2. évad - 10. fejezet

10. fejezet

Ki tette ezt?

Byung Hun tett egy lépést a rumli felé, de megreccsent valami a talpa alatt, és lenézve mindketten láttuk, hogy egy széttört képkeret az.

- Ki tette ezt?- tette fel még egyszer a kérdést, ezúttal remegve az indulattól, és nem attól a fajtától, amivel engem is sarokba szorított, az ehhez képes baráti flört is lehetett volna, ismerve a csajozási módszerét, amivel engem is magába bolondított négy éve. Nem, ez most gyilkos düh volt. Az iránt, aki a szobámat tönkretette.

De az én agyamba sem fért bele, ki tehette, hiába pörgettem a lehetőségeket. Az iskolába nem jut be senki anélkül, hogy ne tudnánk róla. Aki meg itt dolgozik… nem gondoltam volna senkiről.

- Ki juthatott be ide?

- Mint kiderült, neked is van kulcsod hozzá!- morogtam frusztráltan, mire felém fordult.

- Persze, hogy van. Ha célpont vagy, akkor segítenem kell neked, ezért van kulcsom! Nem fogok éjszakánként átjárni, hogy nézzem, hogy alszol, nyugodj meg. De nem is ez a kérdés! Ki tehette ezt?

Mivel valamilyen szinten privát támadásnak vettem, hogy valaki szétdúlta a dolgaimat, így nem is akartam belevonni Byung Hunt. Ha az iroda lett volna ilyen állapotban, akkor még meg is értem, de… így ez ellenem volt. Valamiért azt az érzést keltette, hogy nincs köze hozzá. Főleg azok után, ahogy velem bánik. Így kiböktem a legmeggondolatlanabb dolgot, amit tudtam.

- Én voltam!

- Hogy mi?

- Ideges lettem a reggeli után, és… hát szétdobáltam mindent. Vannak ilyen kitöréseim… Néha egészen közveszélyesnek nyilvánít Ken is…- vontam vállat, de közben remegett a lábam. Hogy így elvágom a segítséget. De mégis helyesnek éreztem.

- Hazudsz!

- Miért tenném?

- Nem tudom… mert imádsz egyedül a veszélybe rohanni! Mint ahogy régen. És te is megijedtél attól, ami itt van!

- Csak mert nem akartam, hogy lásd, hogy… egy érzelmi roncs vagyok néha!

- Miattam? Még mindig…

- Nem Byung Hun, ahogy te is mondtad, már nem érzünk egymás iránt semmilyen gyengéd dolgot, csak a sérelmeink maradtak fent, ami elég frusztrálttá tesz mindkettőnket, ezért viselkedünk úgy, mint két óvodás. De hidd el, még ha tele lenne rózsával a szoba, gyertyafény venne körül, halkan szólna valami romantikus zene, és meztelenek lennénk, se gondolnék rád úgy, mint aki megéri nekem!

- Ez esetben nem fogom magam visszafogni, és finomkodni- mosolyodott el túl szélesen, hogy tudtam, csak úgy sugárzik belőle a szarkazmus és irónia- Jó hogy ezt tisztáztuk, eddig féltem, hogy megsértem az érzéseid, és büszkeséged, de most egészen megnyugodtam.

- Most pedig nagyon gyorsan tűnj innen!- vetettem rá szikrákat a szememmel- Össze kell pakolnom, mielőtt bárki bejönne.

- Én már bejöttem…

- Te senkit nem érdekelsz…- forgattam a szemem, de közben rohadtul zavarodottnak éreztem magam. Byung Hun… igazából nem akartam még egyszer szar helyzetbe hozni amiatt, hogy… nos, ismer engem.

- A kulcsot el sem kobzod tőlem?- mutatta fel a kulcscsomóját.

- Tök mindegy!- legyintettem egyet beletörődően- Sőt, tudod mit? Általában este tizenegykor szoktam fürdeni, közben van időm veled beszélgetni, csak gyere be nyugodtan, kopognod sem kell!- tártam szét a karom merő iróniával.

- Szavadon foglak! Verd szét még jobban a szobádat akkor, meghagyom a magányod…- vágott egy kis fintort, majd kilépett az ajtón. Abban a pillanatban, hogy már nem látott, úgy fordultam vissza a szobán uralkodó káoszhoz, és éreztem, hogy gyengülök.

Ki a franc tette ezt?

Gyorsan végiggondoltam, hogy milyen dolgaim veszélyeztethetik a kilétem, ha megtalálják, így gyorsan a keresésükre indultam, de mindet hiány nélkül megtaláltam. Úgy tűnt, semmi nem tűnt el. Nem találta volna meg? Vagy… nem is keresett semmit, csak zúzott? Mi a fene…?

Lehuppantam a fenekemre, az ágy egy érintetlen részére, és körbenéztem. Ki a franc az a Soo Ae, akiről Ailee beszélt? Lehet, hogy ő lenne ez, aki rám állt? De hát… akkor bent kéne lennie az iskolában, és mint Ailee mondta, börtönben van. Vagy valamilyen embere? Ha kapcsolatban lennének, a rendőrségnek tutira feltűnne…

- Mi folyik itt…? Valaki más?- motyogtam magam elé, majd hirtelen beugrott. Franc fog itt tanakodni, mikor van kamera a folyosón! Ami nyilvánvalóan azt is felvette, ahogy Byung Hun engem húz a folyosón, be a szobába. Remek! Reméltem, hogy nem nézte végig a jelenetet a gondnok.

Gondosan bekulcsoltam a szobát, na nem mintha amúgy ez bárkit megakadályozott volna, a legutóbb is, és a földszinten lévő gondnoki irodába rohantam, ahol az összes kamera egy külön monitoron volt látható. A gondnok, épp háttal a kameráknak, a készülő zacskós ramenjét készítette el. Reméltem, hogy az utóbbi fél órában hanyagolta a feladatát. Az idősödő bácsinak amúgy mosolyra állt mindig a szája, és tényleg egy ezermester volt. Első látásra megkedveltem, kicsit hasonlított egy nagypapára. Egy viszonylag modern nagypapára.

- Jó napot, kisasszony!- fordult felé- Segíthetek valamiben?

- Az egyik videofelvételt kéne megnéznem… Semmi különös…

- Mondja csak, hogy melyiket! Megkeresem!- mondta kedélyesen. Igazából nem akartam, hogy lássa ő is, így gyorsan kattogott az agyam.

- Ugyan már, megtalálom, hisz éppen ebédelni készült, de… miért eszik ilyen egészségtelen dolgokat? Egyáltalán nem tápláló!- biccentettem félre a fejem.

- Nem akartam itt hagyni a helyet, hátha így első nap valamilyen probléma merül fel!- vont vállat szerényen.

- Menjen az ebédlőbe, és kapjon be valami finomat! Addig én itt maradok, úgyis meg kell keresnem a videót…

- Biztos megoldja egyedül?- nézett rám a bácsi, de láttam rajta, hogy tényleg szívesen menne.

- Persze, ha gond lenne, csörgök!- mutattam fel a telefonomat, mire egy biccentés után magamra hagyott. Szerencsére. Azonnal a monitor elé ültem, és pár perc szerencsétlenkedés után sikerült megtalálnom a folyosóm kameráját. Igyekeztem visszatekerni az agyamban a történéseket, de nem emlékeztem pontosan, mikor hagytam el a szobámat. Az évnyitóra indultam, de hogy milyen lelkiállapotban, és hogy mikor… nem emlékeztem, így addig tekertem a videót, míg meg nem láttam, hogy kilépek az ajtón. Előttem nem sokkal Jimin is távozott a szobából. Igen, tényleg, vele beszélgettem. Utána kissé gyorsítva kezdtem el lejátszani az egy órás felvételt, amíg távol voltam a szobától. Nem volt túl hosszú a műsor. Utánam tíz perccel Ayana is elhagyta a szomszéd szobát, és sietve szedte a lábát, hogy el ne késsen. Emlékeztem is, mikor bejött a nagyterembe, hogy bocsánatkérően nézett rám. Ő mindig ilyen volt, művészlélek, nem tudott időpontot pontosan tartani. Tekertem tovább a felvételt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy Byung Hun rángat engem. Gyorsan a stop gombra nyomtam, és még egyszer megnéztem.

De ezúttal sem volt semmilyen mozgás ezeken kívül.

Senki nem ment be a szobámba, és senki nem jött ki. De akkor meg… mitől lett minden olyan?

Ablak…? A harmadikon van a szoba. Hogy valaki felmásszon? Nem tartottam valószínűnek. Valaki megpiszkálta a felvételt már előttem? Azt Kim gondnok biztos mondta volna, ha járt volna itt valaki, nem? Bár ki tudja… Ki is tudhatná?

Jimin!

Azonnal rámentettem egy pendrive-ra az egy órás részt, és ügyesen kitöröltem azt a pár percet, míg berángattak a szobámba, majd azt is, ahol egyesével távoztunk. Ez ne szúrjon szemet senkinek. Majd körmömet rágva vártam, hogy visszatérjen Kim bácsi, ha már megígértem, hogy maradok. Ez tíz perc múlva volt esedékes, hasát simogatva lépett be.

- Köszönöm kedveském, mindent megtaláltál?

- Igen, nem volt bonyolult- igyekeztem fesztelen hangot megütni- Amúgy… az első nap volt már valakinek problémája? Jött valaki segítségért?

- Nem, egyedül voltam. Jól megszervezték ezt az iskolát, nincs itt semmi probléma!

Erre mosolyogtam, majd egy kis meghajlás után ki is siettem, és egyenesen a gépterem felé indultam. Tudtam, hogy ott fogom úgyis megtalálni az újdonsült informatikusunkat.

Valóban ott találtam, és az arcára világító képernyő felől robbanásszerű hangok jöttek.

- Jimin!- szólaltam meg, mert nem úgy tűnt, mintha észrevett volna. Nagyon bele volt merülve.

- Ne most…- mintha ezt motyogta volna. Egyenesen mellé álltam, és rácsaptam az asztalra.

- Jimin!- kiáltottam rá, mire pislogva felpillantott rám, de keze nem állt meg a mozgásban.

- Hiányoztam?

- Szörnyű ez a szenvedélyed!- fintorogtam a gépre.

- Tudtad, hogy ez van, mégis felvettél, most már nem kéne panaszk…

- Tökre nem érdekelsz Jimin, csak sajnálom, hogy elcseszed az életedet!- majd elé dobtam a pendrive-ot.

- Van rajta egy órányi kamera felvétel, nézd meg nekem, hogy nem szerkesztett-e.

- Oké!- motyogta, majd visszafordult a képernyő felé, és játszott tovább.

- Jimin, most!- sziszegtem ingerülten, mire láttam, hogy legszívesebben felrúgna, de végül leállította a játékot, és bedugta az usb-be a hordozómat.

Gyorsan megnyitotta a videót, és kissé felgyorsítva végignézte.

- Ez az?- kérdezte- Ez a…

- A folyosóm, igen!

- Miért kell ez neked?

- Nem mindegy neked? Ezzel nem lépsz szintet a játékban…

- Valami történt?- mintha tényleg érdekelte volna.

- Jimin, te csak azt nézd meg, hogy meg van-e szerkesztve, és utána foglalkozz a játékoddal!

- Nem tudom eldönteni, hogy az életed izgalmas lehet, hogy ilyeneket kérsz, vagy annyira unalmas, hogy ilyeneket kérsz, hogy izginek tűnjön.

- Csak fogd be és csináld…!- forgattam a szememet, és néztem, ahogy végignézi a videót. Szemét kicsit ráncolta, néha, mikor a kamera felvétele mintha berezonált volna, majd mikor vége szakadt, felém fordult.

- Semmilyen szerkesztés nincs rajta. Full eredeti. Boldog vagy?

- Az nem lehet… Biztos nem tévedtél?- hajoltam közelebb a monitorhoz.

 - Szívem, sosem tévedek… Ha ennyi volt, akkor leléphetnél!

- A főnököd vagyok!- méltatlankodtam.

- Egy idegesítő főnök!- morogta, majd visszafordult a géphez, én meg, mivel tudtam, hogy Jimin legalább magában tartja az ilyen dolgaimat, úgy döntöttem inkább elfogadom a személyiségét. Majd csak javul valamennyit.

*

Kisétáltam gondomban a kastély kertjébe, hogy megnézzem, kívülről hogy néz ki az ablakom. De hát amúgy is zárva volt. Bent sem volt senki a szobába (igen, még a szekrénybe is benéztem). Kívülről sem ment be… mi a franc?

Annyira nézegettem kívülről az ablakomat, hogy észre sem vettem a mellettem padon ülő alakot, csak mikor teljesen mellé érkeztem.

- Sae Ron?- néztem a lány arcára, akit azonnal felismertem a képről, és nos… a reggeli ütközésünkből- Neked nem órán kellene lenned?

A lány, így közelről megfigyelve nagyon bájos… lett volna, ha nem húzza az orrát kis fintorra, mintegy bírálva az egész világot, ami körbeveszi. Túlságosan ismerős volt, és a bőrömből sem kellett kibújnom, hogy tudjam, ki az, aki hasonlóan vélekedik a világról.

- Kit érdekel!- morogta, alig szentelve figyelmet rám- Engem nem hatott meg az évnyitós szövege. Csupa maszlag volt.

- Te…- biccentettem félre a fejem, és pislogtam is párat, hogy realizáljam, tényleg lehordott a tizenéves kiscsaj. Tizenhat, ha jól emlékszem.

- Igen, én!

- Ne pimaszkodj velem!

- Miért, kirúgat az árvaházból?- nézett végre rám, kissé sértett szemekkel.

- Nem. De megfoszthatlak a kimenőidtől. Attól, hogy kimenj a városba…

- Kit érdekel a város…?

- Akkor tulajdonképpen most sem a suli, sem a szabadság nem kell neked… Fogjuk a pubertásra…

- Hogy haltak meg a szülei?- kérdezte hirtelen.

- A szüleim?

- A beszédben azt mondta, hogy árva. Talán hazugság volt?

- Nem, tényleg meghaltak. Apa balesetben, anya rákban…- mondtam a betanult szöveget, pedig szívesebben lettem volna őszinte. De senkivel nem lehettem- A te aktád üres volt, talán elkeverték valahol.

- Az én aktámban amúgy sem volt túl sok minden!- támasztotta meg magát a kezével a pad hátulján, így beszívva a nyár utolsó sugarait.

- Mi történt a szüleiddel?

- Apám… apám szerintem sosem volt. Legalábbis ő nem tud a létezésemről azt hiszem. Az anyám meg lepasszolt, mikor megszülettem… Ennyi a sikertörténetem.

- Sajnálom…- mondtam kissé szerencsétlenül.

- Nem kell, nincs rájuk szükségem.

- Nem érzed magad elárulva?

- Ugyan már… Ki tudja, ki volt az anyám… bár kétségkívül szépnek kellett lennie. De remélem elpusztult valahol, és fájt is neki…

- Na jól van, most már elég volt az önsajnáltatásból!- hirtelen megfogtam a karját, és felhúztam, de vigyáztam, hogy ne fájjon neki- Gyerünk vissza órára!

- Már nyugodtan ülni sem lehet…- motyogta.

- Nem, tényleg nem. Aludj az órán, az nem érdekel, nem az én dolgom, de ne tartózkodhatsz engedély nélkül idekint.

- Miért ilyen főnökösködő? Lehetne sokkal lazább is!- kelletlenül hagyta, hogy a bejárat felé húzzam.

- Persze, lazább, én a te korodban…- kezdtem volna a szokásos felnőtt szöveget, de aztán eszembe jutott, hogy én mit műveltem az ő korában, és inkább elharaptam a mondatot- Az irodámban megtalálsz, ha végre nem magadnak ellentmondva akarsz beszélni a szüleidről.

- Nem akarok magával beszélni! Inkább beszélnék a jóképű kollégájával! Bejön a szőke haj… de gondolom magának is!

Már csak a szememet forgattam, miközben haladtunk befelé. Tudtam, hogy ki akar akasztani a kiscsaj, és azt várja, hogy ordibáljak vele. Bevallom, majdnem megtörtént. Első bizonyíték, hogy nem értek a gyerekekhez. Vagyis… tizenhat évesen tulajdonképpen még gyereknek számít, igen. És ami még fontosabb, az én felelősségem.

- Helyes, akkor beszélj vele!- mondtam kedélyesen, majd mikor beléptünk a csarnokba megálltam- Innen menj egyedül, gondolom nem akarod, hogy becipeljelek!

- Mi a biztosíték, hogy tényleg bemegyek?

- Megkérdezem a tanárodat! És ha nem vagy bent, lőttek a hétvégi programnak!

- Már mondtam, hogy nem…

- Nem csak a városról van szó. Tudod minek a bérleti jogát vettem meg nem olyan messze innen? Egy lovardáét… Így azok, akik akarnak, megtanulhatnak lovagolni!

Erre láthatóan felcsillant a szeme. Jackpot! Tudtam, hogy azok, akik nem jönnek ki annyira jól az emberekkel, az állatokat sokkal közelebb érzik magukhoz. Ezért is döntöttem így, hogy ez kelleni fog ide, ennyi megtört gyerek mellé.

- Komolyan?- lett hangja kissé visszafogottabb.

- Csak ha bemutatod a piros pontjaidat!- vigyorodtam el kissé, akár gonosznak is nevezhetően, de vele úgy tűnt, így kell viselkedni. Még fújtatott egy kicsit, jelezve, hogy nem tart normálisnak, de sarkon fordult, és elindult az osztálytermek felé.

Siker!

A siker tudat azonban csak addig tartott, míg rá nem jöttem, hogy pontosan miért is indultam ki. Valaki még mindig betört hozzám, és ez… nem túl szívderítő. Már indultam volna ismét az ablakhoz, mikor csörgött a telefonom, és megláttam az üzenetet, ami után azonnal a kocsimhoz rohantam, ami az épület előtt állt. Suzytól jött, és mindössze egy kérdés volt.

Tudunk most találkozni?

*

Azonnal felhívtam, akár a házukig is elkocsikáztam volna, de mivel azt mondta, hogy a közeli város plázájában van, így megspóroltam párszáz kilométert. Szerintem a sebességkorlátokat feszegetve hajtottam, nem gondolva a múltkori balesetemre. Nem tudtam, mit akar Suzy, csak az számított, hogy látni akart. És én is őt. Megadta a kávézó nevét, így lóhalálában estem be a helyre. Ő nyugodtan, maga elé meredve ült ott, és kevergetett egy gőzölgő kávét. Totál idilli volt a kép, nekem valami mégis fura volt. Suzy… mintha nem lett volna önmaga. Ő mindig harsány jelenség volt, most meg szinte beleolvadt a bútorzatba. Nem volt rajta feltűnő ruha sem, egyszerű, nyáriasabb ruha.

- Suzy?- álltam meg felette, mire felpillantott, és egy kis mosoly terült el az arcán.

- Gyors voltál….

- A frászt hoztad rám!- ültem le vele szemben- Valami baj van?

- Nem, csak…- túrt kicsit a hajába, és láthatóan kereste a szavakat- Kérni akartam tőled valamit!

- Mit?- néztem rá kérdőn.

- Hát…- kezdte, de közben az ajkába harapott.

- Minden rendben? Ha akarsz erről beszélgetni, akkor…

- Miről?- csattant fel kicsit- Erről a nyomorról? Már anyámék elé sem merek állni. Olyan szánalmas vagyok…

- Figyelj, sokan döntöttek volna úgy, mint te, nem tudlak hibáztatni olyanért, ami…

- Ami?- nézett rám merően, mire zavaromban sokat sejtetően lepillantottam a hasára, ami...

- Jézusom…!- sikkantottam fel, pár ember figyelmét magunkra terelve- Te… Te… Megtartottad?- pislogtam a kicsit kidomborodó hasára. Nem volt feltűnő, csak ha tudtam, hogy Suzy mennyire karbantartotta a deréktáját.

- Nem tudtam megtenni… megölni- motyogta, és szeme mintha elhomályosodott volna. Hirtelen ezerféle gondolatom támadt, de végül egy helyen akadtam ki, még mindig nem térve magamhoz az infótól.

- Azonnal szólnom kell Sapónak…!- majd a telefonomért nyúltam, de Suzy, aki felfogta, hogy mit csinálok, azonnal a karomért nyúlt. Nem akartam hagyni magam, így spontán verekedés alakult ki köztünk a kávézó kellős közepén. Végül csak odaszorított az asztalhoz, és kikapta a kezemből a készüléket.

- Ez nem fair!- sziszegtem neki- Kihasználod a terhes nő kártyát, persze, hogy nem merek visszaütni!

- Ne merd kimondani ezt a szót!- szólt rám sértetten.

- Melyiket? Az ütést?- értetlenkedtem, kicsit rájátszva.

- Azt, ami az állapotomra utal, te szerencsétlen!- majd kezébe a telefonnal visszaült- Senki nem tudja…

- Hogy mi?

- Hogy… nem tettem meg.

- A szüleid…

- Ők azt sem tudják, hogy egyáltalán belekerültem, nem hogy azt, hogy még benne vagyok… Ezért kellett eljönnöm. Kezd feltűnővé válni…

- Te jó ég, átgondoltad ezt? Tulajdonképpen… miért nem beszéled meg C.A.P-pel?

- Nem akarok beszélni vele!

- De ez nem csak a te dolgod…

- Nem akarom látni a szánakozását. Tudom, hogy mit mondana. Elvesz. De csak ezért… nekem nem kell az ilyen házasság…

- Amúgy is elvett volna, hisz szeret…- próbálkoztam.

- Még csak szóba sem hozta az eljegyzést!- fintorgott.

- Akkor sem hallgathatsz róla!

- Tudom, de… még akarok egy kis időt!

Nem akartam neki mondani, hogy az elvesztegetett idő bizonyítottan rossz eredményt szül. Nem akartam okosabb lenni az ő dolgában.

- És tőlem mit akarsz?

- Helyet, ahol lakhatok…

- A kastélyban… ott van Byung Hun!

- Tudom, de… benne bízok. Tartja majd a száját!

- Ahogy gondolod…- ráztam végül a fejem, hisz ha Suzy egyszer valamit a fejébe vett, akkor nem tudtam mit csinálni- Úgyis keresni akartam valakit, aki vigyáz Doo Rira. Van egy három éves tiszta cuki kiscsajunk. Majd rád bízom.

- Hogy mi? De hát utálom a gyerekeket!- fakadt ki, mire jelentőségteljesen a hasa felé néztem.

- Hát szokj hozzá a gondolathoz, hogy kevesebb, mint egy éven belül belőled is előbújik egy!- horkantottam fel.

- Te most kiröhögöd a nyomorom?

- Ugyan! Már kínomban mosolygok! Lehetne sokkal rosszabb is! Nézd meg az én életemet!

- Azért kicsit szánalmasak vagyunk. Két roncs… azon vetekszik, hogy kinek rosszabb az élete… tisztára olyanok vagyunk, mint a nagymamám, és a sógornője…

- A nagymamádékat is ki akarták nyírni, idő előtt lettek terhesek, és feldúlta a politika az életüket?

- Dehogy…

- Látod, a mi életünk sokkalta rosszabb az övéknél!- mondtam mély meggyőződéssel, ezzel pontot téve a ki a legszerencsétlenebb a világon verseny végére, mire valami nevetésféle szakadt ki a torkából.

- Köszönöm… Ji Min!- suttogta.

*

A szobám egyik sarkában ültem, és próbáltam megszokni a káoszt. Még mindig nem tettem rendet, valahogy… előtte rá akartam jönni. Hogy… mi is történhetett itt.

Suzy ígérte, hogy másnap jön át a kastélyba beköltözni. Még volt valami dolga, így viszont egyedül maradtam a gondolataimmal.

Egy kissé paranoiás lettem a dologtól, így megfogadtam, hogy ezentúl mindig teszek majd egy kis cetlit az ajtóhoz, és akkor látom, hogy kinyitotta e már előttem valaki, a tudtom nélkül… ha a cetli már eleve a földön van.

Hisz ha egyszer megtörtént, miért ne történne meg többet?

Megráztam a fejem, és felpattanva azonnal elkezdtem rendet tenni. Amíg ott ültem, és agonizáltam, hogy ki intézett ellenem ilyen támadást, addig csak rosszabbnál rosszabb gondolataim születtek, amitől sürgősen meg kellett szabadulnom. Nem tudtam, hogy ki lehetett, de mi van, ha pont azt akarja, hogy összetörjek? Hát erős maradok!

Persze volt egy durvább megoldás, ami nagyon az agyamba ette magát. Ha senki nem jött be, egyedül csak én voltam a szobában, akkor… lehetséges lenne, hogy tényleg én voltam? Csak megőrültem, és… nem emlékszem? Vagy több személyiségem lenne? Nem, az nem lehet… ennyire még nem ment agyamra ez az egész… Profi munka volt, még Jiminen is kifogott…

Végül ismét rend volt a szobába, de a törött képkeretem maradványai valahogy bélyeget ütöttek a helyre. Nem tudtam, hogy mennyire tudok majd nyugodtan aludni emiatt… De csak hétvégén terveztem hazatérni Szöulba, nem futamodhattam meg.

Így, bár gyomrom felfordult a gondolatra, hogy valaki figyel, úgy kellett tennem, mintha vasból lenne a testem, a szívem meg kőből.

*

Másnap Suzy beköltözött. Byung Hun, mikor megtudta… hát nem mondom, hogy póker arccal fogadta, de igyekezett palástolni a meglepettségét. És természetesen ő is hangoztatta, hogy Sapónak szólni kéne, amire természetesen Suzy csak a szemét forgatta. A fene makacssága viszi majd egyszer a sírba… De végül a srác azt mondta, hogy csináljunk, amit akarunk, csak őt ne vonjuk bele, hisz ha a haverja fülébe jut, azt szinte árulásként venné. Így ő szemet hunyt felette, de hangoztatta, ő nem tud semmiről…

Azonnal rábíztam a lányra Doo Rit. A kislány nagyon bújós volt, de Suzy igyekezett a mellette csöndben ülő néni lenni, aki „ránéz a gyerekre, hogy még nem nyelte-e le a piros zsírkrétát, mert akkor gond van” típusú ember volt. Hát nem is anya alkat… Nem volt kitől jó példát vegyen…

Én igyekeztem munka alá temetni magamat, úgy szinte az egész héten, hogy nehogy eszembe jusson a betörés a szobába. De ahogy múltak a napok, valahogy egyre inkább meggyőztem magam, hogy nincs itt semmi gond, és… lehet, hogy… áh, nem is tudom, mivel próbáltam már nyugtatni magamat. A lényeg, hogy leszorítottam mélyre. Második héten vissza is mentem Szöulba pár napra, mert egy befektetővel kellett tárgyalni, és kettőnk közül én vállaltam. Ken nagy örömére, mert addig nem volt egyedül. Bár végig győzködött, hogy maradjak, mert nincs szükség ott rám, de vissza kellett mennem.

Azelőtt azonban még összefutottam a fővárosban egy kávé erejéig DaHeevel, és Changjo és húga kombóval is egy másik napon. Jessie egész végig azt hangoztatta, hogy ő a kastélyban akar tanulni, mi meg a bátyjával azt, hogy ez egy hülye ötlet. Hisz… mégis, hogy jutott eszébe? Bár nála volt a pont, hogy a szülei nagyon elfoglaltak voltak, és nem sok idejük volt rá, de… hogy jönne ki, annyi árva között egy politikus csemete… Áh, sehogy sem jól.

Végül sértődötten hagyott minket magunkra a bátyjával, aki csak frusztráltan felsóhajtott.

- Kamaszodik…

- Érthető…- vontam vállat.

- Nagyon szeret téged…- elég halkan mondta, de meghallottam.

- Nem is érdemlem pedig meg…

- Dehogynem!- vágta rá, amitől kissé meglepődtem- Úgy értem, hogy… nem vagy kevesebb senkinél. De látom rajtad, hogy szét vagy esve amúgy is… Mi a baj?

- Semmi…- motyogtam.

- Vallattam már nálad jobban hazudókat is… és mind vallottak. Bilincseljelek meg téged is?- nézett rám egyenesen, ami ezúttal egy kis pírt varázsolt az arcomra.

- Még itt félreérti valaki a vehemensségedet!- nevettem fel kissé zavartan.

- Nem én gondoltam rosszra!- vont vállat, de egy kis vigyor játszott a szája szélén- Szóval?

- Valaki betört a szobámba, és felforgatott mindent!- csúszott ki egyszerűen a számon. Changjo… hát nem is tudom, bíztam benne. Benne jobban, mint Byung Hunban.

- Hogy mi?- döbbent le- Ellopott valamit?

- Nem, csak… csak széttúrt mindent- sóhajtottam- De az az ijesztő, hogy… a kamerafelvételen senki nem megy be a szobámba, és elvileg nincs szerkesztve. Rajtam kívül senki nem volt a szobában. Így arra gondoltam, hogy én tettem, és… megőrültem- halkultam el a végére.

- Basszus…- motyogta- Odamenjek, és kiderítsem? Azonnal szólnod kellett volna- túrt a hajába.

- Nem kell, már lecsengett. Csak ne mond el senkinek. Te vagy az egyetlen, aki tudja.

- Ez… komoly? Francba, Ji Min, annyira… felelőtlen vagy! Ennyire ragaszkodsz a veszélyhez, és önzően nem adod másnak? Nekem miért mondtad el?

- Mert jó barátok vagyunk! Bízom benned, hogy megtartod. Csak azt akartam, hogy valaki tudjon róla, hogy… valami nem stimmel…- fújtam.

- Miért vagy mindig a szerencsétlenségek epicentrumában?- csóválta a fejét reményvesztetten. Ugyanakkor láttam rajta, hogy mindent megtenne, hogy segíthessen.

- Én nem csak a közepén vagyok általában ezeknek… hanem az a személy, aki ezt generálja… akarva akaratlan!- sóhajtottam egyet, és szemébe nézve tudtam… nem fogja ezt tagadni. Mert igaz volt. Ő meg őszinte.

*

Végül a második hét után mentem vissza a suliba, mert már ott is akadtak teendőim. Byung Hun persze éppen csak tudomásul vette a visszatérésem, nem nagyon foglalkozott velem. Vagyis az irodában csak akkor nézett hosszasabb ideig, mikor azt hitte, hogy nem látom. Pedig éreztem, hogy a tekintete megperzsel. Már csak azt nem tudtam, hogy az utálattól, vagy… valami olyantól, aminek nem kéne létezni. Na nem mintha nem tette volna nyilvánvalóvá hogy mennyire odavan a nőjéért. És hogy én senki nem vagyok neki…

Suzy bezzeg örült, hogy visszatértem, mert a jelenlétem azt jelentette, hogy néha lepasszolhatja a kölyköt nekem. Ő csak így hívta Doo Rit, akit szerintem a lelke mélyén megkedvelt. A hasa nagyot nőtt… vagyis lehet, csak én gondoltam nagynak… Igazából már az én gondolataimban olyanok is előfordultak, hogy mindjárt megszül, és mert itt vagyunk a világ végén egy kastélyban, és mivel még állandó nővér sincs, nekem kell majd segíteni megszülni és elvágni a köldökzsinórt. Nem mondom, hogy kellemes kép volt, de eléggé beleette magát a gondolataimba.

Hétfő reggel az ebédlőben ültem, és hallgattam Ayana történetét a hétvégéről. Yong Gukkal ment a városba kávézni, és vagy tíz percen keresztül különböző jelzőkkel illette, ami szinonima volt a „menő”, „macsó” és „szexi” szavakra. Kicsit elkalandozott a figyelmem, hisz eleve tudtam, Yong Guk nagy nőcsábász, másrészt meg nem ő volt a legfőbb problémám. De úgy tettem, mint aki az összes idegsejtével izgul a sztori végéért, ahol ugyan nem csattant még el csók sem, csak egy baráti jó éjszakát mondat.

-  Örülj neki, így nem csak lefeküdni akart veled…- mondtam a végén.

- Hát…- pirult el.

- Mi? Ugye nem feküdtél le vele mégis?- borzadtam el.

- Nem, dehogy, csak épp gondoltam rá… nem rúgnám ki az ágyamból…

- Hát előfordulhat, hogy én sem…- motyogtam végül vigyorogva, kissé meggondolatlanul, mikor megláttam a fiút, belépni az ebédlőbe, ami szabadon engedte látni az izmos karját- Kétségkívül az egyik legjobb pasi az iskolában…- ábrándoztam el.

- Rólam beszélünk?- tette le magát szembe velünk Byung Hun, (akit eddig elkerült a tekintetem), egy kis vigyorral, mire a szememet kellett forgatnom.

- Csakis…

- Ugyan már, nem gondoltam komolyan, hallottam, hogy mindketten Yong Guk ágyába szeretnétek jutni…- csóválta a fejét- Csak szóljatok, ha járjak közben…

- Komolyan?- kapott az alkalmon Ayana, én meg csak csúnyán néztem a srácra, mire az úgy döntött, hogy még belém rúg egyszer- Bár azt hallottam Ji Min, hogy te közel voltál hozzá!

- Oh, remélem, leszek annál közelebb is!- sziszegtem neki mérgesen, mire Ayana is meglepődött, nem csak ő, majd mivel már nem bírtam több falatot lenyelni, mert felforrt az agyvizem ettől a pár mondattól is, így csak felpattantam tálcástól, és kivittem a helyére, még szinte tele tányérral. A francba ezzel a seggfejjel, miatta még enni sem tudok… bár megfojthatnám... bárcsak szemet hunyna a világ pár másodpercig, csupán annyira lenne szükségem…

Csak azt vettem észre, hogy előttem Ailee áll, és int a kezével, hogy kövessem az irodába. Már minden mindegy volt, így szó nélkül követtem, bár megfordult a fejemben, hogy Changjo beárult, és most leszedi a fejem, hogy nem árultam el azt, hogy mi történt velem… És meg is értettem volna. Már fel is készültem arra, hogy bevallok mindent. Csak sajnos nem így történt, így végül a titkom megmaradt.

Mikor beértünk, és csukódott az ajtó, akkor felém fordult egy nagy vigyorral.

- Légy boldog! Elintéztem!

- Mi van?- értetlenkedtem, hisz abszolút nem jókedvre és kacagásra számítottam.

- Elintéztem egy találkozót neked az öcsémmel.

- És ez mit is jelent pontosan?- kérdeztem félve.

- Hogy a nagynéném rábólintott valami olyanra, amit sosem hittem volna!- kicsit tartottam a következő mondattól, és volt is okom rá. Erre nem számítottam- Belépőt kaptál holnapra az ország legjobban őrzött, legszigorúbban ellenőrzött, és legtitkosabb belső rendszerű katonái bázisára.