. Az arcom valószínűleg paprikavörös volt.

- Mert tele van ésszel- suttogta a fülembe. Jaj ne! Már megint így viselkedik! Mikor ezt csinálja, annyira összezavarodok… Főleg, mikor a többiek is észrevették, hogy tulajdonképpen hátulról átölel engem a fiú.

- Hé, ti meg mikor kerültetek egymáshoz ilyen közel?- pislogott ránk Sulli, mikor kifulladva a nagy kergetőzésben, ledobta magát a székembe.

- Nem is tudtad, hogy járunk?- kérdezte nevetve Kai.

- Hé! Szeretnéd, mi?- fordultam vele szembe, és vállára csaptam- Akkor álmodozz csak tovább!

- Akkor miért is pirultál el?- húzta az agyamat Suzy, majd a következő pillanatban lepacsizott, mire felsóhajtottam.

- Ti nem értitek ezt, mert kis konzervatívok vagytok!- mondtam- Kai is élt pár évet az USA-ban, ő is sokkal közvetlenebb. Ebben nincs semmi durva. Szóval leállhattok!- csitítottam a srácokat, és a két lányt, de úgy tűnt, ők már az esküvőnket tervezgetik.

Nagy sóhajjal néztem Kai-ra.

- Ments ki, a szekrényemhez kell mennem. És ne adj alájuk több lovat- pirultam bele a mondatba, eleve ő kezdte a viccelődésével, mikor nyilvánvaló, hogy nincs közöttünk semmi.

- Ahogy akarod!- vont vállat, mosolyogva, megdobogtatva az amúgy is dobogó szívemet. Na, csak most gyorsabban. Szóval…. értitek.

Én gyorsan kisétáltam a teremből a szekrényemhez, mielőtt még nagyobb bajok lettek volna. Szórakoztató volt a társaság, de azért zavarba ejtő volt. Kai biztos, csak megszokásból csinálta. Hisz mesélte, hogy 4 évig élt gyerekkorában az New York-ban. Biztos, hogy…

- Ji Min- hallottam meg a hátam mögül egy hangot. Összeszorítottam a szememet, idegességemben. Elvégre mikor utoljára láttam, akkor derült ki, hogy miért is volt velem kedves.

- C.A.P?- néztem rá hűvösen.

- C.A.P? Ez az első, hogy nem Sapónak szólítasz- arcán kis mosoly játszott, de inkább szomorú mosoly. Azonban nem hatott meg.

- Az akkor volt, mikor még nem tudtam, hogy jól szórakozol a szerencsétlen kislányon.

- Nem úgy értettem…- lépett közelebb.

- Lehet ezt másképp érteni? Ennyire szánalmas voltam a szemedben? Megmondhattad volna, nem vagyok ennyire gyenge lelkileg, hogy „ekkora csapást” ne bírjak elviselni!- húztam fel az orromat.

- Most tényleg úgy viselkedsz, mint egy öt éves- közölte fapofával.

- Hogy mi?- nyílt nagyra a szemem.

- Úgy viselkedsz, mint aki nem képes felfogni, hogy valaki neki akar valamit elmagyarázni. Tényleg 17 éves vagy?

- Ez most sértés volt?- kérdeztem vissza értetlenül.

- Igen. Nem. Nem fontos. Ji Min, csak azt akartam, hogy tudd, én barátként tekintettem rád mindig. Nem másért, hanem magad miatt töltöttem veled az időmet. És nem bántam. Ha ezt megérted, akkor azt hiszem nincs szükség a további félreértések tisztázására- azzal hátat fordított, és elsietett a folyosón.

Hisztis lennék…? Talán. Basszus, tényleg hisztis voltam…

Nekidőltem a szekrényemnek, és úgy néztem utána. Barát? Ő? Nem másért... hanem magam miatt? És nem bánta meg? Mit akar ez jelenteni? Sapó… könyörgöm, már te is fejtörést okozol nekem?

Aznap nem lógtunk el több óráról. Szünetekben a két lánnyal, és a fiúkkal voltam. Így voltunk hatan. Furcsa volt, és láttam a többieken is, hogy nekik is fura, hogy pont így verődtünk össze. Elvégre én voltam a kapocs közöttük. Sulli folyton piszkálta U-kwon-t, Suzy mindenkit piszkált, szokásához híven, én meg igyekeztem Kai-tól mindig egy lépés távolságra állni, nehogy megkísértsen a gondolat, hogy... na, bármilyen olyan gondolat, ami nem lett volna helyén való.

Egyedül ültem a padban, miután a fiúk összevesztek, hogy ki telepedjen mellém. Én elvoltam egyedül is, sőt! Jobb is volt így. Néha visszapillantottam régi helyemre, és ilyenkor párszor összeakadt a tekintetem L.Joe-éval. Ő úgy tűnt, hogy jól szórakozik új padtársával. Hát, felőlem!

De akkor sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi van abban a lányban, ami bennem nem. Na nem mintha irigyeltem volna annak a seggfejnek a figyelmét. Erről szó sincs. Csak sértette a női büszkeségemet. Már amennyi maradt belőle.

Órák után éppen én voltam a felelős, hogy rendbe tegyem a padokat, így kicsit húzva a számat, de miután kivittem a cuccaimat a szekrénybe, neki álltam rendezgetni a padokat, mígnem a terem egészen kiürült.

- Segítsünk?- nézett hátra Suzy az ajtóból.

- Megoldom.

- Ne csináld egyedül- jött oda mellém Kai is, a szokásos szívmelengető mosolyával- El kell mennem valahová, de majd jövök, és segítek neked. Rendben?

- Erre semmi szük…

- Nem jó válasz, majd jövök!- intett, majd gyorsan kisietett a teremből. Csodás.

Nem tudom, mit akart igazából segíteni, mikor csak a szemetet szedtem fel gyorsan a földről, és az asztalokat igazítottam el. Már majdnem végeztem, mikor a hátam mögül meghallottam a lépteit.

- Látod, Kai, már végeztem is szinte!- mondtam jókedvűen.

- Csodás- a válasz azonban nem attól jött, akitől számítottam. Megdermedtem a mozdulat közben, és legszívesebben neki szaladtam volna egy szimpatikus falnak, hogy miért büntet engem ennyire az ég. Lassan hátrafordultam, hogy szembe nézzek L.Joe-val. A fiú egy padnak dőlve állt, és fürkészően nézett rám.

- Akarsz valamit?- kérdeztem barátságtalanul.

- Csss!- intett le- Éppen azon gondolkozom, hogy kire emlékeztetsz. Ma, ahogy nevetgéltél...

- Ne keress ilyen embert, mert senkihez nem hasonlítok, aki a te társaságodban megfordul- majd visszafordultam a padomhoz, de elém sétált, és kitámasztotta a lábával az asztalt, hogy az ne mozduljon.

- Felszívódnál?- csaptam a padra.

- Nem- követte ő is a példámat, így egymással szemben támaszkodtunk a padon.

- Van valami konkrét célod ezzel? Őrületbe akarsz kergetni?- kérdeztem halkan, de fenyegetően.

- Eszemben sincs. Csak épp felmérem a tűréshatáraidat.

- Hát már nagyon feszegeted őket- nevettem fel hitetlenül.

- Ennek örülök- vigyorodott el, mintha valami ajándékot kapott volna.

- Na, nekem ebből elegem van!- majd olyan erővel ragadtam meg a padot, amennyire csak tudtam, és rá akartam borítani a fiúra. Sikerült is volna, ha nem ugrik el előle. A következő pillanatban mellettem termett, és elkapta a csuklómat.

- Te most rám akartad borítani?- kérdezte döbbenten, mint aki nem képes elhinni, hogy akár képes lettem volna kárt tenni benne.

- Igen. És akkor?- próbáltam kirántani a kezemet, de csak azt értem el, hogy a másikat is elkapta- Engedj el!- szűrtem a fogaim között.

- Nem. Én itt szórakozok, te pedig véresen komolyan veszel mindent. Ez a baj veled. Nincs humorérzéked- biccentette félre a fejét.

- Humorérzék? Hát ehhez semmilyen humorérzék nem lenne elég…- ismét rántottam a kezemen, de csak azt értem el, hogy neki tolt a falnak, fejem mellé szorítva a két csuklómat.

- Figyelj, Jimmy! Nem fogom többször elmondani, csak egyszer, így jól figyelj. Az egyetlen, amiért veled foglalkozom, az az, hogy…

Sikerült! A karom kicsúszott a szorításából, és el akartam lökni a mellkasánál, de azonnal utána kapott, és visszaszorította. De mindeközben valami furcsa, cérnaszakadást hallottam, és valami koppant is a padlón. Hirtelen megéreztem a levegőt a mellkasomnál. Lenéztem magamra, és észrevettem, hogy, ahogy L.Joe a karomat megragadta, a keze beleakadt a blúzomba, így annak gombjai a mellem aljáig szétpattantak, egyik le is szakadt. Így megmutatva a világnak a fehér csipkés melltartómat.

Talán a filmek hősnőit megszégyenítő módon kellett volna egy nagyot sikítanom, és elrohannom, de egyszerűen leblokkoltam. Tágra nyílt szemekkel álltam, egy hang nem jött ki a torkomon, csak tátogtam. Nem is tudom, hogy mi volt rám ilyen hatással. Maga a tény, hogy itt állok, a falhoz szorítva, közben közszemlére téve a fehérneműmet, vagy pedig a fiú arca, ahogy rám nézett. Hát megért egy misét az is. Ugyanúgy megdöbbent, mint én. Tekintete tágra nyílt, és úgy bámulta a mellemet. Hát ez kész! Nem látott még ilyet?

- Ennyire tetszik?- kérdeztem kicsit gúnyosan, de megcsuklott közben a hangom idegességemben. Erre a szemembe nézett. Valami furcsa fény villant a tekintetében, amit nem tudtam hová tenni. Lassan félmosolyra húzta a száját, és öntudatlanul végig is nyalta. Azt hittem, ott helyben dobok egy hátast. Még soha férfit nem találtam ilyen ijesztően vonzónak. És itt az ijesztően van a hangsúly. Most komolyan a mellem látványa okozott ekkora változást a viselkedésében? Úgy nézett rám, mint aki menten felfal...

- Ja, míg ruha fedte, nem tűnt ekkorának!- szeme lassan levándorolt az ajkamra, és azt kezdte el szuggerálni, majd lassan közelebb hajolt a fejével. Te jó ég!

- L.Joe… Mit csinálsz?- nyögtem ki, miközben a tökéletes száját néztem, ami közelített az enyémhez. El kéne lökni! Ji Min, mire vársz, lökd már el! Te szerencsétlen, mozdulj már meg!

De egyszerűen nem ment! Ott álltam, ledermedve, arra várva, hogy valami csoda történjek, és megjöjjön az eszem.

- Szerintem okos lány vagy, és kitalálod- suttogta már csak pár centi távolságából, mitől megremegtem. Négy centi…Három… Kettő…

Már szinte éreztem ajkát az enyémen, de ekkor egy váratlan hang szakította félbe:

- Te meg mi a francot művelsz vele?

Kiengesztelésképp, amiért sokára hoztam meg,
itt egy gyönyörű L.Joe ♥ 

/Sokszor amúgy nem tudom, hogy mit gondolhattok egy bizonyos fejezetről, így ha írnátok véleményt, vagy valami kis szösszenetet, akkor én is jobban látnám a dolgokat. És talán fellelkesülve gyorsabban írnám a következőket :D /

8. fejezet

(Jaj, mostanában szokásommá vált, írni valamit a fejezetek elé. Higgyétek el, nem misszióm a pofázás, vagyis... de :D Nem gondoltam volna, hogy több szemszögből is íródna ez a fici, de rájöttem, hogy úgy sokkal jobban meg tudom oldani majd a szálakat. Ez az első, hogy így írtam, és nem csak egy szereplő szemszögéből, szóval... remélem nem lesz így sem gáz :) Lehet, hogy a többi fejezetben is találkoztok valamelyik más szereplő szemszögével, de elsősorban marad Ji Min a meghatározó. De ha így nem tetszik annyira, akkor írjatok nyugodtan!)

Chapter 8

 Az összetört múlt egy darabja

 

- Szállj ki a kocsiból, kérlek!- furcsán ismerős hang volt, de nem láttam képet, nem tudtam, kihez tartozhat.

- Nem akarok!- a nyafogó hang erőtlen volt, mint aki most kelt fel az alvásból.

- Kérlek, gyorsan ott vagy. Vagy… menjetek mindketten.

- Én ugyan ki nem szállok… én vagyok az idősebb- ez egy másik embertől származhatott.

- Miért mindig a legkisebbnek kell? Jó, rendben, megyek én- kicsit sértett hang, majd ajtócsapódás. Hirtelen bevillant valami füves tér. De az eső zuhogott, a föld sáros. Aztán megint eltűnt a kép. Futó lépteket hallottam. Valahonnan hatalmas nagy zörrenés. Mint egy karambol hangja. Egy sikítás, mintha zárt térből jönne. Fájt hallani. Érzem, hogy valami összetörik bennem. Ez a hang a legijesztőbb a világon. Mintha én sikítanék. Mintha nekem fájna… Mintha fuldokolnék…

Hirtelen levegőhöz jutottam, és tüdőmből köhögtem fel a sok vizet, amit nyeltem. Sosem örültem még így a levegőnek. Lassan felnyitottam a szememet, lelkemet is kiköpve, és miután megszoktam a neon világítást, egy arc úszott be elém. Egy rémült arc, ami mintha most kicsit megkönnyebbült volna.

- Kai?- leheltem halkan, és igyekeztem felülni. Az előttem térdelő fiú azonnal segítségemre sietett, hátam alá tette kezét, így sikerült felülnöm. A ruhám csurom víz volt, fáztam is. Beugrott minden hirtelen. Belecsúsztam a vízbe egy hülye deszka miatt. L.Joe miatt… Ezért még kinyírom…

- Te mentettél ki?- néztem rá hálásan. Ha ő nem jött volna, akkor belefulladok…- De várj. Nem is vagy vizes!- tapogattam meg a ruháját.

- Nem én húztalak ki, hanem…- elnémult, és elnézett a hátam mögé, ahol legnagyobb megdöbbenésemre L.Joe ült, a falnak támasztott háttal, vizes ruhában. Tekintete érzelemmentes volt, de láttam tartásán, hogy egy kicsit feszült. Volt is oka rá.

Összehúztam a szememet, és a fiú mellé kúsztam. Rám emelte szemeit, és várta, hogy megköszönjem neki. De csak összeszorított fogakkal felemeltem a kezemet, és olyan erővel ütöttem arcon, amennyire csak bírtam. Visszhangzott bele a medencés terem. A fiú meglepődött rajta, elkerekedtek a szemei, de egy szót sem szólt, csak rám bámult meredten. Ezen felbátorodtam, megragadtam a vizes ingjét, és teljes erővel püfölni kezdtem a mellkasát.

- Hogy merted ezt tenni? Hogy tehetted? Annyira… Annyira utállak! Majdnem meghaltam. Miattad. Sikított. Annyira fájdalmasan sikított!- szinte már ordítottam, miközben egyre nagyobbakat ütöttem rá. Már fájt az öklöm, de nem akartam abbahagyni.

Valaki elkapott hátulról, mielőtt hangos zokogásba kezdtem volna, és lefogott, hogy ne tegyek senkiben sem kárt. De szinte elborult az agyam. Élénken élt az emlékezetemben az a sikoly, de fogalmam sem volt, hogy kié lehet. Egy női hang. Ennyi. És egyszerűen megőrültem tőle. Mintha ott lenne valahol az agyamban a válasz rá, de… de… valami elzárja előlem. Mintha egy régi emlék lett volna. Egy esős napról. Kikkel voltam? Nem a családom hangja volt. Ez az őrületbe kergetett.

- Jól van, Ji Min!- simogatta a hátamat egy gyengéd kéz- Semmi baj!- Kai hangja megnyugtató volt, de én nem bírtam nem L.Joe arcát fürkészni. Ő még mindig ott ült, és meredten bámult rám, száját összeszorítva. Megbánás? Vagy csak valami ehhez hasonlót láttam az arcán átsuhanni. Hirtelen rájöttem, hogy mennyire nevetségesen viselkedtem az előbb. Így kifújtam a levegőt, és megpróbáltam lenyugodni.

- Ki sikított?- kérdezte halkan az engem átkaroló fiú.

- Valaki… nem tudom. Fogalmam sincs- motyogtam- Te amúgy hogy kerülsz ide?- pillantottam rá, kicsit nyugodtabban.

- A vendégek kísérgetésében besegítek, és kérte Kim Jae Joong, hogy nézzem meg, milyen állapotban van a tornacsarnok. Aztán csak azt láttam, hogy L.Joe kihúz téged a vízből…

- És ezért félretoltál, mert mindenképpen te akartad lesmárolni a csajt- motyogott gonoszan a szőke fiú.

- Hogy mi?- néztem rájuk csodálkozva.

- Nem kaptál levegőt, persze, hogy lélegeztetni kellett…- túrt bele a fiú zavarában a hajába. Ah, szóval az első, akivel egész életemben összeért az ajkam, az Kim Jong In volt. Mert majd belefulladtam a suli medencéjébe. Ezt felírom valahová, mert még egy ilyen béna csaj nincs, az tuti.

- Hát… köszönöm- talán el is pirultam volna, ha nem vagyok ilyen helyzetben.

- Ráadásul, azok után, hogy L.Joe-t hibáztatod, amiért beleestél, még jó is, hogy nem ő csinálta- mondta tovább- Igaz is. Mi történt?

- Semmi különös. Csak összevesztünk, ő seggfej volt, aztán véletlenül belecsúsztam… nem az ő hibája volt igazából, csak kicsit kiakadtam…- motyogtam, közben a szőke fiú tekintetébe fúrtam az enyémet. Ő rezzenéstelenül nézett engem.

- Értem… Hozok nektek törölközőt- sóhajtott végül a barna fiú, és elindult az öltözők felé, magunkra hagyva minket.

Pár percig némán ültünk egymás mellett, hallgattuk a hajunkból kicsöpögő víz hangját, ami cseppet sem volt megnyugtató. Egyre idegesebb lettem. Végül vettem egy mély levegőt, és meg mertem szólalni.

- Sajnálom, nem a te hibád volt, nem kellett volna veled kiabálnom.

- Valóban nem. Nem én nem tudok úszni…

Elhűltem az elutasító stílusától. Éppen elnézést kértem tőle valamiért, ő meg ismét bunkózik, rám sem nézve.

- Minek jöttél vissza?- kérdeztem már én is hűvösen.

- Mert hallottam egy csobbanást, és látni akartam, hogy mit szerencsétlenkedsz.

- Minek mentettél ki, ha ennyire utálsz?- rökönyödtem meg.

- Ha kipurcannál, nem lenne kit piszkálni- nevetett fel, mint aki jól szórakozik. Tátott szájjal meredtem rá, majd felálltam.

- Tudod… Byung Hun- direkt használtam a nevet, amit utált tőlem hallani, miközben felálltam- Te vagy a világon a lehető leggusztustalanabb ember, akinek már a látványától is rosszul vagyok. Nem értem, mit ártottam neked, amiért soha egyetlen egy pillanatig nem szimpatizáltál velem. Igaz, én sem voltam kedves hozzád, de nem én kezdtem ezt az egészet. Én csupán nem fogom hagyni, hogy földig gyalázz. Nem fogom hagyni, hogy bármi reakciót is kiváltson belőlem a szemétkedésed. És csak hogy tudd… ha ennek a barom viselkedésednek egy szikrája is megvolt benned régen… akkor nem csodálkozom, hogy a barátnőd ott hagyott Henry-ért…- majd hátat fordítottam, nem törődve elképedt tekintetével, és kisiettem az ajtón. Pont ott futottam bele Kai-ba.

- Itt a törölköző- mutatta fel döbbenten, mikor látta feldúlt arcomat.

- Köszi- kaptam ki a kezéből, majd vállamra terítve az anyagdarabot, szinte futva menekültem. A sértések, L.Joe, és egy kusza emlékkép elől, amit mindenképpen ki akartam zárni a fejemből.

*

10-kor végre ott ültünk az igazgatói iroda előtt, Kai, L.Joe, aki rám sem nézett, U-kwon, akiről kiderült, hogy megint rossz fát tett a tűzre, és ezért azt a büntit kapta, mint mi (azt hiszem lebukott éjszakai mászkáláson). Changjo, akiről semmi sem derült ki, sőt, akár azt is mondhatnánk, hogy ismét annyi élet volt benne, hogy egy temető kapuját őrző angyalszobor többet produlál. Na meg persze jómagam, immár száraz ruhákban, kicsit nyugodtabban. Ez utóbbiról a nyakamba akasztott visszafelé járó óra is tehetett. Ha rajtam volt, megnyugodtam. Most is. És ha nem néztem L.Joe-ra, akkor meg is őriztem ezt az állapotot. Mindenesetre furcsa volt, hogy egyedüli lány vagyok a büntetésben. Bár Kai-ról nem tudtam, hogy bármi rosszat tett volna.

Nem mondtam senkinek, hogy mi bajom volt, a fiúk sem tűntek túl pletykásnak, így megnyugodtam. De mielőtt belemerültem volna a gondolkozásba, So igazgató lépett mellénk, és alaposan végig nézett rajtunk.

- Remek, itt vagytok. Perceken belül megérkeznek vendégeink. Odakint várjuk őket, a kapu előtt. Ji Min. Légy oly kedves, és menj be Chae Won irodájába, egy papírt kértem tőle. Majd add oda Kim Jae Joong-nak. Ő tudni fogja, miről van szó.

Bólintottam egyet, az ajtóhoz sétáltam és bekopogtam az iskolatitkár irodájába, mire egy kiszűrődő „szabad” kiáltást hallottam. Moon Chae Won kedvesen mosolygott rám, mikor meglátott.

- Miben segíthetek? Hogyhogy nem vagy a városban szabadidőn?

- Hát… büntetés…- pirultam el szégyenkezve.

- Első héten?- hitetlenkedett.

- Sajnos a rossz gyerek listán vagyok a Mikulásnál is- próbáltam elviccelni a dolgot, mire kicsit felnevetett- De az igazgató küldött egy papírért.

- Igen, azonnal elkészítem- bólogatott, és elkezdett a gépébe írni valami szöveget, én meg maradék időmben körbe néztem az irodában. Egy kis beugró részben voltak felakasztva a kulcsok. Tornacsarnok, raktárok, és a tornyoké. Ez utóbbit szívesen megnéztem volna, ha nem lettek volna lezárva. 

A falon koreai tradicionális maszkok is voltak felaggatva, és én missziómnak éreztem, hogy megfogdossam őket, mert miért is ne? Mindig kényszert éreztem, hogy az ilyen dolgokat piszkáljam. Csak nem gondoltam volna, hogy mihelyst hozzáérek, leverek, legalább kettőt. Egyet reflexből elkaptam, a másik meg a földön kötött ki. Megpördültem, hogy lássam, a fiatal nő mennyit látott szerencsétlenkedésemből. Úgy tűnt, már egy ideje engem figyelt. És nem tűnt dühösnek, csak érdeklődve nézett.

- Nem én voltam!- mondtam azonnal, védekezően felemelve a kezemet- Magától mászott le- vigyorogtam 1000 wattosan, amiből nyilvánvalóan gondolhatta, hogy vaj van a fülem mögött.

- Magától mászott le?- mosolyodott el- Ismertem valakit, aki mindig ezt mondta, ha valami rosszat tett… Mindig kimagyarázta magát- sóhajtott- Rá se tudtam sohasem haragudni. Csak tedd vissza őket.

- Mióta dolgozik itt?- lettem kíváncsi, miközben visszatettem a maszkot.

- Már 3 éve- válaszolta, miközben gépelt- Az igazgató hozott ide.

- Engem nem kedvel az igazgató- húztam el a számat- Még egy kedves szava nem volt hozzám.

- Ő nem olyan barátságos először. De rendes ember.

- Ha maga mondja. Bár Kim Jae Joong-ot is rendes embernek tartom. Jó lehet, ha ilyen fiatalon valakinek ennyi minden van a kezében.

- Sokat örökölt az apjától, az biztos…- motyogta a nő- Igazán elbűvölő ember.

- Van valami konfliktus közte és az igazgató között?- puhatolóztam. Erre felnézett rám.

- Azt hiszem, ha van is, az is csak rájuk tartozik.

 Ahha, kedvesen közölte, hogy szálljak le a témáról. Végül is igaza van…

- Bocsánat. Túl kíváncsi a természetem- mentegetőztem.

- Előfordul ebben a korban. De vigyázz, később sok bajod származhat belőle.

- Majd oda figyelek!

- Remek!- átnyújtott egy nyomtatott papírt- Viheted is.

- Köszönöm- elindultam az ajtó felé, de még visszafordultam egy kérdés erejéig. Nem tudom honnan jött, de valahogy kíváncsi lettem.

- Az ismerőse, aki mindent kimagyarázott… mi lett vele?

- Egyszer már nem sikerült neki- zárta rövidre a témát, majd nem foglalkozott velem tovább.

*

Mikor kiértem a suli elé, már senki nem volt ott. Meg is érkeztek a vendégek? Most kezdhetem őket megkeresni… Már majdnem kezdtem elkeseredni, mikor eszembe jutott, hogy ez a 21. század, ezért csak megcsörgettem U-kwon-t. Közölte, hogy az első emeleten vannak, csak pont a másik szárnyban, mint ahol az irodák. Remek. Előre, lépcsőzni, a szép és formás lábakért. Sóhajtva mentem, hogy odaadjam az igazgatónak azokat a papírokat, és utána teljesítsem még a parancsait, mint valami rabszolga… Komolyan, a felső 10 000 gyerekeivel ezt megtehetik, és anyuci-apuci nem pattog? Megáll az eszem…

Valóban ott találtam a kis csoportot, egy ajtó előtt, Kim Jae Joong magyarázott valamit, az igazgatót már nem láttam. Egy őszes hajú férfi állt háttal, egy kicsit fiatalabb nő, és még egy férfi. Mindannyian elegáns öltönyben, vagy kosztümben. Valószínűleg valakinek a titkára lehetett, mert ő nem tűnt olyan tiszteletet parancsolónak. Kedves arca volt, ahogy a nőnek is. Az őszes hajú férfi arcát eltakarták előlem. De mikor melléjük értem, megfordult, és megláttam…

Valami megmozdult bennem. Fogalmam sincs, hogy mi… de mintha… valami… láttam én már ezt a férfit? Olyan… ismerős volt. Meredten bámultam rá, hogy eszembe jusson. Láthattam valahol az USA-ban? Valami rendezvényen? Vagy… még előtte? Nem valószínű. Semmi nem maradt meg azelőttről. Még érzések sem… A szüleimet sem ismertem fel. Ez azért elég gáz. 

Elég érdekesen nézhettem ki, rá meredve, mert csak azt vettem észre, hogy előttem áll, és összehúzott szemekkel mered rám.

- Valami baj van, kisasszony?- a hangja… ismerős volt.

- Nem, dehogy- tértem vissza, és elmosolyodtam- Üdvözlöm az iskolánkban!- hajoltam meg illedelmesen. Ő is barátságos görbére húzta a száját, és bólintott egyet.

- Azt hittem baj van, úgy nézett rám, mint aki rémeket lát.

- Elnézést kérek- pirultam el egy kicsit, mert erre már az egész társaság tekintetét magamon éreztem.

- Semmiség!- ütögette meg a vállam.

- Yoo Ji Min idén jött az iskolánkba. Eddig Amerikában lakott- mondta Kim iskola tulajdonos- A Gonghee csoport igazgatója az édesapja.

- Gonghee? Akkor már lehet, hogy találkoztunk is! Örvendek!

Akkor lehet, hogy tényleg az USA-ban volt…

- Itt vannak a kért iratok- adtam át a papírokat a férfinek.

- Köszönöm. És most azt javaslom, hogy váljunk több felé. Lee Byung Hun, Kim Jong In, és Kim Yookwon elkíséri Nam igazgatónőt, és megmutatják neki a tornacsarnokot, és az iskola földszintjét, Yoo Ji Min és Choi Jong Hyun pedig Lee titkárnak mutatják meg a többi emeletet. 

Először pislogtam párat, hogy ki a halál az a Jong Hyun, de aztán rájöttem, hogy ez Changjo eredeti neve… Most miért kellett ezt? Ez a szótlan gyerek…. ő nem beszél, én meg beszélnék, ha lenne miről, de az iskola még majdnem nekem is annyira új, mint ezeknek az embereknek… aishh! Már nagyjából a termeimet megtalálom, de tuti, hogy még most is képes lennék eltévedni a szintek és a szárnyak között.

- Nem kéne még valakinek velünk jönnie?- böktem meg suttogva a mellettem álló antiszoc gyereket.

- Minek?- kérdezett vissza értetlenül. Ah, hál istennek ma legalább kinyitja a száját.

- Beszédes kedvedben vagy?

- Meg tudlak még lepni!- úristen, ez egy mosoly volt? Esküszöm, hogy azt láttam az arcán! Hát, ha ő mondja, akkor rendben van.

Mindenki elindult valamerre, az őszes hajú férfi az igazgatóval, a három fiú az igazgatónővel, a titkárral mi meg ott maradtunk.

- Jöjjön! Körbevezetjük az emeleteken- mondta a fiú tisztelettel, jókedvet varázsolva az arcára. Pillanatokon belül felderült az arca, mintha egy másik ember állt volna mellettem, nem az az állandó búskomor srác. Ennyire jó színész lenne?

- Itt vannak ezen a szinten az igazgatói és gazdasági irodák, a másik szárnyban pedig…- ki is kapcsoltam, nem figyeltem, rá, csak szótlanul mentem mellettük, és gondolataimba mélyedtem.

Körbevezettük az emeleteken, mondjuk én inkább csak bájosan mosolyogtam a titkárra, és Changjo pofázott végig… csoda, hogy ki nem száradt a torka. És rendkívül kedves volt ezzel az emberrel, jól el is beszélgettek… ki érti meg a pasikat? És még a nőkre mondják, hogy bonyolultak… cöhh…

Már éppen visszaértünk az első emeletre, mikor megcsörrent Lee titkár telefonja. Ránézett a kijelzőre, majd ránk mosolygott.

- Bocsássatok meg, ezt muszáj felvennem- mondta, majd sebes léptekkel elsétált a folyosón. Changjo-ra néztem, aki meredten bámult a hapsi után, majd egyszerűen, rám sem nézve, szinte odamorgott nekem.

- Maradj!- majd elsétált utána. Maradj? Mi vagyok én, egy kutya? Milyen hamar visszaváltott ebbe a bunkó stílusba… biztos L.Joe-tól tanulta…

Figyeltem, ahogy lassan eltűnik ő is a folyosón. Mi folyik itt? Minek ment el? És hová? Lee titkár után? Aish, most maradjak, vagy menjek én is? És mivel Isten kíváncsinak teremté a női népet, ezért természetesen ez utóbbi mellett döntöttem. Lassan elkezdtem utánuk sétálni, de már nem láttam őket semerre. Pont a díszterem mellett ácsorogtam, mikor egy hangosabb puffanás ütött meg a fülemet odabentről. Mi a fene?

- Te mit keresel itt?- hallottam Lee titkár kicsit hűvös hangját.

- Én csak… - Changjo meg mit keres odabent? Te jó ég… Odabent telefonált a titkár? Akkor a fiú direkt ment utána? Mit képzel ez magáról? Kis suttyó...

- Szóval…?

Most szegénykém le fog bukni? Közelebb léptem az ajtóhoz, és azon agyaltam, mit tegyek. Mentsem ki valahogyan a szerencsétlen, kedvelszívó, dementor barátomat, vagy hagyjam a fenébe, és tegyek úgy, mint aki semmit nem hallott? Francba már, hogy… hogy valamiért segíteni akartam. Az USA-ban ez eszembe sem jutott volna, de itt valamiért nem akartam cserben hagyni őt. Hiába volt bunkó, hiába szólt be. Nem akartam, hogy baja legyen. Van ennek értelme?

Nem, nem volt, de nem is akartam túlgondolni, tettem amit helyesnek gondoltam, így egy egyszerű mozdulattal kitártam az ajtót, és beléptem. Changjo egy feldőlt paraván mögött állt, amit valószínűleg a suli színjátszó szakköre használt, vele szemben pedig összehúzott szemekkel a titkár, kezében tartva a telefonját. Hát jó, játszunk!

- Changjo, hát itt vagy!- sóhajtottam- Megtaláltad?- néztem rá nagy szemekkel.

- Hogy…?- kezdte volna csodálkozva, nyilván meglepve a váratlan fordulattól.

- Nincs itt a pulóverem?- rágtam a szám szélét, de igyekeztem nem túljátszani.

- Mi folyik itt?- nézett ránk felváltva a titkár, összezavarodva.

- Itt hagytam tegnap próba után a pulóveremet. Tudja, most lesz a 100 éves évforduló, és a diákok is fellépnek. Mi Changjo-val énekelni fogunk, ezt próbáltuk tegnap… Még ránk fér a gyakorlás… most először fogok közönség előtt énekelni, így kicsit izgulok… De ez nem lényeg… mindenesetre a pulcsim úgy tűnik, hogy már nincs itt… - néztem körbe a székeken elhúzott szájjal.

- Nem tudtam, hogy itt van maga, de mivel Ji Min kérte, így míg vártunk, gondoltam megnézem, hogy itt van e a pulcsija… Nem akartam zavarni- hajtotta le a fejét Changjo is. Nem láthattam az arcát, így nem tudtam, mit gondol a kamu lenyomott szövegemről. Csak elképzelni tudtam, hogy nem örül neki túlságosan.

- Értem. Bocsássatok akkor meg, nem történt igazán semmi, csak meglepődtem- mosolyodott el újra a férfi, majd kisietett a teremből. Én is követni akartam, de Changjo megragadta a kezemet, és visszafordított, maga felé.

- Mi van?- kérdeztem suttogva, kicsit idegesen.

- Te megbolondultál? Mi volt ez? Mondtam, hogy maradj ott!

- Mit műveltél te itt? Hallgatóztál? Minek?

- Én kérdeztem előbb!- morgott rám.

- Inkább köszönd meg, baromarcú James Bond Junior- morogtam, és kedvtelenül kihúztam a karomat a szorításából. Egy napra már elég bunkóságot kaptam. Nem vette észre, hogy éppen kirángattam a csávából? Komolyan, mindenki megbolondult?

Mikor visszaértünk az irodákhoz, már mindenki ott volt, Kim Jae Joong, az őszes férfivel, akiről azóta nem tudtam eldönteni, hogy honnan emlékezhetek, és a fiúk az igazgatónővel.

- Remélem, hogy tetszett az iskolánk!- hajolt meg az iskolatulajdonos kicsit, kedvesen.

- Csak jót mondhatunk el róla. És természetesen elfogadjuk a meghívásukat a 100 éves évfordulón rendezett gálaestre- felelte az őszes hajú férfi.

- Már alig várom, hogy lássam a fiatalokat énekelni- tette hozzá Lee titkár, ránk mosolyogva. Csak képzelődtem volna, vagy tényleg kicsit gyanakvó mosoly lett volna? És emellett magamon éreztem a felemás színű hajú fiú gyilkos tekintetét. Jaj nekem… Ezek után nem menekülünk az énekléstől.

- Akkor… kikísérem magukat- ajánlotta fel Kim Jae Joong, majd a vendégekkel együtt elindultak, míg mi illedelmesen meghajoltunk.

Azt hittem, mindenki mehet a dolgára, de magamon éreztem 4 fiú kérdő tekintetét.

- Most meg mi van?- tártam szét a karomat.

- Énekelni? Te? Changjo-val?- kérdezte L.Joe hitetlenkedve.

- Igen, éneklünk. Igaz?- néztem rá sorstársamra, akin látszott, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne.

- Igen…- préselte ki magából, elnézve a másik irányba.

- Nem is tudtam, hogy ilyen dalos pacsirták vagytok…- nevetett U-kwon- Bár Changjo, neked különösen illene a musical énekes pálya.

- Fogd be!- morogta az említett.

- De akkor könyörgöm, valami duettet a Rómeó és Júliából!- fokozta tovább Kai is, mondjuk mintha az ő öröme nem lett volna felhőtlen.

- Nem tudom, miért vagytok ennyire oda ettől!- vontam meg a vállamat, pedig én is kicsit égőnek éreztem a helyzetet, és hogy pont ilyen sztorit kellett kitalálni, de már nem hátrálhattunk meg. Belebuktunk- Ha éneklünk, akkor éneklünk. Changjo meg kedvesen felajánlotta, hogy jön velem.

- Kedvesen?- motyogta L.Joe magában.

- Na jó, elég lesz!- zárta a témát rövidre az énektársam- Most beszélnem kell Ji Min-nel, ti pedig szívódjatok addig fel- majd kézen fogott, és maga után húzott. 

Igazából nem sok kedvem volt ezzel foglalkozni. Elég volt már egy napra ennyi. A reggeli kis híján vízbe fulladás, azok a furcsa képek, amiket láttam, a sikítás, végül ez a furcsán ismerős őszes hajú férfi... És még erre rá Changjo lopakodó kommandója, vagy mije... Ez már tényleg magas volt nekem.

- Figyelj!- fordult velem végre szembe, mikor befordultunk egy folyosóra- A világ legnagyobb hülyeségét kamuztad, de… mondjuk úgy, hogy hálás vagyok. Nem fogok neked magyarázkodni, de nagyon kérlek, ne járjon el a szád semmiről, rendben?- nézett rám összehúzott szemekkel.

- Miről? Hogy szereted mások beszélgetését kihallgatni?- tettettem értetlenséget.

- Nem tudsz te semmiről. Szóval jobb lesz, ha ehhez mérten is viselkedsz.

- Nekem mindegy!- vontam meg a vállamat, holott majd belehaltam a kíváncsiságba

- Helyes!- majd ellépett volna mellettem, de még váratlanul megfordult- Amúgy… legalább énekelni tudsz?

- Fogjuk rá!- mondtam bizonytalanul, mire kicsit, hitetlenül felnevetett.

- Reméljük, hogy addig ránk szakad az ég. Légy jó, Yoo Ji Min!- majd egy intés kíséretében elsietett. Te is rohadj meg, Choi Jong Hyun.

*

~L.Joe szemszöge~

Hanyatt feküdtem az ágyon, közben a fejem fölé dobáltam a kosárlabdát. Ennek ütemes hangja zavarta meg az amúgy csöndes szobát. Szórakozottan figyeltem, ahogy a labda mindig megközelíti az arcomat, egyre közelebb láttam rajta a sok használattól lekopott betűket, majd újra elkaptam. De a gondolataim egészen máshol jártak.

Egyedül voltam.

Még egy dobás…

Mint sokszor máskor.

Még egy dobás…

Utáltam az egészet.

Még egy dobás…

Miért kellett így történni mindennek?

Még egy dobás…

Az apám… miért…?

Még egy do…

Elhibáztam. A labda kicsúszott a kezemből, és elgurult, egészen az ajtóig, ami ebben a pillanatban nyílt ki. Nem volt nagy meglepetés, hogy ki fog belépni rajta, elvégre, hatunk közül rajtam kívül csak egy srác tartózkodott a suliban.

- Mi van Changjo, unatkozol?- kérdeztem rá sem nézve, de hallottam, ahogy felveszi a labdát a helyéről, és felém dobja. Még idejében kaptam el, és nem csapódott a képemnek.

- Nem egészen. Vagyis nem jobban, mint általában.

- Akkor? Miért nem maradsz a szobádba, és halsz bele az önmarcangoló gondolataidba?- sandítottam rá fél szemmel. Tudtam, hogy köcsögség ilyet mondani neki. Pont neki. De valahogy fel kellett rázzam. Nem szerettem a világfájdalmas képét bámulni. Tudva, hogy ő tud másmilyen is lenni, ha nagyon akar.

- Hogy te is csinálhasd tovább ugyanazt? Dehogy… Nem akartam az önsajnáltató partidat tönkre vágni hyung…

- Mondtam már, hogy nem vagyok a hyung-od. Mit olyan nehéz ezen felfogni?- sóhajtottam, és megmasszíroztam az orrnyergemet. Nem először mondtam el neki. Az önsajnáltatásomra tett megjegyzését meg egyszerűen figyelmen kívül hagytam. Elvégre… én nem is sajnáltatom magamat, nem igaz?

- Jól van na, kicsúszott…- rántotta meg a vállát- Amúgy meg… Lee titkár egy seggfej- morogta szokásos stílusában, amire felkaptam a fejem.

- Volt valami?

- Nem egészen… Kíváncsi voltam a telefonbeszélgetésére, de lebuktam.

- Lúzer vagy.

- Ja, tudom…- kis nevetést hallatott, ami merő öngúny volt- Még szerencse, hogy bájos társam kihúzott a szarból. Még ha ezért énekelnem is kell vele…

- Ji Min?- préseltem ki magamból a nevet. Nem tudom, miért lettem ideges már ettől a két szótagtól.

- Ja, a kiscsaj elég érdekes. Valamiért kimentett a helyzetből, pedig semmit nem tud. Egészen egyedien…

- Idegesítő- motyogtam magamban.

- Abbahagyhatnád már végre. Olyan vagy, mint egy óvodás…

- Mit mondtál?- ültem fel az ágyon, és a szokásos „most meghalsz” tekintetemet vetettem rá. Kár, hogy őt ez már nem hatotta meg egy ideje.

- Nézd. Lehet, hogy nem szimpatizálsz vele… de téged mióta érdekelnek azok, akikhez nincs igazán közünk? Csak hagyd figyelmen kívül. Úgy, mint ahogy általában szoktad az embereket.

- Nem megy…- suttogtam, és lehunytam a szememet.

Te vagy a világon a lehető leggusztustalanabb ember, akinek már a látványától is rosszul vagyok. Nem értem, mit ártottam neked, amiért soha egyetlen egy pillanatig nem szimpatizáltál velem. Igaz, én sem voltam kedves hozzád, de nem én kezdtem ezt az egészet. Én csupán nem fogom hagyni, hogy földig gyalázz. Nem fogom hagyni, hogy bármi reakciót is kiváltson belőlem a szemétkedésed. És csak hogy tudd… ha ennek a barom viselkedésednek egy szikrája is megvolt benned régen… akkor nem csodálkozom, hogy a barátnőd ott hagyott Henry-ért…

Összeszorítottam a fogamat idegességemben. Utáltam ezt a lányt. Tudom, hogy én kezdtem, tudom, hogy le kellett volna állnom. De nem ment. Hisz ő nem ártott nekem tényleg. Igaz, Henry unokatestvére volt, de… már annak sem kéne, hogy érdekeljen. Elvégre, van nagyobb bajom is, mint ő. Egyszerűen megláttam, és jött belőlem ez az egész. Nem tudtam hozzá máshogy viszonyulni. Volt benne valami, ami óvatosságra intett. Látszott rajta, hogy nem érdemes kikezdeni vele, mégis bökte a csőrömet. 

Mi olyan nagy szám benne? Csak egy nagyszájú amerikai liba. Hogy volt képes nekem ilyet mondani? Mit tud ő rólam? Mit tud ő NaEun-ról? Mit tud ő rólunk?

Gondolataimból barátom hangja riasztott fel, aki meredten bámult ki az ablakon, mintha keresne ott valamit, túl az erdőn, a hegyeken. Pedig mindannyian tudtuk, hogy ott sem más semmi, mint ebben a kastélyban.

- L.Joe... Mikor lesz már ennek vége?- ezen a kérdésen egy kicsit elmosolyodtam, pedig egyáltalán nem volt vicces. Pontosan tudtam, mire gondol. Hisz néha bármennyire is fasza gyereknek éreztem magam, csak egy egyszerű srác voltam. Mint a többiek. Nem én voltam erősebb, csak az életem volt keményebb.

- Nem ez a legfontosabb kérdés. Hanem, hogy mi lesz velünk, ha vége lesz.

Képet sem szoktam berakni, de most olyan...
/fangirl mode ON/ ah ez az ember ahjdivmipykfll! /Fangirl mode OFF/
Utállak Byung Hun... :D