2. évad - 5. fejezet

Már régen írtam valamit fejezet elé... valahogy mindig csak feltetten. Lehet, hogy nektek nem tűnt fel, de nekem valahogy ez ilyen megszokott rutin :) Szóval most gondoltam írok pár sort. Nem hinném, hogy itt karácsonyig tudnék frissíteni, így előre is mindenkinek BOLDOG KARÁCSOOOOONYT :) 

A történetről meg annyit, hogy már lassan megjelentek a főbb szereplők, így elkezdődhet a történet rendesen. Bocsánat, hogy ennyire elhúztam az elejét, és hogy ez (szerintem) még nagyon unalmas, de majd igyekszem belehúzni rendesen, remélem addig sem vettem el senki kedvét az olvasástól. A véleményeiteknek pedig mindig nagyon örülök :)

5. fejezet

Ragaszkodni a gyökerekhez

- Mi lenne, ha mégis csak egyedül mennél?- toporgott Ken az épület előtt. A külváros egy részén volt, egy nagyobb családi ház. Nem volt olyan fényűző, de azért eléggé lakhatónak tűnt.

- A te nagybácsid!- morogtam- Ha csak az üzlet lenne, akkor megbeszélném vele a dolgot az irodaházban, ahol a cégük van!

- Jól van! Menjünk…- húzta a száját kissé.

- Tulajdonképpen miért is van ez visszatetsző érzés?- nyomtam meg a csengőt- A nagybácsid...?

- Dehogy... Park bácsi az egyik legrendesebb ember. Ő tanácsolta, hogy menjek Franciaországba tanulni. Az ő érdeme is, hogy mi találkoztunk!- mosolyodott el kicsit, de aztán lelohadt az arcáról- De... Az unokatestvérem… szóval egy barom…- szűrte fogai között.

- Ó, komoly tettet kellett elkövetni, hogy úgy hívd, hogy „barom”…- nevettem el magam, de lefagyott mosolyom, mikor nem viszonozta a gesztust- Hé! Miről van szó? Csak hogy tudjam, hogyan viszonyuljak hozzá…

- Mikor találkozunk… hát igen, már vagy hat éve nem volt ilyen alkalom, a tizennyolcadik szülinapján talán, de… ő volt a menő gyerek… a kisportolt, a tehetséges, akinek egy csomó barátja volt… folyton piszkált, néha elég durván… csak mert én… egy szerencsétlen nyomi voltam!

- Még mindig az vagy, ne aggódj!- csúszott ki a számon, igyekezve oldani a feszültséget, de csak sötéten nézett rám- Hé!- vállammal meglöktem a könyöke környékét, mert ugye odáig érhettem fel, majd megszorítottam a kezét- Ezer menő gyerekre sem cserélném le a legjobb barátomat!

Erre lassan mosoly húzódott ajkaira, úgy nézett le rám.

- Köszönöm, Jim! Csak remélem nem lesz probléma…

- Ha ő is egy érett felnőtt módjára viselkedik, hisz egyidősek vagytok, akkor már biztos nem lesz gond…

- Kíváncsi vagyok…- sóhajtott, majd nyílt a kapu, ő meg kihúzva magát, a kezemet eleresztve lépett be előre.

Na, akkor lássuk Ken rokonságát!

Egy kis kerti kövezett úton keresztül léptünk be a házba, ahova egy titkárnak kinéző férfi kísért be. Az előszobában levettük a cipőnket, majd onnan egy tágasabb nappaliba értünk, ahol egy mosolygós, már kissé őszes, köbcös férfi fogadott minket.

- JaeHwan, fiam, milyen nagyra nőttél!- húzta mellére azonnal a nála egy fejjel magasabb fiút. Szóval ő lenne Park bácsi... kedvesnek nézett ki- Mennyit változtál!- tapogatta meg a lapockáit, amit Ken esetlenül viszonozott, akaratlanul is mosolyt varázsolva az arcomra.

- Örülök, hogy láthatom, bácsikám!- nyögte, majd kihúzta magát az ölelésből.

- És a hölgy a barátnőd?- nézett rám mosolyogva.

- Ó, dehogy, az kéne még!- vágta rá a fiú, túlságosan is tiltakozva, mire legszívesebben bokán rúgtam volna, hisz így olyan volt, mintha nem is lennék jó nő… De végül ráhagytam. Hisz tényleg csak haverok voltunk.

- Csak nagyon jó barátok! Az egyetemen ismerkedtünk meg. Yoo Ji Min vagyok!- mutatkoztam be jól nevelten.

- Ó, igen, veled még ma az üzletről is beszélnem kéne, igaz? Kerüljetek beljebb!- tessékelt minket a kis dohányzóasztalhoz, majd ahogy leültünk kedélyesen végignézett rajtunk, majd hirtelen összevonta a szemöldökét, mintha valami hibázott volna, majd rajtam tartva a szemét erős hangon elkiáltotta magát.

- Jimin!

Összerezzentem, és hirtelen duplára tágult a szemem.

- I…igen?- motyogtam, mert a hangnem nem volt túlságosan is kedveskedő. A férfi meglepődött a válaszomon, majd hirtelen felnevetett.

- Bocsáss meg, nem neked szóltam… Tudod, ez lehet, hogy kissé megtévesztő volt, de… a fiam neve is Jimin…

- Ó, az unokatestvéred?- néztem Kenre, aki csak bólintott egyet.

- Igen, Park Jimin a fiam, de nem valószínű, hogy ma ledugja az orrát… Kicsit megváltozott, mióta utoljára találkoztatok, JaeHwan… Mi lenne, ha felmennél megnézni őt, miközben mi megbeszéljük a dolgokat a kisasszonnyal?- kérdezte Park bácsi. Kenen azonnal láttam a tétovázást, meg is értem, azok után amit mesélt a rokonáról. De nekem is jól jött volna, ha kicsit lelép, szóval bátorítóan bólintottam, igyekezve ösztönözni, hogy nem lesz az olyan rossz. Végül vonakodva felállt, és a lépcső felé indult.

- A fiam… nos, nehéz eset!- sóhajtott a bácsi, mikor eltűnt a lépcsőfordulóban. Szerettem volna rákérdezni a dologra, de mivel nem tudtam, mennyi időnk van kettesben, így inkább előbb az üzletet akartam tisztázni.

- Igazából egy nagy szívességet szeretnék kérni ezzel az építkezéssel kapcsolatban. Már ha elvállalja…

- Igen, e-mailben átnéztem a beszkennelt tervrajzot, a csoportom tudja vállalni!

- Most elhoztam az eredetit!- tettem le az asztalra a dossziét- Ez az, amit elküldtem… Nos, a kérésem az lenne, hogy ne ezt építsék meg… vagyis… ne csak ezt!- javítottam magamon vigyázva szavaimra.

- Ezt hogy érti?- húzta össze a szemét, látszott, hogy most dől el, hogy belém helyezi e bizalmát, vagy úgy dönt, hogy egy bajkeverő vagyok. Így letettem a kiegészített tervrajzot is az asztalra.

- Van pár extra, amit szeretnék belevinni, de ezt szeretném ha a másik tulajdonos nem tudná meg… Így ez kissé visszatetszőnek tűnhet, hisz ennek a munkának nem szabadna szerepelni az építkezés költségvetésében. Természetesen én fedezném a különbözetet…

- Miért nem tudhatja meg?- kérdezte kíváncsian, szemét a tervrajzra szegezve.

- Nem szeretném, ha tudnának róla… senki… vagyis csak azok, akik építik… ezért kérnék megbízható munkát… Ne nézzen így rám… nem vagyok én rosszfiú… Nem tudom, tudja-e, mi volt a sorsa legutóbb az épületnek… Ez itt a tervrajzon, a kastély alatt lévő menedékhely, és egy alagút, ami elvezet onnan…

- Megtudhatom, miért tartja ezt fontosnak?

- Félek, hogy a történelem megismétli önmagát!- haraptam ajkamra- Azokért a gyerekekért akarom ezt megtenni…

Így volt. Azt akartam, hogy ki lehessen onnan menekülni, bármilyen baj esetén. De nem akartam, hogy akárki megtudja… nem bíztam sok mindenkiben. És azt sem akartam, hogy Byung Hun feje emiatt fájjon. Talán eszébe juttatta volna az akkori eseményeket. És hiába, nem akartam neki nosztalgiapartit tartani az akkori időkből… úgy tűnt, tényleg boldog életet él azóta… ki akarná vissza azt az állapotot?

- Ez tulajdonképpen egy atombunker erősségű menedék...- dünnyögött a papírba, majd lassan összehajtotta- Nos…- nézett mélyen a szemembe- Azt hiszem, az emberimmel még titoktartási szerződést is alá kell íratnom majd…

- Köszönöm!- suttogtam hálásan. Nagy kő esett le a szívemről. Egy pillanatig azt hittem, nem fog segíteni.

- Tudja, kisasszony… nem bíztam volna magában, ha csak úgy beállít az irodámba egy ilyen kéréssel. De ismerem Jaehwant… Jó emberismerő… megbízok abban, hogy ki a legjobb barátja.

- Nem fog csalódni bennem!- hajtottam fejet.

- Nos, nekem most akkor ez ügyben intéznem kell egy hívást. Ha gondolod, menj a fiatalok után. Az emeleten balra a második ajtó.

Bólintottam, majd örömködve, hogy ilyen egyszerűen sikerült ezt a kétes ügyet elsimítani indultam meg a lépcsőn, majd a nyitott ajtó felé igyekeztem, ahonnan fojtott hangok szűrődtek.

- Mégis, mi ez az egész…?- hallottam barátom hangját.

- Semmi közöd hozzá!- sóhajtott egy másik férfihang.

- Nem ilyennek ismertelek meg! Hol van az a fiú?

- Úgy tűnik, az a kis szerencsétlen is eltűnt, aki te voltál, szóval nincs miről beszélni… ha befejezted a színlelést, ami jó móka volt, akkor már mehetnél is…

- Ez nevetséges… tudod mire számítottam?- lett Ken hangja egyre idegesebb- Hogy idejövök, és megint porig alázol, mint régen, de te csak…

- Fiúk, zavarhatok?- léptem az ajtóba, mire Ken felém kapta a fejét, és vele együtt, egy asztali számítógépnél ülő másik fiú is. Sötét haja amúgy kisfiús arcot keretezett, szeme alatt óriási karikák voltak, lógó göncei nem tükrözték apja eleganciáját. Olyan volt, mintha minden nap abban a ruhában létezne, és nem is aludna semmit... Elég elhanyagoltan nézett ki…

Jöttömre azonnal felhúzta a szemöldökét.

- Na, látom, jó kis nőcit sikerült összeszedned!- horkantott.

- Nem vagyok a barátnője!- forgattam a szememet, mert nem tudtam, hányszor kell még elmagyaráznom ezt az aprócska tényt.

- Akkor is elég jó nő vagy!- mondta, majd visszafordult a gépéhez, ahol éppen egy videojáték volt megnyitva. Amúgy az egész asztal tele volt videojátékokkal, a falon is csak ilyen képek szerepeltek.

- Hagyd, teljesen megszállott lett!- morogta Ken, akin látszott, hogy rendkívül mérges volt- Biztosra veszem, hogy női mellett is csak két dimenzióban látott egy ideje!- majd húzott volna ki maga után, de hirtelen megsajnáltam a srácot. Nyilván erre gondolt Park bácsi, hogy megváltozott a fia. Függő lett… Elég komoly probléma volt ez manapság. A menő srácnak már csak árnyéka lehet.

- Adsz egy percet vele?- súgtam barátomnak, aki értetlenül bámult rám, nyilván nem értette, hogy most meg mit akarok- Kérlek!- mondtam, mert valamiért sürgős késztetést éreztem, hogy változtassak a dolgokon. Ken végül csak vállat vont, és kilépett a szobából, én meg közelebb léptem a székben ülő fiúhoz, akin nem úgy látszott, mintha feltűnt volna neki, hogy ott vagyok még mindig mellette. Sóhajtottam egyet magamban, majd rátámaszkodtam az asztalra.

- Ezt a játékot én is kipróbáltam egyszer!- mondtam végül kicsit felnevetve, mikor láttam, hogy épp nem tud mit kezdeni a karakterével- De én nem jutottam sokáig.

- Meddig tervezel itt maradni, és zavarni?- motyogta.

- Nem akarsz inkább velem beszélgetni?- mosolyogtam, mire frusztráltan nyomott a szünet gombra, és felém fordult.

- Figyelj, fogalmam sincs, ki vagy, de… nem is érdekel. Most két pillanat alatt akarod elérni azt a hatást, amit az apám próbál már vagy két éve? Hiába mosolyogsz, engem nem hat meg, nem fogom abbahagyni… és nem vagyok hajlandó végighallgatni azt, hogy milyen szörnyű, amit csinálok… és ha most megbocsájtasz…- de nem tudta befejezni a mondatot, mert elkezdett sípolni valami a gépén, mire azonnal visszafordult, letette az asztalra a játékot, és megnyitott egy ablakot.

- Ez az…- motyogta magába, majd hirtelen nagyon gyorsan kezdett el gépelni. Nem teljesen értettem, de mikor megláttam milyen oldalon van, akkor hirtelen megvilágosodtam.

- Ez zseniális!- csaptam szinte magamon kívül az asztalra, mire még ő is összerezzent.

- Mi bajod? Tudod egyáltalán mit csinálok?- horkantott.

- Igen… feltörted a játék oldalát, hogy letöltsd a legújabb verziót, ami még a boltban sem jött ki…- kommentáltam a látottakat.

Felvonta a szemöldökét a helyes válaszomra.

- Ez bűncselekmény, nem kéne így elragadtatnod magadat!- morogta.

- Tudom, de attól még… profi munka!- mosolyogtam rá.

- Te vagy az első, aki ezért még megdicsér!- nevetett fel halványan, kicsit hitetlenül.

- Tudod…- hajoltam kissé közelebb, és levettem a hangomat- Egy iskolát nyitok most… ilyen pénzes csaj vagyok, és nincs jobb dolgom, mint jótékonykodni… szükségem van egy informatikusra… egy rendszergazdára.

- De én nem vagyok az!- mondta gunyoros hangon.

- Nem is a végzettség számít… Hanem, hogy megtudd tenni, amit kérek tőled!- pillantottam a képernyő felé, ami éppen töltött.

- Kíváncsi vagyok, hogy milyen suli az, ahol a tulaj egy hacker segítségét kéri! Ki vagy te pontosan?- nézett mélyen a szemembe.

- Mindenkinek vannak titkai… Nem igaz?- biccentettem félre a fejemet.

- A titkaid nem maradnak soká titokban, ugye tudod? Simán megtalálhatok a képességeim segítségével bármit rólad, amit titkolni akarsz. Már ha energiát akarnék beléd fektetni. Nem tervezem, hogy segítek neked…

- Ó, ha bármit is találsz rólam a hackeléseddel, akkor nagyon le lennék nyűgözve… Óvatosan élek…

- Még JaeHwan előtt is?- fintorgott rám.

- Mint mondtad, nem segítesz nekem… Az bizony nagy kár!- egyenesedtem fel, és megköszörültem a torkomat, figyelmen kívül hagyva a kérdését- Akkor további jó játékot! Biztos rendkívül élvezetes… Majd keresek valaki mást!- majd kisietettem a szobából, magára hagyva őt. De biztosra vettem, hogy öt perc múlva megint annyira magába rántotta a gép, hogy elfelejtette azt is, hogy ott jártam.

Végül Park bácsi megvendégelt minket egy finom vacsorával, amit kedélyesen beszélgettünk végig. Fény derült még Ken pár régi emlékére is, amin csak fogtam a hasamat, tényleg nagyon szerencsétlen lehetett…

Végül, mikor mentünk volna el, Jimin is lemerészkedett az emeletről, talán valami ehetőt keresett, és már indult is volna vissza, mikor megszólítottam.

- Hé, várj!- majd mellé sétáltam, és átnyújtottam neki a névjegykártyámat- Hívj, ha meggondoltad magadat!

- Nem fogom!- rázta a fejét, de szeme megakadt a kártyán- Ji Min?- hökkent meg.

- Igen- vontam vállat- Névrokonok vagyunk… Akkor…!- tártam szét a karomat, és elindultam volna a többiek után, de hirtelen megragadta a kezemet, és visszafordított.

- Bármennyire is adott itt a kis pénzes picsát… tudnod kell valamit. A Jimin… sokkal inkább férfi név, mint női!- sziszegte, ami kis nevetésre késztetett, még ha fájt is szorítása.

- Akkor viselkedj is úgy, ahogy egy férfihez illik. Kettőnk közül még mindig rajtam van inkább nadrág…! Bár már ez a temperamentum… sokkal jobban illik ahhoz a Park Jiminhez, akiről én hallottam!- kihúztam a kezemet- Gondold meg a dolgot!- majd gyorsan elhagytam a helyszínt.

- Mi volt ez?- kérdezte Ken, mikor már a kocsiban ültünk.

- Azt hiszem, ma találtam valami érdekeset.

- Érdemes rákérdeznem, vagy egy a híres Yoo Ji Min féle agymenésekből?

- Utóbbi az igazság… Tudod, el sem tudom hinni, hogy már jövő héten kezdődik az építés!- ráztam a fejem- Ken… most először érzem azt, hogy minden… minden úgy mehet, ahogy én elképzeltem!

*

Valóban így ment a következő pár hónap… mint egy álomban, úgy éreztem, hogy összejönnek a dolgaim. Ken sokat segített, és bár nem találkoztunk olyan gyakran, Byung Hunnal is fennakadás nélkül ment a közös munka.

Már nyár eleje volt, az épület hamar felépült, sikeresen az én terveimmel, amit sikerült a többiek elől eltitkolnom, és már az engedélyt is megadták, hogy szeptembertől üzemképes lehessen.

A közelmúltban több leépítés is volt árvaházakkal kapcsolatban. Így végül, két, eddig magánkézen lévő árvaház üzemeltetését vettük át. Ott nagy adósságok voltak, nem tudták tovább fent tartani az intézményeket, amik már amúgy nagyon lelakottak voltak. A mi épületünk megnyitásáig még ott maradtak, de akkor áthelyezzük őket hozzánk. Bevallom egyszerre voltam izgatott és féltem is…

Az átlagéletkor megmaradt a mi általunk tervezett, nagyon fiatal nem volt közöttük, kivéve egy kislányt, aki alig múlt négy éves. Ő volt az egyetlen, aki még nagyon kicsi volt, és nem volt szívünk áttenni valahova, ahol senkit nem ismert volna. Így végül, még törtük az agyunkat az ő sorsán, de elég volt csak a képére nézzek, hogy tudjam, iszonyat édes a kiscsaj.

Már tanárok után néztünk, éppen egy kávézóban ültünk Byung Hunnal, és a beérkezett önéletrajzokat nézegettük. A vacsora óta nem voltunk egymás házában, valahogy akkor lejött, hogy az túlságosan az intim szféra volt. Bár feltűnt, hogy azóta többet keresett, legalább naponta beszéltem vele telefonon… 

Ha nem ismertem volna, azt hittem volna, hogy aggódott valami miatt. De így nem tudtam hova tenni. Nem volt mitől félnem. Bár párszor éreztem, hogy valaki figyel, de gondoltam, hogy a volt elnökasszony nem adja fel könnyen, így végül csak vállat vonva hagytam, hadd nézzenek. Akkor talán rájönnek, hogy semmi veszély nem fenyeget…

- Szóval akkor ezekre a készségtárgyakra már megvan az ember…- pipálta ki a listát azon a részen Byung Hun, és belemerült a következő paksamétába. Az egyiküket ismertem, sőt én ajánlottam. Még Franciaországban ismertem meg a nálam idősebb nőt az egyetemen. Ayana Kamachi művészeti képzésre járt, a festményei gyönyörűek voltak. Japánból származott, de beszélte a nyelvünket és nem is olyan rég hívott, hogy találkozzunk, mert Szöulban van. És végül úgy alakult, hogy munkát ajánlottam neki rajz és japán nyelv tanárként, amit szívesen el is fogadott.

- Amúgy tesitanár…- nézett fel Byung Hun- Yong Guk megfelelő lesz…- bólogatott magában.

- Hogy mi?- hangom két oktávval feljebb csengett, ahogy meghallottam a férfi nevét. Azóta nem láttam, hiába akarta elkérni a számomat. Nem akartam vele kapcsolatban lenni, mert szégyelltem magamat valamiért előtte, hiába volt jó pasi…- Elhiszem, hogy már majdhogynem egy család vagyok, de az előző munkahelyén is valami zűrt okozott, nem?- jutott eszembe az első alkalom, mikor mondta, hogy nem tudja, mennyire biztos az állása. Kiakadásomra Byung Hun felvonta a szemöldökét.

- Azt hittem, ennél jobban ismered…

- Azóta nem láttam!- fújtam- És akkor sem beszéltünk túl sokat…

- Ó, értem én!- húzódott gonosz mosolyra a szája, miből tudtam, hogy egyből félreértette- Hát akkor elárulom, hogy Yong Guk pont abban az árvaházban volt tesitanár, amelyiknek most a diákjait átvesszük. Ezért volt veszélyben az állása. Semmi zűrt nem okozott. Ő…- kicsit felnevetett- Jó srác… Nem olyan, mint… mi!- súgta, mintegy magának, de erre felkaptam a fejemet, és mélyen a szemébe néztem. Összeszorított ajkakkal pislogtam rá, majd végül elfordítottam fejem.

- Jó, legyen!- adtam be a derekamat- Nincs ellenvetésem Yong Guk ellen… De még mindig nem tudjuk, ki legyen az igazgató… a beérkezett önéletrajzok nem győztek meg, mi meg mégsem értünk annyira hozzá... mi csak gazdasági kérdésekben tudunk max dönteni... - fintorogtam.

- Igazából…- dőlt hátra, és elmosolyodott, amitől hirtelen kettőt dobbant a szívem ott, ahol csak egyet kellett volna- Lenne egy ötletem! De lehet, hogy neked nem fog tetszeni…

- Ha így kezded, akkor lehet, hogy osztom a véleményedet, de halljuk…- lettem kíváncsi.

- Hát… tudod, lehet, hogy neked nem volt a szíved ügye, de So Ji Sub…

- Állj!- tettem fel a kezem is, ezzel megállítva a mondatát- So… Ji…Sub…- motyogtam magam elé, mire a volt igazgatóm nevétől hirtelen megrohantak az emlékek. Hogy mennyire nem illet igazgatónak… mégis, mennyire jól igazgatta a dolgokat. Remek ember volt… de ha újra látnám, lekerülne rólam a biztonságos fedőréteg. Hisz azóta sem találkoztam egyik régi barátommal sem. Byung Hun szóba sem hozta őket… sőt, általában nem úgy viselkedtünk, mint akiknek közös múltja, és gyökere van.

- Ha nem akarod, én nem erőltetem…- meglepett a megértő hangszíne- Csak éppen erre gondoltam… mivel az esküvője után nem állt munkába, talán nem is akart, de attól még ha mi kértük volna, akkor biztos…

- Esküvő? Megházasodott?- csodálkoztam, hisz nem tudtam elképzelni ki tudná elviselni azt a morgós pasit.

- Igen, elvette a nagynénédet!- mosolygott a velem szemben ülő.

- Chae Won nénit?- suttogtam döbbenten. 

Ez volt az a pillanat, mikor egy perc erejéig megbántam, hogy elmentem innen. Hogy mennyi mindenről lemaradtam az évek során. Hogy milyen önző módon hátat fordítottam az embereknek, akik itt vigyáztak rám, és akár még szerettek is… Most az érzéstől elszorult a torkom. Elmenekültem, hátrahagyva mindenkit, akinek talán fontos voltam… és akiknek szintén fontosnak kellett volna, hogy legyenek nekem…

Chae Won néni…mennyit játszott velem gyerekkoromban… Sun In annyira nem volt oda érte, mert fiatalkorában a nénikém is kicsit zizzent volt, de… én rengeteget játszottam vele…

- Szeretném látni!- csúszott ki a számon- Szeretném látni őket! Szeretném látni Jessiet… hogy mennyit nőtt. Meg akarom ölelni Suzy-t… látni akarom Changjot… a többieket. Hiányoznak!- jött ki szinte egy levegőre, bele sem gondolva, mit mondok. Byung Hun csak meglepetten pislogott rám. Nyilván erre nem számított. Én meg éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, így gyorsan elfordultam, hogy kipislogjam a könnykezdeményeket, nehogy itt sírni lásson.

- Ez azt jelenti, hogy…

- Találkozni akarok velük. És bocsánatot kérni. Amiért önző voltam… Tőled is elnézést kéne kérnem, de veled biztosan jót tettem, hogy elmentem…

- Gondolod?- kérdezte kissé fojtott hangon.

- Remélem!- igyekeztem mosolyogni, ami eléggé fájdalmasra sikeredett. Ő lassan viszonozta a mosolyt, kicsit szomorkásan, majd hirtelen nyugalmat erőltetett az arcára.

- Akkor benne vagy az igazgatóba?

- Nála jobbat úgy sem találnánk…!- vontam vállat.

- Remek!- pakolta össze a paksamétát, és a táskáját kezdte összepakolni, de megállt a mozdulatába, majd hirtelen felém fordult- Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de… Nyaranta össze szoktunk jönni a srácokkal… Egy vidéki nyaralóba. Jövő héten megyünk most. Úgy volt, hogy Juniel is jön, de közbe jött neki egy nyári gyakorlat, így nem tud jönni. Csak olyanok lesznek ott, akiket ismersz… A fiúk, Jessie, Suzy, DaHee… El kéne jönnöd, ha látni akarod őket!

- Azt mondod, hogy nyaraljak veletek?- lepődtem meg.

- A többiekért mondom… hiányoztál nekik… talán a lelkük mélyén még mindig van egy kis tartás az irányodba, amilyen gyorsan leléptél. Jót tenne mindenkinek. Véget vetne a bizonytalanságnak. Na meg nekem is nagyon nehéz titokban tartanom, hogy kivel dolgozok együtt…

- Megértem…

- Ha gondolkozni akarsz, akkor…

- Nem. Megyek!- vágtam rá azonnal, mire egy kis mosoly húzódott a szája sarkába.

- Remek. Hétfőn reggel indulunk, csak külön kocsikkal. Elviszlek. Légy kész reggel nyolckor, érted megyek!

- De figyelj, nem gond ez, hogy Juniel…

- Jézusom, nem megcsalni készülök veled… eszembe sem jutna!- nevetett fel gunyorosan- Csak egy régi baráti találka… Na, mennem kell! Akkor… majd hétfőn!

*

- De hívj minden nap, rendben?- csimpaszkodott az ajtónak Ken, mikor már a teli bőröndömmel ki akartam sasszézni. Nyár lévén csak egy rövidnaci és egy lenge felső volt rajtam. Hajamat lófarokba fogtam, igaz, nem volt túl hosszú, utáltam ha beizzad a tarkóm. És mivel ilyen nagyon gatyarohasztó meleg volt, sminket is csak minimálisat tettem fel. Úgyis leolvadt volna rólam.

- Nyugi már, ez csak egy MT! Csapatépítés, nem kell aggódnod!- mosolyogtam rá angyalian.

- Vigyázz magadra!

- Te meg ne verd szét a házat távollétemben!- majd egy intéssel kiléptem a kis stúdiólakásból. A liftbe szállva kezdtem azt érezni, hogy talán rossz döntés volt rábólintanom erre az utazásra. Nem tudtam, hogy a régi barátaim hogy fognak reagálni, ha meglátnak. Csak remélni mertem, hogy egyik reakció sem lesz túlzottan negatív.

Az épületből kiérve megláttam Byung Hunt egy menő BMW-nek támaszkodva, szeme előtt napszemüveggel. Nem mondom, úgy nézett ki, mintha valamilyen divatmagazinból lépett volna elő.

Felsóhajtottam, mikor láttam, hogy egyáltalán nem szándékozik elmozdulni onnan, majd a bőröndömet kissé megemelve odaszerencsétlenkedtem hozzá.

- Kihalt a lovagiasság!- jegyeztem meg.

- Nem vagyok a lovagod, Jimmy!- forgatta a szemét, majd kinyitotta a csomagtartót, és könnyedén beletette a bőröndömet.

- Jimmy?- vontam össze a szemöldököm.

- Igen, a következő napokban ne is próbáld előadni, hogy más ember vagy, mint aki voltál… azok ott ismernek pólyás korod óta. Ahogy én is. Hisz legjobb barátok voltunk.

- Túl sok mindenen ment át a kapcsolatunk!- sóhajtottam, miközben beszálltam az anyósülésre.

- Való igaz…- motyogta az orra alatt, majd gyújtást adott rá, és kifordultunk a parkolóból.

Nem nagyon tudtam, miről kéne beszélni az út alatt, így csak bámultam kifelé az ablakon, néztem az elsuhanó táblákat. Hallottam, hogy párszor megköszörüli a torkát, mintha mondani akart volna valamit, de aztán néma maradt.

Egyszer álltunk meg, egy benzinkútnál, mert fogytán volt a tank.

- Bemegyek, veszek kávét, hozzak neked is?- szálltam ki kinyújtani a lábaimat.

- Köszi, jól esne! Cukor és tej nélkül iszom- villantott valami mosolyszerűt. Beléptem az épületbe, és a pult felé vettem az irányt.

- Két kávét szeretnék!- mosolyogtam a pultos lányra- Az egyiket cukor és…- majd hirtelen beugrott valami- Nem is. Kérhetem esetleg mézzel mindkettőt?

- Mézzel?- csodálkozott- Persze, megoldható!- majd nekiállt készíteni. Én meg magamban eltűnődtem az emléken, ami beugrott.

Nem volt könnyű megszoknom az emlékeimet. Hisz így a valóság, és az, amit bebeszéltek nekem, hogy úgy történt, kicsit összekeveredett. De végül sikerült letisztáznom, és már világos volt a gyerekkorom. Aminek hét évét Byung Hunékkal töltöttem. Szép emlékek voltak, de… csak emlékek.

Egyszer, mikor Byeongari átjött hozzánk az anyukájával, (aki mint kiderült később, öngyilkos lett), akkor történt. Anya kávét főzött a barátnőjének, és az illatokra mi is odasettenkedtünk a konyhához. Addig a nappaliban legóztunk. Sun In kiabált is velem egy kicsit, mert a darabokat szerteszét szórtuk, és belelépett egy egyszer kettes elembe. Éles volt az emlék, ahogy végül elmosolyodott, és odakuporodott mellénk összetenni az űrhajót, amivel fel akartuk repíteni a kis figuráinkat a Marsra. Mondanom sem kell, egyáltalán nem hasonlított egy igazi űrhajóra.

De mikor megéreztük a kávé illatát, akkor betámadtuk anyáékat.

- Anya, kaphatunk mi is?- pislogtam rá szépen. Hisz ki tud egy hat éves kislánynak ellenállni?

- Az kéne még, hogy még jobban felpörögjetek!- nevetett anya angyali arcával- De kaphattok egy kortyot, gyertek!- esett meg végre a szíve a szomorúan néző gyerekeken.

Így kaptunk a kávéból egy kicsit, aminek azonban a szokásostól eltérő íze volt.

- Méz van benne!- mondta Byeongari anyukája, mikor látta a furcsállást az arcunkon.

- Majd ha nagy leszek, így főzz nekem kávét, jó?- kúszott oda hozzá a kisfia.

Az emlék valamiért szomorkás mosolyra kényszerítette az ajkaimat, szinte beleveszve a múltba alig vettem észre, hogy a lány már nyújtja felém a kész poharakat. Fizettem gyorsan, majd kisiettem a kocsihoz. Byung Hun már befejezte a tankolást, és rám várt.

- Tessék!- nyújtottam át a poharat, miután beültem, és én is belekortyoltam a sajátoméba, követve a példáját.

Igen, ugyanaz az íz volt, mint amit akkor éreztem… Kis mosollyal kortyoltam volna tovább, mikor hirtelen elkapta a csuklómat, ezzel magára parancsolva a tekintetemet. Ijedten néztem rá, mert erősen szorított. Azt hittem, hogy megint elkezd ordítani, hogy hogyan merek belerondítani az életébe, meg a kávéjába, de szeme sokkal mélyebb érzésekről árulkodott.

- Ez meg…?- kezdte volna, de valahogy elfogyott a szava a mondat közben.

- Sajnálom, nem akartam, csak eszembe jutott…- vontam félszegen vállat.

- Furcsa, hogy emlékszel… Felnőttem…- nevetett fel kissé- De senki nem készített nekem ilyen kávét.

- A múltkor mondtad, hogy már senki nincs életben azokból, akik emlékeznének rá!- fordultam el, kihúzva a kezem az övéből.

- Hát… úgy tűnik, talán mégis…

Ahogy ezt kimondta, nagyot dobbant a szívem, de nem mertem ránézni.

- Figyelj…- kezdte újra, de még mindig az egyik mellettünk parkoló kocsit bűvöltem a szememmel- A gyerekkorom… nem volt rossz kilenc éves koromig… nem bánok semmit, amit tettem. És örülök, hogy olyan barátaim voltak. Ezt jobb, ha tudod. És ők a te barátaid is voltak. Itt az idő, hogy szívrohamot kapjanak, mikor látnak. De már csak egy fél óra oda az út… várom már az arcukat!- nevetett, mire lassan felé fordultam. Nem tudtam, el merjem-e hinni, amit mondott. Még elkaptam egy mosolyát, majd előre fordult, és ismét beindította a kocsit- De azért találj ki valami jó magyarázatot is erre a négy évre… Suzy biztos meg akar majd fojtani…

Uh… egy ilyen biztatásra legszívesebben azonnal visszafordultam volna.

*

- Itt vagyunk!- mondta halkan a fiú, mikor befordultunk egy tóparti kis ház elé. Közel s távol nem volt semmi. Rémlett valami erről a házról, de akkor még nagyon kicsi lehettem, az emlékeim meg homályosak.

A ház előtt állt pár autó, a tornácon meg megláttam pár embert ülni. Hirtelen nagyot nyeltem, és a gyomrom is lejjebb költözött.

Biztos, hogy akarom én ezt?

- Rendben vagy?- hallottam magam mellől.

- Nem ijedek meg a régi barátoktól, többet is túléltem már!- sóhajtottam.

- Oké, maradj itt egy kicsit, nem akarom őket azonnal sokkolni! Mindjárt szólok, hogy gyere ki, oké?- mintha megindult volna a keze az enyém felé, hogy megszorítsa, de útközben megakadt, és csak maga elé tartotta- Fighting!- majd kilökte az ajtót, és azonnal a tornácra ugrott fel. A többiek felpattantak a jöttére, és a fiúkkal azonnal le is pacsizott.

Fiúk?

Már rég férfiak voltak. Ahogy megláttam Changjot, még a szemem is elkerekedett, hogy milyen férfias lett. Sapóra is igaz volt ez. Chunji viszont ugyanolyan szépfiú maradt. Ricky és Niel sem változott sokat... Mellette ült Da Hee a szokásos világunott arckifejezésével. Sapó másik oldalán meg Suzy, aki ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig… te jó ég! Az asztalnál ült még So Ji Sub is, és a kezét szorongatva a nagynéném… Erről nem is volt szó. 

Mintha visszaugrottam volna az időben... mintha semmi nem történt volna. Komolyan... szédülni kezdtem a gondolattól.

A tornácon támadt hangzavar alatt hirtelen azt gondoltam, hogy a földre vetődök az autóból, és egy közeli sövényig kúszok, és megvárva az estét elszivárgok, de már késő volt.

- Hol hagytad a kedvenc szakácsnőmet?- ért el hozzám Chunji nevető hangja.

- Junielnek szakmai gyakorlata akadt, nem tudott jönni!- válaszolt a sofőröm kissé zavartan- De hoztam helyette valaki mást!- tagolta lassan.

- Mégis, ki érdemli meg, hogy az egyetlen Byung Hun idehozza?- jött Da Hee kissé gunyoros hangja. De arcán látszott, hogy csak szórakozik.

- A munkatársam. Már többször kérdeztétek ki, de csak most ment bele, hogy találkozzon veletek!- majd az autó felé fordult, és bár a sötétített üvegen keresztül nem láthatott, intett nekem, hogy szálljak ki. Így vettem egy utolsó mély levegőt, majd meghúztam a kilincset, és kiléptem. Megcsapott a forróság a kocsi légkondija után, de nem ez idegesített a legjobban. Fejemet leszegve léptem fel a tornácra, miközben mindenki csendben bámult rám, még akkor is, mikor feltoltam a hajamra a napszemüvegemet. Nem rácsodálkozó volt, sokkal inkább értetlen.

- Sziasztok!- mondtam kissé halkan.

- Szia…- jött kicsit a bizonytalan válasz innen-onnan.

Tényleg nem ismertek fel… Jó munkát végeztem az átváltozásommal, és jó szolgálatot tett az idő is.

- A neved…?- kezdte bizonytalanul Changjo, mire hirtelen fintorba torzult az arcom. Benne mondjuk bíztam volna, hogy felismer. De nem… De hirtelen elkapott a hév, és a válltáskámat, ami így is lecsúszni készült a vállamról, földhöz vágtam, ezzel nem kis csodálkozást kiváltva a kedves összegyűltekből.

- Komolyan… - túrtam a hajamba hitetlenül- Csak azért, mert nincs belőlem kettő, és nincs rajtam az a gány egyenruha, attól még igazán emlékezhetnétek rám! Kicsit csalódtam, még ez is itt felismert azonnal!- böktem a mellettem állóra.

Erre a kirohanásomra, és felkapott hangszínemre mindegyiküknek leesett az álla. Hisz ennek a hatására csak akkor nem emlékeznek rám, ha egyáltalán nem voltam fontos soha.

Láttam,  hogy Sapó és a nagynéném szája is néma: Sun Aht tátog, én meg már félénken elmosolyodtam volna, mikor kitárult a tornác ajtaja, és kilibbent rajta egy fiatal, nagyon szép lány.

- Srácok, kész van…!- de nem tudta tovább mondani, mert a szeme megakadt rajta. Azonnal tudtam, hogy kicsoda, de nem tudtam, vajon ő felismer-e, vagy semmire nem emlékszik már. Azonban minden kételyem elszállt, mikor a lány szeme duplájára nőtt és felsikított.

- Unnie!- majd sebes sebességgel hozzám rohant, és bár egymagasak lehettünk, a nyakamba vetette magát. Olyan erővel szorított magához, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban eltűnök.

Az örömtől majd kicsordult a könnyem. Tehát aki elsőre felismert négy év után is, az Byung Hun, és ez a lány…

- Nagyon hiányoztál!- lett ölelése még szorosabb, de egyáltalán nem zavart, hogy már levegőt is alig kapok. Így csak lehunytam a szemem, és élveztem egy pillanatig a viszontlátást.

- Te is nekem, Jessie baba! Nem is sejted mennyire...

2. évad - 4. fejezet

4. fejezet

Életben tartani

Yong Guk…

- Még a nevemre is emlékszel, ez már jelent valamit!- vigyorgott rám a srác, mire éreztem, hogy legszívesebben belesüllyednék a földbe. Azt hittem sosem látom viszont, erre meg kiderül, hogy Juniel unokatesója? Ne már… Komolyan mennyi az esély erre? Már ha véletlen a dolog, és nem valami gonosz ördögi terv bábúja lettem megint. Bár a fiú túl széles vigyorát elnézve aligha... bár láttam már olyat... Azóta sem tudtam elképzelni, mi lett Kai sorsa.

- Ismeritek egymást?- nézett ránk meglepve a lány, én meg még jobban feszengeni kezdtem.

- Hát az igazából…- kezdtem volna, de Byung Hun közbevágott.

- Nem veszed fel a telefont? Itt zenél már mióta!- mintha kicsit ideges lett volna.

- D… dehogynem!- köszörültem meg a torkom, és nagyot nyelve a kabátom zsebéhez nyúltam, de mikorra kezembe került, pont abbamaradt a hívás. Csak számot írt ki, amit nem ismertem, így csak zsebembe süllyesztettem.

- Nem olyan fontos…- mondtam szerencsétlenül a lábamat bámulva.

- Ha ismeritek egymást, akkor, Yong Guk, gyere beljebb te is!- mondta Juniel mosolyogva, és meg ajkamba harapva slisszantam vissza Ken mellé az étkezőbe.

- Nagy szarban vagyok!- súgtam neki, míg a többiek is lassan bejöttek.

- Ne beszélj csúnyán- nézett korholóan rám.

- Komolyan, ilyenkor is ez zavar?- lettem idegesebb.

- Nem tudom, mi a problémád!

- Aish!- fújtattam, és hátradőltem a székben, nyugalmat erőltetve az arcomra, és remélve, hogy a helyzet nem válik kínosabbá a kelleténél. Kínosabbá, mint amilyen kínos most...

- Akkor, aki esetleg nem ismerné, ő az unokatestvérem, Bang Yong Guk… de mivel Ji Min is ismeri, vagyis úgy tűnt, remélem nem baj, ha ő is velünk vacsorázik- ültette le mellém a férfit Juniel, majd tálalta az ételeket.

- Engem nem zavar, de… Jim, honnan ismered?- kérdezte Ken gyanakvóan felém fordulva. Ő már csak ilyen volt. Azt hitte, hogy az apám…

- Hát az úgy volt…- járt az agyam, valami jó kamuduma után.

- Te a pasija vagy?- előrébb hajolva nézett Yong Guk a másik oldalamon ülő fiúra.

- Hogy én?- nézett nagyon Ken.

- Jó, elég legyen ebből…- mondtam zavaromban- Inkább együnk! Istenien néz ki ez a… mi is ez?- nevettem fel kínomban.

- Miért tűnik úgy, mintha sokkal feszültebb lennél?- ráncolta a szemöldökét Byung Hun gonoszkodva, mintha direkt akarta volna ütni a vasat.

- Én nem mondom el, ha ez a pasija!- rázta a fejét az újonnan jött, ezzel még kellemetlenebbé téve a szituációt. Hisz szinte így egyértelművé vált, hogy valami történt köztünk.

- Te jó ég, ez azt jelenti, hogy…- hűlt el Juniel is, hogy nem bírtam tovább, és lecsaptam az asztalra a pálcikámat, mire mindenki rám kapta a fejét.

- Elég volt. Nekem… Ken nem a pasim, csak a legjobb barátom!

- De hát Byung Hun azt mondta, hogy jártok!- csodálkozott tovább a lány, kissé belepirulva a tévedésébe.

- Akkor ő is rosszul tudta. Nem járok vele, és… Yong Gukkal sem történt semmi olyasmi…

- Hát… ezek szerint ez a srác az, aki hangosan horkol!- jegyezte meg az előbb említett.

- Ezt meg honnan tudja?- háborodott fel Ken.

- Az első estémen, mikor kimentem levegőzni, összefutottam vele. És leültünk italozni. Kicsit sokat is sikerült talán… De nagyon perverz volt!- léptem hirtelen támadásba. Mert ugye mindig az a legjobb védekezés.

- Hogy én perverz?- nevetett fel hitetlenkedve- Te voltál az, aki megcsókolt, dacból, csak mert valami régi szerelme hajnalok hajnalán írogatott neki!

Egész fejem vörösre váltott, nem akartam ezt ilyen nyíltan kiteregetni. Hirtelen az egész szobában csönd lett, és mindenki a reakciómat leste. Még a légy zümmögését is hallani lehetett volna.

- Az első napodon?- szólalt meg lassan Byung Hun. Igen, tudhatta, hogy az első napom estéjén ő írogatott hajnalban… lehet még a helyzet ennél is kínosabb?

Szinte vágható volt a feszültség, Juniel is nagyokat nyelt, mintha attól tartott volna, hogy az asztalt felborítva kiviharzok az ajtón. De szerencsére legjobb barátom most is kisegített a problémából.

- Hát szívem, a magánéleted még mindig nagyon izgalmas, de mi lenne, ha a további fiúidról kajálás után beszélnénk, mert már nagyon éhes vagyok, és ez a sült rendkívül jól néz ki! Egy istennő vagy, Juniel!- majd bekapott egy jó nagy falást, hogy a húshoz vett saláta kilógott a szájából.

Pár pillanatig mindenki csak meredt rá, majd először belőlem tört ki a nevetés, amihez lassan mindenki kapcsolódott.

- Te nagyon hülye vagy!- csóváltam a fejem, majd csatlakoztam az evéshez. És bár közben magamon éreztem mind Yong Guk kaján, és mind Byung Hun gyanakvó és fürkésző tekintetét, azért hirtelen esélyt láttam rá, hogy túlélem az vacsorát.

*

- Szóval azt mondod, hogy te és Byung Hun… szóval együtt fogjátok vezetni az iskolát?- kérdezte csodálkozva Yong Guk, mikor már a desszertnél tartottunk. Szégyen, nem szégyen, annyit ettem, amennyit tudtam, hisz Juniel istenien főzött.

- Lényegében igen… Így alakult…

- Nem is gondoltam volna azon az estén, hogy ilyen befolyásos nő vagy!- dőlt hátra, és féloldalas mosollyal nézett- Gazdag családba születtél, mi?

- Guk!- szólt rá éles hangon Juniel, próbálva fékezni, de közel sem tartottam olyan tiszteletlennek. Mellettem Ken is megfeszült, mert… hát a fedő sztorimat ismerte.

- Igen, mondhatni. De meghaltak, így már nem tudják tőlem elzárni sem a pénzcsapot!

- Uh, bocsáss meg- húzta a száját félre kényelmetlenül a fiú.

- Ugyan már, feldolgoztam. Tizenhárom voltam, mikor apa meghalt, balesetben, anya meg mielőtt Franciaországba mentem volna egyetemre. Rákban- mondtam a betanult szöveget- Addig Angliában éltünk… Ezért vagyok hálás Kennek, aki az akkori búskomorságomból felhúzott…- mosolyogtam a fiúra, majd utána véletlenül Byung Hun arcára vetült a tekintetem. Tűnődve nézett rám, biztos a szüleim és ikertestvérem valódi elvesztésére gondolt. És a közös múltunkra.

- De elég a szomorú témákból, inkább meséljétek el, Juniel, hogyan ismerkedtetek meg Byung Hunnal… már ha nem tapintatlanság ilyet kérdezni…

- Dehogy…- nevetett fel a lány- Igazából… ez egy érdekházasság…- mosolygott, mire félrenyeltem az éppen kortyolt vörös bort. Ken, aki direkt nem ivott, hogy haza tudjon vezetni, már reflexből a hátamat kezdte ütögetni, hogy ne fulladjak meg.

- Hogy mi?- kérdeztem leplezetlenül döbbenten.

- Valóban annak indult…- mosolygott a lány, Byung Hun meg csak lehajtott fejjel hallgatta, de láttam rajta, hogy nincs kedvére a téma- Az apáink ismerték egymást, a parlamentből, így… egyszer összehoztak minket egy vacsorára. Akkoriban Byung Hun nagyon maga alatt lehetett, nem nagyon nézett rám sem… De ahogy a találkozóink megszaporodtak, úgy változott ő is. Apáink ajánlatára, hogy házasodjunk össze, ő azt mondta, hogy neki olyan mindegy, nem is érdekelte, hogy kit vesz el… De végül… megkedveltük egymást… Jaj, Ji Min, ne nézz így!- nevetett az arcomra fagyott mosolyra- Te Európában nevelkedtél, ott lehet, hogy ez máshogy megy, de tulajdonképpen előfordul az ilyen itt… és végeredményben még jól is jártunk!- mosolygott a mellette ülő vőlegényére, aki legalább annyira volt zavarban, mint én.Bár nem mutatta, ismertem már annyira tudjam, milyen feszült most.

- Ó, igaz, Európában teljesen másképp mennek a dolgok…- kotyogott Ken azonnal, amivel elvonta a figyelmet arról, hogy az agyam az előbb hallottakon kattog. Szóval egy… elrendezett házasság… végül is mindegy, ha már szeretik egymást…

Miért lyukadtam ki már megint ugyanitt? Nekem már teljesen mindegy!

- Sok ott a csinos nő, igaz?- kacsintott rá Yong Guk.

- Bizony… Ji Min szerint meg a spanyol férfiak a legjobbak!- röhögött fel. Erre vörösre gyulladt a fejem, mert tudtam, mire gondolt.

- Giovanni és Nicola olaszok voltak- préseltem ki a fogaim között ingerülten- És ikrek, nem tehetek róla, hogy összekevertem őket azon a bulin!

Erre nagyjából mindenki megérthette a helyzetet, mert hirtelen nevetésben törtek ki. Roppant kínos volt, így csak felsóhajtottam.

- Ki kell mennem a mosdóba!

- Jobbra a folyosón, a második ajtó!- mosolygott Juniel, mire azonnal felpattantam, és már ott sem voltam. 

Bent maradtam, ameddig csak nem tűnt gyanúsnak, majd végül ismét kimerészkedtem, mikor átgondoltam a dolgokat.

Nem érzek semmit Byung Hun iránt, nem nehéz ez nekem! Megy az ilyesmi! Profi vagyok!

Valahogy még magam előtt is furcsán instabilan álltak ezek a mondatok… Nem tudtam, hogy érzek-e még valamit, vagy csak az emlékek hatására fáj mással látni.

Ahogy kiléptem a mosdóból, a zsebemben megint megszólalt a telefonom. Ugyanaz a szám volt, aki korábban. Felvontam a szemöldökömet, majd rányomtam a zöld gombra, miközben megláttam, hogy a folyosó végén egy szoba lehet, és félig nyitva volt az ajtó. Beléptem oda, (realizálva, hogy a hálószoba az), mert nem akartam, hogy mások hallják a telefonos beszélgetésemet.

- Tessék!?

A másik oldalon csak hangos lihegést hallottam, senki nem szólt bele. Különös érzés lett úrrá rajtam.

- Halló?- szóltam bele újra, mire a lihegés hirtelen eltorzított nevetésbe ment át. Iszonyatosan ijesztő volt, így csak gyorsan letettem a telefonomat, és kifújtam a levegőmet.

Valaki szórakozik. 

Csak telefonbetyárkodás, semmi több…. hisz én már nem olyan vagyok, akit érdemes lenne az őrületbe kergetni… Ugye? Amúgy sem ismer itt senki… Igaz?

Megráztam a fejem, hogy kikergessem belőle a baljós gondolatokat, amik pillanatok alatt megrohantak.

Már kiléptem volna az amúgy nagyon igényes szobácskából, mikor megláttam a könyvespolcon egy üvegezett képet. Közelebb léptem, és kezembe vettem. Elszorult a torkom is, és valamiért a könnyek környékeztek.

Az a kép volt, amit akkor mutattak, amikor kiderült, hogy ugyanaz a lány vagyok, aki elvileg meghalt hét éves korában.

A fa mellett álltunk, mi négyen: Byeongari, C.A.P, a nővérem, és én… gyerekek voltunk. Barátok. És boldogak…

Kezemmel végigsimítottam az üvegen, és ajkamba haraptam. Bár ne változott volna semmi…

- Nem ezt hívják pofátlanságnak?- hallottam a hátam mögül, és mikor vállam felett hátrapillantottam, megláttam Byung Hunt, amint az ajtókeretnek támaszkodott. Majd ellökte magát, és összekulcsolt kézzel elém lépett.

- Bocsáss meg, csak…- kezdtem volna.

- Csak nem bírod ki, ha nem vagy benne mindenben?- vette ki a kezemből a képet, és visszatette a helyére, elég vehemensen.

- Nem erről van szó… Csak meglepődtem, hogy itt találom ezt…

- Gyerekkorom szép emlékei. De már egyik lány sincs életben a képről.

- Ez szomorú…

- Lehet, hogy jobb így!- ezzel mintha egy kést döfött volna belém újfent- Ki tudja, még a végén ők is olyanok lennének, hogy csak úgy összeállnak az első emberrel, akivel részegen találkoznak!- csak úgy köpte felém, nyilvánvalóan Yong Gukra gondolva. Vagy akár az olaszokra.

- Így még csak visszajönni sem lenne kedvük- fújtam, és ki akartam kerülni, de elkapta a csuklómat, és visszahúzott, erős tartásával, amit gyorsan le is ráztam magamról.

- Lehet, hogy hiba volt ide jönnöd!

- Te hívtál ide!- tettem csípőre a kezemet.

- Ez a vacsora Juni ötlete volt!- mondta kicsit komoran.

- Persze, egyedül gondolkozni sem tudsz már!- nevettem gunyorosan, bele sem gondolva, mit mondok.

- Te csak ne szájalj vissza!- sziszegte- Vagy… mi van, féltékeny vagy?

- Szájalni?- lepődtem meg a szóhasználatán- És amúgy meg… Mire? A tökéletes kapcsolatodra? Ugyan már, mondtam, érdemeltél valami jót azok után, amilyen nőkkel régebben lógtál.

- Most magadra is gondolsz?

- Ja, tiszta gáz, hogy akkor rám fanyalodtál. Elég szar ízlésed volt…- ezúttal engem is meglepett a szavaimból sütő öngúny- Mondjuk javult valamennyit. Az ilyen jó lányok mellett nyugodt az élet.

- Te most gúnyolódsz?- lépett egészen a képembe. Kényelmetlen volt a közelsége, és fenyegető nézése.

- Eszembe sem jutott!- fintorogtam- És másszál ki az intimszférámból! Fullasztó!

- Én ugyan nem, lépj arrébb te!

- Hogy én?- nevettem fel hitetlenül- Tudod mikor! Felőlem így is maradhatunk!

- Előbb még fulladni akartál! Akkor hátrálj meg. Nehogy meghalj itt a nagy makacsságodban… semmit nem változtál!- köpte felém a szavait. Annyira ismerős volt ez a helyzet. Szinte éreztem, hogy egymás torkának fogunk esni még ma este.

- Igen!? Te sem, ugyanolyan gyerekes vagy!

- Ja…- néztük egymást pár másodpercig, majd felsóhajtott- Amúgy tényleg tiszta gyerekes ez a viselkedés!

- Aha, magunkra sem ismerek…- mondtam kicsit fintorogva a szégyentől.

- Szóval hagyjuk abba!

- Helyes! Akkor lépj hátra!- mondtam, de nem mozdult meg. Tudta, hogy gyerekes, de egy lépést sem tett. Ahogy én sem. Tudtuk, hogy aki előbb megmozdul, az a gyengébb. Addig hiába kellett szinte egymás szájában lenni, nem érdekelt. A szemkontaktust sem szakítottuk meg, mire egyszer csak megelégelhette a dolgot, és vállamnál fogva hátralökött, mire én fenékre estem egy fotelre, ami a könyvespolc előtt volt. Ő meg, mielőtt felpattanhattam volna újra álló helyzetben, két karjával megtámaszkodott a fejem mellett.

- Marad!- sziszegte felém, mintha egy kutya lettem volna- Jól figyelj, nem azért vagyunk már kollégák, mert annyira imádnánk egymással eltölteni az időnket. Tényleg nagyon vakvágány volt akkoriban az a kapcsolat, amit reméltünk, hisz egy szörnyű nőszemély vagy! De egy valamit tegyél meg! Legalább a saját lakásomban ne csináld a fesztivált. Nem akarok veled foglalkozni, érted?

Csak pislogtam rá, mert meglepett, hogy mennyire úgy viselkedik, mint a négy évvel ezelőtt éne. Ez a tipikus vonás, ahogy sarokba szorít, és ami megrémít...

- Azt kérdeztem, hogy megértetted?- hajolt még közelebb, hogy orrunk szinte összeért. Megéreztem a leheletét arcomon, amitől ugrott egyet az áruló gyomrom, és lassan bólintottam volna, mikor hirtelen kitárult az ajtó.

- Mi folyik itt?- hallottam Juniel döbbent hangját. Byung Hun elhajolt tőlem, és felnézett a menyasszonyára.

- Ji Min szemébe mehetett valami! De én nem látok semmit. Nézd meg te is, kérlek, nagyon szúr neki… Vagy esetleg van valami jó szemcsepped?- mondta halál lazán, mintha tényleg ilyesmiről lett volna szó közöttünk. Hát ez bűbájos…

- Megnézem a táskámban, azt hiszem, hogy kell lennie!- majd elsietett, teljesen megbízva a vőlegényébe. Mármint ez jött le a viselkedéséről.

- Azt hiszem, nekünk mennünk kéne már!- motyogtam magam elé, mikor megint ketten maradtunk.

- Igen, lehet, hogy jobb lenne!- mondta ugyanolyan halkan, mire felnéztem arcára. Le sem vette rólam a tekintetét, és egy másodpercig elkapott a vágy, hogy szorosan átöleljem a derekát, és mellkasába fúrjam a fejemet, beszívva az illatát.

De ne tehettem meg. Már nem volt hozzá jogom. Még akkor sem, ha egy pillanatig azt hittem, hogy még viszonozná is.

*

Byung Hun szemszöge

A kanapén feküdtem, és a mai estére gondoltam vissza, közben a szememet a képen tartva, amit ma Ji Min kezében is láttam. Különös, szorító érzést született mellkasomban, mint akkor, mikor ott a kastélykerítés előtt megláttam őt újra. Ahogy belenéztem a szemébe azonnal felismertem, hiába változott rengeteget. Az a tekintet belém éget…

Azt hittem, sosem látom viszont. Hogy örökre kilépett az életemből, de neki megint fel kell forgatnia mindent… 

Annyira jellemző…

Jobb lett volna, ha marad a helyén. Már kezdtem teljesen elfelejteni pedig… már tovább is léptem. Teljesen. Most pedig itt voltam, összezavartan, már a lány gondolatától is felfordult a gyomrom. Minden zavart, amit most csinált… ahogy mosolygott… bárkire. Ahogy összeráncolta a homlokát, ahogy felsőbbrendű kis fintorral nézett rám. Hányingerem volt tőle.

- Hé, minden rendben?- lépett be a szobába Juniel, egy kis fáradt mosollyal ajkán.

- Uh, bocsi, segíteni akartam összepakolni…- szabadkoztam azonnal, mire mellém sétált, és ledőlt mellém a kanapéra, átölelve a derekamat.

- Megcsináltam egyedül is, nem volt sok…

- Egy angyal vagy!- mosolyogtam, és nyomtam egy finom csókot a halántékára.

- Nem, az te vagy!- sóhajtott, jobban átölelve.

A lány mindig hitt benne, hogy én egy teljesen jó ember vagyok, csak mert vele mindig úgy viselkedtem, mintha porcelánból lett volna. Vele szemben sosem mertem felemelni a hangomat, megragadni a csuklóját, vagy jól megrázni, mint azt régen tettem… Vele. Nem tudom, melyik kapcsolat volt az őszintébb. Ez sokkal nyugodtabb volt. Szerettem ezt a nyugalmat.

- Itt alszol?- kérdeztem a haja illatát beszívva.

- Nem lehet, holnap korán megyek a kampuszra… Fontos órám lesz, mennem is kéne már!

- Kár…- sóhajtottam, tudva, hogy így egyedül maradok a gondolataimmal.

- Te… nem gondolod, hogy Ji Min és Yong Guk remekül összeillenének? Amilyen makacsok!- nevetett fel hirtelen- Bár teljesen azt hittem, hogy Kennel jár… hisz azt mondtad! Ez a nagy csaj nagy játékos. De kedvelem őt! Amilyen keménynek mutatja magát, annyira kedves igazából…

- Én is azt hittem, hogy együtt vannak!- vontam vállat, kicsit összeszorítva a számat, közben magamban fintorogtam a gondolatra, hogyha ő kedves, akkor én meg a következő Miss Korea vagyok- És szerintem nem illik Yong Gukhoz… Az a nő… senkihez nem illik.

- Ezt meg hogy érted?- csodálkozott Juni mellettem.

- Nem is tudom… van egy olyan érzésem, hogy amilyen erős karakter, egy pasi sem viselné el.

- Gonosz vagy…- csóválta a fejét- Én azért sajnáltam, hogy nem adta meg Guknak a telefonszámát, hiába kérte… Úgy tűnt, iszonyat zavarban van…

- Hát ki találkozik szívesen újra az egy éjszakás kalandjával?- fújtam kicsit ingerültebben a kelleténél. Hisz miért is beszélünk róluk? Csak felidegesít…

- Ugyan, ők sokkal többnek tűntek nekem… én majd azért igyekszem segíteni Guknak, ha tetszik neki…

- Lehet, hogy nem kéne belefolynod…- morogtam.

- Neked nem kell mindenért aggodalmaskodnod!- pöckölte meg az orrom, majd nyomott egy csókot a számra- Mennem kell!

- Vigyázz magadra! És köszönöm a vacsorát!- öleltem törékeny testét magamhoz.

- Neked bármikor! Jó éjt!- majd elhagyta a lakást. Csak néztem utána, ahogy a szőke haja ellebegett. Felsóhajtottam, ahogy eltűnt az ajtó mögött, majd visszaültem a kanapéra, és a tenyerembe temettem az arcomat.

Hát nekem nem tetszetek Ji Min és Yong Guk együtt. Bírtam a srácot, hisz már lassan rokonok voltunk, de ahogy a szemével vetkőztette… és ki tudja, mi történt még közöttük. Nekem aztán mindegy, hogy mit csinálnak, de hogy ezt nekem végig is kell néznem…? Ennél még az a szerencsétlen Ken is kevésbé volt irritáló… És nyilván nem unatkozott Európában sem, az olasz neveket elnézve… Bár tudnám, miért idegesít engem ez…!

Eszembe jutott, mit mondott Ken, mikor a vacsora előtt Jimmy két percre eltűnt Junielhez a konyhába.

- Nem tudom, pontosan ki vagy, de ne merd kihasználni Jimet, mert sosem bocsájtok meg!- meglepett, hogy hirtelen eltűnt a mosolya. Úgy tűnt, hogy nagyon aggódik a lányért.

- Nyugi tesó, csak munkatársak vagyunk…- próbáltam lazán kezelni a helyzetet.

- Ne merd kényelmetlen helyzetbe hozni őt, vagy cserbenhagyni, értetted? Kemény múltja volt, és nem szeretném újra összetörve látni.

Összetörve… nyilvánvalóan a srác semmit nem tudott a múltjáról. Ő max a végeredményt próbálta összekaparni.

- Nem kell aggódnod, Yoo Ji Min jó kezekben van! Nem fog baja esni, ha rajtam múlik. Hisz közös most az érdekünk, nem igaz?- mosolyogtam rá hidegen, mert zavart, hogy ilyen felsőbbrendűen beszél velem. Pedig egyidősek lehettünk.

A büdös francba, hogy ilyen is velem történik… Ismét megjelent előttem a lány vigyora, ahogy szinte a karjaimba esett, mikor kitártam az ajtót. Sosem láttam még ilyen széles mosolyt az arcán…

 Azért csókolta meg Yong Gukot, mert felidegesítette őt az üzenetküldésem... miattam... Nem kezelte hidegvérrel, mint amit itt mutatott... Nagy színész.

Kezembe vettem a telefonom, és szinte öntudatlanul kezdtem el egy üzenetet pötyögni.

Biztonságban hazaértél?

De még mielőtt rányomtam volna az elküldés gombra, hirtelen észbe kaptam, és töröltem az egészet.

Nehogy azt hidd, Jimmy, hogy bármennyire is befolyásolni tudod az érzéseimet…!

Összerezzentem, mikor a kezembe őrült rezgésbe kezdett a telefon.

A kiírt névtől felvontam a szemöldökömet, és végül fülemhez emeltem a készüléket.

- Ailee noona… mi dolgod van velem ilyen későn? Ha nem alszod ki magad, hamar ráncos leszel.

- Ne szórakozz velem- a nő hangjából sütött, hogy nincs kedve a viccekhez most.

- Valami probléma van?

- Yoo Ji Minről van szó…- erre megfeszültem.

- Ji Min? Mármint az a Ji Min, aki…

- Igen, aki Sun Ah volt, most visszatért, és veled fog dolgozni…

- Te meg honnan…?- hűltem el

- Figyelj… Az igazság az… Ne hidd azt, hogy a nagynéném csak úgy hagyta elmenni négy éve… Valaki mindenki vigyázott rá, mikor messze volt innen.

- A francba… ha ezt megtudja… - belegondolni sem mertem, mi lenne akkor. Ahogy ismertem, biztos, hogy komoly következményei lettek. Hisz előlük menekült… ők pedig végig a nyomában voltak.

- Nyugi, már tudja…- mintha feszült lett volna a hangja.

- Mi van?- fel sem tűnt, mennyire megemeltem a hangomat.

- Már találkozott a nagynénémmel. Mikor megtudta, szerintem simán kettéharapta volna a torkomat. Megmondtuk neki, hogy jobb, ha elhagyja az országot, és nem akar az iskola vezetésben részt venni. Nem fogadta jól, sőt, nagyon úgy tűnik, hogy dacból pont ezért vállalta el…

Kicsit sokkolt a hír. Jimmy, mikor megtudhatta, hogy végig megfigyelték, elhiszem, hogy őrjöngött. Én sem tettem volna máshogy. Szóval ez történhetett a találkozásunk éjszakáján… mikor eltűnt, s Ken rajtam kereste. Másnap azért hívott fel olyan nagy hévvel, elfogadva az ajánlatot…

- Miért hívtál igazából? Nem hinném, hogy ezt akartad megvitatni… Nem szoktál csak úgy csevegni.

- Főnix régi telefonja, amit megfigyeltünk, de az utóbbi fél évben nem adott semmilyen jelet, és amiről azt hittük, hogy már nincs használatban, ma aktiválódott.

Főnix… hallottam már róla, egy veszélyes japán nagykutya volt, akinek illegális üzletei voltak az országunkban is, és akit nem sikerült elkapni eddig, még a rendes nevét se tudták. Mire nyomára bukkantak volna, addig felperzselte minden forrását, és régi adatát. Majd újra életre kelt, teljesen új adatokkal, és elérhetőséggel. Ezért is hívták a titkosszolgálatnál Főnixnek.

- És?- kezdtem sürgetni a nőt, aki bár a titkosszolgálatnak dolgozott, az utóbbi időben eléggé jó viszonyt ápoltam. Múltam miatt állandó kapcsolatban voltam velük.

- Felhívott valakit ma este… a régi telefonjával.

- Kicsodát?

- Yoo Ji Mint…

Kihagyott egy ütést a szívem, ahogy meghallottam a lány nevét. Lehet, hogy aki hívta őt akkor, mikor nálunk volt, az…

- De hát, azt meg…

- Mi sem tudjuk miért, alig pár másodperces volt a dolog… Az a gázosabb, hogy olyan híreket kaptunk a legutóbb, hogy a Főnix kapcsolatban van Soo Ae elvtársőnkkel…- hallottam, hogy fintorog, míg kimondja a nevet, meg a titulust.

- A francba!- morogtam.

Soo Ae volt az egyik legkeresettebb észak koreai kémnő, akiről most az a hír járta, hogy újra Dél Koreában tevékenykedett, évek múltán újra. Egész sor bűnlajstrom tapadt már a kezéhez, meg pár liternyi vér. Nem egy kíméletes tárgyalópartner… Vagyis eddig nem túl sok bizonyíték volt erre, mert nem sokan élték túl a vele való találkozást.

- Pont ezért akartuk visszaküldeni a lányt oda, ahonnan jött. Veszélyes most neki itt… És nem hinném, hogy igényt tartana a szolgáltatásainkra- fújta- Így is követik általában az embereink, de nem akarunk feltűnőek lenni. Így ha úgyis veled dolgozik, kérlek, figyelj rá. És jelentsd, ha van valami, ami nem illik a képbe. Nem akarjuk elveszíteni.

- Hát persze…- motyogtam, és az idegtől ökölbe szorítottam a bal kezemet- Igyekszem.

- Rendben, köszönöm!- már azt hittem, hogy leteszi, mikor újra megszólalt- Amúgy mikor részeg volt, és hazavittem hozzánk aznap este, illumináltan megemlített téged is… Azt mondta, hogy utál.

- Igen…- szorult össze a torkom egy maró érzéstől- Ezt már nekem is mondta párszor!

És teszek is érte, hogy így legyen…- ezt szívem szerint hozzátettem volna még.

- Vigyázz rá! Jó éjt, kölyök!- majd letette. Én meg leejtve a kezemet bámultam magam elé.

Mit akarnak azok az emberek Ji Mintől? Miért kell neki azonnal bajba kerülnie, mihelyst visszatér? És miért kell nekem még többet foglalkoznom vele?

Odaléptem a képhez, amin gyerekkorunkban voltunk, leszedtem a hátulját, leemeltem a képet is a helyéről, és a mögötte lévő fotót vettem a kezemben.

Jimmy volt rajta, amint a Saint Germain gimiben az egyik órán a könyvére ejtett fejjel aludt az órán. Nem vette észre, mikor képet csináltam róla. Nem is tudom, miért nyomtattam ki végül, és miért nem dobtam a szemétbe.

A képen olyan gyámoltalan volt, még ha máskor egy sárkányhoz hasonlított is…

De végül lehunytam a szemet.

Megígértem négy éve, hogy életben tartom… nem hagyhatom, hogy bántsák őt… Hisz ő benne valahol mélyen még mindig ott szunnyad Yeon Sun Ah.

*

- Te teljesen megőrültél?- a nő hangja jeges volt a telefonban.

- Számítottam a hívásodra.. de hamarabb. Kicsit lassú vagy, Soo Ae!- a mély férfihang fintorgásra késztette a nőt.

- Mégis, mire volt ez jó? Semmi okod nem volt, hogy...

- Hagyd már ezt... az a lány úgysem tud semmit...

- De a titkosszolgálat már igen!- a nő hangja remegett az idegtől.

- Nem érted még mindig, igaz? Pont ez a lényeg, hogy megtudják. Ha vissza akarod kapni azt... akkor az ő segítségükre is szükség van. Szükségünk van arra a lányra. Vigyázzanak csak rá... Nem hinném, hogy csak neked fáj a fogad rá. De mielőtt hasznunkra lehetne, nem szabad... hogy valaki más végezzen vele.