/Tudoooom... olyan lassú vagyok, mint a Big Bang comeback, de most mind a ketten itt vagyunk végre valahára. Hát nem is tudom, mit mondhatnék hozzá. Nagyon zsúfolt voltam, darabokra esek szét mindentől, ami most előbb lenne kötelesség, mint ez, és ha elolvassátok, akkor rájöttök, hogy nem tudtam egyszerűen lezárni ezt a fejezetet. Így is több, mint 16 oldal. Talán túlbonyolítottam, de ennél egyszerűbben nem ment. Aki nem szereti a szemszögváltásokat, attól előre is elnézést. Nem volt egyszerű menet így sem, hogy mindenki ott legyen, azt halljon és lásson, amit kell, és... kicsit meg is viselt végül. De remélem, hogy majd az utolsó résszel egyetemben méltó befejezése lesz... és nem nyír majd ki senki... Hát akkor, ne is tartalak fel titeket. Remélem nem hagytam benne így késő este nagy hibát, de holnap már nem lesz időm ezzel foglalkozni nagyon, ezért akartam ma mindenképpen feltenni. A véleményetekre nagyon kíváncsi vagyok! :)/
Chapter 34
Requiem az élőkért
Pár órával korábban
C.A.P szemszöge
Hazafelé taxiztam, hisz sehol nem
találtam Sun In-t, ráadásul még az apámat sem tudtam sehogy sem elérni. Fáradt
voltam, csalódott, és rohadtul dühös. Nem akartam, hogy bármi baja is essen a
lánynak. A fenébe is, úgy éreztem, félig meddig az én hibám is, hogy ez történt
vele… holott… ki tudja.
A ház előtt azonban egy másik
kocsi is állt, előtte pedig egy ismerős lány járkált fel alá a csengő előtt,
nagyon gondolkozva látszólag azon, hogy megnyomja e a kis gombot, vagy sem.
Gyorsan odanyújtottam a pénzt a
sofőrnek, majd meg sem várva, hogy visszaadjon, léptem a lány mögé, aki a
gondolataitól nem nagyon figyelt fel rám.
- Segíthetek valamit, Suzy?-
kérdeztem kicsit hidegen, de igazából nem nagyon tudtam mit kezdeni a
helyzettel.
A hangomra a lány felfigyelt,
viharsebesen fordult meg, és pislogott rám.
- Min Soo… Én csak… szóval… Ji
Min… nem igazán értem, hogy most mi történt…- motyogta összezavarodva.
- És itt keresed rajtam?- tártam
szét frusztráltan a kezemet.
- A te barátnőd…- fordította el a
fejét.
Nem valószínű… azt hiszem
kidobott… Talán ezt kellett volna válaszolnom, de a büszkeségem még ebben a
pillanatban is erős volt. Erősebb nálam.
- Rohadtul nem kellett volna ide
jönnöd… Tudod, mekkora bajba keverheted magadat?- léptem közvetlenül elé.
- Tudni akarom, mi történt a
barátnőmmel!- nézett végre a szemembe, mire megforgattam a szememet,
megragadtam a karját, és elkezdtem magam után húzni a ház felé, hogy ne az
utcán legyünk szem előtt.
Az előszobában elkiáltottam
magamat.
- Van itt valaki?
- Hyung!- hallottam Changjo
hangját, mire gyorsan lerúgtam a cipőmet, és berobbantam a nappaliba.
- Végre, itt vagy. Már komolyan
aggódni kezdtem… Apa nincs sehol…- ölelt át DaHee azonnal, én szemeimmel a
terepet mértem fel. So Ji Sub és L.Joe pont akkor léptek a szobába, sietősen.
- Megvan!- sóhajtott fel az
igazgató.
- Mi van meg?- hallottam a hátam
mögül Suzy-t. A fenébe is ezzel a csajjal!
- Ez meg hogy kerül ide? Te
komolyan csak az idődet pazarlod, mikor Sun In ki tudja, hogy él e még?-
sziszegte felém L.Joe ingerülten.
- Mi történt vele!? Tudni
akarom!- szinte láttam, hogy remeg a lány keze.
- Nem tudtam mást csinálni, ha
csak itt lebzsel, magát is bajba sodorja, nem volt más választásom, be kellett
hoznom!- túrtam a hajamba- Inkább mondd, hogy mi történt!
- De ha egy szót is szól…-
motyogta a fiú.
- Lakat a számon, de gyerünk
már!- sürgette a lány.
- Elvitték, egy kamera is volt rá
szerelve, a nagybátyja volt a dologban. Az iskolában van Kim Jae Joong-gal, és
valami őrült japánnal. A kis Jessie lányt ott tartják fogva. A kislány… szóval
ő igazából… igazából…
- A húgom- szólt közbe Changjo,
mire elkerekedett a szemem. Te jó ég, mennyi mindenről lemaradtam… Choi Jong
Hee lenne Jessie?
- Akkor nem kéne menni
kiszabadítani?- rángatta a karomat Suzy.
- Éppen ezen vagyunk, Bae
kiasszony!- bosszankodott So Ji Sub- Min Soo, menj az apád irodájába, ott az
egyik szekrényben tart fegyvereket végszükség esetére, én addig értesítem a
rendőrséget. Gyerünk, mozgás!
Azonnal az apám irodája mindig
kulcsra volt zárva, és most is így találtam. De jelenleg ez érdekelt a
legkevésbé. Egyszerűen nekiestem párszor, majd a lábammal próbáltam berúgni, de
semmi nem működött.
- Tessék, próbáld ezzel!-
nyújtott egy kisebb baltát felém Changjo.
- Ez meg…?- furcsálltam.
- Mindig van egy a zsebemben…-
ironizált- Gyerünk már!
Rávágtam az ajtó zárjára párszor,
mire végre az engedett, és be tudtam rúgni az ajtót.
Berontottam, és találomra kezdtem
el kihúzogatni a fiókokat és polcokat. Fogalmam sem volt, hol tarthatja a
fegyvereit.
Az agyamba közbe befészkelte
magát a gondolat, hogy mi van, ha vele is csináltak valamit? Hisz nem értem el
sehogyan sem… Kezdtem megijedni…
Egyre idegesebben nyitottam az
ajtókat, mire végre ráleltem pár kisebb kaliberű fegyverre.
- Megvannak!- kiáltottam ki, de a
következő pillanatban valami furcsa dolgon akadt meg a szemem.
A páncélszekrényen.
A francba, biztos abban is van
valami. De mi lehet a kódja? Négy számjegy…
Gyorsan odaléptem, és eltekertem
a születési dátumára.
Nem az…
Az én születési dátumommal
próbálkoztam. Bár magam is nevetségesnek tartottam az ötletet. Hát nem is
csalódtam. Végigpróbáltam a család nevezetes dátumait, de egyik sem volt jó.
- Mi lesz már?- lépett mögém So
Ji Sub, majd mikor látta, hogy mivel foglalatoskodok, összehúzta a szemét.
- Tudod, gyanús nekem ez az
egész, az apád körül… Nem az, aki egy szó nélkül eltűnne- motyogta
elgondolkozva.
- Kicsit nekem is az- vallottam be
nehezen, és folytattam a próbálkozást.
- Szóval csak egy magyarázat van,
amire gondolni tudok…- majd eltolt az igazgató, és elfordította pár számra.
2333
Kattant egyet a zár, és kinyílt.
Mi a franc…?
Csak nem…. a legenda szerint
Koreát, akkor Ko-Csoszon néven idő előtt 2333-ban alapították. De hát mi köze ennek apámhoz?
- A fenébe…- motyogta az
igazgató.
- Honnan tudta?- szegeztem neki a
kérdést.
- Ismered a 2333-as mozgalmat?
Vagy hallottál róla?
- Nem igazán…
- Persze, mert titkos. Az egy
olyan mozgalom volt, ami a két Koreát akarta egyesíteni, bármilyen eszközzel,
és egy közös, erős kormányzást létrehozni…
- Diktatúrát?
- Fene tudja… De ez csak egyet
jelent… Az apád benne volt. Vagyis követte a tanaikat.
- Miben volt benne?- merevedtem meg.
- Ebben az egészben…- nyitotta ki
a páncélszekrényt, és kivett belőle egy rakás iratot. Én nem bírtam tovább,
azonnal kitéptem a kezéből a felét. Hogy az én apám… ez lehetet…
Dehogy lehetetlen…
Az első lapon ez azonnal
megbizonyosodott. Nem lenne meglepő, ha egy külügyminiszternek északi
politikával kapcsolatos iratai lennének, mégis… az nem normális, ha pont olyan
emberrel folytatott beszélgetés nyomtatása került elő, aki éppen az állítólagos
exbarátnőmet tervezi a túlvilágra juttatni.
Mert Kim Jae Joong volt az egyik
résztvevője… meg Kim elnök… Ezt hogyan?
- Nem!- motyogtam- Nem lehet…
- Min Soo… az apád azt hiszem mégsem
volt velünk teljesen őszinte…
- Az apám…- sziszegtem a
szavakat, és ökölbe szorult a kezem. Eszembe jutott egy csomó olyan jel, amit
hamarabb is észrevehettem volna, de túl vak voltam. Hisz ő tűnt a „jó” oldal
vezetőjének. Hát mégsem az volt- Nem érdekel!- szűrtem a fogaim között, és
felvettem az asztalon heverő papírokat- Indulnunk kell, nem fogok összeomlani…
Meg kell mentenünk Sun In-t. Utána majd számolunk az apámmal is…
L.Joe
szemszöge
Nem akartam elhinni, hogy a Bang
miniszter benne van ebben az egészben. Rossz tréfának tűnt, nem másnak.
De ahogy ott ültem a kocsiban,
egyre közeledve a kastély felé, úgy éreztem egyre jobban a súlyát, hogy talán
már tényleg senki nem az, aminek látszik.
Suzy végül ott maradt a házban,
DaHee, Chunji és a többiek társaságában. A fülemben csengett Min Soo „Felelősséggel
vagyok iránta” mondata. Így éreztem én is Ji Min-nel kapcsolatban.
Még Changjo, és az igazgató volt
jelen rajtunk kívül a kocsiban, ők is némán magukba merültek.
Mikor odaértünk a kastélyhoz, a
rendőrség még egy negyed órára lehetett tőlünk.
- Várnunk kell!- motyogta So Ji
Sub, ahogy elkémlelt a kastély felé a fák takarásában.
- Nem hagyom ott tovább, egy
percre sem!- akadtam ki.
- Nem mehetünk be csak úgy és
keverhetjük magunkat is bajba!
- Ismerünk más utat is befelé,
amit valószínűleg ők nem…- mondta C.A.P határozottan.
- A pince utat…
- Nem azt. Van másik is!-
szakítottam félbe a férfit.
- Komolyan, gyerekek…
- Nem vagyunk már gyerekek… Így
magunk döntünk. És én bemegyek érte, és kihozom, kerül, amibe kerül- nyitottam
ki a kocsi ajtaját, és kiléptem.
- Byung Hun…- állított meg az
igazgató hangja, mire hátra nézve láttam, hogy egy revolvert tart felém- Tedd
el. De ha bolondságot csinálsz, akkor engem nyír ki az apád, és akkor
találkozunk a túlvilágon, esküszöm nem lesz nyugtod…
- Az apámat nem érdekli, hogy
élek e vagy halok…- motyogta.
- Ez nem igaz… De ha még igaz is
lenne… Tudd, hogy van, akit érdekel!
- Mindjárt elsírom magam- húztam
el a számat ettől a szánalmas beszélgetéstől, majd azt láttam, hogy C.A.P is
kiszáll az autóból.
- Nehogy azt hidd, hogy egyedül
lehetsz hős…
- Nem is terveztem hősnek lenni.
- Helyes!- tette el ő is a
fegyverét, és még egyet pluszba.
- Én is megyek!- szállt volna ki
Changjo, de az igazgató visszarántotta.
- Te még kiskorú vagy!
- De a legjobban én lövök!- tárta
szét a karját- És bent van a húgom! Nem fogom hagyni!
- A nagyok megoldják. Mi
megvárjuk a rendőrséget- majd biccentett felénk- Induljatok akkor, ha nagyon
muszáj…
Bólintottunk egyet, majd elindultunk
az épület felé a fák árnyékában. Némán lopakodtunk az egyik bejáró felé, amit
nagyon senki nem ismert, mert egy elég használaton kívüli szárnyba vezetett.
- Hé, C.A.P…- fordultam az
idősebb fel, mikor odaértünk.
- Mit akarsz?- nézett rám
barátságtalanul- Csak mert együtt jöttünk, ez nem jelenti azt, hogy kebel
pajtik leszünk… Sőt… És nehogy azt hidd, hogy ezzel már meg is kapod a lányt.
Ha nem is az enyém… de a tiéd sem lesz sosem…
Erre megdöbbentem.
- Ezt hogy érted? Fenyegetsz?-
gyűlt bennem az indulat.
- Dehogy… Csak látom a jeleket.
Lehet, hogy nagy a szenvedély… De ez nem kapcsolat. Sosem lesz az.
- Inkább legyen a világ másik felén,
mint tűnjön el az életből- feleltem őszintén, majd nem várva a válaszára
belöktem a korhadt ajtót.
Odabent felsiettünk a málladozó
csigalépcsőn. Sosem közlekedtünk erre, mert nagyon nem esett útba, meg aztán a tanárok
szállásrészlege felé volt, és életveszélyes is volt, annyira nem volt már
biztonságos. De most nem érdekelt.
Mikor felértünk a folyosóra,
akkor intettem Min Soo-nak, hogy ő menjen a másik irányba, váljunk ketté, úgy
biztosan megtaláljuk őket. És küldünk egy sms-t, ha megvannak, mielőtt még
felfednénk, hogy itt vagyunk. Csak ehhez nagyon észrevétlennek kell maradnunk.
Én indultam el az étkező
irányába, hyung meg a másikba. Igyekeztem gyorsan is és halkan is haladni,
minden másodperc számított. Kihaltnak tűnt az iskola, sehol egy lelket nem
láttam, majd mikor az étkező közelébe értem, akkor láttam, hogy nyílik az ajtó,
és egy alak húzza karjánál fogva a lányt, aki alig áll a lábán. A francba… Ez
az alak… Kai?- fókuszáltam rá jobban. Nem, az nem lehet… Kai a jófiú volt
mindig. Az undorító benyalós képével… de mi van ha...?
Igyekeztem halkan utánuk
lopakodni, mikor láttam, hogy behúzza egy mosdóba Jimmy-t. Gyorsan elküldtem
C.A.P-nek az üzenetet, hogy hol vannak, majd utánuk siettem. Ki tudja, mit akar
vele tenni az a seggfej. Belestem az ajtón, mikor meghallottam a fiú hangját.
-Te jó ég… az nem lehet… Egyszer
meg akarlak csókolni, úgy, hogy te is viszonozd. Tedd meg, és kijuttatlak
innen! Könyörgöm… -vészesen közel volt Kai szája a lányéhoz. Ezt meg hogy a
picsába képzeli? De hogy a francba kerül a bandába ez az éldiák? De mire kettőt
pisloghattam, már hevesen csókolta a lányt, akit én akartam, és akinek csak úgy
folytak a könnyei. Ebben a pillanatban mindent és mindenkit gyűlöltem.
- Csak egyszer viszonozd!-
suttogta, mire nem bírtam tovább nézni. Jimmy! El kéne tolnod, és tökön rúgnod…
Így betoltam az ajtót, felemeltem a pisztolyom, csövénél fogtam rá, és a
markolatával vágtam fejbe a fiút, ahogy tudtam, aki ettől összeesett, a lányt is
rántva magával. Azonnal sikítozni akart a drága, ezért fogtam be a száját, és
húztam magamhoz. Úgy remegett, mint a nyárfalevél. Ekkor néztem végre a
szemébe.
Azonnal megdermedt, és csak
bámult rám. Azokkal a gyönyörű szemekkel, amiket most sebhelyes arca
keretezett.
De nem tudtam örömkönnyekben
kitörni, mert dühös voltam rá.
- Esküszöm, hogy nem találkoztam
még soha olyan önfejű, idióta, beképzelt, hülye ribanccal, mint te…- mondtam halkan,
mire belül összetört, és zokogásban tört ki- Mégsem volt olyan jó ötlet egyedül
nekiállni hősködni, igaz, Jimmy?!- undorító voltam, de nem tudtam megállni-
Láttad, hogy nézel ki? Nincs egy tiszta, sebmentes hely az arcodon… Mégis,
komolyan azt hitted, hogy majd Kai segít neked kijutni? Esküszöm, csak azért
jöttem ide, hogy megmentselek, és ha kijuttattalak, én nyírjalak ki…
- Byeongari…- suttogta, mire
elfelejtettem, hogy mit akartam még a szemére vetni. Tényleg ezt mondta volna?
Az nem lehet… Egyetlen egy ember mondta ezt nekem csak. De az már meghalt…
igaz, hogy testvérek voltak, de akkor is… mi van ha…? Visszajött volta az
emlékezete?
- Te…- motyogta döbbenten, mire
szorosan derekamhoz bújt, karjaival szorosan ölelve. Automatikusan öleltem
vissza a törékeny testét, ami erősebb volt, mint hittük.
Legyél akárki, megmentelek! Hisz legyél akárki, szeretlek.
Ji Min szemszöge
Nem tudom, mennyi időt töltöttem
a jóleső ölelésben, de végül rájöttem, hogy ez olyan, mint az akciófilmekben a
ketyegő bomba mellett romantikus jelenetet forgatni.
Ésszerűtlen és elcsépelt.
Lassan kibújtam a karjai közül,
és végre eszembe jutott, hogy pontosan hogyan is kerültünk ebbe a helyzetbe.
- Hogy kerülsz ide?- kérdeztem.
Tudom, egy pillanat alatt leromboltam az esetleges romantikus légkört. Hisz
utoljára, mikor együtt voltunk, nem volt rajtunk ruha…
- Követtem a vér szagát!-
forgatta meg a szemét.
- De komolyan!- sziszegtem.
Tudtam, hogy nem sok idő, míg észreveszik, hogy valami nem stimmel. És ha itt
találják L.Joe.-t is, abból nem sok jó sülhet ki.
- Gondolod, hogy ne találnám meg
a születendő gyerekünket bárhol?- lépett közelebb, és a hasamra szorította a
kezét.
Tágra nyílt a szemem, és átfutott
az agyamon, hogy mi lenne, ha terhes lennék tőle. Te jó ég... A következő
pillanatban meg egy egészségeset ütöttem a karjára.
- Te rohadék, védekeztünk…
Erre felnevetett.
- Tudom, de végre ismét a régi
vagy…
Erre csak egy dühös fújtatást
kapott. Vagyis azt terveztem, de valószínűleg társult hozzá a vörös arcom is.
- Megőrültél…
- De az élet ízét csak a bolondok
érzik… Na, jussunk ki innen!- majd megfogta a csuklómat, és húzott volna az
ajtó felé.
- Nem... Meg kell mentenünk
Jessie-t is! Egyedül vagy?
- Nem teljesen… Vagyis nem sokára
itt lesznek… A rendőrség is… De én nem tudtam várni, míg fogalmam sem volt, mi
van veled… Jó ötlet volt a kémény. Így jöttünk rá.
- Hál’ istennek! Igazából a
hunyó… Bang miniszter. Ő ölte meg az elnököt és az apámat is, aztán másra
kente. Kellenek neki a 10 éves északi dokumentumok, ezért ölték a gyerekeket,
nem a bosszú miatt... Nekem igazából tudnom kéne, hol vannak, de… hiába tértek
vissza az emlékeim, nem tudok semmit róla. Sosem gondoltam volna, hogy elárult
minket ő, ahogy Kai is… mert ő Min Soo féltestvére… De Sapó semmiről nem tud-
haraptam az ajkamra, mire a fiú lehunyta a szemét, nyilván fel kellett neki ezt
dolgozni, amit hirtelen elhadartam.
- Kai, ez a rohadék…- sziszegte-
Szóval így volt egészen pontosan… Emlékszel mindenre?- nézett rám végül.
- Tettek érte…
- Mit tettek veled? Százszorosan
kapják vissza, ígérem.
- Én nem akarok bosszút állni,
csak kapják el őket, oké? Annyi elég lesz, te se csinálj semmi hülyeséget!
- De hát feleslegesen halt meg az
anyám is!- ütött a falba, mire megijedtem. Ha itt csapkodni fog, eláruljuk
magunkat nagyon hamar. Vállára tettem a kezemet, mire rám pillantott- Nem volt
apám hibás… Nem tehet senki haláláról- sóhajtott.
- Így van. Félreértés volt… Az
egész. De már vége, mert elkapják őket. Csak… Jessie-ért menjünk el!- kértem-
Őt semmi pénzért nem hagynám itt, mert… mert ő igazából…
- Choi Jong Hee, tudjuk. A videót
láttuk, amit felvettél, Moon titkárnő hozta el. Tudod, mit éreztem, mikor
láttam?
- Gyilkos dühöt, amiért más is
bánt rajtad kívül?- csúszott ki a számon, de azonnal megbántam.
- Ezt remélem nem gondoltad
komolyan… Megmentettelek Kai csókjától is…- fintorgott a még mindig fekvő
fiúra, majd lehajolt, hogy behúzza az erőtlen testet az egyik wc fülkébe, majd kívülről
kitámasztotta az ajtót, hogy ne lehessen egyszerűen kinyitni.
- Itt hagyjuk?- kérdeztem
döbbenten.
- Vigyük haza házi kedvencnek?-
fújtatott, mire vállat vontam, és az ajtó felé indultam, de megragadta a
derekamat, és visszafordított.
- Valamit elfelejtettem mondani-
nézett mélyen a szememben- Nagyon köszönöm, hogy életben vagy… még ennyi idő
után is!- majd megfogta tarkómat, és lassan kezdett közeledni az ajkaim felé.
Már csak pár centi volt közöttünk, már lehunytam a szememet, hogy hagyjam, hogy
óvatosan megcsókoljon, mikor nyílt a mosdó ajtaja, így azonnal odakaptam a
fejemet, és már védekező állásba helyezkedtem volna, mikor megláttam, hogy ki
áll ott.
- Sapó…- sóhajtottam félig
megkönnyebbülten, félig fájdalmasan a ténytől, miszerint a fiút hogyan árulta
el az apja.
- Komolyan… jobb dolgotok
sincsen… pláne előttem. Ez undorító…- morogta a fiú, elnézve a másik irányba.
- Sapó…- motyogtam- Az apád…
- Tudok róla, nem kell
finomkodnod… Mondj el mindent, amit tudsz, gyorsan, ki tudja, hogy mennyi időnk
van!
Bólintottam egyet kóválygó
fejemmel, lesepertem magamról L.Joe védelmező kezeit, és a falnak döntve
hátamat gyorsan ecseteltem mindent, amit megtudtam ezalatt a rövidke, de annál
intenzívebb idő alatt. Az emlékeimet is elregéltem, csak azt nem árultam el,
hogy pontosan melyikük vagyok. A szemtanú vagy az azutáni fültanú. Semmin nem
változtatott volna.
- Értem!- szorította össze a
száját Sapó- És Kai most itt van?- bökött a fülke felé.
- Igen, de ne nyírd ki!- fogtam
meg a karját.
- Egy okot mondj, hogy miért!
- Mert Kai nem feltétlenül rossz
ember, csak ebbe a tudatba nevelték, és átmosták az agyát. És mert tényleg
szeret engem…
- Gyűjtöd a háremet?- hallottam a
hátam mögül L.Joe fáradt hangját.
- Seggfej…- morogtam. Most, hogy
hozzászoktam a tényhez, hogy nem egyedül vagyok, sokkal egyszerűbb volt
nagyszájúnak lenni- De igyekezzünk, Jessie veszélyben van. Valószínűleg az
alagsorban van, ahol a videó is készült. Eddig nem is tudtam erről a részről,
de sejtem, merre van. Valószínűleg ott nincsenek sokan Bang miniszter emberei.
Valahogy el kéne terelni a figyelmüket, hogy én közben kihozhassam a lányt.
Szóval…
- Megoldjuk!- vágott közbe C.A.P-
Úgyis beszédem van az apámmal.
- De…
- Ne aggódj, én veled megyek-
nézett rám L.Joe.
- Nem, Sapóval mész, és vigyáztok
egymásra! Én egyedül elég vagyok ehhez. Főleg nem akarok veled menni, mert még
pluszban felidegesítenél…- motyogtam, mire felhorkantott.
- Mindjárt itt hagylak, és…
- Elég ebből!- szólt közbe C.A.P-
Biztos, hogy nem lesz baj, Ji Min?
- Biztos. Ha meg mégis, megvan a
módszerem, amivel megvédjem magamat. Ti egymásra vigyázzatok, mert ha
egyikőtöknek is baja esik, sosem bocsájtom meg magamnak…
- Legyen…- bólintott L.Joe is
nagy nehezen, majd elém lépett, és ismét magához ölelt.
Azonban mikor megszorította a
fájós derekamat egy fájdalmas nyögés szökött ki a számon, mire azonnal
eleresztett, és dühösen felhúzta az amúgy szakadt pólómat oldalt, és mikor
meglátta a lila foltokat, egy tehetetlen káromkodás hagyta el a száját.
- Tényleg kinyírom őket… mindet!-
sziszegte óriási indulattal, majd az ajtó felé sietett, és egyszerűen kisétált.
Ez hülye?
- Sapó, ez…- haraptam az ajkamba,
mire a vállamra tette a kezét.
- Ne aggódj, vigyázok rá, hiába
nyírnám ki legszívesebben, amiért elvette az egyik legértékesebb dolgot tőlem…
Vagyis mit elvette? Sosem volt az enyém…- megköszörülte a torkát, és elővett a
kabátja belsejéből egy fegyvert, és a kezembe adta- Tessék, csak a biztonság
kedvéért. Tudom, hogy tudod használni, Changjo megtanította. Eltereljük a
figyelmüket, te addig maradj itt. Ha meghallod a jelet, akkor indulj.
- Mi a jel?- vontam össze a
szemöldökömet, tudva, hogy ez az apró részlet kimaradt.
- Hidd el, hallani fogod. Vigyázz
magadra picur!- majd ő is kifordult a mosdóból, ezzel egyedül hagyva egy ájult
Kai-val… Szuper mókás!
C.A.P szemszöge
A folyosó végén értem utol ezt a
nagyra nőtt óvodást, aki most feldúlt képpel csörtetett előre.
- Észnél vagy?- rántottam vissza
a karjánál fogva, igyekezve halkra venni a figurát- Ennyire nem vakulhatsz el…
- Nem tudom, hogy vagy képes így
tűrni, hogy az apádról ilyen dolgok derültek ki! Hogy egy mocskos gyilkos!
Ökölbe kellett szorítanom a
kezemet, hogy ne töröljem képen ezért az undorító sértésért. Tehetett bármit, ő
még mindig az apám… és nagyon remélem, hogy nyomós okkal szolgál a történtekre.
Vagy… vagy fogalmam sincs mi lesz…
Lépteket hallottunk, így
behúzódtunk egy ablakmélyedésbe, és egymásra néztünk. Nyilvánvalóvá vált, hogy
most csak egymásra számíthatunk. Bármennyire is hagytam volna most szívesen a
szarban… Hisz nekem már mindegy, nem igaz?
- Mi a terv?- tátogta felém L.Joe.
- Nincs terv!- vontam vállat,
szintén csak a szám mozgásával kommunikálva.
- Mi az, hogy nincs terv?
- Találj ki te!
- Ez öngyilkos dolog! – rázta a
fejét.
- Ezt eddig is tudtuk… nem
várhatunk a rendőrségre… Akkor nem lenne időm beszélni az apámmal sem…
- Francba, ha nem ígértem volna
meg Jimmy-nek, hogy veled megyek, már itt sem lennék!- bosszankodott, majd
kilesett a fal mögül- Azt mondta, hogy étkező, igaz? Akkor gyerünk, csináljunk
felfordulást!- majd sietős, halk léptekkel elindult a kihalt folyosón. Hamar
megérkeztünk az ebédlő ajtaja elé, ahol automatikusan elővettük mindketten a
fegyverünket. De az ajtó tárva nyitva volt, és bent senki nem volt. Elmehettek
innen… Túl központi helyen volt…
Akkor csak felfelé mehettek.
Körbenéztünk az első emeleten is,
de nem voltak sehol. Így mentünk egyel feljebb, mikor meghallottuk a zajokat.
Az egyik kisebb díszterem felől jöttek, ami mostanában le is volt zárva, mert
felújították az erkélyét, így az ajtóablak a semmibe is nyílt. Veszélyes volt.
Azonkívül meg utáltuk a helyiséget, az undorító giccses üvegcsillárja miatt.
- Remélem Sun In jól lesz…-
motyogtam magamban.
- Sun In…- horkantott fel egy
kicsit, amit nem értettem- Remélem adtál neki búcsúcsókot…
- Már azelőtt szakított velem,
mielőtt lefeküdt volna veled- hadartam gyorsan.
- Hogy mi?- pislogott rám.
- Gondoltam jobb, ha tudod… Na,
akkor legyünk stílusosak!- majd a következő pillanatban felemeltem a revolvert,
és berúgtam a terem ajtaját. Elég edzésre jártam gyerekkoromtól kezdve.
Lövészet, különböző harcművészetek… semmi nem maradt ki. Mégis, reméltem, hogy
annyira nem lesz szükség erőszakra. Hisz mégis csak két huszonéves srác voltunk
a felnőttek játékában.
Nem tévedtünk, valóban bent
voltak a helységében, ami most eléggé máshogy nézett ki. Felborogatott székek,
minden a szélére tolva… Nyilván a felújítás miatt is.
De ami azonnal elvonta a
szememet, az az apám volt, és Kim igazgató, akik szintén
fegyvert rántottak, mikor betörtünk. Szóval ők voltak a ludasok… Szóval mégis
igaz… Bár Jae Joong-ot nem láttam semerre, biztosan máshol volt az épületen belül.
Az apám szemébe nézve láttam némi
döbbenetet, miszerint itt állok, ezen a helyen, és éppen rájuk szegezem a
fegyveremet, de hamar megacélozta arcát. Még sosem láttam ilyen szenvtelennek.
- Min Soo… mit keresel te itt?-
lépett közelebb. Szemem sarkából láttam, hogy L.Joe szintén feszülten áll,
feltartva a fegyverét.
- Gondoltam beugrok, nehogy
unatkozz… de látom, te élvezed a tényt, miszerint fiatal gyerekeket kínzol, és
ölsz meg… biztos rokonok vagyunk?- a hangom kicsit megremegett.
- Azt kérdeztem hogyan kerülsz
ide?- lett egyre fenyegetőbb a fellépése.
- Beugrottam a tesómhoz…. szegény
nincs jó bőrben…
- Mi van a lánnyal?- hördült fel,
szorosabban fogva a fegyverét.
- Nem fogjátok bántani…
- Hogy lehet, hogy mindkét fiam
ugyanazt a lányt szeresse, akik az apjuk hírnevét romba döntheti?
- Miért tetted, apa?- kérdeztem,
és igyekeztem, hogy a hangom ne árulja el, belül mennyire fáj ez az egész.
- Gyanítom már mindent tudsz.
- Igen. Már a rendőrség is tudja…
Hamarosan itt lesznek, és akkor nem menekülnek többet a bűnösök…
- Feladod a saját apádat?-
nevetett fel kicsit.
- Nagyszerű apa az ilyen…-
morgott mellettem L.Joe.
- Egész fiatalkoromat azzal
töltöttem, hogy azt nevelték belém, hogy elkapjam majd azt, aki Yeon alelnököt
megölte. Ami csak egy kamu fedőtörténet volt. De ez nem teszi semmissé a
gyerekkoromat. És én nagyon szeretném azt az embert végre börtönben tudni!
- Nem fog menni! Sajnálom, hogy
pont a fiammal kell ezt tennem! De nem hagyhatom a tervünket tönkre menni! Túl
közel van már a cél!- tartotta egészen közel hozzám a fegyverét. Ez lenne ő?
Képes lenne az egyetlen fiát ilyen hidegvérrel kinyírni?
- Én is sajnálom apa, hogy így
alakult. Legközelebb szülessünk újra egy normális életben! És kapja mindenki
azt, amit megérdemel!- oldottam ki a zárat, és feszülten vártam. Néztük egymást
rezzenéstelenül.
- Hyung, emlékszel mennyit
fikáztuk azt a csillárt?!- morogta L.Joe mellettem, hogy én hallhattam csak- Most
bosszút állhatok rajta!- világos lett, mit tervez. Nyilván ő sem akart
vérfürdőt rendezni- Három…- motyogta- Kettő… egy, futás!- gyorsan felemelte a
karját a fegyverrel, és belelőtt az üvegburába, ami fejünk feletti csillár
volt, mire az, mint az esőcseppek estek ránk, beborítva az egész teret.
Eldördült még több pisztoly is, de én nem éreztem, hogy megsebesülnék, hisz azonnal
futásnak eredtünk. Elvégre a cél a figyelemelterelés volt. De ebben a
pillanatban elszabadult a pokol. És a pokolban nem mi voltunk azok, akik igazán
otthonosan mozogtak.
Ji Min szemszöge
Pisztolydördülés rázta meg a
falakat, hatalmas ricsaj és csörömpölés, majd ordító hangok. A szívem majd
kiugrott a helyéről. Mi van, ha a fiúk megsebesültek? Már majdnem elkezdtem
futni az étkező felé, mikor eszembe jutott, hogy direkt azért terelik el a
figyelmet, hogy kimenthessem Jessie-t.
A francba is, hogy mindegyikük
ugyanolyan fontos nekem!
De csak bízni mertem benne, hogy
a fiúk még életben vannak, és semmi bajuk, így elkezdtem futni arrafelé, amerre
sejtettem az alagsort, ahova az elején zárva voltam. Már messziről láttam, hogy
a vasajtó, ami amúgy lezárva szokott lenni, most résnyire nyitva van, így
közelebb futottam, de még épp időben húzódtam be egy keresztfolyosóra, mert
kirohant onnan két feketébe öltözött ember szélsebesen. Nagy levegőt vettem és
kifújtam, hogy lenyugtassam zakatoló szívemet.
Majd miután a lépések távolodtak,
ismét az ajtó felé indultam.
Sötét volt odabent, és iszonyat
por szag, amit már legelső itt tartózkodásommal is éreztem. Összeszorítottam
ujjaimat, hogy akkor hátha nem remeg annyira a kezem, és elindultam a folyosó
vége felől szűrődő fény felé. Megszaporáztam a lépteimet, és ahogy közelebb
értem, hangok is megütötték a fülemet.
- Mi van kislány, megijedtél? Ne félj, senki nem ment meg!-
egy férfi reszelős hangja volt. Hányan vannak ezek? Remélem itt csak ő egyedül.
Odalopóztam ahhoz az ajtóhoz, ahonnan a kis fény is kiszűrődött.
Hogyan tegyem el láb alól?
Lenéztem a pisztolyra, amit Sapó
nyomott a kezembe, de megráztam a fejemet végül. Nem, nem tudok csak úgy lelőni
egy embert, nem tudnék megölni senkit… vagy igen? Nem tudtam eldönteni, így
inkább körbenéztem. Nem messze volt egy nagy állvány, telepakolva
kartondobozokkal. Igen, ez lesz a jó megoldás.
De messze volt, és nem értem
volna el időben vissza az ajtóhoz, amit terveztem, így levettem a cipőmet, és
már elhajítottam volna a kis csizmácskát, mikor eszembe jutott, amit benne
rejtettem el. Még mindig benne volt, nem vették észre.
Gyorsan kivettem az üvegcsét,
amiben az az iszonyat erős idegméreg rejtőzött, és ajkamba haraptam.
A nagybátyám… bár korábban is
elmesélte volna az egészet. Akkor talán hamarabb rájöttem volna dolgokra. De
már kár az ilyenen gondolkozni…
Zsebembe dugtam az üvegcsét, és
reméltem, nem is fog eltörni, majd a csizmát az állványra hajítottam, mire az a
fémes természetét tekintve zengő hangot adott ki, és lezuhant róla pár doboz,
az is nagy zajjal járva. Az ajtó melletti falhoz préselődtem, és hallottam a
benti férfinak a lépteit közeledni, cifra káromkodással egybekötve. De ahogy
kilépett az ajtón, én felemeltem a fegyvert, és a végével akkorát ütöttem a
fejére, amekkorát csak tudtam. Meglepte az oldalról jövő támadás, nem tudott
védekezni, így azonnal összecsuklott, mint egy élettelen bábú. Megkönnyebbülten
löktem be a szoba ajtaját, és örömmel láttam, hogy a szobában már csak egy
ember tartózkodik.
- Unnie!- nyögte fájdalmasan
Jessie. Vagyis Jong Hee.
- Pszt!- tettem az ujjam a szám
elé, majd a lány elé siettem, aki egy székhez volt kötve, és amilyen gyorsan
csak tudtam eloldottam a köteléket, bár ebbe a körmöm is beletört, de mindennél
jobban akartam, így egyáltalán nem érdekelt, mennyire fájt. Mikor sikerült
megszabadítani a kötelékből, a lány azonnal a nyakamba esett, és rémült zokogás
tört rá.
- Unnie! Haza akarok menni!
- Haza fogunk menni, nyugodj
meg!- motyogtam szorosan átölelve a hátát, hagyva, hogy kicsit csillapodjon a
pánik rohama. Megértem, miért most adja ki. Hisz ő még olyan kis fiatal,
egyáltalán nem érdemli meg ezt a bánásmódot. Na nem mintha bármilyen
korosztályhoz passzolna. Undorító, amit velünk tettek. De már vége lesz. Igen,
vége lesz!
- Menjünk, jó?- néztem mélyen
kisírt szemébe, igyekezve figyelmen kívül hagyni amúgy kicsit horzsolásoktól
tarkított arcát. Fogalmam sem volt, mit tehettek vele.
- Jó!- suttogta halkan, majd
szorosan megfogta a kezemet, mint egy kisgyerek. És igazából én is örültem,
hogy valakibe kapaszkodhatok, még ha az csak egy 13 éves kislány volt is.
Jelenleg mindkettőnknek támogatásra volt szüksége. A folyosón átléptünk a
félájult férfi test felett, Jessie szinte rá sem bírt nézni, úgy bújt bele
hátamba az arcával.
Innentől megszaporáztuk
lépteinket, és igyekeztünk kevés zajt csapni, de szinte azonnal hallottam, hogy
nyílik a vasajtó, és öblös léptekkel haladt valaki felénk, így megragadtam a
lányt, és berántottam az első ajtón, amit találtam, és nyitva is volt.
- Mi a baj?- nézett rám riadtan,
de nem figyeltem rá, hanem óriási megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy van
két ablaka a helyiségnek. Mivel ugye alagsor volt, ezért elég magasan, a föld
szintjében, és elég kicsi is, de egy Jessie méretű lány simán kifért rajta.
Tudtam, hogy nem sok időnk van, így egy rozoga asztalt (nyilván ide selejtezték
ki) toltam az egyik alá, és ráállva kinyitottam nagy nehezen az ablakot, ami
eléggé be volt ragadva.
- Gyere ide!- parancsoltam a
lányra, aki azonnal odafutott, és segítettem neki az asztalra mászni- Húzódzkodj
fel!- parancsoltam rá, és segítettem volna neki lendületet venni, de megállt.
- Unnie, te…
- Majd megyek utánad!- vágtam a
szavába- Van a kapu közelében egy erdős rész. Oda kell rohannod. Ott van
Changjo. Changjo a bátyád igazából, meg fog védeni.
- Changjo?
- Igen, de nem kell sokat várnod,
én is menni fogok! Érted?- ragadtam meg a vállát két oldalról.
- Igen… de gyere gyorsan…
- Megyek, csak siess!- szóltam
rá, és gyorsan megragadtam, és segítettem felhúzódzkodnia, hisz már nagyon
közel voltak a lépések. De még éppen idejében sikerült kikúsznia a kis lyukon,
és még visszafordult két másodperce visszafordult.
- Szeretlek, unnie!
- Én is tücsök! De most fuss!-
kiáltottam, mire bólintott egyet, majd amilyen gyorsan csak tudott, elkezdett
futni, és meg leugrottam az asztalról, és az ajtó felé rohantam. Pont ahogy
feltéptem azt, úgy botlottam bele két, eddig nem is látott fekete ruhásba.
Komolyan, mennyien vannak ezek?
- Hova-hova kisasszony?- emelt
rám az egyik fegyvert, mire én is azonnal rászegeztem az enyémet.
- A főnök azt mondta, hogy
megölhetjük, igaz?- kérdezte a másik. Ó, köszönöm Bang miniszter a
megtiszteltetést, maga igazán remek ember…
- Ha most megöltök, akkor a
főnökötök nem fog nagyon örülni, hisz tudom, hol vannak a dokumentumok, amiket
keres!
- Kamuzik, igaz?- morogta az
egyik a másiknak.
- Valószínűleg…
- Nem tudhatják!- vontam fel az
egyik szemöldökömet, igyekezve magabiztosnak tűnni. Úgy tűnt, sikerrel is
jártam, mert a két férfi arca elbizonytalanodott. Csak remélni mertem, hogy
Jessie kijutott épségben.
- Vigyük a főnökhöz…- morogta.
- Hé!- szorítottam jobban a
fegyvert, egészen közvetlenül rájuk szegezve- Magamtól megyek…
Changjo szemszöge
Legszívesebben felképeltem volna
a saját igazgatómat, amiért nem engedett be a többiekkel. Egyszerűen nem
értettem… csak mert kiskorú vagyok. De hát az ég szerelmére, Ji Min és Jessie
is bent vannak!
A kocsi mellett álltunk So Ji
Sub-bal, és feszülten várakoztunk. Nem értek el hangok hozzánk az épületből,
így semmit nem tudtunk.
Egy kocsi állt meg mellettünk,
amiből Chunji, és Suzy és DaHee pattantak ki. Látszik, mégsem
bírtak megülni a fenekükön. Főleg Suzy. Hát semmi köze az egészhez, csak épp bele van zúgva C.A.P hyungba. Vagyis nagyon úgy tűnt a legutóbb a házban.
- Ez most komoly?- morogta
orrnyergét masszírozva az igazgató.
- Van valami hír?- kérdezte
azonnal Chunji.
- Semmi- csóváltam a fejemet.
De ebben a pillanatban megláttam
egy rohanó alakot felénk közeledni. Apró volt, szerteszét álló haja csak úgy
lobogott körülötte.
- Jessie!- motyogtam megkövülten,
és tettem egy pár lépést előre, hogy a kislány észrevegye, hol vagyunk, nehogy
a fák túlságosan is jótékonyan takarjanak.
A kislány, mikor meglátott,
megtorpant.
Te jó ég, ő a húgom. A húgom,
akit 10 éven keresztül halottnak hittünk. Ő Jong Hee.
- Oppa…- motyogta. Arcát sebek
borították, szeme könnyes volt, amitől bennem is összetört valami- Changjo…- konyult
le a szája. Nem bírtam tovább, pár lépéssel elé sétáltam, és szorosan magamhoz
öleltem. Éreztem, hogy szemeimet a könnyek csípik, és bármennyire is nem volt
férfias sírni, nem tudtam gátat vetni neki.
- Annyira féltem…- motyogta.
- Elhiszem…. De már biztonságban
vagy…
- Remélem… De unnie bent maradt.
Azt mondta, nem sokára jön…
- A többieket láttad?- simítottam
arcára a kezemet.
- Milyen többieket? Ji Min
egyedül volt…
Akkor mi történt a többiekkel?
Hátranéztem a társaságra, akik hallhatták a beszélgetést. Ebben a pillanatban
lövöldözés hangja hallatszott a kastély felől.
Egy emberként meredtünk az
épületre. Ez meg mi volt? Hol van már a rendőrség?
Ji Min szemszöge
A két férfi a hátam mögött jött
némán. Persze, most nem nagyon izgultak, elszedték a fegyveremet, és
feltereltek a második emeletre. Mi a fene? Hogyhogy? Eddig a földszinten voltak
az étkezőben!
Az agyam lázasan járt, hogy mit
is tehetnék, amivel jobbá teszem a maradék időt és a világot. Nem azt mondták,
hogy a rendőrség úton van? De hol vannak a fiúk? Mi van velük? Nem lett volna
jobb, ha én is gyorsan Jessie után mászok? Nem… nem lehet ennek így vége még.
Éreztem, hogy valami még nincs lezárva, aminek pedig muszáj volt.
De nem volt sok időm ezen
gondolkozni, mert egy erős taszítást éreztem a hátamnál, és így beestem egy
tágas terembe… megint.
Szinte nem is éreztem, hogy
szanaszét hullott üvegszilánkokban térdepelek, csak mikor ráfókuszáltam, akkor
láttam, hogy még a tenyerembe is beleállt. Komolyan immúnis vagyok már a
fájdalomra?
Ahogy felnéztem, úgy pillantottam
meg a jelenetet, ami elég groteszknek számított. Ahogy az apa a fiára fogja a
fegyvert… Igen, ott állt Bang miniszter előtt C.A.P és L.Joe is, fegyver
nélkül, felemelt kezekkel… de legalább mindketten éltek. Egyelőre.
Ahogy felém pillantottak, láttam
a félelmet a szemükben, amiért még mindig itt vagyok. Talán azt hitték, hogy
már sikerült eltűnnöm innen. Pedig nem. Még mindig itt voltam, a saját
makacsságom miatt is. És most én sodorhatom őket még nagyobb veszélybe. De ne
tudtam volna őket csak úgy itt hagyni. Vagy együtt megyünk el, vagy együtt
halunk meg.
Nyeltem egy nagyot, mikor Bang
miniszter ördögi mosolyra húzta a száját.
- Csatlakoztál a társaságunkhoz?
Milyen kedves tőled! Éppen azt beszéltük, hogy milyen leleményes kis csapat
vagytok, amiért így rájöttetek mindenre. Nem hiába, az én vérem volt a
vezetőtök- bökött a fegyver csövével a fiára. Ő csak az apját szemlélte
meredten. Viszont L.Joe rám bámult, és szemében láttam egy néma bocsánatkérést.
- Főnök, a lány azt állítja, tudja,
hol vannak a dokumentumok!
- Elmondom, ha elengedi őket!-
vágtam rá azonnal, mire felnevetett.
- Milyen kis naiv a drága! Jobb
ötletem van. Vagy elárulod, vagy meghal a nagy szerelmed!- intett egyik kezével
Kaishi-nek, aki megragadta Byung Hun-t, és feltépte az ajtóablakot, ami jobb
esetben nyilván az erkélyre vezetett volna. De most nem volt semmi ott, csak a
mélység.
A fiú szemén is láttam a
rémületet átsuhanni, és kezével gyorsan az egyik keret felé kapott. Ő már
zuhant egyet, nyilván nem akart többet.
Az izzadt tenyeremet a nadrágomba
töröltem. Nem, Byeongarinak élnie kell. Nem halhat meg, mikor már ennyi
mindenen keresztülment…
- Nehogy megszólalj!- sziszegte
felém a fiú ingerülten.
- Hülye vagy, nem hagylak
meghalni. Azt mondtad, nem jó dolog repülni!- nyögtem vékony hangon, miközben
lázasan igyekeztem kitalálni valamit, amit megment minket innen.
A hátam
mögött állt a két fekete ruhás, mondjuk leeresztett fegyverrel. Az egyiknek a
karja nem messze a fejemtől lógott. Benne az én pisztolyommal. El kell terelni
a figyelmet.
- Ez annyira romantikus… De
gyorsan döntsétek el, hogy mi legyen, hadd haladjunk!- vágott félbe minket Bang
miniszter.
- Apa..!- esett be ekkor a
terembe még valaki. Hát ez nem igaz, ilyen hamar magához tért volna? Nyilván
mentegetőzni akart, vagy esetleg nekiesni az apjának, de ahogy meglátta az
elé táruló jelenetet, Kai megtorpant.
- Mi az isten?- morogta
döbbenten- Ez a rohadék volt az, aki leütött?- szegezte tekintetét Byung
Hun-ra, aki az ablakba kapaszkodott, majd Sapóra nézet- És a drága bátyuskám is
beugrott. Hát nem csodálatos családi találkozó?
- Te csak ne nevezz a bátyádnak-
köpte oda az idősebb fiú.
- Kai, emlékezz, mit mondtál!-
motyogtam.
- Mit mondtam?- nevetett fel
kicsit tehetetlenül.
- Azt hogy hiszel nekem, és
együtt megszökünk!
- Ne higgy nekik, Kai, a lány
hazudik, hogy az apját védje- sziszegte Bang miniszter.
- Nem, Kai, emlékszel arra a
lányra, 10 éve? A Kék Ház udvarán? Miért hazudna az a lány? Már mindent
elvesztett, mit számítana neki, mi oka lenne hazudni?- néztem mélyen a szemébe.
A fiú ide oda kapkodta a fejét közöttünk. Nyilván már annyira össze volt
zavarodva, amennyire lehetett.
- Nincs oka rá…- motyogta, majd
az apjára nézett- Te voltál az, ig…?- kezdte volna, de a következő másodpercben
a rendőrautók szirénázása csapta meg a füleinket. Istenem, nem gondoltam volna,
hogy egyszer így fogok nekik örülni.
- A francba, a zsaruk…- morogta
Kim igazgató, majd felvette a telefonját, és az ajtón kívülre sétált, nyilván
hogy értesítse a készültségről az épületben tartózkodó csatlósaikat. Te jó ég,
ezután sem adják fel? Pedig elég egyértelműen kudarcot vallottak. De csak a
hátam mögött álló két ember maradt a szobában Bang miniszteren és Kai-n kívül.
Kim Jae Joong-ot egy ideje nem láttam… Mióta közöltem velük az igazságot. Most
először tűnt fel a hiánya.
- Hiába vannak itt, azt hiszitek,
hogy megmenekültök? Csak hogy lásd, kivel van dolgod… Kaishi…. lökd ki a fiút!-
intett lezseren, mire a férfi lendületet vett a taszításhoz. Mindenki őket
bámulta, így senkinek nem tűnt fel, hogy a következő pillanatban hátrakaptam a
karomat, és kitéptem a döbbent férfi kezéből a pisztolyt, majd szinte nem is
gondolkozva a célomon, kioldottam a fegyvert, és lőttem.
Kaishi ordítva kapott az oldalához,
ahova golyóm talált, de ezzel mégiscsak meglökve L. Joe-t, aki elveszthette az
egyensúlyát, és megcsúszott, épphogy csak a végén sikerült az egyik deszkába
megkapaszkodni.
Eddig tartott a döbbenet, mindenki
rám szegezte a fegyverét, és el is dördültek, de még idejében vetődtem hasra, így
a hátam mögötti férfi esett össze kimerevedett szemekkel, mellkasában a
golyóval.
- Fuss!- kiáltott Sapó, szintén
kihasználva a fejetlenséget, mire én is rájöttem, hogy nagyon nem kéne itt
végeznem, így felpattantam.
- Mentsd meg Byeongarit!-
hajítottam felé a fegyveremet, majd kirohantam az ajtón, amilyen gyorsan csak
tudtam. Már nem tudtam, hova kéne menekülnöm, és egészen pontosan mit is akarok
elérni vele, de hátrafordulva láttam, hogy az oldalát szorongató Kaishi, Kim
igazgató és a másik kettő is utánam rohan, hogy elkapjon. A francba már!
- Figyelem! A helyet körbevettük!
Adják meg magukat, a túszokat biztonságban engedjék ki!- hallottam egy
hangosbemondó hangját a falakon túlról. Túl messze voltak most…
A bejárat felé rohantam, hogy
kijussak, és azonnal tájékoztassam a rendőröket arról, hogy ki hol van, kit
mentsenek meg, és kapjanak el, de a főbejáratnál egy fél tucat fekete ruhás
alak ácsorgott, és ahogy megláttak, úgy iramodtak meg felém, hogy
megállítsanak. Két oldalról közeledtek így már, így csak egy dolgot tudtam
tenni! A pont mellettem lévő konyhaajtónak estem, hálát adva az égieknek, hogy
nyitva volt, és berohantam, fejembe egy épkézláb ötletért rimánkodva.
L.Joe szemszöge
Éreztem, hogy fárad a karom, és
nem tudom már sokáig tartani magamat, ahogy két emelet magasságában
himbálóztam. Két emelet talán máshol nem lett volna vészes, de hála a
tervezőnek, itt olyan magasak voltak az emeletek, és a plafonok, hogy simán
felért hárommal is. Ha nem többel. És már volt tapasztalatom abból, milyen érzés,
ha lefut előttünk az élet, és köszi szépen, nem kértem volna belőle ismét.
Hallottam, hogy az emberek kirohannak, nyilván Jimmy után, de a legutálatosabb
ember hangját még mindig hallottam.
- Állj!
Kicsit feljebb húztam magamat,
így láthattam, hogy ez Kai-nak és C.A.P-nek szólt. Az előbbi kifelé, utóbbi
pedig felém rohant volna.
A két fiú mérnöki pontossággal
kapta elő a fegyverét, és szegezte apjára, hogy az már szinte nevetséges volt,
csak épp nem nevetett senki sem.
- A két fiam egyszerre fordul
ellenem! Ez nevetséges…- ez az ember tényleg megőrült, ha ilyen jól szórakozik
ezen a tényen- Ne higgyétek, hogy biztonságban kimenekülhet a lány.
Valószínűleg már halott. Kövessétek csak nyugodtan.
- Nem…- morogta Kai- Nem halt
meg, és nem is érdemli meg a halált. Ahogy a többiek sem, akikkel végeztetek.
Vagy amikben én is segítettem- fröcsögte- Igaza volt Ji Min-nek, te voltál a
gyilkos. Hisz a fiadat is képes lettél volna megölni, hát még a bátyádat.
Undorító ember vagy, apa!
- De egy apa mégiscsak apa!- morogta
C.A.P, és fegyverét a férfira szegezve lépett közelebb hozzá- Nem tudnálak
lelőni… de ha legközelebb megint nekünk támadsz… akkor kénytelenek leszünk.
Most kapsz pár perces egérutat… innen úgysem menekülsz, a rendőrök elkapnak… De
ne a fiaid keze által kelljen meghalnod, ennyi tisztesség van bennem! Tűnj
innen!
- Hálátlan kölyök…- morogta a
férfi, de hátrált az ajtó felé, nyilván felmérte, hogy nem sok esélye van, hisz
egyedül maradt, még Kaishi sincs itt, a hű ölebe- Kívánom, hogy te is megéld,
milyen az, ha a véred ellened fordul…- majd kifordult a szobából, és eltűnt.
Ebben a pillanatban ijedten ordítottam fel, mert egyik kezem lecsúszott, és a
másiknak is csak pár ujjpercével tudtam kapaszkodni.
De következő pillanatban
megjelent Min Soo feje az ajtónál, és nyújtotta volna a kezét, de egy pillanatra ledermedt, és valószínűleg
végigsuhant az agyán, hogy hagy meghalni, hisz annyi bosszúságot okoztunk
egymásnak, és annyi gyűlöltük a másikat.
Eddig a pillanatig tényleg megrémültem, hogy győz benne az utálat az irányomba, és végignézi, ahogy szétkenődök a földön.
De végül az emlékek győzhettek benne,
mert megragadta a karomat, pont mielőtt a mélybe zuhantam volna, és az összes izmát megfeszítve felhúzott
maga mellé. Mindketten lihegtünk, egymás mellett feküdve a padlón, talán egy
egész percig is.
- Azt hittem, hagyni fogsz…
- Igen, én is… de… nem leszek
olyan, mint az apám. És te több is vagy nekem, mint egy testvér!- nézett a szemembe
mélyen. Megláttam benne hirtelen azt a fiút, aki egykor a legjobb barátom volt. Te jó ég, én azt hittem, hogy már régen nincs benne!
- Testvérre visszatérve…-
motyogta, és körülnézett a szobában- Kai… eltűnt.
Erre én is szétnéztem. Már
tényleg csak ketten voltunk.
Furcsán csend volt, csak a
kintről jövő szirénázás hallatszott, és valaki hangosbemondóba történő
kiabálása, miszerint adják meg magukat, és a túszokat hagyják békén. De ez mind
kinti zaj volt. Messze tőlünk. De arra egyikünk sem számított, hogy egy
pillanat múlva az egész épület megremeg, és egy óriási robbanás hangja
hallatszik.
Ji Min szemszöge
Ahogy átrohantam a konyhán, a
felsorakoztatott tányérokat vertem le a kezemmel, hogy akadályoztassam azokat,
akik követnek. Egy konyhakést azért a kezembe hagytam, de nem voltam benne
biztos, hogy bármit is tudnék kezdeni vele bizonyos helyzetekben. Szememmel
kerestem a kivezető utat, de csak a kazánház ajtaját pillantottam meg.
Kim elnök és emberei még mindig
követtek, bár Kaishit nem láttam, így feltéptem az ajtót, és lerohantam a még
lejjebb vezető kis fémlépcsőn, ami visszhangzott rohanásomtól. Odalent sötét
volt, de kitapogattam magam körül a dolgokat. Hallottam, hogy követnek, és a
villanykapcsolót keresik, így elsődleges fontosságúnak tűnt, hogy elbújjak.
Kitapintottam egy asztal vagy szekrényszerűséget, ami alá gyorsan bebújtam,
igyekezve ne gondolni arra a sok dologra, ami ott lehet, és nyolc lába van. De
akár hat is. Inkább a pókok, mint a halál. Bár nem tudtam, miért ragaszkodok
mindig ennyire ehhez az élethez. Nem lett volna egyszerű feladni?
Nem!- a választ csak az agyam
ordította, úgy ok nélkül.
Ebben a pillanatban felvillant a fény, és hallottam a hangjukat is végre rendesen.
- Hová tűnt? Előbb még itt volt?
- Itt kell lennie! Kutassatok át
minden helyet!- ez Kim igazgató hangja volt.
- Gyerünk, fiúk, menjünk hátra!-
majd valaki elhaladt rejtekhelyem mellett. Lassan távolodtak a hangok, és én
kilestem a búvóhelyről. Az ajtót nyitva hagyták, senki nem állt ott, legalábbis
úgy láttam. Ki kéne futnom, és bezárnom őket.
Gyorsan kigurultam, és
megiramodtam az ajtó felé, de mikor az ajtóhoz értem, már a lépcső tetején, egy
hang megállított, pont mikor a kilincset fogtam.
- Állj, vagy lövök! Szóval itt
vagy!- hátranéztem, és láttam, hogy Kim igazgató vicsorog rám, mellkasomhoz
tartott fegyverrel. Mindjárt végem…
Ebben a pillanatban láttam meg a
háta mögötti tartályt, rajta, a „vigyázat,fokozottan szénmonoxid veszély” felirattal.
Tudtam, mire képes ennyi mennyiségű szénmonoxid a levegőben, hiába voltam hülye kémiából, így kezemet
előre lendítettem, de ebben a pillanatban eldördült a pisztoly, és éles
fájdalmat éreztem a karomban. Először nem értettem, de aztán leesett.
Ilyen érzés ha meglőnek? Csípett, égett,
csontomig hatolt, de nem veszthettem el most önmagamat. Felpillantottam, és
láttam, hogy ahogy a konyhakést belevágtam a tartályba, szerencsére annyi erőm
maradt, hogy az át is szakítsa, így a gáz azonnal kiszökhetett. Az igazgató
azonnal ledermedt. Ő is nyilván tudta, hogy most már annyi gáz lehet a levegőben nekem köszönhetően, hogy elég egy apró szikra, ami akár a
ruhák összedörzsölése is produkálhat, és akkora robbanást produkál az iskola,
ami belekerülhet a világ leglátványosabb katasztrófái közé, még ha kis túlzás
van is benne. Még szerencse, hogy előbb lőtt, mert akkor már mind égnénk, annak a szikrája miatt.
Lassan hátráltam, bal karomra
szorított kézzel, amiből ömlött a vér, míg ő nagy szemekkel nézett rám,
mozdulatlanul. Egy lépésem maradt hátra.
- Főnök, ne hagyja!- jött ekkor
hátulról egy ordítás. Már csak egy felemelt pisztolyt láttam, ami villant.
- Ne!- ordította az idősödő
férfi, de már késő volt. A fegyver szólt, de a következő pillanatban én már
hátraugrottam, és bevágtam magam mögött a vasajtót, és alig sikerült megtennem
pár lépést, éreztem, hogy megremeg a talaj a lábam alatt, az ajtó is kiszakad a
detonációtól, és meg majd megsüketülök, de éreztem, hogy a lábam magától vitt
tovább. Alig hallottam az előző robbanástól és a detonációtól, így olyan érzés volt,
mint mikor a filmekben lassított felvételeken mutatják a főhős menekülését,
hang nélkül. Csak itt épp nem volt popcorn a kezemben.
Éreztem, hogy a talaj a lábam
alatt remeg, és esik szét, nyilván az az egész kazánrendszer, és az egész alagsor
most feladja a tartásért járó feladatait.
Ki kellett jutnom az épületből. De az
egyetlen hely, ami még nem volt romhalmaz, az a lépcső volt. A kifelé vezető
járat már lángokban állt, így a lépcső felé rohantam. Az első emeletről el
tudtam jutni egy másik kijáratig.
Közben kezdett visszajönni a
hallásom, és ijesztő hangok jöttek a mélyből. A pusztulás hangjai. A halál hangjai. Hiába nem láttam a véget, tudtam, mi történt.
Felrobbant az
összes üldözőm. Én vagyok a felelős a halálukért…
Furcsa, hogy pont ez jutott az
eszembe. De nem tudtam ellene tenni. Gyilkosnak éreztem magamat, így fejt
vesztve rohantam bele a semmibe, már nem is érdekelt.
Csak mikor éreztem, hogy
belefutottam valakibe.
- Ji Min- ragadott meg két kar.
Kim Jae Joong hangja… Eddig hol lehetett?- Ez a te műved!? Te felelőtlen...
- Öljön meg, ha akar!-
visítottam, vergődve a tartásában- De nem jogos, amiért meg akarják tenni.
Igenis Bang miniszter volt. Hallottam. Láttam! Maga ne tegyen ennél több
rosszat, maga nem rossz ember!- sírtam fel, mire megdöbbent az arca- Ne
száradjon több vér a kezén… higgyen nekem!
- Hiszek neked…. Sun Ah!- mondta
ki végre az igazi nevemet.
- Tényleg?- lepődtem meg, de
ekkor egy újabb robbanáshullám szakított félbe, és már a fejünk fölül is
hullott a vakolat, és téglák- Hisz megmentette Jong Hee-t is, mikor két éves
volt…- suttogtam, és fájdalmasan felkiáltottam, mikor egy nagyobb darab
törmelék pont a lőtt sebem közelébe talált.
- Igen… úgy, ahogy most téged
is!- majd megragadott a derekamnál fogva, szorosan magához húzott, majd csak
azt éreztem, hogy nagy lendületet vesz, és üveg csörömpöl körülöttünk, mi pedig
engedünk a gravitációnak. Kiugrott velem az ablakon.
Oldalunkra érkeztünk, ami
fájdalmas volt, de közel sem halálos. Megpördültünk párszor a földön, mielőtt végleg
megálltunk volna. Jae Joong/ Myung Dae fájdalmasan nyögött, ezzel jelezve, hogy
ő is él még, ami megnyugtatott. Ő nem rossz ember volt, csak rossz dolgokat
neveltek bele. Az nem igazán az ő hibája…
Egy alak rohant felém, és fogta
meg arcomat.
- Byeongari…- suttogtam, mikor felismertem.
- Életben vagy!- mosolyodott el
megkönnyebbülten, bár arcát sebek csúfították, mint mindenki másét, szorosan
magához vont. Éreztem az illatát. Porral és vér szagával keveredett. De mégis édes volt.
- Igen, élünk…- motyogtam-
Örülök, hogy látlak…- simítottam én is meg az arcát, kicsit távolabb húzódva-
És hogy kiszabadultatok.
- Te vagy csak olyan őrült, hogy
felrobbantod a sulit!- fájdalmas nevetés volt, amit kieresztett magából.
- Úgyis utáltuk- súgtam, és
követtem mosolyát, mert gyönyörű volt, és erőt adott, hogy felálljak. Pedig
legszívesebben most az ölelésében aludtam volna el, annyira kimerült voltam, és
sosem hagytam volna el.
Éreztem, hogy nem sokáig vagyok
már ura a testemnek, de még nem volt vége. Feltápászkodtam, utolsó erőmet
összeszedve, és körülnéztem. A kapu oldalában ott álltak feltartott fegyverrel
a rendőrök és kommandósok, nem messze állt C.A.P, aki az ablaktörős
jelenetünkre felénk kapták a fejüket, és egy megkönnyebbült sóhaj tört elő
belőle, de nem sokáig köthettem le a figyelmét. Épp ekkor rohant ki az egyik
mellékkijáratból Kai, és mind egy embert bámultak. A tőlünk alig öt méterre
álló Bang miniszterre, aki nyilván menekülés közben jött rá, hogy már nincs
hova mennie. Teljesen bekerítették, és ő egy egyszerű fegyverrel nagyon kevés
ellenük.
- Dobja el a fegyvert!- szólt a
hangosbemondó, mire a miniszter ördögi mosollyal hátranézett rám.
- Kislány… te vagy az egész oka.
Remélem, tudod. Lehet, hogy elvesztettem a csatát. De a háborút nem!- majd
felemelte a fegyverét, rám szegezve. Nem ijedtem meg, hiába tudtam, mennyire
fáj a sebem így is, és mennyire nem hiányzott még egy ólom. A jobb, még
használható kezemmel a zsebembe nyúltam, és kihúztam belőle a még sértetlen üvegcsét,
és felmutattam.
- Tudja, mi ez?- kérdeztem
hangosan, érzelmek nélkül.
- El sem tudom képzelni, mi van
még a tarsolyodban- sziszegte a férfi.
- Cikloszarin!- feleltem, mintha
egyértelmű lett volna.
- Cikloszarin.
- Hogy mi? Tudod,
nem vagyok egy éldiák, és…
- Idegméreg… az
egyik legveszélyesebb! Nagyon kevés ebből már halálos adag. Első tünetek, szűk
pupilla, szédülés, hányinger… utána jön, hogy a test fölött elveszítik az
kontrolt, hányás, aztán a test görcsös rángatózása, majd kómás állapot, végül a
fulladás, a légzőizmok görcse miatt. Bőrről felszívódva alig egy perc, és
halott az illető. A II. világháborúban vetették be, és borzalmas pusztítást
végeztek vele. Azóta teljes megfigyelés alatt tartják az előállítását…
- Az nem lehet! Azt betiltották.
Senki nem birtokolhat ilyet, nem versz át- csóválta a fejét a férfi.
- Senki, csak egy ember
irányíthatja a gyártását!- néztem töretlenül a szemébe. Tudtam, hogy ez végleg
meg fogja törni, ha kiderül. Hisz egy miniszter alá van vetve valakinek. És
pont őt kell ellene fordítanom. Vagyis már nem kell. Csak a tudatára kéne
hoznom.
- Csak az elnök adhat engedélyt a
birtoklására. És lehetetlen ellopni, olyan jól őrzik a vegyi fegyvereket...
Ezért kamuzol…
- Elfeledkezik a nagybátyámról,
akit kinyírtak…- mondtam élesen.
- A nagybá…. az nem lehet!-
képedt el, mikor leesett, hogy mit akartam mondani ezzel.
- De igen. Mert pontosan így
történt…- szinte diadalmasan elmosolyodtam.
-…De ha veszélyben
vagy, muszáj használnod…
- Én nem ölök meg
senkit!- csattantam fel.
- Te jó ég, nem is
erre gondoltam!- nevetett fel egy kicsit, mintha tényleg nevetséges lett volna
a téma- Mint mondtam, szinte lehetetlen beszerezni ilyet.
- Akkor neked
honnan van?- ugrott be azonnal, amiért gyanakodva néztem a bácsikámra.
- Tudtam én, hogy
okos vagy!- kócolta össze a hajamat büszkén- Bár igazad van... itt az ideje,
hogy beszéljek az igazi munkámról. Amit most hallasz, nem kerülhet egyenlőre
illetéktelen kezekbe és fülekbe, megígéred? Csak ha már halott vagyok.
Bólintottam egyet,
figyelmen kívül hagyva előbbi mondatát.
- Az elnök adta
nekem. Igazából nem céget vezetek, hanem a mostani elnök asszonynak vagyok a
bizalmas embere. Igazából még azelőtt az lettem, mielőtt elnök lett volna. Neki
dolgozok, neki viszem az információkat. Ő is tud a tervünkről, és le van
kötelezve, amiért segítesz, és ígéri, hogy nem hagy meghalni. Segíteni fog. Fel
vannak készülve, az embereivel nézik majd a videót is. Az elnök tud az egész
dologról. Tudja, azt is, hogy mit keres a másik oldal olyan nagy
erőfeszítéssel, és bármit megtesz, hogy megtalálja előtte, csak épp nem tudja
pontosan, hogy kik azok. Meg fogod tudni, mi az. De valószínűleg már rég
elveszett. Ha rajtad keresik, akkor sem fogsz tudni elárulni semmit.
Valószínűleg az együtt veszett a szüleiddel.
- Te komolyan ilyen
befolyásos ember vagy? Ez az egész… csak egy politikai csatározás?
- Igen, az. Én is
utálom már, és szabadulni akarok. így nekem már a halál megváltás lehet, ha
törlesztettem a bátyám emlékének. És most azt teszem. Akkor legyen ez a halál
egy nemes célért, nem igaz?
- De… nemes célért
meghalni…- bólogattam tettetett meggyőződéssel- Biztos szép dolog az…
- Így már érted, mi
ez az üvegcse?- bökött a fiola felé.
- Igen. Nem gyilkos
fegyver. Hanem státuszszimbólum.
- A nagybátyám a mostani elnök embere
volt- feleltem- Érti, hogy már senki nem bízhat magában? Érti, hogy senki nem
áll maga mellett? Érti, hogy még a fia is megtagadja? Adja fel magát!-
ordítottam, mikor láttam, hogy odabent összetört. Elértem, amik akartam.
Odabent meghalt. Kiégett. Nem maradt benne semmi, amiért harcolni akart. Már
nem volt értelme engem sem megölni. Meredt üregesen a szemembe hosszasan, aztán még egy
utolsó ijesztő mosolyszerűre húzta a száját, majd felemelte a pisztolyt. De
ezúttal nem felém.
- Ez a te hibád!- motyogta, majd
még szorosabban fejéhez tartotta a pisztolyt.
- Neeeeeee!- sikítottam, egy
férfihanggal kánonban, de hangunkat elnyomta a pisztolydördülés, majd a férfi
élettelenül rogyott össze előttünk. Nem, én nem ezt akartam. Nem akartam. Nem, nem és nem!
Kóválygott a fejem, hányingerem
lett, és minden tagom remegett. Megölte magát. A szemünk láttára. Hogy tehette?
Gondolataim nem voltak tiszták, és
a látásom is homályosodott. A kommandósok rohantak felénk, valaki a nevemet ordibálta,
felismertem benne Byung Hun-t. Pár lépés távolságban állt tőlem. a szeme rémületet
sugározott. Oda akartam rohanni hozzá, és a karjaiba nyugalmat lelni, de tudtam,
hogy a rémségek már ott is megtalálnának. Már bárhol megtalálnak… Elátkozott lettem. Az én hibám...
Valamiért csak Min Soo-ra és Kai-ra
tudtam gondolni. Az apjuk volt. És megölte magát. A szemük láttára. Azért, amit
én mondtam nekik. Ezek után biztosan utálni fognak… Én is gyűlölném.
- Büdös ribanc!- hallottam a
hátunk mögül az ordítást, mire automatikusan oda kaptam a fejemet, és egy felénk rohanó, szinte
habzó szájú Kaishit láttam, akinek már teljesen átázott az inge a vértől, de még vérben forgó szemmel, embertelen dühvel meredt rám. Gyilkos szemekkel tartotta felém a pisztolyt, és ő
már kevésbé teketóriázva húzta meg a ravaszt.
Egészen lenyűgözött a tény abban
a pillanatban, hogy megszűnhet végre a fájdalmam. Szóval mégiscsak megkapom a büntetésemet azokért, amit tettem. Aminek születtem.
Két férfi hangját hallottam a
nevemet kiáltani. Mindkettőt felismertem. Mindkettő ugyanúgy fájt. De nem
tudtam mozdulni. Meredten álltam.
Majd csak a sötétség jött el, és én zuhantam bele a semmibe. Reméltem,
hogy egy jobb életbe.
