2. évad - 9. fejezet

Igen, nagyon rég volt már, hogy ide írtam, szégyellem is magam rendesen érte. De most nincs túl sok  szabadidőm, így április közepéig nem is tudom, hogyan fogom tudni folytatni. Előfordulhat az is, hogy sehogy. De semmiképpen nem hagyom abba, nem kell félni, csak... nehéz az utolsó év! :) Remélem megértitek!

9. fejezet

Első nap

- Ji Min…- hátrált pár lépést Ailee, mikor meglátott, és beljebb húzott az ajtóból, és visszazárta mögöttem. Szemem a még bent tartózkodó Byung Hunra vetült, aki szemlátomást kerülte a szemkontaktust. Szép, mondhatom!

- Remélem, hogy nagyon hamar elkezdtek magyarázkodni, és sikerül is elhitetnetek valami maszlagot, mert ez több a soknál!- éreztem, hogy a kezem is remeg.

- Nyugodj meg, Ji…- kezdte volna a szobában tartózkodó srác, de csak hisztérikusan felnevettem.

- Nyugodjak meg? Volt a világon már akárki, aki ettől a mondattól lett kevésbé ideges? És ti talán nem tudjátok, de mikor felgyújtottam és robbantottam legutóbb ezt az épületet, akkor annak is a konyhához volt köze? Szóval folytassátok csak! Mi ez a ruha, Ailee? Felcsaptál konyhás néninek? És… mi ez az egész erről a nőről? Valaki engem keres? Ki az? Válaszoljatok, a rohadt életbe is!- csaptam az asztalra.

A másik kettő egymásra nézett, és a szemükben közös megértés suhant át.

- Régóta ismeritek egymást? Meg sem lepődök!- túrtam a hajamba- Byung Hun…- néztem mélyen a szemébe- Te is tudtad, hogy hol vagyok? Négy éven keresztül? Ha közöd van a titkosszolgálathoz, akkor…

- Az istenért, nem tudtam, hol vagy!- szakított félbe már ő is idegesen.

- Ezek után már hogy higgyem el?

- Ha tudtam volna, hogy hol vagy, egy hónap után utánad mentem volna, a francba is!

- Ezek már üres szavak is lehetnének!- sziszegtem, pedig egy pillanatig szerettem volna hinni neki.

- Higgy, amit akarsz! Ha ennyire szereted magadra hozni a bajt, akkor örülök, hogy tényleg nem tudtam rólad!

- Ha semmit nem mondotok, honnan tudnám, miért lennék veszélybe! Szóval? Ki. Ez. A. Nő?- tagoltam a szavakat.

- Soo Ae!- válaszolta egyszerűen Ailee egy kisebb sóhaj után.

- Hogy ki?- értetlenkedtem, mert bevallom, nem vártam konkrét választ tőlük.

- A személyazonossága nem volt nyilvánosságra hozva a polgárok előtt. Egy veszélyes észak-koreai kémnő. Akit a múlt hónapban sikerült rács mögé juttatnunk. Nagyon sokáig nem sikerült rajtaütni, de végre belesétált a csapdánkba. Egyelőre nem volt hajlandó beszélni. Egyetlen egy mondatot hajtogat. Hogy az elhunyt Yeon alelnök lányával hajlandó beszélni. Hiába mondtuk neki, hogy meghalt mindkettő lány, ő nem tágít.

- De hát honnan tud rólam?- értetlenkedtem kissé visszafogottabban- És miért…?

- Fogalmunk sincs… És tudod, hogy mi az ijesztő? Soo Ae kapcsolatban áll egy Főnix nevezetű nagykutyával, aki egyszer kapcsolatba lépett veled!

- De hát… én nem ismerem!- hárítottam azonnal.

- Igen… de mikor Byung Hunéknál vacsoráztál, felhívott valaki…

Hirtelen beugrott az az ijesztő nevetés aznap estéről, amitől felállt a szőr a hátamon.

- Az ő volt?- kérdeztem halkan.

- Igen… Szóval már érted, hogy miért kell vigyázni rád? Nem tudjuk, hogy mit akarnak tőled! Nem fedheted fel magadat… Így is lehet, hogy többet tudnak rólad, mint kéne. És most, hogy már mindent tudsz, remélem már nem harcolsz tűzzel-vassal az ellen, hogy legalább itt beépülve tudjak figyelni egy kicsit a gyanús elemekre…

Egy fél perces csönd telepedett közénk.

- Azonnal ezzel kellett volna kezdenetek, nem itt a hátam mögött szervezkedni… De mit is várok…?- majd csak egy szerencsétlenre sikeredett félmosoly után kifordultam az irodából, és átvágva a konyhán, majd az étkezőn, mikor belefutottam Yong Gukba.

- Ji Min! De jó, hogy találkozunk, reggel elfelejtettem kérdezni, hogy…!- kezdte volna a mondani valóját, de számomra teljes összefolytak a szavai.

- Keress meg most vele valaki mást, kérlek, szétesik a fejem!- mondtam elhaló hanggal, de még ez elég volt, hogy abbahagyja, és aggódva nézzen rám.

- Beteg vagy? Reggel még semmi…

- Nem, csak…- megköszörültem a torkom- Kissé elárulva érzem magam.

- Valami történt, ha akarod, hozok neked egy kávét, és megbesz…

- Majd kávézik veled máskor!- szakította félbe egy másik hang, és megragadva a csuklómat Byung Hun elkezdett az étkező kijárata felé húzni maga után. Már szerencsére nem voltak olyan sokan bent, így kevesebben látták. Azt hittem, hogy a kirohanásom után nem akar majd beszélni velem, legalább egy napig, de az, hogy így utánam sietett, és ilyen erősen szorította a csuklómat, azt jelenthette, hogy valami nagyon nem tetszett neki.

- Eressz el!- sziszegtem neki, de nem állt meg, csak mikor felcsapott egy félreeső ajtót, és betuszkolt rajta. Felkapcsolt egy lámpát, és akkor láttam, milyen szűk helyen vagyunk.

- Egy takarítószertár?- nevettem fel kissé- Byung Hun, az egész suli a miénk, már nem kell félni, hogy egy gonosz igazgató meglát, és akkor ki leszünk csapva, annyira szánalm…- de nem tudtam tovább mondani, mert két lépéssel beszorított a falhoz, és kezét megtámasztva a fejem mellett, közelebb hajolt arcomhoz.

- Befejezted?- kérdezte kissé fenyegető hangsúllyal, ami szörnyen nosztalgikus volt. De nem túl jó dolgokat juttatott eszembe.

- Húzzál el a képemből!- fintorogtam rá.

- Nem, ameddig nem fogod fel, hogy mi forog kockán!

- Te most komolyan ki akarsz oktatni? Nézz már magadra!

- Nem, te nézz magadra! Tudhatnál jól, hogy az életed, amennyiben itt vagy, nem csak a tiéd! A saját életeddel nem csak a sajátodat veszélyezteted! Ne akard, hogy megint tragédia legyen, mint a múltkor!

Mint a múltkor…

Mint egy varázsszó, kezdett remegni a kezem, és agyamba kúsztak az undorító képek. Az emberek, akik miattam haltak meg. Az én hibámból. És én túléltem.

A hideg rázott, a szívem zakatolt, és hirtelen levegőt sem kaptam.

- Ji Min…- motyogta Byung Hun, mikor látta a változásom, és kissé távolabb húzódott- Hé, jól vagy?- fogta meg vállaim kétoldalt.

- Ne érj hozzám…- motyogtam halkan.

- De Ji…

- Ne!- hagytam, hogy összeessenek a vállaim, csak ne nyúljon hozzám- Hagyj békén…

- Nem úgy értettem…

- Persze, hogy nem! De én igen! Tudom, mi minden történt miattam. És hidd el, azon vagyok, hogy ez ne történjen meg megint. Szerinted nem félek? Nem akarom, hogy ezek a gyerekek, akik már megélték életük tragédiáját, hisz árvák, még szörnyűbb dolgok történjenek velük. Tényleg nem akarom!- mondtam remegő hanggal- Csak épp a tudat, hogy… felnőtt ember vagyok, mégsem voltatok hajlandók elmondani, hogy mi megy a hátam mögött… Ez ráébreszt, hogy tényleg, az egyedüli, akiben bízhatok, az saját magam. Nincsen kivétel… Most pedig el az utamból, elő kell készülnöm az évnyitóra.

- Ailee csak jót akar!- állta el továbbra is az utamat.

- Ezt beszéljük meg majd később… Kimegy a fejemből a szövegem…- motyogtam, majd mivel kissé gyengült az ellenállása, arrébb toltam, és kiszabadultam a szertárból.

A szobámba érve gyorsan lezuhanyoztam, ezzel lemosva az elmúlt percek súlyát, és pár eltévedt könnycseppet is, amit a helyzet szült. Ijesztő volt belegondolni, hogy egy vérprofi gyilkos nőnek pont én kellek. De ő csak Yeon elnök lányát mondott. Abból meg kettő volt. Amíg nem mondja konkrétan a nevemet, addig talán nincs minden veszve. Honnan tudna rólam?

Bár eddig azt sem tudtam, hogy Ailee és az ex elnök tud a holtartózkodásomról. Lehet, hogy érnének még pofonok, ha beljebb ásnám magam a dologba.

Végül igyekezve kiűzni a fejemből minden oda nem illőt, ami kapcsolatban volt kémekkel, politikával, és jóképű, seggfej festett szőkékkel, kikészítettem a kiskosztümömet, ami kevésbé volt az én stílusom, de hát mégsem állhattam oda tornacipőben. De egyenlőre csak egy vékony trikót és sortot hagytam magamon. 

A telefonom csörgött, és egy pillanatig hagyni akartam, hadd csörögjön tovább, de aztán megláttam a nevet a kijelzőn.

- Changjo!- szóltam bele- Ennyire ráérsz?

- Könyörgöm, Ji Min, beszéld le a húgomat arról, hogy a sulitokba akarjon menni!- mondta köszönés nélkül.

- Hogy mi? Jessie meg mit... 

- Fejébe vette, hogy a közeledben akar lenni. Tudod, mennyire hiányoztál neki.

- De ez egy árvaház... Neki még két családja is van...

- Neki mondjad... Tisztára bolond... mi is ilyen kattantak voltunk tizenhat évesen?
- Te egy sírósszájú kisfiú voltál, aki szépen énekelt.

- Ó, fogd be!- nevetett a telefonba, majd megköszörülte a torkát- Ha felhívnád, sokat segítene. És esetleg... Suzy nem hívott?

- Nem, semmit nem tudok róla!- ráztam a fejem is, pedig nem láthatta.

- Értem... Min Soo már majd megőrül... elhiszem, engem is kétnaponta felhív, hogy tudok-e valamit. Sajnálom ezt az egészet... De ha van fejlemény, felhívlak mindenképp!

Elbúcsúztunk, és letettük, de már egy fokkal jobb kedvem volt utána, így leültem a tükröm elé, hogy kisminkeljem magam az évkezdésre. Már pont a fél szememet kihúztam, mikor kopogtak. Hiába szóltam volna ki, hogy jöjjön be, az ajtót bezártam magam mögött, így csak felálltam, kezembe a tusommal, és kitártam az ajtót. Előttem a névrokonom állt, és kissé idegesen nézett körbe a folyosón, mikor megjelentem. Igaz is, Jimin mostanra ígérte magát.

- Felemás az arcod!- nyilvánvalóan nem ez akart lenni az első mondata, mégis ez csúszott ki a száján.

- Épp sminkelés közben zavarsz! Gyere beljebb!- majd behajtottam mögötte az ajtót.

- Kissé alul-öltözött vagy, nem félsz, hogy letámadlak?- ült az ágyam szélére, és körbenézett a szobámba, mintha attól tartana, van még bent valaki..

- Ugyan már, te csak virtuálisan tudnál olyat csinálni!- forgattam a szemem. Emlékeztem rá, hogy nem volt a legkedvesebb, ezért nem is terveztem nagyon nyájasan viselkedni vele szemben. Így is furcsa volt, hogy elhagyta a velem szembeni káromkodásokat, és becsmérlő kifejezéseket. Mindezt túl gyorsan.

- Szíven ütött!- forgatta a szemét, de észre vettem, hogy az ujjait tördeli. Nyilvánvalóan a környezetváltozás, és az új arcok hozták ki belőle. Elvégre nem nagyon dughatta ki az orrát otthonról, Park bácsin, és a bejárónőjükön kívül nem is nagyon láthatott mást.

- Megmutatták már a szobádat?

- A portánál a kezembe nyomtak valami térképet… Bepakoltam a szobába, csak gondoltam, szólok még neked is.

- Helyes… igazából még kérdezni is akartam valamit, mivel még nem volt alkalmam!- fordultam ismét meg a kisszéken, amin ülve tusvonalamat tökéletesítettem- Miért vállaltad el végül a munkát? Nagyon… furcsa ez nekem…

- Szerintem is az…- húzta kissé a száját, némi öngúnnyal- De apám szinte szó szerint kidobott a lakásból. Elege lett a semmittevésemből, ingyenélőnek nevezett. Hisz tudta, hogy felajánlottad nekem ezt. Így legalább azt próbálta elérni, hogy kimozduljak. De végül is… csak egy másik elzárt helyre kerültem, semmi nem változott…

- Dehogynem!- biccentettem félre a fejem- Az apádnak teljesen igaza van. Itt legalább több emberrel kerülsz kapcsolatba. Szóval jó is lenne, ha készülnél, mert mindjárt kezdődik az évnyitó.

- Nekem is részt kell vennem az ilyeneken?- nézett rá úgy, mintha legalább azt közöltem volna vele, hogy kifogyott a világ netkészlete.

- Miért, mit hittél?- keményítettem meg magam egy kissé- Hogy ez egy játszótér, ahol azt teszel, és akkor, amikor kedved tartja. Nem, Jimin, ez egy munkahely! Pedig ez nem is annyira kis betűs résszel volt írva…

- Csak azért nem szólok vissza, mert a főnököm vagy, és a híd alatt nincs wifi…- morogta. Még mindig fura volt. Hiába adott magyarázatot a dologra… valami nem stimmelt, de nem tudtam összetenni. Túlságosan… váratlanul szakadt el otthonról, és én nem láttam az összekötő fonalat. Idegesített, hogy valami a tudtom nélkül történt. De ezt nem terveztem mutatni neki, de eszem ágában sem volt eltekinteni tőle. Jimin nagyon furcsa volt nekem. És a furcsa az én szótáramban nem jelentett jót.

- Remek! Esetleg még valami óhaj?- néztem rá negédesen, de már az ajtóban volt, hogy távozzon. Megtorpant egy pillanatra, és visszanézett.

- Egy van. Változtass nevet…- majd már ott sem volt. Fanyar mosoly ült az arcomra. Hát már megváltoztattam, pont erre.

*

Nyeltem egyet, mikor ott álltam a bámuló gyerektömeg előtt. Byung Hunnal úgy beszéltük, hogy én tartom a beszédet kettőnk közül. Eleve egy olyan szöveget megfogalmazni, amit a fiatalok is megértettek, és aminek helye volt az évnyitón… hát szenvedtem vele rendesen, mire sikerült megszülnöm. De most valahogy, ahogy ott álltam előttük, az egész megszerkesztett dolog, olyan… mű volt. Nem tűnt helyénvalónak. Így csak sóhajtottam egyet, és letettem az aula kis pódiumára a szövegemet, és az asztal elé sétáltam, hogy kissé nekidőljek.

A tanárok, akik az első sorban, és a diákok között ültek, értetlenül néztek rám. Köztük fél szemmel láttam Byung Hun ráncolt szemöldökét is. Nem mintha amúgy érdekelt volna. Még mindig nem nagyon emésztettem meg a reggeli szóváltásunkat.

- Megírtam egy szöveget, hogy felolvassam nektek, de… meggondoltam magam- kezdtem el rögtönözni- Nem arról szeretnék beszélni. Ahogy itt állok előttetek, és nézek rátok… rájöttem, hogy tulajdonképpen… nem biztos, hogy tudtam, mibe is akarok belevágni, mikor kollégámmal, Lee Byung Hunnal belevágtunk ennek az iskolának a felújításába. Igen, bár már volt rá példa a mai napon is, hogy összekevertek egy diákkal… Az iskola egyik tulajdonosa, Yoo Ji Min vagyok- erre végigfutott a morajlás a diákok között. Már korábban kiszúrtam Zelot is, aki most lehorgasztotta a fejét- Fiatal vagyok, igen, huszonkét éves. Hogy miért szerettem volna ezt az iskolát…?- gondolkoztam el- Azt szerettem volna, ha a hozzám hasonlóak jó helyen nőnek fel. Igen, én is árva vagyok, mint ti! Tudom, milyen az, mikor nincs az ember mellett az, akitől tanácsot várna, akiben végig megbízna. Tudom, milyen. Nem azt mondom, hogy forduljatok hozzám bizalommal, mert én leszek a pótanyukátok. Nem is csak azért, mert van, amelyikőtöknél nem vagyok idősebb négy évvel… Hanem azért, mert egy anyukát nem tudok pótolni. Lehetek egy nővér, egy barát, de… anya sosem. De szeretném, ha tudnátok, hogy ha itt anya nem is lehetek, legalább egy olyan védőbástya szeretnék lenni, ami megvéd titeket. Nem szeretném, ha elvesznétek. Szeretném, ha nagy, és jó ember lenne belőletek. Ez az iskola régen elit iskola volt, a leggazdagabbak járhattak ide. Most pedig ti vagytok itt. Szeretném, ha az iskola ezúttal nem a pénzről szólna, hanem tehetségről, és jellemről. Mert ez az, amire mostanában a világnak a legnagyobb szüksége van. Remélem, ti ezt meg tudjátok adni neki. És ha az ehhez vezető úton segítségre lenne szükségetek… keressetek bármikor! Én ott leszek, és… segítek!- néztem végig a gyerekeken, akik meglepően csendben hallgattak végig. Még So Ji Sub igazgató beszéde alatt is ment a pusmogás. De mikor végre megnyugodhattam volna, hogy most már elég volt belőlem, és leléphetek, a harmadik sor körül egy gyerek, aki alig nőtt ki a földből, elkezdett felém rohanni, és megkapaszkodott a harisnyába bújtatott lábamba.

Azonnal tudtam, hogy ő Sim Doo Ri, a legfiatalabb tagja az iskolánknak, aki nem több, mint három éves. De ahogy arcát a lábamba fúrta, és szorosan átölelt, hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak néztem a törpenövésű kiscsajra, majd segélykérően az első sorban ülőkre. Azokon belül azonnal Yong Gukon akadt meg a szemem, aki kedélyesen nézte a szerencsétlenkedésemet a gyerekkel. Kissé lehajoltam hozzá, miközben többen nevettek a helyzeten.

- A néni olyan szép!- suttogta a kislány a fülembe.

- Te is szép vagy, és még nálam is szebb leszel!- ügyetlenkedtem ki magamból ezt a mondatot halkan, majd felemeltem a kisujjam- Megígéred, hogy szépen felnősz?

A kislány kuncogva akasztotta bele a kisujját, és ismét megölelt. Nem sok tapasztalatom volt gyerekek ölelgetésében, így ezt a részt szívesen elhagytam volna.

Végül Yong Guk felállt, és felkapta mellőlem a pehelysúlyú lányt, aki azonnal a nyakába kapaszkodott. Valószínűleg ismerték egymást, hisz egy árvaházból jöttek. Hálásan néztem a férfira, aki egy röpke mosollyal válaszolt. Komolyan, minél tovább néztem Yong Gukot, annál férfiasabb, és vonzóbb volt. Mint nő, egyáltalán nem tudtam nem észrevenni. És annak a csóknak az emléke… hát mondjuk úgy, hogy nem felejtettem el. Majdnem annyira élénken élt az emlékemben, mint Byung Hun csókjai… ahogy idáig jutottam a gondolatmenetben, kissé megráztam a fejem, hogy tűnjenek az oda nem illő dolgok, majd a diákseregre mosolyogtam.

- Úgy tűnik, valaki már komolyan is vette a lehetőséget, miszerint mindig ott vagyok, és segítek!- erre kissé felnevettek- De csak ennyit szerettem volna! Nem is húzom tovább a szót, tudom, én is voltam diák, a hosszú beszédek unalmasak…!- majd mikor visszaültem a helyemre, még meg is tapsoltak. Ezután megint So Ji Sub állt fel, és mondta, hogy mindenki a saját osztályával menjen a termekbe, az osztályfőnökökkel. Ez már minket nem érintett.

Ahogy a sok diák kivonult, a legtöbb diákkal, én is kifelé vettem az irányt, de mikor az iroda felé fordultam volna, hirtelen meggondoltam magamat, és a konyhába siettem, azon belül is az irodába.

Ailee az asztalon ült, a lábát lóbálva, kezével pötyögve a telefonon, másik kezével meg könyékig nyúlva egy popcornos zacskóba. Ha nem tudtam volna, hogy a titkosszolgálat embere, hát kiröhögtem volna, aki ezt állítja.

- Ji Min…- lepődött meg a hevességemen, én meg nagy levegőt vettem.

- Ailee… Figyelj… ha igaz, amit mondtál, akkor tényleg van ok aggodalomra, de egyenlőre ne temessünk el. Fáj a tudat, hogy a hátam mögött történtek ezek, de ha tényleg történtek, akkor… eltekintek tőle, és elásom a csatabárdot addig, ameddig vége nem lesz. Egyet kérek. Ezúttal én is mindenről tudni szeretnék. Hogy mi történik körülöttem. Hogy mi történik ebben az országban. Elvégre politikus családból származom. Mint mondtad, ha rájönnek, célpont lehetek.

- Rendben, megoldható!- bólogatott- Végül is jogos a kérésed. Ha Byung Hun tudja, neked is szabad.

- És akarok egy fegyvert!- mondtam határozottan.

- Egy fegyvert?

- Igen, valami kicsit, ami bárhova elfér. Jobban érzem magam egy pisztollyal a kezembe, mikor veszélyben az életem.

- Ez… ez nem az én hatásköröm. Beszélek az öcsémmel, és…

- Ki a te öcséd, hogy folyton úgy emlegeted, mintha ismernem kéne?- vágtam közbe.

- Majd bemutatom… ő a Nemzetbiztonságiaknál a fegyverekkel és harci technológiával foglalkozik.

- Remek, ha kapok tőle fegyvert…

- Majd meglátjuk… Amúgy…- gondolkozott el hirtelen, ezzel el is terelve a figyelmem egy pillanatra a fegyvertémáról- Emlékszel pontosan arra a balesetre? Ami még nyáron történt?

- Nem tudom elfelejteni, még mindig megvan pár heg!- támaszkodtam vele szemben az asztalra, és agyamba tódultak az ijesztő képek.

- Nem láttad… ki ült a másik kocsiban?

- Nem figyeltem ilyen részletekre. De ha nem fékezek abban a pillanatban, akkor… akkor nagyobb baj is lehetett volna. Nem tartom valószínűnek, hogy az a valaki ennyire ne tudjon vezetni, az nem egy veszélyes kereszteződés volt. Vagy pedig részegen vezetett…

- Egy két kilométerrel arrébb lévő kamera felvételén megtaláltuk a kocsit. De a rendszámot nem tudtuk beazonosítani, nem tartozott hozzá semmilyen adat. Nem világos, hogy pontosan ki tette, de biztos nem csak pihenőszabadságot akart neked… nektek. Tudod a vicc az, hogy két nappal utána került rács mögé Soo Ae. És akkor kezdte a nevedet hajtogatni. Vagyis nem a neved, csak… Az elhunyt édesapádat.

- Köszönöm, hogy elmondtad. Igazából…- elgondolkoztam egy pillanatra, mikor eszembe jutott a boríték a műhóval, majd a hógömb, és az a női hang a kórházban, de valami nem vett rá, hogy eláruljam. Talán az, hogy annyira igaz volt, amit ott félálomba hallottam.

- Igazából?- kérdezett vissza Ailee.

- Semmi, csak én is elnézést akartam kérni a reggeli miatt. Felnőttebb módon kellett volna lereagálnom.

- Hát… mindenkinek van hova még fejlődnie!- mosolygott rám, ami ezúttal őszintének tűnt. De csak tűnt.

*

Ahogy beléptem a tanári konyhába, nem várt kép fogadott. Vagyis azt hittem, senki nem lesz majd odabent, ehelyett pont az férfi ült az asztalnál, akit látni sem kívántam.

Byung Hun azonban felém fordult a jöttömre.

- Hol voltál? Kerestelek! Főztem neked kávét!- mosolyodott el egy aprót, és az asztalon gőzölgő csésze felé mutatott.

- Engem nem tévesztesz meg! Ez melyik arcod a sok közül?- sétáltam mellé, és igyekeztem, hogy hangom ne remegjen.

- Paranoiás vagy!- fintorgott vissza.

- Ugyan, csak nem bízok benned… amúgy meg, kérdésedre válaszolva… beszélgettem a konyhás nénivel!

Erre láthatóan megfeszült, hisz azonnal tudta, hogy Aileeről van szó.

- Miről?- kérdezte fojtottan, és fel is állt az asztaltól, hogy egy szintben legyen a fejünk.

- Milyen érzés, ha nem tudsz valamit?- mosolyodtam el féloldalasan.

- Ne szórakozz, ez komoly dolog…

- Tudom, nem akarod, hogy megint mások haljanak meg miattam, de ígérem, együttműködőbb vagyok, mint gondolnád.

- Missziód félreérteni mindent?

- Neked meg missziód elérni, hogy meg akarjalak fojtani.

- Folytasd csak, drága, és meglátod, milyen következményei lesznek…

- Már nem tartok tőled, mint a gimiben, ne felejtsd el, négy év alatt sok dolog változott.

- De sajnos nem minden…- súgta közel az arcomhoz. Arckifejezéséből nem tudtam megállapítani, hogy mire gondolt, de nyeltem egy nagyot, mire kissé elmosolyodott. Nyilván látta, hogy torkomon akadt a szó, és kissé távolabb húzódott.

- Szóval itt vagytok!- csendült fel ekkor az ajtó felől egy női hang, ami azonnal csalódottságot keltett bennem, de hirtelen örültem, hogy a srácot nem az arcomba hajolva találja.

- Juniel!- húztam a számat egy erőltetett mosolyra, mikor megláttam a ragyogó lányt a konyha bejáratánál- Nem is tudtam, hogy jössz ma…

- Meglepetésnek szántam!- mosolygott kedvesen- Hoztam sütit!- mutatott fel egy kis kosárkát. Hát persze. Ő az a típusú lány, aki kosárkába hozza a szerelmének a sütikét. Agyam eldobom… Még mindig a Byung Hunnal való , amúgy állandó, vitámra gondoltam, nehéz volt átcsöppenni Juniel tökéletes valóságába.

- Köszönöm, hogy eljöttél!- alakult át hirtelen Byung Hun arca is, mintegy varázscsettintésre, és menyasszonya arcára nyomott egy finom csókot, amitől a gyomromban furcsa kövek nőttek. Nem akartam tovább maradni. Nem bírtam nézni, hogyan alakul át egy bunkó seggfejből, egy érzelmes férfivá. És… igazából már nem tudtam, melyik ebből az álca. De volt egy olyan érzésem, hogy mindkettő. Sajnos túl jól ismertem őt régről, és esélytelen, hogy valakinek a személyisége így kiforduljon.

- Mennem kell, van még dolg…

- Maradj, Ji Min, olyan ritkán tudunk találkozni!- fogta meg a karom Juniel- Meg mindjárt jön Yong Guk is!

- Rendben…- motyogtam végül, mert nem jutott eszembe semmilyen indok a távolmaradásra, majd leültem az asztal mellé.

- Kié ez a kávé?- telepedett le Juni a fiúja mellé.

- A tied!- felelt Byung Hun.

- Ne viccelj, ez valakinek ide volt készítve! Te nem tudtad, hogy jövök.

- De az a valaki nem élt a lehetőséggel!- vont vállat hányavetien, és szeme sarkából vetett egy gonosz pillantást felém. Nem értettem, miért viselkedik így velem. Az egyik pillanatban majd meghal a vágytól, hogy megvédhessen, aztán a bűntudattól, amiatt a sok dolog miatt, amit ellenem tesz, majd ismét egy seggfej lesz. Kézikönyv se lenne elég hozzá.

Ebben a pillanatban lépett be Yong Guk, és mikor meglátott, azonnal mellém telepedett le, miután nyomott egy puszit unokatestvére arcára.

- Neked nincs osztályod?- csodálkoztam.

- Úgy volt, hogy lesz, de aztán mégis lemondtam…

- Miért? Jól állt a kezedben a gyerek!- mosolyogtam Doo Ri emlékére.

- Természetesen azért, hogy több időt tölthessek veled!- dobta át karját a vállamon- Bár ezt a reggeli randinkon elfelejtettem közölni…

- Milyen randi? Full izzadt voltam, ráadásul rám mászott az egyik tanítványod, ha így nézne ki egy randi, a világ rossz irányba haladna!

- Miről maradtam már le megint?- ráncolta a szemöldökét Byung Hun, mintha az zavarta volna, hogy történt valami velem és Yong Gukkal, amiről nem tud. Persze, ez teljességgel kizárt volt. De bevallom, jól esett volna.

- Reggel, mikor Ji Min lement futni, az egyik srác, Zelo összetévesztette egy diákkal. Így kissé rámászott, nekem kellett leszedni. De így legalább… mi is… megbeszéltük a múltbeli félreértéseket… És tiszta lappal kezdhetünk- mosolygott rám kicsit a testitanár, ezzel a szívemet kicsit megmelengetve.

- Annyira koszos volt az a lap?- horkantott a szőke.

- Nem is sejted, mennyire mocskos!- vigyorgott Yong Guk, mire erősen a karjára csaptam.

- Hjá, hagyd abba! Mintha annyi minden történt volna…- morogtam, és arcom Juniel mosolygós képére vetült. Ő már fejben biztos az esküvőnket tervezte. Dupla esküvőt. Rózsaszín koszorúslányruhákkal. És kis szívecske alakú teasüteményekkel.

Ez, ahogy eszembe jutott, valamiért felforgatta a gyomrom, mégis a kis kosár felé nyúltam, amibe a süteményét hozta. Megkínált korábban, így nem éreztem bunkóságnak. Na meg tök finomnak tűnt. Igazam is lett.

- Ki tudja, oppa, lehet nem is vagy az esete! Milyen férfiak tetszenek, Ji Min? Az olyan nagyszájú, menő srácok, mint Yong Guk oppa, vagy a kedves, gyengédek, mint például… mint például… Byung Hun!- ahogy ehhez a leíráshoz ezt a nevet társította, hirtelen torkomon akadt a süti, és iszonyatos köhögő görcsbe fulladtam- Valami rosszat mondtam?- ijedt meg Juniel.

- Dehogy, csak…- nem akartam részletezni, hogy a vőlegénye csak álcázza ezzel a viselkedéssel azt a köcsög baromarcú dögöt, ami benne lakik, így inkább csak megráztam a fejem- Egyik sem. Nekem a megértő, de nagyon menő srácok jönnek be, akik nem olyan szószátyárok, nem fulladok meg az kicsorduló egzisztencializmusoktól, de bármikor ott vannak, ha kellenek. És akiben teljesen, százszázalékosan megbízhatok.

- Van egy ismerősünk- bökött fejével Byung Hun felé a lány- Aki ezek szerint teljesen illene hozzád! Várj, mutatok egy képet!- majd előkapva a telefonját elém tolt egy képet. 

A lány mosolyogva – hogyan máshogy?- pózolt egy sráccal, aki…

- Changjo?- nyögtem ki meggondolatlanul, nem is gondolva bele, hogy nem biztos, hogy ismernem kéne.

- Tudod ki ő?- csodálkozott Juniel.

- Öhm…korábban összefutottunk egyszer… Byung Hunnal volt találkozója...- kezdtem hantázni.

- És? Nem gondolod, hogy teljesen a te eseted?

- Dehogyis!- a válasz azonban nem tőlem jött, hanem szinkronban a két oldalamról, két különböző férfihangokon. Látszott, hogy ahogy kiszaladt mindkettőjükön, úgy jöttek kissé zavarba.

- Végülis Changjo nem rossz pasi…- mondtam végül, hogy ne legyen kellemetlenebb a dolog. A szemem Byung Hun kezén állapodott meg, amivel szórakozottságában a kis kosár süti felé nyúlt. Eddig meg sem közelítette, ezért gondoltam, hogy ő is csak figyelemelterelésként próbálkozik. Már majdnem a szájához emelte, mikor kapcsolt az agyam, és gyorsan a könyökéhez nyúltam. Meglepetten nézett rám, mire kissé ajkamba haraptam.

- Ez mogyorós…- motyogtam. Erre valamiért nagy csönd telepedett a konyhára, és Byung Hun is csak pislogott rám- Allergiás vagy rá, nem? Mintha… ezt mondtad volna… vagy két hónapja…- halkultam el. Igazából még a gimiből tudtam, még mondta is, hogy csak az arca puffad fel tőle, nem hal bele.

- Byungie… tényleg allergiás vagy rá?- meresztett nagy szemeket Juniel, Yong Guk meg kissé felnevetett.

- Nem kéne neked ezt tudnod, a menyasszonyaként?

- Én… nem is sejtettem…- motyogta a lány, de Byung Hun tekintetét csak magamon éreztem. Majd hirtelen a telefonja órájára nézett, és felpattant.

- A francba, ígértem egy e-mailt az egyik befektetőnek, de kell a te aláírásod is a szkennelt papírra, Ji Min, egy perc, az irodában van!- segített fel döbbenetemben- Pár perc és jövünk, ez nagyon fontos!- pillantott a többiekre, akik szintén kicsit meglepetten bólogattak.

Ahogy azonban kiléptünk a konyhaajtón, a srác erősen megragadta a csuklóm, és elkezdett húzni… csak az irodával ellentétes irányba, egyenesen arra, amerre az én szobám is volt.

- Mit művelsz?- igyekeztem nem felverni az egész iskolát, de azért azt akartam, hogy meghallja. De aznap már másodszor játszotta el a rángatást, és nagyon nem tetszett.

- Beszélnünk kell!- sziszegte vissza.

- Beszéljünk nyugodtan, nem kell kitépned a karom!

- Sajnos veled másképp nem megy!- majd megállt az ajtóm előtt, és zsebébe nyúlva kivette a kulcscsomóját. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy az egyik kulcsot beledugja a záramba, mire az kinyílik.

- Neked van kulcsod a szobámhoz?- hűltem el, de a következő pillanatban berántott a szobámba, becsapta az ajtót, és erősen az ajtónak lökött, így beszorítva.

- És ha van?

- Nem értelek, Byung Hun!- horkantottam fel, miközben igyekeztem a lábammal kigáncsolni. Hisz tanultam újabban harcművészeteket. De ő már akkor művelte őket, mikor én még jóhiszeműen tényleg azt hittem, hogy az igazi nevem tényleg Ji Min. Így pont úgy szorított be, hogy mozdulni sem bírtam- Mit akarsz tőlem? Jó, tény, hogy elszóltam magam, és nem kéne tudnom, hogy allergiás vagy arra a vacakra, de ez most ok erre…? Komolyan, te vagy a szánalmas! A menyasszonyod szentül hisz benne, hogy egy finom úriember vagy. Holott ez csak színjáték. Még mindig ugyanaz a sérült gyerek vagy, aki voltál. Aki agresszióval próbálja fedezni a sebeit…

- Mit tudsz te a sebeimről? Elmentél… azt hitted, akkor jobb lesz, de nem, csak még rosszabb lett. De most már mindegy, nem igaz? Már nem kéne, hogy érdekelj, és hidd el, már nem is kellenél. Nem tekintelek többé nőnek, mint egykor. Mindig is intenzív érzéseket váltottál ki belőlem, egész életed során. Volt, hogy kedveltelek, volt hogy utáltalak, majd mindennél jobban kívántalak! De most… mégis mit akarsz, hogyan érezzek?- hajolt közel az arcomhoz, hogy éreztem a leheletét. Egy pillanatig megkockáztattam volna, hogy a számat bámulja, mire megforgattam a szememet. De abban a pillanatban, mikor a tekintetem elsuhant a válla felett, valami olyat láttam, amit nem kellett volna. Amitől engedett az ellenállásom, és összeesett a testtartásom.

Mikor a szobába értünk, nem volt alkalmam körülnézni. Így most… Csak meredten bámultam, szinte meg is feledkezve az előttem állóról.

- Most meg mi bajod…?- nézett ő is hátra a válla felett, és mikor ezt megtette, azonnal eleresztett, megfeledkezve arról, hogy éppen... fogalmam sem volt, mit akart csinálni- Mi történt itt?- kérdezte élesen végignézve a romhalmazon, ami nemrég még a szobám volt. Ruháim, könyveim, ékszereim szétdobálva, mintha kerestek volna valamit. Óriási felfordulás volt.

Lehet, hogy… valaki rám talált.