31. fejezet

Chapter 31

Meghalni könnyű...

Chunji szemszöge

Sejtettem, miért hívja össze az igazgató az összes diákot így kora reggel.

Tegnap, miután Ji Min bejelentette, hogy ki ő, és az iskolánknak is köze van a dologhoz, tudtam, hogy ez lesz a következő lépés. Bolond lány… tisztában volt cselekedeteivel? Vagy egyszerűen csak elragadta a hév. Este akartam beszélni L.Joe-val, de nem vette fel a telefont. C.A.P-nek meg fogalmasa sem volt róla, hol tölthette az estét, mert otthon nem volt, se nem náluk, ahol mindenki más, és elvileg Ji Min is tartózkodott.

Sosem mondta L.Joe, hogy mit érezne pontosan, tudtam, hogy fájdalmas látnia együtt Min Soo-t és a lányt. Akármennyire is nem vallotta be ez sem magának, sem másoknak. Egyszerűen látszott rajta, mennyire a magáénak akarja őt. És az ijesztő az volt, hogy nem volt viszonzatlan a vágya.

Két ilyen ember, akik ennyire akarják a másikat, miért nem lehetnek együtt? És én miért nem találok valakit, akit ennyire szeretnék? Mikor tudok majd megállapodni?

Mikor fekhetek le úgy végre, hogy nem félek a holnaptól?

Ahogy beültem a díszteremben, azonnal kiszúrtam Niel-t, és Ricky-t a hátsó sorban, így melléjük tömörültem.

- Kedves diákok!- harsant fel So Ji Sub hangja, mire mindenki elcsendesedett. Mindenki kíváncsi volt, mi lehet az oka a reggeli agytrösztnek- Talán párotok értesült a tegnap a híradóban leadott, Yoo Ji Min által feltárt igazságról. Jelentem, a hír igaz. A lány tényleg Yeon Sun In valójában- ekkor láttam, hogy az előttem ülő Henry válla megrogyik, U-kwon meg mint egy magában felismert volna valamit mellette. Talán már nekik is leestek a gyanús jelek. Kai-t nem láttam, pedig kíváncsi lettem volna a reakciójára, amivel a helyzetet kommentálja. Hisz mégiscsak oda volt a lányért. Talán még most is szereti.

- És mára már különböző pletykák keltek szárnyra, mind a kastély falain belül, és kívül is. Több szülő hívott minket aggodalmas hangon, folyamatosan foglaltak a vonalak. Nem egy diákot mára már el is vittek innen, még tegnap este. De ha Yeon Sun In tudhat valamit, amit mi nem, itt akárkiről is, nem hagyhatjuk, hogy bármi incidens történjen. Már minden szülőt értesítettünk a dologról. A mai naptól az iskola és az itt folyó oktatás bizonytalan ideig... szünetel. A diákokat még a mai napon hazaküldjük. Remélem megértik, hogy nem veszélyeztethetjük a biztonságukat. Köszönöm…- majd öblös lépteivel elhagyta a termet.

A sereg diák azonnal felbolydult, és mindenki egymás szavába vágva magyarázott. Voltak, akik rendkívül izgalmasnak találták a válsághelyzetet, mások pedig hisztérikus rohamban törtek ki.

Én nem vártam semmire, azonnal kirohantam a teremből, az igazgató után. Az irodája folyosóján értem utol.

- Beszélhetnénk?- kérdeztem a futástól zilálva.

- Persze, gyere be!- bólintott fáradtan So igazgató. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem aludt sokat az elmúlt éjszaka.

- Mi lesz most?- tértem azonnal a tárgyra.

- Chan Hee… fogalmam sincs. Nem igazán tudtam még Bang miniszterrel megvitatni az ügyet, tegnap ő is elég feldúlt volt, ma reggel meg már nem is sikerült elérnem. Egyenlőre visszatérünk Szöulba, ott várjuk a pontosabb instrukciókat. Ha Sun In tényleg emlékszik a dolgokra, akkor meg is oldódhat az ügy karikacsapásra. Bízzunk a legjobban. Most pedig menj, és pakold be a táskádat.

Bólintottam egyet, majd kisiettem az irodából.

Felfelé siettem a lépcsőn, agyam lázasan járt a tennivalókon, mikor megláttam Sulli hátát, amint éppen előttem siet. Sóhajtottam egyet a lányra gondolva, amiért becsaptam, pedig milyen bűbájos teremtés. Le kéne zárnom a dolgot? Életemben először akartam őszintén bocsánatot kérni egy lánytól ilyenért, és talán újrakezdeni, ha ennek az egésznek vége van. Már épp utána szóltam volna, mikor a lány elkiáltotta magát.

- U-kwon, várj! 

Ekkor vettem észre, hogy a fiúk folyosója felé néz, ahol ott a másik srác. Azonnal belém hasított egy furcsa érzés. Megtorpantam, úgy hallgattam a beszélgetésüket.

- Sulli! Te tudtad ezt?- jutott el hozzám a fiú hangja.

- Fogalmam sem volt. Ji Min… vagyis Sun In… ez szörnyű. Meddig tarthatta magában ezt a szörnyűséget! Szegény lány, egyedül kell ezzel megküzdenie… Bár ott lehettem volna mellette…- szinte éreztem Sulli fájdalmát. Hisz én sem voltam személy szerint érintett benne, csak utólag. Elképzelni sem tudtam, hogy például C.A.P mit áll ki.

- Hé, te sírsz?- kérdezte U-Kwon, és hallottam, hogy közelebb lép a lányhoz- Ne tedd. Ji Min erős csaj. Semmi baj nem lesz vele.

- Igaz…- bólogatott, és hirtelen átölelte a fiút- Tudod… azt hiszem, sokáig nem vettelek észre. Vagyis elvakított valami, így nem láttam tisztán. Pedig… te ezerszer jobb vagy annál, aminek a csillogása a szemembe világított…- motyogta, és azonnal tudtam, hogy rólam beszél. Miért fájt ennyire, mikor tudtam, hogy jobbat nem is találhatna U-kwon-nál?

- Ennyire nyilvánvaló volt?- nevetett fel kicsit a fiú, a lány haját simogatva.

- Ji Min érdeme…- hallottam Sulli hangján, hogy zavarban van.

-  Cserfes csaj… kinyírom egyszer!- erre mindketten felnevettek. Nem tudtam tovább hallgatni, elindultam visszafelé a lépcsőn, hogy ne kelljen most látnom őket, és észre sem vettem, hogy belegyalogoltam valakibe.

- Hé, Chunji, a szemedet már semmire nem használod?- jött DaHee hangja közvetlen közelről.

- Bocs… menj, pakolj be, megyünk Szöul-ba- intettem neki, és elsétáltam volna mellette, de nem engedett.

- És mitől vagy ilyen?

- Milyen ilyen?- vontam fel szemöldökömet.

- Olyan, mint kutyaszar eső után…

- Remek hasonlat! Ezért nem lesz sosem pasid…

- És neked csajod!- vágta vissza, mire kicsit elvigyorodtam.

- Lehet, hogy össze kéne cuccolnunk. Hisz múltkor milyen lelkesen fogadtad azt a csókot a kórházban.

- Ó, Chunji, szűnj meg!- forgatta a szemét, de mintha némi pír jelent volna meg az arcán, majd gyorsan kikerült, és felsietett a lépcsőn.

Fájdalmas mosoly ült az arcomon. Igen. Valaminek vége van, valami elkezdődik. Valami meghal, valami születik. De persze így is vannak emberek mindig, akik rosszul járnak…

L.Joe szemszöge

Nem tudtam elhinni, hogy megtörtént.

Sem az éjszaka, sem a reggeli incidens. Hogy csesződött el ennyire minden? Hát miért ilyen önfejű? Miért rohan szánt szándékkal a végzetébe? Miért nem képes, csak megpróbálni túlélni itt, mint mi tesszük évek óta? Miért akar menekülni tőlem is?

Mert melletted nincs jövő!- súgta egy gonosz kis hang a fülemben.

Már hogy ne lenne! Ha vége lesz, én… én… A francba is, hogy fogalmam sincs, mit kezdek akkor az életemmel.

De terveztem, hogy beszélek a fejével, hiába küldtem el már egyszer melegebb éghajlatra. Csak remélni mertem, hogy visszatért a Bang házba.

- Jimmy!- ordítottam el magam, mihelyst beestem az előszobába.

A nappaliban ott ült Min Soo és Changjo is.

- Mi történt? Hol voltál?- nézett rám sötéten a régi barátom. Önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem. Legszívesebben addig vertem volna, míg szusz van benne. Már nagyon ért a mi tusánk is. De ezt nem rendezhettük le, míg ez az ügy tartott.

- Hol van Sun In?- kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a kérdését.

- Gondolom, még alszik…- jött NaEun hangja a konyhából. Senki nincs itt rajtunk kívül? Sehol nem láttam Bang minisztert… bár nyilván neki a munka mellett nehéz ezt az életet is élnie. Hisz egy külügyminiszter élete… én csak apámon láttam, aki a helyettese.

- Nem. Este velem volt. Egészen reggelig!- vágtam rá, bár talán kicsit meggondolatlanul.

- Mit keresett veled?- pattant fel C.A.P, és egészen a képembe sétált, fenyegető tartással.

- Szerinted?- durrant el az én agyam is- Mondtam, hogy mi lesz a legközelebb, ha látom, nem igaz?- gúnyolódtam.

- Nem tetted meg…- rázta a fejét, mintegy magát is győzködve.

- Dehogynem. És még csak nagyon győzködni sem kellett, hogy ágyba bújjon velem. Valami biztos nem stimmelt a kapcsolatotokban…

- Te seggfej, kinyírlak!- ragadta meg a pólómat, hogy megrázzon, de csak gúnyosan ránevettem- Leitattad?

- Dehogy!- söpörtem le a kezét- Nem kényszerítettem semmire.

- Miért tetted, ha neked semmit nem jelent!- ütötte le mérgében az egyik vázát az asztalról, amitől az szilánkjaira esett.

- Ki mondta, hogy nem jelent?- néztem mélyen a szemébe.

- Mi lenne, ha azt próbálnánk kitalálni, hogy hol van most, ahelyett, hogy ilyen kakasharcot folytattak a területét, ami pont most látszik veszleni mindkettőtök számára!- szakított minket félbe NaEun, mire mindketten rákaptuk a tekintetünket.

Igaza volt.

- Ha nem jött vissza, akkor nem tudom, hol lehet. A motelből egyedül távozott reggel, elég feldúlt állapotban. Nála van a telefonja. Amin nyomkövető és lehallgató van… Ezt bevallotta reggel. És azt mondta, vásárra viszi a bőrét. Nem tudom, milyen őrültséget fog tenni… de a tegnapi után bármit kinézek belőle.

- Talán itt az idő, hogy ne egymást gyilkoljátok, hanem az ellenfelünket!- állt fel végre Changjo, aki eddig egészen magába mélyedt, és nem is nagyon vett rólunk tudomást- Halottan senkinek a csaja sem lesz. És már meg ne sértődjetek, de nagy esélye van annak is, hogy elpatkol míg ti a tulajdonjogáért harcoltok, szóval… húzzuk ki a szarból!- állt fel, és karikás szemeivel ránk nézett. Ez egyszer nem tudtunk vitatkozni a legfiatalabbal.

Ebben a pillanatban csörgött Min Soo telefonja.

- Igen? Hogyan? De hát ez… Értettem… mindenképpen!- majd ingerülten lenyomta.

- Mi történt?- néztünk rá feszülten.

- Úgy tűnik, Yeon igazgatót megtalálták. Halott. És minden jel arra utal, hogy Sun In már az ő markukban van…- halkult el. Szinte remegett a hangja.

Tudtam, ilyen lenne még egyszer elveszteni Sun Ah-t, ha ő maradt volna életben, így… meg tudtam érteni, bármilyen nehéz is volt.

Ji Min szemszöge

Kóválygott a fejem, mintha szét akarna esni, és orromban éreztem még a kloroformos kendő szagát is, annyira büdös volt, hogy az életem végéig emlékezni fogok rá. Észre sem vettem a problémáim közepette, hogy van még valaki a kocsiban a sofőrön kívül.

Zúgó fejjel kinyitottam a szememet. Korom sötét volt a helységben, ahol voltam. De éltem, ennek örülni kellett.

Persze… gondoltunk erre a nagybátyámmal… a nagybátyám… mi történhetett vele egészen pontosan?

Nem, nem gondolhatok most erre!- ráztam meg magamat, hogy eltereljem erről a figyelmemet.

Hova hozhattak? Hol lehetek? Meddig aludhattam.

És most egészen pontosan kikkel állok szemben?

Lassan igyekeztem megmozdítani tagjaimat. Valami fekvőalkalmatosságra dönthettek rá. Kezeimet szabadon hagyták, így fel tudtam tolni magamat. Vigyázva két lábra álltam, és a sötétben tapogatózva indultam el, keresve a falat, és a villanykapcsolót, már ha ilyen létezett. Hamar egy szekrényszerűbe ütköztem, így a fal mellett indultam el. Két sarok után meg is akadt a kezem egy kiemelkedő dologban. Itt az ajtó. Kitapogattam a kilincset, de természetesen nem nyílt, mikor lenyomtam. Be voltam zárva…

Az ajtó közelében van mindig a villany, ezért azt kezdtem kutatni, és magamban próbáltam nyugtató szövegeket lenyomni, hogy ne pánikoljak be, és ne törjön rám a bezártság érzet.

Éreztem is a kapcsolót a kezem alatt, de megnyomva semmi nem történt. Eszeveszetten kapcsolgattam, de nem lett világos.

A rohadékok! Direkt kiszerelhették!

Tehetetlenül lerogytam a földre. Nem, Ji Min, nem adhatod fel, egyszerűen megígérted magadnak, a bácsikádnak, és Sun Ah-nak. Bírnod kell, és meg kell nyerned a háborút!

Eszembe jutott, mit mondott a bácsikám, mielőtt elindultunk volna a híradó székházához.

- Tessék!- nyújtotta át az édesanyám nyakláncát, amit korábban kölcsönadtam neki.

- Félteném, inkább nem viszem magammal…- tiltakoztam.

- Pedig vidd magaddal. Szereltettem a belsejébe nyomkövetőt, tudni fogjuk, hol vagy!

- Ó!- mosolyodtam el- Köszönöm.

- És itt van ez is… igyekeztem testhezálló mikrokamerát beszerezni- nyújtotta át két fülbevalót, amik alig voltak nagyobbak két tictac-nál. Középen egy kő volt bennük, de az egyiknél láttam valami furcsát. Egy kamera volt beleszerelve- Ha elkaptak, akkor be kell kapcsolnod. Addig ne tedd, mert nem bír sokat, hamar lemerül. Mi azonnal látni fogjuk, hogy mi fog történni veled. Lesz bizonyítékunk rá. Utána pedig kihozunk. Ők nem ölhetnek meg, kíváncsiak lesznek, mit tudsz. Vagyis igazából nem tudsz, de ők ezt nem tudhatják. Érted, ugye? Megbízol bennem? Ha esetleg addig velem történne valami, az embereim akkor is készenlétben lesznek, nem maradhatsz velük, érted, ugye? Nem szabad félned!

- Megígértem, hogy megteszem, igaz? Nem táncolok vissza, bácsikám! Úgy tűnik, ez családi szokás…

- Igen, az… Le sem tagadhatnád őket. Annyira sajnálom, hogy nem ismerheted őket.

- Talán egy szép napon visszatér az emlékezetem… Addig meg itt vagy nekem te. Mossuk tisztára a nevüket- tettem be a fülembe az ékszert, ami egyszerre volt az ellenség elleni fegyverem.

- Még valami!- nyújtott át egy kis üvegcsét, amiben valamiféle áttetsző folyadékot pillantottam meg.

- Ez mi?- csodálkoztam.

- Cikloszarin.

- Hogy mi? Tudod, nem vagyok egy éldiák, és…

- Idegméreg… az egyik legveszélyesebb! Nagyon kevés ebből már halálos adag. Első tünetek, szűk pupilla, szédülés, hányinger… utána jön, hogy a test fölött elveszítik az kontrollt, hányás, aztán a test görcsös rángatózása, majd kómás állapot, végül a fulladás, a légzőizmok görcse miatt. Bőrről felszívódva alig egy perc, és halott az illető. A II. világháborúban vetették be, és borzalmas pusztítást végeztek vele. Azóta teljes megfigyelés alatt tartják az előállítását…

- Akkor én ezt vissza is adom…- tettem volna le félve, de nem engedte.

- El kell tenned. Az üvege nem törik el, megnyugodhatsz, biztonságban lehetsz tőle. És bőrhöz nem érhet csak. A víznél hússzor lassabban párolog. De ha veszélyben vagy, muszáj használnod…

- Én nem ölök meg senkit!- csattantam fel.

- Te jó ég, nem is erre gondoltam!- nevetett fel egy kicsit, mintha tényleg nevetséges lett volna a téma- Mint mondtam, szinte lehetetlen beszerezni ilyet.

- Akkor neked honnan van?- ugrott be azonnal, amiért gyanakodva néztem a bácsikámra.

- Tudtam én, hogy okos vagy!- kócolta össze a hajamat büszkén- Bár igazad van... itt az ideje, hogy beszéljek az igazi munkámról. Amit most hallasz, nem kerülhet illetéktelen kezekbe és fülekbe, megígéred?

Bólintottam egyet, és kész voltam végighallgatni bármilyen szörnyűséget. Aznap nem először éreztem, hogy az egész történet megint nagy fordulatot vett…

Belenyúltam a csizmám szárába, és a belevart zsebben megéreztem a kis üvegcsét. Te jó ég, mintha magamhoz láncoltam volna egy időzített bombát… És tegnap mégis, milyen egyszerűen lerúgtam magamról, abban a love motelben.

Az emlékre kicsit megrogytak a vállaim. A fiú mosolya, a csókjai, a nevetése, amivel végre megajándékozott… a dühös szeme. A hazugsága, miszerint csak Sapó idegesítésére csinálta… Nem bántam, hogy megtettem, pedig kellett volna. Kihasználtam. Elhitettem vele is, és magammal is, hogy az övé lehetek, pedig tudtuk, hogy csak másodpercek voltak a mieink. Bár azonnal így kezdtük volna. Akkor több időnk lett volna együtt… Talán nem itt tartanánk… Bár a húgom lennék, akit nyugodtan szerethet Byung Hun… és akkor én is szerethetném őt, ahogy akarom.

Micsoda elcseszett kívánságok!

Talpra álltam, és az ajtónak estem. Tudni akartam, hogy hol vagyok. Bár a nagybátyám emberei nyilván tudják, ha nyomkövető van rajtam… Nem csak az ellenfél tudta, hol voltam. Már kétfelől voltam abszolút lekövetve. Ha nem én lettem volna, még nevettem is volna a helyzet szerencsétlenségén.

Odakintről zajokat hallottam. Azonnal a fülbevalómhoz nyúltam, és kivettem azt, amelyikben a kamera volt. Nagybátyám belém verte, hogy még egy kézzel is be tudjam kapcsolni a másik oldalán azt a pöcköt benyomva. Így visszatettem, és nagy levegőt véve sétáltam hátrébb az ajtótól, ami pár másodpercen belül ki is nyílt. A hirtelen fénytől elvakultam pillanatokra, de nem is volt időm nagyon akklimatizálódnom, mert egy feketébe öltözött pasi, mihelyst meglátta, hogy talpon vagyok, megragadta a karomat, és elkezdett az ajtó felé húzni.

Összeszorítottam a számat, hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól. Nem akartam gyengének mutatni magamat, akárki előtt.

Nem volt ismerős a hely, ahol voltunk, büdös, penészes, dohos falak mindenütt, fémajtók a folyosón. Mi ez a hely? Évek óta nem használhatták.

Rémülten néztem fel a fogva tartómra. Markáns arca volt, vonásai némi japán vérről tanúskodtak.

- Mi lenne, ha nem rángatna ennyire?- kérdeztem, igyekezve megacélozni magamat.

- Majd te akkor kérhetsz tőlem bármit is, ha kevesebb ruha lesz rajtad!- elképedtem ezen a szenvtelen válaszon, de legalább belőttem, hogy valóban akcentussal beszél. Kezdtem egyre jobban megijedni.

- Ennél kevesebbe nem szándékozok itt sétálgatni!- nem tettem lakatot a számra, mire megragadva karomat egyszerűen a falnak csapott.

- Fogd be a szádat te kis csitri… Vagy itt helyben el is vághatom azt a vékony, fehér torkodat!

Nyeltem egy hatalmasat. A szeméből láttam, hogy nem viccből szokott ilyeneket mondani. Ujjait mindenesetre a nyakam köré fűzte, amitől szaporábban vettem a levegőt.

Nyugalom, Ji Min…

- Jó leszek…- suttogtam, mire rémes mosolyra húzta száját, majd leengedte a kezét.

- Kaishi! Hát így kell fogadni a vendégünket? Yoo Ji Min-t kifejezetten kedveltem- szakított minket félbe ekkor egy ismerős hang. Egy hang, amibe aznap, mikor beléptem az iskolába, és először láttam és hallottam, szinte azonnal megkedveltem. Akiről, bár már tudtam, hogy milyen szerepet játszik ebben az egészben, mégsem tudtam elhinni, hogy valóban ő Kim Myung Dae, Kim elnök fia, aki Kim elnök testvéreivel úgy döntött, hogy előveszi a díszes ládikájából a revans nevezetű örökbecsűt.

- Ennyi ideje van annak, akinek ennyi intézményt kell igazgatni?- néztem Kim Jae Joong, vagy ha jobban tetszik, Kim Myung Dae felé, aki a falnak dőlve, eltűnődve nézett minket.

- Okos lány vagy… de mindig is az voltál. Emlékszem ám rád, arra az okostojás csajra, aki mindig mindent előbb tudott, mint a húga… Egyszer cserélődtek fel a szerepek és tragédia lett belőle- egy aprót elmosolyodott, és intett Kaishi-nek, hogy lépjen le. Láttam is, hogy a japán bemegy a mellettünk lévő ajtón.

- Maga most tényleg élvezi a helyzetet?- szűrtem felé indulatosan.

- Nem is fogom a családodat siratni, kedvesem!

- Hiba volt eleinte bíznom magába! Hisz maga undorító!

- Te is bosszút akarnál állni, nem igaz?- biccentette félre a fejét, még mindig mosolyogva. Ez az ember sosem akad ki?

- Nem tudhatom…

- Már nem is fogod sajnos.

- Mit akarnak tőlem?- kérdeztem tovább. Hisz a kamera nem bírja sokáig, és még meg kellett tudnom, bár az előző beszélgetésünk is elég lehetett már bizonyítéknak, ha valóban felvette a kamera. Adja Isten, hogy ilyen egyszerű legyen.

- Ez így nem izgalmas… Te már mindent tudsz… de tudok, így elég feltűnő, amit csinálsz. Te direkt akartál ide jönni, nem igaz?

- Miért akarnám direkt megöletni magam?

- Te nem ezért jöttél… Azt hitted, hogy ilyen könnyen átversz minket? Édes feltételezés…. de aki beszélni fog ma, az nem mi vagyunk… hanem te…

- Miből gondolja, hogy bármit is elmondok?- horkantottam fel.

- Mert ha nem… a Choi kislány élete bánja…- majd hátat fordított, és besietett ő is a kisebb raktárrészbe.

A világ azonnal megfordult az irányában, és nyeltem egyet. Tudhattam volna, hogy vele fognak zsarolni. Na, Yoo Ji Min, vagy Yeon Sun In! Akárki is legyél, most kell az agyadnak helyén lenni.

Azonnal utána siettem, bár el is rohanhattam volna.

De az első, akit megláttam, az nem ő volt, hanem egy székhez kötözve a kis barátnőm.

- Jessie!- kiáltottam, amint megláttam a sírástól feldagadt szemét, és a felszakadt szája szélét- és oda akartam rohanni, de valaki, nyilván Kaishi megragadott hátulról, és lefogott, hogy ne tudjak a kislányhoz futni- Eresszen el!- visítottam, és éreztem, ahogy egyre jobban gyűlölöm őket. Velünk eljátszhatják ezt… de a gyerekekkel nem.

- Unnie!- sírt fel a szinte kishúgomként szeretett lány- Unnie, szabadíts ki!- fájdalmas volt ezt hallani, így pár másodpercre lehunytam a szememet.

- Kijutunk innen, ne aggódj, Jessie!- mondtam neki próbálva meggyőzni.

- Ne higgy neki, kislány… Előfordulhat, hogy mind ketten itt fogtok meghalni!- sóhajtott Kim Jae Joong- Az apám haláláért valakinek bűnhődnie kell.

- De ő egy gyerek! Elmondok bármit, csak őt engedjék el!- kérleltem szinte.

- Miért kéne bíznom benned? Biztosabb, ha ő is marad, és te is! És tudom, hogy gyerek… Hisz ezért nem öltem meg őt 10 éve… igen, én voltam, aki  a nagybátyádhoz juttatta. Tudom, ki ő. Nem csak azért ejtettem foglyul, hogy téged zsaroljalak. Tudom, hogy ő Choi Jong Hee.

- Hogy mi?- sírt fel Jessie- Én nem ő vagyok, ez félreértés.

- Kérlek, Jessie, hadd intézzem el ezt én!- kértem őt- Maga volt? Megkönyörült egy két éves gyereken. És egy tizenévesen már nem fog? Tényleg ennyire megváltozott volna azóta… Már nincs szíve!

- Ez presztízskérdés, tudod, valakinek bűnhődnie kell.

- Őrültek…. maga, és a két nagybátyja… azt hiszik, hogy ettől jobb lesz a világ? Ha maguk ezt megteszik, akkor a lánc csak folytatódni fog… Hisz biztosan azt sem tudják, mi történt aznap este…! Mi van, ha félreértés az egész?

- Ezt fogod te pillanatokon belül elárulni! Szóval… valóban emlékszel valamire? Vagy csak kamu volt az egész?

- Türelmetlen volt? És nem bírta kivárni a jövő heti sajtótájékoztatót?- a hátam mögé rejtettem remegő kezemet. Nem akartam, hogy lássák, milyen szorult helyzetben vagyok. Mert abban voltam. Tudtam, hogy hamar ki kell szednem belőle a vallomást. Esetleg a nagybátyjait lenne még jó elkapni… és talán az árulót. De mégsem akarnék itt hosszan tartózkodni. Talán a legjobb az lenne, ha gyorsan értem jönnének, és az itt tartózkodókat letartóztatnák. Utána meglenne a többi bizonyíték is…

- Előbb kell tudnom, mint mindenki másnak!- ütött egy rozoga asztalra az iskolatulajdonos.

- Milyen nap van?- kérdeztem hirtelen.

- Mire fel ez a sok mellébeszélés?- szorított a tartásán Kaishi.

- Hagyd csak. Tegnap tettünk a kocsiba. Szerda reggel van- legyintett Kim Myung Dae, és leporolta a zakóját.

- És hol vagyunk?- kérdeztem ismét a dohos falakra nézve.

- Ó, igen, ez egy érdekes téma. Bár azt hiheted, hogy a barátaid tudják, hol vagy… okos ötlet volt a nyomkövető, belátom!- nevetett fel- A nyakláncban, igaz? Sajnos nem működik…

- Hogy mi?- esett le az állam. Tud a tervről, de hogyan….?

- Ne csodálkozz ennyire. Nyilvánvaló, hogy azt akartad, hogy elkapjunk, erre fel volt a nagy bejelntés a híradóban. Te, és a szánalmas, lecsúszott bácsikád. Micsoda ingyenélő gazember az is… Ki is szedtük!- jött közelebb, és kinyitotta a nyakamban lógó lánc fedelét- Bár nem lett volna szükséges. GPS jel blokkolóról hallottál már?

Valami nyüszítés szerű hangot adtam ki. Ez nem jött be. Kezdtem komolyan félni, hogy valami baja van a kamerának is. Pedig az eddig rendeltetésszerűen működött.

Istenem add, hogy semmi baja ne legyen, és meg tudjanak szabadítani innen. Mert kezdem úgy érezni, hogy pszichopata itt mindenki...

- Erre nem számítottál, igaz?- ejtette vissza a láncot, és Jessie elé sétált.

- A drága példaképed okosnak hitte magát, de nem eléggé az. Még fejlődnie kellett volna. A húga okosabb volt…- csóválta a fejét.

- Kérem, ne bántson minket…- szipogott a kislány.

- Ki a másik nagybátyja Kim elnökön kívül? Miért kellett pontosan meghalnia azoknak a fiatal gyerekeknek?- kiáltottam, mire még jobban visszacsavarta Kaishi a kezemet, és a fülembe sziszegett.

- Idióta szajha, ne merd felemelni a hangodat!

- Hogy kicsoda? És hogy miért? Létezik e ez a személy? És létezik e egyáltalán ok? Mit gondolsz, okostojás?

- Maga meg miről beszél?- ráztam a fejem, egy szavát sem értettem már.

- Vannak dolgok, kedves Sun In, amit egyszerűen úgy nevezhetnénk, hogy illúziókeltés… De sajnos, nem mondhatom el a részleteket. Valaki látni szeretné az arcod, miközben rájössz… Ezért… Most sajnos várnunk kell még ezzel, míg itt nem lesz… Addig nem bánthatunk sem téged, kiszedve belőled az infókat, sem a kislányt. Őt is látni akarja- felsóhajtott- De a legfontosabb, hogy…

Ebben a pillanatban egy alig hallható, kis éles sípolás jött a fülem tájékáról. A kamera! Eddig bírta. Elég infót gyűjtött már be, de nem is ez volt a probléma. Hanem, hogy Kaishi feje közel volt az enyémhez.

- Főnök!- mondta, miközben a hajamat megfogva húzta hátra a fejemet- A kisasszony más titkokat is rejtett- majd nem törődve a fájdalmammal kitépte a fülemből a fülbevalót- Egy mikrokamera. Be volt kapcsolva eddig. Valakinek közvetített, uram!

- Te büdös ribanc!- torzult el hirtelen a fiatal férfi arca, és közelebb lépve akkora pofont kevert le, hogy Kaishi karjaiból a földre estem, és a vér ízét éreztem a számban.

- Ji Min!- sikított fel mögöttünk Jessie.

- Semmi baj…- igyekeztem érthetően motyogni, de forgott velem az egész világ. Köptem egy nagyot, és igyekeztem feltápászkodni.

- Mégiscsak számító kis patkányok vagytok… Bár tudnám, a nagybátyádnak honnan van ilyesmije… Esetleg már enyves is lett a keze?

- Ne merje bemocskolni a nevét….- suttogtam fenyegetően- Megölték őt…

- Nem mi voltunk. Egyéb ellenlábasa lehetett. Volt neki nyilván egypár. De így védtelen lettél. Senki nem áll már melletted. Azt hiszed, egyedül sikerül minket megfékezned? Az az egykori hat ember sem tudott minket megállítani, akkor te? Sebaj… inaktiválva van remélem már minden nyomra vezető jel nálad, legalábbis remélem. Így már senki nem fogja tudni, hogy pont a legnyilvánvalóbb helyen vagyunk. Remélem tudod, hogy tegnap kiürítették az egész iskolátokat. Hát most te vagy az egyetlen diák a kastélyben!- nevetett fel. A suliban lennénk? Hogy a fenébe?- Most beszélnem kell a vezetőnkkel. Kaishi, vidd őket a helyükre!- majd csak arra emlékszem, hogy az ajtó felé indult, én meg egy ütést éreztem a tarkómon, és összeestem, mielőtt egy rémült kiáltást hallathattam volna.

*

Mikor kinyitottam a szememet, azt hittem, hogy még mindig otthon fekszem egy kényelmes ágyon, és ez az egész pár hónap, míg Koreába kellett mennem, csak egy rémálom volt. Rémálom volt, hogy nincs családom, hogy az ikertestvérem is halott, hogy egy beteges szerelembe vetettem magam, és hogy gerinccel egyenesen kell állnom, és tartani még magam, míg… míg el nem jön értem is halál? A halál, aminek tíz éve kellett volna, de üzemi probléma miatt akkor kimaradt? És azóta körüllengett ez a különös, furcsa légkör?

De nem. Fejem kóválygott egy rámért ütéstől, és ismét valami puhának mondhatón feküdtem. Megint sötét volt, így nem láttam semmit.

- Jessie, itt vagy?- kérdeztem reménykedve, de csak a némaság felelt. Az ajtóhoz siettem, amit ismernem kellett volna, de valami nem stimmelt. Ezúttal egy kör alakú teremben lehettem. És ha az iskolába zártak, akkor…

- A torony…- suttogtam. A fal mentén az ablakot akartam megkeresni, de csak deszkákba botlottam. Bedeszkázhatták őket.

Így teljesen elveszítem az időérzékemet… hát ilyen lehet egy rabnak lenni egy büdös, piszkos cellában…

- Engedjenek ki!- püföltem az ajtót. Miért nem jöttek még értem? Hisz már nem tudhattam nekik több információval szolgálni… Vagy… magamra hagytak volna? Nem, Yoo elnök nem olyan ember, sem a nagybátyám emberei, igaz?

De akkor hol vannak már?

Hol lennének, idióta? Fogalmuk sincs, hol lehetsz! Nem működött a GPS. Csak a kamera, abból meg semmi nem derült ki… hisz egy olyan részén voltunk a suli alagsorának, ami nem volt megnyitva eddig… Mégis, mit remélsz. Már csak magadra vagy utalva. Segíts magadon, ha élni akarsz. De élni akarok egyáltalán? Megvan a bizonyíték, már úgyis mi nyerünk, akár túlélem, akár nem…

Jessie! Őt meg kell mentenem. Ha bele pusztulok is!

Lehajoltam, és benyúltam a csizmámba, ami még mindig rajtam volt. Nyilván átkutattak, hogy van e még valamim. Hol lehet a kis fiola?

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor megéreztem a varráson belül. Ezt nem találták meg. Ez még segítségemre lehet. De be kellett vallanom, hogy féltem még a kezembe is venni azt a gyilkolószert. 

Most beszélnem kell a vezetőnkkel.

Ki a vezető itt?

Ismét nagy erővel estem neki az ajtónak, hátha enged a kerete, de ekkor éreztem, hogy valaki lenyomja a másik oldalon a kilincset, és belöki az ajtót, így két lépést hátráltam, és rémülten pislogtam az újonnan érkezőre. Este lehetett már, mert a csigalépcső felől sem jött fény.

- Ki maga?- igyekeztem, hogy a hangom ne remegjen, mire fény villant, ami szinte kiégette a retinámat. Pislogtam párat, míg meg nem szoktam a viszonyokat.

- Azt hiszem, Sun In, kezdesz paranoiás lenni!- hallottam.

- Bang miniszter!- sóhajtottam megkönnyebbülten, és nem sokon múlt, hogy ennek a tekintélyes férfinak a karjaiba vessem magam. Hát mégis megtaláltak. Eljöttek értem. Végre hazamehetek. Végre vége lesz...

- Nem festesz túl jól…- jött közelebb, hogy megvizsgáljon, de jelen pillanatban semmilyen fájdalmat nem éreztem.

- Elkapták őket? Jessie jól van? Mindent el kell mondanom a riportereknek, és…- indultam volna az ajtó felé, de az hirtelen bevágódott előttem. Mögülem lökte be a miniszter. Meglepetten néztem vissza rá.

- Most kicsit változott a terv…- vakarta meg a tarkóját- Meglett Kim iskolatulajdonos másik nagybátyja is…

- Igen?- csodálkoztam, de hirtelen felbátorodtam- Azt a mocsok disznót is sikerült elkapni? És ki ő?

Erre kicsit elmosolyodott, és a kabátjába nyúlva elővett egy nagyon is működőképesnek tűnő kis revolvert, rám szegezte, majd kiszélesedett az ijesztő mosolya.

- Én.

                                                                                                                

/Na, nem tudom,mennyi maradt a történetből fejezetileg, azt tudom, mi lesz még benne (és az már nem sok), csak nem tudom, mennyire fejtem ki még. Nem akarom sem elhúzni, sem összecsapni a végét... persze, ha már így is kivetnivalót találtok, írjatok nyugodtan :)/

30. fejezet

/Ez a fejezet most "soká hoztam, de hosszú lett" reklámszöveg alatt fut :) Köszi a sok kedves hozzászólást, tényleg imádlak titeket, bármennyire is sablonosan hangozhat :)/

30. fejezet

Úgysem mered

- Ji Min…- tette a vállamra a kezét a nagybátyám az ajtó előtt- Tudod… ha ezt megteszed most, akkor… mindenki rád fog szállni. Egyértelmű, hogy akkor csak egy két nap kérdése, és… felbukkannak. Talán mégsem kéne csinálni- gondolkozott el.

- Bácsikám- biccentettem félre a fejem- Én nem félek, hát te se tedd!

Na jó, ez nem volt igaz. Rohadtul féltem, mi lesz, ha most megteszem, amire készülök.

- A többiek ki fognak akadni rám…- motyogtam belegondolva, hogy ezzel most az összes létező szabályt, amit eddig felállítottak nekem, megszegek.

- Ne aggódj emiatt… Nálad van az édesanyád órája?- kérdezte szigorúan. Igen, az órám fontos része volt a tervnek.

- Igen, nálam van, és le sem fogom venni.

- A fülbevaló?

- Az is…- tűrtem félre kiengedett hajamat, hogy láthassa.

- Helyes, és a…

- Igen, megvan a legfontosabb is!- mosolyogtam rá megnyugtatóan. Mintha ő indulna szinte a halálba. Bár ez kissé dramatizáltan hangzott.

- Akkor… csak a megbeszéltek szerint. Hwaiting, Ji Min!- emelte öklét a feje magasságába.

- Miért nem hívsz az igazi nevemen?- csodálkoztam el, mire kissé mintha zavarba jött volna.

- Tudod, ha Sun In-nek hívnálak… nem érezném igazinak…- vakarta meg a tarkóját.

- Ezt meg hogy érted?

- Figyelj, tudod, te…

- Készen állnak?- nyílt az ajtó, és nézett ki egy férfi. Egyszerre bólintottunk a nagybátyámmal.

- Majd elmondom utána, rendben?

- Ígéret?- tartottam a kisujjamat.

- Igen, az!- akasztotta össze az ujjainkat mosolyogva- Most menj. Okot kell adni, hogy kinyírjanak!

Bólintottam egyet, és beléptem az ajtón.

L.Joe szemszöge

Hétfő volt, és nem voltam iskolában. Ez önmagában furcsa volt, de az még jobban, hogy Min Soo, NaEun, és Changjo társaságában ültem a szöuli Bang rezidencia nappalijában. Igen, mi voltunk azok, akik az eredeti hat embertől származtak. Ugye Jimmy-n kívül, akiről még mindig fogalmunk sem volt, hogy hol lehet. Hiába próbáltuk ezerszer hívni, egyszerűen nem vette fel a telefont.

Kezdtem érte komolyan aggódni, de ezzel nem voltam egyedül. A szobában tartózkodók mindannyian ugyanezt tették. DaHee is velünk akart jönni, elvégre ő is Bang miniszter lánya, ha csak fogadott is, de végül maradt a kastélyban, a többiekkel. Így is nehéz volt megoldani, hogy mind eljöhessünk. De már szinte mindegy volt. Már úgyis tudják, hogy mi vagyunk azok, akiket keressenek. Kim Jae Joong, és a bátyai.... Már csak várni kell, mikor csapnak le. Talán akkor elkaphatnánk őket.

Nagy robajjal lökte be az ajtót Bang miniszter, és szigorú szemekkel nézett ránk, majd az asztalra csapott. Most láttam először ilyen idegesnek.

- Gyerekek!- mondta kicsit fenyegető hangon- Az volt a feladatotok, hogy vigyázzatok egymásra, és ebbe Sun In is beletartozott. Hogy tudott úgy elmenni, hogy nem tudjátok, mi történt? Fiam! Nem a barátnőd?

- Történt valami, aminek nem kellett volna!- szűrte a szavakat C.A.P.

- Nem alkalmas most drámáznotok! Az isten szerelmére, hát semmire nem vagytok képesek?- ült le a székére, és továbbra is minket fürkészett. Furcsa volt. Az én apámra jobban illett volna ez a viselkedés. Bang miniszter eddig mindig a kedves oldalát mutatta.

- És Yoo elnök is eltűnt.

- Ricky sem tudja elérni az apját…- szólt közbe NaEun. Nyilván felébredtek az anyai ösztönei, miszerint a cuki kis Ricky nem lehet benne ebben. Én is ezt hittem amúgy. Ricky nem olyan, aki képes lenne ilyet eltitkolni előlünk.

- Perceken belül itt lesznek az érintett miniszterek is. Megvitatjuk a teendőket. Ne nagyon menjetek innen most ki, míg rá nem jövünk, hogy mi megy a háttérben. Lehet, hogy csapda!- dőlt hátra várakozva.

Nekem azonban csak az járt a fejemben, hogy Jimmy lehet az egyetlen, aki most nagyon eltér a szabályoktól.

Ji Min szemszöge

Kiléptem a stúdió ajtaján, és egy nagyon sóhajtottam. Megcsináltam. Nincs visszaút. Mindenki tudni fogja már.

Eszembe jutott Henry, és Suzy-ék. Nem, nem gondolhatok rájuk. Ki kell zárnom az érzéseimet, hogy véget vethessek ennek az egésznek.

Körbenéztem a folyosón, a nagybátyám után kutatva, de nem volt az ajtó előtt. Már majdnem elindultam volna, mikor megláttam a folyosó végén Yeon igazgatót beszélgetni valakivel. El is indultam feléjük, de a hangok megállítottak, így behúzódtam egy ajtó mögé.

- Hol van a lány?- kérdezte fojtott hangon a férfi. Igen, engem keresnek. Tényleg tudták, hol tartózkodik a nagybátyám. És azt is tudták, hogy nála vagyok.

- Mondom, hogy nem tudom, miről beszél…

- Tudjuk, hogy itt van…

Igen, a nyomkövető megint… A terv miatt nem lehet kivenni még. De még nem kaphatnak el. Még el kell mennem előtte valahová.

- Mondom, hogy nem tudok semmit!

Kilestem rájuk, és a nagybátyámmal, aki pont velem szemben volt, találkozott a tekintetünk. Szemével üzent, hogy azonnal tűnjek el innen. Nélküle. Nem igazán értettem először, ami fel is tűnhetett neki, mert rám is annyira jellemzően megforgatta a szemeit, és egy erőset behúzott az előtte állónak. Tudtam, mi ez. Figyelem elterelés.

Vettem egy mély levegőt. Semmi baj, Ji Min. Elvihetik a nagybátyádat, hát hamarabb, mint kellett volna. De ismered az egész tervet, ne aggódj. Minden rendben halad. Csak juss el valahogy Bang miniszter házáig.

Nem hezitáltam tovább, amilyen gyorsan csak tudtam megiramodtam a kijárat felé. Nem tudom, hogy hallották e, nem mertem hátranézni, így a híradó székháza előtti tömegben elvegyülve azonnal leintettem egy taxit. Nem volt könnyű feladat, de hahó, Amerikában nőttem fel, és pofátlan vagyok. Főleg, ha életekről volt szó.

Gyorsan ledaráltam a címet, és nyugodtan hátradőltem, mikor megindultunk a dugóban. Vagyis a nyugodtság az most kicsit túlzás. De nem olyan idegesen.

Vagy egy háromnegyed órába telt, mire odaértünk a házhoz. Gyorsan a taxis kezébe nyomtam a pénzt, majd ki is ugrottam, és rohantam a ház felé, ezzel fellökve a kapuban álló sofőrjüket, aki a legutóbb engem is elfurikázott innen. Meglepődött kiáltásra sem hagytam neki időt, csak elszeleltem mellette, és már lassan a bejárati ajtót téptem fel. Alig egy perc volt a dél órás hírekig. Látnom kellett.

Lerúgtam a cipőmet, és az előszobából nagy lendülettel robbantam be a nappaliba. Ahol olyan kép fogadott, amire nem számítottam.

Ott ült C.A.P, NaEun, Changjo, L.Joe, és Bang miniszteren kívül még három öltönyös férfi. Egyikben felismertem L.Joe apját. A másik kettő meg valószínűleg Choi egészségügyi miniszter, a másik meg Son igazságügy miniszter lehetett.

Az ajtó nyitódására mindannyian felkapták a fejüket, és felém néznek. Érzelmek színes skáláját láttam megvillanni azokban a szempárokban, de nem volt időm ki is elemezni őket.

- Sun In…- motyogta valaki, de félbeszakítottam.

- Sajnálom, hogy így magukra rontottam!- hajoltam meg egy kicsit- De valamit mutatnom kell- majd a nappali beépített könyvespolcán lévő óriás tv-hez sétáltam, és mivel nem vacakoltam a távirányító keresésével, ott nyomtam meg az érintőképernyős gombot, ami beüzemelte a szerkezetet.

Azonnal felvillant a kép. Helyes, pont a jó csatornán áll…

Megnyomtam még pár gombot, ami felhangosította, és elálltam az útból. A hírek pont akkor váltottak.

- Ma egy fiatal hölgy meglepő bejelentést tett- hallottam a bemondónő puha, annyira jól ismert hangját- Felkereste székházunkat, és DNS és ujjlenyomat bizonyítékkal alátámasztotta a tényt, miszerint ő a tíz éve elhunyt Yeon elnökhelyettes lánya. Yeon helyettes a szintén elhunyt Kim elnök bizalmas embere volt, és úgy tudták, családjával együtt meghalt. Ezek szerint az egyik lány mégis életben maradhatott, és most meglepő bejelentést tett.

Ahogy hallgattam, éreztem, hogy összeszorul a szívem. Ma ezt fél Dél-Korea látja… Mindenki a teremben némán bámulta a képernyőt, és tudtam, hogy a bomba csak ezután fog robbanni.

Váltott a kép, és megláttam saját magamat, amit ma reggel vettek fel. Alatta a felirat: Yeon Sun In.

- Nem emlékeztem sokáig a történtekre- mondta a képernyőbeli énem magabiztosan, egyenesen a kamerába nézve- De nem olyan rég visszatért az emlékezetem. Kiderült, hogy ki vagyok valójában, és már tudom, miért kellett akkor a családomnak meghalni. Egy sajtótájékoztató keretében mindent fel fogok fedni, egy hét múlva. Biztosíthatok mindenkit, hogy olyan dolgokat fognak hallani olyanokról, amiket nem is gondoltak volna. Végezetül annyit… hogy saját bőrömön tapasztalva állíthatom, hogy a Saint Germain középiskolának… köze van hozzá.

Megint képváltás, és egy újabb hír következett, ami már nem volt érdekes, így kikapcsoltam a tv-t, és megfordultam. A szobában tartózkodó összes ember megkövültem meredt felém. Okés, Ji Min, most légy okos….

- Azért valljuk be- kezdtem a vállamat megvonva- Elég jó szögből vettek fel.

- Mégis, mit jelentsen ez, Ji Min?- találta meg végre a hangját Bang miniszter. Fenyegető volt. Nagyon is.

- Sun In. A nevem, mint a mellékelt ábra is mutatta, Sun In.- intettem a már kikapcsolt televízió felé.

- Mi történt?- hallottam Sapó hangját oldalról. Nem mertem ránézni, mert akkor világos lett volna, hogy csak kívülről tűnök magabiztosnak, belül már rég összeomlottam.

- Így döntöttem, hogy ez a helyes!- néztem még mindig a miniszter szemébe, mire sóhajtott egyet, és megmasszírozta az orrnyergét. Próbált nyugodt maradni.

- Rendben… van még valami a háttérben, igaz? Elmeséled? Eltűntél egy szó nélkül az iskolából…

- Igen, nos… ez kicsit furcsa történet. Szóval…- dőltem neki a könyvespolcnak, hogy így mindenkit szemmel tudjak tartani- A nagybátyám felkeresett… Yoo elnök, Ricky apja tudta a tartózkodási helyét, de biztosak lehetnek benne, hogy tökéletesen ugyanazon az oldalon áll, mint maguk, és egyáltalán nem áruló… Csak épp tudott arról, hogy 10 éve engem elvitt innen a nagybátyám.

- Yeon igazgató itt van? Ő miért nem jött el?- villant Lee miniszterhelyettes szeme.

- A nagybátyám… nos elkísért a híradó székházához, de utána, hogy engem ne kapjanak el kétes eredetű alakok, ezért elterelte a figyelmet rólam, egyedül jöttem. Remélem, hogy nem lesz baja.

- A nagybátyád mondta, hogy lépd meg ezt az őrültséget?

- Nem, közös döntés volt. Tudja, elegem van már ebből az egészből. Így vége lesz, egyhamar, higgye el. Tudja… elvitték Jessie-t- hajtottam le a fejemet. Erre Changjo felől egy rémült nyögést hallottam.

- Ki az a Jessie?- jött a kérdés az egyik minisztertől, talán NaEun apjától.

- Jessie egy amerikai barátnőm, aki árva volt. Vagyis azt hittük, hogy árva. De most kiderült, hogy őt is Yeon igazgató vitte tengeren túlra Dél-Koreából.

- Nem értem…- csóválta a fejét Bang miniszter összehúzott szemekkel.

Lehunytam a szememet, és úgy feleltem.

- Nem is baj... Ő számomra fontos, azért vitték el. Tényleg próbáltam megakadályozni, de… a nevemben írtak neki üzeneteket, így a Gimpo reptérre csalva. Már későn értünk oda a bácsikámmal. És ránk is lőttek azok a rohadékok…- elfordítottam a fejemet, így tekintetem véletlenül találkozott L.Joe-éval. Azonnal bukfencezett egyet a gyomrom, mert olyan intenzív érzéseket váltott ki belőlem sötét szemeivel. El is fordítottam a fejemet.
Csend ült a szobába, rendkívül feszült csönd. Ha valaki a jelen lévők közül tégla, akkor most biztosan lázasan jár az agya.

- És tényleg emlékszel?- kérdezte rekedten az idegességtől Bang igazgató- Tényleg visszatértek az emlékeid?

- Igen… valamelyest. Igazából… folyamatos volt, de nem mertem szólni- hazudtam rezzenéstelenül- Bár nem voltam a helyszínen… emlékszem, mit mesélt Sun Ah.

- És mi volt az?- csapott le a témára L.Joe apja.

- Sajnálom, nem mondhatom el egyenlőre…- húztam fájdalmas félmosolyra a számat- Egy hét múlva, mint említettem, tartok egy sajtótájékoztatót, ahol az összes bűnös megbűnhődik… Lepihennék, ha lehetséges… Tudom, nagyon mérgesek rám, amiért túlmentem a határokon, amiket szabtak, de végülis az én életemmel való játékban úgy játszok, ahogy akarok. És én ezt az utat választottam.

- Azt hiszed, hogy most majd meg fognak ijedni?- nézett kicsit fáradtan rám a miniszter, mint egy apuka, aki már beleunt, hogy a gyerekét jóra tanítsa.

- Mást is remélek…

- A fenébe is, Yeon kisasszony, nem lenne hajlandó normálisan felelni?- kérdezte dühösen Lee helyettes.

- Sajnálom, senkiben nem bízhatok. Most pedig, kicsit szeretnék tényleg lepihenni, mert nem aludtam túl sokat a múlt este.

- Rendben… még beszélünk… gyerekek, menjetek mindannyian ki most!- mutatott felénk a miniszter, mire mindannyian felálltunk, és a lépcső felé indultunk, ami a felső szintre vezethetett. Nem jártam még ott, így megvártam, míg elém mennek.

Nem szólt egyikük egy szót sem, ami furcsa volt, mert azt hittem, egyből nekem fognak esni, hogy mit tették. De némák voltak. De mihelyst felértünk a lépcsőn, egy taszítást éreztem a derekamon, és egyből beestem a szemben lévő ajtón, amit be is vágtak utánam.

- Mi ez az egész szólóműsor, Sun In?- nézett rám vádlón NaEun, mikor szembefordultam velük.

- A szólóműsornak pont az a lényege, hogy individuális… és most pedig… tényleg fáradt vagyok, így C.A.P, ha mutatnál egy szobát, akkor…- néztem a fiúra, aki meglepődve nézett rám. Mintha egy idegent nézett volna.

- Jessie mennyire van nagy veszélyben? Miért nem szóltál hamarabb?- kérdezte idegesen Changjo. Láttam rajta, mennyire megviselte, amit bejelentettem ezt. Ami fura volt, hisz alig ismerte... de talán tudta, hogy a húgával is ugyanez történt, ezért rázta meg ennyire..

- Nézzétek, én elhiszem, hogy ez mindenkinek szar, de… nem azért vagyok, hogy mindenkinek jó legyen.  És ki fogom hozni onnan, akárhol is legyen, esküszöm, ha bele is pusztulok. Itt már nem fog több vér folyni ezért a bosszúért, az ég szeremére, szerintetek miért csinálom ezt? Mert nincs jobb dolgom? Dehogyis! Az egyetlen, amiért teszem, hogy itt végre vége legyen ennek az egésznek, és végre nyugodtan élhessek, hogy rátok még csak néznem sem kelljen…

- Ez nem te vagy, Jimmy!- morogta L.Joe, először, mióta feljöttünk. Szemei szikráztak, mintha átlátott volna rajtam. De megacéloztam vonásaimat.

- Nem, ez már nem Jimmy. Ez már Sun In. Szokj hozzá!- vontam vállat, majd felsóhajtottam- Magam keressek egy nyugodt helyet?

- Gyere velem- mondta kicsit elgondolkozva Sapó, és intett, hogy menjek utána. Nem is haboztam, azonnal szedtem a lábamat, de az ajtóból nem bírtam megállni, visszanéztem L.Joe-ra. Szemét összeszűkítve bámult utánam. Nem bízik bennem… ezt közvetítette a tekintete. Csak elhúztam a számat egy mosolyszerűségre, és kiléptem az ajtón. Alig mentünk három métert a folyosón, mikor kinyitott nekem a fiú egy ajtót, és hagyta, hogy belépjek. Reménykedtem, hogy magamra is hagy, de csak azután zárta be az ajtót, hogy ő maga is a szobában tartózkodott már.

- Úgy aggódtam- tört fel belőle, és közelebb lépett.

- Mégis miért?- vontam fel a szemöldökömet, ezzel távolságtartásra ösztökélve.

- Fogalmunk sem volt, hol lehetsz… figyelj, Sun In…- nyúlt a kezemért, de elhúztam előle- Nagyon sajnálom azt a reggelt. Csak felidegesített, hogy azt hittem, megcsalsz, és pont…. szóval pont vele, és…

- Elhiszem. És gondolatban meg is tettem- mondtam egyenesen.

- Hogyan?- nyilván nem ilyen válaszra számított.

- Nem vagyok olyan ártatlan, mint hiszed. Jobb lesz, ha ezt befejezzük!- fordítottam neki hátat.
- Hogy mi van?
- Nincs ennek semmi értelme!- sóhajtottam

- Nem!- fakadt ki- Még csak most kaptalak vissza! Nem csinálhatod ezt. Mi történt veled? Olyan vagy, mint akinek kimosták az agyát. Teljesen irracionálisan viselkedsz… A nagybátyád beszélte tele a fejedet hülyeségekkel?

- Hagyjátok már abba!- csattantam fel- Mondtam, amit mondtam!- a hangom erős volt, de éreztem, hogy egy könnycsepp kúszik az arcomon- Nem tudom tovább előadni, hogy együtt tudok veled lenni. Nekem ez nem megy…

Éreztem, hogy megragadja a vállam, és szembefordít magával.

- Suzy mondta?- kérdezte hűvösen.

- Te meg miről beszélsz?- csodálkoztam, ezzel végre a saját érzésemet víve az arcomra.

- Szóval nem mondta… akkor tényleg igaza volt. Te nem engem szeretsz. De nem kell messze keresni a másikat, igaz?- horkantott fel, majd elengedett, és hátrált pár lépést- Miért kell mindennek ilyen elcseszettnek lennie?- túrt a hajába.

- Sajnálom, Sapó…- hajtottam le a fejemet.

- Ne, ne mondd ki ezt a rohadt nevet!- csattant fel- Én… bebizonyítom neked, hogy… hogy nem vehetsz semmibe engem sem. Most… elmegyek, gondoljuk ezt még át, jó…?- majd kifordult az ajtón.

- Ez az egyetlen, amire most nincs időm…- suttogtam a csukott ajtónak.

*

Csak feküdtem a vendégszobában az ágyon, nem jött álom a szememre.
Hívtak páran, gondolom a magánakcióm miatt, de nem vettem fel. A nagybátyám nem lépett velem kapcsolatba, de nem is volt a tervben. Hisz már minden lépését kívülről fújtam.
Remegtem a magamra kényszerített szereptől, undorodtam a szenvtelenségem miatt. Legszívesebben kirohantam volna, hogy megöleljem Changjo-t, és a vállán sírjam ki magam, amiért lehet, hogy elvesztjük Jessie-t. Legszívesebben L.Joe mellé bújtam volna az ágyába, legyek bármekkora ribanc, őt akartam, és legszívesebben életem végéig kértem volna a bocsánatot Sapótól, amiért ezt tettem vele…

Kopogás szakított fel a gondolataimból. Nem akartam őket látni így, ezért nem válaszoltam, de csak benyitott a kint álló személy. Halk léptek voltak, és azonnal megcsapott a parfümje.

- Miért jöttél?- ültem fel, hogy NaEun-re nézzek.

- Te aztán nagy bajt kanyarítottál magad köré- ült le a faragott ágy szélére.

- Hidd el, tisztában vagyok vele…

- Szakítottál C.AP-pel?- kérdezte akár kedvesnek is nevezhető hangon.

- Nem volt soha sem rendes kapcsolat- sóhajtottam, hátha így hamarabb elmegy, de nem mozdult- Nem tudod, hogy mi történt közte és Suzy között?- jutott eszembe, hogy legalább ezt megtudjam, hisz bökte már rég a csőrömet.

- Szerintem az egyetlen vagy, aki nem tudja. Régen csak úgy repkedtek körülöttük a szikrák. És nem az olyanok, mint most. Szóval bejöttek egymásnak. Suzy 16 volt, mikor az egyik fogadáson… hát lefeküdtek egymással. De C.A.P, aki belátta, hogy nem hozhatja a baját Suzy fejére is, hisz kedvelte, ezért utána ott hagyta. És ez nyilván a csajszikánknak nem esett jól. Nagyon berágott, és ilyen jégkirálynő lett. De hát érthető… gondolj csak bele, milyen érzés lehetett neki titeket is nézni. Biztos érezhetett még valamit. Csak te vagy olyan bolond, hogy nem láttad, milyen fájdalmat okozott ez az állítólagos barátnődnek… Persze, nem tudhattad…- vont vállat lazán.

- Te jó ég!- suttogtam, és a halántékomra szorítottam a kezemet.

Nem lehet igaz! Még ez is… ha ezt tudom, sosem jöttem volna össze vele. Hisz a barátnő exe tabu terület, nem igaz? Hát miért nem mondta? Ó, igen, a fene nagy büszkesége miatt… ez több, mint felháborító…

- Gyűlölöm magamat…

- Hogy mi?- mikor a lány visszakérdezett, akkor jöttem rá, hogy hangosan is kimondtam.

- Menj el kérlek…- kértem, de nem mozdult- Azt mondtam menj el!- kiáltottam, pontosabban visítottam ingerülten, mire felállt, és az ajtó felé sétált.

- Sajnálom, Sun In… mindent sajnálok…- fordult vissza onnan, és kisietett.

Egyedül hagyott… egyedül… Csak én, és a könnyeim, amiről azt hittem, már nincsenek többen. De önmagukat szaporították. És én lassanként megfulladtam belé.

*

A telefonomra néztem. Este tizenegy volt, és a ház elcsendesedett. Egy pillanatra sem tudtam elaludni, egyre csak a mai nap járt az eszembe. Mennem kellett, nem maradhattam. Magamat akartam csalinak használni, nem másokat. Indulnom kellett.

Magamra vettem a pulóveremet, és lassan az ajtóm kilincsére fontam az ujjaimat. Lenyomtam, és kiléptem a sötét folyosóra.

Senkit nem láttam, így tettem egy lépést.

- Annyira sejtettem…- hallotta a sötétből. Azonnal megpördültem. A folyosó ablakain beszűrődő fényben kivehettem egy alaknak a körvonalait, aki a földön ült, az ajtóm mellett, és az egyik lábát lazán felhúzta. De mihelyst látta, hogy észrevettem, felállt, és elém sétált, és én ismét belekerültem a hamisíthatatlan L.Joe bűvöletbe.

- Hova indultál, édesem?- kérdezte kissé hidegen. Nyilván ez volt a válasz a viselkedésemre.

- Nem kell azt tudnod…- suttogtam, hogy ne hívjuk fel másnak a figyelmét magunkra.

- Dehogynem, tudnom kell. Hát nem emlékszel, hogy együtt éljük túl?- a hangja kicsit gunyoros volt.

- Le akarom vezetni a feszültségemet, sétálni indultam- vontam vállat.

- Remek! Csatlakozhatok? Bennem is van egy adag feszültség- nyújtózott egy nagyot.

- Nem hinném, hogy jó ötlet- motyogtam, mire magához rántott.

- Akkor min vezessem le a feszültségem, kisanyám?- suttogta az arcomba, amitől megborzongtam.

- Törj szét egy poharat…

- Egy egész készlet látta már a kárát- hajolt még közelebb. Te jó ég.

- Oké, menjünk!- préseltem ki magamból, mire azonnal elengedett, és elindult halkan a lépcsőn lefelé. Hát ez meg mi a fene volt? Rájött, hogy ezzel a technikával mindig letarol, és bármibe beleegyezek? Micsoda mocsok disznó…

De mégsem fordultam vissza, követtem az előszobába.

Ugrott a mostani tervem, nem tehetek most mégsem semmit…

Ledobtam a telefonomat az előszobaszekrényre, miután lenémítottam, hogy most senki ne lássa, merre vagyok, hadd higgyék azt, hogy maradtam Bang miniszterék házában. Itt senki nem merne bántani… még az sem, aki esetleg áruló.

- Pontosan hova is akartál menni?- kérdezte rám nézve, míg én is felvettem a kabátomat.

- Egy utolsó estét akartam eltölteni Yoo Ji Min-ként-fúrtam tekintetemet az övébe.

- Ebből ki nem maradnék…- ezúttal nem volt gúnyos a hangja, mintha teljesen komolyan gondolta volna. Ki is száradt hirtelen a torkom, és nem tudtam neki mit mondani, így elfordultam tőle.

- Felőlem…- valami ilyesmit morogtam.

Az udvar csöndes volt, senki nem volt odakint. Meg is indultam volna az ösvényen, de L.Joe visszarántott az ajtóhoz.

- Mozgásérzékelő miatt a lámpa azonnal felkapcsolna, és az lehet, hogy feltűnne. Mivel nem éppen szabad kilógnunk, ezért máshol megyünk- ujjainkat szinte öntudatlanul összefűzte ujjainkat, és húzott maga után, szorosan a ház falához lapulva, a hátsókert felé. Nem kapcsolódott fel lámpa, így hamar hátra kerültünk.

- Itt könnyű átmászni a kerítést. Itt szöktünk ki régen is- suttogta a fiú, fellépett egy kőre és könnyedén átlendült a kerítés felett, hogy a másik oldalon lehuppanjon.

Némán követtem a példáját, és hamar én is a másik oldalon találtam magamat.

- Valamire csak jó vagy te is!- somolyogtam kis mosollyal, majd elindultam az úton.

- És még én vagyok a skizofrén…- morogta.

- Hallottam, seggfej! Mondtam, hogy ma utoljára vagyok Yoo Ji Min!

- Akkor én meg rohadtul kihasználom a helyzetet- vigyorgott.

- Nem vagy te semmilyen helyzetben- löktem meg a vállammal, majd gyorsabbra vettem a tempót, hogy ne érjen utol a bosszúhadjárata.

- Dehogynem… bár úgysem mersz eljönni velem most a belvárosba…

- Miért ne mernék?- néztem rá vissza összehúzott szemekkel.

- Mert nem vagy te olyan frankó csaj, hogy emberek közé mernél menni a mai mutatványod után- utalt a tv-re.

- Dehogynem. Menjünk a belvárosba!- csaptam le a labdád, mire elvigyorodott.

- Belementél…

- Mibe?- értetlenkedtem.

- Az „úgysem mered” játékba- kiértünk egy kicsit forgalmasabb útra, és leintett a fiú egy taxit, és kinyitotta előttem az ajtót- Yoo Ji Min-nek kijár, ha ma kinyírod… Legyen szép az utolsó napja, na pattanj be!

Nem tudtam hová tenni a fiú viselkedését. Túlságosan felszabadultnak tűnt, és ő amúgy nem volt ilyen. Rohadtul nem volt ilyen, és ez összezavart.

- „Úgysem mered” játék?

- Igazából nincs ilyen- nevetett fel- De jó játszani az idegeiddel. Már feltűnt, hogy olyan makacs vagy, hogyha megkérdőjelezik a bátorságodat, mindenbe fejest ugrassz!- dőlt hátra gúnyos mosollyal. Helyes, sínen vagyunk. Erre fel volt a tettetett kedvesség. Hogy idegesítsen. Miért kell nekünk mindig egymás vérét szívnunk? Miért éltet minket ez? Micsoda elfuserált történet a miénk…

Csak néztem hátradöntött fejét, és lehunyt szemét. Milyen tökéletes szobor lenne belőle.

Megráztam a fejemet, és kibámultam az ablakon, és láttam a kivilágított várost elsuhanni mellettünk.

Nem is tudom, mennyit utaztunk, mikor megállt a taxi, és láttam, hogy Hongdae-be kerültünk Itt nem volt éjszaka, itt mindig volt élet. Utcazenészek, fiatalok csoportjai…

- Miért ide jöttünk?- néztem a fiúra. Hisz ő találta ki, hogy hová menjünk.

- Illett Yoo Ji Min utolsó napjához ez a hely- vont vállat.

- És ha én csendben akartam volna elmélkedni? – fintorogtam rá, és a fejemre húztam a kapucnit. A mai alakításom után ugyanis tényleg híres lehettem.

- Akkor maradhattál volna a szobádba is, nem gondolod? Na gyerünk!- intett.

- Hé, ez az én szabadidőm, én osztom be. Te csak a pótkerék vagy. Oda és akkor megyek, mikor akarok!- robogtam el mellette, vagyis ez volt a szándékom, mikor megragadta a karomat, és visszahúzott magához. Megint túl közel kerültem hozzá.

- Úgysem mersz meginni velem valamit- húzta féloldalas mosolyra a száját.

- Úgysem mersz te fizetni!- vágtam rá azonnal. Tudom, nem a legjobb riposzt volt, de ez jutott először eszembe.

- Hamar ráéreztél!- vigyorgott- Csak természetes. Ha már egyszer randizunk, én fizetek!

- De mi nem is randizunk!- néztem rá elhűlve. Komolyan, még Jessie-t is képes volt velem feledtetni....

- Azt hittem, hogy csak Yeon Sun In foglalt, és Yoo Ji Min nem…- biccentette félre a fejét.

Az igazság az volt, hogy már mindkettő szabad volt… Vagyis szerintem… Nem tudom, mire gondolt Sapó… de azok után, hogy nem volt őszinte Suzy-ról… nem tudnám újra megcsókolni abban a tudatban, hogy a barátnőmet olyan undorító módon otthagyta…

- Akkor sem randizunk!- jöttem zavarba, és elindultam volna az első bár felé, de megtorpantam- Én nem is vagyok elég idős ehhez…- motyogtam.

- Persze… van, aki még kiskorú itt- húzta az agyamat gúnyosan- Várj egy percet!- majd elfutott egy italos sátor felé, és két perc múlva a kezében két- két üveg soju-val tért vissza.

- Nesze, igyál!- nyomta a kezembe az egyiket.

- És te ezt komolyan randinak nevezted volna?- röhögtem rá hitetlenül.

- Ez a sajátos vonzerőm…Mondjak esetleg romantikus dolgokat?- hajolt közel hozzám, és a kezével félreseperte a hajamat- Jimmy! Én…- láttam a szemén, hogy most nagyon lázasan töri a fejét, hogy valami romantikus dolgot nyögjön be, de egyszerűen elakadt. Pár másodpercig bírtam is, majd kitört belőlem a nevetés.

- Nem a te szakterületed… NaEun-t hogy csavartad az ujjaid köré?- kortyoltam az italba, és azonnal éreztem azt a jellegzetes körömlakklemosó illatot, ami ezt a piát jellemezte. Alattomos volt, mert észre sem vette az ember, hogy mikor száll a fejébe.

- Vannak, akik a rosszfiúkra buknak…- vont vállat, és elindultunk a sétálóutcán.

- Annyira mégsem bukhatott, ha utána otthagyott egy olyan rendes srácért, mint Henry…- húztam az agyát- Amúgy a történet után, azt hittem, hogy jobban fog idegesíteni, mikor visszajött NaEun…

- Volt, ami elterelte a figyelmemet róluk. Amúgy biztos, hogy azóta is időzített bomba lennék a közelükbe. Már igazán nem is idegesít.

- És mi volt az, ami elvonhatta a figyelmedet?

Nagyot húzott az üvegből, és kicsit el is fintorodott.

- Nem mindennap próbálnak az ember életére törni, és…- nem folytatta a mondatot, de nyilvánvaló volt, hogy rám gondolt- Na, menjünk, Jimmy!

Végül csak bolyongtunk az utcákban, le-leálltunk egy egy utcai árusnál, és már az üvegek is a vége felé jártak. Egyre jobb lett a kedvünk.

Furcsa volt mindenképpen, de nem bántam, hogy végül ez lett az estémből. Jól éreztem magam, hülyeségekről beszélgetve, egyszer sem említve, hogy mit is tettem tulajdonképpen. Nem is akarta tudni talán…

- Iskolaidőben alkoholizálunk!- nevettem.

- Az iskolát is kinyírta a mai napon Sun In- ütött egy aprót a vállamba- De nem bánom, nem bírtam azt a helyet! Sokan hálásak lesznek.

- Úgysem mered hangosan kimondani, hogy le vagy kötelezve nekem!- löktem meg egy kicsit.

- Imádlak, Jimmy, amiért kitetted magadat ennek!- ordított bele az éjszakába iszonyat hangosan, hogy a közelben járók mind furcsán néztek ránk, és nagy ívben kikerültek minket.

Felnevettünk, ez már bőven az alkohol hatása volt. Elfogyott az utunk közben, és azon gondolkoztam, hogy kéne már az utánpótlás. Nyilván ő is erre gondolt.

- Tudod… olyan vagy, mint a soju- nevetett fel- Nem ízlik, nem szeretem. De valamiért, ha iszom, jobb lesz, és minden korty után többet akarok. Mikor vége van, nem akarok többet ránézni, mert csak a fejem fáj tőle, de újra ott kötök ki, hogy megint a kezemben van az üveg. Érted ezt te?

- Alkoholista vagy, hogy mindig a kezedben van az üveg?- pislogtam rá értetlenül. A beszéde kicsit összemosódott.

- Hasonlat volt…- sóhajtott lemondóan, de ugyanakkor jól szórakozva a részegségemen- Sok volt ez neked. Gyere, sétáljunk egyet, jobb lesz!- majd megragadta a kezemet, és húzott maga után. Én legszívesebben szóltam volna neki, hogy lassítson, hogy a fejemet a vállára hajthassam, miközben sétálunk. Nem tudom, honnan jött ez a késztetés, de elég erős volt.

- Úgysem mersz végigmenni azon!- mutatott egy korlát felé, ami nem messze volt tőlünk.

- Kihívás elfogadva!- majd felpattantam a korlátra, ami nem volt túl keskeny, és pár lépéssel a végére is pattogtam, elégedett vigyorral. Nem éreztem, hogy szédülnék.

- Na, ugorj!- biccentett, kitárva a karját, hogy oda essek.

- Úgysem mered, hogy nem kapsz el!- nevettem.

- Így igaz!- vágta rá.

- Nem, ilyenkor be kell bizonyítanod, hogy mégis!- mutattam rá vádlón.

- Mióta írod te az én játékom szabályait? Gyerünk, Jimmy, ne akarj odafagyni, hűvös van!

Erre lehuppantam a korlátról, de hirtelen megtántorodtam, és még jó, hogy a fiú tényleg ott volt, mert így neki estem.

- Szerencsétlen…- morogta, és ekkor vettem észre, hogy megint túl közel van az arca. Még a szeme alatt lévő anyajegyeket is láttam. És hirtelen ötlettől vezérelve, mikor megláttam az utca végén egy társaságot, nevetve kezdtem:

- Úgysem mersz megcsókolni e…

De nem tudtam folytatni, olyan gyorsan akadályoztak meg benne. Ajkaimon éreztem L.Joe, ezúttal valóban alkohollal itatott ajkait. Meglepődtem, mert egyáltalán nem ez volt a terv, de mikor átölelt, szorosan magához szorítva, és finoman csókolta az ajkaimat, feladtam, és teljesen átadtam magam a rövid, de annál intenzívebb csóknak. Elolvadtam a karjaiba, hiába volt már tényleg nagyon hideg az éjszaka. Hamar el is vált tőlem, és úgy nézett rám, mint aki elismerést vár.

- Egy ahjummát…- motyogtam.

- Mi van?- ráncolta a szemöldökét.

- Nem mernél megcsókolni egy ahjummát…- suttogtam még mindig a csókjától részegen.

- Hát…nem kéne ilyen félreérthetően fogalmaznod… amúgy meg egy nap az leszel- nevetett fel, és hajolt ismét közelebb, hogy a homlokát az enyémnek támassza.

- Most mi lesz?- kérdeztem mosolyogva, szinte ugyanazt a levegőt kapkodva, amit ő.

- Mi legyen?- a szemeibe láttam akkor hirtelen mindent, amit akartam. Tudtam, hogy ő kell nekem.

- Tedd széppé az utolsó estémet- suttogtam, és újra az ajkára hajoltam, hogy újabb csókba hívjam. Ha meglepődött is, nem mutatta, azonnal viszonozta. Kezeit arcomra futtatta, így tartotta fejemet, egyre szenvedélyesebbé válva.

Úgy éreztem, hogy sosem tudnám megunni, hogy őt csókolom, egyszerűen túl jó volt, túlságosan is… felemelő. Mintha ezerfelé robbant volna a világ, és csak mi ketten maradunk volna a detonáció közepén.

- Úgysem mered velem tölteni az éjszakát- suttogta a számra.

- Megint tévedtél…- suttogtam vissza teljesen átszellemülve, mire abbahagyta a csókjait, de nem távolodott el, így ajkaink még mindig egymásnak súrolódtak a szavak formálásakor.

- Tényleg?- vigyorodott el sokat sejtetően.

- Ma este a tiéd vagyok!- nevettem fel a helyzet, és a mondataink nyálasságán, ami egyáltalán nem illett hozzánk.

- Nem vonhatod vissza!- motyogta, majd megragadta a csuklómat, és húzni kezdett maga után. Kicsit kóválygott a fejem, de tudtam követni. Egy épület előtt állt meg, időm sem volt megnézni, milyen hely, mert behúzott az ajtón. Egy furcsa, unott arcú bácsika ült egy pult mögött, ami talán recepciónak számított. L.Joe mondott neki valamit, én addig szemrevételeztem a kicsit málló vakolatot az előcsarnokban, de aztán L.Joe ismét összekulcsolta kezünket, és egy lépcsőn húzott fel, az első emeletre. Nagyjából akkor esett le, hogy milyen helyen vagyunk, mikor belökte az egyik ajtót.

- L.Joe, te tényleg egy love motelbe hoztá…?- akadtam volna ki, mikor belülről az ajtónak tolt, és ismét az ajkaimra tapadt. Nem kellett sok, hogy meggyőzzön, nem is vagyok igazán mérges rá, a dolgok ilyentén alakulása miatt. Azonnal hajába vezettem az ujjaimat, és hagytam, hogy nyelvével is betörjön a számba, közben lelökve rólunk a kabátot, és rólam a cipzáras pulcsit is.

- Nem tudom, hogy vagy vele…- nézett mélyen a szemembe- De én nem bírtam volna ki hazáig. És pláne felverni sem akarok senkit… - szemeiből sugárzott, hogy legszívesebben most azonnal felfalna. Ilyen leplezetlenül még sosem nézett rám- De ha nem akarod, akkor…- szívta be ajkát, mintha maga sem akarná kimondani. Egy pillanat alatt láttam, hogy az arca a régi lesz, hirtelen elszállt a rózsaszín köd róla, és hátrált pár lépést, egészen az ágyig, amire magatehetetlenül lehuppant- Már megint megőrültem. Mit teszel te velem?- nézett rám számon kérően.

Közelebb sétáltam hozzá, közben a bokacsizmámat is lerugdosva, és az ölébe huppantam, nyakában összefonva a karomat, és közelebb csúsztam hozzá. Tudtam, hogy ezt soha többé nem tehetem meg, így nem volt veszíteni valóm.

- Akarlak- vágtam rá, végig sem gondolva- Nagyon is akarlak!

Egy pillanat alatt ragadta meg a csípőmet, és máris az ágyon hanyatt fekve találtam magamat, ahová szorított.

Még időm sem volt szétnézni eddig a szobában, csak a szemem sarkából láttam hogy egy egységes bordó árnyalat játszott fontos szerepet. De igazából ez egy cseppet sem érdekelt abban a pillanatban, mikor a fiú ilyen intenzitással nézett a szemembe.

- Csak hogy tudd… van, amiért még mindig nagyon utállak!- és ismét az ajkaimat kezdte el tépni, majd végigcsókolta az egész arcomat, állam vonalát,  a nyakamat, amitől hirtelen szaporábban kellett vennem a levegőt. Megfogtam a pólója alját, és egy kis segítséggel kihámoztam belőle.

- Ha bármelyik anyám látna, kitérne a hitéből…- kuncogtam magamban, felsőtestét pásztázva- Hogy pont egy love hotelben veszítsem el a szüzességemet…- valamiért nagyon mókásnak gondoltam az adott pillanatban a dolgot, de ő megállt a nyakam csókolgatása közben.

- Te tényleg sosem voltál még férfival? Tudnám, hogy lehet ez… Én Min Soo helyében…

- Sapó egy úriember volt!- nevettem továbbra is.

- Igen, valóban!- fintorgott- Mert ő nem tudta, mi kell neked…- Megborzongtam ismét, ahogy végigsimítottam karján.

Majd a világ leghülyébb részeg mondatát nyögtem be.

- Csíkos zokni van rajtad…

Kicsit összeszűkítette a szemeit, nyilván a mögöttes tartalmat kereste, ami nem nagyon volt most, majd felröhögött.

- Ja, az alsónadrágom meg pöttyös. De a te melltartód...!- majd egy pillanat alatt lerántotta a felsőmet, és végigsimított az oldalamon- Sima fehér, még csak csipke sincs… totál kiábrándító- fintorgott, majd mikor rácsaptam a karjára, nyomott egy csókot a hasamra, majd a mellkasomra párat, amitől elpirultam.

- De vajon harmadjára sikerül e leszedni rólam többet is?- vontam fel a szemöldökömet kacéran.

- Nem is hagyom rajtad sokáig ezt az ocsmányságot- majd hátranyúlt a melltartómhoz, és elkezdte keresni a kapcsod, de nem nagyon ment neki. Nem bírtam tovább, kitört belőlem a nevetés.

- Te szerencsétlen!- szóltam rá, mikor láttam, hogy nagyon nem boldogul- Ez elől kapcsos!- rázkódtam tovább a nevetéstől.

- Erről beszélek… neked még a melltartód is abnormális- fújtatott egyet, majd nyilván már zavarta a nevetgélésem, ezért ismét nyomott egy hosszú, édes csókot a számra.

- Jimmy!- nézett a szemembe utána, és már abban a pillanatban tudtam, hogy tényleg csak az övé lehetek, senki másé. Ma éjszaka biztosan. De csak egy éjszaka…- Én ezt komolyan gondolom…- tényleg biztosnak tűnt a dolgába, így elmosolyodtam, és felemelve a kezemet végigsimítottam szép arcán, és száján.

- Én is, Byung Hun!

*

Arra ébredtem, hogy valaki az arcomat cirógatja. Fintorogtam egy kicsit, hogy hátha valami szösz, ami ettől menekülni akar, de halk nevetés jött mellőlem, így muszáj volt résnyire nyitnom a szememet. Talán hiba volt. Hirtelen utáltam az összes lányt, aki erre a látványra ébredt már… vagyis NaEun-t egészen biztosan…

- Hogy vagy?- kérdezte L.Joe, kissé rekedtes hangon. A takaró alól kilógott a meztelen karja, amivel a hajamat piszkálta.

- Hogy lennék? Tegnap sokat ittam, rémesen sajog a fejem..- kerültem ki a témát, amit mondjuk nehéz volt, hisz tudtam, hogy a takaró alatt nagyon semmi nincs rajtam. Ahogy eszembe jutottak a tegnap esti események, éreztem, hogy elönti a vér a fejemet. De javamra legyen mondva, nem ugrottam ki az ágyból visítozva, még csak eszembe sem jutott.
Nem is képzelhettem volna el jobb első alkalmat, mint... vele. Akibe abnormális módon kicsit beleszerettem.

- Szóval mindenre emlékszel…- nevetett fel, az édes és a gúnyos hangnem furcsa keverékén. De ha ez utóbbi nem jelent volna meg, nem is ő lett volna- Nem is gondoltam, hogy ilyen vagy az ágyban… Ilyen fáradhatatlan…- gondolkozott el, mire a karjára csaptam volna, ha nem fogott volna le, és nem nyom egy csókot a számra.

- Ez nem kéne…- motyogtam zavarban, jobban magam köré vonva a takarót.

- Már miért ne… egy ilyen éjszaka után ez a legkevesebb…- vonta fel a szemöldökét.

- Éppen ez az… már reggel van. Letelt az utolsó estém- komorodtam el.

- Ne kezd már megint!- sóhajtott fel mérgesen. Már visszavágtam volna, mikor valahonnan a szoba közepéről hallottam egy telefon alapértelmezett ébresztőhangját.

- Az enyém is így csörög...- jegyeztem meg szórakozottan.

- Ez a tiéd- vont vállat a fiú, mire egy világ fordult meg velem.

- Hogy mi? Én a Bang lakásban hagytam- ráztam a fejemet. Igen, ott hagytam, még ki is volt kapcsolva… de az ébresztő még kikapcsolt állapotában is szól…

- Igen, láttam, hogy ott hagytad, ezért tettem el. Azt hittem, hogy véletlen maradt ott.

- A rohadt életbe- pattantam ki az ágyból, és nagyon gyorsan kezdtem magamra kapkodni a ruhákat, amiket a fiú tegnap olyan nagy vehemenciával rángatott le rólam.

- Most meg mi a bajod?- hallottam, hogy a hátam mögött a fiú is hasonló tevékenységbe kezd, de nem néztem hátra, hogy erről meg is bizonyosodjak. Csak, mikor a pólómat húztam vissza magamra, akkor néztem hátra. Pont az övét csatolta be. És elég ingerülten nézett rám.

- Öröm volt veled tölteni az estét- kaptam fel a kabátját, hogy kihalásszam a telefonomat a zsebéből, ami valóban ott volt. A francba!

- Mi a halál ütött beléd?- ragadta meg a karomat, és erősen szorította.

- El kell mennem. Azonnal!- rángattam a kezemet, de nem eresztett.

- Magyarázd el, az isten szerelmére!- nyomott a falnak ingerülten, de ezúttal nem volt olyan romantikus a dolog, mint tegnap este.

- Ez rohadt nyomkövető van a telefonomban. Azért hagytam otthon!- fakadtam ki- Szerinted miért vették el a telefonomat? Lehallgatnak, és lekövetnek…

- Akkor azt azonnal ki kell dobnod…- próbálta volna elszedni a telefonomat, hogy tönkre tegye, de nem engedtem.

- Nem! Szükség van rá.

- De így rád találnak.

- Pontosan. Most pedig engedj, el kell vinnem valamit…

- Hová? És mit?- lett egyre idegesebb. Hát igen, az idilli pillanatok írmagja sem maradt.

- Vásárra. A bőrömet…- belebújtam a kabátomba.

- Nem engedlek...- rázta a fejét hitetlenül a fiú.

- Nincs választásod! Nézd, szép éjszaka volt, tényleg örülök, hogy megtörtént. De ennyi volt. Köztünk amúgy sem lenne soha semmi több- mélyen a szemébe néztem, míg a következőket mondtam- Azt hiszed, hogy beléd szerettem? Vagy hogy már örökre magadhoz láncoltál? Mondtam, hogy alig várom, hogy ne kelljen titeket látnom sem. Éppen ezért, eressz el!- sziszegtem, igyekezve, hogy ne hulljon egyetlen könnycseppem sem ki, míg ő látja. Eleresztett, és hirtelen eltűnt az arcáról minden érzelem. Vagyis minden pozitív.

- Hát akkor menj, ahová akarsz, nyírasd ki magadat, és csinálj magadból mártírt! És a tegnap este… csak egy tőrdöfés volt részemről a drága barátodba. Megígértem neki, hogy legközelebb megfektetlek, hát megtörtént. Min Soo biztos mosolyogni fog, ha megtudja…- tekintete szinte meggyilkolt.

- Nem számít!- suttogtam, kényszeredett mosollyal, magam mellé szorítva remegő kezemet- Már nem számít!- majd ellökve magamtól, kisiettem az ajtón.

Alig jutottam ki a love motelből, éreztem, hogy remeg a telefonom.

- Igen, Yoo elnök?- vettem fel fáradtan, sírástól remegő hangon, mikor láttam, hogy Ricky apja az. Ő is tudott még a tervünkről. És végülis… így még jó is, hogy a telefon kéznél volt.

- Ji Min… vagyis Sun In… itt vagyok a nagybátyád lakásán.

- És?- kérdeztem vissza kicsit ingerülten. Kisebb bajom is nagyobb volt, mint hogy hol van.

- Ji Min… a nagybátyád... halott. Valószínűleg meggyilkolták…

Egy másodperc… két másodperc… három másodperc…

Leejtettem a kezemet, és a földre rogytam, kitágult szemekkel.

- Nem…- suttogtam- Az nem lehet…- éreztem, hogy kavarog a világ.

Lassan felkapaszkodtam, egy korlát segítségével, és az út felé indultam, ahol láttam egy taxit állni. Talán más hívta, de én beültem hátra.

- Hová lesz a fuvar?- hallottam a kicsit reszelős férfi hangot.

- Én…- motyogtam, mert hirtelen nem tudtam, hova is mehetnék- Én… én nem is tudom…

- Nem kell aggódnia!- hirtelen hallottam, ahogy az ajtók zára kattan, ezzel csapdába ejtve, majd a sofőr beindította a kocsit, de még hátraszólt gúnyos hangon- Úgysem oda mentem volna.