2015. november 7., szombat

2. évad - 2. fejezet


Sziasztook! Huh, végre ide is eljutottam, és sikerült feltennem. Szóóval, már feltettem a szereplőket a második évadból (azt akartam, hogy legyen meglepi, de még így sem lehet tudni, hogy ki milyen karakter lesz benne, így inkább feltettem), és lecseréltem a fejlécet is, remélem tetszeni fog :) Nem is húzom az időt, jó olvasást :) 
És boldog szülinapot a drága csutkám drága "hyungjának", aki miatt Ken a történet része :"D 

2. fejezet 
Nálam jobb

- Ha valaki azt mondta volna, hogy egy aberrált víziló fekszik a szoba közepén, el sem hittem volna- kúszott be az agyamba egy gunyoros hang.
- Fogd be, Ken!- morogtam, és a fejemre húztam az egyik díszpárnát.
- Így még nem tűnsz el…
- Komolyan, nem tudsz békén hagyni? Menjél ki!
- Hova? Te fekszel a nappaliban!- szinte hallottam a hangjában, hogy vállat is rántott közben. De várjunk, mi? Nappali?
Rémülten felültem, és körbepislogtam. Valóban a kis nappali szófáján hevertem, abban a cuccban, ahogy hazajöttem.
- Remélem a kisasszony mesélni is óhajt!- ült le mellém szorosan a barátom, nem törődve, hogy a tenyerem pont a feneke alatt maradt.
- Ah, Ken, a csontos segged már megint…- morogtam kihúzva alóla.
- Nem úszod meg… voltál valahol az este?- nézett rám áthatóan. Tegnap este… iszogatás, az a Yong Guk srác, akit csak úgy lekaptam, és a boríték… amit végül talán szemforgatva, remélve, hogy nem nekem szánták, hisz ki ismerne itt, csak a táskámba süllyesztettem.
- Ja, kiszellőztettem a fejemet.
- Miért volt rá szükség?
- Mert telebeszélted hülyeségekkel.
- Ji Min!- förmedt rám mérgesebben. Nem sokszor hívott a teljes nevemet, általában csak Jimnek szólított, így tudtam, hogy tényleg mérges rám.
- Csak gondolkodtam… tudod, a kastélyon. Ezért kimentem, és kicsit megáztam. De találkoztam egy elég rendesnek tűnő pasival, és iszogattam még vele egy kicsit. Kielégítő volt a válasz, Ken baba?- majd felálltam mellőle, és a fürdőszobába vettem az irányt, hogy megmossam az arcomat, hátha attól jobban felébredek, de oda is követett.
- Mi az, hogy iszogattatok? Alig egy napja vagy itt, és már gyűjtöd a pasikat?
Csak színpadiasan felsóhajtottam, és a víz alá nyomtam az arcomat.
- Ha nem tudnám, hogy nem látod bennem a nőt, akkor azt hinném, zavar, hogy ilyesmi történik.
- Ó, én nagyon is látom benned a nőt…- mondta az ajtófélfának dőlve, mire az orromba ment a víz váratlanságától- Meg ne fulladj már, hisz tudhattad volna. Nőnek látlak, hisz neked is van két melled. Csak épp nem a nekem való nőnek.
- Egy idióta vagy, remélem, tudod!- mondtam, miután beletöröltem az arcom a törölközőbe, majd várakozóan ránéztem.
- Most egy ölelésre vársz?- vigyorodott el.
- Nem, arra, hogy kivonszold a seggedet, mert azért nem vagyunk még olyan kapcsolatban, sajna négy év után sem, hogy előtted megfürödjek.
- Meg még olyanban sem, hogy kitaláljam a gondolatodat!- morogta a szemét forgatva, miközben kifelé indult.
- De arra rájöhetsz, hogy most legjobban egy kávéra vágyok…- kiáltottam utána.
- Én meg egy bikinis lánycsapatra, akik hagyják, hogy nézzem őket, mikor fürödnek!- kiáltott vissza, mire elvigyorodtam. Imádtam a legjobb haveromat.

*

Mikor emberi fejet varázsoltam magamnak végre, és Ken mégiscsak készített nekem egy jó erős kávét, akkor jutott eszembe, hogy valamiről megfeledkeztem, így a telefonomért nyúltam.
Megnyitottam újra az sms-eket, és végigolvastam Byung Hun tegnapi agymunkáját. Komolyan azt hitte, hogy… hogy hajnalban majd válaszolok neki?
Mindössze egyetlen egy szót írtam be neki, ami egy „Oké” volt. Annál többet nem érdemelt tőlem, és bár elég meghitten váltunk el, annak idején, most valamiért megint az az érzésem volt, hogy utálnom kell. Talán más lett volna, ha mihelyst meglát, magához húz, és addig ölel és csókol, ameddig meg nem halunk? Akkor másképp viseltettem volna a dolgok iránt? Nem is tudom, és már soha nem is tudom meg.
Két perc múlva vissza is írt, de ezúttal rövidre fogva, ő is csak egy „Rendben” válasszal elégedett meg.
- Ki az?- nézett rám Ken. Nem tartottam pofátlannak, hogy tudni akar az emberekről, akikkel beszélgetek, hisz általában megosztottuk egymással.
- A másik vevőjelölt. Ma találkozok vele.
- Menjek veled?- mosolygott rám, miközben kezébe vette a Tv kapcsolóját. „Ó, és azt elfelejtettem mondani, hogy egyedül gyere”
- Nem, nem szükséges, megoldom, nagylány vagyok!- mosolyogtam.
- Ahogy gondolod!- majd bekapcsolta a készüléket. Ismét a hírek mentek, pont a tegnap esti robbanásról- Komolyan, hogy a hírekben mindig ilyen rossz dolgok mennek…!- majd kapcsolt is át valamilyen sportcsatornára, de kikaptam a kezéből a kapcsolót, és visszaléptettem.
- Bocsi, ez érdekel!- vontam vállat, majd figyelmem a tvnek szenteltem.
- Még mindig nem tudják az okát, a tegnap este bekövetkezett metrószerencsétlenségnek. Szakértők szerint a szerelvény kigyulladhatott, mielőtt célját elérte volna, és berobbant az alagút. A külváros kevésbé lakott területén robbant fel, de a közelében lévő házakat is maga alá temette a nagy detonáció. Eddigi halottak száma hetvenhárom, közöttük, a pont azon a területen élő, Kim Yoon Shik, aki országunk Nobel díjas írója volt, az Észak Koreából szökött férfi tavaly kapta meg a díjat, híres, ’Északi vagyok’ című regényével. Ő tegnap éjszaka otthon tartózkodott, de a robbanás elérte a házát, így az maga alá temette. Már nem tudták megmenteni az életét. A kormány hivatalos szóvivője szerint jövő hét hétfőn róhatjuk le tiszteletünket a nagy ember előtt egy gyászszertartáson. A fejleményekről folyamatosan tájékoztatunk mindenkit…
Lenémítottam a készüléket, és meredten bámultam magam elé.
- Kim Yoon Shik meghalt?- motyogtam.
- Én csak névről ismertem…- mondta a fiú elhúzva egy kicsit a száját.
- Én olvastam a könyvét, valami zseniális volt. Jövő héten lett volna könyvbemutatója, el akartam menni… De ez… Szörnyű…- kedvtelenedtem el- Hányan meghaltak már… valószínűleg valami emberi hiba miatt…
Emberi hiba… egyszer én is maga alá temettem egy iskolát, hogy voltak ott emberek. Bár ők rosszfiúknak számítottak, mégis…. mégis kísért néha az emléke. A tudat, hogy gyilkos vagyok…
- Ja, elég gáz. Ezért mondják, hogy a jövőben a járművek vezetői egy emberből, és egy kutyából fognak állni. A kutya azért, hogy megharapja az embert, ha hozzá akar érni a géphez.
Kicsit elmosolyodtam, de közben még mindig rossz érzésem volt a balesettel kapcsolatban.
- De akkor is… Kim Yoon Shik nagyszerű ember volt, és biztos vagyok benne, hogy lett volna még benne több is. Kegyetlen a sors.
- Az… De a nagy emberek még a haláluk után is nagy dolgokat tesznek.
- Igaz… Ő már történelmet írt így is…
- Így van… és nyugodjon békében. Elmegyünk ebédelni valahová? Kilyukad a hasam, te meg sokáig aludtál!- lépte át gyorsan a témát, amiért egy kicsit hálás is voltam.
- Menjünk… aztán pedig felkészülök a mindent elsöprő beszédemre azzal a pojácával, aki azt hiszi, megkaphatja a kastélyomat!

*

A megbeszélt idő előtt jóval már elkezdtem készülődni, legalább ötször átöltöztem, háromszor újrasminkeltem magamat, mert valahogy mindig találtam hibát. Végül mindig kilyukadtam ott, hogy nevetséges, amit csinálok, mégis folytattam. Hisz általában az ember akkor tesz ilyet, mikor jó benyomással akar lenni valakire, de én…? Ismertem őt már régen. Volt egy lehetőségem, de hagytam, hogy elszálljon. Nem tudom, hogy jó döntés volt-e, de már kár ezen rágódni. Ő továbblépett. Én meg itt folyamatosan a tükörben bámulom magam, hogy vajon vagyok-e elég jó…
- Szánalmas vagy, Yoo Ji Min!- mondtam a tükörképemnek fennhangon- Szánalmas vagy, Yeon Sun Ah! Annyi pasi van a világon, bárkit, csak ne őt! Ma megbeszéled vele a dolgokat, és utána próbálod elkerülni. Amennyire csak lehet. Oké?
- Magadba beszélsz?- kiáltott be hozzám Ken, mire inkább csak elhúztam a számat, de nem válaszoltam.
Végül egy egyszerű, de csinos csőfarmert vettem fel, a csizmámmal, egy inggel, és hozzá illő blézerrel. Egy érett nőnek akartam tűnni, mégis úgy éreztem, hogy még az evéshez is szakállkát kéne feltűznöm, ha nem akarnám leenni magamat.
Hogy akarsz így te egy intézmény élére állni?
Tudtam, hogy nincs túl sok tapasztalatom, de mégis akartam.
Így hát elhagytam a hotelt, és fogtam egy taxit, ami a Byung Hunnal megbeszélt helyre vitt.

*

Nem mondom, hogy nem volt gyomorgörcsöm, mikor kiszálltam a megbeszélt kávézó előtt. Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy elszaladok, mert nem vállalom, ami ezután következik, de végül lenyomtam a kilincset.
Most, hogy fel voltam készülve a vele való találkozásra, még inkább pattanásig feszültek az idegeim. Rosszabb volt, mint egy első randi előtt egy normális embernek. Hisz nem tudtam, mire számítsak.
Az ajtó megmozgatta az ajtó feletti kis szélcsengőt, így a pult mögött dolgozó pincér azonnal széles mosollyal köszöntött. Fejemet körbeforgattam, hogy lássam a fiút. Biztos voltam benne, hogy itt van, hisz én direkt késtem tíz percet. Tudtam, hogy ő nem fog. Betartotta az ígéretét.
Egy pillanat múlva ezt igazolni is tudtam. A kávézó egyik sarkában ült egy asztalnál, de rálátott az ajtóra, és szemét rajtam függesztette, valószínűleg mióta beléptem. Megdermedtem, és csak bámultam. A lábaim nem akartak mozdulni felé, olyan áthatóan nézett. Ismét megrohamoztak az emlékek.
Fejét kicsit elfordította, és szája sarkába kis mosoly költözött. Ez volt az, ami elindított felé mégis, magabiztosnak tűnő, ám belül remegő léptekkel.
- Késtél!- mondta a torkát megköszörülve mikor elé értem, és kihúztam a vele szemben lévő széket.
- A forgalom ma kifejezetten megőrült!- sóhajtottam kiszáradt számat végignyalva.
- Ugyan már, tudom, hogy direkt csináltad- akár még évelődőnek is lehetett volna nevezni a hangját. Legutóbb voltak körülöttünk mások is, vissza kellett fogni magunkat, de most, hogy csak kettesben voltunk... nem tudtam, mennyiben változtak az erőviszonyok.
- Ennyit megérdemelnél a hajnali üzenetekért.
- Felébresztett?- ez egy kaján vigyor volt.
- Nem hinném, hogy lényeges!- húztam el a szám.
- Akkor végülis kiegyezünk a tegezésben, Ji Min kisasszony?
- Ha ragaszkodsz hozzá!
- Remek! Így sokkal kényelmesebb. Valahogy nem állt a számra.
- Bevallom, nekem sem…- felnéztem az arcára, és nem kerülte el a figyelmemet, mennyire éberen ügyel minden rezzenésemre. Mire számít?
- Mit hozhatok?- állt meg mellettem a pincér fiú, mire felpillantottam, megtörve a szemkontaktust.
- Egy karamellás cappuccinot, kérlek!
Mikor elsietett visszafordítottam a fejemet.
- Szóval…. miről is akartál beszélni velem?
- Az igazság az, hogy… Ez kicsit így kényes, mert én…- kicsit felnevetett, ami még jóképűbbé varázsolta. Eszembe juttatta, hogy a gimiben mennyire ritkán láttam a felszabadult nevetést. Tényleg sok minden változott. De nem tudta tovább mondani, mert pityegett a telefonja, amit azonnal kezébe is vett. Láttam valami különös érzelmet átsuhanni íriszein, mintha rendkívül feszengene magában, de ezt igyekezett leplezni.
Talán rossz hírt kapott?
- Baj van?- kérdeztem rá nyíltan.
- Nem. Valaki csatlakozik hozzánk!- mondta végül
Az én agyam azonnal a szemem elé vetítette az összes, négy évvel ezelőtti barátomat, akik szóba jöhettek.
Nem, könyörgöm, csak őket ne!
- A menyasszonyom egy percen belül itt van! Beszélni akartam veled előtte, de te sokat késtél.
Ne!
Hirtelen éreztem, hogy minden vér a lábamba áramlik, és ha nem ülnék, most bizony összeesnék. Hisz erről nem volt szó! Ő is mondta, hogy ne hozzak senkit, erre meg ő… Inkább jött volna Sapó, vagy Changjo, vagy akárki… Csak ne valaki, aki… aki megkapta azt, amire a négy éve legjobban vágytam.
- Remélem nem kellemetlen!- szorította össze az ujjait a mobilja körül.
- Ugyan!- igyekeztem megemberelni magamat, és közömbösen viseltetni a téma iránt, de egy óriásit nyeltem, és a szívemet a fülemnél hallottam dörömbölni..
- Ő szeretett volna veled találkozni!- köszörülte meg a torkát.
- De ugye nem…- ijedtem meg, hirtelen félredobva az összes eddig felállított szabályt. Megijedtem, hogy tud rólam. De a velem szemben ülő félbeszakított.
- Nyugi, nem tudja- rendezte el ennyivel- Csak azt, hogy van egy másik vevőjelölt.
- És miért akar velem találkozni?- lett hangom hirtelen ellenséges.
- Mert szeretne neked valamit mondani!- képzelődtem volna, vagy tényleg roppant kínosan érezte volna magát? Talán ilyen ronda a menyasszonya, hogy szégyelli? Nem, biztosan nem…. talán csak kellemetlenül érzi magát annak tükrében, hogy mi történt közöttünk. Persze az már semmit nem jelent. Hiába váltunk el úgy, hogy na majd ha újra találkozunk, akkor már csak az örökkévalóság választ el minket, mindketten változtunk. Már elvileg felnőttek voltunk. Lehettünk barátok gyerekként, kívánhattuk egymást kamaszként, de… ezek a dolgok nem tartanak örökké, ugye?
Hiába érzek furcsa, erőteljes lüktetést a szívem táján, ha rá nézek, ez csak az emlékek hatása. És szinte vártam is, hogy meglássam azt a nőt, akit el fog venni. Valahogy szerettem volna élcelődni róla magamban. Ha gonoszság is volt a részemről, ki akartam őt nevetni, hogy milyen nővel kell leélni majd az életét, és milyen szörnyű élete lesz a továbbiakban. Kicsit azt akartam, hogy magába bánja, hogy nem én vagyok mellette, hogy nem engem szeret, még ha ez őrültség és lehetetlenség is volt, hisz én végeztem a még el sem kezdődött kapcsolatunkkal anno. Nem tudom, miért esett volna jól. Talán felébredt bennem az egészséges, mindig is létező ellenszenv Byung Hun iránt. Hisz ha nem vagyunk együtt, akkor mi mindig keresztbe teszünk egymásnak, ez mindig így volt, és így is lesz talán, míg a világ a világ.
Annyira elmerültem a gondolatokban és a megérkezett italomban, hogy csak arra rezdültem össze, mikor egy édes lány hang törte meg a csöndet.
- Byung Hun!
A kezem megállt a hab kavargatása közben, és fejemet lassan hátrafelé fordítottam, hogy lássam azt, aki nagy valószínűséggel az előttem ülő fiúnak, annak, aki iránt egyszer gyengéd érzelmeket tápláltam, a jövendőbelije.
Mikor megláttam, egy szőkített hajú, gyönyörű mosolyú lányt, szinte elakadt a szavam. Nem tudom, talán az is kevésbé rendít meg, ha Da Heet, vagy Na Eunt látom meg, mint ezt az ismeretlen lányt, aki kinézetre tökéletes volt
- Yoo Ji Min, ő itt Choi Jun Hee, a menyasszonyom!- köszörülte meg a torkát, mikor a lány lehuppant mellé, és barátságosan megdöntötte a fejét üdvözlésképp.
- Hívj csak Junielnek!- mosolygott töretlenül- Az egyetemen is mindenki így hív, szinte már nem is hallgatok a rendes nevemre.
Juniel… ez a név pont illik egy ilyen tökéletes lányhoz. Felkészültem, hogy kinevessem, de csak én szégyenültem meg. Ez a lány nyilván nem állt ma órákat a tükör előtt, egész nap ebben a ruhában volt, de így is klasszisokkal jobban nézett ki nálam.
És egyetemista lenne?
- Örvendek, Ji Min vagyok!
- Hallottam már rólad, Byung Huntól- fűzte az ujjaikat össze alig észrevétlenül, de nekem azonnal feltűnt. A fiú mintha az én reakcióimat leste volna minden kis mozdulatra, ezért vigyáznom kellett, nehogy túl nyilvánvaló legyen, hogy mennyire zavarban érzem magam. Szabadulni akartam innen. És fejemet a falba verni, amiért azt reméltem, hogy… Nem is tudom, mit reméltem.
- Biztos nem mesélt túl sok kedveset, tekintve, hogy riválisok vagyunk- hangom kissé távolságtartó volt, de a lány barátságos természetéről ez simán lepattant. Valahogy úgy éreztem, ha a világ összeomlani készülne, ő akkor is így mosolyogna. És nem azért, mert ostoba, és nem fogná fel a jelentőségét. Hanem mert megpróbálná a jót keresni mindenben. Bennem ez a tulajdonság valahogy születésemnél kimaradt.
- Ugyan már, azt mondta, hogy szimpatikus vagy. Ezért is jöttem ide, miután tegnap megvetettük a dolgokat. Az iskolával kapcsolatban…
Az iskola… amit mindketten akarunk… nem is tudom… A gyomrom hihetetlen méretűre zsugorodott össze, és úgy éreztem, hogy hányingerem van.
- Várj!- szakítottam félbe úgy, hogy végig sem gondoltam igazán, mit akartam- Én is döntésre jutottam tegnap. Talán jobb lenne, ha… én mondanám el először…
Erre csak mindketten döbbenten néztek rám, várakozóan, mire lehunytam a szemem, és éreztem, hogy szilánkjaira hullik négy év álma, de muszáj volt.
- Lemondok a kastélyról. Hisz én nem is vagyok idevaló, sem… és ti egészen biztosan jobb gazdái lennétek. Nem tudom, miért kergettem egy ilyen álmot, a legjobb barátom is folyton a fejemhez vágta… De csak azt akartam mondani, hogy nem kel aggódni miattam. Félreállok!
Magam sem hittem, hogy ilyen könnyen meghátrálok. Byung Hun nem lett volna akadály. De a boldogsága ezzel a nővel a szívembe döfött. Neki pont egy ilyen nőre volt szüksége, nem rám, rám, aki folyton csak a rosszat látja mindenben, hiába akar változni. Neki szüksége volt egy ilyen szerető lényre. És én ezt annyira nem akartam végignézni… inkább elmenekültem volna.
De miért fáj mégis ez belül? Miért esz meg a bűntudat, ugyanakkor a féltékenység? Sokkal jobban örültem volna egy üresfejű tyúknak… De ez a nő tökéletes.
Így gyorsan a táskámhoz nyúltam, hogy felpattanva otthagyjam döbbent kettősüket, mikor Juniel rémülten felkiáltott.
- Várj, Ji Min!- hogy ilyen közvetlenül mondta a nevemet, így megtorpantam, és rá emeltem a tekintetemet- Mi nem ezt akartuk mondani neked! Nem akartunk elüldözni. Byung Hun mesélte, hogy te egy árvaházat akarnál benne üzemeltetni. Nem tér el annyira az ő ötletétől. És ha két ember dolgozik rajta, akkor pénzben is, és energiában is feleződik a dolog, ötletben meg duplázódik. Nem tudom, hogy képzelted el ezt a dolgot, de… nem lenne ennek akadálya.
- Hogy együtt dolgozzunk az ügyön?- nem is tudom, az is kevésbé lepett volna meg, ha génkezelt bárányokat akartak volna szaporítani a kastélykertben. De… Együtt?
- Igen, Juni találta ki tegnap, így rá hagytam, hogy mondja el neked. Talán tőle jobb szívvel fogadod- mondta határozottan a fiú.
- Hát én… én nem is tudom, mit mondjak!- rázta a fejem döbbenten. Úgy éreztem, ez a nap már nem rejt több meglepetést, aztán nézzenek oda…
- Igaza volt Byung Hunnak, tényleg szimpatikus vagy, biztos közös nevezőre tudnátok jutni. Gondoljatok arra a sok gyerekre, akit ezzel az együttes erővel segíteni tudnátok. Jó, tudom, elfogult vagyok, hiszen gyerekorvosnak készülök, de… tényleg így van. Kérlek, gondold át, és ne hagyd a témát ilyen meggondolatlanul!- mosolygott rám, és kicsit elkaptam róla a fejem, és egyenesen Byung Hun szemei közé meredtem. Ő nem akarhatja ezt. Nem akarhat velem együtt dolgozni. Nem akarhat minden nap látni. Vagy már tényleg ennyire nem számítanék a szemében?
- El kell mennem a mosdóba, mindjárt jövök!- állt fel Juniel az asztaltól, majd ellépdelt a mellékhelyiség felé. Mintha direkt hagyott volna minket itt kettesben, pedig fogalma sem lehet, mekkora indulatok szabadultak most ki belőlem.
- Ezt nem gondolhatod komolyan!- vágtam egy erős fintort a fiúra, akit látszólag nem lepett meg az ellenszenvem.
- Miért ne gondolnám?- kérdezett vissza könnyedén.
- Mert ez… képtelenség.
- Egy okot mondj, hogy miért? Hisz nem ismerjük egymást, lehet, hogy jól kiegészítenénk egymást!- dobolt ujjaival az asztalon- Mármint a munkában, természetesen.
Persze, hisz ebben egyeztünk meg, de úgy tűnt, változott az alapfelállás.
Így döntöttem. Egyszerűen nem bírtam már tovább ezt az idióta színjátékot. Nem tudok úgy csinálni, mintha semmi nem történt volna.
- Négy éve mondtam valamit- vágtam közbe, mire kicsit összerezzent. Láttam, ahogy engem nézett, fontolgatja, hogy mit reagáljon. Legyen értetlen, vagy egyszerűen vegye tudomásul, hogy most a múltunk került terítékre.
- Sok mindent mondtál- lett hirtelen hangja üres.
- Azt mondtam, ha újra találkoznánk, akkor… csináljunk úgy, mint akik nem ismerik egymást.
- Ezek szerint nem működik, ha szóba hoztad- dőlt hátra, de mintha fel is engedett volna. Neki is kellemetlen lehetett, hogy nem tudjuk rendesen megbeszélni.
- Így van. Elhamarkodott döntés volt.
- Más is elhangzott akkor, amikor utoljára találkoztunk- mintha zavarban lett volna. És engem is feszített valami odabent. Hisz tudtam, miket mondtunk egymásnak, mielőtt utoljára megcsókolt volna, és ott hagyott volna a sírnál.
- Az nem számít- mondtam végül lassan, kétszer átgondolva- Gyerekek voltunk. De nem kell tettetni, hogy idegenek vagyunk… Reméltem, nem fogunk olyan gyakran találkozni. Senkinek nem akarok sebeket felszakítani.
- Az én sebeim begyógyultak. A tieid?
- Fogjuk rá! Nem volt könnyű…- hajtottam le a fejemet- Hagyjuk a múltat. Továbbléptünk, ez a lényeg!- éreztem, hogy megremeg a hangom, és a mellékhelyiség felé néztem, hátha visszatér a lány, de nem láttam mozgást- De nekem van valami, amit tudni akarok… A… többiek… ők…?
- Mindenki jól van!- mondta halkan- Eleinte hiányoztál nagyon mindenkinek...
- Eleinte…- suttogtam utána mosolyogva fájdalmasan.
- De aztán hozzászoktak… hozzászoktunk. Négy évre eltűntél. Azt hittük, csak hirtelen felindulás volt, de te lenyomozhatatlan voltál. Így… nem tehettünk semmit. Fene gondolta volna, hogy így felbukkansz majd…
Az asztal alatt összeszorítottam a kezemet, és próbáltam nem láthatóan remegni, ahogy emésztettem az információkat. Legszívesebben kifakadt volna belőlem az a kérdésrengeteg, ami a többieket érintette. És persze, őt magát is. De valahogy a menekülési kényszerem erősebb volt.
- Bájos lány!- csúszott ki a számon.
- Az!- mosolyodott el kínosan, de ugyanakkor büszkén- Jobbat nem is kívánhatnék.
- Azok után, megérdemelsz egy ilyen nőt.
- Próbálom kiérdemelni!- helyeselt, mélyen a szemembe nézve, mintha tőrt döfött volna belém.
- Ne mondd el neki, ki vagyok, kérlek.
- Azért nem vagyok ennyire bolond, hisz tudom, miért váltottál személyazonosságot, ha a neved maradt is. Ami meg nem is feltűnő, a Ji Min az egyik leggyakoribb néz.
- Így van… A többieknek sem, kérlek. Nem… még nem érkezett el az idő, hogy ismét szembe tudjak velük állni.
- Értem!- bólintott, továbbra sem engedve el a szemeimet. Gyönyörű bogarai voltak a mélyén, egészen bele tudtam feledkezni. Szinte éreztem, hogy az én szememből könnyek akarnak szabadulni, de nem engedhettem, hogy gyengének lásson. Olyannak, akit ennyivel legyőz. Hogy csak rám néz. Ennyi év után is.
Üzenetet kaptam, így zsebemhez nyúltam.
Kentől jött, érdeklődött, hogy minden rendben van-e. De rendkívüli potenciált láttam bele.
- Úgy tűnik, mennem kell. A barátom bajba keverte magát, így…. muszáj segítenem neki!
- Megértem!- ajka furcsán megrándult, mintha tudta volna, hogy nem mondok igazat- A válaszod pedig a lehetőségre…?
- A héten megüzenem, mindenképpen. De át kellesz gondolnom. Nagyon sokat gondolkodnom… Nem tudom, hogy menne-e ez nekem…- ráztam a fejemet és kezemet ökölbe szorítottam.
- Várni fogom a hívásodat…- biccentett, mire kapkodva magamra kaptam a kabátomat, és menekültem volna, magamban azért hálát adva, hogy ennyivel elintéztük a dolgot, és sikerült kulturáltan megbeszélni, mikor beütött a bomba. Nem tudom, hogy milyen megfontolásból, de kissé gunyorosan felnevetett- Azért jó tudni, hogy hülye régi ígéretek miatt nem fogod követelni az elsőszülött fiamat.
Ledermedtem. Most komolyan visszaváltott abba a bunkóba, amire tisztán emlékeztem? Úgy tűnik, hogy ha nincs közöttünk kifejezett kapocs, akkor utáljuk egymást. De ez tényleg több volt a soknál. Hitetlenül felnevettem, és visszapillantottam rá.
- Még jó, hogy nem vagyok már az a hét éves lány, aki vakon követte a legjobb barátját, sem az a tini csaj, akit simán megkaphattál, csak meg egy kicsit lenyűgözted a titokzatosságoddal. Megváltoztam. Már nincs szükségem olyanokra, mint te.
- Mint mondtam- dőlt hátra diadalmasan, mintegy látva, hogy felhúzott- Nagy szerencse!
- Semmit nem változtál! Nőj fel!- forgattam a szememet, majd a pénztárcám a kezembe véve indultam a pulthoz, hogy rendezzem a számlát, de a fiú utánam szólt.
- A vendégem voltál!
Megtorpantam, és fájdalmasan hátranéztem.
- Erre semmi szükség… Byeongari!
Láttam, hogy megrezdül, és tágra nyílt szemekkel néz rám, pedig nekem is csak úgy kicsúszott, nem terveztem emlékeztetni még jobban a közös múltunkra. De legalább enyém maradt az utolsó szó. Így gyorsan hátra arcot csináltam, és a pulthoz érve végül mindhármunk számláját egyenlítettem. Nem akartam senki lekötelezettje lenni. Pláne nem az övé.

*

Már nem is emlékszem, hogyan keveredtem ahhoz a bárhoz, ahol már a második felesemet húztam le, mikor leesett, hogy mennyire szánalmas is, amit csinálok. Ahogy kiszabadultam onnan, szinte rohanvást kaptam el egy taxit, és a hotelem közelébe kérettem magamat. Majd az első szembejövő, még csak nem is túl kecsegtető helyre bementem, ahol alkoholt árultak. Nem, nem lettem alkoholista, hiába volt már a második nap zsinórban, mikor ezzel nyugtattam az idegeimet, egyszerűen csak ki akartam szabadulni a gondolataim béklyójából. És erre ez volt a leggyorsabb megoldás, amit hirtelen találtam. Más ember talán elmegy futni, vagy énekel a zuhany alatt, de én... mint említettem, a szánalmasabb kategóriába tartoztam. És ezt tudtam is magamról.
- Hozhatok még valamit, kisasszony?- fordult felém a pult mögött álló fiú, egy csábos mosollyal.
- Kéne?- tettem fel a kérdést, végiggondolva a Byung Hunnal való találkozás perceit. Juniel rohadt tökéletes. Minden pasi álma egy ilyen nő szerintem. Egy ilyen még tuti, hogy Kennek is az esete. Ahj, nem tudom, hogy mit kéne tennem. Ez az ajánlat olyan váratlan volt, hogy hirtelen a viszonylag gyors felfogású agyammal sem tudtam semmilyen választ adni, ami megállta volna a helyét. Még hogy együtt vele? Velük? Ahj, mindennél jobban akartam azt a kastélyt, de… nem bármi áron. Nem mehetek ebbe bele, ha csak nem szándékosan azt akarom, hogy sérüljek. Mert valószínűleg én lennék az, aki a rövidebbet húzza, hisz ő már teljesen továbblépett. Vagy pont ezért kéne maradjak, hogy ne higgyem azt, hogy bármit is vesztettem azzal, hogy nem maradtam, hisz egy bunkó seggfej még mindig, hiába hittem, hogy egymásért megváltoznánk…?
- Igen, azt hiszem el kéne még egy!- mosolyogtam fel a srácra már egy kicsit instabilan, mire csak elkészítette nekem, és elém tolta.
- A következő a ház vendége, ha megadod a számodat!- kacsintott.
- Én inkább fizetek érte!- fintorogtam, és egyben lehúztam a piát- Azt hiszem, egy életre végeztem a pasikkal!
- Én is sokszor jutottam már erre a pontra!- szólt mellettem egy hang, mire odakaptam a fejemet. Mellettem egy valamennyivel idősebb lány állt, valószínűleg most érkezett, nem hallhattam, hisz még a kabátja is rajta volt. Viszont vagány stílusa így is átütött, kezdve egy olyan magas sarkúval, hogy előbb másznám meg a Himaláját, minthogy felvegyem. Merész sminkje miatt egy pillanatig elgondolkoztam, hogy mivel keresi a kenyerét, de elvetettem. Egyáltalán nem olyan lánynak tűnt. Menő volt, nem ribancos.
Kis fintor ült az orrán, és lesajnálóan nézett a helyre. Mintha semmi kedve nem lett volna bejönni. Egyszerűen csak muszáj lett volna neki. Mondjuk nem értettem, hogy ki kényszerítette volna. Hisz alig voltunk odabent, ilyen időben sokan inkább otthon maradtak, hisz még mindig zuhogott.
- Akkor biztosan megértesz! Meghívhatlak egy italra?- kérdeztem, hisz már semmi nem érdekelt.
- Nem, kösz, vezetek!- húzta az orrát továbbra, és felült mellém a bárpult egyik székére, és csábos mosolyt küldött a pultos fiúra..
- Akkor tudnám, minek jöttél ide…!- sóhajtottam, de mivel idősebb volt nálam szemmel láthatóan, nem nagyon akartam tiszteletlennek tűnni. Így csak magamnak kértem még egyet, de ezt dupla olyan erősre. Franc akart már plusz energiát fektetni a részegedésbe is. Ken közben folyamatosan hívogatott, de mivel semmi kedvem nem volt most hazudni neki valamit az érzelmeimről, ezért csak kikapcsoltam a telefont.
Az utolsó rendelésem teljesen beütött, éreztem, hogy kóvályog a fejem. Valamennyi pénzt az asztalra dobtam, és nagy nehezen lekászálódtam a bárszékről a nő mellől, aki időközben csak egy alkoholmentes sört rendelt, de nem tágított onnan, és kacsázva, ami nekem teljesen egyenesnek tűnt, elindultam az ajtó felé, de nem értem el odáig, olyan szintű szédülés jött rám, hogy azt hittem, menten összeesek. Majd éreztem, hogy két kar a hónom alá nyúl, és mielőtt elnyelt volna a sötétség, még hallottam az eddig mellettem ülő nő kuncogó hangját a fülemnél.
- Így kissé megkönnyítetted a dolgomat, túlélő kislány!
Bejegyezte: dátum: 9 megjegyzés:

2015. október 21., szerda

2. évad - 1. fejezet

     /Sziasztok! Igazából az előző "fejezetnél" annyira boldog voltam, hogy végre elérkezett az idő, hogy kiposztoljam, hogy elfelejtettem akármilyen kis üdvözlőüzenetet, meg magyarázatot írni ide. Tudom, nem is olvassa el mindenki, de azért leírom. Szóóóóval, most ezt egyszerre fogom írni a Kékszeművel, így lehet kicsit lassabban leszek kész a dolgokkal. És a történet onnan fog indulni, ahol a +1. fejezet befejeződött, így aki esetleg azt nem olvasta, de a továbbiakban szeretné érteni a dolgok miértjét, az tegye meg^^ És még annyit, hogy már megcsináltam az új fejlécet is, de valószínűleg csak a 2. vagy 3. fejezet után kerül fel, mert addigra jelennek meg azok a szereplők, akik fontosak, és esetleg rajta lennének, előre meg nem lövöm le a poént :) Ez még csak ilyen bevezető fejezet, ami még csak inkább visszavetít, de már egy kicsit tovább is lép. Azt hiszem ennyi, a véleményeitekre mindig kíváncsi vagyok, és akkor már csak annyi, hogy jó olvasást :)/


1. fejezet
A múlt és a jövő

Az ágyamon feküdtem, mikor a kopogást hallottam. Felvontam a szemöldökömet, hisz már nagyon későre járt. Ken aztán biztosan nem kopog be, ő csak beront. Mint mindig is teszi.
- Igen?- szóltam ki halkan- Gyere be!- tettem félre a könyvet, amivel elalvás előtt igyekeztem a figyelmemet elterelni. Úgy, a mai nap eseményeiről. Végignéztem magamon, és rájöttem, hogy borzalmasan áll rajtam ez az elnyűtt póló és rövidnadrág, de messze volt a köntös, amit a hotelben adtak, így nem is törődtem vele, milyen ruha van rajtam.
De senki nem nyitott be, csak megismétlődött a kopogás. Talán nem hallotta volna?
- Igen?- mondtam egy fokkal hangosabban, de a kopogás csak sürgetőbb lett. A fenébe is, ha Ken szórakozik, akkor…
Felpattantam az ágyról, és mérgesen az ajtóhoz siettem, és nagy lendülettel kitártam. És abban a pillanatban elkerekedett a szemem.
- Te meg…- suttogtam, pislogva párat az előttem álló férfira, aki mélyen a szemembe nézett, szinte megbűvölt a tekintetével.
- Szeretem a gondolatot, hogy legalább pár lépést megérek neked…- mosolyodott el halványan.
- Késő van… Mit keresel itt Byung Hun? Azt hittem… ma mindent megbeszéltünk már. Nem… nem is tudom, honnan tudtad, hogy ebben a hotelben szálltunk meg?
- Nem volt nehéz kideríteni…- tett felém pár lépést, amitől automatikusan hátráltam. Így már bent is volt a szobámban, és behajtotta az ajtót maga mögött.
- Nyomoztál utánam?
- Csak egy kicsit…- jött egyre közelebb.
- Mit… mit akarsz még tőlem?
- Hát…- beletúrt a hajába, és gonoszan elvigyorodott- Elégtételt…
- Mégis, miről beszélsz? Nem láttuk egymást évekig, te meg hirtelen felbukkansz, és elégtételt kérsz? Mégis miért?- lettem ingerült.
- Tudod te hogy… mennyire hiányoztál?- itt ledermedtem, és elfelejtettem még hátrálni is, így közelebb tudott sétálni hozzám- Mennyire azt akartam, hogy velem legyél?- derekamra vezette a kezét- Hogy átölelhesselek, hogy megcsókolhassalak?- tarkómra simította tenyerét, és a homlokát az enyémnek döntötte- Mindettől megfosztottál.
- De hát… Menyasszonyod van…- suttogtam, azonban megzavart, hogy olyan közel van az ajka.
- Tudom… de ő sosem lesz az én első szerelmem…- az ajkamhoz hajolt, és hiába tudtam, hogy nem szabad ezt, vágytam arra a csókra- Az én HaeSalom…- majd előrébb hajolt, hogy megszüntesse azt a pár millimétert is, én pedig lehunytam a szemem…

A szemeim, mint egy vezérszóra pattantak ki. Pislogtam párat a plafonra a sötétben, és igyekeztem lenyugtatni a gyorsan dobogó szívemet. Nem, ez nem történt meg…
Álom volt. Egy őrült álom… Egyedül vagyok a hotelszobámban, nincs itt rajtam senki más. A másik szobában Ken, de az ő horkolása még a vastag falon is áthallatszott.
Felültem, és a fürdőszobába siettem, felcsaptam a villanyt, és a hideg csap alá tartottam a tenyeremet, majd az arcomba lögyböltem a vizet, hogy kitisztuljon az agyam.
Miért álmodtam ilyesmit?
Kezdetben voltak álmaim. A tragédiával és a fiúval is… sokszor álmodtam, hogy meghal valaki közülük, akiket régen ismertem… De már régen elmúltak.
Ma, hogy újra láttam, mintegy gát szakadt fel bennem… Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy alig teszem be az anyaországomba a lábamat, és azonnal összefutok vele…
- Találkozzunk, rendben? Ha legközelebb újjászületünk, akkor ismét legyünk barátok… És akkor végre vegyél tényleg feleségül… Szülessünk egy rendes, politikamentes családba… Fel fogsz ismerni?- próbáltam felnevetni, de csak egy szánalmas kis hörgés hagyta el a torkomat, és felálltam a sír mellől. Követte a példámat.
- Következő élet… messze van az még… Mi van, ha előbb találkozzunk? Véletlenül…- lépett közelebb, alig pár centi választott el tőle.
- Akkor tegyünk úgy, mint két ismeretlen… Ha nagyon muszáj, bemutatkozunk egymásnak megint… Talán az lesz a következő élet… De addig éveknek kell eltelnie… Ennyire ne kicsi a világ.
- Így van! Talán évek… Talán elmegyünk egymás mellett, mint két idegen… Ha viszont tényleg az enyémnek kell lenned, úgyis újra megtalállak, és akkor nem menekülsz el többet… De most akkor… - csuklott el a hangja- Menj el! Ég veled, HaeSal!
Hát nem telt el elég idő a búcsúnk óta. Ráadásul… ezek szerint nem kell, hogy az övé legyek… Menyasszonya van… egy másik nő áll az oldalán. Egy másik nő csókolja… és öleli… bújik hozzá. Egy másik nővel boldog…
Én meg ilyet álmodok…
És bár nem tehetek az álmaimról, azoknak mégis az én agyam kivetüléseinek kell lennie, nem igaz?
Csak néztem a vizes arcomat a tükörben, és lassan a vízcseppek összekeveredtek a könnyeimmel. Az arcom változott, ahogy idősebb lettem, és rövidebb, vörös hajjal nem nagyon ismerhettek fel, ráadásul teljesen másképp sminkeltem magam. De ő felismert. Felismert még így is… négy év után… De mégis, mit vártam…?
Besiettem a szobámba, és előhalásztam a bőröndből egy vastagabb nadrágot, meleg ruhát, és egy kabátot, hajamat összefogtam, a sminket ezúttal elhagytam, hisz már jócskán elmúlt hajnali egy is.
Levegőre volt szükségem.
Halkan vágtam át a nappalin, bár Kent felébreszteni majdhogynem művészet volt. Ott ment a tv is, éppen egy hírcsatornán mutattak egy balesetet. Valahogy Szöul külvárosában, nem sokkal a metró végállomása előtt egy metrószerelvény felrobbant. Még vizsgálták az okát. Megborzongtam egy pillanatra, és ki is kapcsoltam a készüléket, mielőtt ismertette volna a halottak számát, ami egyre növekedett. Eszembe juttatta a robbanást, amit én idéztem elő a suliban még anno. Ott is haltak meg emberek. Még ha nem is a jó csapatban játszottak, nekik is volt családjuk biztos, aki hazavárta őket…
Megráztam a fejem, hogy eltűnjenek a baljós gondolatok, és kiléptem a hotel folyosójára. A lifttel mentem le nyolc emeletet, majd intettem egyet a recepciósnak, és kisiettem a főbejáraton.
Ahogy megcsapott a hűvös esti levegő megborzongtam.
Hát ismét itt voltam… Szöulban. Ahol születtem, másodmagammal. A nővéremmel, aki meghalt az autóbalesetben. A nővéremmel, akire éveken keresztül nem emlékeztem, később meg azt hittem, én vagyok ő. Micsoda különös sors… De végre sikerült őt is és családom gondolatát elengednem. Hozzászoktam a gondolathoz, hogy egyedül vagyok legbelül. Új életemből senki nem tudta az igazságot, hisz új személyazonosságommal teljesen bebiztosítottam magamat.
Néha még én magam is képes voltam elhagyni magam mögött a múltat, de az folyton folyvást újra megjelent, és kísértett. Néha megnyugtató melegséggel, néha hátborzongató gondolatokkal, de elkísért minden utamon.
Tudtam, hogy hiába vagyok mások szemében egy teljesen új ember… magam elől nem menekülhetek már sosem.
A hotel közel volt a Han folyóhoz, így oda indultam.
Alig voltak az utcán, hétköznap volt, de mégsem féltem. Sőt, valahogy megnyugtatott, hogy nincsenek sokan. Nem akartam volna még azon gondolkozni, hogy az emberek vajon miért bámulnak. Talán felismernek?
Meredekebb partszakasz esett közel, így a korlátnak támaszkodtam, és elbámultam messze, néztem az esti város fényeit. Egyik kezemet a kabátom zsebébe süllyesztettem, és szinte azonnal megéreztem ott valami keményet. Ujjaim közé zártam, és magam elé emeltem.
Egy kis üvegdarab volt az.
Lehunytam a szemem, ahogy eszembe jutott, hogyan került hozzám.
Mihelyt bementünk aznap délután az egykori iskolánk kapuján, én és Byung Hun is, szinte versengtünk egymással, hogy ki kaparintsa meg az épületet.
Az ingatlanos körbevezetett, és megmutogatta, mi minden ment tönkre (szinte minden, vízvezetékeket és áramot teljesen újra kéne vezetni, annyira tönkretette a robbantás… a robbantásom). Sivár volt az egész, a törmelékeket benőtte a gaz. Ken folyton motyogta a fülembe, hogy hagyjam a fenébe, mert ez reménytelen, de én egyre elszántabb lettem, és úgy gondoltam, nem engedhetem, hogy a szőke férfié legyen az utolsó szó. Feltámadt a harci kedvem. Hisz mi mindig küzdöttünk egymás ellen, és ez úgy tűnt, nem változott, még négy év távlatában sem.
- Szóval ez lenne az épület…- értünk vissza a kapuhoz, és az ingatlanos felénk fordult- Szerintem mindketten gondolják át, hisz nagyon fiatalok még. Ez nehéz döntés. Nem akarok senkit sem lebeszélni róla, de azt szeretném, hogy a döntés felelősségteljes legyen.
- Kellőképpen felnőtt vagyok, egy ilyet eldönteni…- morgott L.Joe.
- Én magam is. Még egyszer mérlegelem még ugyan, de már kellőképp elhatároztam magam.
- Helyes. Mi lenne, ha visszavinnénk magukat a kocsihoz, ott pedig valahogy hívhatnánk segítséget?- mosolygott ránk.
- Nagyon szépen köszönjük!- hajoltam meg jól nevelten, és beszálltunk a kocsijába. Kennel a hátsó ülésre ültünk, ahol mintegy erőt töltve belém, megszorította a kezemet, és rám mosolygott, hogy jelezze, minden rendben, ne aggódjak túlzottan.
Viszonoztam a gesztust, de mikor elkaptam a szőke férfi tekintetét az autó ablakán át, azonnal magyarázkodni akartam, hogy mi csak barátok vagyunk. Aztán persze, mikor leesett, hogy tulajdonképpen most senkije nem vagyunk a másiknak, sőt, ő is nagyon úgy tesz, mint aki már nem emlékszik, milyen szavakkal váltunk el – na nem mintha ezt fel lehetne neki róni, elvégre én léptem le, ő marasztalni akart- akkor csak vállat vontam.
Nem várhattam, hogy ő várjon rám, én sem fogadtam egyedüllétet.
És bár Kennel közöttünk csak egyetlen egyszer csattant el csók, mikor megkérdeztem, egy részeg estén, hogy érez-e irántam valamit. Ő akkor felém hajolt, és lesmárolt. De nem tartott soká, mert fintorogva elhúzódott, és azt vágta hozzám, szó szerint, idézem: „Hát ez olyan volt, mintha egy halott pisztrángot kaptam volna le!”
Én sem tudom, miért pont pisztráng, és miért halott, merem remélni, hogy nem tapasztalatból mondta…
Kitettek minket a kocsinál, ahol sikerült egy autómentőt hívni, aki hamar ki is ért a helyszínre. Már az ingatlanos, és Byung Hun mentek volna tovább, de a férfi még hátrafordult, és elém sétált.
- Jól gondold meg, mit akarsz, Yoo Ji Min!
- Pontosan tudom, mit akarok!
- Kapsz két napot… jól gondold meg azalatt ezt- belenyúlt a kabátja belső zsebébe, és a kezembe nyomott egy névjegykártyát- Itt a számom. Találkozzunk holnap után a Coffee factoryban. Ott megbeszéljük, mi legyen…
- Már most tudom, mit fogok mondani, Lee Byung Hun…- néztem mélyen a szemébe.
- Nem is kételkedtem… esetleg megkaphatnám én is az elérhetőségedet?- vonta fel a szemöldökét.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, mert ez azt jelentette, hogy hiába menekültem eddig tőle, most elérhetővé válok. Így haboztam egy kis ideig, de végül a tárcámba nyúlva, egy sóhajtással átadtam neki egy névjegykártyát.
- Köszönöm…- villantott egy kis gonoszkás vigyort, amitől az arca ismét fiatalabbnak tűnt, majd a nadrágja zsebébe nyúlt, és elővett egy csepp alakú csiszolt üvegdarabot- A csillár… borzalmas volt- nevetett fel, de ezúttal nagyon halkan beszélt, hogy ne is hallja más- Ez egy darabja…
- Nem tudom, milyen lehetett egykor- feleltem, de közben feszengtem. Nem is kicsit. A srác előre nyúlt, megfogta a tenyeremet, és beletette a kis üveget- Miért adod nekem? Nem kell ilyen kacat…
- Ez nem kacat… Ez a múlt, amit az ember sosem tud teljesen maga mögött hagyni…- majd hátat fordított, és elsietett a kocsijuk felé.
Most is ajkamat harapdálva bámultam a tenyeremben fekvő tárgyat.
Furcsa volt Byung Hun. Miért akarna emlékeztetni a múltra most, mikor elválásunkkor azt mondta, felejtsek el mindent? Persze, kell neki az épület, és én vagyok az ellenfele… Kihasználja, hogy ismeri a gyenge pontjaimat. És persze az egyik gyenge pontom ő. Úgy tűnik, hogy még mindig, de neki ezt nem kell tudnia. Szörnyű lenne, hisz neki csak egy régi… kaland lehettem az emlékezetében.
Összeszorítottam a kezemet, amiben volt a csiszolt üveg, majd egy hajítással a víz felé irányítottam, és olyan messze dobtam, amennyire csak tudtam.
Nem szabadott meginognom, csak mert ő befolyásolni akart.
- Hé, csajszi! Esik az eső, miért állsz itt?- jött mellőlem egy hang, mire odakaptam a fejemet. Ezzel kikerültem a gondolataim bűvöletéből, és tényleg feltűnt, hogy egyre vadabbul ostromol az eső. Mellettem, egy kapucnis férfi állt, bő pulcsija miatt nem igazán láttam a testalkatát. Arca, bár erőteljes vonásai voltak, ajkán kis mosoly játszott. Nedves tincsei pedig homlokára tapadtak. Be kellett valljam, nem volt visszataszító jelenség.
- Csajszi?- futott fel szemöldököm magasra, mikor leesett a megszólítása.
- Fiatal vagy, most nem hívhatlak asszonyomnak…- morogta, de ugyanakkor még mindig jókedvűnek tűnt- Teljesen szétázol…
- És ez téged miért érdekel?- lettem óvatosabb.
- Csak gondoltam szólok… De ha nagyon ázni akarsz… Felőlem!- vont vállat, majd elindult volna. Különös érzés lett úrrá rajtam.
- Hé, állj meg!- kiáltottam utána, mire hátra fordult.
- Mit szeretnél?- lépett vissza hozzám.
- Igyál velem egyet- böktem ki, magamat is meglepve.
- Hogy mi?- nézett rám hitetlenül, kicsit felnevetve.
- Azt mondtam, hogy igyál velem egyet. Megszólítottál, most vállald a felelősséget.
- Bízol bennem?- mosolyodott el féloldalasan, ami be kellett valljam, irtó szexi volt.
- Édesem!- biccentettem félre a fejemet- Közel négy éve nem bízok senkiben.
Ebben a percben nagy dörgés rázta meg az eget, és villámlás, szinte egy időben, az eső meg turbó módra kapcsolt, hogy hirtelen kirázott a hideg.
- Gyere!- ragadta meg a fickó a kezemet, és futva indult el valamerre. Meg is ijedhettem volna, hogy most bepakol valahová, de tudtam, hogy nem ezt fogja tenni. Ennyire már ismertem az embereket, ha néha okoztak is meglepetéseket. A pocsolyákat kerülgetve rohantunk, egészen addig, míg egy kis utcai sátorhoz nem értünk, ahol épp senki nem volt, nyilván a rossz idő, és a kései óra okán.
Mikor behúzott, hirtelen lefékeztünk, és mikor felém fordult, a kipirosodott arcával, hirtelen elmosolyodtam.
- Átkozott idő…- nevettem kicsit kifulladva.
- Így van…- majd szólt az ahjummának, hogy hozzon valami meleg kaját, és italt, aztán leültünk az egyik üres asztalhoz. Bentről is hallatszott az eső kopogása, de barátságosabb volt, és kissé melegebb is.
- Ugye nagykorú vagy már?- sandított rám fél szemmel. Persze… hisz nem viseltem felnőttes ruhákat, és a sminket is elhagytam így estére.
- Huszonkettő vagyok- forgattam a szemem, mire ledöbbent.
- Huszonkettő? Legjobb esetben is húsznak tippeltelek volna- kerekedett el a szeme.
- Ó, ez esetben már nem is vagyok jó préda, mert csak a kislányokra buksz?- fintorogtam, mire egy másodperces döbbenet után a férfi felnevetett, úgy, hogy visszhangzott bele az egész sátor, még az ahjumma is megmosolyogta.
- Furcsa egy lány vagy te…- csóválta a fejét.
- Nő!- helyesbítettem, mire nem akart lekonyulni a szája széle.
- Bocsánat. Felnőtt, érett nő, akinek nem tűnik fel, hogy esik az eső… Szar nap volt?- mikor megkapta a sojus üveget felbontotta, és azonnal öntött nekünk.
- Így is mondhatjuk…- bólogattam- De mielőtt kiöntöm a szívem, tudni akarom, hogy te ki vagy…- húztam meg a poharat jól, és élveztem, a rég érzett íz hatását. Még mindig gusztustalan volt ez a pia…
- A nevem Bang Yongguk. Huszonnégy vagyok, és egy suliban dolgozok… tesitanárként… Vagyis remélem még az vagyok…- bólogatott kicsit magát győzködve.
- Miért? Baj akadt ott is? Talán rámozdultál egy tanítványodra?
- Hé, mondom, hogy nem vagyok pedofil…- nevetett fel kicsit- Csak egy kis gond adódott, amiért most kissé bizonytalan a jövőm.
- Értem… - töltöttem az üres poharába még a piából- Hát én meg… találkoztam valakivel, akit el akartam kerülni, egész életemben… Érted ezt? Alig egy napja tértem vissza Szöulba… Mi ez, ha nem a sors?
- Expasi?
- Sosem jártunk- nevettem fel, és ismét lehúztam egy pohárral.
- Akkor ex szerelem...- mosolygott.
- Miért hiszik azt, hogy ha pasi van a dologban, akkor ahhoz romantikus szálak fűztek?
- Hát aki pasiból van, és rád nézve nem az jut eszébe, hogy milyen szívesen rád mászna, az meleg- mondta, mintha az időjárásról beszélne. Bele is prüszköltem az újabb pohár, meginni készült italba.
- Te is erre gondolsz?- sandítottam rá fél szemmel. Mindig ilyen szókimondó lenne, vagy csak az alkohol hatása? Nem is ittunk még sokat… Bár ő is megállás nélkül húzta le a poharakat.
- Átfutott az agyamon. Szép lehetsz ruha nélkül...
- Micsoda perverz...- morogtam, de közben el is pirultam.
- Nem mintha te nem néztél volna végig...
- Hisz nem ismerlek.
- Ahogy én sem téged... Változtatnunk kéne a dolgokon- vonta fel fél szemöldökét, és ezúttal nem a pohárt, hanem az üveget ragadta nyakon.
- Mindenkivel szemben ilyen rámenős vagy?
- Nem, csak azoknál, akiknél első pillanatban érzem, hogy lesz közöttünk valami.
- Ez hogy érted? Hogy majd összejövünk…?
- Azt mondtam valami. Nem azt, hogy szerelem, és kapcsolat...- dőlt hátra, vígan vigyorogva.
- Félnem kéne tőled?
- Nem vagyok egy zaklató típus...
- Reméltem is... Amúgy...- kezdtem volna, de a telefonom világítani és zenélni kezdett. Üzenetet kaptam- Bocsi...- motyogtam, és gyorsan feloldottam a billentyűzárat.
Nem ismertem a számot, akitől jött.
„Sajnos a holnapután nem jó. Találkozzunk holnap késő délután, 6 körül a kávézóban.”
Azonnal tudtam, ki az. Hisz megadtam neki az elérhetőségemet. Na mi az, ő sem tudni aludni? Vagy a menyasszonyával van, és volt oka nem aludni. De miért is érint ez engem?
Nem válaszoltam neki, miért kéne tudnia, hogy még ebben az embertelen órában is bármikor elérhető vagyok?
- Gond van? Úgy elgondolkoztál- jött a mély hang velem szemben.
- Minden rendben!- majd lehúztam a poharam tartalmát, és felnéztem az ahjummára.
- Hozna egy másik üveg sojut?- mosolyogtam rá, mire azonnal hozta. Én meg nem tököltem, lecsavartam a tetejét, és húztam belőle egy nagyot.
- Azt hiszem, ez súlyosabb, mint gondoltam! Igyál… sokat!- nevetett kicsit kedélyesen, és mosolyogva nézte a nagy kortyaimat.
- Azt csinálom!- morogtam vissza, majd csak úgy tessék-lássék, vettem egy keveset a kajából is.
- Tudod… ritka nőt ilyen szégyentelenül, magából kivetkőzve látni. Messziről lerí, hogy nem vagy idevalósi…
- Ó, drága…- nevettem fel ironikusan, majd mielőtt folytattam volna, nyeltem még egy nagyot a piából. Már most éreztem, hogy nem lesz jó vége az iszogatásnak- Annyira leszarom, mit gondolsz! Hogy milyennek látsz! Fogalmad sincs, miken mentem keresztül, és valószínűleg ma látjuk egymást először és utoljára is. Ráadásul, mint te is mondtad, tetszik neked, amit látsz. Nyilván nem menyasszonyt keresel, csak egy futó esti kalandot. Talán azt kéne tennem. Lefeküdnöm veled, hogy reggelre ott hagyj, és megint pofára essek, és rájöjjek, hogy akkora egy idióta ribanc vagyok, hogy…- emeltem fel egyre jobban a hangomat, ahogy a régi sérelmeim és a soju keveredtek, de beszédemet ismét a telefonom csörgése szakította félbe. Új üzenet.
„Írj vissza mindenképp, ha megkaptad az üzenetet!”
Felnevettem, miközben megdöbbenve láttam, mennyi hiányzik az üvegemből, de még közel sem elég. Jaj, komolyan mennyire lehet agyalágyult az a pasi? Azt hiszi, szórakozhat velem négy év távlatában is? Dehogy, édes istenem, az kéne még…
- Seggfej…- morogtam- Szóval hol is tartottam?- pillantottam fel.
- Ott, hogy egy ribanc vagy, mert már gondolatban le is feküdtél velem. Holott még fel sem hívtalak a lakásomra!
- Megtennéd?
- Tegyem?
- Lehet…
- Akkor gyere fel hozzám!- dőlt hátra, úgy várta a válaszomat.
- Sajnos nem lehet, nem vagyok olyan lány…- jutott eszembe még időben.
- Én sem szoktam ilyet csinálni!- rázta a fejét teljes meggyőződéssel.
- Hát persze!
- Esküszöm… általában legalább a nevüket tudni szoktam!- vigyorodott el, majd egy nagy sóhajjal kivette a kezemből az üveget, mire felnyüszítve kaptam volna az alkohol után- Na elég volt kislány, így is nagyon sokat ittál… Ideje hazamenni! Hazakísérjelek?
- Nem lakom messze!- ráztam a fejem, de megszédültem, így pár másodpercre lehunytam a szemem. Csak azt éreztem, hogy utánam kap, de eltoltam magamtól, és egyenesen megálltam.
- Hazatalálok egyedül… ha meg eljönnél velem, akkor lehet felhívnálak, és akkor felébresztenénk Kent.
- Ken?- emelte meg a szemöldökét- Már foglalt az ágyad?
- Nem… a legjobb haverom, és rémesen horkol- osztottam meg vele ezt a kevésbé értékes infót, majd egy kicsit gurgulázva felnevettem. Úgy a semmin. Vagy lehet, hogy Ken gondolatára.
- Akkor menj… és vigyázz magadra, mint mondtam, nem erőszakolom rád a társaságom.
- Olyan édes vagy, Yong Guk…- simítottam végig az arcán kicsit vigyorogva- Kár, hogy nem ilyen a zsánerem… miért a beképzelt, köcsög, seggfej pasikra bukom?- sóhajtottam színpadiasan.
- Lehet, hogy majd meggondolod magadat…
- Lehet…- bólintottam, majd kezemmel integettem párat- Akkor viszlát, nagyfiú…- elfordultam, de a telefonom megint rezegni kezdett.
„Ó, és azt elfelejtettem mondani, hogy egyedül gyere”- jött az sms. Hirtelen felment az agyvizem. Mi a francért írogat nekem Byung Hun? Mi a fenéért? Ha nem lett volna erős tok a telefonon, biztosan kettéroppantottam volna a tenyerem szorításával, de így csak beledobtam a táskámba, és egy azon mozdulattal fordultam vissza Yong Gukhoz. Felvonta a szemöldökét, de már ideje nem volt megkérdezni, hogy mi a bajom, mi kéne még, mert vállába csimpaszkodtam, lábujjhegyre álltam, és nyomtam egy csókot a szájára. Magam sem tudom, honnan volt ennyi bátorságom, mert nem csináltam ilyet általában, főleg vadidegenekkel. De most valahogy le kellett vezetnem a feszültségemet, és ő volt a legközelebb. És pláne nem taszított egy kicsit sem.
El is akartam húzódni tőle, mikor rájöttem, hogy rossz ötlet volt, de azonnal elkapta a derekamat, visszahúzott, éhesen az ajkaimra tapadt, és éreztem a kis kuncogást a csókjában. Nem tiltakoztam, hiszen én kezdtem, így a nyakába vezettem a karomat, és úgy öleltem át, lelkesen visszacsókolva. A csók finom volt, annak ellenére, hogy heves is. Nem tartott sem porcelánbabának, és nem is élte ki rajtam az agresszivitását. Már ha benne lakolt ilyesmi.
Egyre szorosabban húzott magához, ami már kezdett fullasztó lenni. Még időben szakadt el a számtól, és egy csókot nyomott az arcomra.
- Biztos nem jössz fel hozzám?- kérdezte, alig pár centire tőlem. Ekkor észbe kaptam, és a kezemmel kicsit eltoltam magamtól a mellkasát.
- Sajnálom… Nem kellett volna…- majd újra elindultam, szinte futva tőle, mikor utolért a hangja.
- Még csak a nevedet sem tudom… és máris szexuálisan zaklattál… Nem szép dolog ez, hölgyem…
Nevetve fordultam hátra, de folyamatosan hátráltam tőle.
- Legközelebb, ha találkozunk, uram, mindenképpen bemutatkozom… tisztességesen!- intettem egy utolsót, majd visszafordultam, és a maradék utat futva, bár kissé támolyogva tettem meg a hotelig. Ettől kissé ki is tisztult a fejem, ami nem ártott.
A recepciós fáradtan pislogott rám, majd mikor végre a álmosságtól terhes szemeivel kellőképp rám zoomolt, akkor elmosolyodott.
- Yoo kisasszony! Alig pár perce járt itt valaki, aki kérte, hogy adjak át valamit. Pont elkerülték egymást…
- Ki volt az?- csodálkoztam, elvégre senkinek nem kéne itt ismernie. Megkapaszkodtam a pultban, hogy ne tűnjön fel a nőnek, hogy nem vagyok teljesen beszámítható.
- Nem igazán tudtam kivenni a nő arcát, mert esőkabát volt rajta, ebben a cudar időben. De nyugodjon meg, átvilágítottuk, mint minden esetben, semmi olyan, amitől tartania kéne- nyújtott át egy fehér borítékot. Félreküldték volna? Lenne más Yoo kisasszony is? Ez esetben majd visszahozom, hogy megkapja a gazdája.
- Köszönöm!- biccentettem, majd a kezemben a borítékkal indultam a lift felé. Nem kellett rá várnom. Fáradtan estem be a kabinba, közben magamat koholva, hogy komolyan meg tettem ezt egy idegennel. Egy vonzó idegennel, az igaz, de… Ah, komolyan… remélem sosem találkozunk többet, és semmilyen felelősséget nem kell vállalnom. Az tény, hogy Franciaországban megtettem dolgokat, amiket talán nem kellett volna, de azért az mégsem a hazám, onnan el tudok menekülni... 
Innen is elmenekültél!- szólt egy gonosz hang a fejemben.
- Je m'en fou*!- morogtam az orrom alatt a bevett francia kifejezést, amit Kennel előszeretettel használtunk, mikor mások nem értették.
Bosszankodva gondoltam az üzenetekre. Komolyan azt hiszi, hogy csak így a zsebéből előránthat? Tényleg semmit nem változott. Még jó, hogy miatta nem maradtam itt, még jobban tönkretéve az életemet ezzel.
Gondolataim között, tapogatni kezdtem a papírost. Valami kemény volt benne, amit nem értettem. Kíváncsiságom győzött, és nem vártam meg, míg a szobámba érek. Egyszerűen feltéptem a borítékot, és a tenyerembe öntöttem a tartalmát. Egy, úgy négy centis kis tárgy esett ki belőle, és még a tenyerembe, és a földre hullott egy rakat kis fehér szemcse. Műhó?
A tenyerembe esett figurát szemléltem. Egy törött lábú balerina volt. Rózsaszín tütüben. Felvontam a szemöldökömet. Miért küldene nekem valaki egy törött lábú balerinát, műhóval? Ez biztosan valami félreértés…
Mégis, valamilyen szinte tragikus volt a kép. Mégis, mihez kezdene egy balerina, akinek eltört a lába…?
Felsóhajtottam, és már visszatettem volna a borítékba, mikor a szemem megakadt a kis papíroson, ami a borítékban volt.
Kivettem, és szemöldök ráncolva olvastam el azt az egyetlen mondatot, amit valaki nagy gonddal, gyönyörű betűkkel rárótt.
„Ne akarj kiszabadulni… akkor nem fogsz többet táncolni”
Ez meg mi a franc?

                                                               


*Je m'en fou= megőrülök, elegem van (kiejt.: zsömanfu) /nem, nem tudok én sem franciául, de a szobatársam igen :')/


Bejegyezte: dátum: 6 megjegyzés:
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)