21. fejezet

/Halihó! Igen, még élek, és igen, végre be tudtam fejezni. Bocsi, elkezdődött a vizsgaidőszak előtti hét, és hétfőn kapásból két záró zh szerű megmérettetésem volt, így a hétvégére nem tudtam összehozni. Aztán tegnap nem volt erőm befejezni. Mikor láttam, hogy ilyen hosszú lesz, gondoltam, kettécsapom, de annak nem lett volna sok értelme. De így 15 oldalas lett, ezzel az egyik leghosszabb. És nem is szól sok dologról, inkább egy maszlag, ami a saját magam érzelmi hullámzása is. Kicsit össze vissza tákoltam össze, nézzétek el, ezért ebben aztán minden van :) És a végéért nem ér kinyírni, akár kiszámítható, akár nem :D
U.I: lehet, hogy a következőt csak a jövő hét csütörtök után tudom elkezdeni, addig nagyon sok a tanulnivalóm. De higgyétek el, szívesebben írnám ezt, mint tanulnék. Na puszi :)/

Chapter 21

Az oroszlán barlangja

Fuss el, Ji Min, még megteheted! Nagyon nem jó ötlet ez! Ji Min, elment ez a maradék eszed, te komolyan azt hiszed, hogy jó vége lesz, ha ezt végigcsinálod?

Próbáltam magam meggyőzni arról, hogy nem kéne leszállni a gépről, el kéne bújni a mosdóba, és elrepülni inkább oda, ahová ezek után tartott volna a gép.

Mert volt egy kis problémám. Igen, én azzal nyugtattam magamat, hogy másnapra elfelejti L.Joe, hogy mit ígértem neki aznap este. Hát nem felejtette. Kaptam egy üzenetet, miszerint „szeretettel vár”. Abban a pillanatban minden tagomban elkezdtem reszketni, de már nem akartam visszatáncolni, mert az meg nem volt az én stílusom. Már el kellett fogadnom, hogy pár napot annak a fiúnak a jelenlétében kell eltöltenem. Nem volt annyira az ínyemre, mert lehet, hogy aznap este részegen aranyosnak is nevezhettem volna, azért tudtam, hogy nem változik meg az ember egyik napról a másikra. Főleg ha arról a bizonyos undok gyerekről van szó. Kizárt!

Azt mondta, hogy fog várni valaki az Incheon reptéren. Valahogy mégis reméltem, hogy ő jön ki elém. Nem is tudom, miért. Talán akkor azt mondtam volna, hogy nőtt a szemembe. De mikor a bőröndömet húzva megláttam egy középkorú férfit, a saját nevemmel ellátott táblával, tudtam, hogy túl sokat vártam attól a seggfejtől.

Felsóhajtottam. Igen, Ji Min, te azért mész oda, hogy kideríts valamit, semmi másért.

- Jó napot!- köszöntem illedelmesen, a férfi elé érve. Az végignézet rajtam kétszer, mintha nem tudná, miért álltam meg előtte.

- Te vagy… Yoo Ji Min?

- Igen- bólogattam lelkesedés hiányában.

- Biztosan?- szűkítette össze a szemét.

- Valami baj van?- kérdeztem értetlenül.

- Nem, nincs, csak én más leírást kaptam a fiatalúrtól.

Fiatalúr, eszem megáll…

- Mit mondott?- kérdeztem előre tartva a választól.

- Hogy egy gyönyörű lány, aki magasan hordja az orrát, és valószínűleg csak odavakkant valamit sértő hangnemben, hogy vigyem a táskáját…

- Az a kis seggfej!- sziszegtem halkan, mire a férfi szája alig láthatóan megrándult.

- Az első fele a mondatának legalább igaz volt. Maga tényleg szép. Én vagyok a Lee család házvezetője. Na, engedje, hogy hozzam a bőröndjét.

- Rendben. Ha végre tegez engem. Tudja… „amerikai” vagyok!- macska-körmöztem a levegőbe, mire bólintott egyet, kicsit elmosolyodva. A kocsi felé nem beszéltünk, csak mikor betette a bőröndöt a csomagtartóba, akkor felém fordult.

- A fiatalúr barátnője vagy?

- Az kéne még… Csak közös feladatunk van, és sajnos pórul jártam, ezért kellett ide jönnöm.

- Nem túlzottan kedvelheted…

- Nem adott okot, hogy kedveljem- sóhajtottam, mire csak hümmögött. Többet nem mondott, mindketten magunkba merültünk. L.Joe tényleg gyönyörűnek tart? Ezen egy kicsit elmosolyodtam diadalomban. Szóval így állunk. Bár én is bevallottam, hogy őt tartom a leghelyesebbnek. Egál.

Nagy sokára, az úton talán kicsit el is szundítottam, megálltunk egy külvárosi kertes háznál. Gyönyörű volt, már amennyi látszott belőle, már elég sötét volt ilyenkor. Nem volt egy kastély, de látszott, hogy sok energiát ölnek abba, hogy ilyen mutatós legyen, még így ősszel is, mikor az idő képes mindent elrondítani.

- Megérkeztünk! Menj csak előre, a kapu nyitva van, a bőröndödet majd utánad viszem!- intett kedvesen a házvezető, mire nekem összeugrott a gyomrom. Szóval be kéne, menjek EGYEDÜL?

- Rendben- motyogtam szerencsétlenül, majd kiszálltam a kocsiból, és a kapuhoz siettem, ami valóban nem volt bezárva. Nem láttam senkit az udvaron, így a kövezett úton mentem a ház ajtajáig. Ott megnyomtam a csengőt, mire két percre rá egy srác nyitott ajtót. Egy elég helyes srác. Aki nem L.Joe volt.

- Szia! Te vagy Yu Na, igaz?- mosolygott- Már vártunk, azt hittem, nem is jössz!- majd megfogta a kezemet, és behúzott magával a lakásba, anélkül, hogy egy szót tudtam volna szólni. Ki az a Yu Na? Mert nem én, az biztos.

Végighúzott egy antik bútorokkal ellátott előszobán, egy nappaliba be, ahol hasonló garnitúra volt, mind ízlésesen, de messziről hirdetve, hogy mennyi pénz van benne. Azonban nem sokáig tudtam gyönyörködni, mert hamar a konyhában találtuk magunkat.

- Szóval, egyből itt van a konyha, nem igazán tudom, mi hol van benne, de szerintem eligazodsz…

- Figyelj, a baj az, hogy…- kezdtem volna elmondani neki, hogy fogalmam sincs, hogy miről beszél.

- De ha baj van, nekem szólhatsz. Én mondjuk csak a kertész vagyok itt, de egy ilyen gyönyörű lány bármikor kérhet tőlem bármit!- kacsintott, mire a szemem elkerekedett. Mi a franc?

- A helyzet az…

- Munkaidőd után csinálsz valamit? Eljöhetnél velem randizni!

- Sajnos sürgős programja lesz velem!- hallottunk a hátunk mögül egy gúnyos hangot, és a sarkamon megpördülve láttam, hogy L.Joe áll az ajtóban, egy almát dobálva egyik kezéből a másikba, szemével meg szikrákat szór. Összeugrott a gyomrom- Igaz, Jimmy?- vigyorodott el.

- Te nem… Yu Na vagy?- kérdezte az ismeretlen srác döbbenten.

- Nem igazán…- próbáltam magyarázkodni- De a randiról…

- Jimmy!- szólt rám Byung Hun, és mellém sétálva megragadta a kezemet, és megrántva arrébb húzott- Hozzám jöttél, nem a kertészünkhöz- fintorgott.

- De a kertészetek normálisabb ember, mint te!- vágtam rá, mire elkerekedett a szeme, és vonallá préselődött a szája.

- Hé, te!- kiáltott oda a félszegen álló srácnak- Az elkövetkezendő napokban még a közelébe se menj ennek a csajnak! Nem a te súlycsoportod. Ha fontos a munkád…!- szűrte a fogai között, mire a szerencsétlen másik csak lehajtotta a fejét.

- Értettem!- morogta, majd elsietett mellettünk.

- Hogy te mekkora egy paraszt vagy!- fordultam mérgemben L.Joe felé- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Csak pár kedves dolgot mondott, na meg összekevert valami Yu Na-val. Valami mást csajt is vársz?- kérdeztem ingerülten.

- Yu Na az, akinek a szakácsunkat kell helyettesíteni, mert megbetegedett. És eléggé hajazol egy pincérlányra ezek szerint!- nézett végig rajtam. Hát jó, nem volt rajtam kiskosztüm, és Gucci táska, de attól még csinos voltam Jessie véleménye szerint, aki kikísért a szüleivel a reptérre.

- Utállak!- motyogtam.

- Mondj valami újdonságot, kezdesz unalmas lenni. Na, gyere, megmutatom a szobádat, aztán vacsorázhatunk, utána meg pihenhetsz!- harapott bele az almába, majd intett, hogy kövessem. Mivel mást nem tehettem, ezért mentem is utána, de közben ide-oda forgattam a fejemet, menekülő útvonalakat keresve.

- Mi bajod?- fordult hátra L.Joe, miközben a díszesen faragott lépcsőkorlátra támaszkodott, és várta, hogy beérjem.

- Szép a ház!- vontam vállat.

- Mint a gazdája, mi?- vonta fel a szemöldök, mire csak megforgattam a szememet, és sóhajtottam egyet.

- A gazdája, akihez eljön a gyönyörű lány, mi?- utánoztam a hanglejtését.

- Látod, lehet, hogy tökéletes páros lennénk egy címlapon.

- De csak ott!- vágtam rá.

- Máshol bele sem gondoltam- nézett végig rajtam ismét zavarba ejtően- Hisz minden pasit az ujjaid köré csavarsz, nem igaz?

- Én nem csavarok senkit az ujjam köré!- tiltakoztam.

- Dehogynem, az előbb a kertészünk is már rád akart mászni!

- Nem tehetek róla, hogy ti pasik mindentől, aminek melle van, hasra estek!- morogtam mérgesen, de csak felvonta a szemöldökét, és kicsit elmosolyodott.

- Néha, de csak egy nagyon kicsit, mikor nem veszed észre magadat, és nem adod a kemény csajt… édes vagy!- Erre azt hittem, leszakad a plafon, vagy a padló a talpam alatt, mert tudtam, hogy L.Joe az a fajta, aki nem hagy bizonyítékot... arra, hogy kedves volt- De csak fény évente egyszer- tette hozzá gonoszan mosolyogva, majd belökte a folyosó bal oldalán lévő ajtót, és a szemem elé tárult egy szépen berendezett szoba.

- A bőröndödet perceken belül hozzák. Rendezkedj be, fürödj meg, csinálj, amit akarsz. Az én szobám a másik oldalon lévő utolsó ajtó. Gyere oda, ha megvagy!- majd feláll, és az ajtót akarta már bezárni maga után, mikor hátrafordult, és még egyszer végignézett rajtam, mint aki meg akar bizonyosodni, hogy valóban ott vagyok-e.

- Nem mész?- kérdeztem sóhajtva, mire bólintott egyet, majd lassan kifordult a szobából. Én azonnal az ágyra vetettem magam, amin mérnöki pontossággal volt elrendezve az ágytakaró. Attól, hogy belezuhantam, csak összegyűrődött.

Mit művelek? Ji Min, gondolkodj. Itt most nem hibázhatsz! Nem gondolhatsz L.Joe-ként másra, mint valakire, akinek a titkát tudnod kell!

Összeszorítottam a szememet, és próbáltam lenyugodni. Ez sikerült is, mikorra hozta Kang házvezető a bőröndömet. Gyorsan kipakoltam a fontos dolgaimat, és elmentem zuhanyozni a fürdőbe, ami szerencsére a szobából nyílt. A hajamat is megmostam, mert az utazástól sok kosz rakódott le rá. A baj az volt, hogy abba a fürdőben nem találtam hajszárítót. És már elég hideg volt, hogy ne akarjak vizes hajjal rohangálni, hiába volt bent a házban meleg.

Így gyorsan felöltöztem, vállamra terítettem egy törölközőt, belebújtam a papucskába, és kilestem a folyosóra. Örültem, hogy L.Joe így nem a szomszédban lakik, legalább este nyugodtan fogok aludni.

Elsétáltam a folyosó végéig, majd nagy levegőt vettem, és bekopogtam az utolsó ajtón.

- Igen?- jött bentről a hang, mire benyitottam. Az ágyon feküdt, és épp a tabletjét nézte, de jöttömre felnézett- Jimmy! Azt hittem, tovább élvezed a magányt.

- Nincs hajszárítóm- mondtam egyszerűen.

- Szóval leheljem én a hajadat?- vonta fel a szemöldökét, és arrébb dobta a kezéből, amivel éppen foglalkozott, és úgy bámult tovább- A fürdőben van az enyém, használd azt- válaszolta, mikor elég lesajnálóan néztem rá. Így átvágtam a szobán, a faajtóig, majd bezárkóztam a fürdőbe, ahol azonnal megcsapott L.Joe jellegzetes illata. Szinte öntudatlanul szippantottam a levegőbe, majd gyorsan megráztam a fejemet. Csak ésszel, Ji Min! Szememmel a hajszárítót kerestem, de csak pár alsógatyát láttam a mosdópulton.

- A bokszereid alatt vagy mögött keressem?- kiáltottam ki, mire két másodperc múlva berontott, és kicsit elpirulva összekapta a cuccait, és bevágta egy kis kosárba, ami gyanítom a szennyes volt, majd kihúzott egy alsó fiókot, ahol a szerkezet volt, majd indult volna kifelé, de hangommal megállítottam.

- Néha, de csak egy nagyon kicsit, mikor nem veszed észre magadat, és nem adod a kemény srácot… édes vagy!- utánoztam gúnyosan amit mondott. Erre felém fordult, és elmosolyodott. De olyan gyilkosan, hogy azt hittem, ott halok meg. Pár lépéssel előttem termett, és beszorított a mosdóhoz, majd a fülemhez hajolt. Legszívesebben ellöktem volna, de a szívem túl hevesen vert. Kellett neki ellopnia az első csókomat, azóta nem hagy nyugodni a szép szájának gondolata. Hallottam, ahogy a fülemnél a nedves hajamba szagol.

- Jó az illata…

- Odaadom a sampont, és szagolgathatod- mondtam halkan.

- Ezt bírom benned. Egy percig sem vagy unalmas…- szinte hallottam, ahogy mosolyog- De most szárítsd meg a hajad, addig rendelek pizzát.

- Igenis, apu…- motyogtam, de erre csak felhorkantott, és rám sem nézve ellökte magát a mosdótáltól, és kisietett az ajtón. Kicsit felsóhajtottam, ahogy belegondoltam, hogy még csak alig egy órája vagyok ebben a házban. Bár eddig nem nyírtuk ki egymást. És azt mondják, a kezdet a legnehezebb, nem igaz?

Gyorsan megszárítottam a hajamat, de közben akaratlanul is L.Joe tusfürdői, és samponjai között turkáltam. Valamiért furcsa volt, hogy ennyire a hétköznapjaiba „csöppentem”. Így valahogy emberibb lett, hisz eddig alig tudtam róla valamit. Most meg hirtelen még a tusfürdője márkáját is… De már nem tűnt olyan elérhetetlennek, mint eddig. És valóban nem volt még „annyira” bunkó sem, mint csúcsformában.

Végül kimerészkedtem a szobába, ahol éppen telefonált, nekem háttal, de az ajtónyitódásra felém nézett.

- Rendben- mondta a telefonba, de szemét rajtam felejtve- Akkor este találkozunk. Vigyázz magadra- majd letette, és az ágyra dobta a készüléket.

- Mész valahová?- kérdeztem, szinte bele sem gondolva, hogy nincs sok közöm hozzá.

- Igen- felelt kurtán- Remélem nem bánod, ha beadandót holnapra hagyjuk- terelte a témát.

- Dehogy. Mikor jön a pizza?

- Egy fél óra. Addig esetleg…?- nézett rám kérdően, mintha ő maga sem tudná, mi a francot kezdjünk addig egymással- Nézzünk tv-t- nyúlt az éjjeliszekrényén lévő kapcsolóhoz, majd a falra függesztett tv felé irányította, amit eddig észre sem vettem.

Leültem mellé az ágyra, hogy ne álljak olyan szerencsétlenül. Unottan kapcsolgatta az adókat, míg végül egy mesecsatornára érkezett.

- Ez Naruto!- vidultam fel, mire a fiú furán nézett rám.

- Te is szereted?- ezzel most azt akarja mondani, hogy ő is?

- Beteg, de nagyon jó! Nézzük ezt!- mondtam, mire ő vállat vont, és hagyta a mesét. Láttam már ezeket a részeket, de jobb volt belebambulni a mesébe, mint beszélgetést kezdeményezni a fiúval, aminek tudtam, mi lett volna a vége.

- Az apád sokáig dolgozik?- kérdeztem, mikor láttam, hogy nem figyel a tv-re, hanem a tabletjén böngészik valamit.

- Ma nem is jön haza- felelte rám nézve. Bólintva vettem tudomásul, és már az járt az agyamban, hogy este felfedező útra kéne mennem a házba.

Nem tudom meddig bambultam a tv-t, mikor fázni kezdett a pucér lábfejem, így kicsit ráhúztam L.Joe takaróját. Sajnos ezt ő észrevette, és visszahúzta rólam, kis fintorral. Nem hagytam magamat, és ismét betakartam a lábamat, de ő ismét visszahúzta. Végül egyszerre ragadtuk meg a takarót, és kezdtük az ellenkező irányba húzni, mire az eléggé megfeszült.

- Engedd el!- szólt rám fenyegetőzve.

- Lefagy a lábam!- vágtam rá. Farkasszemet néztünk, miközben húztuk magunkhoz szerencsétlen anyagot, majd egyszer a fiú elengedte, így a lendülettől még az ágyról is leestem, és fájdalmasan jajdultam fel. Ő lenézett az ágyról, és mikor látta, hogy még egyben vagyok, felröhögött. Ezzel felkeltette a harci kedvemet. Régen rengeteget szórakoztunk ezzel Henry-vel, és most valamiért az jutott eszembe. Így ösztönösen cselekedtem, így a kilógó takarót egyszerűen a fejére húztam, és rávetődtem. Azonnal mozdult ő is, mire egy egész testközeli birkózás alakult ki közöttünk, ahol végül én húztam a rövidebbet. Karjaimat a fejem felé szorította, úgy lihegett az arcomba, apró kis mosollyal.

- Nem sikerült, Jimmy!- vigyorgott, és már készültem visszavágni, mikor nyílt az ajtó, és egy elegáns Kang házvezető lépett be, kezében egy doboz pizzával, de abban a pillanatban, hogy meglátott minket egymáson feküdve, megköszörülte a dolgát.

- Azt hittem, hogy nem zavarok…

- Nem is. Csak éppen… megtámadott…- motyogtam szerencsétlenül, lelökve magamról a fiút.

- Köszi, Alfréd!- vigyorgott a fiú, mire a házvezető egy kicsit feszengve kilépett a szobából, az asztalon hagyva a pizzát.

- Alfréd?- vontam fel a szemöldököm, és igyekeztem leplezni a zavaromat, hogy előbb fel sem tűnt, milyen közel kerültem hozzá.

- Így hívom gyerekkoromtól.

- Szeretsz amcsi neveket adni embereknek.

- Csak akik megérdemlik!- mosolyodott el féloldalasan, és a pizzás dobozhoz sétált- Együnk!

*

Este egyik oldalról a másikra fordultam, nem tudtam aludni. Miután megettük a pizzát, elég nagy csendben, kicsit zavarban a „támadjuk le a másikat” felindulás után, L.Joe bejelentette, hogy el kell mennie valahová, nekem meg mondta, hogy pihenjek, mert ki kell aludnom az időeltolódást.

Így le is feküdtem, de nem tudtam sehogy sem elaludni, így felültem, és felkaptam egy pulcsit a pizsamámra. Elég késő volt már, igaz nem tudtam, hogy L.Joe azóta hazaérkezett-e. De mivel az apja haza sem jött aznap, így úgy gondoltam, hogy nem árt, ha kicsit felderítem a terepet, így kilestem a sötét folyosóra. Egy idő volt, mire megszoktam a sötétet, és körvonalazódtak a falak, és bútorok. A felső szinten csak lakószobák voltak, ez feltűnt, így igyekeztem nesztelenül lesietni a lépcsőn. Csak a lábam roppant egy nagyot az egyik lépcsőfoknál, de ez nem volt olyan eget rengető robaj.

Leérve igyekeztem betájolni, hol láttam ajtót, miközben a kertészfiú végiggaloppozott velem a lakáson. Így a konyhával ellentétes irányba indultam el. Biztos voltam benne, hogy a külügyminiszter helyettesnek itt is van egy dolgozószobája, nem csak a minisztériumban. Meg is láttam egy faajtót. Odalopakodtam, és lenyomtam a kilincset. Francba, miért van bezárva? De amúgy meg mit gondoltam? Hogy nem lesz? Egy olyan helység, ahol fontos iratok lehetnek, persze, hogy zárva van. Maximum a filmekben hagyják nyitva.

Már csalódottan fordultam volna vissza, mikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, így egy vetődéssel az egyik kanapé mögé ugrottam. Kabát összesúrlódása, cipő koppanása, és L.Joe suttogó hangja.

- Nem, Naeun, egyáltalán nem érdekelsz. Nem vagyok őrült- felvontam a szemöldökömet. Naeun? Csak egy ember lépteit hallottam. Kellett egypár másodperc, mire rájöttem, hogy telefonál- Figyelj, fogalmam sincs. Egy ideje nem beszéltem újdonságokról az apámmal. És a többiekkel sem nagyon beszéltem, csak Chunji-val…- a konyhába sétálhatott, és öntött egy pohár vizet magának- Nem értem, én sem, hogy So Ji Sub ezt miért csinálta. Tény, hogy az elhunyt elnök fia, de nem biztos, hogy a tudtára kellett volna hozni, hogy tisztában vagyunk ezzel. Most kicsit megnehezítette a dolgunkat… Nem, egyáltalán nem értesz ehhez. Te csak imádkozz, hogy hamar vége legyen. És legközelebb ne engem hívj, éjszaka közepén, ha nem tudsz aludni, hívd Henry-t, ha már megcsaltál vele. Találok magamnak sokkal jobb csajt is nálad. És most aludj!- egy nagyot sóhajtott, és ebből gondoltam, hogy letette a telefont.

- A rohadt életbe!- morogta, majd a következő pillanatban hatalmas csattanást hallottam, és csörrenést. Valami eltört. És nem voltam benne biztos, hogy véletlenül. Igyekeztem kilesni a kanapé mögül, de mindenhol sötét volt, és zajt sem akartam csapni. Így csak csendben hallgattam, ahogy lassan elindul kifelé a konyhából. Mintha egy pillanatra megtorpant volna, de aztán ment a lépcső felé, majd tompán hallottam egy ajtócsapódást. Fellélegeztem, és kimásztam a rejtekhelyemről, és én is a lépcső felé vettem az irányt. De nem tudtam befordulni a szobámhoz, mert egy sötét alak az utamat állta.

- Mit csináltál?- kérdezte a sötétben a fiú. Hát ez nem ment be a szobájába?

- Zajt hallottam, ezért…- motyogtam, és igyekeztem magam kisebbre összehúzni, ahogy közelebb jött hozzám.

- Ezért…?- kérdezte halkan.

- Ezért lenéztem, hogy mi van ott, de nem láttam semmit- mondtam.

- Inkább aludj, ne foglalkozz a zajokkal- lépett hátrébb, és hátat akart fordítani, de még megállítottam.

- Hé. Köszönöm- csúszott ki a számon.

- Mi a fenét köszönsz?- nézett rám értetlenül.

- Hogy még nem nyírtál ki. Jó éjt!- intettem, majd gyorsan beléptem a szobámban, hátra sem nézve.

Túl intenzív valami odabent, ha vele vagyok. Valami nem stimmel. Utálom, de mégsem utálom. Még sincs irányába egyetlen pozitívum, amiért okom lenne nem utálni.

A fejemre húztam a takarót, de egyszerűen nem tudtam őt kizárni a fejemből. Miért? Miért pont ő?

*

- Emlékszel még a témánkra?- csapta le a füzetét az ebédlőasztalra reggelizésem közben. Ő valószínűleg korábban kelt nálam, így csak ült mellettem, miközben én ettem, és árgus szemekkel figyelt. Ez mondhatom, igen kellemetlen volt, mert sosem voltam az, aki képes volt szépen enni. Sőt. Még a kisöcsém is szebben evett nálam.

Ráadásul már az a bizonyos Yu Na is megérkezett, aki bizony elég mutatós volt, és engem gyilkos szemekkel méregetett, L.Joe-t pedig szinte felfalta a tekintetével, ahogy a reggelit hozta be. Ez eléggé irritált. Minek néz így rá? Legalább a fiú egy csepp érdeklődést sem mutatott felé. Ő azt várta, hogy én majd leeszem magamat, és azon röhöghet, vagy valami egyéb ilyesmi, mert nagyon szuggerálta a kanalamat.

- A klasszikus irodalom a Joseon dinasztia kialakulásától Sejong király uralkodásáig- mondtam unottan, és kanalaztam tovább a joghurtot. Elég kamu volt a szöveg miszerint nem tudtuk volna megcsinálni külön. De volt egy olyan érzésem, hogy egyikünk sem tudja a pontos okát, hogy miért is tartózkodunk egy házban. Mintha mindketten a saját vesztünkbe rohantunk volna. Talán így is volt. 

A reggeli végeztével arrébb toltam a tányéromat, és ráfüggesztettem a tekintetemet, várva, hogy ismerteti a haditervet, ha már ő hívott ide, hogy „dolgozzunk közösen”. Ő intett, hogy menjünk fel a szobájába, ahol az ágyra telepedtem le ismét. Legalább a fiú rendes volt, és beágyazott. Sok fiú hagyja csak úgy ott széttúrva. Például Henry.

- Rendben. Délelőtt nézzük meg az alapokat. Használd a tabletemet, és nézd meg a történelmi hátteret, én majd keresem a főbb irodalmárokat- ment az asztalához, és bekapcsolta a laptopját. Én az ágyára ültem, és a kezembe vettem a táblagépét. Meg sem lepődtem, mikor egy alapértelmezett kép volt a háttere… De mikor megláttam, hogy milyen lap van megnyitva a böngészőjében, elkerekedett a szemem.

Egy youtube oldal, egy, a 90-es években nagy slágerrel, amit egy akkor híres énekesnő énekelt. Egy lágy dallam volt. Éppen ezért nem értettem, a fiú miért hallgatta. Véletlenül rányomtam a lejátszásra, mire a szobában felcsendült az ismerős dallam. Kicsit megfeszültem, mert attól tartottam, hogy a fiú majd megint elkezd cirkuszolni, hogy a dolgaihoz piszkálok, de csak láttam a hátán, hogy megfeszült kicsit, de mozdulatlanul hallgatta. Szerettem ezt a dalt, régen gyakrabban énekeltem is magamban, még hegedülni is megtanultam. Lassan elkezdtem dúdolni a dallamot, még a végére nem ért.

- Most már koncentrálj!- hallottam a végén a fiú hangját kicsit halkan.

- Te is szereted ezt a dalt?- kérdeztem halkan.

- Nem én, hanem valaki, akit szerettem- mondta hátra sem nézve.

- Az első szerelmed?- lettem kíváncsi. Nem tudtam elképzelni, hogy ez a fiú valakit is szeretni tud.

- Nem. Az anyám… - sóhajtott, mint akit már irritál a sok kérdésem.

- Biztos nehéz lehet nélküle. Sajnálom…- mondtam, elképzelve, hogy milyen lenne, ha anyám nem élne.

- Te csak ne sajnáld. Utálom, ha sajnálkoznak. Inkább csináld azt a rohadt feladatot- csapott az asztalára, és idegesen hátrafordult. Láttam a száján, hogy nagyon felidegesítette magát…. Rajtam. Tessék, talán eddig tartott a nyugalom?

- Ez esetben talán jobb lenne, ha a saját szobámban folytatnám a saját laptopomon…- majd letettem a kütyüjét, és felálltam az ágyról, hogy kisétáljak, de elkapta a kezemet, és visszahúzott.

- Ülj vissza!- morogta.

- Nem vagyok a kutyád. Nem szeretem, ha parancsolnak nekem. Ezt tudhatnád már- fintorogtam, és próbáltam kihúzni a kezemet a szorításából, mire elengedett.

- Bocsi. Kérlek, maradj itt- a szemei még mindig ellentmondást nem tűrőek voltak, de értékeltem igyekezetét, ezért visszaültem az ágyra.

- Tényleg meg akarod bánni, hogy idehívtál?- kérdeztem szórakozottan.

- Igen, meg akarom bánni!- felelte- Most pedig dolgozz!

Meg akarja bánni? Vagyis még nem bánja? Ez érdekes… Még mindig nem értettem, hogy pontosan mit keresek én itt. De nem is bántam, míg nincs semmi probléma.

Végül csöndben kerestük az anyagunkat a beadandóhoz, néha-néha kérdeztünk csak egymástól azzal kapcsolatban. Lassan feloldódtam, nem éreztem kényszert percenként idegesen a hátára pillantani.

Sokáig dolgoztunk, míg végül felálltam, és kinyújtóztattam a hátamat, és láttam, hogy a fiú nem is az anyaggal foglalkozik, hanem a telefonját pötyögi. Némán mögé sétáltam, és hátulról kikaptam egy óvatlan pillanatban a kezéből a készüléket, és az ajtó felé rohantam. Nem tudom, miért esett akkor jól pimaszkodni vele, de húzni akartam az agyát. Valahol tudat alatt talán arra vágytam, hogy ismét robbanjon, mint egy bomba. Ez a kevésbé bunkó változat ijesztő volt belőle. Túlságosan emberi.

Azonnal hallottam, ahogy felpattan, és utánam rohan, hogy elkapjon, de nem jutottam én sem sokáig, mert nem sokkal az ajtó előtt azonnal belerohantam valakibe, mire mindketten a földön kötöttünk ki. Meglepetten pislogtam az alattam fekvő Chunji-ra.

- Ji…Ji Min?- kérdezte meglepetten.

- Chunji, hát te…?- kérdezte a mögöttem álló fiú, kicsit zavarban, és a karom alá nyúlt, hogy felsegítsen, és egyből kivette a kezemből a telefonját is.

- Hozzád jöttem, te seggfej, csak épp nem mondtad, hogy társaságod is van. Figyelj, ha a rendőrségen már kerestetik, mert elraboltad, akkor…- Chunji nem tudta hová tenni a helyzetet.

- Nyugi, magamtól jöttem ide!- vágtam a szavába.

- Én hívtam ide! A közös beadandónk miatt- helyesbített L.Joe, farkasszemet nézve a barátjával. Az sóhajtott egyet.

- Beszélhetünk négyszemközt?- nézett a szőkére végül, az meg bólintott egyet.

- Jimmy, addig menj be a szobámba!- mutatott az ajtó felé, mire kelletlenül bevonultam oda. Idegesen a nyakamban lógó medál felé nyúltam, és megmarkoltam, hogy kicsit megnyugtasson. De azonnal valami eszembe jutott. Ha már egyedül vagyok a szobájában, ki kéne használni, nem igaz?

L.Joe szemszöge

- Mi a franc ütött beléd?- támadt nekem Chunji, mikor becsuktam magunk mögött a másik vendégszoba ajtaját.

- Most mi a halál bajod van?- tártam szét a karom.

- Miért hívtad ide Ji Min-t, mikor mindig egy seggfej vagy vele.

- Nem is voltam még az vele. Igyekszem normális lenni vele.

- Rajta teszteled a lobbanékonyságodat, vagy mi? Nem ezt érdemli, akár rosszban sántikál, akár nem. Nekem amúgy nagyon úgy tűnik, hogy semmi köze az egészhez.

- Nem ezért hívtam ide, csak… csak úgy- vontam vállat elég szerencsétlenül.

- Francba, te belezúgtál?- nyílt nagyra a szeme.

- Mi, dehogy. Az kéne még! Szó sincs ilyenről. Csak egyszerűen…

- Hiányzott, mi?

Erre tágra nyílt a szemem. Igazából nem hiányzott. Csak az idegesített, hogy ott volt Kai is, és…

- Miért idegesít, hogy itt van?- csóváltam a fejem.

- Az, hogy életveszélyes vagy, mikor beleszeretsz valakibe. Szóval ezt ne csináld!

- Te is folyton csajokkal vagy!

- De én csak ideig-óráig. Egyiket sem szeretem, csak épp elvagyok velük. Nem kötődök hozzájuk, mint te a kiscsajhoz... vagy utána Naeun-hoz. Én csak.... Levezetem a feszültségemet.

- És ha én is ezt teszem. Mi közöd hozzá?- kezdett idegesíteni a legjobb barátom. Főleg, hogy Őt kiscsajnak hívta.

- Akkor fogjad a csajt, vigyed az ágyadba, vagy mit tudom én, de nyugodj meg végre, és dobd el őt. Bár a legjobb lenne, ha azelőtt dobnád ki, mielőtt még baja esik. Ő nem ezt érdemli.

- Én nem vagyok elég jó, azt mondod ezzel?- fogtam meg az ingét, mire kezemre tette az övét, ezzel eszembe juttatva, hogy épp annak akarok nekimenni, aki mindig mellettem állt- Igazad van. Hagynom kéne őt, de… nem megy. Valami van benne, ott mélyen. Rá kell jönnöm, hogy miért nem tudom ellökni.

- Makacs vagy!- csóválta a fejét, és vállamra tette a kezét- De gondold át. Ha belerángatod, akkor ugyanolyan lesz, mint mi… mint… te.

Ji Min szemszöge

Sorra húztam ki a fiókokat, de nem sok dolgot találtam bennük. Csak egyszerű papírokat. Mérgesen húztam ki az utolsó fiókot, ahol egy egész kupac cucc volt. Idegesen néztem az ajtó felé. Vajon van még időm. De a kíváncsiságom nagyobb volt ennél. A kezemben szétcsúsztak a lapok, így gyorsan összekapkodtam őket. Már majdnem az utolsókért nyúltam, mikor egy régi borítékot láttam meg, rajta egy: Byung Hun-nak címzéssel. Belenéztem, és kivettem az egyik lapot a kettőből. Egy születési anyakönyvi kivonat volt. Helyes dátummal. Igen, a fiú vagy másfél évvel idősebb volt nálam. Volt bele mellékelve egy kép is egy kis pólyás babáról. Az ő lehetett. Milyen aranyos volt. Elmosolyodtam, és kíváncsian a másik lapért nyúltam. Kézírással volt pár sor ráróva.

Byung Hun,

Sajnálom, amit tettem, tudom, hogy nem tudod nekem ezt megbocsájtani, sohasem. De az apád nem jó ember. Apád és a társai elkövettek egy nagy hibát. Ők hibásak egy ember haláláért. Egy fontos és nem rossz ember haláláért. Elég nagy vagy, hogy tudd, mi történt valójában az elnökkel. Nem baleset volt. Az annak a hat embernek a hibája… Az apád hibája is. Ne légy te is hibás. Menekülj el!

Lépteket hallottam odakintről, így gyorsan visszacsúsztattam a borítékba a papírt, és a stócot visszadobtam a fiókba, és gyorsan leültem az ágyra, mintha mi sem történt volna. Bár nehéz volt ezt előadnom.

Mikor a két fiú belépett, csak a megkövült arcommal találkozhatott. Igen, mert már nem értettem semmit. Ezek szerint annak a hat embernek köze volt Kim elnök halálához. Mr. A tényleg Kim Jae Joong. Ő az, aki keresi a hat embert, aki az apjával ellentétes viszonyban állt volna…? Ki írhatta ezt a levelet? Miért kérte a fiút, hogy meneküljön, amit láthatóan nem tett meg?

- Ji Min, jól vagy?- ült le mellém Chunji, és kicsit megrázott, hogy ne bambuljak ennyire.

- Persze, jól vagyok, csak kicsit… fázok…- motyogtam, és felnéztem L.Joe-ra, ő csak állt ott, és összeszorított szájjal nézett rám.

- Akkor öltözz fel jobban- vetette oda, mintegy mellékesen, és visszaült az asztalhoz. Miről beszéltek, hogy ennyire magába fordult? Eddig még viszonylag nyitott volt… Segélykérően néztem Chunji-ra, de ő csak megvonta a vállát.

Ez remek!

*

Chunji végül velünk maradt a délután, szórakoztatott a maga idióta stílusában, bár L.Joe nem nagyon csatlakozott hozzánk, de hát az ő baja, ha elvonul! Chunji legalább kedves volt, és így nevethettem zavartalanul. De sajnos még vacsora előtt el kellett mennie, így megint egyedül maradtunk a fiúval a vacsorára.

- Yu Na, készítettél vacsorát?- nézett be a konyhába.

- Igen, fiatalúr. Azonnal kiviszem!

- Mondd csak, miért hívnak fiatalúrnak?- kérdeztem, mikor leült velem szemben.

- Mert a Byung Hun-t nem szeretem. Az L.Joe-t meg mégsem mondhatja akárki- vont vállat kicsit gorombán.

- Bonyolult egy srác vagy te!- sóhajtottam, majd szerencsére nem kellett folytatnom, mert Yu Na kijött, kezében pár kisebb tállal. Észrevettem, hogy megint furcsán méreget, L.Joe-ra meg szépen mosolyog. Elnyomtam magamban egy kis fintort, majd a tálra néztem. Bulgogi. Azt szerettem.

- Köszönöm- motyogtam, a fiúval egy időben. Felvettem a mellé tett pálcikámat, és a számba tettem az első falatot. Csönd volt. Kínos csönd. Félve felnéztem a fiúra, az egyik falat közben, és láttam, hogy ő is fejét lehajtva eszik. Nem figyeltem, hová teszem a falatot, így véletlenül a szószos hús a fehér terítőre esett. A francba… még jó, hogy a fiú nem vette észre.

Észrevétlenül a szalvétámért nyúltam, és rásimítottam a foltra, és próbáltam ledörzsölni. De ezzel csak azt a hatást értem el, hogy még jobban elkentem a piros foltot. Kétségbeesetten körbenéztem az asztalon, de semmi használhatót nem találtam. Ajkamba haraptam, és nem tudtam mit tegyek.

- Hagyd a fenébe- hallottam egy hangot magammal szemben, mire láttam, hogy a fiú szórakozva figyeli szerencsétlenkedésemet.

- Nem akartam…- mutattam a foltra esetlenül.

- Hidd el, szinte számítottam rá, hogy valamit tönkre teszel!- legyintett, mintegy nagyvonalúan, de ismét belém rúgva.

- Még mindig nem értem, miért is hívtál el engem de!- tettem le a pálcikámat. Ideje volt végre megbeszélni a dolgokat. Mert ez nagyon nem volt kóser.

- Részeg voltam, azért…

- Azóta az voltál, hogy nem közölted, hogy ne jöjjek?- tártam szét a karomat.

- Ne kezdjük ezt most, rendben?- csapta le ő is az evőeszközét.

- De igen. Nem megyek semmire magyarázat nélkül. Nem értelek egyáltalán.

- Én sem értem magamat, oké?- fújtatott- Most egyél!

- Elment az étvágyam!- álltam fel, de azonnal felpattant ő is, és megragadta a karomat.

- Ne most hisztizz, oké?

- Én nem hisztizek, hanem már nem bírom veled idegileg- böktem a mellkasára szabad kezemmel.

- Látszik, hogy idegroncs vagy!- forgatta a szemét is, amivel csak még jobban felhúzott. Egyre közelebb lépett hozzám, szinte már a képemben volt.

- Legszívesebben leköpnélek…- suttogtam.

- Mi akadályoz meg benne?- vonta fel a szemöldökét.

- Az, hogy nem tudok íveset köpni- motyogtam a szemeibe nézve. Látszott rajta, hogy nem ilyen válaszra számított, mert a szája széle egészen felkunkorodott, és valami nevetésszerű hangot hallatott.

- Ha nem mennél ennyire az agyamra, most megcsókolnálak! De nem tudom, milyen következményei lennének!- simította meg az arcomat, ezzel a szívemet is megállítva. Mit tettek ennek a kajájába?

- Te őrült vagy- ráztam a fejem, hogy egy kicsit kitisztuljon, de nem léptem hátrébb.

- Igen, az vagyok. Ahogy te is. Ne tagadd, hogy ne jut eszedbe a csókunk, akárhányszor rám nézel…

- Valóban eszembe jut. Ahogy még ezernyi más köcsögséged, amit ellenem tettél.

- Mégis eljöttél hozzánk…- hajolt a fülemhez. Igaza volt. Mindezek ellenére, eljöttem ide. Nem válaszoltam, ezért ismét az arcomra nézett. Nagyon közel volt. Éreztem a leheletét. A francba már, hogy ennyire dobog a szívem- Lehet, hogy mégsem érdekel, hogy idegbeteg vagy…- motyogta, és közelebb hajolt az arcával, de ebben a pillanatban kivágódott a nappaliba vezető ajtó, az előszobától, mire odakaptam a fejemet, és láttam, hogy egy ember lépett be, elég nagy lendülettel. Egy pillanatig megdermedtem, de nem volt időm feldolgozni, hogy az elől lévő férfi, L.Joe apja, mert a fiú szinte azonnal maga mögé rántott, és úgy nézett a férfira.

- Már ribancokat is hozol fel a házba?- kérdezte a férfi dühösen, mire kicsit leesett az állam. Kedves ember…

- Ő nem egy ribanc. Ő a Gonghee csoport amerikai részlegének örököse- válaszolt vissza feszülten a fiú, mire kinéztem a háta mögül. A férfi tekintete az arcomra vetült, és úgy tűnt, hogy felismert arról a szerencsétlen mozizós napról.

A te hibád…

Azóta nem ment ki a fejemből.

- Ó, szóval a kisasszony az- majd visszanézett a fia arcára- Mondtam, hogy ne öld az idődet felesleges dolgokba!- a hangja elég fenyegető volt, ahogy közelebb sétált a fiához.

- Azt csinálok, amit akarok, és…- nem tudta tovább mondani, mert a férfi erősen felpofozta. A szavam is elakadt. Halál lazán felpofozta… megint. A fiú szája megremegett a dühtől, láttam, hogy ezzel ismét a büszkeségén ejtettek foltot.

- Ne szájalj! Mostanában nagyon elengedted magadat. Gyere velem, beszélnünk kell!- mondta ellentmondást nem tűrő hangon, de L.Joe csak összefűzte az ujjainkat, és kicsit közelebb rántott magához. De volt egy olyan érzésem, hogy neki nagyobb szükség van egy kapaszkodóra, mint nekem.

- Nem. Mi most elmegyünk!- majd húzott magával az előszoba felé. Én csak rémülten néztem a férfi vészjósló arcára, de nem mertem megszólalni, csak követtem a fiút, aki becsapta mögöttünk az előszobaajtót.

- Ez szerintem nem jó ötlet…- motyogtam, mikor a fiú elém hajította a bokacsizmámat.

- Mondja ezt az, akinek a legnagyobb a szája mindig, ha lázadni kell… Kapkodd magad, vagy itt hagylak az apámmal egy házban…- kicsit keserűen felnevetett, mire ajkamba haraptam, és felkaptam a csizmát, és a kabátomat.

Még becipzárazni sem tudtam, már húzott ki a házból, egy, a ház melletti kis épületbe, amiről kiderült, hogy egy garázs volt. Odarobogott az egyikhez a két kocsi közül, egy fekete, hát meg nem mondom, milyen márkájú kocsihoz, de nagyon szép volt, és kinyitotta az anyósülés ajtaját.

- Szállj be!- intett, mire némán engedelmeskedtem neki. Így is látszott, hogy a büszkesége jócskán megsérült előttem, nem akartam tovább húzni az agyát. Így is csoda, hogy nem hagyott ott engem, az apjával együtt. Aki mellesleg csak meg sem próbált megállítani minket.

Gyorsan bepattant a vezetőülésre, és beindította a kocsit, majd a garázskaput egy távirányítóval kinyitotta, és már ott sem voltunk. A sötét autóban eszembe sem jutott az utat nézni, hogy hová tartunk. A fiút fürkésztem, az arcát, amin feszültek voltak a vonások, meg az ujjait, amik görcsösen markolták a kormányt. Az arcán még mindig látszott egy piros folt. De nem mertem megkérdezni, hogy nem fáj e neki. Nem akartam beszélni. Én sem akarnék fecsegni a helyében. Így végül előre fordultam, és hagytam, hogy vigyen minket a kocsi, a sebességkorlátot meghaladó tempóval, amerre azt L.Joe akarja…

Nem is tudom, mikor álltunk meg, de előttem a Han folyó terült el, teljes szélességében, az este fényei megcsillantak rajta. Összehúztam a kabátomat, amire eddig nem volt szükség a fűtött autó miatt, és kiszálltam utána.

- Hé…- szólaltam meg végül, mikor láttam, hogy megállt a vízzel szemben, a parton- Jól vagy?

Erre kicsit felnevetett gúnyosan.

- Úgy nézek én ki? Rohadtul minden rendben van? Ne nevettess!

Bólintottam egyet, bár nem látta, ahogy én sem az ő arcát, így mellé sétáltam, és felnéztem rá.

- Mióta megy ez így?- nem számítottam válaszra, ezért is lepett meg, hogy megadta azt.

- Szinte mindig ez volt. Anyát hamar elvesztettük, azóta. Azóta él csak a misszióinak, és nagy ötleteinek. Azóta néz rám úgy, mintha még most is az anyámat látná bennem… Gyűlöl engem, csak felhasznál a saját céljaira… Én is utálom őt- elhallgatott egy kicsit, majd folytatta indulatoktól remegve- Bár ő halt volna meg, és nem az anyám…

- Hé, az édesanyád biztos nem szeretné, ha ilyen dolgokat mondanál…- igyekeztem meggyőzni, hogy ilyet még mondani sem szabad.

- Mit számít, hogy mit szeretne…? Ő volt az, aki itt hagyott…

- Nem beszélhetsz így róla, ő biztos nem akart itt hagyni…- erre megragadta a vállamat, hogy mélyen a szemembe nézzen, a szikrát szóró tekintetével.

- Az anyám öngyilkos lett. Érted? Ő akarta!

Erre megdermedtem, és nem tudtam egy szót sem kinyögni. Te jó ég, hogy lehet valaki élete ennyire elcseszett?

- Igen, az lett- folytatta kíméletlenül- Megölte magát, mert nem bírta elviselni tovább a tudatot, hogy apám tett valamit, amit nem kellett volna. Egy búcsúlevelet hagyott csak, amiben leírta, hogy apám nem jó ember.

Az a levél lett volna, amit olvastam?

- Én… én nem tudtam…- motyogtam megrettenve.

- Honnan tudtad volna?- eresztett el, és visszafordult a víz felé- Nem olyan, amire büszke vagyok. Az apám szinte idegbeteg, az anyám meg gyáva volt. Még csodálkozol rajtam? Tudod, hogy miért hívtalak meg ide? Aznap este nem voltam részeg. Csak úgy tettem. Azt akartam, hogy el gyere. Mert míg veled foglalkozok, addig sem kell mással. Mert tebenned van valami, ami mindig kiborít, így nem kell raktároznom a feszültségemet. Így legalább mindig kitörik belőlem. De most elhiszem, ha az eddigieknél is jobban utálsz. Undorító ember vagyok. Ha egyáltalán ember vagyok, nem igaz?- nevetett fel keserűen, és felkapott egy követ, és erősen megküldte a víz felé, mire az nagyot csobbanva merült el.

Igen, utálnom kéne, de talán, azzal most még mélyebbre lökném. Egy ilyen élettörténet miatt nem kéne csodálkoznom, hogy L.Joe egy érzelmi fogyatékos.

- Nem utállak jobban, sőt. Megtisztel a bizalmad…

- A bizalmam?- nevetett rám gúnyosan- Nem, Jimmy. Nem bízom benned, tudom, hogy van valami benned, amit senkinek nem mondasz el…

- Ilyen mindenkiben van- néztem közvetlen a szemébe, remélve, hogy meglátok ott valamit, amit meg ő titkol még. De nem láttam semmit, csak a rohadt nagy sötétséget, mint ami körülvett most is minket. Éreztem, ahogy megered az eső is. Undorító őszi idő… De hagytam, hogy áztassanak, nem mozdultam, míg ő sem. Úgy éreztem, talán sosem lehetek még egyszer ilyen közel hozzá. Sosem enged többé ennyire közel.

- Hideg van- sóhajtott- Menjünk- indult el a kocsi felé.

- Apád nagyon mérges lesz?- kérdeztem tartva a választól.

- Nem haza megyünk. Ilyenkor van, hogy nem megyek haza. Bocsi, hogy látnod kellett ezt a kifakadást. De azért annyira bízom benned, hogy nem terjesztesz ilyeneket- szálltunk be a kocsiba.

- Ez… természetes. Nem vagyok olyan, aki kiteregeti más szennyesét. De még mindig nem tudom, hogy hová megyünk.

- Egy hotelbe, nincs olyan messze innen. Nem a legjobb Szöulban, de csöndes, és nem olyan… rideg- rázkódott meg egy kicsit, és beindította a kocsi fűtését, majd a kocsit is. Ismét némán szeltük az utakat, majd nem is olyan sokára megálltunk egy nagy épület előtt. Szerintem elég elegáns hely volt, hiába mondta a fiú, hogy nem az.

- Gyere- szólt oda a fiú nekem, mire követtem. Bár már-már arra gondoltam, hogy talán ha elfutnék, az is biztosabb jövő lenne, mintha vele maradnék.

Ő odament a recepcióhoz, és elég hamar végzett is, és intett nekem, hogy menjünk a lifthez. Még mindig nem szólt, akkor sem, csak kifújta a bent tartott levegőjét, és rám pillantott, miközben megnyomta a 6. szint gombját.

- Ennél sokkal nagyobb szád szokott lenni általában? Mi van, ha most adlak oda a szervkereskedőknek?- Erre hitetlenül pislogtam rá. Hogy képes ilyen lazán venni a dolgokat?- Sajnálsz?- vonta össze a szemöldökét kicsit dühösen- Mondtam, hogy nem kérek belőle.

- Nem, nem sajnállak!- vágtam rá, mire találkozott a tekintetünk ismét. De ebben a percben a lift ajtaja egy csengéssel ki is nyílt, és a fiú, a karomnál fogva kihúzott a kis kabinból, és végigvezetett a folyosón, egészen a végéig, ahol feltartott egy kártyát az érzékelő előtt, és betolt az ajtón. Egy kis előszoba, egy nappalival összekötött kis étkező, és onnan két ajtót láttam nyílni. Egyik egy szoba lehet, a másik meg egy fürdő. Tényleg kényelmesnek tűnt.

- Mindig ide jössz?- kérdeztem.

- Afféle törzshely- rúgta le a cipőit, és az egyik ajtó felé intett- Ott a fürdő, töröld meg a hajadat.

A fejemhez kaptam. Eddig nagyon fel sem tűnt, hogy kicsit elázott. Bólintottam, és gyorsan besiettem a mosdóba. Egy tiszta törölközőért nyúltam, és a tükör előtt állva megdörzsöltem vele a fejemet, és igyekeztem kitalálni, hogy most mi a fenéhez is kezdjek. L.Joe-val lenni nem volt túl nyugalmas. Hogy lehet valakinek ilyen szörnyű élete… Én nem is tudom, mit tennék, ha csak az egyik szülőm is halott lenne… Belegondolni is rossz.

Ahogy kiléptem a helységből, hangokat hallottam kiszűrődni a másik ajtó mögül. Odasettenkedtem, és belesve láttam, hogy a fiú telefonál valakivel, és mivel éppen hallottam, egy: „DaHee, kérlek…”-et, ezért úgy tippeltem, hogy Sapó húgával.

Erről nekem is eszembe jutott a telefonom, és a zsebembe tettem. Vacsora előtt lehalkítottam, így most láthattam, hogy volt 5 nem fogadott hívásom Henry-től. Ajkamba harapva nyomtam rá a tárcsázás gombra.

- Ji Min?- vette fel szinte egyből- Hol a francban vagy?

- Vendégségben- mondtam, ami először eszembe jutott. Pontosan tudtam, hogy mit reagálna, ha tudná, kivel vagyok, és hol. Megfojtana mindkettőnket.

- Miért nem szóltál, hogy visszajöttél az országba?

- Még nem volt rá alkalmam… Miért hívtál?- sétáltam az ablakhoz.

- Hogy leordítsam a fejedet. Igazából, most találkoztam Kai-val, és ő mondta, hogy találkoztatok egy rendezvényen. És eléggé elkenődve mesélte, hogy visszautasítottad. Ji Min, mit művelsz? Tisztára olyan volt, mintha neked sem lenne közömbös, aztán meg ennyivel elintézed? Van neked eszed? Sehol máshol nem találsz egy olyan fiút, mint ő! Kai a legjobb srác a világon, akit ismerek. Rád sem ismerek…

Némán hallgattam, és lehunyva a szememet felidéztem Kai csalódott arcát, mikor eltoltam magamtól.

- Figyelj, Henry. Én… nem értem magamat. De most van más problémám is. Én kedves voltam vele mindig, mert kedveltem, de… én nem mondtam neki, hogy szeressen. Én nem kértem, hogy csókoljon meg. Én nem akartam, hogy belém essen… mert én úgy tűnik, hogy nem tudom szeretni még őt sem. Pedig igazad van. Ő a legrendesebb srác, az egész suliban. Sajnálom, de azt hiszem, nem tartozom neked magyarázattal- fejeztem be kicsit hidegen.

- De Ji Min…

- Nem, Henry… Nincs de. Kai is majd beletörődik. És majd én is.

- Nem értelek.

- Nem is kell- sóhajtottam- Menj aludni! Én is fáradt vagyok.

- Okés. Aztán, még gondold át, mit hagysz ki. Jó éjt, kislány!- majd letette. Ajkamba harapva fordultam meg, és azonnal ugrottam egyet, mert mögöttem ott állt a szőke fiú. Mikor settenkedett ide?

- Zűr a paradicsomban?- húzta a száját.

- Milyen paradicsom?- fintorogtam.

- Te tényleg nem tudtad, hogy Kai mennyire odavan érted?- lépett közelebb.

- Sejtettem, de nem is tudom, mit hittem. Hogy a szerelem könnyű dolog?- nevettem kínosan.

- Talán sosem voltál szerelmes?- biccentette félre a fejét.

- Nem emlékszek ilyesmire- vontam meg a vállam.

- Erre inni kell- ragadta meg a csuklómat, és a kanapéra tolt, ő meg a kis italbár szerű szekrényhez lépett, nyakon ragadott egy üveget, két kis poharat, és letelepedett mellém.

- Nem akarok inni!- motyogtam, miközben néztem, hogyan önt az aranyszínű piából mind a két pohárba.

- Ne hagyj egyedül. Nem is tudod, mikre vagyok képes, ha egyedül vagyok részeg…- mosolyodott el fájdalmasan.

- Éppen ezért nem kéne…- de nem tudtam befejezni, mert a kezembe nyomta a kis poharat.

- A szar életünkre, Jimmy!- tartotta fel, hogy koccinthassak vele. Nem volt mit tenni, felemeltem a poharamat, és összecsendítettem az övével.

- És a titkainkra!- tettem hozzá, mire kicsit összevonta a szemöldökét, de féloldalasan elmosolyodott, majd elfordult, hogy lehúzza az italát. Eszembe villant valami. Ha ő leissza magát, én meg józan maradok, akkor talán ki tudok szedni belőle valamit. Ezért én a másik irányba fordultam, és a számhoz emelve az poharat, kicsorgattam a szám mellett, hogy az a díszpárnán végezte. A nyitott üveg miatt már így is belengte a szobát az alkohol jellegzetes illata, így nem tartottam tőle, hogy pont az enyémnek lesz erős szaga.

- Még egyet!- toltam elé, már üres poharam.

- Ennyire jó volt?- vonta fel a szemöldökét, de újra teletöltötte.

- Nem. Undorító, de most tényleg szükség van erre! Ha már pont veled ragadtam itt. Szerencsétlen vagyok…- fintorogtam.

- Én örülök, hogy te vagy, és nem más- mondta egyszerűen, majd ismét elfordulva lehajtotta a poharát, az enyém meg ismét észrevétlenül a párnára került.

Nem tudom már, mennyit ittunk meg így. Volt egypár, azt tudom. Én egyre jobban próbáltam mutatni, hogy kezd megártani a pia a beszámíthatóságomnak. Voltam már részeg életem folyamán, tudtam, milyen érzés az. Rajta is látszott, ahogy egyre többet nevet fel, valami hülye poénon. Egészen jól elvoltunk.

- Csörög a telefonod!- vágtam rá a vállára, mikor hallottam, hogy rezeg a mobilja a kis asztalon.

- Nincs kedvem felvenni- nyúlt ismét az üvegért, de szinte elnyúlt mellette, annyira nem tűnt stabilnak.

- De engem zavar…- motyogtam, és felálltam, hogy felvegyem onnan, és a fiú kezébe nyomjam, de ő elkapta a karomat, mielőtt még elértem volna, és az ölébe rántott. Mellkasommal szinte neki csapódtam, és azonnal fel is akartam pattanni, mikor rájöttem, hogy milyen területre sikerült pottyannom, de ő derekamnál fogva ott tartott. Nagyra nyílt szemekkel néztem rá. Olyan szép szempillái voltak. Szinte éreztem, hogy valami húz hozzá, mintha lett volna a föld középpontja, én meg egy parányi mágnes, amit iszonyatos erővel vonz.

- Tűrd el…- mosolygott édesen. Talán ez volt az első ilyen mosoly tőle, amit láttam. Gyönyörű ajkak… Akartam őt, azonnal. És azonnal valami őrültség jutott eszembe. Elvégre „részeg” vagyok, nem igaz? És ha részeg lennék tényleg, talán meg is csinálnám.

Gondolkozás nélkül az ajkához hajoltam, és egy apró puszit nyomtam rá, de azonnal kapcsoltam, hogy mi a fenét is műveltem, ezért elhúzódtam. L.Joe pislogás nélkül meredt rám. Sikerült őt is meglepnem, ahogy magamat is. De a részeg ember tesz meggondolatlanságokat…

- Jimmy!- morogta lassan fenyegető hangon, mitől libabőrös lettem- Ezt nagyon nem kellett volna!- ám mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi is volt a baj, megragadta a tarkómat, és magához húzott, úgy tapadt rá ajkaimra. Azonnal lehunytam a szemeimet. Igen, ez volt az. Ez a furcsa, gyomorszorító érzés. Amit akkor éreztem, mikor először csókolt meg. Nem tiltakoztam. Elvégre részegen szabad, nem igaz? A magyarázkodás legyen a holnap gondja. Elvégre ő tényleg részegnek tűnt. Finoman visszacsókoltam, és élveztem, ahogy játszadozik velem, édes, puha ajkaival. Felrobbantam, szétestem, szétfolytam, a szemem előtt csak kavargó színeket láttam. De... Valami furcsa volt… nem tűnt részeg csóknak, de valamiért nem jöttem rá, miért. Csak élveztem, ahogy tarkómról lecsúsztatta a kezét a hátamra, és a derekamat simogatta. A lábamat átvetettem a dereka körül, és közelebb csúsztam hozzá. Az agyamba vertek a vészharangok, de a szívem dübörgése elnyomta a hangokat. Igen, én lehet, hogy nem tudok szeretni senkit, de őt mégis nagyon kívántam. Éppen a hajába akartam tűrni, mikor hirtelen a vállamhoz nyúlt, és eltolt magától erősen, hogy szembe kerültem a dühös szemeivel.

- Menj a francba, Jimmy!- csattant fel, mire tágra nyílt a szemem. Mi a baja?- Legalább egy kortyot kellett volna innod, hogy alkohol ízű legyen a szád!- csóválta a fejét gúnyosan. Erre észbe kaptam, és az ő mellette lévő párnához nyúltam. Tocsogott valamitől. Szinte nevetnem kellett. Ez volt a fura. Az ő szája sem volt alkoholos. Át akartuk vágni a másikat, de így mindketten csapdába sétáltunk… Ő meg engem akart leitatni, igaz? Hogy ő meg én titkaimat tudja meg?

- Lesz dolga a takarítónak!- haraptam az ajkamba elgondolkozva, mire felhorkantott. Azt vártam, hogy kilök az öléből, de meg sem mozdult, ahogy én sem.

- Mit vártál, hogy majd elárulom a titkaimat?- emelte fel a hangját.

- És te miért akartál leitatni?- csattantam én is.

- Vajon miért? Mondtam, hogy nem bízom benned! Tudni akarom, ki vagy te valójában!

- Hát én sem benned. Rohadtul nem vagy az, akinek mondod magadat.

- Minek csókoltál meg, ha józan vagy?- fújtatott.

- Mert szép a szád, ne gondolj bele többet. Mondtam, hogy nem tudok szeretni senkit… Sőt, téged kifejezetten utállak!- sziszegtem a képébe.

- Ez az érzés legalább kölcsönös!- vágta rá, ő is közelebb hajolva. Annyira vérszegény volt a veszekedésünk, és… Francba, már megint túl közel került a szája. Láttam, hogy ő is az ajkaimat fürkészi, ahogy én az övét. Éreztem a repkedő szikrákat, szinte megperzseltek. Majd szinte teljesen szinkron hajoltunk egymás felé, hogy ott folytassuk a dolgot, ahol befejeztük. Ezúttal sokkal szenvedélyesebben, szinte versenyezve egymással. Szégyelltem magam. De nem tudtam megállítani magamat. És ki akartam élvezni, míg vége nem lesz a varázsnak. Így miközben tépte az ajkamat, levezetve a feszültségét, és hatástalanítva az enyémet is, a fiú ingéhez nyúltam, és kigomboltam a legfelső gombot, majd ahogy ettől belemorgott a számba, felbátorodva lassan kigomboltam a többit is, majd végigsimítottam a mellkasán. Izmosabb volt, mint gondoltam, és ez a gondolat mosolygásra késztetett.

- Minek örülsz ennyire?- suttogta a számra, majd ő nem cicózva az én gombjaimmal, egyszerűen szétrántotta az ingemet. Szerencsére a gombokat nem hallottam szakadni, mert akkor gondba lettem volna. De így is magam elé kaptam a kezemet. Elvégre szabadon hagyta a melltartómat. Egyedül a medálom volt még így rajtam, de az meg ugye nem sokat takart.

- Hé!- kiáltottam fel.

- Láttam már egyszer, nem emlékszel? A tanteremben még év elején. Te jó ég, már akkor is meg akartalak csókolni. Mi van benned?- suttogta, majd ledöntött a kanapéra, és rám nehezedett, és újra az ajkamra tapadt. Egyedül a hideg lánc zavart, de gondolom őt is, mert közénk nyúlt, és lehúzta a nyakamból, és a földre ejtette. Szinte hallottam a koppanását, ami a szívemnek fájdalmas volt, de nem tudtam vele sokáig foglalkozni.

- Gyönyörű vagy, te szörnyeteg- búgta a fülembe a fiú, és végigsimított már félig meztelen felsőtestemen, kínzó lassúsággal.

- Hát még te, seggfej!- válaszoltam, és a hajába túrtam, miközben ő a nyakamat csókolgatta- Tudom, hogy mondtam már…- motyogtam, lehunyt szemekkel élvezve apró puszijait- De imádom a hajadat és…

Belém fojtotta a mondandómat egy csókkal. Már magam is elfelejtettem, mit akartam mondani. A nadrágom övéhez nyúlt, hogy kicsatolja, de ekkor valaki hatalmas erővel eshetett neki a bejárati ajtónak. A fiú szeme felpattant, és úgy pislogott rám.

- L.Joe! Nyisd ki!- hallottam odakintről DaHee hangját. Hogy került ide? Össze voltam zavarodva. Mintha most tisztult volna ki a fejem, mintha most kerültem volna ki a bűvköréből. Felült, és tenyerébe temette az arcát, és sóhajtott egy nagyot.

- A francba!- rúgott a kis dohányzóasztalba, és a tarkójához nyúlt- Öltözz fel!- biccentett felém, felállva a kanapéról. Nem kellett kétszer mondani, gyorsan begomboltam az ingemet, amennyire remegő kezem engedte. Te jó ég, milyen messzire mentünk… nem lett volna szabad. 

Látszólag L.Joe sem tudott nagyon hova lenni a dologtól. Látszott rajta, hogy legalább annyira van összekutyulva a fejében minden, mint az enyémben. Miért estünk ennyire egymásnak? Hogy tehettük ezt? Mikor nincsenek érzéseink egymás iránt? Hülye vagy, Ji Min? Igen, az vagyok… Így még csak le sem ordíthatom a fejét, mert ez nem az ő hibája volt. Miért vagyunk egymásra ilyen hatással?

Begomboltam az ingemet, és a fiúra néztem. Ő csak állt ott, és a kezében a medálom volt, amit meredten bámult. Nyilván felvette a földről.

- L.Joe…- jött kintről ismét a hang, és mivel a fiú nem volt formában, ezért végül én sétáltam az ajtóhoz, és tártam szélesre. A kint álló lány szeme tágra nyílt, ahogy meglátott engem, de nem csak DaHee-é.

- Sa…sapó!- motyogtam, ahogy találkozott a tekintetem az övével is. Úgy nézett végig rajtam, mintha valami sérülést keresne.

- Mit keresel itt?- kérdezte rémülten.

- És miért van félregombolva az inged? Rosszalkodtunk?- vonta fel a szemöldökét DaHee kicsi vigyorral a szája sarkában. Erre lenézve magamra észrevettem, hogy valóban elrontottam a dolgot.

- Én csak…- motyogtam, de nem tudtam tovább mondani, mert éreztem, hogy valaki megrántja a karomat, és az előszoba falához tol. L.Joe nézett rám gyilkos szemekkel.

- Ezt honnan szerezted?- mutatta fel a medált, szinte fröcsögve a szavakat. Sosem láttam még ilyen idegesnek. Már sehol nem volt a pár perccel korábbi fiú, akivel a kanapén fetrengtem.

- Az enyém!- vágtam rá indulatosan.

- Honnan van?- kérdezte tovább.

- L.Joe, hagyd bék…- szólt volna közbe Sapó is, de mikor meglátta a medált, elállt a szava is. Behúzta a húgát az előszobába, és bevágta az ajtót maguk után.

- Ji Min, ez…

- Mondom, hogy az enyém!- próbáltam kiszabadulni a szorításból de nem ment- Nem emlékszem mikor kaptam, mert volt egy balesetem- mondtam kínomban ezt a féltett titkomat.

- Baleset?- kapta fel a fejét DaHee. L.Joe is leejtette a kezeit, így a csuklóm életben maradt

- Hét éves koromban- szűrtem a fogaim között, a fájós részt masszírozva- Nem emlékszek semmire előtte… Most boldogok vagytok? Senkinek nem mondom ezt el, mert annyira utálom, hogy nincsenek emlékeim! Nem emlékszek a gyerekkoromra…

Erre a másik három összenézett, elég rémülten, majd L.Joe a fogason lógó kabátja zsebébe nyúlt, és elővette a pénztárcáját, és előhúzott belőle egy képet, és az orrom elé tolta. A kép össze volt hajtva, csak a közepe látszott, két alakkal.

- Ismered ezt a lányt?- kérdezte remegő hangon. A képen egy fiú állt egy kislány mellett, egy fa alatt. Vigyorogtak. Ezzen semmi gond nem lett volna. A baj az volt, hogy a képen én mosolyogtam. Én voltam a kislány.

- Ez… Honnan van ilyen képed? Ki az a fiú?- kérdeztem rémülten. A szeme kicsit hasonlított L.Joe-éra.

- Ki a lány?- kérdezte remegő szájjal a szőke fiú.

- Én… én vagyok!- suttogtam, mire egészen a falig hátrált rémületében, de még C.A.P időben kikapta a kezéből a képet, és széthajtotta. Ő is mérgesnek tűnt, mikor újra elém tette. Ezúttal az egészet láthattam. Még két gyerek állt mellettük, de én csak magamat néztem rajta újra. Hihetetlen. Ismertem volna őt korábban? Barátok lettünk volna? De hogyan, mikor a szüleim szegények voltak, míg itt laktunk?

- Pontosan… melyik vagy?- jutott el hozzám C.A.P kérdése, így a másik oldalra vetült a tekintetem. És elakadt a szavam. A másik fiú talán Sapó lehetett rajta, de a mellette álló lány…

- Ez valami rossz vicc?- kérdeztem, de éreztem, ahogy a lábaim remegnek. Nagyon nem tetszett ez a játék- Jól szórakoztok rajtam, vagy mi? Mi ez?- böktem a kép felé, és szinte sírni volt kedvem- Miért van belőlem kettő?

Ebben a pillanatban a két fiú megrökönyödött hangon motyogta el egyszerre, szinte majdnem ugyanazt.

- Sun In.

- Sun Ah.

Na, kit szeressünk jobban? :)